Hideg van. Pedig esküszöm, hogy fel akartam venni a sapkám, a sálam, meg még a kesztyûm is, csak… áh hagyjuk, nem is akartam. Miki akarta, én meg lebeszéltem róla. Egy bevetés közben szigorúan tilos hátráltató eszközöket magunkkal vinni, és ebben az esetben minden az volt, ami nem nindzsa szerkó, meg fegyver. Különben is, a harc majd kimelegít!

- Mennyit megyünk még? - szólal meg mellettem az említett, nagyot szipogva. Nem hangoztatja, hogy legszívesebben már hazamenne és forró kakaót szürcsölgetve letespedne a tévé elé, mert tudja, hogy akkor tényleg hazaküldöm, de repülve.

- Pontosan két egész huszonöt század kilométert - sanditok hátra rá, az-az értetlen képe mindent megér.

- Mi van? - hördül fel, de el is húzódik, mikor felé nyúlok, hogy megigazítsam elcsúszott maszkját. Ne félj tõlem tesó, nem harapok én! Nagyot…

- Orokunak új búvóhelye van, azt látogatjuk meg - fejtem ki az elõbbit, mire Miki duzzogva felhúzza az orrát.

- Azt mondtad, kajálni fogunk. 

- Persze, hogy fogunk, méghozzá csúnya gonosz nindzsákat! - vihogom elváltoztatott hangon, egyet bokszolva öcsikém vállába. Soha nem fogja megérteni, mennyivel izgalmasabb a harcolás a kajánál. De szerencsére könnyen megvezethetõ.

Tovább száguldunk sötét árnyékokként, néha körbekémlelve a tájat, vagy kitérve a ruhaszárító zsinegek elõl. Valahonnan pizza illatát hozza a szél, valószínûleg Miki is ezért lett éhes. Bár õ mindig az.

Pár perc múlva el is érkezünk egy nagy, szürke épület elé, majd a szomszéd ház liftaknája mögött megbújva kifújjuk magunkat. Illetve én ezt teszem, Miki meg leragad a falfirkák bámulásánál, szerintem el is aludna, ha nem csettintenék egyet az arca elõtt.

- Most már szedd össze magad. Majd eszünk ezután - intek, hogy jöjjön utánam, õ pedig a szemeit megforgatva követ.

- De ugye tisztában vagy vele, hogy a legnagyobb Happy Meal menüt kérem, mert most Ezüstszárnyas figurát adnak hozzá, és…

- Jössz már? Bunyózni akarok - vágom a szavába, mert ha még fél másodpercig hallgatom eskü, hogy megõrülök. Szerencsére veszi az adást, így csak az arcát felfújva követ.

Éppen mikor ugrani készülnénk, két õr jön ki az ajtón, így nem tesszük. Visszahúzom Mikit magam mellé, aztán lebukom vele a fal védelmébe. 

- Hééé - nyöszörög a fejét simogatva, biztos túl erõsen nyomtam le. Véletlen volt, de egy vigyorral elintézem.

Kilesek. Az õrök az ajtó két felére álltak, biztos valami konferencia van, olyankor zárnak be mindent. Bejutni már nem fogunk, de nem is az volt a célom. Elég, ha elverünk párat, úgyis rögtön erõsítést fognak hívni, mikor meglátnak minket. Egyedül egy tapodtat se mozdulnak ezek a kutyák, csak akkor érzik jól magukat, ha háromszoros túlerõben vannak. Férgek, ahogy a vezetõjük is. Régi szép emlékek… most még jobban át akarom rendezni az arcukat! 

- Na figyelj, a lényeg hogy verjünk el minél többet, aztán ha húzós lesz a helyzet, lelépünk - fordulok vissza Miki felé,  ismertetve a haditervet, õ meg csak bólint.

- És a B terv? - Úgy nézek rá, mintha hülye lenne. Aha, ezt is biztos valami szuperhõsös képregénybõl szedte. Pedig mennyit felhasználtam már, ha épp nem volt vécépapír… höhö.  

- Ja, persze… ha elkapnak, Basztuk - kacsintok felé, aztán a fegyveremet elõvéve elvillanok mellõle. Nincs nekem idõm ilyen hülye magyarázkodásokra. Harcolunk, aztán kész.

Az egyik õr mögé lopózom, és megpiszkálom a vállát, mire õ hátrakapja a fejét, és belevágja a katanáját a falba. Lassú… ismét megböködöm, de most már a társa felé suhint. A másik barom még épp idõben tér ki elõle, aztán össze-vissza kapkodják a fejüket, de már nem láthatnak meg. Simán kiüthetném õket, de miért vennék el Mikitõl minden mókát? Nem lehetek ilyen kegyetlen, majd késõbb…

Öcsikém meg is jelenik, narancs maszkja egy pillatatra kivehetõ csak, aztán pár ordítás, és a gyomrukat fogó õrök. El sem hiszem, hogy annó ezek elõl nem tudtunk megmenekülni. Szánalmak voltunk. De csak voltunk…

Miki mellém suhan a sötétbe, én pedig pisszenés nélkül megvárom, míg az egyik fószer segítséget hív, aztán kiütöm. A másik már elájult az én segítségem nélkül is, mondom, hogy egyáltalán nem izgalmasak.

Miki karját megfogva a tér közepére sétálok, ahol jól látnak minket, aztán vigyorogva végignézem, ahogy a sok feketeruhás ninja körbevesz minket. Elég mulatságos a látványuk, pláne hogy tudom, esélyük sincs ellenünk. Könnyû menet lesz, de legalább jól alszom majd az este!

- Jééé mennyien lettünk, csak nem party van? Petárdát hoztatok? - szólal meg Miki mellettem, soha nem bírja ki, hogy ne növelje az összhatást.

- Nyugi tesó, hoztam én helyettük is - veszem elõ az övembõl az említett eszközöket, aztán a feketék közé vágom. Kitérnek elõle, ez éppen csak arra volt jó, hogy szétugrasszam õket.

Hátrapillantok Mikire, és bólintok. Fele-fele, ahogy szoktuk. Az enyémek támadnának is rám, de elég könnyen kivédem õket, és néhányat már ezzel a falnak kenek. A többiek csapatostól rohannak nekem, nem tudják, hogy ez nem tisztességes, épp ezért ideje átvennem velük ezt a leckét… most maradandóan a fejükbe verem!

- Ejnye, a meghívónk két személyre szólt, már nem csak harcolni, de számolni se tudtok? - nevetek szétszaggatva pár ruhát a saijaimmal, de nagy sebet nem tudok ejteni rajtuk, mert a katanákra is figyelnem kell. Persze a fegyverem ezerszer erõsebb egy katanánál, de nem akkor, ha tízet kell visszafognia egyszerre. Ezért tudnak csak túlerõben legyûrni.

