|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nauki | 2014. 07. 15. 21:28:04 | #30651 |
 Karakter: Koizumi Km´dicer
- Te…te most azt kérted, hogy menjek veled? – ismétli meg kérésemet.
- Igen – válaszolom ugyanazzal a semleges és kissé tán hideg hangnemben. Jég kék szemeimet az övébe fúrom.
- De…hisz azt sem tudom ki vagy és merre tartasz-jelenti ki megilletődve. Nem nem hagyhatom elmenni. Most van rá esélyem, hogy valakit magam mellett tudhassak, talán csak a kétségbeesett magány szólal meg belőlem belülről, vagy tán megbabonázott a szépsége, nem tudom. Egyben biztos vagyok, valami ismeretlen nyugalom és melegség öleli körbe a szívemet, ha rá tekintek.
- Oh Koizumi Km´dicer. Megyek amerre akarok. És te kivagy?- mutatkozok be. Most már válaszoltam a kérdésére, így velem tarthat. Nem tud most már semmi kifogást kitalálni.
- Marion Zara Rains a nevem– hangja halk, ha nem lenne ilyen éles a hallásom, lehet, hogy nem is hallanám. Tán a félelem miatt?
- Örvendek – mosolyogok rá, tán ez enyhít a felém irányuló kétségein és félelmein– Akkor mehetünk is? – térek a lényegre a formalitások után. Látom a szemében, hogy nem hiszi el kérdésem komolyságát.
- Innen mindenesetre menjünk el mielőtt a rendőrség ide érne – határozott léptekkel indulok meg a sikátorból, a gyér utcalámpák fényében keretezett útra rátérve. Érzem, hogy figyel, hát hogy ne érezném, mikor gyönyörű szemei majdnem lyukat égetnek belém. De mikor rátekintek az útra szegezi azokat.
- Nos Marion vagy Zara van családod? – kérdezem megtörve a csendet. Muszáj tudnom, hogy el tud e innen szakadni, vagy csak nagy nehézségek árán.
- Nincs- adja tudtomra egyszerűen.
- Az jó – válaszolom, majd mikor rájövök, mit is mondtam helyesbítek- Már mint az utazást illetően.
- Jó legyen. Veled megyek- jön a hirtelen válasz, mely megmelengeti magányos lelkemet és szinte el sem hiszem, hogy mit mondott. Mosolyogni kezdek.
- Akkor indulhatunk is utunkra mielőtt beköszöntene, a napfelkelte- mondom határozottan.
- Mér olyan fontos napkelte előtt elindulni? - kérdezek rá kíváncsian. Lehet, hogy még egyszer meg fogom unni a kíváncsiságát, de egyelőre nagyon szórakoztat, hogy kérdezget és, hogy van társaságom madárkámon kívül.
- Mert engem nem igen kedvelnek, az emberek- válaszolom halkan tekintetem az égre emelve. Hát igen, sose szerettek. Mindig is irtóztak tőlem, féltek és rettegtek. Pedig nem is lehet rólam első ránézésre tudni, hogy mi vagyok, egyszerűen a lényem riasztotta el őket.
- És mért nem?- kérdezi meglepetten. Aranyos a tudatlansága.
- Mert félnek tőlem. Ezért is lepett meg annyira, hogy te nem szaladtál el rögtön- válaszolom, hangosan kimondva a gondolataimat.
- Értem- motyogja elmélázva. Nem tudom, hogy min is gondolkodhat, talán azon, hogy nem szívesen utazik egy ilyen szörnnyel mint én, de tartozik nekem és ez hozzám köti. Szirénák hangja ránt vissza a valóságba.
- Hé álljanak meg!- kiállt utánunk egy rendőr. érzem, hogy a mellettem álló lány reszketni kezd.
- Hé- megállok, jobb ha tisztázzuk magunkat, lenézek a Marionra.
- Sss. Ne szólj egy szót sem majd én beszélek- suttogom neki, ő csak bólint. Okos lány.
- Elnézést. Történt egy gyilkosság a közeli sikátorban önök nem láttak semmit? - tér rögtön a tárgyra az egyik.
- Nem- válaszom határozottan cseng.
- Érdekes, egy szemtanú azt mondja látta önöket ott. Tagadja ezt? - néz mélyen szemembe. Ez pedig plusz pont, legalább nem kell a tekintetüket keresnem. Az egyik gyűrűmet hívom segítségül, ez pedig az emberi tudat ereje. Ezzel képes vagyok befolyásolni mások elméjét, Hasznos kis képesség, csak macerás használni, mert kicsit sokáig tart kisöprögetni a fejben a nyomokat és akár káoszt is okozhatok ott. Szorosan ökölbe szorítom a kezem, a gyűrű felforrósodik, minták kacskaringóznak, a kezemen érzem. Akkor készen is állok. Finoman puhatolózni kezdek mindkettejük fejében, kitörlöm a szemtanú beszámolóját és kicserélem egy másikra. A szemtanú már eltűnt, így nem fog akadékoskodni.
