|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Kita | 2011. 05. 07. 00:28:45 | #13442 |
 Karakter: Ivi Paradise
Megjegyzés: Gwathnak
-
- Fúú, láttátok ezt? – hajol hozzánk Karin, mikor kapunk öt percet egy gyors, de annál alaposabb nyújtásra. Nekem a futástól már eléggé bemelegedtek az izmaim, egyik lábam felteszem a segédrúdra, szembe állok a tükörrel és egyenes háttal hajlítom a térdem, az emelt lábam kifordítva mozgatok meg az izmaim.
- Mire gondolsz? – nézek rá kifordítva a gerincem, megropogtatva
- Üzletemberek, mi? – emeli fel a szemöldökét a fekete hajú, magas lány. Mindig is irigyeltem kicsit rejtettem, hogy tökéletesen arányos, karcsú és magas alakja van, inkább modellszerű szoborszépség, mint én, az alig százhatvan centimmel… - Hol nézne ki egy diplomata ennyire… szexisen? – szusszant egy kicsit, megnyalintva az ajkait. Nevetve legyintem el, visszafordulva a saját dolgomhoz.
Ugyan már. Ők is csak emberek, sosem figyeltem, ki hogy néz ki, emberek vagyunk. Sosem értettem, hogy ki a rossz vagy a jó ember, mindenki a saját belátása s normái szerint cselekszik folytonosan.
Hát ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak felettük? Ha Karinnak tetszik, hát szíve joga, de ezalatt a három hét alatt nincs esélye, hogy bárkit is meghódítson.
***
Egyszerre, egyengyakorlatok, alap mozdulatok ismétlése… mindent még mélyebben, még nagyobb feszítéssel… amikor kaptunk két percet, hogy ugyanazt a háthajlítást gyakoroljuk a kéztartás helyességét illetően, Mary finoman rámpisszent.
- Hm? – kérdezem halvány mosollyal.
- Tíz óránál – suttogja. Ilyenkor mondjuk lehet beszélni, a madame meg is engedte, csak nem tanácsos a levegővétel helyessége miatt.
Éppen hogy csak fellesek a szemem sarkából, a magas üvegezett tetőszerkezet és felső oldalfalak miatt fényes ennyire ez a terem, az üveg falak pedig még inkább visszatükrözik a fényt, de a legvilágosabb dolog mégiscsak az a férfi, aki fent támaszkodik a kovácsoltvas korláton, ujjait és fejét finoman mozgatja a kiszűrődő zene dallamára.
Sötét szemei minket firtatnak méregetnek, kicsit mintha egy hentes méregetné a marhákat a vágóhídon, a maga fenséges feljebbvalóságának teljes tudatában.
***
Fárasztó edzés után leülünk a padlóra, mikor végre is a Madame megadja az engedély a délelőtti edzés befejezésére. Némi pihenő, ebéd, egy másfél órácska pihenő és ismét edzés. Remeg a gyomrom a megerőltetettségtől és ebből már csak több lesz… az iskolában sem sétagalopp a napi edzés, a jegyek, az állandó mozgás, de ez… eldőlök, kezem-lábam szétvetve. Ki vagyok purcanva, de ez az állapot piszkosul tetszik.
Ebéd után megengedek magamnak egy hosszú és mély, forró zuhanyt, majd hirtelen hideggel átöblítem magam, hogy kicsit felkeljek a forró víz masszírozó hatásából, és felöltve egy kényelmes melegítőruhát, bő nyakú és ujjú szürke kötött felsőt a fehér toppra és egy rövid nadrágot.
- Lányok, Ebéd! – kiált fel a Madame, egy szusszanás kíséretében nyomjuk fel magunkat az ágyról, minden izmom sikoltozva tiltakozik a mozgás ellen. Már most? Jézusom. Megint ki fog kelleni mennem futni, hogy magamhoz térjek a gyakorlatok kezdetére!
- Ivi, Karint láttad? – lép mellém Mary, kisimítva szintén még nyirkos tincseit az arcából. Megrázom a fejem értetlenül.
- Miért, eltűnt?
