Mikor végre elmennek, megkönnyebbülten sétálok ki az udvarra. Elkezdek takarítani kint, hiszen a faleveleket össze kell szedni, nem szeretem, ha koszos az udvar!
- Ne félj, Cinder, eljutsz te a bálba - hallok meg egy ismeretlen hangot. Ijedten fordulok a hang irányába, kiesik a kezembõl a seprû is.
- Micsoda? - kérdezem, és nézem a velem szemben álló, furcsa akárkit. Szép... nagyon szép férfi, de mit akar?
- A bál. Elintézem, hogy elmehess - kacsint rám. Felvont szemöldökkel pillantok rá.
- De én nem is akarok - mosolygok kedvesen. Nem igazán értem, hogy mit is akar tõlem.
- De... de el kellene menned - pillant rám.
- De tényleg nem akarok! - nevetek fel. - De ha szeretnéd, és ha már úgyis itt vagy, akkor fõzhetek neked egy finom teát, talán egy kis sütemény is van még.
Nevetve indulok el a lakásba, hiszen most egyedül vagyok itthon, apa is elment Simonnal és Markkal.
Ahogy belépünk, megcsap a kellemes süteményillat, hiszen akkor vettem ki a sütõbõl, amikor elmentek. Édes sütemény, direkt a teához csináltam, mert apáék is szeretik, és amikor sütit eszik, akkor Mark sem szokott olyan dolgokat kérni tõlem.
Ahogy eszembe jut, megáll a kezem a mozdulatban, ahoghy töltöm a teát és megremegek egy picit.
Viszont épp emiatt sikerül leforráznom a kezem, és hangosat sikkantva dobom el a kannát, ami apó darabokra törik.

Ijedtemben hangosan kapkodom a levegõt, és már csak arra tudok gondolni, hogy ez volt apa kedvenc teáskannája. Nemis foglalkozom azzal, hogy a kezemen húzódik a bõr, sírásban török ki, hiszen nagyon ki fogok kapni.
Aztán valaki hirtelen elkapja a kezem és belenypomja egy tál hideg vízbe.
- Hé, ennyire fáj? - kérdezi az idegen kedvesen, szinte aggódva.
- Nem... nem érdekel, hogy fáj, de nagyon meg fognak verni- szipogom. - És Mark megint rossz dolgokat akar majd csináltatni velem - mondom halkan. - Istenkém, most mit csináljak?
Teljesen kétségbe vagyok esve.
Ha összeragasztom, sem lesz már olyan, és a forró tea úgyis megoldja majd a ragasztóanyagot is.
De közben a vendégrõl is teljesen elfeledkeztem... ezért is még rosszabb.
- Buta vagyok... nagyon, nagyon buta vagyok! - sírok fel még hangosabban, és kitépem a kezem a kezébõl, és eljkezdem összeszedni a teáskanna darabjait, nem foglalkozva vele, hogy vágja az ujjam.

Gyönyörû az emberek városa… A fények szinte elvakítanak, olyanok, mintha ezer, meg ezer szentjánosbogár megfagyott volna, és egyhelyben maradva, csinos kis láncot alkotna. Elvarázsol.

Vajon milyen lehet emberként élni? Minden nap kemény munkával megkeresni a megélhetésnek és a betevõ falatoknak valót. Betegeskedni. Aggódni. Szeretni… Milyen lehet? Annyira kíváncsi vagyok!

De nem lehet. Én tündér vagyok. És ha már tündér vagyok, akkor ki kellene hozni a legjobbat ebbõl a dologból. De hogyan? Ijesszek meg embereket? Vagy megint keverjem össze a Narancssárga tündér aktáit, amiben a leendõ, még meg nem született, vagy éppen még kiskorú ügyfeleink nevei, meg az igaz szerelmük nevei található? De az uncsi. Ezt már elsütöttem párszor…

- Deniiiii! Deeeeeniiii! – kiáltozza egy ismerõs hang. A Rózsaszín tündér.

Nagyot sóhajtva reppenek le a magas hegyrõl, melyen eddig tanyáztam. Sötét van, így nem látok valami jól, de a Rózsaszín tündér feje szinte világít még ebben a kevés kis fényben is. Hát igen, nem véletlenül kapta õ ezt a nevet… A különleges hajszínû tündérek a hajszínükrõl kapták a neveiket. A szivárvány összes színébõl van egy-egy tündérünk, akik a vezetõink. Õk a legidõsebbek és elvileg a legbölcsebbek, kivéve a Rózsaszín tündért. Õ még nálam is fiatalabb, ezért is szokták õt a keresésemre küldeni. Egy Vezetõvel nem ellenkezhetek, mert bárki mással megtenném, így marad õ, mint Deni-befogó. Szegényke. Néha azért sajnálom… Persze, nem túl sokszor, mert az azt jelentené, leállnék az el-eltünedezéssel, de mivel nem akarok, így csak néha sajnálom.

