|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Laurent | 2014. 10. 21. 23:33:44 | #31662 |
 Karakter: Adam
Megjegyzés: ~vicii~ Dilibogyónak
Adam: viciinek
- Le akarlak festeni.- a nyugodt csendet persze meg kell törni. Régen irritált már... lassan fordulok felé, felhúzva szemöldököm.
- Sajnálom, de nem állok modellt.- úgy tűnik, igényli a reakciót, amire durcásan reagálhat. A ugyebár a gyerekeknek nincs olyan, hogy nem.
- De légysziiii!!!- valami fura arcot vág, ami a nevetséges és az ijesztő között van, a válaszom ettől még nem változik. Shikoku arcán fura ezt látni.
- Nem.
- Olyan jó lenne! Csak néhány órácska…
Tépi a ruhám, amíg kacsóit le nem bányászom magamról, hogy eltegyem a bögréket. De ő erre szó szerint rámcsimapaszkodik. Bravó. Mint egy gyerek. És arcáról eltökéltség olvasható le.
- Ha nem egyezel bele, egész nap a nyakadon fogok lógni és halálra idegesítelek majd.- kis híjján felnevetek, de csak majdnem, hiszen ez még fenyegetésnek is rossz.
- Megijedtem.- közlöm vele, majd gunyoros fintorral folytatom - Várj, mégsem.
Persze, órákkal később már látom, hol csúszott hiba a képletbe. Uri... Szóval más volt az, aki a gyerekekkel foglalkozott, mert több türelme volt, mint nekem. Ez most ugye alaposan kidomborodik. Addig vinnyog rajtam idegesítő frekvenciájú hangon, amíg sikerül a nem létező vérnyomásom alaposan feltornáznia.
- Jól van, lefesthetsz, csak hagyd abba mert esküszöm, rituális gyilkosságot fogok elkövetni rajtad!- mintha ezen szavak kombójára várt volna eddig is, elnémulva mászik le rólam, megmenekülve így a vasalóval kötött közeli ismeretségtől. Válaszra sem méltatva húz a szobája felé.
- De jó!- pakolászva vigyorog, mint aki találkozott Jézuskával, és leadta a rendelését. – Addig vetkőzz le.- azt hiszem a munkaszerződésemet újra kell kalibrálni. Ha ez sokáig megy, akkor el fog szakadni a cérna.
- Arról szó sem lehet.
- Dehogynem. Akt lesz, természetesen.- természetesen... emlékeztetve magam arra, hogy a gyerekek hisztije néha durcás-hisztis menekülésbe folyik, vetkőzni kezdek. Utálom a fogócskát.
Nem izgat, hogy mustrál. Ősidőkkel ezelőtt ruhát sem hordtunk, így a szemérem csak az emberek miatt ragadt rám. De ezzel a lelkivilággal annyira... Gyerek a szememben, hogy paráznaságnak tűnik egy pillanatra minden mozdulata. Hagyom, hogy tekergessen, majd munkához lásson.
- Tudod, sokkal szenvedélyesebb kép lenne, ha felállítanád.- azt hiszem, halálvágya is lehet... – Mondták már neked, hogy karót nyelt vagy? Mint aki nem képes lazítani. Szörnyű. Igazán egészséges, ha néha szabadjára engeded az érzelmeidet.
Nem válaszolok, felesleges olajat önteni a tűzre. Ha megszólalok, akkor azt hiszi beszélgetni akarok. A legtöbb ember fél attól, hogy szája összenőhet, csakis ezért csacsognak ennyi bugyutaságot. Csendbe merülve fekszek. A porcikáim feletti uralom teljes, nem jelent gondot órákon át ugyanúgy feküdni. Az angyalok a tökéletesség mintái. És habár már nem vagyok az, valaha az voltam. Inkább a művészt figyelem meg. Memorizálom a különbségeket, amik Shinkoku és közte vannak. Úgy vélem, a komolyabbik felével jobban ki fogok jönni, még akkor is, ha ennek a gyereknek a felvigyázására szerződtettek.
Ahogy elkészül, keze lehanyatlik, és elbűvölve mered a képre. Nem pillant rám huzamosabb ideig, így akár teljesen befejezte, vagy csak mára, én tényleg meguntam.
- Kész vagyunk végre?
Alig bólint, én már állok, és húzom vissza ruháim. Teendőim listája hosszú, és nem maguktól tűnnek el. De akárhogy is terveztem a kivonulásomat, lépteim odavezetnek a vászonhoz. De az, amit ott látok, más, amit vártam. Ha az egészet egyben nézem, látom a régi önmagam. Akinek még hófehér szárnyai voltak.
- Ez tényleg én lennék…?- nem ismer, nem tudhatja, akkor mégis hogy...?
- Az én szemeimen keresztül igen. Tetszik?- nem vagyok páváskodó. Elszakítom magam a kép látványától. Émelygek.
- Pocsék.- igazából nem a kép pocsék. Hanem aki rajta van. Kicsit sem hasonlítok. Rózsaszín szemüvege viszont ijesztően valós.
- Ne hazudj. Legalább magadnak ne.
Nem hazudok. Nem vagyok már ilyen. Nem akarok. Ha az akkora fájdalommal jár, inkább elviselem az emberek gyarlóságát, és mocskolom kezeim, minthogy ők tegyék. A világom kicsit kibillent. Mondjuk úgy öt fokkal. Vannak még ártatlan lelkek, mint ő? Gyorsan be kell tájolnom magam. És továbblépnem.
Gondolataim elől a munkába menekülök. Márpedig abból sok van. A nyafi kölyök nem segített ezzel a pihenővel. Fél füllel még hallom, ahogy a fürdő meg a szobája között mászkál, majd elalszik, én még mindig a takarítást végzem...
~*~
Na igen. Újra reggel. Imádom. Bájos, barátságos ébresztővel keltem gazdámat, bőszen remélve, hogy Isten még annyira nem utál, hogy az a kölköt akassza újra a nyakamba. És lám, aki reggelizni ül le velem szembe, nem vinnyog és nem pillog rám vattacukrot sem. Helyes. Amíg ő megtömi magát, én belebújok a kényszerzubb... vagyis a munkaruhámba, majd nekilátok kitépni a hajam. Ha kevesebb, könnyebben zabolázható is, nem? De mielőtt megkopasztanám magam, elveszik a kínzóeszközt.
- Ülj le. Így csak magadat kínzod.
Mint egy hercegnőt. Berzenkedve ülök le, és próbálok nem borzongani, ahogy néha bőrömhöz ér. De a mozdulatlan türelmemnek megvan a gyümölcse, egy szoros kis lófarok. Miért érzem azt, hogy egy köszönet lóg a levegőben?
- Erre nem lett volna szükség.- motyogom. Úgy tűnik, ma tényleg fura hangulat lóg a levegőben.
- Szeretem, ha kifogástalan a megjelenésed. A napi program végeztével elviszlek fodrászhoz.- és esetleg manikűröshöz? Persze csak egy mosolykát kapok válaszul hőbörgésemre. – Ne aggódj, nem kell levágatnod, ha nem akarod. Te döntöd el, milyen legyen. De rendbe kell tetetni ezt a loboncot.
Mintha a külső bármiben is számítana! Mint aki citromba harapott, úgy indulok utána. Ebben a maskarában. Nem hiszem el, hogy csak ebben lehet dolgozni! Irritáltan ülök be az autóba, és az sem segít, hogy mostani gazdám szemében vidám szikrák ülnek, ahogy felém pillant. Hát persze. A káröröm tényleg édes tud lenni. Tapasztalat.
Kiszállunk a kocsiból, kényelmes tempóban indulva az épület felé, mikor elkap az a fura pillanat. Mintha a világ összes karácsonya és születésnapja most kezdődne. Ambrózia illata lóg a levegőben, komolyan érezni vélem, ahogy a szárnyaim megsajdulnak. Izzó harag lobban fel bennem, talán valamennyire szó szerint lobogva, mert ahogy megtorpanok, és a gazda rámnéz, szemei összeszűkülnek. Most nem fontos.
-Adam? - hűvös, de udvarias kérdés, kissé talán sürgető is.
Lehunyt szemmel próbálok kicsit lehiggadni, hogy a szemeimen át ne süssön a gyűlölet és a csalódás, majd biccentve indulok meg. Shinkoku előttem, magabiztosan lépked előre, és gyomorforgató rájönni, hogy az angyal jelenléte egyre közelibb. Sajnos nem ő közelít, hanem mi felé. Nem tehetek róla, lábaim megint csak megkövülnek, és a reggeli szórakozottság teljes hiányával néz rám a gazdám.
-Nos? - emelkedik meg a szemöldöke, láthatóan igen ingerülten.
A szemeibe pillantok, mélyen, komoran. Gondolatai messze járnak az igazságtól, csupáncsak sejti, hogy valami más is van a háttérben. Viszont nem tudja, hogy a közelben angyal van. És marhára dühös, hogy megint parádézok. Többször megrágom mondandómat. Nem vagyok árulkodós, sem beszari. Épp ez a gond. Ha így lépek egy szobába azzal a... azt a város nem éli túl. Tudatosan próbálok ellazulni, de hangom keményen és üresen kong. Kezeim ökölben, hogy enyhítsem a remegésüket.
-Ha tovább megyünk, nem tudom a biztonságot garantálni.
Ügyes fogalmazás. Merthogy nem csak az övét, de igazából senki másét sem. Türelemért fohászkodva dörgöli meg a halántékát, és hidegen fordul el tőlem. Ostoba! Legszívesebben ide láncolnám magam, a betonhoz, vagy akármihez, de köt a saját szavam. A gazdám mindenek fölött. És most nem kért tőlem semmit. Ő tudatlan, nem gonosz. Tétova léptekkel követem, lassan lemaradva, ő pedig lassít, hogy beérhessem.
-Valami gond van?
A liftben, elég közel egymáshoz hallom a halk kérdést, de nem futja válaszra. Egész testem keményebb, mint a kád széle, nincs egy laza porcikám sem. Visszafojtott remegés ráz, lázas düh kerít hatalmába. Hány évszázada is, hogy utoljára ilyen közel voltam egyhez? Ajkaim összepréselem, és az utolsó lépéseket úgy teszem meg, mintha kötés alatt lévő betonban gázolnék.
Nyílik az ajtó, belépünk, tekintetem mereven a földön. Szinte letaglóz a jelenlét. Nem értem, az emberek miért nem érzik, talán csak én érzem annyira. Aurája belém égett. Fülsüketítő csönd. Valaki becsukja mögöttem az ajtót, én mereven egy asztal sarkát bűvölöm.
-Rég találkoztunk, Raffael.
Mintha a légüres térből löktek volna egy dobhártyaszaggató helyre. Pupilláim kitágulnak, szinte teljesen fekete íriszekkel pillantok ádázul fel. Arcom még kontroll alatt, de én már kevésbé. Minden légvételnél kicsit kibillenek, igen kicsin múlik, hogy robbanjak.
-Gábriel...
Halk sziszegésként szólalok meg, mintha a legősibb káromkodás hagyná el ajkaimat. Ő is merev, szemei szüntelen pásztáznak. Legutóbb csak úgy tudott legyőzni, hogy mindenkit hadba szólított ellenem. Az Ő kegyeltje voltam, hát nem csoda, ha nem bírtak velem. Az igazság ereje elsöprő. És ezt tudja. Most nincs itt más, aki segítene neki. Ő is ugrásra kész, és hosszú percek telnek el, nosztalgia, és gyűlölet szagú térben, mire a külvilág jelentéktelen pillanata is átszüremlik a múlt sérelmein.
Shinkoku próbálja felvenni a fonalat, és beszédre bírni a másikat, legalábbis az üzlet terén. Ám az, hogy az egész túl rövidre sikerült, és az üzlet a másiknak látványosan nem előnyösen végződött, még annak is tisztázta, hogy itt valami nincs rendben, aki épp csak a frissítőkkel nyitott be. Az áruló, miután megbizonyosodott felőle, hogy a kért ereklyét megkapja szó szerint bármi áron, a Shinkoku által viccből felvetett orbitálisan nagy összegre is igent mondva, úgy rohant el, mint akit Lucifer fenyeget a fertőzéssel. Kilép a teremből, és hamarosan megszűnik a jelenléte is. Gyáva.
És ahogy eltűnik, úgy lazulok el, mint egy kilyukasztott lufi. Lassan belélegzek. Először levegőt véve, mióta megéreztem jelenlétét. Hát, ez árulkodó. Csillapodj, Adam! Lehunyt szemmel kicsit fellélegzek. Arcom változatlan azóta, hogy reggel felkeltem, csupáncsak hangulatom esett át egyik végletből a másikba. A hűvös idő ellenére, és a fűtés hiányának ellenére a környezetemben sokan kicsit gombolkoztak a nagy hirtelen támadt hőség miatt.
-Raffael?
Gyilkos pillantásom, amivel gazdám szemeibe pillantok, egyáltalán nem viccesek. Ha elméjében a leghalványabb jelét látnám annak, hogy lila gőze van róla, ki is vagyok, most törném ki a nyakát. De ő most még csak értetlenül áll a dolgok felett. Zavart, és ez dühíti. Tudja, hogy valamiről nagyon lemaradt, mint a borravaló, de azt is tudja, hogy nem fogja tőlem megtudni, miről is. Kicsit elveszti a lendületét. Arcomra pillant, majd lesütve szemeit visszavonul. Ugyehogy annyira nem is érdekes ez a téma?!
Nem akarok erről beszélni. Ha akarnék, a rengeteg év alatt már megtettem volna. Ölni lennék most képes... Vibráló csendben távozunk. Léptei lassúak, úgy tűnik hosszabb tárgyalásra számított. Ez csak azért tűnik fel, mert lépteim ösztönösen gyorsítanám, de tőle nem tudom. Nem szállunk autóba, ahogy arra számítottam, hanem egy közeli kis kávézó felé kanyarodik. Ó, tényleg korán végezhettünk, ha van ideje leülni. Belép, és a sarokban az ablak mellé telepszik le. Kötelességtudóan, és jóval nyugodtabban állok meg a pad mögött, feltűnésmentesen, mint a jó testőr.
-Adam... - hangja tétova, nem néz rám, látszólag elmélyülten az itallapot olvassa. - Esetleg elmagyaráznád?
-A munkaköri leírásomban testőrködés van. Nem mesélő poszt. - hangom érzelemmentes, ahogy arcom is, ahogy hátam mögött összekulcsolom kezeimet, és felmérem újra a környezetet.
Csendben iszogatja az akármijét.
-Akkor valami, amiről tudnom kéne? - bosszúsan szusszanok.
-Ha ez sokáig tart, akkor én is veszek valamit enni. - most rajta a sor, hogy hideg pillantást vessen rám. - Még valami? - műhízelgő hangom kissé elcsúszik, és fokokat süllyed a hőmérőn.
-Indulunk.
Jelenti ki, én pedig elégedetten biccentek. Én is így gondoltam. Mogorván követem, a kötelező pár lépéssel lemaradva, fagyos pillantást vetve azon bátrakra, akik túl közel merészkednek. Semmi lökdösődés! A tömött utcán végül minden incidens nélkül jutunk el a...
Fodrászat? Most már vágni lehetne a besűrűsödött csendet körülöttem. Shinkoku oldaltpillantásokat vetve rám belép, én meg követem. Elmondja, mit akar, illetve kinek lenne kezelésre szüksége, majd leültetnek. Nagyon félénk kis srác áll felém, és szeppenve próbál megszólítani. De még csak rá sem nézek. A hajam... A valaha gyönyörű vörös hajzuhatag, amitől a nap színét lopta, most förtelmes, és érinteni is undorító. Nekem mindegy, hogy mit akar kezdeni vele...
Minden esetre sikerül velem megbirkóznia szegény fodrásznak. Hajmosás, meg mindenféle illatos pacsuli, fél órányi tutujgatás után végül késznek nyilvánít. Puha ujjait végigfuttatja a csomómentes, lágy, enyhén hullámos tincseken, amikre egy pillantást vetek, mielőtt felállok. Szívem kicsit összeszorul, ahogy a szalon fényeiben kicsit vörhenyesnek tűnik. Persze, még a leghalványabban sem tűnik narancs színűnek vagy pirosnak, de hosszú ideje most először ilyen ápolt a hajam, és...
