Sokáig távol vagyok, talán túlzottan is. Végig megvetõ pillantásokat kapok és átkoznak az emberek. Félnek tõlem, bántanak, de … Miért? Nem vagyok démon, csak másmilyen a bõröm, csak sápatag vagyok. Ez miért bûn? Arcomon könnyen folynak végig, lehajtott fejjel lépkedek nyomomban cicámmal.
Haza akarok érni, bezárni az ajtót és elfelejteni mindent, ami kint történt. Egyedül akarok lenni ott ahol õk nem bánthatnak már engem.
Tompa puffanást érzek és egy lágy ölelést, mely megvéd a hanyatt eséstõl.
- Megint maga? – hangja kedvesen cseng. Mikor felnézek látom, hogy Tao az, rám mosolyog, de mikor meglátja könnyeimet rögtön elkomolyodik. – Mi a baj kisasszony?
- S-semmi, csak elszomorodtam. – ismerem be. Fáj, hogy mindig bántanak engem és ilyenkor hiába van mellettem Akumu, én akkor is magányosnak érzem magam. Mert az embereket nem érdeklem, mert egy barátom sincsen.
- Szabad megkérdeznem mi szomorította el ennyire? – érdeklõdik, mire csak letörlöm könnyeimet. – Talán megint bántották? – erre picit bólintok.
- De nem tettekkel, csak szavakkal. – felelem halkan. Akumu felkéredzkedik a kezembe, bár kissé megmorogja Tao-t. – Akumu viselkedj kérlek… - simogatom a pici cicát.
- Miért mész közel a démonhoz? A semmibõl bukkant elõ ez a kis fattyú, csak bajt hoz mindenkire! – a férfi szavaira Tao nem reagál, csak kézen fog és elindul. Igyekszem tartani vele a tempót, megnyugtat a közelsége.
- Köszönöm.. – suttogom halkan. – Én félek… Tudod nagyon félek tõlük. Mert nem szeretnek, csak bántanak engem. – folytatom lehajtott fejjel. Úgy érzem vele beszélhetek errõl.
- Amíg engem látsz nem kell, hogy félj, megvédelek! – jelenti ki, ami igazán meglep engem. – Nem kell félni kisasszony, ha velem marad, akkor megvédem. – ismét magáz. Furcsa, nagyon furcsa alak. Kérdõn és kissé félve pillantok fel rá. Nem értem mit akar… Legyek mindig mellette?
- T-tessék?
- Sajnálom … Félre értetted ugye? – kezd el magyarázkodni. – Úgy értem, ha a közelemben vagy, akkor biztos, hogy meg tudlak védeni. Csak annyit kell tegyél, hogy mellettem leszel. Ha ki akarsz lépni a házból, akkor hívj fel és én elkísérlek bárhová. Tessék a számom. – nyújt át nekem egy lapot, amin látom, hogy valami van írva, de nem tudom, hogy mi.
- Felhívni? Én nekem nincs…
- Nincs telefonod? – kérdezi, mire megrázom a fejem. Hallottam már róla, de nekem olyanom nincs. – Vehetek egyet neked, sõt van nálam egy felesleges. Mivel anyukám nagyon aggódik így két telefont adott nekem, de nekem csak egy kell. Tessék. – nyújtja át nekem.
- K-köszönöm. – veszem át kissé bátortalanul, majd ismét a lapot nézem. – Mi van ráírva? Mert én nem tudok… - pirulok teljesen el. – Én nem tudok olvasni….