A süketnémát játszva néz rám, mikor a fülem megüti valami. Rossz elõérzetem támad, és érzem, inkább meg kellene nyomnom a kis gombocskát a mobilomon, ami bekapcsolja a védelmi rendszert a ház körül, s futni, ahogy csak tudok, hogy mentsem az életem. Nekem még esélyem is lenne, mert pontosan tudom, mire és milyen mértékben kell számítanom, de ha õ tényleg csak egy civil... Nem ölhetek csak úgy, mentve gyáván a saját életem. Viszont egérfogóba kerültem, mert nem tudom azt sem, benne bízhatok-e, és foglalkozhatok-e azzal, akivel bizony sürgetõen kellene. Vajon én vagy ez a fószer a célpont?

A gondolatok azonban idõveszteséget jelentenek, s arra ocsúdom, az állítólagos szomszéd nekem ront, s volt nincs fegyverem, aztán dörrenés, s tompa puffanás a hóba. Kikerekedett szemekkel pillantok a férfire. Egyet már tudok, nem egyszerû szomszéd. Azt viszont nem tudom, hogyan is lesz a továbbiakban, kezében a fegyver, s már megmutatta, milyen rezzenéstelen arccal képes használni. A fegyver azonban felemelkedik, s elismerõ hümmentés csendül fel abszurdul törve meg a pillanat morbid báját.

- Szép darab.

Mi van? Törtmásodpercek alatt jutok arra a következtetésre, hogy talán jobb, ha játszom a hülyét, a tudatlan balfékeket nem olyan izgalmas kinyírni ilyen közelrõl, hátha van benne is némi büszkeség. Maximum kiderül, hogy felesleges volt, de azt már vagy Szent Péter dörgöli majd az orrom alá, vagy õ adja elõ végre, elvileg miért is lenne itt.

- Ez meg mi a fene volt?! - ripakodom hát rá, egyelõre elvetve a ház körüli védelmi rendszer beindításának célszerû ötletét.

- Ne ordíts velem, most mentettem meg az életed - ohh, mert attól még nyugodtnak kellene lennem normál esetben? Egyébként sem vagyok, de nem is szabadna annak mutatnom magam.

- Mi az, hogy ne ordítsak, én NEM ORDÍTOK! - játszok rá gesztusaimmal is a nagyon berezelt stresszgombócra.

- Még mindig hangos...

Színpadiasnak nem nevezhetõ sóhaj hagyja el ajkaim. Voltaképp valóban pörög az agyam, és sokk-közeli állapotba kerültem, csak épp ez már nem blokkol le annyira, mint tehetné, s az agyam milliónyi lehetõségen pörög. Ennek köszönhetem talán, hogy hitelesen tudok zaklatottan követelõzõ és kérdõ tekintettel pillantani rá, mire megered a nyelve. Igaz, azt mond, amit akar, de legalább már tudni fogom az õ verzióját, elindulhatok majd az ellenõrzési folyamaton.

- Öcsi, a tevékenységed túl sok embernek szúr szemet. Vedd úgy, hogy én vagyok az, aki egy ideig vigyázni fog rád.

A felháborodásom õszinte, mert ha nem is igaz, amit vakerol, ez akkor is nyilvános sértés!

- Rám rohadtul nem kell vigyázni, biztonságis vagyok... megoldom magam is. Amúgy meg ki a fene vagy?! - úgy elõre is: apád faszát!

- Mihail Osztrovszkij - Ó anyám, tehát orosz, ez sok mindent megmagyaráz...  Viszont akárki is küldte, “stílusos”, hiszen egy finn lényegében zsigerbõl utálja az oroszokat, ha csak egy cseppet is van nemzeti önérzete. Mindegy, a név jobbára álnév lehet, ha lúzer, akkor van némi köze a név gazdájához, ha nem, akkor pech. Bár fura, hogy nincs “apai” neve, lehet, csak titkolja. Végtére is az már extrán bizalmas információ lenne.  

Az elemzésbõl biccentése zökkent ki, mellyel a szakmaiságom kérdõjelezi meg némán. Jah, kérlek, ha nem lettél volna itt, lehet, még élne, és információt is csikarhatnék ki belõle anélkül, hogy lecsuknának helybõl életfogytiglannal, ha ez a fószer a szövetségiektõl van... Nem baj, legyél csak öntelt, be is kaphatod mellesleg.

- Elhiszem, hogy te vagy az egyik legjobb a szakmádban. Viszont én is jó vagyok a sajátomban. Azért küldtek, hogy megvédjelek. És látod, hasznodra is vált - legitimálja jelenlétét, sõt egész létezését az életemben. Na persze... Lehetsz profi, ezt nem kérdõjelezem meg, de hogy még életedben nem dolgoztál hatékony testõrként, az fix, inkább nézném zsigerbõl mesterlövésznek, vagy valami bérgyilkolásra szakosodott ügynöknek, esetleg maffiatagnak, mint testõrfélének. De ha elküldöm az anyjába, akkor csak magammal szúrok ki. Persze igazi “orosz rulettet” játszom, de ez a munkámmal jár. Mondhatni ezért szeretem.

