- ki tudja csillagom... A vad vagy a tiltakozóbb? Melyik izgatóbb nekem? – kicsit eltól magától és az ágyra dönti vad énem. Ilyenkor nem vagyok magamnál és mintha egy mély gödörbe lökne, csak egyre távolabb kerülök a fénytõl és zár magába a sötétség.
- Mégis ki vagy te? – kérdezi vigyorogva, ami kicsit sem tetszik másik énemnek, mert úgy érzi õt gúnyolja ezzel. Az érzései az egyetlenek, amik még ebben a helyzetben is átjönnek hozzám.
- Black Moon. – feleli nemes egyszerûséggel.
- Ne szórakozz, hogy te is Moon. – fogja fejét.
- Akkor majd téged is átnevezlek. – jelenti ki.
- Tudod, nem fogom megölni Moon-t. – ez a mondat kicsit sem tetszik neki, érzem a haragot benne és az ölni akarást. Seol vérére pályázik, ahogy kineveti õt.
- Az lehet, hogy te sokkal vadabb vagy és már most megkaphatnálak, de ...
- De mi? – kérdez vissza dühösen és megpróbálja eltávolítani Seolt, de persze erõsebb nálunk.
- Õ sokkal izgatóbb a számomra, elérhetetlenebb.... – csókol meg minket. Black haragja nagyon átható és engem mindig megrémít. Nem értem, hogy lehetünk ennyire különbözõek és õ mitõl ennyire vérszomjas. Még csók közben sem tud másra gondolni, csak, hogy hogyan belezné ki a körülötte lévõket és hogyan szabadulhatna meg tõlem.
- Jobban teszed, ha visszaengeded õt, mert rád nem vagyok kíváncsi! – suttogja, mire Black átgondolja a dolgot és úgy dönt visszavonul, így teret engedve nekem. Riadtan nézek Seolra és nem értem, hogyan kerültem alá, hisz miután visszakapom testem sosem emlékszem a történtekre.
- Mi .. Mi történt? – kérdezem félénken.
- Volt egy kellemes beszélgetésem Black Moon-al ,de úgy gondoltam õ túl unalmas így elküldtem pihenni.  Na van kedved még ahhoz a sétához? – kérdezi teljes nyugalommal, de én csak zavartan nézek rá. A tény, hogy képes volt elküldeni õt, nyugtatóan hat számomra, ráadásul az is megnyugtat, hogy nem egy vérfürdõ kellõs közepére tértem vissza. esik, A sétára bólintok, bár nem hiszem, hogy érdekelné egy nemleges válsz. Érzem meg kell próbálnom alkalmazkodni és talán rám un. A séta nagyon jól esik, a friss levegõ, madarak és a csodálatos virágok melegséggel töltik meg lelkem, bár ettõl függetlenül fogolynak érzem magam, amin a társaság sem tud segíteni. A lányok kedvesek és barátságosan próbálnak felvidítani. Saga persze folyton figyeli minden léptem, amitõl belsõ vad énem teljesen ki van és talán ennek köszönhetõen pár nappal késõbb elõ is tör belõlem, vérszomjtól és haragtól fûtve. Saga éppen csak megússza és elrohan. Black Moon, pedig vértõl csöpögõ karmokkal ül a holttestek fölött és beteges vigyorral várja Seolt, aki nem sokra rá be is lép a szobába. Sajnálatos módon most én is érzem minden mozdulatát és bár próbálok ellen állni neki mégsem megy. Belüól zokogok a kétségbeeséstõl, mert megkedveltem a lányokat, de még ha gyûlölném õket sem kívántam volna halálukat.
- Most elégedett vagy Black? – fonja karba kezét.
- Mire volt ez jó? – erre én is kíváncsi lennék, de nem kell sokat agyalnom, hogy kitaláljam. Black túl makacs és dacos ahhoz, hogy elviselje a bezártságot és a megalázást, hogy Seol bizony nem tart rá igazán igényt.
- Te visszautasítottál engem, hát lásd ez a bosszúm. – jelenti ki beteges vigyorával, de Seolt sem kell félteni, ha beteges gondolkodásról van szó. Elvigyorodik amitõl engem személy szerint ki ráz a hideg.
- Akkor imádkozz, hogy túléld az enyémet. – indul meg felénk és még mielõtt bármit is tehetnénk a falhoz ken minket. A fájdalom erõteljesen hasít testünkbe, de Blacket ez csak felingerli, mivel a fájdalom bármely formáját imádja és ez az ami igazán élteti. Az én fájdalmam pedig alapban okoz neki perverz kielégülést.
- Nem akarom bántani Moon-t, de te ... – morran fel, de csak egy vigyort kap válaszként, hisz tudja õt nehezebb elpusztítani, mint engem, sõt talán lehetetlen..
- Te egészen biztos halott leszel! – támadásba lendülnénk, de visszaver minket és lekötözve végezzük ismét, majd szépen magunkra hagy minket. Napokig vagyok megint kikötve, hisz Black nem marad sokáig miután úgy érzi innen most úgysem tud szabadulni. Nagyon szenvedek és kétségbe vagyok esve. Néha már azt kívánom, bárcsak meghalhatnék, akkor talán jobb lenne mindenkinek. Annyi éven keresztül küzdöttem ellene mindhiába és már elfogyott minden erõm. Pláne most, hogy már kicsit sem tudok megszabadulni tõle és folyton duruzsolását hallom a fejemben. Kezd elmém megbomlani és nem látok kiutat ebbõl az egészbõl. Mikor Seol ismét megjelenik nem tudom mire számíthatok tõle, ezért némi félelemmel tekintetemben nézek rá.
- Jobban vagy már kedvesem? – kérdezi mézesmázosan, amivel nagyon meglep. Valahogy másra számítottam, mondjuk, hogy jól leteremt.
- Mivel a társaságodat szétszedted, így arra jutottam õt kapod magam mellé. – lép ki mögüle egy kisgyermek. Alik lehet hét éves és bár érzem, hogy nem átlagos, számomra mégis csak egy ártatlan gyermek és tudom Blacket ez nem fogja meghatni.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – felelem rettegve.
- De, pedig halálosan is komolyan gondolom. – mosolyog rám és megcsókolva bontja ki kötelékeim, aminek most kicsit sem örülök. Ledermedve figyelem a kisfiút és már mondanám, hogy vigye el, mikor ismét eltûnik és magunkra hagy minket.
- Jó szórakozást. – teszi még hozzá és végleg eltûnik az ajtóban. A kisfiú felém indul én meg elhátrálok elõle, mintha valami bajom lenne vele, pedig valójában saját magammal van bajom
- Ne… Seol ne hagyd itt velem!! – kiáltok utána kétségbe esetten, de az ajtó bezáródik és nem jön válasz.
- Mi a baj? Seol nagyúr azt kérte szórakoztassalak és legyek a társaságod, talán ezzel van problémád? A nevem Damien és ne félj, megtudom védeni magam. – a gyerek nagyon magabiztos, de én attól még nem érzem õt biztonságban.