- Tagadom, természetesen- engedem vissza a gyűrűbe az erőt. Öt perc telhetett el mire sikerült a művelet.
- Elnézést, most, hogy így mondja eltévesztettük, a mi hibánk, sajnáljuk, hogy kellemetlenséget okoztunk- azzal sarkon fordulnak és elmennek.
- Jobb ha sietünk- azzal kézen fogom a hölgyeményt és sietős léptekkel az erdő felé veszem az irányt. Beérve, átvágunk rajta, majd egy tisztáson lyukadunk ki.
- Fordulj, el- kérem meg gyengéden. Eleget tesz neki, mire felveszem újra teljes pompámat. Mire visszatekint, meg sem lepődve mér végig teljesen.
- Most, hogyan tovább?- kérdezi halkan.
- Pattan, föl- kérem, mire megszeppen, de megkerülöm és hátamat egész közel tartom hozzá. Felszáll, én pedig nekiiramodok az éjszakának.
- Megmutatok pár olyan helyet, ami le fog nyűgözni és ott még ember nem járt- szólok neki hátra, mire csillogó szemekkel bólint és érzem, hogy lassan de biztosan ki fogom érdemelni a bizalmát. Bizalom… Évek óta nem bízott bennem senki…
|
| Nauki | 2013. 09. 03. 17:27:32 | #27197 |
Karakter: Koizumi Km´dicer
Megjegyzés: loraneko-nak~kezdés~
Ez a világ egy kegyetlen és mocskos hely, de mégsem képes senki otthont adni egy olyan törvénytelennek, mint én. Félnek tőlem azok az emberek, akik tudnak a természetfeletti létezéséről, s félnek tőlem a természetfelettiek is. Félnek, mert egy olyan népből, fajból származom, mely évszázadok óta öli a többi teremtményt. Egy erőszakos és brutális nép vagyunk, kik kegyetlenül megölünk bárkit, ki ellenkezik nekünk. De mégis, egy dolog van ebben a mocskos világban melyet mindennél jobban szeretek. A csillagokat. A havas és puha fűben elnyúlva szemeim az égre szegezem. Az aprónak tűnő fényes égitestek akár megannyi éjjeli tündér, oly fényesen ragyognak. A végtelennek tűnő égbolt, a földdel összeérve, mintha eggyé válna. Nem nézhetem itt örökké ezt a gyönyörű és megmagyarázhatatlan szépséget.
Tovább kell mennem.
Hogy hova?
Magam sem tudom… csak megyek arra, amerre az eszem vezérel. Oda megyek, ahova akarok. Nincs megkötve a kezem, szabad vagyok… Szabad? De mire jó az, ha nincs kivel megosztanom. Cél nélkül kóborolni, olyan mintha egy ócska kóbor, bolhás kiscica lennék, de én nem akarok az lenni. Egy fenséges tigris akarok lenni, ki büszke, mert van valakije, akihez tartozhat. De ki is szerethetne egy olyan kóbor lelket, mint, amilyen én is vagyok? Senki… ez a szomorú igazság. Sokáig még magamnak sem akartam beismerni, de azt hiszem lassan ideje lesz. Felkelek, és közben leporolom magamról a havat. Szorosabbra húzom magamon a fehér bőrkabátomat, mely meleg télre szabott darab, ugyanis belül kellemes szőrme tölti ki a teret. Mikor kiérek a magasabb hóból, a betonúton lerázom a bakancsomról a havat. Általában, ha városokban kóborolok, kisebb utcákon keresztül teszem, a feltűnést kerülve. Főnix útitársam Kiero a levegőben nyomomba szegődik, azonnal mikor megindulok, egy sötét és szűkös utca felé. Egy darabig kanyargok a nyirkos és hűvős, macskaköves utakon, mikor női sikolyra leszek figyelmes.
- Ne, kérem… hagyjanak!- hallom meg a kétségbeesett női hangot, mely, ha nem ilyesfajta szavakat hallanék tőle, még akár a legszebb muzsikának is titulálhatnám. Akár elmehetnék, itt hagyhatnám sorsára, de valami arra késztet, hogy megnyújtsam a lépteimet és határozottan a hangforrásához ne siessek. Mikor beérek a kis zsákutcába a látvány, ami fogad egy pillanatra ledermeszt, félre értés ne essék, nem azért, mert olyan borzalmas, csak egyszerűen eme embernő szépsége páratlan. Hosszú a sötétben feketének tűnő haja, meg megcsillan a gyér lámpafényben, mely éppen ebben a pillanatban adta meg magát és aludt ki. Ruhái itt-ott el vannak szakadva, néhány helyen vérzik is. Kétségbeesett tekintetét rám emeli. A sötétben csak alakom körvonalát láthatja, az arcomat viszont nem. A földön ül, körülötte két robosszus férfi. Söpredékek, még nálam is rosszabbak.
