 Karakter: Okazawaya Shichiro
Megjegyzés: ~ narcisznak
Shichiro:
A reggeli, ébredés utáni fürdőmben ücsörögve, lehunyt szemmel élvezem a kert ébredező zajait, idilli csengését. Egy füstölőből kellemes levendulás illat társul a fürdőolajom mellé, így teljes a relaxáció. Ahhoz, hogy a bőröm tökéletes szép legyen, sok tényezőnek kell teljesülnie. Ha nem idegeskedek, nem ráncosodok, sima marad a bőröm és ha megfelelően ápolom a selymességét mesteri fokra tudom fejleszteni. Persze tökéletes nem lehetek, olyan nem létezik, mert ha a testem csodás is, belül nem vagyok igazán emberi, igazán szabad vagy boldog. Csak elégedett vagyok a jelenlegi élettel. Nem kell nélkülöznöm, a legjobb kelmékben járhatok, majdnem hogy luxusban, miközben valós pénzem sosincs, csak a tartozásaimat egyenlítgetem ki folyamatosan.
Nem… nem szabad most ilyenekre gondolnom. Csend és nyugalom, minden tiszta és hibátlan, nyugodt. Relax.
Néha az órára pillantok, hogy a pontosan megszabott időt töltsem a kádban, majd amint eltelik az idő, lassan, halk csobbanással kelek ki a kádból, végigcsöpögtetve a csempét amíg el nem érem köntösömet. Hajam megszárítása hosszas időbe fog telni rengeteg fésüléssel, hogy az is a lehető legkifogástalanabb legyen. Mivel ma különleges vendég jön, ki kell tennem magamért. Valószínűleg én leszek a kiválasztottja, szinte mindig így van. Azt hiszem ma egy kis parfümöt is fésülök a hajamba.
Főnökünk említette, hogy ki érkezik ma, s bármennyire híres én csak hallottam még róla, látni nem láttam. A többieknek nem hiszem hogy annyira csodálatos és kivételes külsejű lenne, mindig túloznak. De hírből már ismerősen cseng a neve. Egy sanyarú sorsú férfi, aki fölküzdötte magát jó magasra, mintegy önerőből, s ez mily csodálatos. Persze… csak mert a média felkapta. Ilyen módon akár engem is mutogathatnának tévében, de szerencsére nem, mivel nem szeretném, ha ismernének, ha kitudódna mit csinálok.
Nyilván Ő is azért jön ide, mert titokban akarja tartani identitását. Pedig a média erre is kapna rendesen, vajon miért nem használja ki? Valószínűleg általában azért, amiért a többiek. Féltik a hírnevüket, s ha kitudódna efféle hajlamuk, elvesztenék a média általi befolyásukat, hatalmukat és kis vagyonuk egy részét.
Nem mozgok a gazdagok világában, csak egy csillag vagyok az égboltjukon, de remélhetőleg majdnem a legfényesebb, és emlékezetes fénnyel.
A tradicionális kert és berendezés olyan mintha kicsit visszarepítene a korban, s míg mások modern házakban és öltözetben élnek én még leragadtan a múltban. De jól van ez így, kellemesen érzem magam ebben a környezetben. Mint egy aranykalitkába zárt madár, mindig frissel feltöltött vízzel és élelemmel, a kalitka alján díszpárnával.
Hagyok bőrömön pár vízcseppet, nem törölgetem le, s a szobában levéve a köntöst a szófára ülve a napfényben testápoló olajjal kenem be magam, hogy puha és illatos legyek. Mint mindig.
Alaposan minden rejtett zugot is átsimítok, minden porcikát, s talán akaratlanul is erotikus néhány mozdulat, szerencsére itt senki nem lát. Amint ezzel készen vagyok jöhet a gondosan megválasztott ruha, de egyelőre csak egy vékony, fehér köpenyben fésülöm ki a hajam, gyenge szárítóval fújva meg néha. A forró levegő tönkreteszi a szálakat, de nem hagyhatom azt sem, hogy magától száradjon meg. Minden tincs ékes fénnyel ragyog mikor végzek a hosszas művelettel, majd a ruhát felvéve, eligazítva feltűzöm hajamat, egy apró tartós smink a szem környékére, és az arccsontra. Minden édes, de nem émelyítően, épp csak kellemesen, hogy körüllengjen a finom illat. A hajamban a parfüm, a fülem tövében szintén, majd a ruhára szórva is egy kevés.
Az utolsók maradnak a hajdíszek, amiből most csak egy szolid csüngős csat marad a fél kontyba tűzve.
Lassan itt az idő, és én pont elkészültem, ez már tényleg tökéletesnek mondható.
A szokásos ceremónia a halban folyik le, ahol felsorakozunk mindannyian – szerencsére nem vagyunk sokan – és úgy várjuk új vendégünket, aki választhat. Kint mikor meghallom hogy egy kocsi megáll az épület előtt, csak picit szaporázom meg a lépeimet, hogy időben a sor végére érjek. Fejemben már hallom is Takano hangját, aki sorolja a szabályokat, már ha még nem mondta volna el.
A bent lévő oiranok közül választhat, de mindegyiknek joga van visszautasítani, persze ez nagyon ritkán fordul elő.