Még egy ideig méregetem, aztán lassan és bizalmatlanul biccentek, jelezve, hogy jó, hajlandó vagyok elfogadni. Persze eszem ágában sincs, de neki ezt nem kell tudni.

- Voltaképp mi is a te szakmád? - “barátkozom”.

- Katona vagyok.

Ja, én meg õzgerinc. Fincsi, és porhanyós.  Meg többek között vakmerõ, mert bizony beinvitálom magamhoz. Hagy nézzen csak szét, az elõszoba és a nappali egyelõre ártatlan, hisz minden gondosan el van pakolva a helyére a dolgozószobába zsúfolva. Aztán színpadiasan iszom egy teát, közben megérdeklõdöm, mit is szándékozik csinálni a hullával. A módszer egyszerû, tüntessük el végleg. Ha valóban vadásznának rám, nem kellene ezt neki valahol jelenteni, és a jelentését valamivel igazolni?  Strigula a nem hiszek neki listán.

Újabb rohammal azonban már csak akkor zargatom, mikor a hamvakat szórjuk szét az erdõben. A hiszek neki listára ugyan rákerülhet a nem akart eddig megölni érv, de valljuk be, ez eddig elég sovány. Meg aztán körülbelül fél mozdulat meghazudtolni eme megállapítást.

- Ez bûncselekmény, nem?

- Miért, a gyilkosság nem az? - kérdez vissza, én meg rásandítok.

- De... pont azt csináltad.

- Vagy te gyilkolsz, vagy téged gyilkolnak - ó te “Konfuciusz”.

- És most mi lesz? - érdeklõdöm hosszútávú terveit illetõen.

- Halálhíredet keltjük és eltûnünk a szemek elõl, amíg el nem felejtenek.

- De hát az évekbe is beletelhet! - tiltakozom. De nemcsak emiatt rossz ötlet. Ha azt hiszik, meghaltam, lényegében valóban ki is nyírhatnak, senki nem fog keresni illetõleg hiányolni. Nem, ilyenkor a reflektorfényben kell maradni, igaz veszélyesebb, de legalább nem titokban nyiffantanak ki tényleg.

- Van idõd, nem Aimo...?

Felkapom a fejem, és ismét valódi döbbenettel pillantok rá. - Te honnan tudod a nevem?!  - most valakit vagy hülyére kell vernem, vagy nem voltam elég óvatos. Mert sosem adtam meg a valódi nevem, mindig kódnéven, Játékosként futtatom minden projektem. Valahogy olybá tûnik, mintha a szövetségis meló óta üldözne a balszerencse. El kell tennem láb alól a téglát, minél elõbb, mert ennek már komolyan fele sem tréfa. De honnan tudhatnám meg, ki lehetett a csoportomban a beépített ember?

- Mint a tenger, csak épp be van fagyasztva - felelem alulmúlva szellemességem képzeletbeli határait. - S ha szabad kérdeznem, hogy képzelted? Költözzek hozzád? Vagy kapok egy új személyiséget, aztán le vagyok magasról?

- Egyelõre lényegtelen, idekinn nem keresnek sokan. Szibériában még kevesebben.

Megtorpanok, és ránézek karakán határozottsággal: - Én nem fogok éveket tölteni Szibériában. Akkor már inkább maradok itt, Lappföldön. Ne vedd sértésnek, de inkább meghalok, minthogy huzamosabb ideig orosz földön éljek. Azt meg végképp nem, hogy még be is adjam a hazámnak. Ha számûzni akarsz, inkább rakj ki a déli sarkon!

Nem felel, de talán jobb is. Úgysem szándékozom vitát nyitni, az én terveim egészen másképp néznek ki, és õ tõlem akár fel is robbanhat, ha nem tetszik majd a rendszer. Engem nem fog senki korlátozni kénye-kedve szerint. Még akkor sem, ha ilyen piszok jól néz ki.

Visszaérve, mintha valóban elfogadtam volna a tényeket, invitálom be újra, majd megkínálom egy kis töménnyel. A terv úgyis az volt, hogy elsõ körben segggrészegre iszom magam. Igaz, jobb társaságot is el tudtam volna képzelni. Valami beszédesebb és készségesebb fajtát.

- Figyu - játszok rá kissé a becsiccsentetten virágos jókedvemre ki tudja, hanyadik kör után. Végtére is egyszer élünk, én meg épp hullámvölgyben vagyok. Ilyenkor minden hülyeség belefér. - ez tuti nincs az aktámban: szexuálisan frusztrál a közelséged - Fúú, ez olyannyira gyönyörûen értelmetlen így, mindenféle elõzmény nélkül, hogy azt kell hinnem, a becsiccsentésen már túl is estem észrevétlen, és már inkább be vagyok karmolva. Még nem vagyok berúgva, de már majdnem. - Szóval, két eshetõség van: vagy rád mászok, és akkor nem menekülsz, vagy szépen magamra hagysz, hogy igénybe vehessem Mr. Big segítségét - aztán felállva egész a füléhez hajolok. - Iszonyat jó pasi, kár hogy csak dvd.