- Itt vagyok – jegyzem meg, a feje körül repkedve. Ide-oda fordítja a fejét, hogy követhessen engem tekintetével, de egy idõ után elfárad, és csápolni kezd a kezével, hogy álljak már le. Kis, vinnyogó hangot is hallat, amitõl olyanná válik, mint egy élénk tollazattal rendelkezõ, csipogó kismadárka. Vigyorogva szállok le a földre, és érdeklõdve rápillantok. Vajon mit szeretne tõlem pont ma, a szabadnapom nyugodt, békés estéjén?

- Oh, Deni, de jó, hogy megtaláltalak. Sürgõs meneted lenne. Mindenki le van foglalva, egyedül te vagy olyan tündér, akinek most nincsen egyetlen védence sem. Valahogyan elkeveredhetett a papír, amin ez volt, és csak most került meg, de egy szegény fiúnak ma van élete lehetõsége, hogy elmehessen a bálra, megtalálva élete szerelmét. Muszáj elmenned hozzá, fölkészítened a bálra! Találkoznia kell a hercegével, még ma éjjel, különben egy szegény fiú nem találja meg az igaz szerelmet. Azt pedig nem szeretnéd, igaz? – zúdítja Rózsasín a nyakamba az információ-áradatot. Szinte levegõt sem vesz közben, ugyani, végül is, minek? Csak az élete függ tõle, semmi több…

De ne máááááár! Pont a szabad estémen kell ezzel megtalálniuk? Pedig mostanra az álmodozás, és vágyakozás volt betervezve, nem pedig egy bálozás-tanfolyam megkezdése. De sajnos a munka az munka. Nincs más választásom. Én akartam – vagyis nem akartam, de mivel így születtem, a választható opciók közül még ez volt a legnormálisabb – jó tündér keresztapa lenni…

- Kihez kellene mennem? – érdeklõdöm szenvedõ sóhajjal, de kis kíváncsisággal is, mert azért mindig érdekel, hogy kinek kell segítenem. Tetszenek a különbözõ emberi sorsok, amik a szenvedésbõl végül mindig jóra fordulnak.

- Cinder a fiú neve. Még kiskorában meghalt az anyja, és…

- Várj! – szakítom félbe Rózsaszínt, még mielõtt belekezdene Cinder élete történetének az elmesélésébe, és hajnalig hallgathatnám a hadarását. – Fogadjunk, hogy a mostohaanyás klisé van itt is!

- Hát… igen. Rövidre fogva – motyogja elhúzott szájjal. Nem tetszik neki, hogy közbevágtam meséjébe, de így járt. Ha olyan fontos a bálba menése a fiúnak, akkor nem érek rá hajnalig hallgatni meséjét.

- Remek. Akkor késõbb majd kérem a papírjait, de most röppenek is, hogy idõben odaérjen kedves kis védencem a bálba. – Intek egyet Rózsaszínnek, és kitárva szárnyaimat, elröppenek az éjszakába.

Jajj, de jó befejezése lenne valaminek… Csak kár, hogy ez a kezdete lesz. A kezdete egy szegény, mostoha sorsú fiúcska boldog életének, ami szívszerelmével kezdõdik, és addig fog tartani, amíg meg nem halnak. Hip-hip-hurráááá!

Itt szokták kezdeni a „hol volt, hol nem volt”-tal, szóval kezdjük mi is, a rögtönzött mesémet. Semmiféle garanciát nem vállalok, hogy minden pontosan így történt, de a sok éves tapasztalataim alapján ez a története a kis Cindernek.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú. Sanyarú sorssal kellett fölnõnie, miután édesanyja, majd édesapja is meghalt. A férfi persze, halála elõtt összeházasodott egy gonosz asszonnyal, akinek minimum egy saját gyereke volt, ha nem több. Mostohája, és mostoha testvérei mind õt ugráltatták mindenért, folyton sepernie kellett, meg fõznie, mosnia és takarítania. Mindig, ahogy látom, most is. Míg a mostohák a királyi palota felé tartanak, szegény fiúnak az udvart kell felsöpörnie.