- Nem… zuhany után kiment a szobából, hallottam nevetgélni valakivel a folyosón…
- Ugyan mit aggódtok, egyszerű… bepasizott – fogja meg a vállunkat Aria. Kicsit megrezzenek a lány sötét szemei hatására, annyira gúnyos tud lenni néha, de nagyon kedves. Rámosolygok halványan és az ujjaim köré csavarintom szórakozottan egy rakoncátlan sötét hajtincsét. Mary szeplői és vörös haja mintha lángolnának.
- Hogy hogy bepasizott? Itt? Kivel, egy erdei medvével vagy egy éticsigával? – gúnyolódik.
Aria kis füttyszóval a halántékához érintette a mutatóujját.
- Nem láttátok, milyen helyen vagyunk? – kérdezi, mint a rossz óvodásoktól a mérges, de türelmes óvónéni.
- Egy isten háta mögötti helyen.
- Na igen. Egy tenyészbikákkal teli paradicsomban! – vigyorog – Láttátok azt a kis sötét hajút? A Nagy Hófehérke mellett.
- Igen… - beszélgetni kezdenek. Elfordulok és leülök az asztalhoz,kimerve magamnak egy kis levest, elgondolkodva tűröm hátra nagy hullámos szőke, kiengedett hajam, ami a vállamig hullik.
„Tenyészbikákkal teli paradicsom… „
„Milyen szexisek… „
- Elterelik a gondolataikat – rázom meg a fejem finoman, csendesen tovább kanalazva.
Aznap este Karin nem aludt a szobánkban. Értetlenül ülök az ágyneműk tetején, felhúzott térdeimen nyugtatva a fejem. Aggódok miatta…
***
Másnap, mikor rezeg a mobilom, hogy újra kimehessek futni, már az ágyában feküdt, fáradtan dörgölöm a szemeim, felöltözök és kióvakodok. A fülhallgatókat felteszem és futni kezdek. Gyorsabban és nagyobb távot akarok teljesíteni, megállás nélkül…
Egyetlen pillanatra nem figyelek oda, elakad a lábam és végigvágódok a betonon. A csuklómról lejön a bőr, a térdem zsibbadva fáj, és tompán lüktet az egész bal karom. A fenekemre fordulok, sziszegve nézem, ahogy a tenyeremből szivárog a vér, félve imádkozok, hogy ne törjön vagy repedjen, neadjisten húzódjon, mert akkor…
- Madame Poulen kitekeri a nyakam és csomót köt rá – húzom a szám félve.
***
Az edzésen szorítom a számat, a térdemen és a kezemen szorítókötéssel, de csinálom… nem hagyhatom abba most… A végénél már alig állok a lábamon. Átkenem géllel és minden rendben lesz… maximum holnap reggel nem futok, hanem pihentetem. Mindjárt ebéd, addig… megpihenhet…
- Hello – felkapom a fejem, egy mosolygós, sötét hajú férfival nézek farkasszemet.
- Jó napot – kezdem óvatosan. Őt már láttam a másik férfi mellett… az üzletemberek egyike.
- Ugyan, nem vagyok még olyan öreg – ül le mellém mosolyogva. Zavartan mosolygok rá.
- Elnézést. Segíthetek?
- Végül is nem… - mosolyog rám – Láttam, hogy fáj a kezed. Megkérdezhetem, mi történt?
- R-reggel elestem – mondom csendesen, a kezemre nézve. – Nem súlyos. Köszönöm az érdeklődését…
- Ugyan, semmiség, elvégre, egy ilyen…
- Kaze – hallok egy mély hangot. Felnézek, kicsit kikerekednek a szemeim. Milyen hatalmas férfi, jesszusom… - Dolgunk van. Nem emlékszel?
- Igazat bevallva, nem rémlik… - mondja halkan, simulékonyan.
Miért érzem azt, mintha bolha lennék két dobberman között?