Azt hiszem, sikerült totálisan meglepnem, nem mondanám, hogy látszik rajta, inkább csak a szemében vélek felfedezni valami különös árnyalatot, ami mintha eddig nem lett volna ott. Aztán lehet, hogy csak a pia. De megy, nem mer bevállalni. Normális dolog, ha úgy érzem, kár érte?

Persze szándékomban állt elüldözni, de választhattam volna más módszert is, bár talán ez így õszinte volt. Ahogy hatósugaron kívülre ér, bekapcsolom az alap védelmi programot, s hideg vízben lezuhanyozva kissé magamhoz térítem önmagam, majd a dolgozószobából elõvarászolt eszközökkel csúcstechnikával ellátott fõhadiszállást varázsolok a nappaliból.

* * *

Viszonylag korán csengetnek. Már egy ideje kikapcsoltam az alapprogramot is, mert vártam, mikor állít be, de türelmes volt, kibírta reggel tízig. Nem mintha  épp nem most aludtam volna be úgy egy órája. Mert alvás helyett jointot tekerni izgalmasabb. Azt hiszem, flasheltem is egy sort, míg a zombis-rendõrös játékkal lõdöztem szét a jardok fejét. Ha jól emlékszem, akkor megtrágyáztam egy kis rókával Aráliát is...

- Nyitva - szólok bele a fejhallgatómon levõ mikrofonba, ami “rejtélyes” okokból a fejemen maradt, s egy gombnyomás-kombinációval már nyílik is az ajtó. Belép, s a maga oroszos közönyével konstatálhatja, hogy kisebb kutatólabornak megfelelõ erõforrás zúg a nappaliban, frankó, érintõképernyõs monitorral, én meg még haldoklom a fotelban. A káosz olyan igazi õsrobbanás utáni állapothoz hasonlatos, a fejem kattog, a pupillám szerintem még vagy négyszer nagyobb az átlagnál, és kezdek valóban zombisodni.

- Szép másnapot! - horgászom ki magam alól a monitorhoz tartozó digitális ceruzát, mert már kellemetlenül kezdett nyomni.

- Mit csinálsz? - érdeklõdik “udvarias” lényegretöréssel.

- Frissítettem a Twitterem. Blogoltam egyet, a facebookomra kiírtam, hogy mindenki bekaphatja, és - húzok elõ egy lapot az asztalon levõ halomból az orra elé tolva. - Terveztem egy új, szövetségieket szopató terroristás játékot. Ja, be is szívtam, de a flash részén már túl vagyok. Meg talán be is aludtam, de ebben nem vagyok biztos.

- Arról volt szó, hogy játszod a halottat - von erélyesebben kérdõre. Jogos, azok nem szoktak Twitterezni. Blogolni sem nagyon, sõt úgy általában életjelet sem adnak magukról.

- Unatkoztam, mert nem foglaltál el megfelelõen - mosolygok rá. - Mellesleg meg felnõtt ember vagyok, annak ellenére, hogy valami rejtélyes, magát “felsõbbrendûnek” véló hatalom a testõrömmé nevezett ki, már ha egyáltalán megtette, mert nyomod sincs a legtitkosabb szövetségi és egyéb belbiztonsági, de még csak ügynöki listákon sem. Viszont van egy csinos sírod, egy még csinosabb jelentéssel, amihez csatoltak képmellékletet is, és meg kell mondjam, jó lehetett a plasztikai sebészed - utalok arra, hogy lecsekkoltam, és nem feltétlen találtam megnyugtató adatokat. Hogy miért engedtem be mégis? Csak. - De ez az információ legalább feljogosít arra, hogy ne kelljen Mihailnak hívnom, utálom I. Mihályt, kis semmilyen orosz uralkodó, s a Mihailról állandóan õ jutna eszembe. Legyél inkább -gondolkodom el egy pillanatra. - Dimitrij, mert poén, hogy mennyi ál-Dimitrij volt a történelemben, legalább öt, ha jól emlékszem, de lehet, volt az több is. Esetleg lehetsz Ivan, bár te nem vagy “rettegett”, meg még annyira paranoiás sem. Hmmm, ki jó fej még? Jujjj, lehetnél akár Joszif, mint Sztálin, csak bajusz kell, meg egy hatalmas orr...

Alig hogy kiejtem utolsó szavaim, újra felharsan a csengõ. Farkasszemet nézek vele, de nem mozdulok addig, míg nem biccent, lényegében engedélyezve, hogy akár ajtót is nyissak. A monitorhoz lépek, s bekérem a bejárati ajtó kameráját. Újabb apró titok rólam. Egy dolgot sajnálok ebben, ha valahogy túlélem, búcsút mondhatok a háznak, mert már nem megfelelõ búvóhely.

Ahogy a monitoron kivetül a kép, lesápadok, majd elfut a pulykaméreg.