- Hagyd õket Raf, apucinak nem volt ideje foglalkozni velük - kuncog Miki, miközben pofánver párat a nunchakuval. Na ja, apucinak ránk sem volt ideje.

- Milyen kár, de majd mi bepótoljuk - emelem fel a kezem, és sikerül is kivernem egyik támadóm fogát. Óóóppá, direkt volt…

Pár perc, és mindenkit a földre küldök, és ezzel öcsikém sincs másképp. Miki mellém ugrik, aztán a tenyerünket összecsapva gratulálunk egymásnak. Megvolt az esti szórakozás.

Ám nem sokáig örülhetünk, mivel az épület ajtaja kitárul, és kezdenek olyan emberkék kiseregleni rajta, akik maradhattak volna inkább bent. Megszorítom a kezemben lévõ saim, és ugranék is nekik, ha Miki nem állítana meg a vállamra helyezett kezével. Ezzel jelzi, hogy mára ennyi tényleg elég volt. Vagy csak zabálni akar…

- Fejezzük be ezt a bulit egy jó kis tûzijátékkal! - mondja felvillanyozódva, én meg egy csalódott nyögéssel beleegyezek, de azért baszd meg Miki!

- Egy tûzijáték rendel - húzom elõ az övembe rejtett összes petárdát, majd megspékelem õket pár füstbombával is, hogy legyen idõnk menekülni. Miki ennek is szeretné a felét megkaparintani, de abból nem eszik, ez a finálé az enyém lesz.

Közben a nindzsatömeg már nekünk is ugrik, de mikor feléjük dobom a búcsúajándékot, visszaröpdösnek szeretett bázisuk falába. Ennek még nagy visszhangja lesz, de érdekli a fenét, én jól szórakoztam!

>×××< 

- Ez csúcs volt! - áradozik Miki elõttem ugrálva, miközben a földalatti folyosókon császkálunk. - Úgy küzdöttünk, mint Superman, aztán úgy tûntünk el az éjszakába, mint Batman! A Pókemberes manõverekrõl nem is beszélve, a mozgásunk meg olyan volt, mint…

- Mint egy Rafnak és Mikinek? - sóhajtom lemondóan, mert már eléggé unom a szuperhõsös hülyeségeit.

- Igen… olyan is - hagyja jóvá, leesik neki, hogy nem kéne folytatnia, mert csúnya vége lesz. Na nem, mintha ez bármikor is megakadályozta volna a dumálásban.

Továbbra is elõttem idétlenkedik, de legalább már valami másról kezd el beszélni, nem a superboyokról meg girlökrõl. Néha komolyan úgy érzem, hogy mérföldekkel le van maradva tõlem…

Végül elérünk a búvóhelyünk ajtaja elé, és itt már mögém húzódik. Persze, tartsa csak az idõsebb a hátát, mi? Jó, nem mondom, hogy nem én akartam… de azt, hogy velem jöjjön, tuti nem!

Mondjuk már megszoktam, úgyhogy inkább benyitok, mert különben egész este az ajtó elõtt maradunk. Már ami még van az estébõl.

Belépünk a terembe, szerencsére sötét van, ami azt jelenti, hogy Donék még alszanak. Halkan kifújom magam, de túl korán örülök, mivel szinte érzem, ahogy Miki elviharzik mellettem, aztán BUMM… egy hatalmas taknyolás hangja, és egy nyögés. Ezzel szinkronban pedig Donék ajtaja kirepül, és már csak pillanatok kérdése, hogy mellettem teremjenek, és leordítsák a fejemet. Szuper, szeretlek Miki… Istenem, miért pont egy ilyen öccsöt adtál?

- Leonardo, Donatello! - ugrik fel Miki a földrõl még jobban fokozva a helyzet feszültségét, aztán kilövi magát, és letámadja Dont. Valószínûleg megint valami hipiszupi kütyöt próbál kikönyörögni belõle, különben nem állítaná be magát még ennél is hülyébbnek, és nem is ölelgetné csak úgy random.

Ez a meghitt pillanat mindenkit meghat, csak Leot nem, aki elindul felém, majd karba tett kézzel megáll elõttem. Ajjaj, ez a pózer beállás nem jelent jót…

- Ti meg hol voltatok? Csak nem bunyózni? Ha ezt a sensei megtudja mindketten nagyon…

Skin against skin blood and bone, You're all by yourself but you're not alone, You wanted in now you're here, nánáná… milyen szerencse, hogy a kedvenc számaimat bármikor le tudom játszani a fejemben, ezzel tökéletes védekezést fejlesztettem ki ellene. Viszont õ is kifejlesztett egy ellentámadást, ez az én pechem.

- Raf, figyelsz te rám? Raf… RAF! - ezt már a fülembe mondja, ami cseppet sem kellemes annak ellenére, hogy még csak nem is kiabált.

- Figyelek, FÕNÖK - adom vissza az elõbbit, annyi különbséggel, hogy én már kiabálok. Leo rosszallóan végignéz rajtam, de nem mondja, hogy „mennél el a jó francba”, mert tudja, hogy akkor tényleg el is mennék.

- Szóval hol voltatok?

- Csak levegõztünk.

- Persze, azért szakadt a ruhád, mi?

- Beleakadtam a fákba.

- Ennyi fa nincsen New Yorkban!

- Érdekes, pedig a gyökerek megvannak hozzá…

A homlokára csap, tudja, hogy velem hiába is vitatkozik. Sose tudott meggyõzni, én pedig sose hallgattam rá, ha nem akartam. Most is szívesebben nézném a szobám omladozó falából kiszaladgáló pókocskákat, mint az õ beképzelt képét.

- Raf, nem azért vagyunk egy csapat, hogy Mikivel magánakciózzatok. Ez veszélyes, és a mester sem engedte meg - hadarja el a szokásos kisregényét, bár valójában tudja, hogy most sem érdekel különösebben, ahogy az elõzõ kétszáz alkalommal se.

- Én valójában önként mentem vele, mert unatkoztam. De ha Don idõben megjavította volna a játékkonzolt… - sandít Miki a mellette álló lilára, aki úgy tûnik sikeresen lefejtette magáról. Legalább õ velem van.

- Miki - akad ki a barna, de mielõtt még õ is tartana egy mélyremenõen komoly beszédet arról, miért kell nekünk egész életünkben a föld alatt rohadnunk, Leo leinti. Persze, hatalmasságától senki nem veheti el a szót.

- A lényeg, hogy több ilyen ne legyen. Nem tudunk nektek állandóan falazni, a senseinek pedig van elég gondja, ne csináljátok neki még ti is!