- Ne gyere a közelembe Damian… lehet, hogy úgy érzed meg tudod védeni magad, de ne legyél elbizakodott… Menj el, nincs szükségem társaságra. Nem értem a gazdád mit akar ezzel elérni?
- Ugyan Moon mindenkinek szüksége van a társaságra, még neked is és Seol nagyúr parancsa, hogy itt maradjak, sóval maradok tetszik vagy nem. – fejti ki igen felnõttesen a korához képest. Szótlanul nézem, ahogy egyre közelebb jön hozzám és megfogja kezem. Nem rántom el, de kezdem érezni ahogy Black mozgolódik bennem és felszínre akar törni. Igyekszem elnyomni õt amennyire csak lehetséges, és bár ez kívülrõl nem nagyon látszik igazán hadakozom másik énemmel.
- játszunk valamit? Vagy inkább sétálni lenne kedved? – kérdezi kedvesen.
- Nem semmihez sincs kedvem, csak hagyj békén!! – kiabálok rá dühösen. Ez már nem teljesen én vagyok és minél jobban ellenkezem Back annál jobban akar felszínre törni. Nem akarom, hogy ezt a kisfiút bármi formában bántsa, ezért nagyon küzdök ellene, mégis úgy tûnik hiába. Felpattanok az ágyról és beteges mód veszekedni kezdek önmagammal amit Damian érdeklõdve figyel.
- Ne Black nem bánthatod, nem engedem…
- Nem tudsz visszatartani… - nevet ki cseppet sem kedves énem.
- De igen visszafoglak, mert nem csak a tiéd ez a test, hanem elsõsorban az enyém.
- Azt te csak hiszed… de tudod mit? Egyezzünk meg. Én nem bántom a kölyköt, cserébe az éjszakák az enyémek, és azt teszek ami csak jól esik, viszont most nem a gyilkolásra gondolok… Más módon is ki tudom elégíteni vágyaim, csak azt te még nem próbáltad… Na mit szólsz? Hadakozol velem pár órát és úgyis veszítesz, vagy megegyezünk? – nagyon elgondolkodtató amiket mond, de nem tudom bízhatok e benne. Miket beszélek, még jó, hogy nem bízhatok benne, de nem sokat tudok tenni, végül belemegyek az alkuba és csak remélni tudom, hogy tényleg nem ver át. A nap hátralévõ részében tényleg békén hagy és nyugodtan tudok játszani a kisfiúval, ami talán jobban felszabadít mint az eddigi társaságom. Ez egy nagyon aranyos és értelmes kisfiú. Este a karomban alszik el, de ahogy a nap alá bukik másik énem átveszi az uralkodást és mikor Seol újra megjelenik már Black simogatja hosszú karmaival az édes kisfiú pofikáját. Seol meglepetten nézi ezt a bizarr jelenetet.
- Megölted, te bestia? – érdeklõdik huncut vigyorral a képén.
- Nem, de be kell vallanom kifejezetten nehezemre esett életben hagyni. Viszont megállapodtam a kicsi Moonnal és arra jutottunk, hogy az éjjelek az enyémek a nappalok pedig az övéi. Ez korrekt és bár minden vágyam, hogy elpusztítsd bennem ezt a senki nyafogó alakot, meg kell tudnod, hogy bizony velem jársz jobban… Így… - leteszi a kisfiút és megindul felé, szép lassú kifinomult mozgással lép oda hozzá és karmával végigsimít Seol arcán.
- Nekem nagyon tetszel, az erõ amit kisugárzol és ez a hely is sokkal jobb mint a földön. Az egy valóságos börtön a magam fajtának, hisz csak teliholdkor tudok elõjönni. Talán pont emiatt fojtom öldöklésbe azt a pár órát, ami rendelkezésemre áll. Pedig édes tudok ám lenni. Sokkal édesebb mint Moon. – kuncogja és karmával vetkõztetni kezdi Seolt, akinek nem úgy tûnik, hogy ellenére lenne, de persze sosem lehet tudni.
- Ezek szerint napközben Moon helyét nem fogod átvenni igaz? – kérdezi, kicsit hátulról jövõsen.
- Ez pontosan így van… - nyal végig arcán, mire Seol egy váratlan mozdulattal löki el magától, elég durván így beveri fejét, amit persze én is érzek.
- Mi a fene bajod van? – förmed rá Black.
- Már említettem, de most még egyszer megteszem… Nekem most Moon kell, mert õt találom érdekesnek és te lehetsz bármilyen csábító, nem kellesz… Szóval, ha nappal õ van toppon, akkor reggel visszatérek és ajánlom neked, hogy Damiano akkor is életben legyen még. ... – azzal a lendülettel hagyja magára és mikor kilép Black veszett õrjöngésbe kezd átrendezve a berendezést, de a fiúhoz nem nyúl. Reggelre el is tûnik és engem hagy ott a szétzúzott szobában. Riadtan nézek kõrbe és Damianot keresem, mert biztosra veszem, hogy végzett vele, de a fiú édesdeden alszik az ágyban ami egyben maradt. Jó alvókája van a kicsinek az biztos. Azonnal fel is ébresztem a kicsikét, aki álmosan nyújtózva néz körül.
- Mi történt? – érdeklõdik.
- Komolyan átaludtad?
- Igen, én nagyon mélyen alszom, fõleg ha biztonságban érzem magam.
- Ez neked biztonság? – mutatok kõrbe, mire egy határozott bólogatást kapok válaszképpen. El sem akarom hinni, hogy tényleg átaludta és még biztonságban is érezte magát. Mikor meglátom Seolt, ahogy belép az ajtón nagyot nyelek.
- Jó reggelt… Látom Black a berendezésen élte ki magát. – kuncogja, de én csak értetlenül nézek rá és elhátrálok ahogy közelebb lép felém. Nem tudom mire számíthatok mint mindig és azt sem tudom mi történt tegnap, de egy biztos, eszemben sincs közel engedni magamhoz, mert nevezheti magát akár minek és adhatja nekem a nyugodt, higgadt halált, de valljuk be semmivel sem különb Blacknél aki úgy gondolja uralkodhat fölöttem. Egész életemben ezt tette és most itt van még egy zsarnok, aki maga alá akar rendelni.
- Mit akarsz tõlem már megint? És mi történt itt az éjjel? Black azt mondta õ el lesz veled, de most nem úgy tûnik, hogy nagyon elvoltatok… Mégis m,i történt? – érdeklõdöm és közben tartom a két lépés távolságot. Seol veszi a lapot és megállva kuncogja el magát.
- Visszautasítottam és úgy látszik nem bírja ha ellent mondanak neki… - kuncogja, de nekem kicsit sincs jó kedvem ettõl. Arcom komorrá válik nevetésétõl.
- Remek… ezek szerint neked mindig az kell ami nem a tiéd… csakhogy engem sosem fogsz meg kapni… Az fizikai képtelenség, nem értem miért nem elég neked Black, hisz valahol az is én vagyok… még akkor is, ha a természetünk teljesen más…