Az álmodozás csíráit kiirtom, a hiúság nem kenyerem. Elszorul a torkom. Minden földi dőzsölés megtagadása... még mindig az Övé lennék...
Shinkokut már arra sem méltatom, hogy egy lenéző vagy egy beletörődő pillantást kapjon tőlem. Kedvetlenül lépek ki utána, és végre autóba ülünk.
|
| vicii | 2014. 08. 04. 12:59:38 | #30886 |
 Karakter: Shinzo
Megjegyzés: (Angyalkának - Launak)
- Majd a nap folyamán állíts össze egy listát, hogy milyen fegyverekre lenne szükséged, és beszerzem neked.- mondom halk hangon, közömbösen a tájat kémlelve a guruló autóból. Adam nem válaszol, egy pillanatig gúnyos kifejezés suhan át az arcán, végül gondolkodóba esik.
Pár perc múlva megállunk a hatalmas irodaépület előtt, Adam pedig azonnal kipattan a kocsiból, elállva az utamat. Türelmesen várom, amíg alaposan végigkémlel, kicsit bosszúsan ugyan, de hát ezért fizettem érte. Legalább biztosan ellátja a feladatát.
Az épület bejáratánál maga elé enged, én pedig felszegett fejjel, hűvösen veszem az irányt a lift felé. Adam szorosan utánam, megannyi megbotránkoztató tekintettől övezve, de ahogy elnézem a pökhendi arckifejezését, még élvezi is a kis műsort.
Mikor elérem a tárgyalótermet, gondolkodás nélkül lépek be, utasítás nélkül hagyva Adamet, kíváncsian a reakciójára. Nem áll meg az ajtóban, mint a többi testőr, hanem egyenesen a székem mögött áll meg, lazán zsebre tett kezekkel, unott arccal, de nem tágítva. Elégedettség tölt el.
Elkezdődik hát a hosszú, véget nem érő tárgyalás, száraz adatokkal, számokkal megtűzdelve, egy halomnyi papírmunkával megkoronázva. Kemény munkába kezdünk, részvények cserélnek gazdát, telkek, vállalatok. Adam mindeközben élénk marad, ellentétben a többi résztvevővel. Igazán érdekes alak. Bár felettébb idegesítő és tapintatlan, arról nem is beszélve, mennyire szabad szájú, még mindig úgy gondolom, hogy jó vásárt csináltam.
Mindenki megkönnyebbül, amikor végre véget ér a tárgyalás, a résztvevők sóhajtva kelnek fel, a testőrök megkönnyebbülten pillantanak körbe. Adam sem mulasztja el rám villantani szarkasztikus tekintetét, de félre söpröm, még úgyis sok dolgunk van. Az autóba ülve, testőröm legnagyobb elkeseredésére, nem hazafelé vesszük az irányt, hanem egy puccos étterem felé. Mikor megérkezünk, az üzletfelem már vár ránk. Semleges mosolyt magamra erőltetve üdvözlöm, bájos, felszínes csevegésbe kezdünk, miközben felveszik a rendelésünket.
Megérkezik az étel, Adam pedig hatalmas parádét rendez, ahogy elorozza a pincértől az ételt és nekilát felcserélgetni mindent. Mi a fenét művel ez?! Minden szem ránk szegeződik, suttogni kezdenek az alkalmazottak, Gregory velem szemben pedig idegesen pillantgat a tányérok felé. Adam bosszús tekintetemre bűbájos álmosollyal teszi le elénk az ételt, nyájasan kínálva Gregorynak, aki idegesen szabadkozik.
- Adam, elég.- vetek véget ennek a cirkusznak, ő pedig megáll mozdulat közben, felém fordulva ugyan, de tekintetével még mindig ügyfelemet firtatva. – Hagyj végre enni.
Ha tehetné, mindenkit felnyársalna a tekintetével, ezzel félelmet keltve az alkalmazottak közt. Hatalmas felfordulást okoz. A székem mögé áll, helyes, ne is lássam inkább azt az önelégült képét. Próbálom menteni, ami menthető, nyélbe ütni az üzletet, de Gregory szinte kimenekül az étteremből.
Sötét pillantással nézek a békésen álldogáló Adamre. Ezért még majd számolunk… mintha direkt csinálná! Direkt próbálna komplett idiótának beállítani az üzlettársaim előtt! Ez így tarthatatlan… világosan le kell fektetnem előtte a szabályokat, betörnöm, különben csődöt mondhatok a vagyonomnak…
Közel vagyok hozzá, hogy szinte felrobbanjak, és ezen nem javít Adam mézes-mázas mosolya sem, mikor gúnyosan hajbókolva tárja ki előttem az étterem ajtaját. Ahogy beülünk a kocsiba és kettesben maradunk, felesleges szemektől és fülektől távol, kirobban belőlem a düh.
- Mi a frász volt ez? Teljesen idiótának néz most az ügyfelem! Nevetségessé tettél az egész étterem előtt!- borulok ki teljesen, a híres önuralmam mintha semmivé foszlott volna. Teljesen kifordít önmagamból, eddig még senkinek nem sikerült elérnie, hogy ennyire dühös legyek…
- Kár, hogy senki sem nevetett. Túl idegesek voltak hozzá.- válaszolja egy jégszobor hűvösségével, de jelen pillanatban még ez is bosszantóan hat rám.
Magamban morogva fordulok inkább a mellettünk elsuhanó táj felé, némán füstölögve, emésztve a dolgokat, megoldásokat keresve. Ez egy komplett idióta… nem tudom, honnan szalajtották, de hogy nem a civilizált emberek közül, az is biztos… esküszöm, ha vért is kell izzadnom, akkor is normális embert nevelek belőle…
Fagyos, néma csendben telik az út, és mikor megérkezünk, akkor sem változik a hangulat. Mikor belépünk a lakás ajtaján, némán vetem be magam a dolgozószobában, az ajtóval vágva el magam tőle. Egyedül kell lennem, hogy végre lehiggadhassak és normálisan tudjak gondolkodni.
Sóhajtva ülök le az íróasztalomhoz, majd temetem az arcomat a kezeimbe. Mit követtem el, hogy ez a büntetésem…?
Shin-chan… még soha nem láttalak ennyire dühösnek…
A bizonytalan hang hallatán mély levegőt veszek, fortyogó dühöm talán végre kezd elpárologni.
- Mindent elront… az égvilágon mindent elront…- morgom indulatosan, papírokat előkeresve, végül visszadobva őket a helyükre. Ilyen állapotban nem tudnék a munkára koncentrálni. Csak mindent még jobban összekuszálnék.
De hát ez a feladata. Hogy figyeljen és vigyázzon ránk.
- De ne az ügyfeleimet ijessze el! Ha így folytatja tovább, elüldözi a klienseimet, tönkreteszi az üzletet!- háborgok hevesen gesztikulálva, végül belátva, hogy ennek az egésznek semmi értelme, sóhajtva borulok az íróasztalomra. Belül valami édes, huncut érzés lep el, én pedig akaratlanul is elmosolyodom.
- Te most nevetsz rajtam?- vonom fel a szemöldököm, bosszúságot csempészve a hangomba, de persze előtte nem lehet titkom, pontosan tudja, hogy csak megjátszom magam.
Én? Dehogy. Eszembe sem jutott.
Teljesen komoly, mondhatni már diplomatikus, aztán a következő pillanatban harsány, vidám érzés terjed szét bennem, ami még engem is nevetésre fakaszt.
Ne haragudj, Shinc-chan, csak olyan vicces vagy… még sosem láttalak ennyire dühösnek… annyira mérges voltál, hogy az már elképzelhetetlen.
Kuncog a kis hamis, én pedig egyet értve mosolyodom el. Na jó, tényleg túlzásba vittem… a saját hibám ami történt, amiért nem fektettem le elé konkrét, kézzel fogható szabályokat. Szabad utat engedtem neki, szóval a történteket köszönjem saját magamnak.
Tudod, szerintem nagyon vicces figura. Még senkinek sem engedted, hogy így beszéljen veled. És ami a furcsa… hogy szerintem még tetszik is neked a pimaszsága.
Érzem, hogy rajtam nevet, hogy szinte szétpukkad a kacagástól, de nem tudok rá haragudni. Hogy élvezném…? Ugyan… vagy mégis…?
- Na jó, igaz ami igaz, talán kicsit tényleg élvezem, hogy vitázik velem. De csak mert eddig senki nem mert.- vallom be őszintén, magamnak is.
Most már én is nagyon szeretnék találkozni vele! Kérlek, Shin-chan!
Izgatott, nem tudja leplezni. Elgondolkodom, vajon jó ötlet-e ilyen hamar engedni, hogy találkozzanak. Nem lenne jobb várni egy kicsit…? Bár… előbb-utóbb úgyis találkozniuk kell, teljesen felesleges húznom, halasztanom a dolgot. Adam minél előbb szembesül a valósággal, a teljes körű feladatával, annál jobb.
- Na jó, rendben… de ígérd meg nekem, hogy nem huncutkodsz és rendesen viselkedsz vele. Semmi perverzkedés.- fektetem le a szabályokat, és ezekből bárhogy könyörög, nem fogok engedni.
De Shin-chan! Nem kérhetsz tőlem ilyet! Hát neked nincs szemed? Olyan kis helyes…
- Nincs apelláta. Ezek az alapszabályaim.- fonom keresztbe a kezem, ő pedig megadja magát.
Na jó…
*
Végre! Már alig vártam, hogy én is megszemlélhessem az új jövevényt! Már aaannyira de aaannyira kíváncsi voltam rá!
Széles vigyorral nyitom ki a dolgozószoba ajtaját, majd szinte kirobbanok rajta, egyenesen egy kemény, izmos mellkasnak ütközve. Csillogó, lelkes szemekkel pillantok fel a meglepett arcra. Ó istenem, így még jóképűbb! Olyan kis csini pofija van… menten elolvadok tőle… erről a mellkasról nem is beszélve… mint a tábla csoki, olyan kockás… hehe…
- Szia! Shinzo vagyok!- rikkantom, élvezettel zongorázva végig a bordáin. Egek, de szívesen letépném róla most ezt az inget és…
Shinzo… mit mondtam?!
Jól van, jól van, nem kell rögtön berágni, én csak játszadozok… elvégre azt nem mondtad, hogy nem bizonyosodhatok meg a testi adottságairól… szigorúan szakmai szemmel nézve, természetesen… hehe…
Adam szemöldökei lassan kúsznak fel a homloka közepére, szemeiben szarkazmus csillan, ahogy alaposan végigmér.
- Hm.- következik a roppant elmés megnyilvánulás, majd egyszerűen félretol, hogy befejezze a terítést, én pedig felháborodottan csücsörítve figyelem tevékenységét. Hogy tudott ilyen könnyen lerázni?! Legalább valami megdöbbenést elvártam volna vagy ámulatot vagy tudom is én… valami normális reakciót…
Ahogy fordul az étellel a konyhából az asztalhoz, akaratlanul is a hátsójára siklanak a szemeim. Meg kell mondanom, igazán formás darab… szinte hívogat, hogy alaposan markoljak bele…
- Leülnél?- ránt ki álmodozásomból a közömbös hang, én pedig feleszmélve tekintek fel a furcsán csillogó szemekbe. Már az asztalnál ül, én pedig elrévedve pillantok rajta végig újra. Vajon milyen lehet meztelenül…? Biztosan isteni teste van… és más is biztosan isteni lehet rajta… hehe…
Bájosan libbenek az asztalhoz, majd legnagyobb meglepetésére az ölében foglalok helyet, hogy onnan lássak neki a vacsorának. De persze elrontja a játékom, felállva tessékel ki az öléből, én pedig egyensúlyomat vesztve kiáltok fel. Mielőtt azonban intim közelségből randizhatnék a padlóval, vállamnál fogva állít meg, majd durván a másik szék felé taszít, én pedig felháborodottan csücsörítve, vonakodva ülök le. Örömrontó…
- Mi lesz a desszert?- kérdem teli szájjal, hát ez valami frenetikus, igazán jó szakács, azt meg kell hagyni, rég ettem ilyen jót.
- Micimackó-mignon.- válaszolja szarkasztikusan, miközben ő is nekilát a vacsorájának. Hűha, ennek aztán farkasétvágya van, meg kell hagyni. És mintha a nyelve is le lenne nőve…
- Nem vagy valami társasági lény, igaz?- vonom fel a szemöldököm, de csak cinikus pillantást kapok válaszul. Arckifejezését ignorálva csacsogok tovább, mindenféléről, ami csak eszembe jut. Olyan jó végre egy másik élőlénnyel beszélgetni. Folyton csak a négy fal között, Shin-channal összezárva, mindenkitől távol… - Tudod Shinkoku néha nagyon szigorú, pedig ő is tud ám kedves lenni…- mondom végtelenül vidám mosollyal. – Szeretnélek lefesteni! És fagyit is kérek vacsi után!- rikkantom majszolgatva, Adam pedig némasági fogadalmát megtartva áll fel vacsorája végeztével, és tűnik el a konyhában, hogy aztán egy nagy adag eperfagyival térjen vissza.
- Yummii!!- kapom ki belőle a kanalat.
Ha folyton ennyi édességet eszel, hamarosan el fognak romlani a fogaid. És a hasad is meg fog fájdulni.
Feddő, de óvó hang, én pedig kissé bűntudatosan fogom kezembe a kanalat. Tudom, tudom, de hát ha egyszer olyan finom… nem tudom te hogy tudsz neki ellenállni…
Mohón látok neki a fagyinak, miközben Adam mesteri mozdulatokkal szedi le az asztalt majd tünteti el a mosatlan edényeket. Végül teát tesz fel, az illatokból ítélve kamillát. Törökülésben ülve figyelem, ahogy tevékenykedik, közben lelkesen tüntetve el a fagyimat. Meg kell hagyni, elég fura fickó. Csak tesz-vesz, mint egy zombi, minden arckifejezés és érzelem nélkül. Kíváncsi vagyok, hogyha villát böknék a fenekébe, vajon észrevenné-e…
- Le akarlak festeni.- jelentem ki, megtörve a beállt csendet, mire csak felém fordul, egyik szépen ívelt szemöldöke felkúszik a homloka közepére.
- Sajnálom, de nem állok modellt.- jelenti ki semleges hangon, én pedig durcásan csücsörítve húzom össze a szemeimet.
- De légysziiii!!!- meresztek csillogó kiskutyaszemeket, de mintha leperegne róla, tudomást sem vesz kézzel fogható, ellenállhatatlan cukiságomról.
- Nem.
- Olyan jó lenne! Csak néhány órácska…- könyörgök tovább hozzá pattanva, ingjét markolva meg, de hidegen fejti le magáról a kezeimet, majd folytatja tevékenységét. Villanó szemekkel akaszkodok rá, mellkasát karolva, lábaimat csípője köré fonva. Megmerevedik a mozdulat közben, majd mintha mi sem történt volna, pakolgat tovább. Én pedig elszántan lógok rajta, mint egy kullancs.
Mért nem parancsolod meg neki egyszerűen?
Mert abban semmi izgalom nem lenne. Az nem kihívás… márpedig én akkor is rá fogom venni arra, hogy álljon modellt nekem anélkül, hogy parancsba adnám… muhaha… majd én megmutatom, mire vagyok képes… ha előveszem az igazán idegesítő oldalamat, garantáltan nem fog tudni majd ellenállni.
- Ha nem egyezel bele, egész nap a nyakadon fogok lógni és halálra idegesítelek majd.- jelentem ki a világ legédesebb mosolyával. És az arckifejezést, amit vág, szabadalmaztatni kellene a szótárban a gúnyos szó mellé ábrának.
- Megijedtem.- jelenti ki komoly arccal, majd gúnyosan hozzáteszi: - Várj, mégsem.- azzal mintha mi sem történt volna, nekilát vasalni. Én pedig tűzben égő szemekkel kezdem a légyszi szót a végtelenségig hadarni, időnként fél másodperc szünetet hagyva, de csak hogy levegőt vegyek. Így megy ez egy órán keresztül. Aztán még egy óráig. És még egyig… Adam arckifejezése pedig lassan változik a közömbösből végtelenül dühössé… hehe…
- Jól van, lefesthetsz, csak hagyd abba mert esküszöm, rituális gyilkosságot fogok elkövetni rajtad!- fakad ki szinte már a haját tépve, én pedig végtelenül boldogan szállok le róla, majd kézen fogva húzom a hálószobába.
