- Jól vagy? – kérdezem, mert hirtelen kissé vörös lett.

- Igen persze, miért? – értetlenkedik.

- Olyan piros lettél hirtelen. – magyarázom meg a kérdést, de erre csak még vörösebb lesz. Akkor ez… ez a pír nekem szólt? Lehetséges, de nem biztos.

- Persze, persze. – legyint. – Na, akkor menjünk. – tereli a témát,de megfogom a karját, hogy várjon egy kicsit.

- Egyszerûbb lenne, ha én fognám az esernyõt, mert magasabb vagyok. – jelzem, hogy így kicsivel egyszerûbb lenne. Neki se fáradna el a karja és az én fejem sem súrolódna az ernyõhöz.

- Jó ötlet. – nyújtja át és már megyünk is.

- Amúgy, hogy tetszik a cukrászda? – kérdezi kíváncsian.

- Nagyon kellemes hely és a sütik is finomak. Máskor is jönni fogok, ha nem bánod. –válaszolom õszintén, mire újból pír önti el az arcát. Most már biztos, hogy nekem szól ez a reakció. Olyan kis édes. Ezek szerint tetszek neki. Vajon mit csinálna, ha tudná, hogy nekem is bejön a cuki pofija?  

- Szívesen látunk, és akkor megkóstolhatnád az én sütimet. – folytatja édesen, én meg csak mosolyogva hallgatom.  – Igaz még csak gyakornok vagyok, de még senkit nem mérgeztem meg. – nevet fel.

- Megbeszéltük. Biztos vagyok benne, hogy nagyon finom lesz.

- Remélem így lesz. – motyogja, majd oda is érünk a buszmegállóba. Legszívesebben még sétálgatnék és beszélgetnék még vele, de ha jól számoltam, akkor a busz nemsokára megérkezik.

- Ebben biztos vagyok. – kacsintok rá. – Nos, köszönöm a segítséged.

- Szívesen teszem, viszont odaadod a szórólapokat? – kérdi én meg a fejemhez kapok, mert totál kiment a fejembõl.

- Ohh persze el is felejtettem. – nevetek fel, majd a táskából kiszedem õket és átnyújtom neki.

- Holnap után, mert csak akkor dolgozom, megkérdezem a fõnököm, hogy kirakhatom e, de biztos megengedi.

- Jövök neked eggyel. – mosolygok hálásan. Legszívesebben átölelném köszönetképp, de azért egy ismeretlent nem akarok ennyire letámadni.

- Ugyan mondom, hogy szívesen teszem. Imádom az állatokat és örülök, ha segíthetek. – viszonozza a mosolyom.

- Jó hallani, hogy vannak még ilyen emberek, mint te. – mondom, mire bólint.

- Meg olyanok, mint te. – mondja édesen, mire bólintok. Épp megpróbálnék valami zavarba ejtõt mondani neki, de sajna begördül a busz, pedig jó lett volna még egyszer megbizonyosodni arról, hogy tetszem neki. 

- Nos, nekem mennem kell. Még egyszer, köszi, mindent. Örülök, hogy megismerhettelek. – kezdek felszállni – Holnap után és délután dolgozol?

- Én is, hogy téged. Igen, de miért?- kérdi kissé értetlen arccal.

- Csak úgy. –mosolygok rá sejtelmesen - Szia. – köszönök, majd bezáródik az ajtó és a busz elindul.

Gyorsan hazaérek, majd a fél estém azzal töltöm, hogy hajszárítóval szárítom azt a nyamvadt jelmezt, miközben próbálom elérni a kölcsönzõt, hogy lerendezzem a dolgokat. Hát… eléggé nehezen megy, de egy kis ráfizetéssel sikerül megbékíteni õket. Nagyon aranyos az a srác… Majd valamikor, amikor lesz egy kis idõm, visszamegyek és jobban összeismerkedek vele. Holnap után biztos lesz rá idõm.

***

Két nap múlva már nem bírom, kis pihit akarok, kikapcsolódni, szórakozni. Vajon Hiro most bent van? Meddig fog dolgozni? Vajon lesz kedve velem sétálgatni?Az elõadások és a próba után a kedves kis cukrászda felé veszem az irányt. Próba cseresznye, hiszen azt mondta, hogy dolgozni fog. Mikor belépek örömmel látom, hogy a szórólapok vidáman díszelegnek az ajtón. Jó sokan vannak, biztos népszerû a hely, amit nem csodálok. Beállok a sorba és várok, majd amikor odajutok a pulthoz, feltûnik Hiro egy tálca sütivel és tölti fel a készletet.

- Szia Hiro. Azokat te sütötted? – kérdem, mivel nem vett észre.

- Szia Nino. – Nino? Ez aranyos, így még senki sem hívott. Nagyon tetszik az új becenevem. -  Igen most készültek el. Kérsz belõle? – kérdezi vidáman.

- Naná, hogy kérek. – mosolygok. Hát lehet erre nemet mondani?

-Gyümölcsös túros szelet. Most merre van a panda jelmezed? – kérdezi kuncogva.

- Köszönöm. Most csak civilbe jöttem. – nevetek fel. – Látom ki tudtad rakni a szórólapokat köszönöm.

- Igen, igen és otthon is kiraktam meg a családomat és a tesómat is megkértem, hogy rakják ki meg osztogattok a vendégeknek is. – lelkesedik és ezzel szinte teljesen levett a lábamról. Még nem nagyon kaptam ekkora segítséget. Egyre szimpibb ez a srác.

- Váóó te aztán belendültél. Nagyon kedves tõled tényleg nem gyõzök hálálkodni. – alig bírom magam visszatartani, hogy ne pulton keresztül áthajolva fejezzem ki a hálám egy csontropogtató öleléssel.

- Mert nem is kell. Viszont most mennem kell. Jó étvágyat. – indul el, magamra hagyva a sütikkel, de még visszafordul. – Örülök, hogy eljöttél. – motyogja kicsit zavartan és eltûnik. Meghalok, olyan édes! Muszáj lesz közelebbrõl is megismernem. Ráadásul még sütni is tud! Ez egyszerûen mennyei, szinte eteti magát! Már majdnem olyan édesek a süteményei, mint õ maga. Majndem fél óra múlva ismét feltûnik egy újabb tálcával és én már le is támadom a kis ötletemmel.  

- Nagyon finom a sütid. Imádtam, kaphatnék még egyet? – kérdezem a lehetõ legaranyosabban, mire elpirul. Tényleg megzabálom…

– Köszönöm örülök, hogy ízlett. – és már kapom is a másodikat – Parancsolj.

- Köszönöm. Mondd csak, mikor végzel? – kérdezem,fizetés közben.

- Egy óra múlva. Miért?