Napokig vagyok kikötve, mint egy állat, ez a boszorkány az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, bár retteg tõlem, annak ellenére, hogy jó párszor kértem már bocsánatot a tettem miatt. Ez persze nem mentség, hisz meg akartam ölni, és sajnos ez a légkõr, egyre jobban az állati énem hozza ki belõlem. Nem tudom hol lehetek, mert tiszta választ egyszer sem kapok, de sejtem, hogy nem emberi világ, ahol a hold hatása sokkal jobban érezhetõ, mint az emberek közt. Szabadulni is próbáltam, de esélyem sem volt, és miután fel lettem világosítva, hogy innen csak és kizárólag Seol-samaval léphetek ki, csak mélyítette haragom és gyûlöletem eziránt a férfi iránt. Éppen próbál belé erõltetni valami kaját ez a boszorkány, mikor megjelenik a fickó. Kicsit félek tõle, de leginkább a helyzettõl és magamtól, hogy mikor tör ki belõlem a vad.
- Nocsak Saga, azt hittem be sem mered majd tenni ide a lábad. – kuncogja gúnyosan, mire a boszi össze rezzen, mert való igaz, a szagán érzem mennyire fél tõlem. Számomra ez nem nevetséges, hisz az alaptermészetem egy kedves szelíd teremtés, aki segít, ahol tud.
- Seol-sama kérte tõlem, hogy foglalkozzak vele ... – hajtja le fejét, amin ismét elneveti magát. Csak figyelem az eseményeket, de nem szólok semmit. A boszi odasétál mellé, és szinte bújik hozzá, hogy védelem alatt álljon.
- Blue Moon nem fog bántani már, menj oda és engedd el. – mondja neki nyugodtan, pedig ebben még én sem vagyok biztos, de vissza kell fognom magam, különben talán sosem kerül le rólam ez a kötél. A szabadságom a mindenem, és csak remélni tudom, hogy ez a Seol, vagy ki el fog engedni.
- I-igenis Seol nagyúr. – minden mozzanatát nyomon követem, ahogy odajön, és kioldozza mind két lábam és kezeim is. Nem teszek semmit, csak felülök, és a csuklóm masszírozom. Mindenem el van zsibbadva, és a mozgás is nehezen megy. Napokig feküdni, ez nem az stílusom.  
- Elmehetsz Saga. – utasítja a boszit és leül mellém. Végig szemmel tartom Sagat, mert nagyon nem bízom a bosziban. Nekem zsigerbõl egy alattomos gyáva senki.