- De jó!- rikkantom, majd előszedek egy új vásznat, az ecseteket meg az olajfestéket. – Addig vetkőzz le.- intek felé, mire keresztbe fonja a karjait, láthatóan a türelme vészesen kezd fogyni. Kíváncsi vagyok, hogy vajon meddig mehetek el nála anélkül, hogy elhozná a világ végét… hehe…
- Arról szó sem lehet.- jelenti ki olyan határozottan, akár egy kőszikla.
- Dehogynem. Akt lesz, természetesen.- mosolygok fültől fülig. Farkasszemet nézünk, tekintetemben megannyi ki nem mondott ígéret, hogy mit kell kiállnia abban az esetben, hogy ha nem egyezik bele. Megadóan sóhajtva vetkőzik le.
Csillogó szemekkel, leplezetlenül nézek végig rajta, perverzül időzve el bizonyos testrészein, majd leültetem és gondosan beállítom. Végül én is helyet foglalok a vászon előtt és festeni kezdek.
- Tudod, sokkal szenvedélyesebb kép lenne, ha felállítanád.- vigyorgok rá, mire csak egy sötét pillantást kapok válaszul. Sóhajtva forgatom meg a szemeimet, majd az ecset fa végével vakarom meg a fejem. – Mondták már neked, hogy karót nyelt vagy? Mint aki nem képes lazítani. Szörnyű. Igazán egészséges, ha néha szabadjára engeded az érzelmeidet.- közlöm a nagy igazságot, majd újra nekirugaszkodom a festésnek. Persze erre sem szól semmit, és még az arcáról sem lehet leolvasni az érzelmeit. Annyi emberiség szorult belé, mint egy betontömbbe…
Lágy vonalakkal dolgozom, halovány, pasztell színekkel. Elragadtatva feledkezek bele a festésbe, szinte csak kívülről figyelem, ahogy az ecset önálló életre kel. Kecses vonalak, vékony test, ami mégis erőt sugároz magából. Olyan pózba ültettem le a hatalmas ágyra, hogy a kényes részletek pont ne látszódjanak. Így a kép sejtelmesebb, még szexibb lesz. Borzas, fekete haja lágyan omlik vállaira, a semleges kifejezés elgondolkodtatja a nézőt. Egyetlen éles színt használok, a szemeihez. A pillantása tele van élettel és szinte felfoghatatlan mennyiségű erővel. Sugárzik, megbabonázza és foglyul ejti az ember, aki csak ránéz. Szinte megborzongok a láttára.
Annyira felkavaró, annyira élettel teli kép lesz a végén, hogy mikor elkészülök vele, eláll a lélegzetem. Ünnepélyesen teszem le az ecsetet, majd csillogó szemekkel, halvány mosollyal szemlélem meg a művem.
- Kész vagyunk végre?- kérdi Adam nyűgösen, én pedig aprót bólintok, nem tudom elszakítani tekintetem a vászontól. Nyögve áll fel, kimozgatja elgémberedett végtagjait, majd ruhát húz. Az ingét gombolgatva kifelé venné az irányt, majd valamilyen különös indíttatásból mégis mellém lép, hogy vessen egy pillantást a képre. És mikor meglátja, a meglepetéstől még ő is megszeppen egy kicsit.
- Ez tényleg én lennék…?- kérdi értetlenül, újra és újra megszemlélve a képet, én pedig titokzatos mosollyal fordulok felé.
- Az én szemeimen keresztül igen. Tetszik?- kérdem lelkesen, de újra száműzi arcáról az érzelmeket és az ajtó felé lép.
- Pocsék.- nyilvánítja ki véleményét egy szóban, én pedig nyelvet öltök a nyilvánvaló hazugság hallatán.
- Ne hazudj. Legalább magadnak ne.- mondom durcásan csücsörítve, és mikor távozik, elégedetten fogom meg a vásznak, majd kilépek a teraszra és óvatosan a falnak támasztom. A szabad levegőn könnyebben fog száradni.
A terasz úgyis fedett, szóval ha el is ered az éjszaka, akkor sem esik kár a festményben. Na és mond csak, Shin-chan, neked hogy tetszik?
Meglepődtem.
Mégis min?
Sóhajtva könyökölök a korlátra, majd tekintek le a békésen alvó városra. Már rég az éjszakában járunk, korom sötét van idekint, csak a város éjszakai fényei világítanak. Bántó színkavalkád, villogó neonok, a cikázó járművek pontszerű fényei… annyira kaotikus, mégis van benne valami szép. Valami vonzó.
Én másnak látom.
Mi mindig másnak látjuk az embereket, ezen nem kell meglepődni.
Azon a képen szinte már… szinte már szép volt.
Mért, a való életben talán nem az?
Csend a válasz, én pedig elgondolkodva túrok a hajamba. A levegő már hűvös, kellemesen megborzongat. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet és elképzelem, ahogy szárnyra kapva repülök a város fölött. Olyan csodálatos élmény lehet… mindig is szerettem volna repülni.
Ideje lefeküdni, Shinzo.
Bólintva szakítom el a tekintetem a város látványától, majd sóhajtva lépek vissza a városba és gondosan teszem be az ajtót. Majd felásítva veszem az irányt a fürdő felé. Egy gyors, nyugtató zuhany, majd pizsamát öltve ágyba dugom magam és húzni kezdem a lóbőrt…
*
Megint csak hatalmas csörömpölésre ébredek. Bosszúsan fordulok hanyatt, majd túrok a hajamba. Elgondolkodva bámulom a plafont. Az a tegnapi kép… vajon mit lát Shinzo Adamben, amit én nem? Miért látja ő ennyire másnak…? Miért lát ő mindenkit ennyire másnak…?
Kavargó gondolatokkal kelek fel, majd a szekrényhez lépve fekete öltönyt veszek ki, ezúttal mélybordó inggel, fekete nyakkendővel. A fürdőbe lépve esek túl a kötelező előkészületeken, majd felöltözöm és kifogástalanul jelenek meg a konyhában. Leülve az asztalhoz Adam már teszi is elém a reggelit, egy bögre forró mentateával karöltve, én pedig elégedetten kortyolok bele a finom italba. Út közben begyűjtöttem a telefon mellett hagyott listáját is a beszerzendő fegyverekről, azt böngészem most. Egyszerű, célratörő, hatásos. Ez a három szó jut eszembe, miközben átolvasom.
Reggeli végeztével elintézek egy gyors telefont, leadom a megrendelést, majd a nappaliba érve pillantok Adamra, aki újfent a hajával szenved. A fejemet ingatva lépek hozzá, és egy mozdulattal veszem ki a kezéből a hajkefét.
- Ülj le. Így csak magadat kínzod.- mutatok a kanapéra, ő pedig morogva foglal rajta helyet. A háta mögé lépve, elgondolkodva veszek kezembe egy hajtincset, majd gondosan, alulról fölfelé kezdem fésülni. Időbe telik, de nem lehetetlen megzabolázni ezeket a tincseket. Olyan puha haja van…
Vigyázok, nehogy meghúzzam, majd húsz perc múlva szoros copfba kötöm.
- Erre nem lett volna szükség.- mondja felém pillantva, én pedig távolba révedő tekintettel teszem le a hajkefét.
- Szeretem, ha kifogástalan a megjelenésed. A napi program végeztével elviszlek fodrászhoz.- felháborodott, ijedt pillantását látva apró kis mosolyt kanyarítok a szám szélére. – Ne aggódj, nem kell levágatnod, ha nem akarod. Te döntöd el, milyen legyen. De rendbe kell tetetni ezt a loboncot.- jelentem ki ismét komoran, majd a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Ideje megkezdeni ezt a napot is.
|
| Laurent | 2012. 12. 24. 00:31:28 | #24572 |
Karakter: Adam
Megjegyzés: ~vicii~ Fa alá
Adam:
És mondd meg, van képe gúnyolódni rajtam! Ne félj, jön még esőre esőköpeny, s akkor majd késő lesz! Ellép mellettem, majd olyan hangon szólal meg, hogy pusztán ettől kedvem lenne a tenyerem vakarni.
- Nem értem, mire fel ez a felháborodás. Azt is hagytad, hogy egy perverz az ágyához kötözzön és élvezkedjen rajtad. Akkor egy frakk végképp nem lehet a szégyen tárgya. - teszi el a cuccaim közé hozzávágott ruhámat.
- De annak legalább csak a négy fal volt a szemtanúja! Ha kimegyek ebben a vacakban az utcára, közröhej tárgya leszek! - miért van az, hogy a híres önuralmam semmivé lesz mellette?
- Nincs apelláta. - áll meg előttem, én pedig eldöntöm, hogy az első adandó alkalommal kikészítem. Csak úgy. - Fel fogod venni ezeket a holmikat, és ez parancs. - ó, hogy a vacsorád akadna a torkodon! - De ha megnyugtat, csak akkor kell viselned őket, ha kimozdulunk. - vagyis mindig, tehát ez a válasz felettébb megnyugtató, csupán azt sajnálom, hogy a gondolati gúny nem tud marni... - Az itthoni ruháid meg a pizsamád a doboz alján van. Öltözz át, aztán láss neki a takarításnak.
Vágja még hozzám, majd ráérős léptekkel eltűnik az irodájában. Hogy egy isteni szikra gyújtaná rád a házat! Megmasszírozom a halántékom, majd nekiállok takarítani a mostani ruhámban. Nincs sok elintézni való, könnyedén elkészülök vele, aztán nekilátok a ruháim kibányászni. Ajvé, farmer! Ez a hapsi ismeri ezt a fogalmat! Megkönnyebbülés. Elkészítem hát a vacsorát, és a főzés alatt örömmel forgatom a kést. Még nagyobb örömmel állok neki a reszelő fémoldalán csarampolni a habverővel. Éljen aki feltalálta eme nemes eszközt! Főleg, amikor meglátom a drága tulajomat, a főnökök gyöngyét.
- Mért nem tudsz egyszerűen bejönni és szólni, mint akármelyik normális ember? - hangja elfojtott érzelmekről árulkodik, én pedig fürdök az elégedettségben.
- Így gyorsabb és hatásosabb. - válaszolom kajánul vigyorogva.
- Minden esetre akkor szokj rá a lassabb és kevésbé hatásosabb módszerre. - vágja rá, majd mogorván nekilát a vacsorához. - Jó étvágyat. - talán mégis kibírom itt pár napig...
- Valaki de mogorva ma este… citromba haraptál? - jókedvem töretlen, mit nékem pár gyilkos pillantás?
- Csak hozzá vagyok szokva a csendhez, amit a te irritáló hangod folyton megtör.- azzal elpakol maga után, és egy papírért tér be barlangjába, hogy azt a kezembe nyomhassa. – Itt a holnapi program. Pontban reggel hétkor kelts fel, addigra legyen kész a reggelim, meg egy csésze forró citromos tea. És legyen rajtad frakk.
Hogy is van az a mondás, hogy ha megdobnak kővel...? Ja igen... Ásd el a rohadékot jó mélyre, miután elégetted. És amíg ezzel a gondolattal megbékélve eljátszok a fantáziámmal, elégedetten szusszantok. Talán képes leszek így lehiggadni. Itt nem kell tartanom a nyelvem. Ha akarja ha nem, valahol mélyen vágyik erre a szópárbajra, hiszen aki el akart hallgattatni, az drasztikus módszerekkel adta tudtomra, félreérthetetlenül. Pimaszkodni tehát szabad. És amíg fürdik, én a holnapi programpontokban fuldoklok. Mi ez, valami kiképző bázis? Végül látva, hogy ez a gazdám is egy piperkőc alak, leheveredek a megcsinált ágyamra, és ellazulva hallgatózok. Tényleg jobb, mint kikötve lenni... A frakkot bármikor ,,tönkretehetem”.
- Tied a fürdő. Jó éjt.
Lustán pillantok a hálóajtó mögött eltűnő alak után, majd én is elbaktatok egy zuhanyért. Éljen a meleg víz! Frissen lépek ki onnan, és a tisztaság üdítő gondolatával vágom magam vízszintesbe. Kipihent vagyok, ami meglepő ugyan, de kielégítő érzés, így nem alszok mélyen, inkább startra készen.
~*~
Fitten kelek fel, még a nap is épp csak ásít a házak mögött. Meglötykölöm az arcom, némi szalonképes ábrázatot varázsolok magamnak, majd a konyhába lépve pillanatok alatt elkészülök. Némi bemelegítésképpen lefutok a postáért, lépcsőkön természetesen, és egyúttal az újsággal is térek vissza. Aztán a reggelim csámcsogom el, végig az órát figyelve, így másodperc pontosan lépek vigyorogva a tiltott ajtó elé, és...
- Reggel van, ébresztő!!
Ő mondta, hogy nem kell a csaramp, márpedig be ugye nem mehetek, hogy kisuttogjam az ágyból... Ó, de szeretem a munka ezen részét! Nem törődöm végül azzal, hogy felkel-e, nem vagyok ébresztő, mely 10 percenként újra csöng. Nekiállok inkább a förmedvényt felölteni. És épp amikor a ruhák átkával bosszankodom, persze hogy akkor lép ez is ki a hálóból, ráadásul van képe még pizsamában!
- Igazán jól mutat rajtad. - rajtad meg egy új, átrendezett arc állna jól...
- Az első adandó alkalommal elégetem ezt a förmedvényt. - vágok vissza, de ő persze ,,szívjóságból” válasz előtt még megköti a nyakkendőmet.
- Erre nem fog sor kerülni.
Jaj, aranyom, már hogy ne kerülne! Nem leszel itt örökké, velem ellentétben, és hidd el, instant ruhákban fogok majd járni, így nyugodt szívvel rituálisan elégethetem majd. Ez a gondolat pedig annyira megnyugtató, hogy eszembe sem jut visszavágni. Csak amikor kritikus pillantással méri végig a hajamat... Mert bár az égő vörös valahol ez alatt van, előcsalhatatlanul, festeni nem fogom. Akkor inkább megőszülök.
- Most meg mi van?
- Fogd össze a hajadat, így úgy nézel ki, mint egy előember, akire frakkot erőszakoltak.- elfojtok egy csúnya káromkodást.
- Nemet véletlenül ne váltsak?- hintek némi sziporkát, és kapok is egy mosolyt, amitől kedvem lenne újra a tarkójára tolni az orrát.
- Majd gondolkodom rajta.
Azzal a fürdőbe lép frissülendő, üdítendő, én meg pár perc néma csönddel emlékezek meg róla, hogy később erre ne legyen majd gondom... De aztán csak nekiállok a hajamon töprengeni. Nem vagyok előember, lévén jóval bölcsebb és idősebb is lennék azoktól a primitív állatszármazékoktól. A tudat is sértő, hogy ilyesmihez hasonlítottak. A fene ebbe a nagyigényű alakba is! Shinzou, persze... Hogy is hívták azt a kínai szadista hadvezért?
Miután a kapott fésűm fogainak javát a hajamba törtem, türelmet erőltetek magamra, és megpróbálom legalább a vállam felett hátrasöpörni. Persze a dús és sűrű, nem utolsó sorban kusza sörény ezt nem így gondolja. Kíváncsi lennék arra a hajgumira, ami ezt megzabolázza!
- Inkább hagyd, mert ha így folytatod, hajad sem marad… - jegyzi meg kegyesen cipőhúzás közben.
- Akarsz te is kopasz angyalra hasonlítani? - dünnyögöm az orrom alatt, majd indulásra kész várok rá.
Nem kell toporogni, együtt lépünk hát ki a lakásból, szállunk autóba, ülünk le, meg ilyenek. Az autó is kényelmes, láthatóan van mit tejbe aprítani, nem értem hát, miért egy ilyen lakásban ,,nyomorog”, de hát minden gazdagabb embernek van valami rigolyája, miért legyen én az, aki megköveteli az épelméjűséget?
- Majd a nap folyamán állíts össze egy listát, hogy milyen fegyverekre lenne szükséged, és beszerzem neked.