|
| Gwath | 2011. 04. 03. 02:07:32 | #12736 |
 Karakter: Gin Hangan
Megjegyzés: Kitának
Tulajdonképpen azt hittem, az emberi hülyeség egy idő után untatni fog és fárasztani, de az az igazság, hogy annyira kimeríthetetlen ostobaságuk és annyira határtalanul manipulálható, logikátlan faj, hogy máig el tud szórakoztatni újabb és újabb meglepetéseivel. Különös példái ennek a gyűlések és megbeszélések, ahol a problémák megoldásának egészen új, csak épp sehova sem vezető dimenzióját ismertem meg. A feudalizmusnak és a monarchiának megvolt az az előnye, hogy a hatalmas birtokló döntéseit végrehajtották, mert féltették a fejüket- manapság már egy kitűző segítségével is bárki lehet olyan hatalmas, mint az elnök. Ajkaimon egészen finom, szinte csak árnyalatnyi mosollyal ellöktem magam a székkel, hogy lassan átforduljak a másik oldalra- öklömre támasztottam fejem és néztem az arcokon eluralkodó hihetetlen korlátoltságot. Kaze mellettem tulajdonképpen alszik, csak a szeme van nyitva, de a légzésén hallom, hogy már vagy negyedórája álomba merült, amíg ők vitatkoznak. Ők... akik fontosnak és pótolhatatlannak tartják magukat, és most az általam birtokolt hotel legfelső emeleteinek egyikén isszák a kávémat, az üdítőimet és zabálják tonnaszám a szendvicseket, de ezen felül aztán igazán semmi látható eredménye nincs erőfeszítéseiknek. Csendesen gondolataimba merültem hát, átnézve az üres arcvonásokon, mint egy kirakaton- ha dönteni kell, úgyis megkérdezik majd a véleményem, amit néhány szép ívű mondattal és minimális magyarázattal mindenkivel elfogadtatok.
A tegnap jár a fejemben-itt voltam, amikor fogadtam az érkező "kollégákat", aztán hagyva őket dagonyázni a luxusban, saját dolgom után jártam- mint a legtöbbször, leráztam magamról a felkínált testőrt, kocsit és díszkíséretet, hogy éppúgy váljak köddé, mint ahogy a fotósokat kerülöm ki- rólam csak akkor készül kép, ha én is akarom, de ez általános érvényű dolog. A városból ki vagy visszajutni mindössze egy hétköznapi ruha, egy baseballsapka és egy vonatjegy kérdése, hogy aztán az első megállónál leszálljak és besétáljak az állomáson túli erdőbe. Innentől felölthettem valódi alakom és a maradék kilométerek leperegtek- át akartam mozgatni izmaimat és végre kihasználni a természet adta nyugalmat, a rejtett és szunnyadó erőket elszabadítani. Nem ügyeltem rá, hogy hangtalan legyek, csak a sebesség érdekelt és az, hogy valamennyire távol tartsam magam az utak szélétől. A hegy felé tartottam, ahol a fő falka territóriuma, s egyben a hotel volt, ahol a tárgyalásoknak zajlaniuk kellett, anélkül, hogy iránytűre, térképre pillantottam volna, egyszerűen ismerve a fákat, szinte egyenként. Itthon voltam, mancsom alatt a jellegzetes, keserű illatú avarral. Útközben egy buszt hallottam, fújtatva kapaszkodott fel a szerpentinen, s kockáztatva közelebb húztam az úthoz, hogy beazonosítsam a járművet- nem ugrott be rögtön, hogy vártunk volna más vendégeket, s csak az utasok láttán sikerült helyére tennem a váratlan eseményt- a balettintézet edzőtáborát. Olyan régen lefoglalták már a szobákat, hogy szinte megfeledkeztem róluk, egyébként sem izgat semennyire, mennyi ostoba emberrel leszek összezárva- a tömeg a végtelenségig növelhető anélkül, hogy IQ-juk összege változna.
Könnyedén hagyom le a járművet, a terep nekem kedvez, nem vagyok kénytelen kanyarogni, egyenesen vágok át az egészen, így jóval a közönség előtt tudok besétálni, csak a személyzet köszönt, más nem lát. Nincs szükségem arra, hogy bárki figyeljen vagy a nyomomban lihegjen- az egyik alárendelt hím vár a jelentésekkel és eseményekkel, kizárólag tőle akarok ma szót hallani, aztán a vacsora után az erdőbe menni, a többiekhez. Sajna addig még foglalkoznom kell a "vendégeimmel", akik nyugodtan lehetnének az aktuális étkezésem is, mégis, udvarias és átláthatatlan mosollyal társalgok, mindig értelmüknek és érdelődésüknek megfelelően választva meg a szavaimat. Tekintve, hogy milyen foglalkozások bukott művelői vedlenek politikussá, ez elég fárasztó feladat tud lenni, így cinikus élvezetet keresek benne és előszeretettel ejtem kétségbe őket kétértelmű megjegyzésekkel. Senki sem érezheti magát biztonságban és erősnek velem szemben, bár annyira kifogástalan a modorom, hogy alig akad, akinek megfordulna a fejében, hogy pár szóval úgy fordítom a vitorláját, hogy az én szeleimmel hajózzon.