 - Sajnálom, hogy megvárakoztattalak kedvesem, csak tudod sok volt a dolgom. – mégis mi a fenének beszél ilyen mézes mázosan? Mit vár tõlem, hogy ezt bocsánat kérésnek elfogadom? Csak nézek rá, és lábaim mozgatom, nem szeretem, ha hirtelen mozdul.

 - De ne is húzzuk tovább az idõt. Azt akarom, hogy legyél a szeretõm. Menni fog? – kérdésére szemeim kikerekednek és lesápadok. Ez most komoly? Tekintetébõl azt olvasom ki, hogy nagyon is komolyan gondolja, csak azt nem értem, hogy miért kérdez ilyeneket? Én férfi vagyok, és õ is, ez nagyon fura. És ha ez nem lenne elég, az akaratom ellenére tart fogva, most vajon milyen válaszban reménykedik, és van egyáltalán választásom?

- Ha azt mondom nem, akkor mit teszel? – érdeklõdöm és kicsit el húzódom tõle, már kezd zavaróan közel lenni hozzám.

- Te férfi vagy… mindegy, hogy nem ember, egy férfi és én is, mégis, hogyan akarod, hogy a szeretõd legyek? Ami pedig szintén nem mellékes, hogy gyûlöllek, mert elraboltál és megláncoltál napokra…  morranok rá, mert érzem belül ott lapul az állat, kitörésre várva.

- És van egyáltalán rendes választásom? – szemeim tûben égnek. Elvigyorodik és végigsimít karomon. Összerezzenek, és elkapom karom. Lábaim felhúzom és összekulcsolom karommal.

- Elõbb utóbb. úgyis beadod a derekad, én adok idõt, hogy helyesen és okosan tudj dönteni… - kuncogja.

- Blue Moon, honnan ez a név? Nem tetszik. Mivel innen el nem mész, így találjunk ki neked valami más nevet. – teszi kezét álla alá és elmélkedni kezd.

- Neked mégis mi bajod? Blue Moon a nevem, és a kék holdról kaptam, ami születésemkor világította meg a földet. Nem akarok más nevet, de ha zavar akkor legyen csak Moon, mint maga a hold… - fejtem ki és lemászom az ágyról. Kõrbe tekintek a szobában és az ablakhoz sétálva, elhúzom a hatalmas függönyt. Odakinn, ezer ágra süt a nap, és minden virág, csodaszép színpompás ruhát húzott. Szeretnék kimenni, hogy érezzem a levegõ, simogató érintését, hófehér bõrömön. Felé fordulok, hogy megkérjem rá, de megelõz engem.

- Sétáljunk egyet, jót fog tenni a séta, és a levegõ. – mire rendesen felé fordulok, már ott is áll mellettem. Elképesztõen gyors és ez megrémít, kicsit össze is rezzenek.

- Engedj haza kérlek… Én sosem leszek önszántamból a szeretõd, és ott van az a boszorkány aki él hal érted, inkább neki kellene a szeretõdnek lennie. – suttogom, mire arckifejezése higgadtból átcsap mérgesbe, és megragadja karom.

- Te nem mond meg nekem kivel kellene lennem… Saga egy boszorkány és a szolgám, nem méltó, hogy az ágyasom legyen!! – néz mélyen a szemembe. Én mégis mitõl vagyok méltó? Kérdezném meg, ha a szívem nem a torkomban dobogna. Félelmet érzek ha rá nézek, de nem a haláltól, valami mástól. Ez a hely nyomasztóan hat rám a szépsége ellenére.

- Engedj el… semmi rosszat nem mondtam… - húzom ki karom szorításából, mire a falnak lök és közel hajol hozzám.

- Innen nem fogsz elmenni, jobb ha beletörõdsz… és te leszel a szeretõm, mert én ezt mondom… Jobb, ha beletörõdsz, és akkor kellemesen élhetsz mellettem, de tudd, csak egy darabig leszek türelmes… - ez eléggé fenyegetésnek hangzik, de tudom, hogy nem a levegõbe beszél. Bólintok, hogy tudomásul vettem. Elvigyorodik és vadul megcsókol. Megpróbálom eltolni magamtól, de gyöngébb vagyok nála, végül megtörök, és hagyom magam, de viszonozni eszemben sincs. Hajamba túr és kicsit hátra vonja fejem, hogy még közelebb kerüljön hozzám.

- Látom van eszed, és ez csak érzékeltetés, hogy erõsebb vagyok nálad…

- Tudom… érzem… - suttogom, és felmerül bennem egy kérdés, hogy talán õ láncok nélkül is képes visszafogni engem, mikor teljesen átalakulok? Talán igen, talán õ a megoldás erre a helyzetre, de még mindig nem tudom, mikor fog kijönni belõlem, hisz itt azt sem tudom, mikor lesz telihold.

- Mikor van itt telihold? – érdeklõdöm, és igyekszem minél távolabb húzódni tõle.

- Itt csak akkor van, ha én akarom, egyébként éjjel és nappal ura is én vagyok ezen a helyen… nézz ki, csak a te kedvedért varázsoltam nyarat a kertbõl, és te a holddal vacakolsz? Csodaszép nem igaz? – fordít az ablak felé és átölelve vállamra hajtja fejét. Romantikázni akar, vagy mégis mi ez a nagy miattam csinál nyarat? Az imént majd leharapja a fejem, most meg kedves és barátságos.

- De… nagyon szép… és finom illatú rózsákkal van tele…

- Érzed te is igaz? – hirtelen felé fordulok.

- Igen érzem, és a holdat is, nahgyon erõsen érzem, mintha telihold lenne, de mégsem, annál gyengébb, hisz önmagam vagyok, de mégis érzem, az egyik felemben ott a vad… az állat, ami mindent elpusztít körülöttem… Nem értem miért érzem õt ilyen erõsen, hisz nem szoktam… csak teli holdkór jön elõ, és akkor sem emlékszem rá, de most igen, érzem és nem csak õt, a vérszomját, és a vágyat, hogy…. –  érdeklõdve néz rám, hogy fejezzem be ha már így kibuktam, de képtelen vagyok rá, mivel a vágyaim azt sugallják, add neki magad.

- Semmi, csak nem értem… - zárom le ezzel.

- A hold közel van hozzánk, talán túl közel neked, de ne aggódj eléggé elnyomom az erejét ahhoz, hogy ne uralkodjon el rajtad, mint kinn a kertben, és teliholdat sem fogok csinálni, itt nem… - felnézek rá és vágytól vezérelve. most én csókolom meg, igen hevesen és szenvedélyesen, majd elválva ledermedek.

- Sétáljunk… A levegõ jót fog tenni…  - sétálok el mellette. Féloldalasan még látom, hogy elvigyorodik és hátra nyúlva visszahúz.