- Arra gondoltam, ha ráérsz, akkor elmehetnénk, valahova mondjuk sétálni, most úgyis szép idõ van. Mit szólsz? – kérdezem mosolyogva és már erre teljesen vörös lesz. Azt hiszem, hogy meg lesz az új hobbim: Hogyan hozzuk zavarba Hirot?

- Csak nem zavarban vagy? – kuncogok, mert ezt már tényleg nem lehet megállni.

- Micsoda? Nem, nem, csak melegem van. – vágja rá ugyanolyan zavarban.

- Ha te mondod. – vigyorogok rá és jelzem, hogy hiszi a piszi, de békén hagyom.. – Akkor velem tartasz?

- Igen szívesen. – bólint.

- Ennek örülök, akkor nem is tartalak fel tovább. –intek neki és hagyom dolgozni, mielõtt még vörösebb lesz, mint a tejszínhabon a cseresznye. Már alig várom, hogy menjünk. Idõ ilyen lassan még nem vánszorgott és szinte tíz másodpercenként pislantok az órára. Ráadásul nincs semmi amivel elfoglalhatnám magam, mert ne hoztam el az eddigi jegyzeteket a fesztiválról. Szóval csak csendben és izgatottan várok. Aztán mikor végez, immáron õ is civilben jön ide hozzám.

- Mehetünk is.

- Remek, akkor menjünk. – megyünk ki az utcára, majd pár lépés után megbotlik és szépen el is esne, ha nem kapnám el gyorsan és húznám magamhoz.

- Jól vagy? – kérdem lágy hangon, lenézve gyönyörû zöld szemeibe.

- Igen… – dadogja teljesen vörös fejjel. Egyre jobban tetszik…

-Tudod, nagyon jól áll, mikor zavarban vagy . – suttogom a fülébe, hozzá lehajolva, kicsit jobban magamhoz szorítva, hogy utána elengedjem és megfordulva, magamban mosolyogva rajta folytassuk az utunkat. – Na mi van? Nem jössz? –fordulok hátra vigyorogva, mivel õ még mindig látszólag nem tudja hová tenni az elõzõt. Majd egy gyors fejrázás után összeszedi magát és bezárkózik mellém még mindig pírrel az arcán.

Séta közben sok mindenrõl beszélünk. Megtudom, hogy hova jár suliba, miket szeret csinálni, meg ugye én is mesélek magamról. Nagyon gyorsan megtaláljuk a közös hangot és remek társaság. Annyit sétálunk, hogy észre sem vesszük, hogy már mennyit gyalogoltunk, mondjuk jó társaságban csak úgy repül az idõ. Az otthonomhoz közeli parkban kötünk ki.

-Nem akarsz kicsit pihenni? – kérdem. – Mondjuk leülhetnénk oda. – bökök állammal a szökõkútra.

-Remek ötlet. Én is elfáradtam kicsit. – egyezik bele és megcélozzuk a szökõkút szélét. Ám mielõtt leülhetne, újból megbotlik és beleesik a szökõkútba. Csak a lába lóg ki belõle, de az se sokáig, mivel maga alá húzza, hogy fel tudjon térdelni, hogy szerencsétlen képpel tekintsen maga elé. Sajnos nem voltam elég gyors, ezért nem tudtam idõben elkapni, de még így is olyan aranyos. Nem bírom megállni nevetés nélkül, de azért nyújtom a kezem, hogy segítsek neki. Elfogadja a segítõ jobbot, de mikor megpróbál felállni megcsúszik és miközben visszacsobban, engem is beránt magához. Mondjuk nem ütöttem meg magam, mivel rá estem. Azonnal feltérdelek, hogy szegényt ne nyomjam agyon, meg, hogy kapjon levegõt, de õ még a jéghideg vízben is képes elvörösödni. Mondjuk nem csodálom, elég félreérthetõ helyzetben vagyunk. Gyorsan felállok és felsegítem, miközben próbálom nem túl feltûnõen végigfutattni rajta a szemem. Bõrigázva olyan szexi, ahogy a vizes ruha hozzátapad és… Uralkodj már magadon!  

-Nem gondolod, hogy hideg van a fürdéshez? – kérdezem kuncogva, hogy eltereljem a figyelmét a zavaráról, na meg, hogy õt bámulom.

-Meglehet, de úgyis csak minden másnap fürdök, szóval nem fog megártani. – kuncog õ is, miközben kilépünk a szökõkútból. – Húsvét másnap, meg karácsony másnap.

-Akkor ez most tényleg nem ártott. – csatlakozok a mókához, viszont így vizesen már nincs olyan kellemes, õszi idõ. – Nincs kedved eljönni hozzám, hogy megszárítsuk a ruháinkat? Csak mert így megfagyunk és megbetegszünk és én nem nagyon szeretnék náthás lenni. Amúgy is a közelben lakom.

-Re-rendben, de csak ha nem zavarok.

-Persze, hogy nem. –mosolygok rá és már indulunk is. Pár perc alatt nálam is vagyunk és elõhalászok neki egy törülközõt, meg magamnak is. Utána száraz ruhát vadászok magunknak és miután ez is meg van, kicsit sem zavartatva magam kezdek el öltözni elõtte. Azonban a szemem sarkából látom, hogy õt ez már nem hagyja annyira hidegen. Erre kicsit elmosolyodom és próbálok úgy csinálni, mint akit ez egyáltalán nem érdekel, meg úgy, mint aki kicsit sem pislog oldalra, hogy végigstírölje a másikat, de be kell valljam ez nehezen megy, mert olyan jól néz ki… szívesen leteperném…

-Kérsz teát? –kérdezem, hogy lefoglaljam magam az öltözés végeztével.

-Igen, kérek és köszönöm a ruhát is, meg mindent és bocsi, amiért téged is belerántottalak a vízbe. – hadarja el gyorsan, mire csak mosolygok.

-Ugyan már, én évente egyszer jutok el a fürdõig, szóval még jót is tettél vele. – nyugtatom miközben a teát csinálom. Õ meg addig kíváncsian nézelõdik.

-Kérsz valami kaját? Csinálhatunk meleg szendvicset, pirítóst vagy amit szeretnél, meg ha kérsz sütit, akkor az is van. – fedezem fel a hûtõben a tegnap este elkészült süti maradékát.

-Milyen süti?

-Valami baracklekváros. Nem tudom, anyu csinálta és mindig elfelejtem a nevét.

-Jöhet! – bólint vidáman. – Imádom a süteményeket!

-Gondoltam, ha már egyszer cukrász szeretnél lenni. – vágok kettõnknek egy-egy szeletet, majd utána befejezem a teát. Neki nem rakok bele semmit, mivel nem tudom, hogy szereti, ezért csak elé pakolom a dolgokat, a méztõl kezdve a citromig mindent.

-Köszönöm.

-Igazán nincs mit. –mosolygok és megborzolom a haját. Olyan aranyos.