- Még van képe idejönni! - indulnék meg dühöngõ bikaként az ajtó felé, de megragadja a karom, s megállít.

- Ki az?

- Csak egy exem még a fõsuliról. De igazából picsán kellene rúgnom, amiért belerángatott a legutóbbi melóba. Szóval ha nagyon hálálkodni akarsz, amiért most itt esz a fene, megteheted nála - elenged, de már így kisebb a hatásfokom. Csupán a gyomromba nõtt gombóc marad meg, meg a mérhetetlen “jókedvem”.

Ahogy a láncot beakasztva résnyire nyitom az ajtót, azonnal betörne, de fennakad.

- Mi a faszt akarsz? Rohadtul nem vagyok ám kíváncsi a képedre - “üdvözlöm”, mire lehajtja a fejét.

- Sajnálom a múltkorit, de ez most fontos. Aimo, az életed veszélyben van. Mutatnom kell valamit!

- Hát mutasd - rántom meg a vállam.

- Kérlek, legalább gyere ki - felsóhajtok, tudja, hogy kíváncsivá tett, s hogy ha nem mutatja meg, akkor úgyis kimászok utána és kiverem belõle, s épp emiatt engedni fogok kérésének. Hát kiláncolom az ajtót, s kilépek, de az ajtót nyitva hagyom.

- Nos, had lássam!

A papír, amit a kezembe nyom, egy híváslista. Kérdõn nézek rá, jelenleg az agyi kapacitásom a normál körülbelül tíz százaléka sem, így nem nagyon megy a komparatív vizsgálat. Ahogy a szemembe néz, felsóhajt.

- Ez a híváslistád, néz meg az utolsó tételt - mutat a lap aljára. - Az idõpont a lényeg.

Követem az ujját, s ledermedek. A hívás, amelyet a telefonomról kezdeményeztek, azutáni, hogy lefogtak volna. Én már rég ki lettem vonva a forgalomból! Tekintetem a számra siklik, amelyet tárcsáztak, s azonnal kijózanodom. - A rohadt kurva életbe! - lépek vissza  lakásba, hogy bevágjam az ajtót az orra elõtt, de gyorsabb - nem nehéz jelenleg - s magához ölel.

- Engedd, hogy én vigyázzak rád, könnyen az életedre törhetnek! - súgja kétségbeesett könyörgéssel, észre sem véve, hogy nem vagyunk egyedül.

- Eressz el!... - tolnám el magamtól, de állam megragadva tapad ajkaimra. Lefagyok. Ez a marha most tényleg azt hiszi, csak úgy idejön, és szent a béke, ráadásul még hagyom is magam megdugni? De mielõtt felocsúdva elintézhetném, eltávolodik. Igaz, segítenek neki, és kellemetlen ismeretséget köt a fallal, de ez mellékes. A rám állított “katona” - még mindig nem döntöttem el, hogy is hívjam - megragadja az ingét, s fenyegetõn, de tömören közli Mikával, ideje tiplizni, azaz kihajítja az ajtón. Ahogy visszafordul, mintha mi sem történt volna, mosolyogva közlöm vele - Most elõször érzem úgy, jó hogy itt vagy.

- Mit hozott?

- Semmi különöset, a javát eddig is tudtam, csak most már bizonyítékom is van rá: a szövetségieknél furkászó téglám szeretne halottnak látni - milyen sokan vannak, lassan sorszámot kell osztogatnom. - Azt hiszem, pontosan tisztában lehet vele mostanra, hogy legközelebb akkor találkozunk, mikor legálisan, leleplezve tevékenységét, pépesre verhetem a fejét.

Olyan komoly képet vág, meg tudnám zabálni. Hogy mikor kezdtem kissé kedvelni, akárki is? Két perce se, mikor kihajította Mikát. Persze ez csak elfogult szimpátia, amely körülbelül öt perc múlva majd el is múlik, de most arra késztet, hogy agyamba ötlõ gonoszságom meglépjem. Elé lépek, majd nemes egyszerûséggel az ajkaihoz nyomom a sajátjaim, s gyors csókot lehelek rájuk, majd végignyalok ajkaimon. - Már is jobb, megszabadultam Mika ízétõl - vigyorgok provokatívan.

- Értsék már meg, ha most valóban elindulunk, a védencem meg fog halni, ez olyan bizonyossággal borítékolhatom, mint ahogy itt állok, és üvöltök! - és valóban itt állok és üvöltök, ráadásul most már tele torokból és a dühtõl kivörösödve.