Odakint minden rendben volt. Kabócáktól hangos éjjelt töltöttem el, bejárva az egész revírt, lellenőrizve mindent és mindenkit. Egyenként ismertem a falkatagokat, beszéltem velük és feladatokat osztottam ki. Hajnalban aludtam valamennyit, aztán kelletlenül, de elindultam visszafele, hogy megjátsszam, reggeli kocogásból térek vissza. Az ösvény végén belefutottam az egyik balerinába- métereken hátráltam előle, mígnem eldőlt, hogy így nem tudom megkerülni, fülében bömböl a zene, legalábbis az én hallásom számára. Aztán a ketyere hirtelen megbokrosodik és alkalmam nyílik kihasználni képességeim és tapasztalataim. Alig kell valamit tennem, hogy elérjem, villámgyorsnan térjen vissza a szállóba. Nem látott belőlem semmit, mégis, arca rémületet tükrözött, légzése pánikszerűvé vált...Az emberek olyan egyszerűek, rázom meg magam, a reggeli harmattól szabadulva meg, mielőtt emberré vedlek és kocogni kezdek visszafelé.
Zuhany, reggeli és persze Kaze...a második a rangsorban, valamint segédem, néha egyszerű mozdulatokkal, tekintettel beszélgetünk, ahogy odakint megszoktuk, s elszórakoztatjuk magunkat, amíg a többiek locsognak körbe-körbe. Valamivel alacsonyabb nálam, vöröses szőrű és a szeme is inkább barna, mint a fajta szürkéskékje, de alig tudják felvenni vele a versenyt. Emberként vonzó, természetes jeleség, jól formálta meg a személyiségét, amit kifelé mutat és ügyel a legkisebb részletekre is. Vele indulok hát el, hogy a hallban találkozzam a reggeliről érkezőkkel- helyettük azonban rendezett, tömött sorok tűnnek fel az ajót túloldalán, a tegnap látott kompánia. Társam a legnagyobb lelki nyugalommal méri végig őket, olyan gyorsan, hogy szinte fel se tűnne másnak, de ahogy egészen picit rezzennek vonásai, pontosan tudom, kik ragadták meg figyelmét és követem a tekintetét. Egy magas, nádszálkarcsú, hollóhajú lány a sor elején; még egy sötétebb a közepe táján, s nem sokkal mögötte, egy porcelánbaba. Világos haj, tejfehér bőr és hozzá kígyózöld szemek- ugyanaz a lány, akivel reggel találkoztam, állapítom meg, mielőtt még elkapná a tekintetét és elsurranna a többiekkel.*
-Ilyenkor sajnálom, hogy nincs rálátás a tárgyalóból az edzőteremre.-*A megjegyzésre el sem húzom a számat, elvégre a falkának nincsenek párjai, a vért megfelelőség alapján keverik, s a gyenge kölyköknek pusztulniuk kell, mindenki űzheti hát prédáját.*
-Valóban kár, bár azt hiszem, van tánc, ami sokkal inkább lekötne, nemde?-*Sandítok le, mielőtt felemelném fejem és hangom, a többieket köszöntve. Kaze nevetését csak a szeme árulja el, mielőtt elindulnánk a lift felé.