Teázás közben újra nekiállunk beszélni és egyre jobban kedvelem Hirot és a beszélgetés közepén már azt veszem észre, hogy azon gondolkozom, hogy hogyan tudnék vele kicsit többet találkozni. Aztán felvillan elõttem a lelkes arca, mikor a szórólapokról beszélt és egy nagyszerû ötlet körvonalazódik ki az én kék buksimban.

-Hiro, azt mondtad, hogy szereted az állatokat, nem? – kezdem felvezetni a témát.

-Igen, miért?

-Nem lenne kedved lejönni néha a menhelyre besegíteni és akkor többet tudnánk találkozni is… meg olyan kevesen vagyunk olyan sok munkára, minden segítõkezet szívesen látunk. – teszem hozzá, hogy kissé jobban meggyõzzem, meg nehogy elijesszem.

-De persze, csak kissé zsúfoltak a napjaim, de hétvégenként egyszer biztos le tudok menni, vagy péntekenként.

-Ahogy neked jó, de nagyon örülök, hogy érdekel és benne vagy.

-Mondtam már, hogy szeretem az állatokat, meg szívesen segítek.

-Ezt örömmel hallom. – lelkesedek fel kicsit. – De akkor már cseréljünk számot is, mert akkor megbeszélhetnénk, hogy mikor megyünk le, meg segítek majd, meg bemutatlak a többieknek is. – kapom elõ a mobilt és megvárom míg õ is elõhalássza a sajátját, aztán lementjük a másik telefonszámát. – Remek! Most pedig essünk neki a ruhádnak! – ütöm össze a tenyereim és hozom a hajszárítót, hogy kicsit felgyorsítsuk a természetes folyamatot. A hajszárítók túl hangosak ezért nem beszélgetünk, szóval mindketten belemerülünk a saját kis világunkba.

Na jó… gondolkozzunk… tetszik és én is tetszem neki, látszik rajta. Nekem nincs most senkim, de vajon neki? Rápillantok és erõsen gondolkodom. Jól néz ki, kedves, aranyos… biztos nincs szerencsém.

-Mi az? – pislog rám értetlenül, miközben kikapcsolja a hajszárítót.

-Csak azon gondolkodtam, hogy nem hiányol-e a barátnõd, vagy a barátod. – somolygok mosolyogva, kicsit közelebb hajolva hozzá, mire õ kissé meglepõdve, enyhén elpirulva hajol kicsit hátrébb.

-Egyik sincs, de ez miért érdekel téged? – rebegi a feleletet, ami zene füleimnek. Szóval éppen szingli, igazi örömhír.

-Találd ki. – susogom kicsit közelebb hajolva hozzá, mire ösztönösen hajol hátrébb, hogy a távolság megmaradjon, egészen addig ameddig hátra nem esik és nem landol a fenekén.

-Fogalmam sincs. – dadogja vörösen én meg csak nevetek rajta. Olyan édes, nem igaz, hogy nem vágja. Biztos csak szórakozik.

-Szerintem már megszáradtak. – váltok témát és odaadom a már száraz ruháit.

-Köszi. – veszi el, feláll és elkezd öltözködni én emg csak hátradõlve élvezem a mûsort. Olyan jól néz ki és olyan szívesen végigsimítanék minden porcikáján. Már ott tartok, hogy a hangját próbálom elképzelni, de fejem megrázva rángatom magam vissza a valóságba.

-Viszont, ha nem haragszol elég késõre jár és még suli is van másnap. – néz az órájára. Bólintok és az ajtóhoz kísérem.

-Akkor majd hívlak a menhelyet illetõen. – simítok lágyan az arcára, mire kicsit újra elpirul. Tekintetem nem tudom elszakítani az övétõl, szinte rabul ejtenek azok a zöld szemek. Egyre közelebb hajolok hozzá és ajkainkat már csak pár centi választja el egymástól, mikor nagy dörrel és robajjal hazatalál a testvérem, megtörve a pillantot. Nagyszerû… Lemondó sóhajjal szakítom félbe az elkezdett mûveletet õ meg csak áll pipacspirosan. Örülni fogok, ha ezek után a cukrászdában tudok majd vele beszélni…mindjárt hátba veregetem magam...

-Szia Asa-chan, neked nem a haverodnál kéne lenned? – kérdem, de csak megrázza a fejét és elrohan mellettünk be a házba. Nagyszerû, akkor már megint valami baj van és nem lehet majd hozzászólni egész nap. – Bocsánat, õ a húgom volt és ahogy látom nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerette volna. Majd legközelebb bemutatom.

-S…semmi, de… de nekem most… én megyek. – fordul meg vörös arccal, de még mielõtt távozna egyszer visszafordul. – Majd hívlak… - egy tétova pillantás és eltûnik. Nem hiszek a füleimnek. Ezek szerint nem is vagyok olyan szerencsétlen, hogy sikeresen elüldöztem.

Boldogságom még a húgom kommentárjai sem tudják elrontani, meg az egyetemi elõadások sem. A mobilom mindig be van kapcsolva, nehogy lemaradjak egy nem fogadott hívásról vagy egy sms-rõl, de péntekig nem történik semmi. Egyszer bementem a cukrászdába, de sajnos akkor õ éppen nem dolgozott, így nincs mit tennem, mint türelmesen várni.

Mikor este mennék aludni azzal a tudattal, hogy holnap nem fogok vele találkozni, megcsörren a mobilom, a kijelzõn Hiro neve. Villámgyorsan felveszem és boldogan belekiáltok.

-Hiro-kun! Örülök, hogy felhívtál. Hogy vagy?

-Szia Nino! Jól vagyok, köszi. Remélem te is. Holnap akkor bent leszel a menhelyen nem? Mert szívesen mennék…

-Persze, bent leszek. Ha találkozunk a Szamovár elõtt, mondjuk tízkor. Az neked jó?

-Igen, igen, jó lesz. Majd ott várlak.

-Jó lesz újra látni. – mondom lágyan.  A telefon végérõl egy ideig nem érkezik válasz, majd kissé tétovázó hang töri meg a csendet.

-Téged is. – olyan édes a hangja! Úgy magamhoz ölelném, kár, hogy nincs testközelben…  - Akkor nem is zavarlak tovább, szia.

-Szia, jó éjt.

-Jó éjt. – köszön el õ is és lerakom a mobilt. Boldogan nyújtózom szét az ágyon és már a másnapról álmodozom, míg el nem nyom az álom.   

Éppen a munkába sietek mivel késésbe vagyok, mert elégé bemerültem a tanulásba, és ha ez nem lenne elég még az esõ is szakad, és hiába van nálam ernyõ mit sem ér. Mikor meglátom, a cukrászdát gyorsabban kezdek el futni, majd odaérve bevágtatok az ajtón. Egy zsepit kezdek el keresni, hogy megtöröljem az arcom és lássák is valamit, de hát mindegyik elázott, de akkor valaki nyújt nekem egyet.