Szólal meg hirtelen mellettem ülve Shinkoku, könyökölve, közömbösen kifelé bámulva. Egy pillanatig megfordul bennem, hogy szemforgatva leszólom, mit nekem fegyver, ám végül mégiscsak megfontolom ajánlatát. Konyhakésekkel mégsem mehetek mindenféle puccos helyekre, ahol a frakk a követelmény, nemde? Pár pillanatra meghányom-vetem magamban a választ, majd úgy döntök, írásos kérvényt nyújtok be neki. A mai napirendek listájának hátulja például üres és tökéletes erre. Válasz nélkül hagyom hát, és csendben várom, hogy egy nagy épület elé érve megálljunk végre. Elsőként szállok ki, és amíg körbe nem pillantok alaposan, elállom a kiszállás útját. Némi bosszús mormogást hallok magam mögül, de hát nem lenne jó ha az első napon máris leterítenék az áldoza... izé, gazdámat, nemde? Túl kíváncsi vagyok a másik énjére még ilyesmihez.
Előre engedem az ajtónál, és némi elégedettséggel tölt el a sok megbotránkozó tekintet, ami felém rebben, mikor én is feltűnök a csicsás épület belsejében. Szökőkút, díszvilágítás, zenélő lift... Mi jöhet még? Ó igen, egyenruhás titkárnők hada, fontoskodó alakok, papírhalmok... szemforgatva pillantok az előttem haladó alakra. Ehhez képest a frakk sétagalopp. Mint egy szellem, úgy lépkedek, hangtalanul, és ha nem lennék ilyen feltűnő jelenség, merem állítani, be tudnék olvasni a környezetbe is. Persze, kizárt, hogy papírokkal rohangásszak napról napra, izgágán és céltalanul.
Nagy tárgyalóterembe lépve nem állok meg az ajtóban, ahogy a többi manusz testőre, hanem Shinkoku széke mögé állok, zsebre dugott kézzel, nem kellek én asszisztálni vagy beszélgetni az ilyen semmitmondó eseményen. És bár tartásom laza, arcom már-már unatkozó, egy pillanatra sem veszítek senkit szem elől, és könnyedén szúrom ki, hogy kinél milyen fegyver lapul. Több éves tapasztalat áll mögöttem, nem jelent gondot kiszúrni a stukikat vagy a kicsi pöcköket.
Míg a tárgyalás résztvevői, sőt mi több, a semmibe vett őrök is mocorognak, fészkelődnek a hosszúra nyúló jelentéktelen összejövetelen, elvégre ki akarna itt toporogni eddig, mégis nyújtják az egészet, mint iskolás lányok a rágóguminak nevezett undormányt. Mozdulás és rezzenés nélkül állok, egy pillantással hajtva el minden frissítőt kínálgató alakot. Van kitéve az asztalra megbontatlan üveg víz, meg tiszta pohár, érje be azzal, legközelebb meg majd piknik kosárban hozok neki fánkot... nem, azt zsaruk esznek. Akkor pogácsát. Szerencse, hogy nyitott szemmel is tudok aludni, hehe.
Ez a tárgyalás sokáig tart, semmirekellő és unalmas. Ó, emberiség, mondd, miért vagy ennyire mazochista? Amikor véget ér, azt hiszem én könnyebbülök meg a legjobban. Hazamehetnénk már végre, begyömöszölhetném a kicsi fészekbe ezt a flótást, és lelakatolhatnám. Lényegesen könnyebb lenne így megvédeni őt. De persze, az autóka valami étterem felé tart. Hányingerem van az itteni szagtól. Egyem a csepp szívedet... hát ha mondtad volna, hogy minél büdibb, annál jobban ízlik, hát metéltem volna foghagymát a pudingodba! Leül, bájologva valami vén fószerrel, majd rendelgetnek, eszegetnek... Én meg közben éhen döglök. Na jó, nem, mert ennyi nem tesz kárt bennem, de azért elég ciki, hogy csak így figyelmen kívül hagy.
Mégis van valami fura ebben a pasasban. Izzad Shinkoku mellett, idegesen pillant mindig a kijáratok felé... Merő szívjóságból elorozom a pincértől a felszolgálandó tálcákat, és ,,véletlenül” felcserélem a poharakat, evőeszközöket, tányérokat. Shinkoku bosszúsan néz rám, mert kissé nagyobb parádéval jár, elvégre pincérként én sem adnám ki pár istenes pofon nélkül a kezemből a feszolgálandó menüt... De a ,,beavatottak” rémülten, dühösen vagy sértetten bámulnak. Nos, amíg a célpont nem sejt semmit, addig minden jól megy. Bűbájos vigyorral a képemen csapom a tányérokat sorba a papi elé, aki nem győz kifogást keresni, hogy miért nem eszik. Nos, a helyében én sem nyalnék bele a tányérba.
- Adam, elég.
A halk hangra előbb megállok két mozdulat között, de a felemelt tányér meg sem billen bizonytalan helyzetében. Arcom ugyan a főnök felé fordítom, de szemeim végig a kedves vendéget figyelik. Nem szeretem, ha palira vesznek.
- Hagyj végre enni.
Összeszorítom a fogsorom. Nem vagyok gyerek, aki ujjal mutogatva fog árulkodni, és talán jobb lenne ha az lennék, mert így nagyobb mozgásteret kapnék... de így nehéz lesz. Nem bízik bennem, ami nem csoda, én sem bízok benne, semmi személyes. De ha az életét kellene megvédenem, egy induripindurit hihetne nekem! Merev tekintettel egyenesedek ki, pillantásommal döfve lándzsahegyre a manust. A pincérek is remegve pislognak rám, és valamilyen oknál fogva a felszolgálásra váró ételek, érthetetlen módon kiborulnak. Shinkoku arcáról azt olvasom le, hogy ezt az én hibámnak tudja be, vagy kezelhetetlenségemnek, míg a pincérek és a merénylők boldogok, hogy nem buktak le. A széke mögé állok inkább, onnan lövellve gyilkos pillantásokat mindenkire, elvégre ezen a vak ponton még a drága gazdám sem láthat.
Csak véget ér az ebéd, mindenféle egyéb történések vagy említésre méltó dolgok nélkül, és a papus is felhúzza a nyúlcipőt, majd el... nos, sajnos nem patkol el, de legalább eltűnik. Ám amikor a védecem felállva a székéről rámpillant, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ha ember lennék, keresnem kellene valami papot. Dühös, hogy enyhén fogalmazzak, és merem állítani, hogy komplett pojácának tart, aki az ő irritálására született. És bár eme szívélyesség kölcsönös, azért nem akarok túlzásokba esni. Nyájas mosolyra húzom ajkaim, és hajbókolva nyitok előtte ajtót, hogy végre távozhassunk. Az autóba ülve, amint a biztonságos kis ajtócskák becsukódnak, nekemesik.
- Mi a frász volt ez? Teljesen idiótának néz most az ügyfelem! Nevetségessé tettél az egész étterem előtt! - gesztikulál még a kezeivel is, így joggal hihetem, hogy tényleg felpaprikáztam.
- Kár, hogy senki sem nevetett. Túl idegesek voltak hozzá.
Hűvös magatartásom látszik ráragadni, sőt, még jobban felbosszantja magát. Orra alatt morogva fordul el tőlem, fújtatva, de nem könnyebbülve meg. Két karom keresztbe fonva dőlök hátra, közömbös arccal nézve kifelé az ablakon. Na igen, miért is várnék egy cseppnyi hálát? Elvégre emberekről van szó! Méghogy én előember! Szerencse, hogy a fortyogó sértettségem teljesen el tudom rejteni az unott pofa mögé! Fagyos csendben telik az út hazafelé, és amíg belépünk a lakásba, ő még mindig nem szól hozzám. Ezzel büntetne? Hogy áldaná meg a...
Elvágtat a dolgozószobájába, meg haláli hangulatban állok neki a napirendjének hátuljára írni a kért fegyvereket. Először is kellene valami amit tudnék hajigálni. Tőr, csillag, dárdácska, akármicske. Meg valami aprócska kézi fegyver, közelharchoz. Kérek egy kicsi kardfélét is, majd felállok, hogy nekilássak a teendőimnek. A telefon mellett hagyom a listát, azt a kis kütyüt úgyis annyit használja, tehát gyorsan észre fogja venni.
Hozzálátok hát a házimunkának, feljegyezve a bevásárlási listára a fémből készült eszközök beszerzését. Jobb úgy harcolni egy felmosóbottal, ha nem olvad el a kezemben, sőt, inkább felforrósodik és marhára éget. Vagy esetleg lángol... a listát, amit kaptam, nem kell sokszor elolvasni, elsőre is megjegyeztem, mit kell tenni, és hiba nélkül cserélek függönyt, tolok bútort vagy takarítok, ráadásul hangtalanul. Nem vagyok én rinocérosz! Gond nélkül metélek fel három nagy fej hagymát. Könnyezni? Ugyan, nincsenek tudtommal az ilyesmihez megfelelő szerveim.
Kifejezéstelen arccal rázom a serpenyőben a zöldségeket, hogy ne égjenek le, közben meg a tojásokat töröm fel egy tálba, fűszerezem, forgatom benne a husikat, és teszem egy másik lábasba sülni. Mikor a husi meg a zöldség megvan, összeöntöm őket a tojással, majd amolyan omlettfélét tálalok. Nekilátok narancsot facsarni, és közben unatkozom. Legalább a sötét doboz menne, vagy a szövegláda! Az a marha is csak lapít a dolgozószobájában, hogy gyulladna rá a papírhalom! Hálátlan dög. Amióta hazajöttünk, és ugyan nem nézem, de a fenébe is, 6 órája bent kuksol... Mi a fene, felfordult volna a segítségem nélkül is?
Fordulok a kancsóval, hogy azt is az asztalra tegyem, szemeimben ördögi fény, hiszen már csak pár pillanat műve, és pontban órakor csarampolhatok az ajtaja előtt... Amikor valami a mellkasomnak csapódik. Na várjunk... Haj oké, pofa... anatómiailag rendben, testalkat megfelelő... A farmer még hagyján. De egy mesefigurás póló??? Felkúszik egyik szemöldököm, ahogy a karcsú alak naaagy, csillogó szemekkel néz rám, sőt a képembe mászik, SŐT! vigyorog... Hogy a fenébe lopakodott mögém? Még jó, hogy a meglepettség nem mutatkozik rajtam, ami meg mégis, az a külső számlájára írandó.
- Szia! Shinzou vagyok!
Csiripeli lelkesen, míg két kézzel alaposan végigtaperolja a felsőtestem, amin most csak egy ing van, miután – természetesen – megszabadultam a rohadt frakktól meg a csicsától. Mezítláb, farmer és laza ing. De ez nem azt jelenti, hogy bárki hozzámérhet. Komoran nézek le a... gazdámra? Másik szemöldököm is végtelen lassan felkúszik, tekintetem gúnnyal teli, míg alaposan végigmérem újra a hozzám dőlő alakot, hosszan elidőzve az eddig kissé szokatlan darabokon.
- Hm...
Hümmentek egyet, miután várakozó arcából, meg a hosszú csendből úgy ítélem, hogy valami reakciót vár tőlem. Azzal fél kézzel megfogva a kacsóit finoman eltolom magamtól, és befejezve a mozdulatot az asztalra teszem. Pár forduló után a vacsi is asztalra kerül, teríték meg némi fűszer. És nem idegesít, hogy bár annyira kíváncsi voltam erre a lehetetlen alakra, most meg pincsiként lohol a sarkamban. Dehogy. Egy pirinyónyit sem. Csak olyan, mint amikor egy szép, kihalt szigeten fekszel a semmi közepén, közel-távol egy lélek sem, hogy zavarjon, majd egy hosszú csend után egy kis moszkító kezd el zümmögni a fülednél. Ki nem csapná le?
- Leülnél?
Kérdezem közömbös hangon, miután én már helyet foglaltam, és ő még mindig valami poharat szorongatva áll a pultnál, és rajtam legelteti a szemét. Az asztal alatt kinyújtom lábaim, bokánál keresztezve, mogorván nézek rá, és szuggerálom. Erre mit csinál, amikor végre megmozdul? Az ölembe ül. Ez lenne az a jó ember? Sztoikusan meredek rá, de csak nem száll ki az ölemből, sőt némi fészkelődés után az ÉN tányéromból tervez vacsorázni. Az ölemből. Kis lendülettel, de határozottan állok fel, amitől kibillen végre a lelki nyugalmából, felkiáltva dől elfelé, de mielőtt még a földre érne bármilye is, fél kézzel kapom el a vállát felegyenesítem, majd a saját széke felé lököm. Morcosan csücsörítve ül le, láthatóan durcizva, amitől egy pillanatig olyan érzésem van, mintha valami bébicsősszé léptem volna elő...
- Mi lesz a desszert? - pakolja tele a pofizacskóját, így hörcsögmódra rág serényen.
- Micimackó-mignon. - szarkazmusom nem hagy cserben, így megnyugodva állok neki egy hatalmas adagot elpusztítani, merthogy nem ebédeltem egyesek hibájából.
- Nem vagy valami társasági lény, igaz? - cinikus pillantást vetek rá, de zavartalanul beszél tovább, habár legalább teli szájjal kímél magától. - Shinkoku néha nagyon szigorú tud lenni, pedig ő is tud kedves lenni... - kétkedő pillantásomat a kenyérszelet kapja, amiből nagyot harapok. - Szeretnélek lefesteni! És fagyit is kérek vacsi után.
Ez most komoly? Válasz nélkül fejezem be a vacsorámat, majd reményekkel telve nyitom ki a mélyhűtőt. Epres fagyi. Ha szereted, ha nem, ezt tömöd le a torkodon, mert más nincs. Csuklómozdulattal állítok a kemény fagyiba kanalat, rálehelve a tetejére, hogy kissé felengedjen, majd elé lököm.
- Yummii!!
Némi bűntudat fut át az arcán, mielőtt nekifekszik a doboznak, én pedig nekilátok elmosogatni. Pillanatok alatt végzek, rutinom van már ilyesmiben, pláne a mai mosószerekkel. Majd teát kezdek főzni, egy kis nyugtató kamillatea mindenkinek jót fog tenni alvás előtt. Neki a sok édességre, nekem meg az idegeimre. Kinek mi a gyengéje, mi?
|
| vicii | 2012. 11. 17. 23:21:54 | #24253 |
Karakter: Shinzo
Megjegyzés: (Angyalkának - Launak)
Kíváncsian néz rám, félrebillentett fejjel, majd egy hosszú, néma perc után gúnyosan felcöccintve dől hátra a székében, keresztbe font karokkal, én pedig összehúzom a szemem.
- A szolgád vagyok, nem a barátod.- közli egyszerűen, a száját elhúzva, a válasz pedig valamelyest még kedvemre való is. – Amíg nem parancsolod, leginkább nem nyúlnék senkihez sem, ha csak feltétlenül nem muszáj.- folytatja, majd gonosz vigyor jelenik meg a képén, én pedig összehúzom a szemeimet. – Persze… ez nem vonatkozik arra, akit el kell tennem láb alól, vagy akik engedély nélkül erőszakoskodnak.- súgja nyílt szadizmussal. Ebből a későbbiekben talán még gondom lehet, de egyenlőre tökéletesen megfelel ez a viselkedési forma.
- Helyes.- vágom rá közönyös hangon, az arca pedig egyik pillanatról a másikra újra közönyös lesz, és felhúzza a szemöldökét.
- Még valami, anyuci?- kérdi szenvtelenül, de egyszerűen elengedem a fülem mellett a sértő hangnemet.
- Menj, szedd magad rendbe.- intek a fürdő felé, hiszen ocsmányul néz ki. Nemcsak koszos, már véres is, ezt pedig nem tűröm. Kifogástalanul kell kinéznie, ha nekem dolgozik.
Biccent, majd szó nélkül eltűnik a fürdőben, én pedig sóhajtva túrok a hajamba. Nehéz eset… de előbb-utóbb az ő szarvait is letöröm. Vagy szárnyait. Részletkérdés.
Hehe… tudod, van valami abban, amit mond. Talán egy kicsit tényleg túlzásba viszed a védelmezésem, nem?