- Azért alkalmaztuk, hogy elintézze, hogy ne így legyen! - dörgi vissza az egység vezetõje. Komolyan, ez a vén trotty vagy nem ért a szóból, mert nem érti se a finn se az angol nyelvet, vagy nemes egyszerûséggel annyi az agya, mint egy zacskó sültkrumplinak! Remegve a visszafojtott indulatoktól, és barátomra pillantva segélykérõn állok tehetetlenül, miközben ezek az idióták kemény hónapok még keményebb, embert és agyat próbáló munkáját készülnek tönkretenni. Pedig kinyomoztunk rengeteg mindent: megtudtuk, melyik szervezet áll a háttérben, kiderítettük a kezdeti módszerbõl, melyik fejvadászukat küldhették utánunk, már a telefonszáma is a markomban van, igaz, a nevérõl vagy a külsejérõl nincs információm. A száma is csak azért érdekes, mert ha úgy hozná a sors, hogy közel kell merészkednie, és számomra gyanússá válna a helyzet, felcsörgetve leleplezhessem, merre jár (hátha alapon, ugye), és most ez a rakás idióta hat órával az indulás elõtt bejelenti az egész kóceráj elõtt, hova mennek majd?! Hiszen tudjuk, még õk is tudják, hogy tégla van közöttünk! Én meg oldjam meg?! Mégis hogy a jó büdös lófaszba, ha egyszerûen nem hajlandók együttmûködni, és ott tesznek keresztbe, ahol tudnak?! Vívjak én is kétfrontos háborút, mint a németek? Õk is belebuktak csúfosan! Kétszer is!

- Hogy intézzek bármit is, ha a szöges ellentétét csinálják folyton? Élek a gyanúperrel, hogy valójában rohadtul elkeseríti, hogy még él a védencük! - csatt! A pofon váratlanul ér, és rohadtul nem érzem jogosnak, így önuralmam végképp elvesztve keverek le egy olyan válaszöklöst a pacáknak, hogy hátrazanyál. Azonnal ketten ugranak rám, egyikük régi egyetemi exem, hogy lefogjanak, és elráncigáljanak, mielõtt addig rúgdosnám a képét, míg mozog.

- Aimo, Aimo! Hagyd abba! - próbál nyugtatgatni Mika, az a bizonyos ex... Ahogy megszûnik a feszítõ ellenállásom, és már csak lihegve, magamból kikelve mormogok, int kollégájának, hogy most már jó leszek, elengedhet. A fõnököt is összekaparták addigra, aki gyilkos szemeket mereszt rám, de egyelõre nem mer mondani semmit, bár a részleget õ vezeti, nem õ fogadott fel, így nem is küldhet a halál faszára sem. Mika kézenfogva húz ki a terembõl a folyosóra, majd a homlokomnak támasztja a sajátját, úgy von kérdõre.

- Aimo, mire volt ez jó?

- Hogy hogy mire? Az a kövér, kopasz és hülye faszkalap tönkre akar vágni mindent! - üvöltök, és öklömmel a mellkasára vágok minden mondatot hangsúlyozva ezzel. -  Miattad, egyedül miattad vállaltam ezt a szart! Arról volt szó, hogy szabad kezet kapok, hogy csupán az számít, hogy a tanú a tárgyaláson ott legyen, a módszerekrõl pedig én dönthetek! Erre a nyakamba akasztotok egy kibaszott teamet, ami legalább annyival növeli a rizikófaktort, ahány fõs maga a csoport! És ennek a majomnak még feljebb áll, érted?!

- Tudom, tudom - simít végig nyugtatón az arcomon. De továbbra is fel tudnám koncolni a tekintetemmel.

- Ugye tudod, hogy már kinõttem abból, hogy ennyivel lenyugtass - puff, telibe. Zavartan hajol félre. Hajj, öcsisajt, roppant kevés vagy te már ide...

- Mika, tudni szeretném pontosan, melyik reptérre érkezünk, és ott konkrétan melyik kifutópályára landolunk majd. Minden négyzetcentiméternyi helyrõl tudni akarok, ahol keresztül kell haladnunk! - rám pillant, és arca felderül. Na persze, régen fogtam volna csapot-papot, és már nagyban félúton járnék hazafelé, hogy aztán otthon apró darabokra verjek egy, a garázsban random kiválasztott kacatot. Most sem vagyok sokkal jobb, csak épp a fõnöke arcával szeretném ugyanezt tenni, amint lehetõségem van rá. A mozgó célpont mindig izgalmasabb. De egyelõre az õ kártyáival játszom, és az ingjét megragadva egész közel rántom magamhoz, hogy az ajkaira lehelve - tudom, ez mindig felizgatta - közöljem szomorú sorsát.

- Lenne még valami: gyõzd meg a fõnököd, hogy addig nem szállhat ki a védencünk, míg nem ellenõriztem a környéket, valamint ha nem tartom biztonságosnak, azonnal elhagyjuk a repteret.

Ahogy számoltam is vele, elsápad, kedvem lenne beleharapni a rohadék kis pofijába, mert nem vagyok hülye, pontosan tudott ezekrõl a szarokról, mégis átvert, hogy megszerezhessen. Vajon hány pirospontot kapott ezért az elõléptetéséhez? Kijött már az ötös, vagy még mindig szopni kell egy kis faszt és nyalogatni a hatalmas, zsíros seggeket?

- Megpróbálom... - rebegi megilletõdötten, mire eltaszítom.

- Elvárom a sikert - hagyom faképnél. Hogy tudtam én anno ilyennel összeállni és végignyüglõdni egy egész évet?!