- Tessék. - elveszem és rögtön törölni kezdem az arcom, majd amikor már látok megpillantom az illetõt, aki ki segített… egy kékhajú pandát. Döbbenten nézzek, végül felnevetek.

- Köszönöm.

- Tisztára úgy nézel ki, mint valami mese figura. – jegyzem meg, hiszen tényleg olyan mint egy mesefigura ez a srác.

- Hiro-chan! Elkéstél! Gyere, gyors szárítkozz meg és segíts!

- Igenis! – hallom meg a fõnököm hangját. . – Bocsi, most mennem kell.

- Jó munkát. – biccentek, majd megyek is hátra, ahol átöltözök és munkába állok. Jack a fõnököm csak picit morog, de hamar túllép a dolgokon, mivel elõször késtem, na meg nagyon jó ember és fõnök csak nem szereti a késést, amit megértek, nem is szándékosan tettem lés biztosítom róla, máskor nem fordul elõ vagy ha igen szólni fogok. Ma a pultban segítek, bár nincs igazán munka, hiszen ebben az ítéletidõben nem sokan vannak, új vendég nem is érkezik. Mivel nincs, nagyon munka a srácot nézzem, aki igen csak elmerült a munkájába vajon mit dolgozhat? Hmm, majd megkérdezem késõbb tõle.

Lassan elmennek a vendégek és már csak a pandának öltözött srác marad, és mivel még mindig dolgozik így hagyom, addig maradhat, amíg rendet rakok. Amint végzek a pultba, elkezdek sepregetni, majd az asztalokat törölni, amikor megszólít.

- Izé... Hiro-kun. – odapillantok. – Lehet két kérdésem? – kíváncsian fordulok felé..

- Persze, de nem ígérhetek semmit és mi lenne a második kérdés?

- Nem tudom, hogy merre laksz, de párat eltudnál vinni, amerre jársz? Sokat segítenél.

 - Rendben, benne vagyok. – mosolyodom el még jobban. Szívesen segítek fõleg ilyen ügyben, hiszen imádom az állatokat.. – Én is szívesen örökbe fogadnám õket, de már így is túl sok állat van otthon, de mindenképp körbekérdezek mindenkit a szórólapragasztás mellett.  

- Hálám örökké üldöz! – felnevetek picit, olyan vicce.. - Csak utol ne érjen.- erre már mindketten nevetni kezdünk, majd amikor abbahagyom, megkérdezem, hogy merre lakik.

- Amúgy merre mész?

- Még egy darabig a park fele, utána meg felpattanok egy buszra és már otthon is vagyok.

- Ha gondolod egy darabig elkísérlek, van esernyõm. A melót úgyis mindjárt befejezem.

- Azt nagyon szépen megköszönném. – édesen elmosolyodom, majd tovább dolgozok, és igaz segíteni akar, de nem hagyom, hiszen mégis csak egy vendég meg már nincs sok dolog és negyedórán belül végzek is. Átöltözöm, majd visszatérek hozzá, õ pedig igen csak nézz, amit nem tudok hova rakni, de biztos van rajtam valami.

- Mi az? Van rajtam valami?

- Nem, nem. De most jut eszembe, elfelejtettem bemutatkozni; Momoru Ninomiya. – mutatkozik be és kezet fogunk.

- Engem Hironak hívnak, de ezt már tudod.

- Mi van? Van rajtam valami? – ismétli meg a pár perccel elhangzott szavaim.

- Semmi… - rázom meg a fejem.  – Csak még sosem sétáltam egy emberszabású, kék fejû pandával.

- Na látod, én sem! – nevet fel és csatlakozok hozzá, olyan vidám nevetése van, ez tetszik és olyan helyes. Ááá mégis mikre gondolok? Egy ilyen srác biztosan nem meleg.

- Jól vagy? – kérdezi hirtelen és nem tudom hova tenni.

- Igen persze, miért? – kérdezem értetlenül.

- Olyan piros lettél hirtelen. – közli, mire még jobban égni kezd a fejem. Olyan ciki a gondolatomtól zavarba jövök és még fel se tûnik.

- Persze, persze. – legyintek. – Na, akkor menjünk. – terelem a témát, és már indulnék is, de megfogja finoman a karom.

- Egyszerûbb lenne, ha én fognám az esernyõt, mert magasabb vagyok. – jegyzi meg és milyen igaza van, nekem kissé nehéz lenne, hiszen egy fejjel magasabb nálam.

- Jó ötlet. – át is nyújtom neki, majd így indulunk el nagy léptékbe.

- Amúgy, hogy tetszik a cukrászda? – kérdezem kíváncsian.

- Nagyon kellemes hely és a sütik is finomak. Máskor is jönni fogok, ha nem bánod. – ismét pír szökik az arcomra és most érzem is. Remélem, nem veszi észre.

- Szívesen látunk, és akkor megkóstolhatnád az én sütimet. – mondom édesen. – Igaz még csak gyakornok vagyok, de még senkit nem mérgeztem meg. – nevetek fel.

- Megbeszéltük. Biztos vagyok benne, hogy nagyon finom lesz. – mondja kedvesen, ami nagyon jól esik.

- Remélem így lesz. – motyogom, majd oda is érünk a buszmegállóba, hiszen nincsen messze. Beállunk a megállóba és összecsukom az ernyõm.

- Ebben biztos vagyok. – kacsint rám. – Nos, köszönöm a segítséged.

- Szívesen teszem, viszont odaadod a szórólapokat? – kérdezek rá, mielõtt még nála maradnak.

- Ohh persze el is felejtettem. – nevet fel, majd a táskájából kiszedve át is nyújtja.

- Holnap után, mert csak akkor dolgozom, megkérdezem a fõnököm, hogy kirakhatom e, de biztos megengedi. – magyarázom, miközben elrakom a papírokat.

- Jövök neked eggyel. – mosolyodik el lágyan.

- Ugyan mondom, hogy szívesen teszem. Imádom az állatokat és örülök, ha segíthetek. – mosolygok rá.

- Jó hallani, hogy vannak még ilyen emberek, mint te. – mondja, mire csak bólintok. Tényleg lehetnénk többet.

- Meg olyanok, mint te. – mondom édesen, mire bólint, majd a busz is begurul.

- Nos, nekem mennem kell. Még egyszer, köszi, mindent. Örülök, hogy megismerhettelek. – mondja, majd elkezd felszállni. – Holnap után és délután dolgozol?

- Én is, hogy téged. – mosolygok, a kérdése pedig meglep. – Igen, de miért?

- Csak úgy. Szia. – köszön, majd bezáródik az ajtó és el is indul. Értetlenül nézzek. Vajon azért kérdezte, mert el fog jönni? Hiszen mondta, hogy máskor is jön. Nem tudom eldönteni, de örülnék neki, nagyon szimpatikus.