- A  séta megvár… Hogy is volt amit az imént csináltál? – néz rám azokkal a semmit mondó szemeivel. Üres és rideg, mint maga a halál.

- Semmi, csak… pillanatnyi elmebaj. Kipróbáltam valamit, nem szeretném, hogy megerõszakolj, így megpróbálom szokni a helyzetet… - hazudom, persze az én tekintetem mindent elárul, mind zavarom és , hogy vágyat érzek, amit próbálok elnyomni. Hirtelen megint megcsókol és keze vándorútra indul testemen. Megpróbálom eltolni magamtól, de nem megy. Ismét érezni kezdem az álltai ösztöneim és kezem hajába siklatom, majd bele markolva, megragadom és beleharapok ajkaiba, de közben viszonozni kezdem csókját. Vad és féktelen énem, kezd felszínre törni, és belemorgok csókunkba. Karmaim kicsit megnõnek, ahogy meleg és enyhén édes, fémes ízû vére átcsordogál számba. Elszakadva megnyalom ajkaim és egy kissé beteg vigyor ül ki arcomra. Ilyenkor, mintha nem is én lennék, arcomon furcsa jelek rajzolódnak ki. Nem változom át, de mégsem vagyok önmagam. Erõm is kicsit megnõ, ezért képes vagyok a falnak nyomni és úgy csókolni tovább.

- Ne hallgass Moonra, mindig el akar nyomni engem, de valójában õ is akarja, már nagyon rég akar valakit, aki nemcsak képes elfogadni õt, de megadja amire vágyik… Persze azt csak én tudom mire vágyik… Seol… öld meg Moont, vedd ki belõlem azt a gyönge, embersajnáló gyenge senkit, és megkaphatsz engem… - kuncogom és farkára simítok.

- Velem jobban jársz…

- Fiú, meguntad az életed? – Feláll és visszakérdez. Nagyon meglep, hogy csak ennyivel megússza a mutatványom, hisz biztos vagyok benne, hogy nem finomkodtam, és jó pár csontját törtem. Nem ember, ez nyilvánvaló, de akkor mégis mi? Kérdezem magamtól miközben a srác sérüléseit, teljesen begyógyítom. - Nem tudod kivel húztál ujjat. – Lép oda hozzám, és felránt. Nem ad idõt a védekezésre és torkomnál fogva, egy fának nyom. Próbálok szabadulni, de nagyon erõs. Még nem találkoztam ilyen erõs lénnyel, bármi is legyen. - A Halállal szórakozol kölyök. – Vigyorog, egyenesen a képembe és igencsak közel hajolva, sérti meg intim zónámat. Ha nem a torkomat fogná, biztos megmondanám neki, hogy hová dugja az egóját. Engem a halál sem rémít meg. Már évek óta rászolgáltam. Ahogy vergõdöm, nagyon zavaró dolgot tesz. Megnyalja ajkaim, ez nagyon nem tetszik, mégis honnan veszi a bátorságot? - Hm, még visszajövök érted. – Suttogja, vigyorral a képén és elenged. A földön kötök ki és torkomra rakom kezem, majd letörlöm ajkaim. A megmentett fiú anyjába kapaszkodik, anyja pedig oltalmazóan öleli. Összekapom magam és odasétálok hozzájuk.

- Most már rendben lesztek, vidd haza a fiad. – Suttogom, és azzal tovább sétálok. Köszönetet, nem várok, sõt nem is akarok. Nem szeretem hallgatni a hálálkodást. Hazaérve lezuhanyozom és befekszem ágyikómba. A plafont bámulva, arra a férfire gondolok, arra a halál fazonra. Nagyon bosszant, és csak nehezen jön álom a szememre. Éjjel álom zavarja meg pihenésem, egy fekete hajú lány fölém lép, megáll az ágyam mellett és kezét homlokomra teszi. Ettõl furcsa érzéseim támadnak. Újraélem, egész életem, egészen a fogantatásomtól. Mintha erre bárki is emlékezne. Most én mégis emlékszem. Apám képe, elõször életemben teljesen világosan mutatkozik meg. Édesanyám bánata, hogy nem tud velem mit kezdeni, és a rengeteg mészárlás, amikre sosem akartam emlékezni, most minden megmutatkozik. A kis boszorkány, rendesen kiszipolyoz, gazdája részére és információkkal megrakodva, tér vissza, hogy beszámoljon, mindenrõl. Másnap holt fáradtan, és nagy bánattal a lelkemben kelek fel. Gyilkosságaim képei, oly mélyre égnek bennem, hogy szinte érzem a forró vért kezeimen.

- Mi volt ez? Álom? – Kérdezem magamtól, hisz teljesen egyedül vagyok. Kimászom az ágyamból és kisétálok a fürdõbe, hogy egy hideg zuhany visszarakjon a rendes kerékvágásba. Persze, az elõzõ esti halál nevû, sem megy ki a fejembõl, pedig tudom, másra kell most koncentrálnom. Két nap múlva telihold, és rendesen fel kell készülnöm rá. Zuhany után, felöltözöm és betelefonálok, munkahelyemre. Pár nap szabadságot kérek, hogy romjaimból összekaparjam magam, és túllegyek, a teliholdas éjjelen. Egész nap, csak lõdörgök, és nagyjából semmit sem intézek. Valamiért nem tudok másra gondolni, csak arra a fickóra. Minél jobban el akarom felejteni, annál erõsebben gondolok rá. Estére, agyam, már szinte, fasírtként mûködik. Az ablakhoz sétálok és kitekintek rajta. Odalenn, az árnyak közt, egy ismerõs alak bontakozik ki, szépen lassan lép elõ és fenéz, egyenesen a szemembe. Ez az a férfi, igen. Hirtelen mozdulattal lépek el és lerohanok a ház elé. A kapuban megtámaszkodva nézek körül, de már sehol sem látom.