A huncut, csipkelődő hang hallatán csak elkomorulok, inkább válaszra sem méltatom. Helyette a konyhába veszem az irányt, és készítek magamnak egy csésze forró citromos teát, cukor nélkül. Ez segít, hogy újra ellazuljak és visszavegyem kifejezéstelen pókerarcom.
Míg legújabb testőröm odabent vacakol, addig én intézkedem. Holnap megbeszélésem lesz két vevővel. Elég pénzes figurák, ha jól játszom ki a lapjaimat, nagyot kaszálhatok.
Végül inkább fogom magam, és ágyneműt szedek elő a szekrényből, majd nekilátom átrendezni a nappalit, de alighogy belefogok, Adam jelenik meg, kissé vizesen, csupasz felsőtesttel, s félretolva befejezi, amit elkezdtem. A kanapét a falhoz tolja a jobb hozzáférhetőség reményében, és ahogy kész van, a kezébe nyomom az ágyneműt. Viszont úgy néz rám, mint akinek két feje van, én pedig bosszúsan sóhajtok fel.
- Itt fogsz aludni. Kihúzható, ha nem férnél el, de nap közben össze kell raknod. Az az ajtó a mi szobánk. Csak szükség esetén jöhetsz be.- mondom szigorúan, az említett ajtóra bökve, de csak szemet forgat. – A dolgozószobában leszek, addig üss össze valami kaját.- adom ki a parancsot, ő pedig engedelmesen biccentve indul meg a konyha felé, de még utána szólok. – Még valami. Délután jönnek meg a ruháid. Elvárom, hogy mindig kifogástalanul nézz ki.- figyelmeztetem, de hetykén vállat von és eltűnik.
Bosszúsan nézek utána, végül sóhajtva telepszem be a dolgozószobába az íróasztal, a papírhalom, laptop és telefon közé. Megannyi szám, szinte belezsong a fejem a papírmunkába, de valakinek a könyvelést is meg kell csinálnia. Ezt pedig nem szeretem másra bízni, mert a sok tökfilkónak fogalma sincs, hogy lehet nyereségesre kihozni egy évet…
És ebbe a békés, logikus, letisztult világba rondít bele az érdes, fülsértő kongás. Megcsúszik a kezemben a toll, a hetesből pedig egy groteszk kis szörny lesz. Lehunyom a szemeimet, mély levegőt veszek, aztán leteszem a tollat és kissé mogorva arckifejezéssel lépek a konyhába.
A vacsora kész, meg is van terítve, Adam pedig feltűnően elégedett képet vág, miközben leülök az asztalhoz. Kényelmesen merítek magamnak, és Adam is hasonlóan tesz, és már épp enni kezdenék, mikor megérzem a pillantását.
- Mi az, nem eszel?- vonom fel a szemöldököm, lepillantva a tányéromba, az ételt méregetve.
- Szabad?- kérdi hangjából csöpögő gúnnyal, én pedig először értetlenül nézek rá, majd lassan tör rám a felismerés. Most komolyan nem fog tenni semmit, amíg én nem utasítom rá?
- Persze.
- Köszönöm.
Elengedem a fülem mellett az ironikus kijelentést. Enni kezd, én pedig átható pillantást vetek rá. Ahhoz képest, mennyire közönséges néha a szóhasználata, meglepően illemtudó.
Én is enni kezdek, és bár az étel nem épp első osztályú, de ehető. Még én kényelmesen falatozok, ő egy istenes adagot pakol be, majd elégedetten szusszantva dől hátra a székében, és mikor csengetnek, szó nélkül feláll és az ajtóhoz megy, hogy kinyissa.
Nem tudok rajta eligazodni. Az evéshez engedélyt kér, az ajtónyitáshoz már nem…?
Inkább nem is agyalok rajta, úgysem találnék benne logikát. Evés után a tányérom a mosogatóba teszem, majd visszatérek a számok világába. Suttyomban hallgatom, ahogy halálra ijeszti a kézbesítőt, majd mikor meghallom megbotránkozott nyögését, gúnyosan mosolygok az orrom alatt.
Nemsokára a várt kopogás is felharsan, és mikor az ajtót kinyitva egy fekete felöltő repül felém, ösztönösen kapom el.
- Soha ilyet fel nem veszek. Inkább megyek meztelenül. Testőrnek jöttem, nem modellkedni.- háborog, én pedig csak hűvösen pillantok rá.
- Márpedig itt…- kezdeném, de nem hagyja, hogy befejezzem.
- Nem érdekel, ha az Atyaúristen is bújt beléd!- emeli ki a hangját, majd észbe kapva fékezi meg a nyelvét, és inkább felsóhajt. – Úgy tudom ebben az állítólagos civilizált társadalomban feltalálták a normális ruhákat is. Idefelé jövet nem rémlik, hogy mindenki ilyet hordott volna. Tehát én sem fogok. Hajlandó vagyok elmenni a fehér ingig, mert azok szorító kötésként jól funkcionálhatnak, az anyaguk is jól tépődik. De ez… ez… förtelmes. Felejtsd el. Inkább alszok a küszöbön.- jelenti ki, és úgy tűnik, komolyan is gondolja. Apró, gúnyos kis félmosoly mászik a szám egyik sarkába, majd ellépve mellette az ágyán hagyott doboz felé veszem az irányt.
- Nem értem, mire fel ez a felháborodás. Azt is hagytad, hogy egy perverz az ágyához kötözzön és élvezkedjen rajtad. Akkor egy frakk végképp nem lehet a szégyen tárgya.- jelentem ki egyszerűen, miközben a hozzám vágott felöltőt gondosan összetűröm és visszateszem a dobozba.
- De annak legalább csak a négy fal volt a szemtanúja! Ha kimegyek ebben a vacakban az utcára, közröhej tárgya leszek!- dühöng tovább, én pedig elkomolyodva, keresztbe font karokkal állok meg előtte.
- Nincs apelláta. Fel fogod venni ezeket a holmikat, és ez parancs.- jelentem ki halálosan komolyan. Farkasszemet nézünk végül csak dühösen trappol el mellettem. – De ha megnyugtat, csak akkor kell viselned őket, ha kimozdulunk.- teszem hozzá, de csak egy gyilkos pillantást kapok válaszul. – Az itthoni ruháid meg a pizsamád a doboz alján van. Öltözz át, aztán láss neki a takarításnak.- adom ki a parancsot, aztán komótosan visszasétálok a dolgozó szobámba.
Nem volt ez egy kicsit kegyetlen…? Az előző testőrnek nem kellett frakkot viselnie.
De az előző testőr nem is volt ennyire kezelhetetlen.
Morranva ülök le a székembe, majd sóhajtva túrok a hajamba. Mért érzem úgy, hogy még rengeteg bajom lesz vele…?
Újra belemélyedek a papírmunkára, és estefelé éktelen csörömpölés ránt ki belőle. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet és inkább elszámolok magamban tízig, és csak utána kelek fel és megyek ki.
- Mért nem tudsz egyszerűen bejönni és szólni, mint akármelyik normális ember?- kérdem halk, fojtott hangon. Nem leszek dühös… nem hagyom, hogy kihozzon a sodromból… csak azért sem engedem, hogy ő legyen az első…
- Így gyorsabb és hatásosabb.- válaszolja pimaszul, én pedig csak felsóhajtok. Lehetetlen egy alak…
- Minden esetre akkor szokj rá a lassabb és kevésbé hatásosabb módszerre.- válaszolom élesen, miközben helyet foglalok az asztalnál, de csak egy széles karvaly vigyort kapok válaszul.- Jó étvágyat.- mondom, miután merítettem magamnak, ezzel elkerülve az ebédnél történt fennakadást.
- Valaki de mogorva ma este… citromba haraptál?- pimaszkodik tovább vigyorogva, mire csak egy lesújtó pillantást kap.
- Csak hozzá vagyok szokva a csendhez, amit a te irritáló hangod folyton megtör.- közlöm merő gúnnyal, majd felkelve az üres tányéromat a mosogatóba teszem. Visszasétálok az irodámba, felkapok egy papírlapot, majd visszatérve Adam kezébe nyomom. – Itt a holnapi program. Pontban reggel hétkor kelts fel, addigra legyen kész a reggelim, meg egy csésze forró citromos tea. És legyen rajtad frakk.- teszem még hozzá ellentmondást nem tűrően, mire fintorba fut az arca. Ezek után a fürdő felé veszem az irányt, hogy végre kicsit kizárhassam a külvilágot és lazítsak egy kicsit. Teleengedem a kádat finom forró vízzel, teszek bele fürdősót, aztán elterpeszkedek. A hőtől a testem kellemesen bizseregni kezd, és az éktelen fejfájás is elmúlik, ami eddig kínzott… ez az alak az őrületbe fog kergetni. De nincs választásom, a látottak alapján messze ő a legjobb, akivel eddig dolgom volt. Szóval, megszoksz vagy megszöksz… nincs apelláta.
Nem kedveled?
Sóhajtva lazulok el a bizonytalan, lágy hang hallatán.
Nem, ami azt illeti egyáltalán nem kedvelem. Irritál, az egész megjelenése, a hanghordozása, a szavai, a tekintete… mindene!
Szerintem egész jópofa. Vicces figura.
Szerinted ki nem az? Mindenkiben képes vagy valami jót találni… néha hihetetlen vagy.
Apró kis mosoly kúszik a szám sarkába a huncut kuncogás hallatán, és valamiért elégtétellel tölt el, hogy ezt a nevetést csak én hallhatom.
De hát csak így lehet élvezni az életet. Ha mindenben a rosszat keresed, egy betokosodott, mogorva vénember lesz belőled, akivel a szülők majd a porontyukat ijesztgetik és rémmeséket szőnek róla!
Akaratlanul is elmosolyodom a szavakon, ahogy elképzelem a szituációt. Mégis van valami abban, amit Shinzou mond… tényleg egy mogorva, betokosodott vénember lennék?
Shin-chan…?
Jól vagyok. Semmi baj, csak elkalandoztam.
Szépen nekilátok lemosni magam, kényelmes, lusta mozdulatokkal, idő közben pedig a meleg párától egészen elbódulok. Végül kiszállok a vízből, felöltöm a pizsamámat, ami egy egyszerű, fehér darab és kisétálok.
- Tied a fürdő. Jó éjt.- biccentek még a kanapén heverőnek, majd egyszerűen besétálok a szobánkba és beteszem magam mögött az ajtót.
Sóhajtva fekszek be a puha ágyba, hogy magamra húzva a takarót oldalra fordulhassak…
Jó éjt Shin-chan.
- Jó éjt, Shinzou…
*
- Reggel van, ébresztő!!- ránt ki negédes álmaimból egy irritáló hang, ami a zárt ajtón keresztül is tökéletesen beszűrődik. Morogva fordulok hanyatt, hogy alkarommal eltakarjam a világot és némán dühöngjek magamban. Kezdem megbánni, hogy megvettem ezt a tuskót… talán visszaviszem annak a perverz majomnak. Igen, talán ez lesz a legjobb…
Shin-chaaaan!
Felsóhajtok. Ne hisztizz, kérlek, most nincs hozzá türelmem…
Nem viheted vissza! Addig nem, amíg legalább nem beszéltem vele és meg nem ismertem!
Jól van, értettem, nem fogom visszavinni…
Tényleg, ha már itt tartunk, mikor beszélhetek vele?
Nemsokára. Ma el kell intéznem néhány dolgot, utána esetleg lehet róla szó.
Az öröm és izgatottság, ami szétárad a mellkasomban, igazán megédesíti a reggelt. Lehunyom a szemeimet és élvezem, ahogy elborít az érzés, megbizsergetve minden tagomat, mosolyt csalva az arcomra…
De nem lustálkodhatok egész nap, így hát sóhajtva kikelek az ágyból. Nagyot ásítva lépek ki a nappaliba, és mikor meglátom a durcás, csokornyakkendővel bajlódó Adamet, gúnyos kis félmosoly ül ki az arcomra.
- Igazán jól mutat rajtad.- jegyzem meg csípősen, mire szúrós tekintetet kapok válaszul.
- Az első adandó alkalommal elégetem ezt a förmedvényt.- jelenti ki, de csak cinikusan pillantok rá. Egy darabig elnézem, ahogy szerencsétlenkedik, majd hozzá lépek, elhúzom a kezét és gyors, szakértő mozdulatokkal megkötöm a csokornyakkendőt.
- Erre nem fog sor kerülni.- közlöm egyszerűen, miközben elégedetten végigpillantok rajta. Aztán megakad a tekintetem a haján, és összehúzom a szemeimet.
- Most meg mi van?- kérdi felháborodottan.
- Fogd össze a hajadat, így úgy nézel ki, mint egy előember, akire frakkot erőszakoltak.- közlöm hűvösen, mire megrándul a szája széle.
- Nemet véletlenül ne váltsak?- kérdi gúnyosan, csöpögő szarkazmussal, mire halovány félmosolyt küldök felé.
- Majd gondolkodom rajta.- közlöm egyszerűen, majd a fürdő felé veszem az irányt. Gyorsan megmosakodom, rendbe teszem magam, aztán vissza a hálóba felöltözni. Fekete öltönyt húzok, vörös inggel és szintén fekete nyakkendővel, mint mindig. Gyorsan megfésülködöm, felteszem a karórámat, és kifogástalan állapotban állítok ki a konyhába.
Mikor megpillantom a kikészített reggelit, elégedetten helyet foglalok. Rántotta pirítóssal és teával. Nagyszerű. A reggeli újság társaságában kényelmesen elfogyasztom, majd ahogy a nappaliba lépek, és meglátom a hajával szenvedő Adamet, csak felvonom a szemöldököm. Fésülködni próbál, kevés sikerrel…
Felsóhajtok és inkább a bejárati ajtóhoz lépek, hogy felhúzzam a cipőmet.
- Inkább hagyd, mert ha így folytatod, hajad sem marad…- mondom inkább. Dörmög valamit az orra alatt, de elengedem a fülem mellett, és inkább a kabátomért nyúlok, meg az előre kikészített bőröndömet kapom fel.
Elhagyjuk a házat, beszállunk a liftbe, lent a parkolóban a sofőröm pedig már vár rám. Kényelmesen beülök a hátsó ülésre, mellettem pedig Adam foglal helyet.
- Majd a nap folyamán állíts össze egy listát, hogy milyen fegyverekre lenne szükséged, és beszerzem neked.- mondom felkönyökölve, tekintetem a tájra függesztve.
|
| Laurent | 2012. 11. 03. 23:44:07 | #24053 |
Karakter: Adam
Megjegyzés: ~vicii~ Főnöknek
Adam:
-Arra nem lesz szükség.
Igazán szerencsés fickó, hogy a tulajdona vagyok, lévén nem vagyok ilyen tekintetben túl türelmes, és a kihallgatási módszereim még a fajtámbelieknek is nehézkesek, hát még egy törékeny emberformának! Erre a kijelentésére ugyanis magyarázatot várok, azonnal. Nem mozdulva figyelem, ahogy a főnök távozik, addig én igen csúnya pillantással tartom a fenekén a kis vendéget. Épp ezért szűkülnek össze szürke szemeim, amikor visszatérve kifizeti a kis spiclit, és az motyogva eltávozik. Sajnos nem az élők sorából.
-Ez meg mit jelentsen? - egy szék felé int válasz helyett, és mivel úgy tűnik csak utána szólal meg, hát halk, párduc mozdulattal vetődök le rá.
-Ez egy próba volt. Kíváncsi voltam a képességeidre. - annyira lagymatagon kortyol a teába, míg bennem felfortyan valami, de hála az évszázadok türelmének inkább csak mély levegőt veszek és kifújom.
-És mire volt jó ez az egész? - remélem nem túl számonkérő a hangom...
-Nem alkalmazok olyasvalakit, akinek nem vagyok elégedett a képességeivel.- arca végre komollyá válik, úgy tűnik végre megtudom az élet értelmét, arcából ítélve legalábbis...
- És átmentem a vizsgán?- és mennyire igyekszem, hogy ne süssön át a gúny meg a cinizmus a hangomon!