Kinyitom az ernyõm és újból útnak indulok szinte futva, majd haza érve rögtön veszek egy gyors zuhanyt, majd felöltözve bemegyek a szobámba, de a gondolataimba még mindig õ jár. Olyan helyes és kedves és még jótékonykodik. Még, ha meleg lenne is biztos nem akarna tõlem semmit, hiszen én olyan egyszerû, hétköznapi vagyok, aki beleolvad a tömegbe, míg õ kitûnik és nem csak a haja miatt, hanem az egész megjelenése, az aurája csak úgy vonzza a tekintetet. Szívesen megismerném jobban és lennék a barátja…

***

Eltelt két nap mióta találkoztunk és folyton õ járt a fejembe. Már a következõ nap kiraktam a szórólapokat, hiszen már jó idõ volt szerencsére és nem esett az esõ. Bementem a melóhelyre, mert nem tudtam várni és ki is rakhattam a képeket és most is bent vagyok, és csak remélem, hogy el fog jönni. Ma szerencsére sokan vannak, de õ sehol sincs még egyelõre.

Megsütök pár sütit, majd pont kirakom õket, amikor egy ismerõs hang üti meg a fülem.

- Szia Hiro. Azokat te sütötted? – rögtön felkapom a fejem, majd meglátva õt elmosolyodom, hát eljött.

- Szia Nino. Igen most készültek el. Kérsz belõle? – kérdezem boldogan, hiszen annyira örülök neki.

- Naná, hogy kérek. – mosolyog és adok is neki. – Gyümölcsös túros szelet. – mondom édesen. – Most merre van a panda jelmezed? – kérdezem kuncogva.

- Köszönöm. Most csak civilbe jöttem. – nevet fel. – Látom ki tudtad rakni a szórólapokat köszönöm.

- Igen igen és otthon is kiraktam meg a családomat és a tesómat is megkértem, hogy rakják ki meg osztogattok a vendégeknek is. – mondom lelkesen.

- Váóó te aztán belendültél. Nagyon kedves tõled tényleg nem gyõzök hálálkodni. – látszik sokat jelent neki a munkája.

- Mert nem is kell. Viszont most mennem kell. Jó étvágyat. – indulok el, de megtorpanok. – Örülök, hogy eljöttél. – motyogom zavartan, majd hátra megyek ismét a konyhára totál feldobódva. Újabb adag sütivel térek vissza 20 perc múlva, bár ez nem saját. Kiérve látom Nino ismét a pultnál van.

- Nagyon finom a sütid. Imádtam, kaphatnék még egyet? – kérdezi édesen, mire elpirulok. – Köszönöm örülök, hogy ízlek. – már adom is neki a következõt. – Parancsolj. – nyújtom át neki. Alapból sokat jelent, ha ízlik a vendégeknek a sütim és, hogy neki is ízlik, az boldogsággal tölt el.

- Köszönöm. Mond csak mikor végzel? – kérdezi, miközben fizet.

- Egy óra múlva. Miért? – veszem el a pénzt.

- Arra gondoltam, ha ráérsz, akkor elmehetnénk, valahova mondjuk sétálni, most úgyis szép idõ van. Mit szólsz? – kérdezi mosolyogva és érzem, most tényleg vörös leszek még ha tudom. hogy csak baráti szándékkal hív el, de akkor is annyira örülök neki.

- Csak nem zavarba vagy? – kuncog

- Micsoda? Nem nem, csak melegem van. – vágom rá zavartan. Basszus ez annyira ciki.

- Ha te mondod. – vigyorog és sejtem, hogy nem vette be, de legalább nem feszegeti tovább. – Akkor velem tartasz?

- Igen szívesen. – bólintok.

- Ennek örülök, akkor nem is tartalak fel tovább. –int és leül, én pedig repülni tudnék örömömbe. A volt barátom óta senki se keltette fel az érdeklõdésem így, pedig nem is ismerem Ninot mégis vonz, milyen jó is lenne, ha tetszenénk neki, de ez kizárt dolog, de legalább megismerhetem.

Végig nagyon be vagyok zsongva, de csak letelik a munkaidõ és átöltözve oda is megyek hozzá.

- Mehetünk is. – mondom vidáman.

- Remek, akkor menjünk. – ki is megyünk, de alig teszünk pár lépést és megbotlok, de mielõtt még pofára esnék Nino pont idõben kap el és magához húzz. Felpillantok rá és gyönyörû szemei teljesen rabul ejtenek.

- Jól vagy? – kérdezi lágy hangon, de nem enged.

- Igen…. – dadogom vörös fejjel, de nem tudok mozdulni.

Begörnyedve, a papírokat alaposan magamhoz szorítva és védve (legalábbis megpróbálom õket eltakarni) rohanok ki a vízfüggönybe meg sem állva a célomig. Alig futottam pár métert, de már csurom vizesen nyitok be, a papíroknak szerencsére csak a széle ázott meg. Még szerencse, különben az írás elfolyt volna, meg a kép is és akkor szerencsétlen kutyusok sosem találnának új gazdit. Na de nézzük, hol is vagyunk…Szép, színes falak, modern és régies egyszerre és szemben ott van egy… Mennyi sütemény! A végén kiderül, hogy valami szuper helyet fedeztem fel merõ véletlenségbõl.

Odasétálok megnézni a kínálatot és a számban összefut a nyál. Itt minden van és minden ugyanolyan finomnak néz ki, mint ínycsiklandónak. Megveszem a sütiket, még egy forró csokit is kérek, hogy az édességmérgezés teljes legyen és leülök az egyik ablak melletti kis asztalhoz falatozni. Kivétel nélkül mindenki megbámul, mintha még nem láttak volna embert. Csak tudnám, hogy mi bajuk van a kék hajjal meg a panda jelmezzel… cöhh… De most hogy így eszembe jutott… mit fogok én mondani a kölcsönzõnek? Elnézést késtem a vihar miatt, de hogy ez ne legyen elég még el is ázott a jelmez? Pedig csak egy órácskára akartam kikölcsönözni… Nagyszerû. Kell nekem egyszerre plakátolni a menhelynek és a greenpeacesek  szórólapjait egyszerre. De most már mindegy, ez van.

Elrévedve bámulok ki az ablakon, villával a számban, de gondolataimból egy elõttem elsuhanó alak ránt vissza a valóságba. Az ajtó kivágódik éles csilingelés kíséretében, hideg szél söpör végig a cukrászdán és a srác lihegve kezdi törölni az arcát, csavarni magából a vizet. Megfogom a tiszta szalvétát és felé nyújtom.

-Tessék.- azonnal elveszi és miután megtörölte az arcát, rám emeli tekintetét és világoszöld szemei elõször döbbenten mérnek végig, lágynak tûnõ ajkai résnyire nyílnak a következõ pillanatban pedig vidám mosoly szökik fel az arcára.