Miki bûnbánóan felpislog a szõkére, részérõl ezzel minden el van intézve. Részemrõl meg szarok az egészre. Ennek alátámasztásaképp beintek Leonak, aztán megfordulok, és… szembetalálkozok a mesteremmel. Persze, hogy erre a nagy csetepatéra felébredt, mikor edzés alatt a legkisebb egércincogásokra is fel szokta kapni a fejét. Erre mind a négyen egyszerre sorakozunk fel, tudjuk, hogy a senseijel nem szabad játszani, mert kitör a III. világháború.

- Fiaim - sóhajt a pizsamáját megigazgatva. - Mi ez az egész? - teszi fel a kérdést, amire csak az igazat vagy az igazat válaszolhatod, mert ha hazudsz, azt úgyis kiszúrja.

- Mester, Raf és Miki kiszökött az éjjel, éppen ezt tárgyaltuk meg - próbál Leo szépíteni a dolgon, de nem nagyon sikerül neki.

- Megafonnal sem lehetett volna hangosabb - csóválja meg a fejét a sensei, aztán rám néz. Ilyenkor legszívesebben elásnám magam, õ mindig eléri, hogy szégyelljem a legkisebb hibám is.  És ez most nem kicsi volt. - Térjetek nyugovóra. Holnap nehéz napotok lesz, a civódás pedig csak felesleges idõpazarlás.

- Na de mester…! - horkan fel Leo, biztos sajnálja, hogy nem büntetést vagy megrovást kaptunk. A legjobb vezetõ.

- Tegyétek, amit mondtam! - Ez már keményebb felszólítás, úgyhogy csak meghajolunk, és már indulunk is a szobánk felé. Útközben még küldök egy édes vigyort Leonak, lássa, mennyire becsülöm az egoista pofáját. A fejét felszegve lép be a szobájába, mintha nem is érdekelné. Ch. Majd fog, nagyfõnök.  

- Hé, Raf - hallom meg Miki hangját a mellettem lévõ szoba felõl. Félig rápillantok, szokás szerint nem fogta fel, mirõl is beszéltünk az elõbb. - Tartozol nekem egy Happy Meal menüvel - nyújtja ki rám a nyelvét, aztán õ is belép a szobájába. Fáradtan kifújom a levegõt.

Igen, tényleg semmit sem fogott fel…

- NEM! – üvölti el magát Jon. Ez kirángat engem a sokkból, és kirántom Zach markából a kezemet.

- Hogy mondod? – kérdezi Mark mérgesen. Félek. Remélem, nem fog kilépni. Vagy legalábbis nem nélkülem…

- Azt hogy nem vagyok hajlandó ennek a levakarhatatlan szõrcsimbóknak pózolni. – jelenti ki Jon komolyan, aminek nagyon örülök. Jó, jó, tudom, hogy szeret engem, már többször is bizonyította, de igazán jó érzés, hogy így kimutatja. Mármint… Ugye nem csak én gondolom azt, hogy ez a kijelentése nem csak az ex pasija által kiváltott ellenérzés mondatja vele, hanem az is, hogy engem akar?

- Pedig nincs más választásod. – mondja Mark vigyorogva. Ó, te szemét dög! Mit ajánlottak föl, hogy így a kezükre játszol?

- Mindig van más választás. – válaszolja, és mellém sétál. Átölel, és karjával a vállamon, szépen azn ajtó felé vezet. Most mit tervez?

- Jon mit csinálsz? – kérdezem aggódva, amire egy homlok-puszit kapok. Naaa, nem jó válasz!

- Természetesen felmondunk, és együtt keresünk állást másik cégnél, vagy ami még jobb alapítunk egy sajátot. – jelenti ki egyszerûen, mintha csak a világ legtermészetesebb dologa lenne. Hogy mi?! Normális ez? Asszem az agyára mentem… Pedig próbáltam nem ki idegelni. Hát, úgy látszik, nem sikerült.

- Még is hogy gondoltad? – kérdezem hitetlenkedve.

- Hova mentek? – támad le minket egy mérges Mark. Menjen a fenébe! Jonnal épp beszélgetünk!

- Megmondtam mivel számolhatsz, hogy ha nem engeded, hogy Nath fotózzon. Bontom a szerzõdést az ügyvédem meg fog keresni mindkettõnk ügyében, addigra kérjük a végkielégítést. – válaszolja, és tovább vezet az ajtó felé. Hm… Szabadság, mi? Mark nélküli élet… Jó ötletnek tûnik!

- Nem tehetitek ezt velem! – kiabálja, de mi már nyitjuk az ajtót. Igen, asszem ez jó ötlet Jontól. Lehet, mégse mentem az agyára! De… Hogy fogunk munkát kapni? Jon még hagyján, õ baromi fölkapott modell, de én… Lehet, hogy régebben kaptam díjakat, de most…? Szerintem Jon is csak azért akar engem, mert én vagyok a szerelme…

- Dehogy nem. És nézd milyen egyszerû. – lépünk ki együtt az ajtón. – Mi a baj? – kérdezi Jon, és megsimogatja az arcom. Valahogy mindig meg tud nyugtatni, még egy ilyen apró, könnyû érintéssel is.

- Mi lesz, ha nem találunk mást. – aggódok. Lágyan megcsókol, mire egybõl szinte elolvadok.

- Ne aggódj, ezt a részét én elintézem, sõt, ha itt nem találunk munkát, akkor elköltözünk innen és együtt fogunk élni. – mondja komolyan. Hogy… Mi? Elköltözünk? Együtt? Velem… velem akarna élni?

- Biztos együtt akarsz velem élni? – kérdezem, hogy biztos legyek abban, amit mond. Édesen átölel, így mélyen magamba szívhatom megnyugtató, férfias illatát. Szeretem õt.

- Teljes mértékben. – nyugtat meg, és szenvedélyesen megcsókol. Mrr, ilyenkor szinte elolvadok… – Menjünk hozzám oké? Elintézek pár telefont. – mondja, és én bólintok. Okés.

Beszállunk a kocsiba, amivel Jon házához megyünk. Jé! Én még nem is voltam itt… Eddig mindig csak õ volt nálam, de én még nem voltam nála. Na majd most! Míg odaérünk a lakása elé elgondolkozok. Tök jó lenne összeköltözni! Végül is, mióta járunk, mindig együtt aludtunk. Jó vele élni. Szeretjük egymást, akkor miért ne? Elköltöznénk, és más környéken kezdenénk új életet, egymással.

Mikor odaérünk a lakáshoz, bent elcsodálkozom. Szép, tágas terek, és férfias bútorok jellemzik. Hát… Mondjuk illik hozzá. Nem épp a stílusom, de hozzá tökéletes. Upsz… Valami olyan bútorok kellenek majd a közös lakásunkba, ami mindkettõnkhöz illik… Mert nem hinném, hogy Jonnak bejönne, ha a közös lakásunkban pink huzatos kanapék és fotelok lennének…

Áhá! Megvan! Jonnak fekete szövetû kanapéja van. Mi lenne, ha kevernénk a kettõt? Mondjuk… Fekete bõr kanapé, pink párnákkal? Háh! Tisztára izgulok. Közös lakásunk lesz!