Szõke haja ide-oda lengedezik, miközben az udvart tisztítja. Így messzirõl egész különleges fiúnak látszik, nem olyannak, mint a többi szokott lenni. Lehet, hogy végre nem csak pénzéhes, csodára váró emberrel fogok találkozni, aki jószívûséget tettet csak azért, hogy végül boldog vége legyen? De jó is lenne… Reménykedjünk!

- Ne félj, Cinder, eljutsz te a bálba! – szólítom meg a fiút. Igazából nem tudom, hogy el szeretne-e jutni oda, de mindig ezzel szoktam kezdeni, nehogy most változtassam meg ezt a jó szokást!

Nem gondoltam volna, hogy egyszer pszichológia téren fogok elindulni. Tényleg nem, de a fõorvos, akinek segítek, azt mondta, ezt is érdemes elvégeznem, és, hogy sokkal könnyebb, ha a páciensek „lelkébe” is látok. Hát oké, ha ettõl jobb orvos lehetek. De azért mindennek van határa. Nagyon kétlem, hogy szellemileg instabil egyént is fogok kezelni, akkor meg nem értem, mért kell diliházakat is látogatnom.

Hitetlenkedve teszem le az errõl szóló papírt a fõorvos íróasztalára. Õ csak várakozón néz rám, gondolom valami reakciót szeretne. Na de mit lehetne erre mondani? „Igen, örülök neki?” vagy „Istenem, irtózok még a gondolatától is…” és ez lenne az igaz állítás. De nem ezt várják tõlem. Örülnöm kellene annak, hogy az emberekkel foglalkozhatok… és én örülök is, na de erre nem voltam felkészülve!

- Na, mit gondolsz? - szakít ki gondolkodásomból az orvos, mire felé pillantok.

- Biztos tudni akarja? - Erre a szõke elmosolyodik, majd feláll a székébõl, és az egyik szekrényhez megy.

- Nem baj, ha megijedtél, ez ilyenkor természetes - kezd kutatni az akták között.

- Nem ijedtem meg - morgom az orrom alá, szerencsére a doki nem hallja.

- Elsõnek valami könnyû beteget kapsz, vele nincs sok gond - nyom a kezembe egy lapköteget, amit figyelmesen végignézek. Az egyik iratról egy barna fiú képe mosolyog rám. Ez gyogyós? Mik vannak… - Aztán jön a neheze…

- A neheze? - nézek fel, és nem tetszik ez a vészjósló kép. A szöszi csak bólint, és ad egy másik aktát. Ez már rózsaszín. Ha egy akta rózsaszín, az sose jelent jót…

- Ez egy másik beteg, neki már komolyabb problémája van.

- Skizofrén… tényleg elég képzett vagyok ehhez? - nézek fel az elõttem lévõre megint elbizonytalanodva, mire õ megrázza a fejét.

- Ehhez nem. Itt csak a segédem leszel. Vagy inkább olyan megfigyelõféle. - Magamban fellélegzem. Hála… bár ki tudja, lehet, hogy ez is a poklok pokla lesz.

- Kicsit meghökkentõ. Még hogy démoni fél… - gondolkodom hangosan, a páciens képét nézegetve. Baptiste Sorel azaz Belphegor. Ez a két személyisége van a srácnak. Az egyik állítólag még démon is. Megborzongom. Szívbõl örülök, hogy ezt csak néznem kell majd.

- Hidd el, ennél rosszabb is van.

Ennél is rosszabb? Akkor legközelebb háromszor is meggondolom, mielõtt pszichológiai melót vállalok!

- De ha nem akarod, nem kell vállalnod…

- Ugyan - vágom a szavába, és magabiztosan rámosolygok. - Biztosan menni fog, Dr. Roth!

Dél elõtt pár perccel indulunk el a sárga házba. Azért ilyenkor, mert Roth szerint a megebédelt gyogyósok sokkal nyugodtabbak, mint az éhesek. Olyan, mintha állatokról beszélnénk, és már csak ez is visszataszító.

A másik meg, hogy ez a ház nem is sárga, hanem fehér. De olyannyira, hogy mindjárt megvakulok tõle. Nappal. Akkor milyen lehet este? Szemet szúr, az biztos. Így mindenki tudja, mit kell jó messzire elkerülnie. Még a parkoló elé is egy hatalmas STOP táblát helyeztek. Ez ironikus. Csak nem tudok nevetni rajta.