- Uraim, távozzanak!- szólítom fel őket a távozásra, kemény és éles hangon, mely csakúgy hasítja a téli levegőt. Rövid mondatom végén, félelmetesen morogtam, pedig nem akartam, akaratomon kívül tört fel belőlem.
- Maga az, akinek távoznia kéne- röhög felém az egyikük, kezében megcsillan a beszűrődő holdfényben a kés.
- Én szóltam!- morogtam, szinte alig hallhatóan- Kisasszony, ha kérhetem, csukja be a szemét. Nem hölgynek való látvány az, ami most következik- kértem meg szépen, úgy tett. Remegő kezeit szemei elé helyezte, érezte, ahogy szívverése még jobban felgyorsul.
- De nagyra van magával a fickó!- röfögi a másik, most utoljára. A következő pillanatban, testem ívben megfeszül, csontjaim viszonylag hangos ropogással törnek el és formálódnak meg új alakba. Kezeim megnyúlnak, arcom pofaszerű lesz, testemen szőr nő, szemeim a sötétben kéken izzani kezdenek. Körmeim karmokká nyúlnak, fogaim agyarakká élesednek. Íme egy vértigris, valódi alakjában. Fehér bundámon, fekete sávok helyezkednek el. Szőröm felborzolom, szemeimben a gyilkolási ösztön köszön vissza. A kést tartó férfi kezéből kicsúszik az éles penge, hangos koppanással ér földet. A következő pillanatban elrugaszkodom és csattannak a fogaim. Mire a kés koppanásának visszhangja elhall, az egyiknek vége. A másik seggre huppan és halálfélelemmel eltelt tekintettel rám mered, és maga elé emeli egyik karját, melytől a következő pillanatban, hangos reccsenéssel megfosztom. Szétmarcangolom, vérét jólesőn kortyolgatom. Rég volt, már, hogy öltem, most veszem csak észre milyen éhes is vagyok. Hallom, ahogy a hátam mögött lévő nő szíve kihagy egy ütemet, légzése felgyorsul, és egyre szabálytalanabbá válik. Sikítani akar, hallom a légvételéből, de ezt megakadályozva élesen hátratekintek. Ha lehet még jobban a falnak hátrál. Háta a hűvös és nyálkás, érdes falnak nyomódik.
- Nem foglak bántani- sugallom neki, a ki nem mondott szavakat. Láthatóan kicsit megnyugszik.
- Csukd be a szemed egy kicsit még!- kérem. Megteszi, én pedig újra emberi alakomat felvéve lábaimat kinyújtóztatva ülök a nedves kövön.
- Köszönöm, kinyithatod- szólok neki, kedves hangon. A haragom elszállt. A tetemeket szemlélem, nem végeztem felületes munkát, testrészeik szanaszét hevernek a havas földön, elcsúfítva a hó szép fehérségét.
- Nem esett bajod?- kérdeztem rásandítva.
- Nem- mondta halkan, hangját alig hallva.
- Akkor jó- hunytam le szemeimet és arcom az ég felé fordítom- Ideje lenne elmenned, mielőtt felfedezik a testeket- lehelem a hűvös éjszakába.
- Köszönöm…- kel fel a földről és karjait összefonja maga előtt.
- Nem tesz, semmit- mondom nyugodtan, meg se moccanva.
- Hogy tudnám meghálálni?
- Mondd csak, nem félsz tőlem?- kérdezem megvillantva szemeimet.
- Őszintén szólva, de… nagyon, de tudom, hogy engem nem bántanál-, mondja nyugodtan, szomorúsággal az arcán.
- Most öltem meg két embert, teljesen higgadtan, honnan tudhatnád?- kérdezem.
- Csak érzem- s, végszóra Kiero is megjelenik, bár a lánynak láthatatlan.
- Hmm…- hümmögök.
- Gyönyörű madár- jegyzi meg enyhe csillogással a szemében. Meglepődök.
- Te látod őt?- kérdezem.
- Igen, de félre ne érts, nem vagyok természetfeletti, mint te.
- Visszatérve- kezdem- kitaláltam, hogyan tudnád meghálálni- közben, felkelek és elé lépek, mire nem hátrál, feltekint egyenest szemeimbe, kíváncsian fürkész- utazz velem! Megmentettem az életed, ennyivel tartozol!- jelentem ki hidegen, enyhe izgalommal a hangomban.
|
|