* * *

- Ezek a kritikus pontok, ahonnan bérgyilkos támadásra lehet számítani, a többi magasabb pontot beárnyékolja valami, ami számára nem elõnyös, így úgy kell helyezkedniük, hogy ezeken az oldalakon védjék a tanút - tartok rövid eligazítást a repülõn még a leszállás elõtt a közvetlen testõröknek. Nem buták, csak szövetségiek, így van egy sejtésem, hogy eleve reménytelenek. Fõleg, ha a fõnökük belekever megint egy adag szart a puddingba. - Minden világos? - bólogatások hada, remek.

Fáradtan dõlök hátra az ülésembe süllyedve, s egy rövid pillanatra lehunyom a szemem. Aimo, jól jegyzed meg, legközelebb ne vállalj semmit, aminek köze van a szövetségiekhez, inkább védj meg egy rohadt, utolsó gennyládát az alvilágból, õ legalább komolyan fog venni téged, és nem okoskodik bele a dolgodba. Miért nem mentem inkább The Gathering koncertre, még helybe is jönnek pedig, tuti nagyobb buli lesz, mint ez a szar itt. Bár, ha kinyiffan a muksó a mai balfaszkodás után, még odaérhetek.

Sötéten kuncogok fel a morbid megjegyzésemen. Pedig tudom, ha most elvesztem, megint be fogok gubózni, egyszerûen nem lehet hozzászokni a vereséghez... Olyan, mintha egy kibaszott sakk programban a gép néha random áthelyezhetné tetszõlegesen a bábuimat.

Egy kéz nehezedik a vállamra, és komolyan összerezzenek az érintésre.

- Aimo, hamarosan landolunk, kapcsold be az övet - figyelmeztet Mika, majd észrevétlen végigsimít az arcomon, miközben elhalad mellettem. Felvonom a szemöldököm, most komolyan flörtöl velem?

Fáradt és morcos sóhajjal kötöm be az övem. S szinte azonnal meg is kezdjük a leszállást. Szórakozottan bámulom  a felhõket, amelyeken áthatolunk, majd a kifutópálya fényeit. Hirtelen leszek figyelmes valamire.

- Mi a fasz? - szakad is fel belõlem a pongyola költõi kérdés. Azonnal kikapcsolom az övem, és nem törõdve az esetleges rángásokkal, a gép pozíciójával, semmivel, a fõnök felé veszem az irányt feldühödött bikaként fújtatva ismét.

- Mi a fene folyik itt? Arról volt szó, hogy a déli fedettebb részen szállunk le, nem az északi nyílt terepen! A reptér ezen felén gyerekjáték kilõni bárkit, nem feladat egy vérprofinak!

Talán neki is esnék, hogy a fejébe verjem - szó szerint - a hülyeségét, de a gép ránt egyet, és arra leszek figyelmes, hogy beköszöntem a hátul levõ wc fülkébe... Fasza.

Visszakászálódnék, de újabbat ránt a gép, így inkább a megkapaszkodás és az elszámolok százig és nem robbanok fel  nevezetû önuralmat növelõ metódushoz fordulok.

A gép lusta madárként landolt egy kisebb zuttyanással a reptér egész másik oldalán, mint amit kielemeztem. Mire kioldja mindenki a biztonsági övet, én már ott “tornyosulok” kemény hatvan kilóm minden súlyával az ajtóban, elállva azt.

- Álljon félre az útból! - parancsol rám a szivacsagyú hájpacni.

- Nem tehetem, ha rendesen akarom végezni a dolgom, akkor most nem engedem ki a védencem! - jelentem ki remegõ hanggal. Olyan ideges vagyok, hogy még a gyomrom is remeg. Viselkedésem meglepi a tanúzást vállaló politikus muksót is, de olyan szinten összerosálta már magát, hogy õ sem tud értelmes, logikus gondolatsort összerakni.

- Attól, hogy maga játssza itt a szakértõt, és nem mer egy lépést sem haladni, mi még megoldjuk MAGA nélkül is - jelenti ki a kapitány, mire eldurran az agyam.

- Ó igen? Jól megmondtad, igaz?! Most büszke vagy magadra, mi?! - köpöm felé gúnyosan, de jó hangosan, hallja mindenki. Kit érdekel, csukjanak le hatóság elleni erõszakért, vagy mit bánom én, de lássa már be mindenki, hogy ez a fasz egy gyökér!

- Fogjátok le, és vezessétek el! - adja ki a parancsot, én pedig megrökönyödve pillantok az egységre. Mert hogy azok közül rögtön ugrottak ketten is, s már meg is ragadtak a karomnál fogva, és könnyedén állítanak félre.

- Ennyit jelentesz, öcsi - pöcköl orron a tata, mire megpróbálom magam kitépni, de esélyem sincs. Elégedett mosollyal száll ki a repülõbõl, én meg csak tehetetlenül vergõdve, de annál jobban felszívva magam ordítok utána leszedve róla még a keresztvizet is.