Izgatottságomban szinte észre sem veszem, hogy Jon eltûnik telefonokat intézni. Nem gond, így legalább nyugodtan tervezhetem a leendõ lakásunkat.

Hmm… Nem tudom, hogy Jon mire gondolt, de én valami kertes házat szeretnék. Van elég pénzem, vehettem volna eddig is kertes házat, de egyetül olyan nagy, viszont ha van valaki, akivel megoszthatom… Szóval! Kertes ház, aminek a hátsó kertje egy szép füves terület, pár növényes oázissal, az elsõ kert meg tele növényekkel. Szép álom… De miért ne lehetne? Hmm, Jon vajon hogy áll az állatokkal? Vagy az állatok hogy állnak vele? Szeretnék egy kutyust, de ha nem bírják egymást, akkor inkább nem kell.

Na, Nath! Hagyd abba! Azt sem tudod, hogy Jonnak mi tetszik! Lehet, hogy egy lerobbant lakókocsit akar majd! Na jó, azt azért remélem, nem…

- Nath? – hallom meg Jon kiabálását. Kicsit elkavarodtam, és most a hálószobájában lebzselek. Itt érezni a legjobban az illatát…

- A szobádban vagyok! – kiabálom vissza. Pár perc múlva egy Jon kerül az ajtóba, aki ellágyult tekintettel figyel. Nem vicces! Csak egy kis gondom akadt a szõnyeggel. Elgáncsolt! Nem szép dolog kinevetni! Már pedig Jon éppen azt teszi, így egy nyelvnyújtással honorálom tettét. – Segítenél, vagy csak kinevetsz? – kérdezem. Jon még egy kicsit nevet, aztán végre kegyeskedik fölsegíteni a földrõl. Átölel, és mosolyogva ad egy puszit a fejem búbjára. Kiscicaként bújok hozzá, és mivel pont jó helyen vagyok, a nyakába puszilok. Érzem, hogy kirázza a hideg, és egy halk sóhaj hagyja el a száját. Kicsit fölbátorodok, és megint megpuszilom a nyakát, de most a nyelvemmel is kényeztetem kicsit. Jon belemarkol a fenekembe, ami nagyon tetszik nekem. Az ágy felé vesszük az irányt, amibe persze, hogy én ütközök bele, így nem csak hogy ráesek az ágyra, még Jon is rám tehénkedik. De nem gond, fõleg hogy így épp összeér a férfiasságunk. Érzem, hogy õ is már vágyik rám, így kezeimmel a hátát kezdem simogatni. Éppen bemelegedünk, és már egymás ingjét szedjük le, amikor megcsörren a telefonom. A francba!

- Ne vedd böl! – nyögi Jon, miközben a mellbimbómmal játszik. Ahh… Pillanatra minden értelmes gondolat kiszáll a fejembõl, de aztán a folyamatos csöngés visszarángat. A francba már! – morgolódok, és fölkászálodok az ágyról. A morcos Jont megdobom egy csókkal, aki azért még mindig morci, de elkapja a puszimat, és a csájára helyezni. Közben elérem a szõnyegen felejtett mobilomat, ami akkor eshetett ki a zsebembõl, amikor elestem, és fölveszem.

- Kicsikéééém! – hallom megy drága jó anyukám kiáltását. Ó, hogy a fene essen belé! Ez a tökéletes vágy lóhasztó.

- Szia, anya – köszöntöm nem túl lelkesen, de nem veszi magára.

- Kicsikém! Holnap családi vacsora lesz, ahol ott lesz a nõvéred a férjével, és az újszülött kisbabájukkal. Tegnap engedték ki õket a kórházból, a tiszteletükre lesz a vacsora. Sajnos nem tud sokat mozogni, így náluk lesz, de tudod az utat, nem igaz? Jont is szeretettel várjuk! Na szia! – zúdítja rám az információkat, amiket olyan gyorsan hadar el, hogy fölfogni sem tudom, és már le is tette. Hö? Nõvéremnek van egy gyereke? Én miért nem tudtam, hogy már megszülte?! És… Mi van? – próbálok gondolkozni, de nem nagyon sikerül, és csak állok, kezemben a telefonnal, és bámulok, mint borjú az újkapura. Öhh…

- Mit akarsz Malik? – kérdezi Jon attól az alakváltótól. Kicsit ijesztõ az a nagymacska, vagy mi, ezért odaegyek mellé, és hozzá bújok. Jon is átkarol és úgy fordít minket, hogy õ legyen közelebb a macsekhoz. Nem igazán örülök ennek, de annak viszont igen, hogy így tényleg tudom, hogy szeret engem.

- Ki ez Jon? – kérdezem kicsit félve, mert megijeszt, hogy ennyire védeni akar.

- Mondhatni, hogy az egyik ex-em. – válaszol. Mondhatni? Azt meg hogy a francban érti? – Még mikor nem voltam modell õ volt az elsõ barátom, akin meg tapasztaltam, milyen is ha az ember férfival van. Vele láttál múltkor. Nem képes elfogadni, ha mással vagyok és eddig még mindig mindenkit sikerült elüldöznie mellõlem. – meséli el a történetüket. Válaszolni már nem tudok - de igazából nem is tudtam volna mit válaszolni -, mert az a csíkos macsek ránk üvölt. Jon elenged, és egymásnak rontanak. Basszus!

- Nath. Kezdj el szaladni az erdõ felé, vagy… - dobja ide a kocsikulcsot. - … Menj kocsival! Követni fog! – magyarázza. Remélhetõleg van egy terve, így gyorsan odaszaladok a kocsihoz, és elhajtok az erdõbe. A két alakváltó is követ engem, ami azért eléggé ilyesztõ. Remélem, nem lesz semmi baja Jonnak, mert azt nem bírnám megbocsátani magamnak. Ha miattam valami történik Jonnal… Nem! Nem fog semmi sem történni! Az erdõ szélén megállunk, és Jon rátámad a másik alakváltóra. Össze-vissza karmolják egymást, de szerencsére Jon jobb kondiban van, mint a másik, így legyõzi az exét. Visszaváltoznak mindketten emberi alakba, és beszélgetni kezdenek. Érzem, hogy nem fognak többet harcolni, így kiszállok a kocsiból, és a sérült Jon felé sétálok. Pár méterrel arrébb megállok, ahol pont hallom, hogy Jon mirõl beszél.