Nos nálam nem… Nem egy embert utasítottam már vissza, akinek mosolygós arca elrejtette a szemében tükröződő szadizmust és kegyetlenséget, amit én felismerek. Viszont Takano szerint ma, ha én kerülök sorra jobb lenne, ha nem utasítanám vissza. Igyekszem hallgatni rá, de ha túlságosan is kegyetlennek tűnik számomra, nem fogok habozni, ellent mondok. A szabályokat nálam mindenki tudja, mindenkiről van egy valamennyi leírás, de csak kép nélkül, amiből kedvükre valót választhatnak. Nem vagyok híve a testi csúfításnak és csonkításnak, engem az ép szépségemért szeressenek… a maguk pénzes kihasználós módján.
A hátsó ajtón lépek be, és épp hogy beállok a sorba, miközben mindenki sóhajtozva, aggódva beszél nekem, hogy legközelebb lehetnék pontosabb.
- Itt vagyok nem? Ennél pontosabb nem is lehetnék – és végszóra nyílik a bejárati ajtó végtelen eleganciával, de még ezt is felülmúlva a belépő alak.
Nem, nem Takanora gondolok aki illedelmesen vonultatja be a vendéget, hanem az őt követő pasasra, akiből egyszerre árad az ördögi és csodálatos mennyei aura. Az ördög talán a vörös hajszín miatt van, amit még festékkel is alig lehet elérni.
Bennem reked a levegő, rejtett porcikáim bizseregni kezdenek főleg akkor, amikor meglátom tekintetét. Amikor már azt gondolnám, hogy „ilyen nem létezik”, lassan közelíteni kezd felénk kimért, mégis férfias léptekkel.
- Hadd mutassam be házunk orianjait – hajol meg illedelmesen, majd amikor felegyenesedik, int felénk, s mutatja, hol álljon meg előttünk.
Csak most veszem észre, hogy eddig bámultam, s most ő is engem néz, így gyorsan elkapom róla tekintetem, a fal mintázatát oly sokadszorra vizsgálva, s megvárom míg a sorom következik.
Mivel kép nélküli jellemzéseket kapott némelyikünkről, így most illendő bemutatkoznunk neki, s mint mindig, én vagyok az utolsó, hátha nem várja ki míg elér hozzám és választ.
Esélytelen. Sorra mindenki a szabályokhoz s illemhez méltóan mutatkozik be, de nem mond senkinél semmit, végül elér hozzám így közelről is megcsodálhatom a férfias arcot, a földöntúli hajat és szempárt, ami könnyedén rabul ejt. Csitulj fejem…
Egy mély lélegzettel kitisztítom agyam, s máris elszáll minden ide nem illő avagy zavaró gondolat, s arcom ismét bezár, kifejezéstelen lesz, csak a szokásos illem marad.
- Üdvözlöm – korszakok hercegnőit megszégyenítő tökéletes meghajlással billenek meg, majd egyenesedem újra ki. – A nevem Okazawaya Shichiro – máskor, avagy régebben amikor azonnal odaadtam volna magam bárkinek készséggel, mindig hozzátettem, hogy „ha kívánja rendelkezzen velem” de erről már leszoktam, s ha most majdnem ki is bukott a számon, még időben visszafojtottam torkomba a kijelentés.
- Micsoda szépség – arca kellemes vonalakkal telik meg, talán még mosoly is megjelenik, vagy csak képzelem? Amikor megmozdul keze felém, d tenyérrel felfelé előttem kinyújtja ujjait szívem dobban egyet. – Szeretnék a jótevőd lenni – éreztem. Már amikor belépett tudtam, hogy így lesz. Talán mintha reménykedtem is volna, de ez csak most jut el egészen agyamig.
- Nem – nyekkenek halkan, ezzel meglepett feszültséget hozva a szoba csendjébe, de mielőtt elhúzná kezét, ujjaimat finoman a férfias marokba csúsztatom – Nem lehetek elég hálás – biccentek még hozzá, s mintha az egész terem fellélegezne. Mindig ez történik amikor elutasítok valakit. Legalábbis a fagyos, dermedt feszültség az, amit nem egyszer éltem át, de a fellélegzést még sosem tapasztaltam. Nem is esett még meg velem ilyen, hogy elakadt, és kiszáradt volna a torkom. Nem volt időm öblögetni, hogyan is felejthettem el, majd a vendég fogadását egy szájízesítő teával kezdem, s minden rendben lesz.
Ahogy a kis „ceremónia” megkívánja a többiek elvonulnak, s én az új vendégemmel avagy már jótevőmmel kettesben maradok, még Takano is elvonul irodájába, feljegyezni a friss információkat.
Lassan elengedi végre a kezem, így kimonóm hosszú ujjai alá rejthetem összekulcsolt kezeimet, majd előre indulva apró de gyors léptekkel indulok fel az emeleti utolsó szobába, ami az enyém.
Fejemben épp tisztázódik, hogy elfogadtam annak a férfinak az ajánlatát, akiról pár órával ezelőtt még egészen más volt a véleményem. Nem hittem vona, hogy ilyen lélegzetelállító, sármos és férfias, s a szemeiben nem látok igazán kegyetlenséget, hanem a hűvös szín ellenére csak forróságot és rejtett kedvességet.
Vallom azt, hogy a szem a lélek tükre, sőt olykor még a szemráncok is árulkodóak tudnak lenni, de Ő… még számomra is kiismerhetetlen. Nem nihil, nem érzelemmentes de ott lapul benne minden. Kiderül majd, hogy mekkorát tévedtem, s csak remélni tudom, hogy egy kicsit sem.
|