-Köszönöm.

- Nem tesz semmit, én is beszaladtam az esõ elõl. – teszem hozzá csak úgy, mellékesen.

-Tisztára úgy nézel ki, mint valami mese figura. – nevet rám szép szemeivel, mire én is elmosolyodok. Ilyen bókot még sosem kaptam. Már éppen válaszolnék, mikor egy idegen hang szakítja félbe csevegésünk.

-Hiro-chan! Elkéstél! Gyere, gyors szárítkozz meg és segíts!

-Igenis! – kiált vissza, majd bocsánatkérõen fordul felém. – Bocsi, most mennem kell.

-Jó munkát. – intek búcsút és eltûnik. Mosolyogva ülök vissza az asztalhoz  tovább majszolni és bambulni. Ritkán kapok akárkitõl ilyen kedvezõ reakciót, inkább a megbotránkozásokhoz vagyok szokva. Bár az is igaz, hogy mindig csak öregekkel futok össze…szóval ez nem olyan meglepõ.

Szóval Hironak hívják… hm… ha már ennyire jól reagálta le a kék fejemet, akkor talán segítene nekem szórólapozni? De mikor lesz vége a melójának? Vagy az esõ mikor un rá az öntözésre? Hááá… mindegy… Kiveszem fülem mögül a tollat és az egyik szórólapot megfordítva kezdem el megszervezni úgy nagyjából a tavasz eleji fesztivált. Már megint az én nyakamba sózták, de nem zavar, élvezem. Csak az az egyetlen problémám, hogy sosem kérdezik meg, hogy akarom-e.

Mire felocsúdok a tervezgetésbõl már záróra, besötétedett, az utcai lámpák világítanak kevés sikerrel a már enyhe csepergéssé szelídült idõre. Gyorsan elkezdem tömni magamba a maradék sütit és szedelõzködöm is. Nehogy már rám kelljen várni! De körbepislantva azt hiszem, hogy ezzel már rég elkéstem. Én vagyok az egyedüli vendég és a srác már elkezdett takarítani. Hogy is hívták? Hi… Hiro! Hát persze! És itt a remek alkalom is!

-Izé... Hiro-kun. – hát én mégse chanozhatom le... – Lehet két kérdésem? – lépek oda hozzá.

-Persze. – hagyja abba az asztalok törölgetését.

-Van itt pár szórólap menhelyi kis kutyákról. Tegnap hozták be õket és szeretnénk nekik új gazdit találni, ha a régi nem jelentkezik. Meg tudnád kérdezni a fõnököt, hogy ki lehet-e rakni egyet? – ránéz az egyik szórólapra, majd mosolyogva bólint.

-Persze, de nem ígérhetek semmit és mi lenne a második kérdés?

-Nem tudom, hogy merre laksz, de párat eltudnál vinni, amerre jársz? Sokat segítenél.

-Rendben, benne vagyok. – szélesedik ki még jobban az édes mosolya. – Én is szívesen örökbe fogadnám õket, de már így is túl sok állat van otthon, de mindenképp körbekérdezek mindenkit a szórólapragasztás mellett.  

-Hálám örökké üldöz! – fakadok ki örömömben, legszívesebben jól megölelgetném, de még idejében visszafogom magam. Olyan aranyos. - Csak utol ne érjen.- teszem azért még hozzá egy kacsintás kíséretében és mindketten elnevetjük magunkat.

- Amúgy merre mész?

-Még egy darabig a park fele, utána meg felpattanok egy buszra és már otthon is vagyok.

-Ha gondolod egy darabig elkísérlek, van esernyõm. A melót úgyis mindjárt befejezem.

-Azt nagyon szépen megköszönném. – egyezek bele az ajánlatba, miután az ablakon kinézve láttam, hogy újból jobban esik, mint azelõtt. Istenem… ez most decemberig így fog menni? Legalább este abbahagyhatná… Miközben Hirora várok, néhány lapot elkülönítek neki és utána megkörnyékezem a segítõszándékommal, amit elutasít. Pedig szívesen söprögettem volna. Mikor befejezte, elmegy átöltözni és már kabátban tér vissza egy zöld esernyõvel, ami tökéletesen illik zöld szemeihez. Szinte erõszakot kell alkalmaznom, hogy ne nézzem már annyit, de nem járok sikerrel, amit õ is érzékel.

-Mi az? Van rajtam valami?

-Nem, nem. De most jut eszembe, elfelejtettem bemutatkozni; Momoru Ninomiya. – nyújtok jobbot és kezet rázunk.

-Engem Hironak hívnak, de ezt már tudod.

-Igen. –mosolyodom el és már húzza is az ernyõt. Mikor kilépünk az utcára elgondolkodva méreget, amit nem tudok, hova tenni. Most rajtam van a kérdezés sora.

-Mi van? Van rajtam valami? – ismétlen szavait vigyorogva.

-Semmi… - nyújtja el a hangját – Csak még sosem sétáltam egy emberszabású, kék fejû pandával.

-Na látod, én sem! – nevetem el magam, amihez õ is csatlakozik. Olyan édes ez a srác… 

Gazdám folyamatosan figyeltet, még az ablakban sem üldögélhetek, mert egy mesterlövész egy apró rálátással is szitává lõhet. Felsóhajtok. Tudom, hogy minden az én érdekemben történik, de azzal nem értek egyet, hogy engem védelmezzen. Ki akarna holtan látni egy Petet? Maximum elrabolni tudnának és megzsarolni velem gazdámat, de amit mostanában csinálnak az õrök, abban semmi reális nincs.

Nem tudok rálátni erre az egészre, miért szükséges állandóan védelem alatt tartani? Nem tennék magamban soha kárt, mert nem lennék képes rá, félek a fájdalomtól. Mi ebben az értelem? Mi ebben a logika? Gazdám úgy ragaszkodik hozzám, mint rab rovar a légypapírhoz. Rabommá vált? Csak a testemé…

Újra felsóhajtok, mire odakintrõl egy karcos hang megkérdezi:

- Baj van Milov? – az egyik õr. A legfájdalmasabb halálnemmel lett megfenyegetve, hogyha bármi bajom is történik, míg õ vigyáz rám. Sajnálom. Sajnálom, hogy erre kell pazarolnia az idejét, mert velem úgysem fog a négy fal között történni semmi…

Hacsak be nem dobnak egy gránátot. De ez már megint nem lenne ésszerû. Nem értem a maffia világát. Túl kiszámíthatatlan, szeszélyes és agresszív. Ezek az állati reakciók pedig nem érdemelnek magyarázatot, vagy ha mégis, akkor az zavaros válasz lesz, semmitmondó.