Most pedig türelmesen várom a pontot, ahol a tegnap óta tartó huzakodás végre kifullad és eldől, hogy itt hagyhassam őket- ha sikerül dűlőre jutni, akkor a nap további részét kikiáltják megint tivornyára alkalmasnak és megkapom megérdemelt szabadidőm. Tulajdonképpen egész szórakoztató lenne figyelni a bétám vadászatát- a figyelemfelkeltésben képtelen lehagyni, de tökéletesen el tudja csavarni a fejeket, amihez én sosem éreztem kedvet. Halk morranással ébresztem fel, felvetve az ötletet, amitől megélénkül, s a maradék félórát társalgással töltjük, a részleteket ecsetelgeti és a sorrendet- jól sejtettem, hogy előbb az első lányra akar lecsapni, aki a legnyitottabbnak tűnt, s fokozatosan nehezíteni a saját dolgát. Mindenáron bele akar rángatni egy fogadásba, hogy vajon mindhármat sikerül-e elcsábítani, de mire bármiben megegyeznénk, engem kérdeznek és véget vetek az értelmetlen fecsegésnek. Őt pedig elvonszolják, tulajdonképpen nem értem, miért, valószínűleg tegnap este keveredett valamibe, amíg helyettem tartotta a frontot, így csak enyhe derűvel intek utána, amíg elindulok le a lépcsőkön, hogy elkerüljem a liftben megeső invitálásokat. Nem vagyok éhes, inkább a gyakorlóterem felé megyek, hogy a kétemeletes terem felső részén a korlátnak támaszkodjam- egy üvegfal választ el, mégis hallom a zenét és néhány perc után bele is feledkezem. A klasszikus zene talán az egyetlen dolog, amit még "kedvelem" kategóriába sorolok az emberi találmányok közül, s ki tudja, meddig várok nagyszájú Don Juanunkra- egy ujjal kocogtatva hát a ritmust, félig lehunyt szemmel figyelem a még alig koreográfiás mozgást.
Szerkesztve Gwath által @ 2011. 04. 03. 02:08:48
|
| Kita | 2011. 02. 23. 21:20:20 | #11634 |
Karakter: Ivi Paradise
Megjegyzés: Gwathnak
- Ivi, nem jössz hátra kártyázni? – érinti meg egy osztálytársnőm a vállam. Felrebbenek, kiveszem a fülhallgatót a fülemből és rápislogok.
- Most nem, köszi – mosolygok rájuk és hátraintek, visszatéve a fehér dugókat. Hallom a vidám kacagást hátul és mosolyogva nézek ki én is az ablakon. Elsuhannak a fák, mégis látni… mennyi fenyő, istenem… veszek egy mély levegőt, még a buszon belül is érezni, vagy ez csak a légfrissítő?
Egyre magasabbra megyünk, a motor halkan duruzsol, a fülemben viszont sokkal hangosabban szól a zene. Könnyed orchesztrák, mosolyogva, szórakozottan képzelek rá mindenféle koreográfiát.
Mennyi fa, istenem, de a légnyomástól kezd bedugulni a fülem. Ásítok egyet a kellemetlen fülzúgás ellen, mikor valami fehér villan meg a szemem sarkából. Az ásítást nem bírom abbahagyni, de mi volt az, mi volt az?
Két kezem az ablakra tapasztom és fürkészem a zöld tömeget… az erdőt.
Ismét ott a villanás, de immár csak egy pillantásra látni… A zene még mindig szól a fülemben, éppen halk kattanással vált, de olyan semminek tűnik…
Bár biztos csak egy erdei állat. Egy nyúl vagy egy őz… fehér medve, bagoly, kuncogok fel, és visszafektetem a fejem a puha párnára, ismét elbóbiskolva, amíg a szállóhoz nem érünk.
A legjobb lányokat válogatták össze, igaz hogy jelentkezni lehetett, mégis megválogatták, kit hoznak ide az isten háta mögé edzeni. Még több nyújtás, brutális koreográfiák, szoktatás a helyes levegővételhez… hogy még jobb legyek, némi szenvedést könnyedén vállalok, hogy később könnyebb legyen.
Feltűnik a szálló, halkan sóhajtunk fel egyszerre a lányokkal és a fiúkkal. Annyira szépen illik a környezetbe, egyik oldalán kitüremkedő félkör alakú terem, hatalmas üvegablakokkal, ahol tanárnőnk elmondása szerint medence és szauna van… Börtön luxuskivitelben!
A teteje pedig erkély, borostyán és rózsa lóg róla, felfutva a cirádás oszlopokon…
- Milyen szép! – ül le egy társam mellém, halk csevegésbe kezdünk, miközben lassan pakolunk hogy a leszállás is zökkenőmentes legyen.
***
- Most, hogy mindenki tudja a házirendet, menjetek pihenni – mondja a madame, mi pedig lágyan biccentünk. A hallnak kinevezett előtérben ülünk, egymás mellett csendben, mint a verebek, szorosan felkontyolt hajjal. – Holnap reggel hétkor ébresztő, fél nyolckor reggeli, nyolctól pedig edzés… keményen, hölgyeim és uraim, elvégre azért vannak itt! – biccent komolyan, majd mielőtt ellépne oldalra a többi kollégával konzultálni, még visszafordul egy kicsit. – És gyermekeim, a szállóban pont most folynak tárgyalások pár igen fontos üzletember között, ezért mindenkitől elvárjuk a legkomolyabb fegyelmet, hogy az uraknak és hölgyeknek ne okozzunk semmilyen kellemetlenséget!