- Ezzel még nincs vége... MÉÉÉG nagyon nincs vége!  Hogy rohadnál keresztbe, te buzi faszszopó köcsög. Csak kerülj a kezeim közé civilben, addig verlek, míg mozogsz, te utolsó rohadék!

Úgy hittem, semmi nem hallgattathat el, ám ahogy az egykori ügyfelem feje, legalább is ami megmaradt belõle, koppan az aszfalton, kikerekedett szemekkel, lefagyva szorul belém minden, csupán egy halk “Bassza meg!” szüremlik még ki, a többit elvitte a sokkos tagadás, majd a tény feldolgozásának kegyetlenül maró epéje, amit le kell nyelnem...

Két fogvatartóm is ledermed, s elengednek, kábultan indulok meg a holttesthez, s mellé érve már látom is a töltény becsapódásának nyomaiból, hogy körülbelül milyen szögbõl érkezhetett a halálos lövés, s ebbõl már arra is tudok  következtetni, melyik épületbõl jöhetett. Ocsúdva indulnék meg, de hirtelen tornyosul akadály elém.

- Tartóztassátok le! - hallom a parancsszót, és értetlenül nézek a “kedvenc” hájpacnimra, aki azon nyomban, ahogy kattan a kezemen a bilincs, elkobozza minden személyes dolgom, a mobilommal kezdve.

- De hát milyen alapon? - kérdezem, mire csak ennyit felel: - Az a gyanúnk, ön a besúgó.

Hogy micsoda?

- Egy ideje megfigyeljük, és minden szavát rögzítettük szalagon. Ne aggódjon, ha rajtam múlik, egy ideig nem szavadul a hûvösrõl.

* * *

Nem rajta múlt. Mika különös mosollyal áll, miközben kinyitják a cella ajtaját.

- Aimo, sikerült tisztáznunk minden ellened felhozott vádat - lelkendezik. Most legyek hálás és boruljak a nyakába? Gyilkos pillantást lövelek felé, majd miközben elhaladok mellette, a képébe emelem a kezem a jellegzetes középsõ ujjat felemelõs pózban, némán közölve vele, hogy kapja be. Nincs kedvem még megszólalni sem, eddigi életem minden bizonnyal legrosszabb és legmegalázóbb három napja volt az elmúlt pár nap. Elõzetesben tartottak, kihallgattak, úgy kezeltek, mint egy nyomorult bûnözõt, a szó minden értelmében, s most legyek boldog, hogy priuszom nem lesz, és nem tartják rajtam továbbra is a szemük. Hát köszönöm szépen, többet nem kérek a szövetségiekbõl! Egy darabig senkibõl! Pusztuljon meg mindenki ott, ahol van!

Mika sem mer követni, tudja, felesleges. A szövetségiek szétnyílnak elõttem, mint a Nílus Mózes elõtt, s csak tekintetükkel mernek követni, a csend némasága fojtón ölel körbe. Jól nézzetek meg, mert visszafizetem a kölcsönt, csak legyen rá alkalmam.

A pultnál egy fiatalabb nõ mosolyog rám, miközben visszaszolgáltatja az összes ingóságom. A telefonom apró darabokban, a pénztárcám és az irataim szanaszét, pedig pedáns rendben voltak, minden a megfelelõ fakkban terpeszkedett katonás rendben. Összeszorított fogakkal veszem el a zacskót, amiben megkaptam. Aztán végleg búcsút intek az épületnek.

A buszállomáson ücsörgöm egy padon, s épp a telefonomba igyekszek életet lehelni. Az akku még bírja, épp csak formatálták a drága “okostelefonom”, és mindent, szó szerint mindent legyilkoltak róla. Telefonszámokat, híváslistát, alkalmazásokat, dokumentumokat, még az e-könyvet is, amit olvastam... Még jó, hogy semmi lényegeset nem tartok a telefonomon, mert azok mind a fejemben vannak, na meg a megpreparált kulcstartómba rejtett memórián, amelyet bármikor csatlakoztatok a mobilhoz. Végül azonban feladom. Hiszen a kábelem a franc tudja merre lehet, a visszakapott cuccaim között nincs nyoma, lehet, hogy örökre a repülõn maradt, hogy aztán valami kukában végezze.

A gondolatra ismét eszembe jut az arc, amely örök félelembe torzulva mered a halál sötét mélységeibe, miközben fején hasonlóan mély lyuk tátong, amelybõl megállíthatatlan forrásként bugyog elõ a vér vöröse.

Nagyot kell szippantanom, de nem elég, három napja most elõször nem figyel rám senki, most elõször van lehetõségem arra, hogy a térdeim magamhoz húzva, összekuporodva kezdjek gyerekesen keserves sírásba. Meghalt, pedig bízott bennem...

Nagy sóhajjal igyekszem erõt venni magamon, majd tárcsázom a számot, amely ilyenkor mindig segít, azt az embert, akire bármikor számíthatok.

-  Szia Aimo! - hallom a kedvesen mosolyogós hangot, s ismét rám tör a sírhatnék.

- Aimo, Aimo, jól vagy? -  kérdezi azonnal aggódón.