- Nem, semmi…

***

Az akváriumhoz lépve elmélyülten kocogtatom meg az üvegfalat, mire a halak odaúsznak, ételt remélve. Õk sem magamért szeretnek, hanem már beléjük rögzõdött, hogyha valaki hozzáér az akváriumhoz, csemegét kapnak. És mégis, itt vannak, odagyûlnek ujjam köré, s bár arcomat nem látják, felém tátognak.

Az ajtó kinyílik, én pedig megfordulva üdvözlöm gazdámat, aki hozzám lép, és átkarolva derekam megfogja a nyakamban levõ láncot, amin gyûrûje van.

- Milov… Annyira… gyönyörû vagy… - súgja ajkaimra, majd nyakamra hajolva csókokat hint érzékeny bõrömre, mire megremegek. Tudom, mi következik most… - Tégy kedvemre.

- Igen… - sóhajtom, Õ pedig megragad, és az ágyra penderít, félúton letépve rólam a drága köntöst, amit még ma reggel kaptam tõle, ajándékba… Felmorran, én pedig hagyom, hogy hevessége elsodorjon… Ilyenkor nem tanácsos mozognom, legutóbb majdnem eltörte a karom. Nyelvével végignyal az arcomon, majd teketóriázás nélkül a számba nyomja, én pedig habozva csókolok vissza, erõs tenyere a hátamra siklik, majd keményen a fenekembe markol, mire felnyögök.

- Halljam, imádom hallgatni… - dörmögi kéjes hangon, szemei elsötétülnek a benne áramló gonoszságtól és vágytól, de tudom, hogy engem sosem bántana… Kiszabadítja magát nadrágjából, és felsikoltva érzem meg magamban kemény tagját, amivel szinte rögtön mozogni is kezd…

Ahh... hatalmas szerencsém, hogy már reggel is magáévá tett, így nem fogok felszakadni… Megpróbálom felvenni vele az iramot, de olyan léptéket diktál, hogy inkább csak ernyedten fekszem alatta és nyögdösök, Õ pedig halk morgásokat hallatva löki mélyebbre és mélyebbre magát bennem…

Régen nem élvezem már, és mégis érzem… Tudom hogy most mi történik, tisztában vagyok vele mit csinálunk, de…

Gazdám úgy pattan le rólam, ahogy rám ugrott, felrántja a nadrágját, és a matrac alól kikap egy puskát, én pedig ijedtemben magamra rántom a lepedõt. Egy magas, hatalmas férfi robban be a szobába másodperceken belül, az én szívem pedig szaporán kezd el verni.

Félek.

Mi lesz most?

Rám néz a betolakodó, gazdám pedig remegve szegezi a férfire a sokkal nagyobb puskáját, de… Ha most megöli, akkor gazdám nyer, és minden rendben lesz… De ha Õ hal meg… Nekem is végem.

Nem akarok meghalni!

- Ki a fasz vagy?! – dörren hangja úgy, hogy a lepedõt egészen az orromig felrántom, nem merek mozogni, a félelem lebénítja tagjaimat, csak a tekintetem táncol kettejük között…

- Anyád küldött, hogy nézzek be hozzád, jó kisfiú vagy-e.

- Ne szórakozz velem köcsög. Ki küldött? – hangereje egyre nõ, remélve, hogy az õrök meghallják odalent, de valahogy az az undorító érzés kerít hatalmába, hogy felesleges õket várni… Valahogy… nem fognak idõben érkezni…

- Mondom, hogy anyád.

- Szitává lyuggatlak szarházi! – megpróbálom becsukni a szemeimet, de azok, mintha az elmém legmélyérõl jönne a parancs, megtagadják, és direkt végignézetik velem az elkövetkezendõ pár percben történõ szörnyûséget…

- Biztosítsd ki – az idegennek még a szeme sem rebben, olyan határozott és biztos magában, hogy feledve a körülményeket egy pillanatra tisztelettel pislogok felé.

- MI?!

- A fegyvert… biztosítsd ki.

Éles villanás, durranás, és csak annyit hallok, hogy valami csobog a földön, apró cseppekben éri valami a kövezetet, súlyos test puffan a padlóra… Az ijedtségtõl eddig visszatartott könnyeim utat törnek maguknak, és hevesen remegni kezdek.

Miért?

Minek?

Rám emeli tekintetét, én pedig a sírástól összegörnyedve nézek vissza rá könnyeim fátylán át. Nem akarok meghalni… Annyi álmom van, amelyet szeretnék megvalósítani, annyi minden van, amit még életemben nem próbáltam ki! Élni szeretnék!

Lassú és kimért mozdulatokkal elõvesz egy cigarettát, és meggyújtva azt, csöndesen végigmér. Kérem… Kérem… Ne tegye… Bármit megteszek, bármit…! Bármit!

Rám emeli a fegyvert, arcomra kiül a halálfélelem, még sírásom is abba marad, élni akarásom az egekbe szökik. Mozdulnom kell, de ha valami váratlan mozdulatot teszek, akkor direkt le fog lõni… Beszélni nem tudok, a rémület jeges gombócát percek óta nyeldeklem, sikertelenül…

- Meg ne próbáld!

- Chi… szemtanú. Végezni kell vele.

- De olyan ééédes… kár lenne érte. Tetszik a hajszíne, és annyira unlak! Életedben egyszer te is megtehetsz értem valamit! Születésnapomra sem adtál semmit! Kérem, vagy nagyon hisztis leszek ám, és akkor tudod mi lesz.

- Migrén.

- Míg… mi?

- Mindegy…

A gyilkos rám néz, majd egy lemondó nyögéssel elfordul.

- Üsd le, és hozd… - kisétál a véráztatta szobából, társa pedig odalép hozzám, tarkón üt, elõttem pedig elsötétül a világ…

***

Tompa fájdalommal a nyakamban kelek fel, s mikor meg szeretnék támaszkodni, kezem lecsúszik a szövetrõl, s akkor tudatosul bennem az a tény, miszerint egy kanapén feküdhetek… Inkább visszafekszem, és bekucorodva a takaró alá, mint valami menedék alá, lassan kinyitom szemeimet. Legnagyobb ijedelmemre közvetlen közelrõl néz vissza rám egy hófehér arc, ami ijesztõen vigyorog.

- Jaj, hát végre felébredtél! Azt hittem, hogy már túl nagyot ütöttem… Minden oké? Chigusa vagyok. Mi a neved? – olyan csicsergõ hanghatás ragad magával, hogy döbbenetemben még pislogni is elfelejtek. Az elõttem álló minden bizonnyal lány, következtetve a csókos ajkakról, és szemének csillogásából, de…

Túl gyorsan beszél, és túl sokat. Nem értem.

- Érted, amit mondok? Orosz vagy? Hát, ezzel a hajszínnel elég kétséges, de csak nem lehetsz amerikai! Ahhoz túl oroszos az arcod… Vagyis, dehogy! Olyan baba popsi sima a pofid, nagyon jó barátok leszünk mi ketten! A két szépség! Te meg én… Ó, és a szemeid… Váó, kontaktlencse, vagy eredeti?