- Elégedett vagyok veled.- hangsúlya ideiglenes, előre feltételezett véleményt jelent, nem bízom el magam. Egyszer elkövettem ezt a hibát. - A feladatköröd a következő lesz: elvégzed a házkörüli teendőket és figyelsz a biztonságra.
Szemeimmel minden mozdulatát figyelem, mintha ezen a pillanaton múlna minden, bár igazság szerint már akkor kötelességem lett volna bármit megtenni, amit csak kiejt a száján, amikor kifizette értem a díjat. A talpát is nyalhatnám, vagy egyéb részeit, nem ellenkezhetnék túlzottan. Túl egyszerűen hangzik ez a dolog, valahogy... Érzem, hogy nincs még vége. De elsősorban tudni akarom, hogy ő mit akar tőlem. Biztonság... Tetszik ez a szó, ez sok olyasmit is takar, amibe beleüthetem az orrom, és sokszor kifizetődő egy meló, mert nem kell bent sorvadni.
-Vagyis testőröd és a csicskásod leszek egyben? - felőlem ugyanis járhatok én a boltba az óvszert vásárolni neki, ha közben néha az életem felpezsdül némi... izgalommal. Ő azonban csak mosolyog, és úgy érzem, most ássuk ki a kutyát.
-Nem az enyém.
Azt a hétfütyülős...! Miért nem tud értelmesen beszélni? Egyszerű pedig, csak kinyitja azt a nagy fekete lyukat a fején, és hangokat ad ki. Sőt, mutogathat is. Lassan emelem fel az egyik szemöldököm, uralva minden mozdulatot, mielőtt még felrobbannék. Nem szeretem, ha játszadoznak velem. És amikor biztos talajt érzek a lábam alatt, majd kijelentik, az csak vékony jégréteg – na azt meg végképp utálom. Állam felszegem, kihívóan, választ várva szótlanul, és végre megkapom őket.
-Tudod mi az a disszociatív személyiségzavar? - hát persze, hiszen az évek során az emberek milliónyi mocskával találkoztam, de tőle akarom hallani, nála ez mit takar. - Egy test, két személy. Két teljesen elkülönülő személyiség, mégis egyek.
-Azt akarod mondani, hogy két személyiség…? - elhallgatok, hogy folytassa, mert némileg elkalandozni látszik, és amúgy sem értek a szakblablához, megsérteni meg kétértelmű, félreérthető szavakkal – még – nem akarom.
-Engem már ismersz. A másik Shinzo. Őt kell megvédeni. - áll fel, hogy a cserepeket kezdje összepakolni, én pedig vele együtt mozdulok. - Shinzo… - felpillantva egy elég más arcot pillantok meg, így szemem sarkából figyelem. - Ő egy nagyon jó ember. Sok rossz érte már ebben az életben, de ő még mindig ugyanolyan kedves és segítőkész. Ezért jöttem létre én, hogy megvédjem, de nem vagyok elég erre a feladatra. - elfordulva önti a cserepeket a kukába, összeszedve magát, majd rámvillantja szemeit. - Rá kell vigyáznod. - feltakarít, majd röntgen szemmel néz rám. - A szabályok: teljesíted minden kérését, ami az ésszerűség határain belül van és az erődből kitelik. Az életed árán is megvéded, mert ha csak egy haja szála is meggörbül, apró cafatokra foglak szaggatni…- ó, megnézném azt, hogy Isten kegyeltjével ugyan hogy bánna el egy magafajta, de a lelkesedése lenyűgöző. – Viszont távol tartod magad tőle. Nem engedheted, hogy bármiféle érzelmi kötelék alakuljon ki. Csupán követed mindenhova, akár egy pulikutya és harapsz, ha úgy tartja a szükség.
Ejj, micsoda póráz. Oldalra billentem a fejem, figyelve egy anyaoroszlánt megszégyenítő védekezést felöltő alakot, aki láthatóan kész a világ törvényeivel szembeszállni egy olyan alakért, aki ő. Vagy fordítva. De mielőtt reakcióm végiggondolnám, felciccentek, ezzel egy igen csúnya szemöldökráncolást váltva ki belőle. A székemen hátradőlve fonom keresztbe karjaim, majd elhúzom a szám.
-A szolgás vagyok, nem a barátod. - jegyzem meg, fura csillanást idézve szavaimmal a csokiszemekben. - amíg nem parancsolod, leginkább nem nyúlnék senkihez sem, ha csak feltétlenül nem muszáj. - lassan a jobb szám sarka elindul felfelé, kegyetlen vigyorba kúszva. - Persze... - suttogom élvezettel a hangomban. - Ez nem vonatkozik arra, akit el kell tennem láb alól, vagy akik engedély nélkül erőszakoskodnak.
-Helyes.
Hangja elvágja a képzelet szülte gyönyörű képeket, amik a régi időkből megmaradtak nekem. A csodaszép hófehér tollpihék, amiket vércseppek szennyeztek a Gyász Napján, és aznap a Földiek vörös napra pillanthattak fel. Azt hitték, Isten haragszik, sietve áldoztak nyakra-főre... Fürödtem a vérben, és feltörő szenvedéllyel vetettem magam a csatába, azóta sem bánva a saját tollaim, melyeket kitépkedtek, sem a régi fényem. Újra kifejezéstelenné vedlik arcom, eldobva az érzéseket róla, és felhúzom egy szemöldököm.
-Még valami, anyuci? - azt hiszem, ideje a körmeim is kipróbálni, hogy meddig mehetek el ennél a fickónál is. Mert a határok tiszták. De tudni akarom, hogy a neutrális zónáa hol érnek véget.
-Menj, szedd magad rendbe.
Int újra a fürdő felé, én pedig a cserepektől felsértett, pirosló kezemre pillantok. Biccentve állok fel, és lépek a fürdőbe, alaposan felmérve azt. Kád. Te jó ég, hogy mióta vágyom igazi fürdésre, és nem csak holmi illatosított kendőkre! Hatalmas sóhajjal bújok meleg vízbe, hajamból kiáztatva a füstszagot és az ég tudja, még mi mindent. Kétszer kell vizet cserélnem. Végül új sebeimet nézem meg. A csípőmön ez a karcolás csak felületi, mégis hajszálereknél ért, így lágyan szivárog a vér. Bosszúsan mosom ki azt is, mielőtt bemocskolódna, majd kiszállok a kádból, és más ruha híjján visszahúzom a nadrágomat. Vizes hajam hátrasimítom, kifacsarva belőle a vizet. Megszáríthatnám, de nem szeretek ahhoz a mágiához nyúlni, ami biztosan az Ő kegyelméből maradt nálam. Érzelmes vénember!
Kilépve a fürdőből a konyhába megyek vissza, a szakadt felsőmet kukába hajítva, majd megfordulva indulok a kicsi főnököm keresésére. A nappaliban találok rá, ahogy a falhoz húz egy nagyobb ülőgarnitúrát. Egy legyintéssel hessintem félre, és tolom a falhoz a bútort, majd a kezembe nyomott ágyneműt elvéve csodálkozva pillantok rá.
-Itt fogsz aludni. Kihúzható, ha nem férnél el, de nap közben össze kell raknod. Az az ajtó – mutat egy irányba – a mi szobánk. Csak szükség esetén jöhetsz be. - megforgatom a szemeim. - A dolgozószobában leszek, addig üss össze valami kaját. - Biccentek, majd indulnék a konyha felé újra. - Még valami. Délután jönnek meg a ruháid. Elvárom, hogy mindig kifogástalanul nézz ki.
Vállat vonok, majd szórakozottan biccentek. Minden gazdámnak van valami heppje. Messze a legidegesítőbb az volt, aki kis csengőt tetetett a nyakamba. Zsebre vágott kézzel megyek a konyhába, majd nagy légvétellel nekilátok feltérképezni a helyet. Lábasok, tányérok, poharak, fiókok, hozzávalók, fűszerek, szerkentyűk... Fintorogva forgatom ujjaim között a kenyérpirítót. Ciccegve teszem el, majd nekilátok valami ragut főzni. Anno dolgoztam egy szakácsnak is. Igaz, az ő korában nem használtak ennyi vackot a főzésre, de uccu neki. Nagy kést kapok kézbe, és megpörgetem ujjaim között. Később majd ne felejtsem el megélezni őket.
Szoktatom magam a felszereléshez, valamit többször kézbe veszek, találgatva, hogy ha úgy hozza a a helyzet, hogy lehetne belőle a legveszedelmesebb fegyvert faragni. Kedvencem akkor is a húsvágáshoz használatos kétágú villa. Régi szép emlékeken időzve dobálom fel a levegőbe, elkapva két ujjal, vagy a hátam mögött.
Rég volt ekkora mozgásterem. Utóbbi időben szörnyként bántak velem, egy cellába zártak, vagy ketrecben harcoltattak, most meg ágyhoz is kötöztek... Élvezettel mászkálok hát a kicsiny helyiségben, lábasokat nem a fülüknél megfogva. Meleg nem árt nekem, igaz kicsit elszoktam tőle, így vissza kellene edzenem magam. Ennél jobb helyet nem is kereshettem volna magamnak. Bár inkább repkednék és tekernék ki nyakakat, bezártságom miatt vérszomjam egy unciányit sem csökkent, csak... ez a lazítás most pont elég.
A ragut végül leveszem a tűzről, egy deszkára téve a lábast asztalra teszem, terítek, majd egy lábashoz csapkodok egy habverőt. Elég hangos és zavaró hang is, így elégedetten fordulok a tea felé, amíg Shinkoku bejön és kissé mogorván telepszik le. Nem jut dűlőre magával? Gonoszul vigyorgok a rizsestálba, majd azt is tálalom. Leülök az asztalhoz. Megvárom míg szed, én is jó nagy adagot pakolok a tányéromra, de nem nyúlok evőeszközhöz. Hosszú pillanatok után esik csak le neki, hogy szinte lyukat égetek a fejébe pillantásommal.
-Mi az, nem eszel? - összevonja a szemöldökét, lepillantva a tányérjába, mintha méregtől tartana.
-Szabad?
Mérhetetlen gúnnyal és lenézéssel ejtem ki az aprócska kérdést, még mindig karba tett kézzel nézve az előttem ülőt. Lassan kezd el derengeni az arcán a felismerés. Bizony amíg nem engedi meg, hogy mit tehetek a lakásban, addig én még egy lyukat sem foltozhatok be. Ahogy enni sem mehetek, nem öltözhetek, alhatok, vagy járhatok. Nem véletlenül maradtam annak a faszfejnek az ágyához kötözve pár bilincs végett.... ugyan.
-Persze.
- Köszönöm.
Ennyi iróniát! Felkapom a kanalam, és enni kezdek. Érzem a pillantását magamon, de hiába méreget, a kinézetem ellenére nem vagyok barbár, étkezésem akármelyik etiketten átmenne, ha szükségem lenne ilyesmire. De jobb szeretek kevesebb dolgot használni, mert mosogatni viszont utálok. Ergo előbb sértek etikettet, semhogy minden fogáshoz más eszközt vagy tányért ragadjak. Nem is törődve vele tömöm a fejem lelkesen, alaposan megcukrozva a teám is, elvégre fogfájás rám nem jelent veszélyt, és jóllakottan dőlök hátra, elégedetten szusszanva.
Amikor az ajtócsengő felharsan, még a másik eszik, így – biztonságakármi címmel – felállok, és önhatalmúlag lépek az ajtóhoz. Egy fiatal fickó áll ott, láthatóan igen meglepődve, egy nagy papírtömbbe pislogva, hasztalanul.
-Kell valami, tökmag, vagy segíthetek megkeresni az ajtót?
-A-a... ru-ruhák... - nyifogja egy nagy doboz felé bökve a lábánál.
-Oh. Köszi. A sohaviszont nem látásra. - tagolom kissé a mondatot, lehajolva felkapom a dobozt, majd becsukni készülök az ajtót.
-De... De...
-Kinyögöd? - dünnyögöm bal hónom alá csapva a dobozt, amire elsápad szegény pára, és a papírjait az orrom alá nyomja.
-Öh... Izé..
-Aláírás.
Megkönnyebbülten bólint, hogy nem kell megszólalnia. Elveszem a tollat, majd felismerhetetlen akármit kaparok alá, és elküldöm a fenébe. Az ágyamhoz lépve leteszem dobozt, és kinyitva felhördülök. Nyakkendő, meg öltöny, meg... lakkcipő! Mi vagyok én, Ken Barbie? Két ujjam közé csiptetve a legborzasztóbb darabot, a frakkot, és bekopogok a dolgozószobába. Alig nyílik ki az ajtó, a megjelenő pofa alá nyomom a ruhát, aki ösztönösen el is kapja.
-Soha ilyet fel nem öltök. Inkább megyek meztelenül. Testőrnek jöttem, nem modellkedni. - jegyzem meg felháborodottan.
-Márpedig itt... - nem győzi befejezni.
-Nem érdekel, ha az Atyaúristen is bújt beléd. -ráharapok a nyelvemre, mielőtt több törne ki belőlem, és mély levegő után folytatom. - Úgy tudom ebben az állítólagos civilizált társadalmatokban feltaláltak normális ruhákat is. Idefelé jövet nem rémlik, hogy mindenki ilyet hordott volna. Tehát én sem fogok. Hajlandó vagyok elmenni egy fehér ingig, mert azok szorító kötésként jól funkcionálhatnak, az anyaguk is jól tépődik. De ez... ez... förtelmes. Felejtsd el. Inkább alszok a küszöbödön.
|
| vicii | 2012. 10. 24. 18:27:18 | #23863 |
Karakter: Shinzo
Megjegyzés: (Angyalkának - Launak)
Sebastian arca legalább úgy ragyog fel, mintha a lottó ötöst ütötte volna meg. A szemem sarkából látom, ahogy Adam gúnyosan megforgatja a szemeit. Én nem veszem a fáradtságot, hogy lereagáljak egy ilyen reakciót, továbbra is kifejezéstelen, hideg arcot öltök magamra, miközben elintézzük a formalitásokat. Ami viszont felkelti az érdeklődésemet, hogy újdonsült tulajdonom mindeközben teljesen mozdulatlanul ül, megfeszülő izmokkal és villogó szemekkel. Egyre érdekesebb ez a férfi…
- Mehetünk.- jelentem ki elégedetten, miközben felállok az asztaltól, néhány kósza tincset a fülem mögé tűrve hanyagul. Adam is feláll, várakozóan nézve rám, mintha a prűd kifejezést soha az életben nem hallotta volna. Azonban én nem szándékozom egy teljesen mezítelen alakkal végigsasszézni a városon, ugyanis nem tenne túl jót a hírnevemnek ez a kis affér. Végül a problémánkat Sebastian oldja meg, aki sietve előkapar néhány jellegtelen ruhadarabot, amit Adam gyors mozdulatokkal felkapkod magára.
Ahogy kész van, ridegen fordulok üzlettársam felé. Gyors kézfogás, röpke búcsú, majd irány a kijárat. Nem akarok többet visszajönni ebbe a putriba.
Azonban Adam utolsó szavai volt gazdájához majdnem engem is megmosolyogtatnak. Meg kell hagyni, van vér a pucájában…
Csak nem megkedvelted?
Gúnyosan rándul meg a szám széle. Ugyan, a szimpátia és a "megkedvelés" között egy évszázadnyi különbség van.
Ugyan Shin-chan… előttem nem kell megjátszanod magad.
Kis pimasz.
Gyors, hosszú léptekkel távozom az épületből, sarkamban jövendőbeli testőrömmel. Odalent a sofőr, amint meglát, szélesre tárja a kocsiajtót és pedig könnyedén ülök be. Adam is csatlakozik, hanyag, kényelmes pózt felvéve. Elindulunk.
Mikor szándékozod neki elárulni a titkunkat?
Nos, előtte tesztelem. Meg kell győződnöm róla, hogy érdemes-e egyáltalán, hogy jártassam neki a számat.
Az út csendesen, békésen telik, nekem pedig van időm szépen, komótosan végigpörgetni a gondolataimat, tervem minden apró kis részletét felidézni, megoldásokat gyártani az esetleges variációkra, majd megfogalmazni a mondandóimat.