- Bújj elõ, te halál, vagy, hogy hívnak!! – Kiáltom el magam, mire halk kacaj hallatszik a sötétségbõl. Tekintetem, a hang irányába fordítom, de semmi, máshonnan hallom ugyan ezt a kacajt. Szórakozik velem? Nem vagyok vicces hangulatomban. Körbetekintek, mikor a sötétségbõl, kirobbanva, a kerítésnek passzíroz. Karom teljesen lefogja, moccanni sem bírok.

- Engedj már el. Mégis mit akarsz te tõlem? Ha eljött az idõm, vigyél, de ne szórakozz! – Förmedek, rá. Közel hajol ismét, és fülembe suttog.

- Nem tudok róla, hogy eljött volna az idõd. Viszont, tény, hogy beleavatkoztál a természet rendjébe. Annak a srácnak megkellett, volna halni, ott abban a parkban. Ez volt megírva. – Meredten hallgatom. Így még sosem gondoltam a halálra. Mint egy sors? Mindenkinek, megvan a halálának napja? Akkor, az nekem mégis mikor van? Gondolataim ismét félbeszakítja, mikor fülembe nyal és fenekemre simít. û

- Nem figyelsz rám? Remek, akkor majd rám figyelsz, ha az otthonomba viszlek. – Vigyorodik el. Persze megint nem hagy válaszolni. Felkap és eltûnik velem az utcáról. Egy csodálatos kertben találom magam, egy szökõkúttal, aminek peremén az a feketehajú lány ül, akit álmomban láttam. Rám néz és gúnyosan, kicsit sejtelmesen mosolyog rám. Egyre jobban felkavar a jelenléte. Itt, mintha, nem is számítana a telihold, érzelmeim haraggá válnak és a fájdalom, amit egész nap éreztem, gyûlöletté.

- Belemásztál az agyamba, ribanc? – Mintha már nem is én lennék. A halálnak, esélye sincs reagálni. Nagyot taszítok rajta, és a kert egy másik végében landol. A boszorkány felpattan és mágiával próbál védekezni ellenem. Nevetséges. Erõm, rohamosan növekszik, és még a levegõ is izzik körülöttem. Elborul az agyam. Megindulok a szuka felé és varázslatát egy kézmozdulattal meg is szüntetem. Fizikai és mágiai fölényem egyértelmû. Menekülne, de esélye sincs. Karmaim megnõnek és megragadva, azonnal a földre teperve, mélyen belémélyesztem karmaim. Mire gazdája feltápászkodik, a lány ugyan él még, de sok sebbõl vérzik. Fölötte ülve lenyalom ujjaimról a vérét.

- Fincsi. – Suttogom. A férfi, aki halálnak hívja magát, mögém kerül és leráncigál a lányról. Veszettül kapálózom, de erõsebb nálam, még így is.

- Micsoda, vad kisfiú. Már elõre élvezem. -  A lány nehezen, felül és összekucorodva, rettegve néz ránk. – Megvagy? Rendbe tudod hozni magad? – Kérdezi, mire a lány bólint. Lassan erõm kifullad, és vergõdésem abba marad, majd ájultan dõlök ki karjaiban. Ujjaimról a lány vére még csöpög. Kikötözve térek újra magamhoz, egy hatalmas ágyban. A férfi mellettem ül. Megint nem tudok mozogni a fenébe. Szitkozódom magamban. A férfire nézek.

- Megöltem a lányt? – Kérdezem rémülten, mert oké, hogy felhúzott, de az a valaki aki így öléssel oldja meg haragját, nem én vagyok.

Amikor kinyitva szemeim azt látom, hogy az a rohadék démon az ágyammal szemben áll, és fülig érõ szájjal vigyorog felém, az összes erõm összeszedve szólok rá:

- Ne röhögj!

Biztos, hogy attól ilyen elégedett, a kezeim bilincsben vannak.

De… Nem szabadna elfelejtenie, az nevet, aki utoljára nevet.

Attól még, mert valami olyan mesét adott be a rendõröknek, amitõl itt, a kórházban rögtönzött kihallgatáson ahelyett, azt akarták tudni, ténylegesen mi történt velem, valami levelekrõl, meg valami olyasmirõl hadováltak, hogy én miért molesztáltam Sigfridet, az utcabeli emberek a pártomon állnak.

És… Azzal az ügyvéddel vagy mivel, akit felbéreltek, meg a nõvérekkel már ügyeznek azon a spermamintán, amit bennem hagyott. A DNS-sel megfoghatják, és lesittelhetik, azt nem tudja átmásítani a szemét.

Bár… Mielõtt annak a vizsgálatára kerül a sor, én már lelépek a kórházból, ahogy a halandók világából is, biztos, ami biztos alapon.

- Úgyis ki fogok szabadulni innen. - mosolygok rá önelégülten, hogy tudja, nem adtam fel. Mosolyomtól eddig is hatalmas vigyora még szélesebbé válik, szinte látom lelki szemeim elõtt, ahogy rázkódik a visszafojtott nevetéstõl.

Hangosan talán csak az ajtó elõtt álló õr miatt kacag fel.

- Mégis hogyan? - hajol közel hozzám, ijedten nézek a szemeibe, hiszen még mindig nem vagyok a nyugtatóktól sem testem, sem képességem ura. - Kitalálsz valamit, amivel ennél is nagyobb bajba sodrod magad???

- Majd meglátod te… - eddig bírom a beszélgetést, ismét magával húz az álom. Úgyhogy csak remélni remélhetem, addig, amíg alszom nem nyír ki.

***

A vállam rángatják, és habár ijedten nyitom ki szemeim, ülök fel félelmemben, hamar lenyugszom. A mosolygós nõvér, és néhány utcabeli van benn mellettem, nem Sigfrid akar darabjaimra szaggatni.