- Ne zaklasd már azt a szerencsétlen kölyköt – zendül fel egy mély bariton, mire a lány kicsit kimászik az arcomból, hogy dühösen hátraforduljon.

- Hallgass, Savanyúság Királya! – mordul hátra, ahonnan a hang jött, de én ijedten kapaszkodom meg a takaróban. Ez a hang… - Ne is figyelj rá, csak morcos, mert nem ölhetett meg. Utálja a papírmunkát…

 - Az se biztos, hogy érti, mit karattyolsz.

- Hé! Vágod az japánt? Hogy hívnak? – vált japánra, mire úgy döntök, hogy nonverbálisan válaszolok, mielõtt még tovább beszélni kezd, és rám zúdít egy egész lavinát különbözõ nyelvekbõl. Bólintok egyet, mire a hátul levõ férfi felsóhajt.

- Japán vagy?! Jujj, de jóóó!

- Azt nem kérdezted meg, hogy tud e beszélni japánul, okostojás. Lehet, hogy érteni érti, de beszélni nem beszéli.

- Pff, ünneprontó! Hé, kölyök, mondd csak, tudsz japánul? – megrázom a fejemet, mire felsóhajtva lebiggyeszti színes ajkait, és mellém dobja magát a kanapéra, én pedig ijedten felrántom a lábaimat, nehogy ráüljön. Szemtõl szembe meredek a gyilkossal, aki megölte gazdámat.

Hosszú fekete szövetkabátja lelóg a földre, ruhája nagyon drága és rettentõen igényes. Fekete bõrkesztyûbe bújtatott kezei egykedvûen dobolnak a fotel karfáján, amiben ül. Magas, szikár ugyan akkor izmos alak, haja rövidre nyírt, ébenfekete, szemei acélosan csillannak vékony keretes szemüvege mögül. Márvány arca ridegséget sugároz, keskeny ajkain semmi sem ül. Összeszorítom számat, és inkább nem nézek a szemébe.

- Tud Õ beszélni, ha akar. Csiripeltesd csak meg az ijedt kismadaradat.

- Nem bántjuk! – vetõdik rám oldalról a lány, és megölelget, arcát az enyémhez dörzsöli, mire elkínzott fejet vágok. Ez valami rémálom, ilyen nem létezik.

Ésszerûtlen!

- Majd beszél, ha akar! Ugye? – borzolja meg a hajamat, majd ujjával megpöccinti az orromat. Meghökkenve pislogok vissza rá, de nem felejtem el fél szemmel a magas férfit figyelni. Félek tõle, és mégis…

- Ha néma lesz, legalább egyel kevesebb gond, és Õt fogod majd zaklatni…

- Dehogy! Együtt leszünk mindig, és ha Õ is kicsit szociálisabb lesz, beáll közénk. Segíteni fog, hiszen annyi, de annyi mindent tudhat… Kész aranybánya!

- Bevettél valamit?

- Miért?

- Csak hogy ennyi sületlenséget hordasz itt össze…

Kezdek teljesen belezavarodni ebbe az egészbe… Most akkor ezek ketten társak? De hogy viselheti el ez a nagy erõs, és kegyetlen ember ezt a cserfes lányt? Nem áll össze a kép, de az tény, hogy ezek ketten bérgyilkosok, fõleg ha társak, akkor ez egyértelmû. Amíg a férfi gazdámat ölte meg, addig… A lány gyilkolt meg mindenkit odalent?

Arrább húzódom tõle, és rémülten figyelem minden rezdülését. Sarokba szorítottak… Nem akarok meghalni, de hogyha eddig meghagyták az életem, akkor talán még tovább… A férfi különösen méreget, percek óta csak engem néz, de nem tudom hová tenni... remélem nem azon agyal, hogy milyen módszerekkel fog megfojtani, vagy ilyesmi... De már ilyesztõ, hogy ennyire fixíroz...

- Hamarosan landolunk. Kapd össze a kölyköt – áll fel, és így az egész tér teljesen leszûkül… Izmos válla és teste szinte elveszi az összes helyet ebben a kis társalgóban. Még egyszer rám pillant, majd kilép a szobából.

Várjunk csak… landolunk?

***

Felveszem az egyik kötött barna pulcsimat, meg az egyik kék farmerem, amit a lány a táskájából elõkotorva a kezembe adogat. Elhozott volna nekem pár cuccot? Azonban az nem kerülte el a figyelmemet, hogy több pisztoly és puska van elrejtve a holmiijaim között, és azt már most elõre eldöntöttem, hogy a táskához még bottal sem fogok hozzáérni.

- Gyere hamar, mert Ivan nem vár egész nap… képes lenne minket itthagyni! – ragadja meg a csuklómat, és elkezd maga után vonszolni, én pedig felvéve a léptéket sietek utána. Még most is folyamatosan beszél hozzám… Ivan? Így hívják a férfit?

- Ha bárki kérdezi, a bátyám vagy, szóval ne legyél ennyire beszarva tõlünk, és igyekezz vidám fejet vágni – néz vissza rám, mire elhúzom a számat, Õ pedig felsóhajt. – Jó, akkor legalább ne legyél ilyen közömbösen haldokló.

Hogy micsoda?

Leszálláskor úgy nézünk ki, mintha a gyerekei lennénk, de az õrök megállítanak minket, rögtönzött ellenõrzés. Az Ivan nevezetû pár szót szól, és megmutat valamit, mire azok bólintanak, és elveszik a lánytól a fegyveres táskát, s kifejezéstelen arccal eltûnnek az egyik ajtó mögött.

***

Egy hotelbe vezet utunk, ahol ideiglenesen fogunk megszállni. A liftben frusztráltan álldogálok, a zene elviselhetetlenül lágy és monoton, szinte bántja a fülem. Fõleg hogy a két bérgyilkos elõttem áll, és közömbös arccal nézi a kitáruló liftajtót.

Mi lesz velem…

- Hé, kölyök, ezt elfelejtetted! – szól utánam az egyik inas, és lehajolva a kezembe nyomja gazdám régi gyûrûjét. A nyakamhoz kapok, s kikerekedett szemekkel veszem észre az elszakadt bõrszalagot.

- Köszönöm szépen, de már… azt hiszem már nincs rá szükségem.

- Ahogy gondolja fiatalúr. Kidobjam Önnek?

- Nem kell… - ha valaki megtalálja nála, akkor biztos megölik, fõleg, ha felismerik volt gazdám jelét a belsejében. Kinyújtom a tenyeremet. – Inkább elrakom.

- Valami baj van talán? – vetül ránk egy sötét, méretes árnyék, én pedig nem merek megfordulni, hogy lássam. Fõleg nem ilyen közelrõl.