Mire elérünk a villához, elégedetten szállok ki a kocsiból. Belépve a házba levetem a kabátom, s a szemem sarkából figyelem, ahogy Adam kíváncsi tekintettel pillant körbe, felmérve és elemezve mindent. A konyhába veszem az irányt, ahol aztán komótosan készítek magunknak egy-egy bögre teát, majd kényelmesen helyet foglalok vele szemben.
A szemöldöke gyanakvóan kúszik fel, én pedig elégedetten kortyolok bele a saját italomba. Kedvemre való ez a gyanakvó elővigyázatosság.
Belekortyol, majd a bögrét az asztalra téve, várakozóan néz rám. Azonban egy árva mukkot sem szólok, csupán kényelmesen várakozok.
És mikor végre felhangzik a dörej, villanó szemekkel figyelem a reakcióját. Az asztal felett felém veti magát, majd miután elterültünk a földön, gyorsan végignéz, seb után pillogva, de mivel egy karcolás, annyi sincs rajtam, ezért további figyelme a támadóé.
Majd valami meglepő dolog történik. Alsó ajkába harap, a tekintete pedig úgy izzik fel, mint két parázs. Az ablakhoz lép, sarkig tárja majd halk durranás hangzik kintről. És a következő pillanatban egyszerűen kiveti magát a szabadba.
Érdeklődve lépek a párkányhoz, ám már csak egy felröppenő árnyat látok. Elképedve figyelem a furcsa, sötét szárnyakat, melyek bár semmi jót nem ígérnek, mégis végtelen kecsességgel és eleganciával reptetik gazdájukat. Nem telik bele neki sok időbe, mire foglyuk ejti a kis kópét.
Hű…. Lenyűgöző!
Leplezetlen elégedettséggel figyelem, ahogy elegáns mozdulatokkal visszaröppen, s még az ablakot is beteszi maga után, mielőtt a csínytevőt a székre csapná.
- Ezt találtam a sarki trafikosban.- mondja hanyagul, miközben még az asztalt is felállítja. Az én tekintetem viszont egy kis vérfoltra téved nem sokkal a csípője felett. Ha már egy ilyen piti feladat alatt megsérült…
De ahogy számító mozdulatokkal lekapja a felsőjét s a derekára köti, elégedetten konstatálom, hogy csak felszíni karcolás. Ezek után keresztbe font karokkal dől az ablaknak, figyelve a háttérből, én viszont rávillantom a tekintetem.
- Ott a fürdő, tedd magad rendbe.- utasítom ridegen, fejemmel az említett helyiségre bökve, de csak meghökkenten pillant rám, majd a széken remegő kis alakra.
- Előbb ezt eltakarítom. Úgyis összekoszolom magam ezzel, felesleges kétszer fáradni.- duruzsolja halk, fenyegető hangon a gnóm felé pillantva, én viszont csak végtelenül halovány, gúnyos kis kunkort kanyarítok a szám egyik sarkába.
- Arra nem lesz szükség.- közlöm egyszerűen. A kis lény megkönnyebbülten pislog felém, Adam viszont csak meghökkenten. Végtelenül nyugodt, hanyag mozdulatokkal veszem az irányt a szobámba, hogy kerítsek néhány bankót, majd a konyhába visszaérve a kis lény elé, az asztalra csúsztatom.
Felcsillanó szemekkel kapja fel a bakjegyeket, a saját nyelvén néhány magasztos szót rebeg felém, majd már itt sincs.
Rám villannak azok a sötét, fenyegető szemek.
- Ez meg mit jelentsen?- kérdi halk, de egyértelműen felháborodott hangon, mire csak nyugodtan az egyik szék felé bökök. Nagy nehezen helyet foglal, én pedig kényelmesen leülök vele szembe, kecsesen keresztbe tett lábakkal.
- Ez egy próba volt. Kíváncsi voltam a képességeidre.- jelentem ki egyszerűen, idő közben magamhoz vett újabb bögre teámat kortyolgatva, ugyanis az előző a földön kötött ki asztalostul.
Az arckifejezésén kedvem lenne felnevetni, de úgy isten igazából. Ennek ellenére csak apró kis mosollyal figyelem a szemét, amin annyi érzelem fut keresztül. Végül beletörődve a hallottakba várakozóan pillant rám.
- És mire volt jó ez az egész?- vonja fel a szemöldökét kissé ingerült hangon.
- Nem alkalmazok olyasvalakit, akinek nem vagyok elégedett a képességeivel.- világosítom fel, majd elkomorul az arcom. Itt az ideje rátérni a lényegre és beavatni a komolyabb dolgokba.
- És átmentem a vizsgán?- kérdi óvatosan, én pedig biccentek.
- Elégedett vagyok veled.- jelentem ki, azonban nincs hangomban semmi dicsérő szándék. Egyszerű ténymegállapítás csupán, semmi több. Az, hogy igazán megfelel-e, úgyis a vészhelyzetekben fog kiderülni.
- A feladatköröd a következő lesz: elvégzed a házkörüli teendőket és figyelsz a biztonságra.- foglalom össze az elkövetkezendő néhány évét egy mondatban. Súlyos csend feszül közénk. Farkasszemet nézünk, és én minden erőlködés nélkül állom a tekintetét.
- Vagyis testőröd és a csicskásod leszek egyben?- kérdi, hangjában némi számonkéréssel, de mintha titkolt izgalmat is kihallanék belőle. Gúnyos kis mosolyt villantok, miközben újabbat kortyolok a teámból, majd az üres bögrét az asztalra helyezem.
- Nem az enyém.- mondom halk hangon, a szavak mégis úgy feszülnek a levegőben, mint egy drótkötél, amely bármelyik pillanatban elpattanthat, s megvan rá az esély, hogy az irányíthatatlan kötél kárt tesz valakiben.
Egyik vékony szemöldökét felvonja, s felszegi a fejét, ezzel láthatóvá téve arca nagy részét.
- Tudod mi az a disszociatív személyiségzavar?- teszem fel a nagy kérdést, és érzem, mélyen, odabent Shinzo izgatottságát. Felcsillanó szempárt kapok válaszul. Minden bizonnyal sejti, miről lehet szó, de nem válaszol, ígyhát néhány szóban összefoglalom a lényeget, az előre átgondolt szöveget előkaparva agyam mélyéből. – Egy test, két személy. Két teljesen elkülönülő személyiség, mégis egyek.- fejtem ki halk hangon, elrévedő tekintettel, egy pillanatig elmerengve a múlton, ami ide vezetett. De nem hagyok magamnak időt a nosztalgiázásra, ridegen pillantok az érdeklődő szemekbe.
- Azt akarod mondani, hogy két személyiség…?- kérdi bizonytalanul, láthatóan nehezen fogalmazva meg a mondandóját, de csak bólintok.
- Engem már ismersz. A másik Shinzo. Őt kell megvédeni.- jelentem ki jelentőségteljesen, majd felállva az asztaltól az üres bögrémet a mosogatóba teszem. Végül fogom a szemétlapátot és nekilátok felszedni a földön fetrengő cserepeket. Adam is azonnal mozdul, ügyes mozdulatokkal kapkodva fel a szilánkokat. Miközben takarítunk, akaratlanul is úrrá lesznek rajtam a gyengéd érzelmek, vonásaim ellágyulnak. – Shinzo… ő egy nagyon jó ember. Sok rossz érte már ebben az életben, de ő még mindig ugyanolyan kedves és segítőkész. Ezért jöttem létre én, hogy megvédjem, de nem vagyok elég erre a feladatra.- mondom halk hangon, az üvegcserepekre meredve, majd elfordulva a kukába dobom őket. Hallgatva a halk csilingelést folytatom. – Rá kell vigyáznod.- villan felé a tekintetem szigorúan. Ezek után fogok egy rongyot, sietve feltörlöm a kiömlött teát, majd a kezemet megmosva fordulok felé szigorú, figyelmeztető szemekkel. – A szabályok: teljesíted minden kérését, ami az ésszerűség határain belül van és az erődből kitelik. Az életed árán is megvéded, mert ha csak egy haja szála is meggörbül, apró cafatokra foglak szaggatni…- sziszegem a szemeibe nézve, csak hogy tudja, halálosan komolyan gondolom a mondottakat. – Viszont távol tartod magad tőle. Nem engedheted, hogy bármiféle érzelmi kötelék alakuljon ki. Csupán követed mindenhova, akár egy pulikutya és harapsz, ha úgy tartja a szükség.- szögezem le a legfontosabb dolgot. Nem engedem, hogy bárki is közel férkőzzön hozzá. Főleg nem egy ilyen alak… semmi szükség rá, hogy újra csalódnia kelljen. Egy ilyen alak pedig nem tudná megadni neki, amire igazán szüksége van. A végén összetörné a szívét…
De Shinkoku… egy kicsit túlzásba esel, nem…?
A reménykedő, bizonytalan hang hallatán kissé megenyhülök. Nem engedek a fenntartásaimból, Shinzo, felejtsd el. Emlékszel, mi történt legutóbb? Milyen csúfos véget ért a románcod az előző testőrrel?
A keserű érzés, amely eláraszt, rosszul esik. Fáj minden gondolat, de ha ez az ára, hogy boldog legyen, hát megteszem. Kegyetlen leszek, hogy megvédjem.
|
| Laurent | 2012. 10. 19. 22:44:58 | #23810 |
Karakter: Adam
Megjegyzés: ~vicii~ skizocicának
Adam:
Emberek. Alantas démonok. Elrontott teremtmények... Nem is tudtam, hogy a gondolataimból ennyire lehet csöpögtetni a gúnyt! De most komolyan. Legalább ölnének meg, vagy küldenének igazi, veszélyes terepre! De neeeeem. Inkább üljek otthon és vigyázzak a rakoncátlan, szökdösős petre, hozzak vissza egy elveszett házikedvencet, őrködjek valami űbertitkos micsoda felett, netán kutassak fel egy nem is létező akármit... Uggyanmár, kérem, hát semmi fantázia nincs ezekben?
Miután sikeresek kiúkorkodtam magam a legutóbbi helyemről, ahol az ürge bohócát játszottam – most komolyan, bébicsősznek nézek tán ki? - egy fura alakhoz kerültem, aki inkább egyfajta kikötő, semmint hotel az életemben. Miután nem vagyok szép, szerencsére nem kellett pucsítanom, ámbátor úgysem tettem volna meg, előbb harapom le a golyóit. Na persze. Inkább impotensrizsát lökök neki. Nem kenyerem a mocsokban vájkálni.
Tehát körbezsongott, és miután megfenyegettem párszor halkan, udvariasan, hogy lesz szives békén hagyni, hát inkább kinti melót sózott rám. Hullagyártás, -takarítás, tűzgyújtás télen... És amikor kigúnyoltam fantáziátlansága miatt, hát fogott, és képes volt kikötözni az ágyához. Onnantól az volt a dolgom, hogy amíg ő fajtalankodott rajtam, mellettem, meg ég tudja milyen helyzetekben körülöttem valakivel, nekem el kellett viselni őket.
Aztán tegnap a viselkedése számítóan negédes lett, abajgatott, meg tapizott, hogy én mennyi pénzt hozok a konyhájára, és hogy milyen ügyes vagyok... de a legrosszabb az a rész volt, amikor... GÜGYÖGÖTT! Lehunyt szemmel tűrtem, amíg lezajlott ez a rohadt cécó, és alig vártam, hogy megszabaduljak ettől a... ettől a... sejthalmaztól. Ennél még egy vásárlókörút is jobb hat tyúkkal!
~*~
A nyugalom megtestesítőjeként fekszem az ágyon, hallgatva a szomszéd szobából beszűrődő hangokat. Figyelmen kívül hagyva a nyalizós hangsúlyt igen kedvemre van, amikor a másik pár szó után azonnal a lényegre tér, legalábbis az ajtóm zára kattan. Azt hiszem nem pepecselős alak, tehát nem lesz nehéz együttdolgozni vele. Nem fogja virágnyelven körbemuzsikálni hogy mi a herótot akar tőlem. Kedvelem az olyan fazonokat, akik egyenesen a lecsóba csapnak és nem köröznek a forró kása körül, mint valami héja. Tehát nem minden érdeklődés nélkül pillantok az ajtóra, ami kinyílva friss levegőt lop a csupagiccs szobába.
Fekete alak, nem nagy, innen nézve talán még én is nagyobb vagyok tőle. Karcsú, de nem mondanám véznának, inkább kecsesen vékonynak, aki sok helyre befér és könnyedén el tud bújni. Vörös ing az, ami elüt a komor színektől rajta, ám nem lesz tőle vidámabb a kép, csupán mélyebb, intenzívebb. Már-már jeges arc, amire pillantva elsőre csak érdeklődést tudok leolvasni, és némi kíváncsiságot. Azt hiszem az egymás méregetése kölcsönös szimpátiát ébreszthet. Nem látok az arcán undort sem lenéző pillantást, inkább... Talán elégedettségnek kéne neveznem, amíg nem találok jobb szót rá.
- Engedd el.
Hangja halk, magabiztos, és a tekintetét nem veszi le rólam egy pillanatnál többre, bár ez alatt az idő alatt sem történik semmi. Gúnyos pillantást vetek rá, kíváncsian, hogy ugyan mihez kezdene, ha nekirontanék, elvégre még nem a gazdám, tehát... De addig is Sebike annyira édesen szisszen fel, elvégre jól tudja, hogy mire vagyok képes.
- Micsoda? Eszednél vagy? Veszélyes! -Micsoda pillantást láthattam premierplánból!
- Azt mondtam, engedd el.
Ez a hang tetszik. Nem totojázós, és olyan alakot fed, aki jól tudja mit és hogyan akar, méghozzá a meddig dologgal is megspékelve. Talán végre nem csak kakis pelusokat kell elégetnem, vagy nehéz bútorokat cipelnem. A gazdám közel lép, hogy eloldozzon pedig tekintetembe közben annyi érzelmet préselek, amennyit csak tudok. Bár tekintve az érzelmeim sivár pangását ez ugye nem jelent túl sokat. Amint kiszabadulok, gazdám úgy ugrik el, mint akit szemen öntöttek egy marék csípős paprikalével. Felülve dörgölöm meg a sok pihenéstől elmerevedett karjaim, próbálva életet csiholni beléjük, egyelőre több sikerrel, mint eddig reméltem.
- A nevem Shinkoku. Téged hogy hívnak? - semmi érzelem a hangjában, így nem nehéz hozzá viszonyulni.
- Az én nevem Adam.
És ezt a kapott nevet büszkébben viselem, mint a sajátomat. Amíg nem a gazdám, addig hazudhatok neki, nem kötelességem igazat mondani, tehát nem létező lelkiismeretem is képzeletben tiszta. Talán ha később kérdezné meg, akkor lehet valami kiutat kéne találnom, de így nem köt semmi hozzá. Persze soha senki nem jutott még el oda, hogy annyi ideig legyek nála. Tehát nem kell aggódni. Látok valami árnyat átsuhanni a szemein, amire talán majd oda kell figyelnem később, de végülis...
Hirtelen lendül a keze, és valami csillogó rebben felém. Merev karommal ösztönösen kapom el anélkül, hogy tudnám mi az. Persze ahogy érzem a kristály sima felületét, már nem azon kell töprengenem, hogy merre hajítsam. Azt hiszem tényleg elégedettség villan át a szemein, lévén más szó nincs erre.
- Megveszem.
És lám, Sebastian az a dög olyan felragyogó pofit produkál, amilyet még a csúcson sem tud villantani. Tömény megvetéssel forgatom meg a szemeim, míg kezeim tornáztatásával végezvén egyenes háttal ülök ugrásra készen, ha netán kellenék, de ugye erre nincs szükség. Amíg a papírügyeket intézik, én rezzenéstelenül ülök, talán szobrot lehetne rólam rajzolni, mert ezt a pózt Buddhának is nehezére esne sokáig tartani.
- Mehetünk.
Áll fel a kacsú alak, ujjaival könnyed mozdulattal tűrve félre pár sötét tincset, én pedig szemérmetlen, vérlázító nyugalommal állok fel az ágyról, várva hogy mutassa nekem az utat, de természetesen nem indul el, elvégre mit gondolna a hotel személyzete, ha egy hozzám hasonló alakkal cirkálna ki innen. Végül a helyzetet Sebastian oldja meg, zihálva kapkodva a lábait, majd pár ruhadarabot nyom a kezembe, amibe semmi pillanat alatt bújok bele, felesleges mozdulatok vagy csápolások nélkül. Aztán zsebrevágom a kezem, és várakozón pillantok fel. Búcsúzás, és indulás. Azért, mielőtt még az ajtó bezárul mögöttem, gúnyos szemvillanással súgom az exgazdi fülébe.