- Már régen elveszítettél. Ha valóban szeretnél, el tudnál engedni, hogy azzal legyek boldog, akivel én akarom. – mondja mérgesen. – Jobb, ha elfogadod, hogy már mással vagyok együtt és mást szeretek teljes szívembõl. – Szeret! Jó, tudom, eddig is bizonyította, de… Tényleg szeret! Én… Hogy szerethet engem? Mit szeret bennem? Nem tudom. De örülök neki.

- De Jon. – kezd bõgésbe az alakváltó. Megértem, hogy nehéz neki elengednie Jont. Én is nehezen engedném el. De én, ha elhagyna (NEM FOG ELHAGYNI!!! Ugye?), akkor inkább magamat tenném tönkre, minthogy valaha is neki ártsak. Vagy épp annak, akit szeret. Lehet, van abban valami, hogy küzdesz a szerelmedért, de… Ha mást szeret, nem lehet ellene mit tenni. Sajnálom szegényt…

- Nincsen semmi de. Nathent szeretem és pont elég volt, hogy kicsit elveszítettem. Nem akarom teljesen elveszíteni. Õ kell nekem és õt akarom nem téged. – mondja határozottan, majd felén sétál. – Menjünk haza. – mondja, és egy csók után beülünk a kocsiba, és haza vezet. Otthon szembefordít magával és bocsánatot kér.

- Ne haragudj, hogy ennyire elrontotta az esténket.

-Nem a te hibád! És megértem õt… Én nem tudom, hogy mit csinálnék, ha elvesztenélek… Mondjuk az biztos, hogy nem támadnék rád. De kikészülnék, az biztos… - elmélkedek, de egy lágy, szerelmes csók elûzi ezeket a gondolatokat.

-Ilyeneken ne is gondolkozz! Nem fogsz elveszteni. Ezt megígérem! – jelenti ki. Elválok az ölelésétõl, és a konyhába megyek, elõvenni a dugi csokimat. Kell a nagy izgalom után!

Miközben a kedvenc csokimat eszem, Jon keresésére indulok. A nappaliban meg is találom, ahogy édesen szunyál. Tudom, hogy a vidámparkban eldöntöttem, hogy ma odaadom magam neki, de az exe keresztbetett ennek a tervnek. Jonnak ma mindenképpen pihennie kell. És különben is. Ráérünk, nem?

Gondolkozás közben elõkeresem a fürdõszobából az elsõsegély dobozt, és a kanapémon fekvõ sérült alakváltót elkezdem leápolni. Végig alussza az egész bekötözõsdit, így elég nehéz kitisztítani a sebeket, meg bekötözni õket, de ügyes vagyok, és röpke két óra alatt végzek is minddel. Sajnos, bármennyire is alszik Jon, föl kell ébresztenem, mert eléggé kényelmetlen a kanapém, nem akarom, hogy holnap ne lehessen jó képeket készíteni róla, mert elaludta valamijét. No meg persze azt sem akarom, hogy ne legyen jól. Szóval óvatos lökésekkel megpróbálom fölébreszteni. Mikor nem sikerül, drasztikusabb módszerekhez folyamodok.

-Jon! Ébredj! – szólok hangosan, mire fölpattannak a szemei. – Gyere, aludjunk! – hívom magam után az ágyba, ahová aztán egy gyors átöltözés után beájul. Lassabban, de végül én is elalszom ezután a hosszú nap után.

---*---*---*---

Másnap reggel az ébresztõórára kelünk. Egy jó reggelt csók után egymás után lemosakszunk, és fölöltözködünk. Nem merek vele zuhanyozni! Nem azért, mert félek, hogy mit csinálna, hanem azért, mert félek, hogy nem tetszenék neki. Túl vékony vagyok.

Miközben mosakszik, fölkapom magamra a kedvenc fekete-sötétkék színû csõgatyámat, egy rózsaszín inget, és egy hozzá illõ fekete mellényt.

Mikor mindketten elkészülünk, beülünk a kocsiba. Út közben a tegnapi napról beszélgetünk, így hamar elmegy az idõ. A stúdióba belépve egy igazán kellemetlen meglepetéssel találjuk magunkat szemben.

Jon exével. Hát mégis ki mással? Nem tud lekopni Jonról?!

-Jon, Nath, õ itt az új fotós. Tudom, hogy ismeritek egymást, így nem is kell bemutatnom titeket egymásnak. Remélem, jól ki fogtok jönni. Ja, Nath, te Zach-et fogod ma fényképezni, az új fiú meg téged, Jon – jelenti ki Mark olyan hanggal, mint aki nem tûr ellenvetést. Az alakváltó és Zach csinkosan összenéznek, és miközben próbáljuk földolgozni a sokkot, amit Mark szavai okoztak, elráncigálnak egymás mellõl.

-Te az enyém leszel! – jelenti ki Zach. Kicsit messzebbrõl ugyanezt hallom Jon exe szájából is. Hogy… MI?!

Hajnalban szinte kipattanok az ágyból. Akármennyire is félek attól, hogy Jon megint megbánt, izgatottan várom, hogy vidámparkba menjek. Vele.

Pillanatok alatt elkészülök, de mivel még van jó sok idõm, ezért nekiállok takarítani. Azzal is gyorsan végzek, így folytatom a képek retusálását. Teljesen belemerülök, és már csak arra eszmélek, hogy kopognak az ajtón. Fölpattanok a székrõl, és az ajtóhoz rohaok. Ott várok egy darabig, hogy ne tudja meg, hogy mennyire izgatott vagyok, és egy nagy levegõ után kinyitom az ajtót.

- Szia. – köszöntöm. Meglátva, hogy milyen dögös, legszívesebben ráugranék, és addig szorítanám és csókolnám, amíg bírja megfulladás nélkül, de nem. Teperjen csak! Így legalább megtudom, hogy tényleg szeret-e, vagy csak játszadozik-e velem.

- Jó reggelt, ezt neked hoztam. – nyújt felém egy csokis dobozt, amiõl felcsillan a szeme.

- Köszönöm. – veszem el, és meglátva, hogy milyen csoki, elmosolyodok. Hmm, Ferrero Roche. Imádom! – Pont ez a kedvencem honnan tudtad? – kérdezem.

- Nagyjából tudom, milyen csokikat szeretsz. – feleli mosolyogva. – Indulhatunk a vidámparkba?

- Igen, egy pillanat. – mondom, és fölkapom a drágámat. A drágám nélkül soha, egy lépést sem teszek. Fõleg nem, ha olyan helyre megyünk, ahol aztán lehet kattintgatni! – Most már mehetünk. – válaszolom mosolyogva.

- Akkor gyere. – mondja, majd kint, beszállunk a kocsiba. Nem messze van a vidámpark, de egyedül biztos nem tudnék hazajutni. Cseles, cseles. Ezért jöttünk az õ kocsijával, nem az enyémmel, mi? Nem gond. Ha nem bánt meg, akkor még jó is.