Lejelentkezünk az igazgatónál, aztán elindulunk a folyosókon, kanyargunk össze-vissza, de, mint egy labirintus, olyan ez az egész. Mehetsz akárhová, mindig ugyanolyan lesz, max egy ajtóval több. És most feltûnõen sokan járkálnak még itt.

Roth azt mondja, most vannak a kinti foglalkozások, ilyenkor levegõzhetnek kicsit a bent lévõk. Persze mindenki csak külön felügyelõvel mehet ki innen, meg úgy egyébként mindenhová csak társasággal mehet, nehogy belefojtsa magát a klotyóba, vagy egyéb szép dolgok.

Már alig várom, hogy megérkezzünk a páciensem szobájához. Akkor végre csak egy idióta lesz a közelemben, nem minden folyosón három.

Épp egy kanyarhoz érünk, mikor hirtelen elém cikázik egy fekete hajú srác, meg is lök rendesen, aztán megáll, és visszafordul felém.

- Nem tudsz vigyázni, ostoba halandó?!  - Halandóóó? Jól végigmérem a srácot, és akkor leesik, ki. A skizofrén gyerek. Hú, élõben sokkal szebb, mint a képen… de a modora valahogy nem jön be. Ez biztos a „démoni” fele lesz.

- Elnézést - hülye vagyok, hogy még én kérek bocsánatot, de valahogy nagyon nem szeretnék magamra haragítani egy démont. A végén még megátkoz, vagy tudom is én.

- Megbocsátok - legyint felém hiún, aztán kék szemeit rám emeli. - Ha adsz egy cigit.

Hm? Jah… tényleg, indulás elõtt elszívtam egyet, de nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire érezhetõ. De ha hoztam is volna magammal, nem kínálhatnék csak úgy meg egy beteget, azt tiltják a szabályok.

- Most nincs nálam - mosolygom felé, õ meg csak mereven néz, mintha belém akarna látni.

- Ph. Emberek - fordul meg, és már épp indulna, mikor az õt kísérõ ápoló beéri, és megáll mellette.

- Baptiste, hányszor mondjam neked, hogy ne menj elõre? - förmed rám, aztán már tolja is el, de azért felém is vet egy pillantást. - Elnézést, uram.

Végre, legalább valaki tõlem is kér elnézést.

- És te mikor fogod már fel, hogy Belphegor a nevem? Ti emberek annyira hülyék vagytok! - zsörtölõdik a másik, én pedig tûnõdve nézem, ahogy lassan eltûnnek a folyosó végén. Végül csak vállat vonok, és Roth elé sétálok, aki a falnak dõlve nézte végig a jelenetet.

- Na, mi a véleményed? Klinikai eset? - vigyorog rám, én meg csak bólintok.

- Teljes mértékben.

- Menjünk - löki el magát a faltól a szõke, aztán elindul, én pedig követem.

Skizofrénia… érdekes egy betegség.

Késõ délután van már, mire végzünk a betegekkel. Az én páciensem szerencsére elég nyugis volt, nem is képzelte démonnak magát, csak kanárinak, olyan tízpercenként, de az még elviselhetõ volt.

Aztán Rothot is meg kellett várnom, meg néznem, ahogy minden egyes felírt személyt ellenõriz.

Mikor ezzel kész vagyunk, megkér, hogy számoljak be a látottakról az igazgatónak, addig õ a kocsiban fog várni. Persze nem mondhatok nemet, ez is része ennek a pszichikai cuccnak.

A jegyzetek szerint elmondom a dolgokat, aztán elköszönök, és belevetem magam a folyosók labirintusába. Nagyon örülök neki, hogy lefelé csak egy út vezet, mert így kevesebb esély van rá, hogy eltévedek.

Épp elmegyek egy ajtó elõtt, mikor az éppen kinyílik, és nekem jön egy feketehajú srác. A papírok kiesnek a kezembõl, de nem morgok rá az illetõre, pedig ma már egyszer megbotránkoztam rajta.

- Jaj, nagyon sajnálom - hajol le Belphegor, és segít nekem összeszedni az iratokat. Hoppá… akkor ez biztos, hogy nem õ. A másik személyisége lenne? Valószínûleg.

- Köszi - biccentek felé egy kedves mosoly kíséretében, mikor sikerül összeszednünk a lapokat.

- U-ugyan… - kapja oldalra a fejét a fekete, és mintha zavarba lenne. Na ezt nevezem. Elõször becsmérel, aztán meg elolvad tõlem. Ezt nehéz lesz megszokni.

A skizofrénia tényleg furcsa betegség. Nagyon furcsa…