- Anya... az állomásról hány megálló busszal a munkahelyed? - elveszettnek érzem magam, és most olyan jó lenne, ha megölelne, ha letörölné a könnyeim, ha hozzábújhatnék védelmet keresve. Bele sem merek gondolni, mihez kezdenék, ha elveszteném.

* * *

- Kicsim! - ölel körbe azonnal, ahogy sápatagon leszállok a buszról, s máris von magával. Egy kis teázóba ülünk be a csendesebb sarokba, s elõadat velem mindent, s nem kell kényszeríteni, csak úgy ömlenek belõlem a szavak, s a végére már szinte nevetek, hogy milyen szinten felfújta magát a kis, törékeny nõ felháborodásában.

- Ha apád még élne, arra az idiótára borítaná az asztalát, és már nem dolgozna a szövetségieknél! - jelenti ki teljes meggyõzõdéssel.

- Jobban zavar, hogy az ügyfél meghalt - felelem önmagam szellemeként.

- Kicsim - simít végig lágyan az arcomon. - mindenkit nem menthetsz meg, még akkor sem, ha nagyon szeretnéd.

- Ühüm - mormogom, de akárhogy is, egyszerûen nem tudom elfogadni a tényt. Ha tudnám, valóban kihívnám a halált is egy párbajra. Még így is, hogy esélyem nincs akaratával szemben, akkor is megpróbálnám, hátha rájövök, hogy lehet kijátszani.

- Féltelek - töri meg hirtelen a beállt csendet.

- Engem? Ugyan miért, anya? - kérdezek vissza valódi megrökönyödéssel. - Ugyan már, azok a balfékek nem tudnak ellenem felhozni semmit, mivel nem is csináltam semmit.

- Nem arra gondolok - gyûlnek árnyak szemeibe. - Az a fejvadász...

- Nem tud rólam semmit, nem tudhat - felelem, de aztán elgondolkodom: volt egy besúgónk... A gombóc megnõ a torkomban, de neki nem szólok errõl. Nem szeretném, ha anyám halálra idegeskedné magát. Ahogy azt sem, hogy bajba keveredjen miattam...

- Egy idõre kinézek a rovaniemi “tanyára”. Szükségem van egy kis magányra, át kell gondolnom az eseményeket - közlöm, hogy tudja, hol keressen.

- Vigyázz magadra! - az aggodalom parazsa nem hûl ki szemeiben, de nem fog megakadályozni, ismerem, ahogy õ is engem. Jobb, ha nem lesz szemtanúja önpusztításomnak.

* * *

A hûvös, romaniemi szél lágyan tép bele a hajamba, ahogy leszállok a buszról kinn, a puszta kellõs közepén. Most nem béreltem autót,  egyrészt nem szeretném, ha tudnák, itthon lehetek, másrészt vágytam a sétára a havas, csípõsen hideg tájon.  Így nem csoda, hogy a jó fél órás utat két óra alatt tettem meg, s nem érdekelt, hogy a cuccaim nehezek vagy sem. Egyszerûen csak kihajtottam magam, miközben kerestem a természet nyújtotta béke hullámhosszait, és igyekeztem ráhangolódni. Szeretem ezt a tájat. Az ember idekinn már ritkaságszámba megy, a fõúttól távol pedig már az autók zaja sem töri meg a végtelennek tûnõ csendet. Mintha teljesen egyedül lennék ezen a világon. S ez most kifejezetten felemelõ érzés.

A kicsinek azért nem mondható házikó lustán bújik elõ a fenyõk takarásából. Bár üres, mégis valahányszor megpillantom, boldogság és nyugalom tölt el, hazaértem.

Az összképet azonban egy oda nem illõ sötét folt teszi tönkre, s máris megtorpanok, visszahúzódva a fenyõk takarásába, s elõhúzva Smith & Wesson revolverem az övemre erõsített tartóból, majd kibiztosítom, csak úgy lépek elõ az ismeretlenre célozva azzal.

- Ön meg ki a fene? - kiáltok rá, mire felém fordul, de a szeme sem látszik rebbenni, igaz, viszonylag messze van, s a szemüvegén meg-megcsillan a nap fénye.

- A szomszéd - jön a felelet mély hangján, mire nagyra tágulnak a szemeim, de még mindig nem engedtem le a védelmembõl. Szomszéd? Valaki kiköltözött ide, a nyugodalmas hósivatagomba?

- És? - a nem vagyok túl barátságos enyhe kifejezés lenne. Senkire nem vagyok kíváncsi, erre itt jön nekem valami idióta jópofizni? Egy életre elveszem a kedvét a bratyizástól, ha nem húz innen. Valamibe talán bele is kezdene, de közelebb érve beléfojtom a szót.

- Tudja, mit, nem is érdekel, nem vagyok barátkozós, és rohadtul nem örülök, hogy arra kell kiérnem, valaki zaklatni kíván, ha jót akar, szépen elhúz innen a büdös francba és el is felejti, hogy itt lakik valaki mielõtt megkínálom egy kis ólommal.