Megérkezve a vidámparkba, egybõl fölvidulok a sok színes játéktól. A pénztárnál én akarnám fizetni a jegyet, de Jon nem engedi. Bár nem vagyok lány, és kicsit azért sért, de ha õ így szeretné…

Bent egy csomó szupi dolgot látunk! Minden van itt, ami szem-szájnak ingere. Elõször a félelem vasútjára ülünk föl, ami nem volt a legjobb ötlet, mert kicsit ijedõs vagyok, de így legalább hozzábújhattam. Azt meg nem kell tudnia, hogy azért eléggé rá is játszottam. Találkoztam élõben is ijesztõ dolgokkal, ezek meg csak bábuk, de akkor is ijedõs vagyok. Na de nem ennyire, de... Mit magyarázkodok itt magamnak?! Amikor már szinte az ölében vagyok, a fülembe suttogja, hogy nincs semmi baj, mert itt van velem. Leheletétõl kiráz a hideg, de az a jól esõ hideg. Máris sokkal jobb ötletnek tûnik, hogy félõs kislánnyá változtam!

Más hullámvasutakat is kipróbálunk, a kedvencem az az volt, amelyiken a sínrõl lógtak az ülések, és mindenfelé forgott. Na meg a szabadesés! Imádom a zuhanást! De a legfontosabb… Az a vattacukor! Finom epreset kérek az eladótól, és óriási rózsaszín vattapamacsot kapok. Nyámi!

- Te szeretnél esetleg valamire felülni? – kérdezem, mert azért nem csak nekem kell itt jól éreznem magam.

- Mondjuk az óriáskerékre. – mondja Jon mosolyogva. Hm, tényleg, azon még nem is voltunk.

- Akkor menjünk – mondom. Közeledve a kerékhez úgy érzem, hogy vagy az nõ meg, vagy én megyek össze, ugyanis az hatalmas. Nem gond, nem vagyok tériszonyos, csak… Megjegyeztem. Jon elintézi a dolgokat, majd beszállunk az egyik kabinba. Lassan haladunk, de nem gond, így sokkal jobban ki lehet élvezni a táj szépségét. És azt, hogy Jonnal együtt lehetek.

- Kérlek, ne haragudj a múltkori miatt. Tudom, hülye voltam és ígérem nem lesz több ilyen, de tényleg nem akarom, hogy más fotózzon, vagy hogy te mást fotózzál. – mondja Jon. Látom rajta, hogy tényleg õszintén beszél, és már nagyon várok rá, így muszáj neki megbocsátanom. Hiszen szeretem. – Csak a tiéd vagyok, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni.

- Jon… - kezdeném, de egy száj megakadályoz a bocsánatkérés elfogadásában. Mohón csókol, ami kicsit ledöbbent, de észbekapva én is visszacsókolok. Olyan rég érezhettem édes ajkait! Szinte az egész „utat” végig csókolózzuk. Éppen mielõtt visszaérkeznénk a földre, akkor szakadunk el egymástól. Ma éjjel… Ma éjjel magamban akarom érezni! – gondolom.

- Szeretlek! – közlöm Jonnal ezt a tényt, mire boldogan elmosolyodik, és csak azért nem csókol meg, mert egy kislány megzavar minket.

- Csókolom! Ön Jon, a modell? Nagy rajongója vagyok – mondja ezt egy 5 éves kislány. – Kaphatok autógrammot? – kérdezi, mire Jon elmosolyodik, és ad neki. Sõt, még puszit is kap a kislány, aki aztán örömmámorban rohan vissza az anyukájához.

- Hát ez édes volt! – mondom vigyorogva. – De ne csak õ kapjon puszit! Én is akarok. Ide – mutatom a számat, mire kapok is egy olyan szenvedélyes „puszit”, hogy ha nem tartana Jon, összecsuklanék. Morcosan pillantok rá, mikor elválik tõlem, de õ csak magabiztosan vigyorog. Grr… Tudja, milyen hatással van rám! Ez gonosz húzás volt! – morgom magamban, de nem gondolom komolyan. Ki olyan hülye, hogy egy ilyen fenomenális csókon duzzogjon?!

Közben besötétedett, és a kijárat felé indulunk. Észre sem vettem, hogy így eltelt ez a nap…

- Köszönöm, hogy elhoztál ide! Nagyon jó… - akad a szó a torkomon, amikor meglátok valami nagy izét a kijáratot eltorlaszolni. Alakváltó. – jut eszembe ez a szó róla. Igazából sosem tudtam, hogy honnan tudom megkülönböztetni a természetfeletti dolgokat az emberektõl. Valahogy… Ha ránézek valakire, egybõl tudom, hogy mi õ. Még ha olyan lényrõl korábban sosem hallottam, akkor is. Na jó, nem érek rá ilyen dolgokon elmélkedni! Meg kéne tudni, hogy mégis mit akar az az izé, pont itt.

- Esély? – kérdezi sóhajtva. – Én… Nem is tudom. Szeretnék, de… Nem tudok bízni benned – mondja szomorúan.

- Bízz bennem, kérlek! – kérlelem. – Mindent megteszek, hogy bebizonyíthassam, hogy szeretlek! – jelentem ki, amire látom, elmosolyodik én meg boldoggá válok kicsit tõle. Jó, hogy megint mosolyogni látom annyira édes és aranyos. Nem akarom elveszíteni és vissza akarom szerezni mindennél jobban.

Már leápolta a kezemet, amiért hálás vagyok. Még mindig a kezeet fogja. Nagyon jól esik, de amikor észbe kap elengedi és az ágyáig hátrál leül. Hátra nyúlva egy nyuszit vesz elõ és magához szorítja. Aranyos kis nyuszika. El is mosolyodik picit, de nem hogy elengedné, csak tovább szorítja magához a kis aranyos plüsst.

- Aranyos nyuszi – jegyzem meg. – Illik hozzád. Mindketten nagyon aranyosak vagytok – mondom bókolva, amire elvörösödik. Jól áll neki még mindig a vörös szín. Annyira aranyos, hogy mindjárt rávetem magamat.

- Köszi – mondja, de nem is váltunk több szót egyenlõre. Próbálok kitalálni valamit, hogy bebizonyítsam neki szerelmemet. Ám eszembe jutott valami.

- Holnap szabad nap – jegyzem meg, mire látom gondolataiból térítettem magához. – Hová szeretnél menni? – kérdezem tõle, amire kerek szemekkel néz rám.

- Öö… Vidámparkba! – jelenti ki hirtelen. Eleinte meglepõdök, de végül elmosolyodok. Miért is ne? Hiszen régen voltam én is. Bólintok. – Jon? Álmos vagyok. Kérlek, most menjél el – kér meg, amire bólintok. Nem akarom, hogy úgy érezze, rá erõltetek mindent. Meg most tényleg igaza van. Elõbb bizonyítsak és majd utána nagyobb lesz a jutalmam. Kikísér az ajtóig, ahol megfordulva nézek rá.