- Jó hírünk van. - ujjonganak. - Kikényszerítettük a rendõrségbõl, hogy vegyenek DNS-mintát Sigfridtõl, arra hivatkozva, hogy bizonyítani akarjuk, nem hazudtál, tényleg megerõszakolt.

- Köszönöm… - nézek rájuk olyan hálás sebesültet játszva, amilyet csak tudok, holott az a tervem még mindig, hogy amint kiürül a szoba, én szétfeszítem a bilincseim, és ténylegesen hazatérek.

Szerencsére az alvástól az erõm visszatért, egyedül ezek miatt a nyomorék emberek miatt nem merem használni képességeim.  

Azonban…

Hála az égnek, elég együgyûek, mindenki kimegy a szobából, amikor azt hazudom, hogy elfáradtam, és pihenni szeretnék, úgyhogy egy kis vízfagyasztgatással szétfeszítem a még mindig rajtam lévõ bilincset, mielõtt az ajtót, a szobát is teljesen befagyasztanám, hogy senki se jöhessen be hozzám.

- Már megint kezded a fagyasztgatást? - kuncogja a fülembe jó kedélyûen egy hang, amitõl kiráz a hideg, miközben az a nyomorék teleportáló hátulról magához húz.  

Bocsánat… Inkább én vagyok az idióta, mert elfelejtettem ilyet is tud.

Az amúgy is kínos helyzetet pedig csak az teszi még neccesebbé, hogy abban a kórházi, hátul összekötõs hálóingben, amit rám húztak úgy érzem idomait, reményeim szerint hatalmas zseblámpáját magamhoz simulni, mintha nem is lenne se rajta, se rajtam semmi.

- Engedj el… Könyörgöm… - suttogom nagyot nyelve, hevesen dobogó szívvel neki. - Többet nem fogsz látni, ígérem. - amint elengedne, eltûnnék elõle, hogy csak mondjuk azt érezze, jól seggberúgom.

- Csak a rendõröket, akiket a nyakamba varrtál igaz?! - hátöö…

- Nem az én hibám, hogy az emberek kihasználták, semmit sem tudok az itteni törvényekrõl. - fakadok ki.

Érzem, ahogy erre kieresztett körmei becsúsznak a hálóruha alá, hogy a derekamba mélyedhessenek, halkan szisszenek fel.

Ha ordítanék, akkor biztos betörne valaki, és csak késõbb, több erõfeszítéssel tudnék meglépni.

- De az a tiéd, hogy téged felhasználva akarnak rács mögé juttatni. - nem értem, ezen mit parázik. Nem tudna onnan is meglépni egy pillanat alatt??!!

- Ahhoz nekem semmi kö… - nem bírom tovább folytatni, kezeim szám elé szorítva sikoltok attól, hogy körmeivel csíkokat kezd szántani húsomban.

- Én ezt egészen máshogy látom… - fordít maga felé, és nyalja le könnyeim olyan vigyorral… Ha kezeivel nem marna fenekembe, és húzna magához még mindig olyan szorosan, mint eddig, eskü lemennék hídba, hogy ne kelljen látnom.

- Tényleg el fogok tûnni, még az erõm se fogod érezni ebben a világban, soha többé, kérlek, engedj el… - fakadok ki neki. - Mit kéne ahhoz tennem, hogy végre higgy nekem?!

Nagyon elgondolkozik, ahogy levakarhatatlannak tûnõ vigyorából azt is látom, nem épp szép dolgokon jár az esze, viszont próbálok arra koncentrálni, még vastagabb legyen a minket körbevevõ jégfal, amíg van idõm növelni, nem akarom, megzavarják alkunk, szökésem. 

Gonosz vigyora szavaim hatására csak nagyobbá válik, mint eddig az est folyamán bármikor. Majd mielõtt ettõl nyüszítve menekülnék a közelébõl kapja el arcom körmeivel, és ránt magához közelebb.

- Úgy látszik, nem fáradtál eléggé… he?.... – fûzi hozzá tettéhez, bajt jósoló hangon, miközben szemei is fenyegetõ vörösen villannak fel, nyelve pedig végigtáncol ajkaimon. – Ha gondolod, szívesen teszek róla. – némán, összeszorított szemekkel reszketek. Nem gondolom…

Kár volt megszólalnom…

– Vegyük úgy, hogy ezt a kis szánalomra sem méltó próbálkozásodat meg sem hallottam. – képes lenne ezt megtenni mindazok után, amit mûvelt velem? Hatalmas szemekkel meredek rá. Nem lehetséges. Vagyis… Remélem igen.

Helyeslõen bólogatok, beleegyezésem jeléül.

- Most pedig hord el magad! – folytatja azonban, mielõtt hálálkodhatnék, és akkorát rúg már amúgy is sajgó oldalamba, hogy újra összecsókolózok a földdel.

Nehezen szedem össze magam, és ülök fel, erõsen vonz, fekve maradjak. De amikor végre sikerül se mozdulok szobájából, csak gyanakodva figyelem rezdüléseit. Megint csak tetetheti, elenged?

Azzal már egyszer átvert, viszont ki tudja, nem-e most is szórakozik.  Gyönyörû démon, szöges ellentétben a természetével.

Még az is irtószexi, ahogy fekszik ágyán, párnái közt, és izzadtságtól csillogó testét, tetoválásait megvilágítják a nap elsõ bevilágító sugarai.

Azt az egyet sajnálom nagyon, hogy tûzpiros tincsei, amik most szinte egész testét beborítják, hasonlítanak csak a tûzhöz, és nem égnek.

Pedig rohadtul élvezném, ha lángokba borulva szenvedne a kíntól, és legalább fele annyira szenvedne, mint amennyire én szenvedtem az éjjel. Akkora büntetésre, amit adott nem szolgáltam rá.