-A soha viszont nem látásra, faszikám.
Nem látom sajnos a reakcióját, pedig olyan kíváncsi lennék rá! Tehát szótlanul követem az újsütetű gazdimat, nem maradva le, nem bámészkodva, csupán felmérve a környezetet, majd úgy lépkedve utána, mintha nem mindenki minket bámulna. Cukker kocsiba ül be, én meg automatikusan követem, elvégre ha nem tetszik neki az ilyen, majd kinyögi. Bal combomra fektetem a jobb bokám, így keresztbe rakva a lábaim, míg karjaim is keresztbe kulcsolom, ezzel a nemlétező felesleges csevely elejét veszem.
Élvezettel figyelem az elsuhanó háztömböket, lévén vagy egy hónapja hogy ahhoz a rohadt ágyhoz voltam láncolva, és nem mintha gondot okozott volna a szabadulás, csupán... Hát... Egyszerűen nem nagyon tudok ellenkezni. És most a szabadság íze – még akkor is, ha a következő fél évet megint lekötve töltöm – mámorító. Ellazult tartásban gubbasztok a kocsi sarkában, nem igen szeretem a felvágást, és tekintetemmel falom a látványt. Nem kell sokat talpalni a kocsitól a bejárati ajtóig, vagy csak sok helyzetfelméréssel töltöm az időm, mindezek ellenére a lakásban alaposan körbenézek.
A visszafogott elegancia sugárzik mindenhonnan, inkább a kényelmes és otthonos légkörre törekedve, semmint a giccsre meg a rongyrázásra. A biztonság csapnivaló, de hát ez is legalább egy kihívás. Bár merem állítani, hogy egy helyben ülve is képes lennék egy jó ideig ellátni mindent. Na jó, ha például több szobában kell virágot öntözni, mégiscsak muszáj leszek felállni. A szobák előtt nem állok meg, de azért egy mélyreható pillantással mérek fel minden láthatót ott is. A konyhában kötünk ki, ahol mindenek előtt egy bögre tea landol előttem. Egyik szemöldököm felkúszik, de miután ő beleiszik, és ugyanabból a löttyből öntött...
Túl édes.
A velem szemben ülőre függesztem tekintetem, várva valami felhomályosítást vagy valamit, hogy ugyan bizony mi dolgom lesz itt nékem, mert egy ilyen alaktól nem épp a főzőcskézést nézném ki, de azért remélem, hogy a három fogásra kiterjedő tudományomra való tekintettel nem főszakáccsá léptet elő.
Halk durranás hangzik fel, én pedig ösztönösen vetődök az asztal felett meglepően kecses mozdulattal új gazdám felé. Kár lenne, ha már most megmurgyélna szegény. De épp csak végigmérem, hogy jól van-e, aztán az ablakon lévő lyukra pillantok. Azt hiszem egy kiéhezett oroszlán nem vághat ennél elégedettebb pofát, amikor egy kövér antilop az orra előtt töri el a lábát.
Alsó ajkam beharapom, ezüstjeim felragyognak, és valami prédára leső vad vérszomja költözik beléjük. Felugorva vetődök az ablakhoz, kicsapva azt sarkig, majd egy hőhullámmal egy postaládát robbantok fel, és amíg mindenki azt figyeli, a következő ezred-másodpercben kiugrok az ablakon. Lehunyt szemmel élvezem az arcomba kapó szelet, és egy szempillantás alatt bontok szárnyat, kecses ívben felreppenve a szemközti épület felé, majd bombaként vetődök a menekülő alak felé. Szúró fájdalom villan át a csípőm bőrén, de mivel a horzsolás épp csak vérzik, pillantásra sem méltatom.
Kiszámított mozdulatokkal hajtom szárnyaim a kanyarodáshoz, célratörően haladva, amíg a kis alakot el nem kapom. Ceh, smurglik. Alattomos kis lurkók, akik piti összegekért bármit elintéznek. Puhán tarkón vágom, és a krumplis zsákot felkapva hónom alá csapom, majd gyalogosan indulok vissza lakóhelyemre.
Ha ennyi izgalom jutott ki nekem, hát nem panaszkodom. Hosszú évek óta ez volt az első olyan dolog, amikor csak csináltam, amit ösztöneim súgtak, és pár pillanatra annyira képes voltam ellazulni, hogy nem érdekelt, kinek vagy miért kell csinálni. Akartam. És nem tudom eldönteni, hogy a repülés, vagy a zsákmányolás volt vérpezsdítőbb. Lássuk be, hosszú idejű tespedés után egy magamfajta, cselekvést előnyben részesítő valaminek ez testhezállóbb feladat. És lehet csak nekem tűnt úgy, de kevesebb időbe telt, mint pizzát rendelni...
A kis akció miatti izgalom, és a sikeres vadászat felett érzett sikerélmény kitart még akkor is, mikor a konyhába lépve ablakot csukok, majd egy székre csapom a hónom alatti csomagot.
-Ezt találtam a sarki trafikosban.
Villan tekintetem a kicsi koszos alakra, amíg felkapom a feldőlt asztalt, és helyére rakom. Ne mondja senki, hogy felfordítom a lakást, és még rendet sem csinálok magam után. Aztán felsőm lekapom, és a derekamra kötöm az ujjánál fogva, mert ahogy azok a sötétbarna szemek a seb okozta kis vérfoltot figyelik... Nem szeretem, ha a hibáim felrójják nekem. Bár nem állítanám, hogy minden seb hiba, hiszen a legtöbb ékes bizonyítéka precíz munkámnak. Az ablaknak dőlve fonom keresztbe karjaim, elhatárolódva bármi beszélgetéstől vagy akármitől. Én csak leszállítottam a tettest. Ha kell, kinyírom, megfojtom, darabolom, postázom, fellövöm, elsüllyesztem, de külön kérvény nélkül nem állok vele szóba.
-Ott a fürdő, tedd magad rendbe.
A hang inkább leereszkedően közömbös, de nem is ez lázít. Az előbb akarta kinyírni, most meg kettesben maradna vele? Egy hitetlenkedő pillantás után újra a kis gnómszerű lényre pillantok.
-Előbb ezt eltakarítom. Úgyis összekoszolom magam ezzel, felesleges kétszer fáradni.
Húzom el a szám, lejjebb hajtva a fejem, és hagyva, hogy hosszú hajam előrehullva takarjon el.
|
| vicii | 2012. 10. 07. 16:40:44 | #23665 |
Karakter: Shinzo
Megjegyzés: (Kezdés Launak)
Elragadtatva, lágy mozdulatokkal kezelem az ecsetet és csillogó szemekkel nézem, ahogy legújabb festményem testet ölt előttem.
Finom vonalak, pasztell színek, világos árnyalatok. Az ég halovány kékjébe fehér bárányfelhők hajlanak, a Nap ragyogó fénye megcsillan az aranyszínű búzakalászokon. Magányos alak sétál a mezőn, alakja magas, vékony. Sötét, elegáns ruha van rajta, arcán tökéletes közöny, csupán gyönyörű sötétbarna szemei csillognak szeretetteljesen, ahogy elgondolkodva a távolba réved.
Az utolsó ecsetvonással pedig teljes a kép. Gyengéd mosollyal pillantok végig rajta.
Megint engem festesz…?
Felkuncogok a feddő, de lágy hang hallatán.
- Igen. Szeretlek téged megfesteni.- mondom hangosan, ámbár nincs senki a szobában. Elégedett mosollyal teszem le a palettát és az ecsetet, majd nyújtózva kelek fel a vászon elől.
Nem kellene rám pazarolnod a tehetséged.
Rosszallóan ingatom meg a fejem.
- Ne mondj ilyeneket… ez nem pazarlás. Hanem művészet.- jelentem ki magabiztosan. Elhallgat, de érzem a mellkasomba kúszni azt az édes, bizsergető, meleg érzést. Az ő érzéseit…
Egy hosszú pillanatig lehunyt szemekkel engedem, hogy engem is elborítson, majd jóleső sóhajjal veszem az irányt a konyha felé. A hűtőbe bevetve magam tejet veszek elő, meg a tegnapi torta maradékát, és a konyhaasztalhoz lehuppanva elégedetten kezdem majszolni.
Meg fog fájdulni a fogad, ha folyton édességet eszel.
- De hát ha annyira finooom…- sóhajtom teli szájjal. Felkuncog, én pedig mohón tömöm tovább magamba.
Az idillt pedig egy halk durranás szakítja félbe.
Fájdalom hasít a jobb karomba. Felsikoltva dőlök le a székről, majd magzat pózba gömbölyödve szorítom magamhoz a karom.
- Ez fáj… a kezem…! Shin-chan!- sikoltom pityeregve, majd nagyra tágult, rémült szemekkel pillantok le. Vér… ez vér…!
Shinzou, nyugodj meg! Vegyél mély levegőt! Semmi baj, itt vagyok!
Összeszorított szemekkel megpróbálom hát, és szaggatottan nagy levegőt veszek, de a fájdalom nem múlik el. Ráz a zokogás, félek, és nem értem, mi történt…
Szépen lassan átveszem a megriadt Shinzo helyét, amíg meg nem nyugszik. És míg odabent zokog, az ablak felé pillantok, ahonnan a lövés jött. A konyhaszekrényhez kúszok, majd a felsőmet óvatosan levéve nézem meg a sebet.
Szerencsére csak egy kis felszínes karcolás. A golyó csak súrolta a karomat.
A fájdalomra fittyet hányva húzom ki az egyik fiókot, majd kézbe veszem a fegyvert és kibiztosítom. Felállva a fal mentén az ablakhoz lopakodok, majd óvatosan kitekintek rajta.
Bingó.
Egy orvlövész. Ezt most vajon ki küldte…?
Hirtelen lendülök az ablak elé, célzok és lövök, egymás után háromszor. Nem tudom, eltaláltam-e, de hirtelen húzódik be az egyik kémény mögé, majd pár perc múlva az alak már a lépcsőházban fut lefelé.
Elégedetten teszem hát le a fegyvert, majd a fürdőszobába megyek, hogy ellássam a sebet. Lefertőtlenítem majd bekötözöm.
Vége…?
Igen. Semmi gond, már vége. Nem fog visszajönni.- nyugtatom meg, a feszültsége pedig lassan oldódni kezd. Ez nem jó. Nem engedhetem, hogy ilyenek történjenek, de mégsem tudok folyton résen lenni.
Megoldást kell keresnem a problémára…
Első lépésként üvegest hívok, ezúttal sokkal strapabíróbb üvegekre cseréltetem le a mostaniakat, majd elgondolkodva ülök le a kanapéra. Talán a legjobb megoldás az lenne, ha felbérelnék valami profit Shinzo mellé. Aki akkor is tud figyelni rá, amikor én nem. Aki megvédené…
Elgondolkodva nyúlok a telefonért, majd tárcsázok.
*
Leparkolok a megbeszélt találkozó hely elé, majd mielőtt bemennék, még utoljára ellenőrzöm a fegyverem. Nem engedhetem meg magamnak az óvatlanságot.
Ezek után kiszállok, megigazítom a zakómat, majd a hatalmas épület felé veszem az irányt. A portához lépve aztán közönyösen pillantok a csupa vigyor emberre.
- Mr. Sebastian Harris már vár rám. A nevem Shinkoku.- mondom diplomatikus, jeges hangon, a portás pedig nyájas mosollyal türelmet kér, majd telefonál. Alig fél perc múlva jó utat kíván, én pedig a lift felé veszem az irányt.
- Legfelső emelet.- pillantok a liftes fiú felé, aki bólintva nyomja meg a gombot. Zsebre tett kezekkel várakozok, majd néhány perc múlva a lift végre megáll, az ajtó pedig kitárul.
Nagyon elegáns lakosztály, a lift rögtön a nappaliba nyílik. Minden puccos, látszik, hogy vagyonokba kerülhetett. Pont, mint az én házam… bár az ízlésesebb.
- Áh, Shinkoku, drága barátom, már vártalak!- libben elő negédes mosollyal Sebastian. Mint mindig, most is elegáns öltöny van rajta.
Sebastian az egyik ügyfelem, még a bőre alatt is bankó van. Nagyon számító, kegyetlen természetű férfi, akinek egyetlen nagy hátránya, hogy imádja a szépet…
- Megkínálhatlak valamivel? Egy italt? Szivart? Tegnap hozták Kubából.- vigyorodik el, de lesújtó tekintettel lohasztom le a vigyort a képéről.
- Hagyjuk ezt. Látni akarom.- szögezem le rideg hangon, mire fanyar ábrázattal sóhajt fel.
- Folyton csak az üzlet… te tényleg nem tudsz lazítani?- kérdi savanyúan. Egy újabb gyilkos pillantás, aminek hatására végre befogja a száját, és int, hogy kövessem. Egy egészen hátsó szobába megyünk, és mikor meglátom az ajtón az ujjlenyomatos zárat, csak felvonom a szemöldököm. Tényleg ilyen értékes, hogy így védi…?
Az ajtó halk pittyenéssel kinyílik, és egy egészen buja hangulatú hálószobát fed fel. A hatalmas badlachinos ágyon pedig egy karcsú, de izmos test fekszik.
- Fáradj csak beljebb, és tekintsd meg te magad.- duruzsolja a nyájas hang, én pedig magabiztos léptekkel sétálok beljebb, majd az ágy végében megállva szemlélem meg őt.
Egészen különleges, megkapó látvány, ahogy a vonzó, erős test kiterítve hever a selyem ágyneműn, a kényesebb részleteket pedig csak egyetlen vékony takaró fedi. Csupasz mellkasa finoman izmolt, bőre tele van sebhelyekkel. Kezeit az ágy vázához láncolták, csuklóját kikezdte a bilincs, alvadt vér száradt alkarjára.
Mégis az arca az, ami igazán megfog benne.
Éles, durva vonások, ennek ellenére mégis szép. Fakó, hosszú haja arcába omlik, szinte eltakarva, én mégis látom a lényeget. Ajka, akár két penge, szorosan simulnak egymáshoz, vonásait pisze orra teszi lággyá.
Metsző, fémes szürke tekintete pedig szinte parázslik, merő gúnnyal mered rám tincsei mögül.
- Engedd el.- utasítom a mögöttem ácsorgó Sebastian, aki meglepett döbbenettel fordul felém.
- Micsoda? Eszednél vagy? Veszélyes!- szisszen fel, én pedig villanó szemekkel fordulok felé.
- Azt mondtam, engedd el.- ismétlem meg elmélyült, fenyegető hangon, ő pedig nagyot nyelve akasztja le a nyakában függő kulcsot, majd lép az ágyon fekvő testhez. A jeges tekintet undorodva villan gazdája felé, megannyi ki nem mondott ígéretet sugallva. A bilincsek pedig kattannak, az alak pedig megdörzsöli kikezdett csuklóit, majd ülő helyzetbe tornázza magát. – A nevem Shinkoku. Téged hogy hívnak?- kérdem semleges hangon. Egy hosszú pillanatig csak furcsán csillogó szemekkel bámul rám, majd végül felszegett fejjel bemutatkozik.
- Az én nevem Adam.
A hangja élesen, magabiztosan cseng, büszkén.
Nekem tetszik. Szimpatikusnak tűnik.
Szimpatikusnak? Nagyon furcsa ízlésed van…
Ne mondj ilyeneket… szerintem egész helyes. És erősnek tűnik.
Elgondolkodva méregetem, majd körbepillantok a szobában. Nem sokkal mellettem egy kis dohányzóasztal székkel, azon pedig egy hamutartó. Kézbe veszem a kristályt, majd megforgatom az ujjaim között. Végül egy hirtelen mozdulattal felé dobom.
Villan a tekintete, elkapja. Jók a reflexei és gyors.
Elégedetten lépek az eddig némán szobrozó Sebastian elé.
- Megveszem.
Szerkesztve vicii által @ 2012. 10. 07. 16:42:28
|
|