- Szeretlek – mondom, majd odahajolva hozzá megcsókolom. Érzem, hogy nem csókol vissza, de nem hibáztatom. - Holnap 9-kor indulunk! Jövök érted, de kérlek. Kapcsold be a mobilod, mert frászt kaptam, amikor nem vetted föl! – mondom kint, mire bólint egyet. Egy „jó éjt” után lemegyek és haza megyek most már nyugodtan, hogy tudom nincs semmi baja.

Haza érve elborulok az ágyban és egy kellemes álom kíséretében el is alszok.

~*~

Másnap reggel szinte kipattanok az ágyból. Gyorsan felöltözök, és már megyek is kicsikémhez, természetesen egy csomag csoki kíséretében. Tudom, hogy mennyire szereti, és nem tud neki ellenállni.

Megállok az ajtaja elõtt, majd bekopogok, mire ajtót nyit.

- Szia. – köszön kedvesen, de hiányzik, hogy a nyakamba ugorjon és nyomorgasson. Tudom, elõbb még nekem kell bizonyítani.

- Jó reggelt, ezt neked hoztam. – nyújtom felé a doboz csokit.

- Köszönöm. – elveszi, majd el is mosolyodik. – Pont ez a kedvencem honnan tudtad? – teszi fel a kérdést, amire csak elmosolyodok.

- Nagyjából tudom, milyen csokikat szeretsz. – válaszolom kedvesen. – Indulhatunk a vidámparkba?

- Igen, egy pillanat. – felveszi a fényképezõ gépét, majd a nyakába akasztja. – Most már mehetünk. – válaszolja kicsit mosolygósabban.

- Akkor gyere. – beszállunk a kocsimba és már repesztünk is a vidámpark felé. Nincs olyan messze, de pont kellõ távolságra ahhoz, hogy ne tudjon annyira haza szaladni.

Megállok, majd segítek neki is kiszállni, látom már a látványától felvidul, amivel nekem is mosolyt csal az arcomra. Kifizetem a belépõket, bár õ akarja a sajátját, de nem hagyom helyette inkább elkobozva a pénztárcáját elteszem. Persze nem tetszik neki, de most nekem kell bizonyítanom és nem akarom, hogy költse a pénzét, majd jó lesz még az más mire is.

Bent minden féle szépséges szörnyet látunk. A hullámvasúttól kezdve az óriáskerékig. Oda fel kéne ülni, de elõbb az lesz, amit õ akar. Felülünk a félelem vasútjára. Az elsõ ijesztõ dolognál megfogja a kezemet, a következõnél szinte már az ölemben ülve reszket. Elmosolyodok rajta, de csak nyugtatom a fülébe súgva, hogy itt vagyok vele és ne féljen. Én meg fogom védeni mindentõl.

Sok más dologra felülünk még, amit akar és még eszünk, mert a vattacukor nem maradhat ki. Pláne ha az ember párja egy édesszájú fotós.

- Te szeretnél esetleg valamire felülni? – teszi fel a kérdést, amikor megette a vattacukrot és már majdnem mindenen voltunk.

- Mondjuk az óriáskerékre. – mondom mosolyogva, amire bólint.

- Akkor menjünk.

Megvesszük a jegyeket, majd szépen fel is szállunk rá. Lassan haladunk, de van idõnk gondolkozni, legalább is nekem. Megfogom Nath kezét, majd ránézek.

- Kérlek, ne haragudj a múltkori miatt. Tudom, hülye voltam és ígérem nem lesz több ilyen, de tényleg nem akarom, hogy más fotózzon, vagy hogy te mást fotózzál. – mondom õszintén. – Csak a tiéd vagyok, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni.

- Jon… - nem tudom, mit akar mondani, de nem bírom tovább. Odahajolva hozzá csókolom meg lágyan és szenvedélyesen. Ezúttal csak reménykedni tudok, hogy viszonozni fogja. Annyira szeretem, hogy ha tényleg elveszítem, akkor magamat is elveszíteném.

A zene dübörög, én meg egy rózsaszín plüssnyusztit ölelek magamhoz, úgy bõgök. Szinte fulladozok a zokogástól, szemeim meg már tiszta vörösek lehetnek. De kit érdekel, úgyse megyek sehova! Órákon keresztül sírhatok, nem tudom. Nem érzékelem az idõt, de most már lassan kezdek megnyugodni. Csak ne gondoljak… Rá. Nem érdemli meg, hogy sírjak miatta. Õ sem érdekel.

Che, ugyan, kinek próbálom bemesélni?! Még mindig szeretem. Föl kellett volna készülnöm erre. Egy ilyen kaliberû srác nem áll össze a magamfajtákkal. Hozzá az olyan srácok illenek, amilyennel helyettem sétálgatott. Biztos azóta el is felejtett, és épp most döngeti azt a srácot. A könnyeim újra potyogni kezdenek, és már újra rázkódok is a sírástól.

Nem tudom, mennyi az idõ, teljesen elvesztettem az idõérzékemet. A kedvenc CD-m már sokadszorra kezdi újra, de nem zavar. Most jól esik hallgatni a dob dörömbölését a dobhártyámon, a gitárok pengetését a szívemben, és az énekes gyönyörû hangját, miközben vagy lágyan énekel, vagy éppen hangosan hörög. Hogy én milyen költõi lettem hirtelen… Lehet, hogy amikor hétfõn nem megyek be, kirúgnak, és akkor pályát módosítok. Költõ leszek!

Zenehallgatós, könnyezõs magányomban valami dörömbölés zavar meg. Kinézve az ablakon látom, hogy zuhog az esõ, és villámlik. Tehát nagy a valószínûsége, hogy a dörgést hallom, az zajongja túl a Filth in the Beauty-t. Visszafordulok a nyuszimhoz, és megint könnyezni kezdek. Még az ég is az én lelkiállapotomat tükrözve bõg, akkor én miért ne tenném?

Miért nem hallom a zenét?! Hátra kapom a fejem, és látom, hogy Jon az, aki lehalkította a zenémet. Mit keres ez itt? Az a helyes srác már nem is volt elég? Vagy most akarja elmondani, hogy már nem kellek neki? Amit a mai nap folyamán láttam belõle, abból leginkább azt venném ki, hogy SMS-ben szakít…

- Mit keresel itt? – kérdezem, és engedem, hogy az iránta érzett gyûlöletem kihallatszódjon belõle. A szerelmemet nem engedem, mert az csak még nagyobb fájdalmat okozna nekem. Basszus, hogy gondolhattam azt, hogy valaki valaha is szeretni fog?! Látszik, hogy a gimiben nem tanultam meg…

- Téged. – mondja, és leüt az ágyamra. Ki engedte, hogy ide üljön?! – gondolom magamban, de nem szólok. Helyette inkább elhúzódok az ágy másik végébe. Nem fogok sírni. Elõtte nem. Nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy bõgni lásson!