- Most mi a faszt nézel? Baszás közben bedugult a füled? Tûnj el! – rezzent ki a gondolataimból, de úgy… Egybõl megosztom vele értetlenkedésem:

- Miért?

- Hogy mondod? – kérdez vissza morcosan, fenyegetõen, ezért nagyot nyelve állok fel teljesen, nézek vele rendesen szembe, és kíváncsiskodok tõle újra, ha már egyszer voltam olyan idióta barom, hogy feltettem kérdésem:

- Miért engedsz most el?

Összerettenek attól, ahogy felröhög, amikor pedig elém teleportálva közli, nemhogy örülnék annak, mint majom a farkának, hogy nem belezett ki, még az elején, és csak ennyivel megúsztam, vibrátorokat, és kocsonyákat megszégyenítõ módon kezdek el remegni.

Fõleg akkor, amikor ereje közénk telepszik, és fojtogat.

Hehh… Végülis persze… Ki ne örülne annak, hogy nem belezik ki. De…

Ácsi egy picit…

Én is szabadjára engedem erõm egy részét, hogy amíg összecsap ennek a szadistának az erejével, addig hitetlenkedve, indulatosan tudjam megjegyezni neki, ennyivel-e.

Lefagyasztottam a házát félig, azt is merõ kegyelembõl, ne õt hibáztassa már az utca többi lakója. Erre õ összetört, bemocskolt, megalázott, és még jobban összetört. Hmm… Tényleg ennyinek kéne lennie az annyinak?! Nem hinném.  

- Ne húzd ki a gyufát, szaros. Hord el magad, de tüstént, ha nem akarsz megdögleni… - vág mondandóm közbe azonban, nem bírom folytatni. - Ötig számolok… egy… - nyílik ki az ajtó telepátiájától. -  kettõ… - alig bírom visszatartani az ásításom… - háromnégyöt… - háá… Ez így gyors…

Lesz, ami lesz alapon iramodok neki, és kezdek el rohanni.

Az utca közepéig meg se állok, szerencsére azonban most úgy nézem, tényleg elengedett, nem követett.

Elengedett…

Úgyhogy…

Én most akkor…

- Szabad vagyook!!! – rikkantok fel, miközben hatalmasat bokszolva a levegõbe ugrok fel, futok újra pár métert, majd az egyik kerítés nélküli ház kertjének füvébe vetem bele magam. Itt is, hempergek egy párat jobbra, a változatosság kedvéért ugyanennyit balra is, hogy teljes mértékben kiélvezhessem visszakapott szabadságom mámorítóan édes illatát.

Bár… Utóbbi kirohanásaim egybõl megbánom, és szégyenlõsen felugorva a fûbõl próbálom meg testem takargatni, amikor utcabeliek sereglenek körém.

Hogy a fenébe kerültek ezek elõ??? Azzal, hogy meggyengültem, elolvadhatott a jég házukról?

A hozzám legközelebb esõ házra nézek, amivel bebizonyosodik, ördögöm van, már megint figyelmetlen voltam.

Úgyhogy most, hogy körbevettek, nem tûnhetek el csak úgy, ahogy a repülést is kockázatos lenne megpróbálnom.

Ááá… Valaki mentsen már meg! Nem hiszem el, hogy a csöbörbõl kimászva vödörbe estem.  

- Hát te meg ki vagy? – kérdi meg ijedten egyikük.

Hátrálnék, viszont ekkor egy másik nyomorult halandónak ütközök.

- Jól vagy fiú? – ragadja meg ez a fajának szõke példánya aggodalmasan vállam, majd amikor lesajnálón kijelentik neki, nézzen már rám, hogy a fenébe lennék jól, a térdem aljáig leérõ kabátját érzem meg testemen.

Rám terítette.

Jól esik a ruha melegsége, mosolyogva rebegek el neki egy köszönömöt, mielõtt belebújnék, és összehúznám magamon. Így meggyötört testem is el tudom elõlük rejteni végre.

- Nagyon szépen köszönöm a segítséget, most már mennem kell. – próbálom meg lerázni ezeket a férgeket is magamról, és eloldalazni, hogy végre hazatérhessek, és beszélhessek apámmal arról, mennyire meg szeretnék a bohóckodás helyett gyilkolászni tanulni, ugyanúgy, mint ahogyan testvéreimmel teszik, viszont még ezekhez a kis senkikhez se hagyott bennem erõt az a vörös démon.

Valami rendõrséget, meg mentõket emlegetve tartanak egy helyben, majd nyomnak le egy valahonnan kihozott székre, kérdezik meg ki bántott.

Aztán… Meg se várva válaszom tippelnek arra, hogy a futásom irányából csak az az ügyvéd szadizhatott ennyire meg, aki már amúgy is a bögyükben van, és kezdik el tervezgetni, hogyan fogják rács mögé juttatni a vallomásommal.

Innentõl kezdve nem is akarok elmenekülni, velük együtt várok arra, amire õk, próbálom megjegyezgetni utasításaik. Habár nem tiszta minden, amirõl társalognak, azt felfogtam beszélgetésükbõl, hogy egy oldalon állunk, velem együtt akarnak rajta elégtételt venni, de ehhez szükségük van rám, pontosabban testi sérüléseimre.

Úgyhogy még szép, hogy segítek nekik.  Elvégre… A bosszúnál édesebb nincs is semmi.

Mire az egyenruhások kiérnek, már ki vagyok okítva, mûkönnyekkel adom elõ, hogy hurcolt meg, mint most megtudtam Sigfrid, és hagyom a mentõsöknek, hordágyra fektessék, és elvigyék sokkos állapotban lévõ testemet az autó felé.

Közben persze egy másik rendõrautó is kiér, hogy kitessékeljék vackából azt a szemetet. Igaz, a nyugtató miatt, amit az infúzióval együtt belém tolnak, kezdek homályosan látni, de mintha egy szál kis törülközõcskében lenne…