- Igenis, Madame Poulen! – zengi a kórus egyszerre és felkapjuk bőröndjeinket.
Három hét itt fent, a csodálatos természetben… Négyesével voltunk egy szobán, plusz két egyágyas szobát kaptunk, ha valaki megbetegedne illetve magányra vágyna.
- Terveztek valamit? Szauna? – kérdezi Mary, az egyik szobatársam. Elvetődök az ágyon kuncogva.
- Még nem… majd holnapra a jelentős kínzás után, ugyanis tuti hogy be fog minket pörgetni a vén keselyű – nevet a másik lány, én csak kacagva hajolok előre, fejem mélyen a térdemre fektetve nyújtom ki elmacskásodott lábaimat.
- Holnap reggel van valakinek kedve kijönni futni? – kérdezem hátradőlve. Rám néznek és kuncognak.
- Örülök hogy alhatok tovább – nevet fel Mary, én pedig biccentek, bár kissé elpirulok.
Nekem viszont kedvem van futni, nem is kevés…
***
Reggel csendesen kezd zümmögni a telefonom, mire felpattannak a szemeim. Azonnal kikapcsolom, hogy a többieket ne zavarja én pedig sebesen átveszem a már este kikészített ruháimat, vékony, de annál melegebb kabátom, a csuklyát a fejemre teszem, fülembe a füldugókat, majd futni kezdek a kijelölt úton. Lelkifurdalás nélkül mehetek, előtte engedélyt kértem a tanárnőtől, így beszívva a majdnem csípős levegőt futok a kikövezett úton, egyre jobban begyorsulva, élvezve az adrenalin lökését az ereimben, hogy kapkodom a levegőt, ahogy a ruhám a bőrömhöz simul… A levegő kellemes volt, pár kilométer után zihálva fogom meg a térdeim, nyugtatva a levegővételeim. Az órámra nézek: még futhatok egy kicsit előre, de aztán vissza kell fordulnom, ha le is akarok tusolni.
Nem is mérem, mennyit és hova futok, csak az úton maradok, hogy ne tévedjek el, amikor megáll a zene. Zihálva állok le, nyomkodva a gombokat, hogy csak leállítottam véletlenül vagy lemerült…
- Remek – zihálom, és körbenézek, letörölve a cseppeket a homlokomról.
Megreccsen az ág; ijedten kapom arra a tekintetem, a lejátszót lassan a zsebembe csúsztatva. Szívem őrült tempóban kezd el zakatolni, ahogy lassan hátrébb lépek.
Vissza kéne menni, de sürgősen…
Újabb reccsenés, majdnem felsikoltok ahogy megfordulok; halk szuszogást hallok a bokorból, fehér villanást.
Ennyi, köszönöm, ezt nem várom meg!
Sarkon fordulok és azonnal elrohanok a szálló felé, gyorsabban mint a szél, minden izmom nyúlik és feszül, fáj és bizsereg, de nem hagyom abba, pedig lassan égni és zsibbadni kezd… Mint akit üldöznek száguldok be a szállóba és a szobába.
***
- Nos hölgyeim, most együtt felmegyünk a próbaterembe, de többet nem mutatom meg önöknek, hogy merre van!
Kettes sorban megyünk egymás mellett, mindenki abban a dresszben, amiben táncolni szeretne, rajtam egy halványszínű van, fekete hosszú zoknival és rózsaszín tánccipővel. Csendesen, mégis izgatottan duruzsolva megyünk át az előtéren, ahol épp akkor nyílik ki az ajtó, pár nagyon fess férfi lép be az előtérbe, állva, végigmérve minket, ahogy elvonulunk csendesen suhanva…
Egy pillanatra megakad a szemem az egyikükön, épp csak egy villanásra, ami még nem tiszteletlen, elámulva hatalmas alakján, fehér haján, különleges, csillogó szemein.
A tekintetünk összevillan… de lesunyom a fejem és engedelmesen a többi lány után megyek.
|
|