- Hagyjál békén. Menj vissza a csávódhoz. Nem érdekellek. – mondom egyre erõtlenebb hangon, és áruló könnyeim kicsordulnak a szemembõl.

- Téged akarlak, csak dühös voltam, hogy nem örültél, amikor végre együtt dolgozhattunk. Miután meg nem mondtál semmi végképp bepipultam. – próbálja kimagyarázni magát. Che…

- Mert makacs vagy és hülye. Senkivel nem foglalkozol csak magaddal. – kiabálom. – Amikor elindultál azt hittem soha nem fogsz visszajönni. Tudod milyen rossz volt belegondolni, hogy nélküled dolgozzak? Utána meg bocsánatot sem kértél, csak vágtad az önelégült képet. – üvöltözöm tovább. Szánalmas vagyok…

- Sajnálom. – kér bocsánatot. Persze, megint be akarsz etetni, mi?!

- Sajnálhatod is. Arról nem is beszélve, hogy egybõl találsz helyettem mást. Miért nem azzal vagy, akit délután úgy ölelgettél? – vonom kérdõre, pedig egyáltalán nincs semmi közöm hozzá.

- Nem én ölelgettem õt. – válaszolja. Na persze, én meg a világ leghelyesebb férfiai közé tartozom, mi? – Õ akaszkodott rám, mert nem voltál velem. Nem tudtam elküldeni, mert nem hitt nekem. – Istenem, ez ennyire naivnak néz? Az vagyok, az tény, hiszen képes voltam azt hinni, hogy szeret, de azért hülye nem vagyok. És vak sem.

- Jon nem vagyok hülye. – mondom mérgesen. Ez a szemét hirtelen fogja magát, és megcsókol. Isteni csókja van, de amikor bevillan, hogy ezekkel az ajkakkal csókolhatta pár órája, vagy még inkább perce azt a srácot, ellököm magamtól, mire szépen lerepül az ágyról. Fájdalmában fölkiált, amitõl szívrohamot kapok. Ugye nem tettem vele semmi rosszat? Vérzik a keze!

- Jon. – lépek hozzá aggódóan. – Mi lett a kezeddel? – kérdezem ijedten.

- Aggódtam miattad és mivel nem tudtam bejutni így betörtem az ablakodat. – mondja, és hangjában érezni lehet, hogy mennyire fáj neki. De ez édes. Tényleg megtette volna értem? – pár szilánk a kezemben maradt. A károdat meg ki fogom fizetni.

- Bolond vagy. – mondom. Tényleg az. Azért mert betöri az ablakomat, hogy bejusson hozzám, és azét is, mert ki akarja fizetni.

- A szerelem tesz bolonddá, amit érted érzek. – mondja, amitõl ellágyulnék, de… Nem merek. Mi van, ha csak hülyéskedik? Az évek alatt nem így ismertem meg, de ki tudja? Lehet, hogy igazából teljesen más, mint mutatta magát.

- Ne légy hülye. Gyere, ülj le a székre. – mondom. Szófogadóan leül, én meg elõkeresem az elsõsegély dobozt, és elkezdem leápolna a vérzõ kezét.

- Kérlek, adj még egy esélyt, hogy bebizonyítsam, tényleg szeretlek. – kérlel. Mit válaszoljak? Én… Félek. De szeretem.

- Esély? – kérdezek vissza sóhajtva. – Én… Nem is tudom. Szeretnék, de… Nem tudok bízni benned – mondom szomorúan.

- Bízz bennem, kérlek! – kérlel. – Mindent megteszek, hogy bebizonyíthassam, hogy szeretlek! – jelenti ki, mire picit elmosolyodok. Még jó, hogy nem azt mondta, hogy eléri, hogy belészeressek. Mert már rég az övé vagyok. Csak éppen a bizalmamat játszotta el. De tudom, hogy el fogja érni, hogy bízzak benne. A kérdés az, hogy jól fogom-e tenni, hogy ismét bízok majd benne. Remélem, igen.

Közben a kezét leápoltam, és most csak úgy fogom. Amikor realizálom, hogy mégis mit teszek, gyorsan elengedem, és az ágyhoz hátrálva, leülök rá, miközben kezemmel megkeresem Nyusszancsot, és megszorítom. Mikor követi a kezem útját tekintetével, és észreveszi, mit szorongatok, egy édes mosoly jelenik meg az arcán, én meg elpirulok. De ahelyett, hogy elengedném, inkább az ölembe veszem a nyuszimat, és átölelem.

- Aranyos nyuszi – mondja. – Illik hozzád. Mindketten nagyon aranyosak vagytok – bókol, mire enyhén elpirulok. A franc essen bele ebbe e hülye bõrszínbe, amim nekem van, hogy ilyen könnyen el vörösödök.

- Köszi – mondom. Csöndben hallgatjuk a halk zenét, és a gondolataimba mélyedek. Tényleg szeret? És csak félreértettem a mai napi viselkedését?

- Holnap szabad nap – rángat ki megnyugtató hangja gondolataim közül. – Hová szeretnél menni? – kérdez, mire kerek szemekkel meredek rá. Hogy mi?

- Öö… Vidámparkba! – jelentem ki. Meglepetten rám néz, de aztán elmosolyodik és bólint. Bármennyire is szeretném, ha itt maradna, elõször bizonyítson. Aztán alhat itt. – Jon? Álmos vagyok. Kérlek, most menjél el – kérem, mire bólint. Kikísérem az elõszobába, és kinyitom elõtte az ajtót, de még nem lép ki, hanem megtorpan.

- Szeretlek – mondja, és megcsókol. Hagyom, hogy finoman felfedezõútra induljon a számban, de nem csókolok vissza. Na a kísértés, de… - Holnap 9-kor indulunk! Jövök érted, de kérlek. Kapcsold be a mobilod, mert frászt kaptam, amikor nem vetted föl! – mondja már kint, a lépcsõnél. Mosolyogva bólintok, mire egy „jó éjt!” után eltûnik, én meg becsukom az ajtót. Visszamegyek a szobámba, ahol ledobom magam az ágyra. Huh…

Már tényleg fáradt vagyok, még a gondolkozáshoz is, úgyhogy kényelmesen elhelyezkedek, és Nyusszancsot átölelem.

- Mégis csak jó lett volna, ha Jon itt alszik, legalább fölmelegítene… - fut át az agyamon elalvás elõtt, mert kicsit hideg van, és fázom, majd magába ránt a sötétség.