-Mintha csak Michaelt nézném... bár igazából ahhoz képest, hogy nagy tiszteletben álló angyal... elég sokat káromkodott... De valamiért megértem... tudod elég nehéz engem kezelni... ráadásul … nem... nem mondom el... Tudod mit? Fel megyek veled! Körül nézünk, úgy teszünk mintha pajtik lennénk! Ha... megtudod a nevem, de tudod, hogy nem éri úgy ahogy én tettem? Nuku erõ használat! Mond csak... ismertétek egymást? Csak mert szinte ugyanúgy viselkedtek... annyi különbséggel, hogy a te kezedben kissé lazább a pórázom. Bár... ezt az ajtó berugosdi nem túúúl... 16. századi? Mármint... érted...De ha meg kérhetlek, minél elõbb vagy rúgnál nekem egy ablakot is? - szó nélkül hagy magamra én meg életembe elõször reménykedek, reménykedek hogy vesztek. Túl régen voltam kint Teliholdkor. Ha így folytatom, akkor annak következményei lesznek. Túl meggondolatlan voltam. Meg fogom ennek inni a levét, nem csak a Hold, de az erõm is kiszámíthatatlan lesz. Érzem, ahogy kezdi belepni a szobát a jég. Hisz a Hold is hûvös és jeges. Talán 2 napig örvendeztetem társaságommal az õrzésemre szolgáló démont, de amint észrevettem inkább szívesebben lenne öngyilkos, fõleg mikor kissé elszabadult az egyik erõm és véletlenül a testébe fúródott egy jégcsap. Nem tehetek róla, hiába démon... bevonszoltam a szobába és összefoltoztam. Angyal vagyok végül is... nem tudok senkiben nagyobb kárt tenni.

A gonosz, elkárhozott lelkek, mondhatni tömegével érkeznek a pokolba, így az alantasabb démonoknak nincs más dolguk egész nap, mint õket kínozni. Itt mindenki azt kapja, amit megérdemel.
A trónomon ülve nézem az eseményeket egy elégedett mosollyal az arcomon, amikor megérzek egy sokkal tisztább jelenlétet, mintha ami valaha is megfordult a pokolban. Egyszer csak a körülöttem lévõ lelkek megtisztulnak és eltûnnek, mintha soha nem is lettek volna itt. Ez csak egyet jelenthet.
Felállok és a kínzókamra bejáratához lépve egy igen csak gyönyörû jelenség fogad. Nocsak, kék szárnyak. Ilyet még én sem láttam, pedig nem a minap születtem. És azok az ezüstös szemek… nagyon csábító látvány, fõleg így, hogy a nadrágja rásimul és nincs rajta felsõrész.
Két démonkardot tart a kezében és mikor elé lépek rögtön végigmér. Kíváncsi vagyok, hogy vajon támad e.
Egy pillanatig néz, majd egy gyerekes mosollyal az arcán integet és megpördülve felém hajítja a kardokat és rohanni kezd kifelé.
Én sikeresen elhajolok a fegyverek elõl, majd azonnal utána sietek. A folyosókon nem tud kiigazodni, de hiába próbálom, nem tudom õt megbénítani az erõmmel, mert valami folyton visszaveri. Lucifernek igaza volt az erejét illetõen.
Végül sikeresen egy befejezetlen folyosóra fut, ahonnan nem vezet tovább út. Mégis… meglep azzal, hogy nem várja rettegve, hogy mit teszek, hanem megfordul és elszántan egyenesen a szemembe néz. Hét ez nagyon érdekes.
Egy kalitkában tartott angyaltól azt várnám, hogy félénk, visszahúzódó és nem ilyen tüzes tekintetû és bátor.
Kitör belõlem a nevetés, ha arra gondolok, hogy mennyire megkeseríthette a drága Michael mindennapjait, de az angyalka úgy tûnik ezen megsértõdött. Nyilván azt hitte rajta nevetek.
- Mond csak, ez a semmibõl jövõ nevetés a kén miatt van, amit folyton szívsz, vagy összeszólalkoztál Luciferrel aki fejbe vágott és ez lett az eredménye? Vagy csak simán teljesen zaza vagy? De ha már így elkezdtünk társalogni és ilyen jól megértjük egymást a szemöldököd heves mozgásából következtetve, minek építettétek ezt a böhöm nagy folyosót ha semmi tervetek nem volt vele? Vagy pont ez volt a funkciója, mint épp most?
A szóáradatot hallgatva azon kezdek el gondolkodni, hogy ez tényleg ennyire nagyszájú, vagy csak megjátssza?
Szúrást érzek a bokámnál és éppen lehajolnék, hogy megnézzem mi a pokol az a valami, de alig, hogy lehajolok, az angyalka egy egyszerû mozdulattal átugrik fölöttem és már rohan is a másik irányba.
Utálom a kergetõzést és már éppen szólnék neki, hogy vagy megáll, vagy megbüntetem mikor egy démon lép elõ az oldalsó alagútból és elkapja.
Kezdeti döbbenetében csak nézi a démont, én pedig kihasználva az alkalmat a vállamra dobom és elindulok vele a szobám felé.
A kezemmel vigyorogva felsimítok a feszes combokon, majd a tenyerem megállapodik a fenekén. Azok az edzések nem voltak teljesen hiábavalók, mert pompás alakja lett tõlük.
Ficeregni kezd a vállamon, de mikor belemarkolok a hátsójába rögtön abbahagyja.
- Tegyél le! Tudok menni magamtól is!
- Szerintem te tökéletes helyen vagy itt! – nem törõdve a morgolódásával továbbra is tartom, majd belépve a szobába egy egyszerû mozdulattal az ágyra dobom.
Mérgesen fújva, mint egy dühös macska felül és kisöpri a haját a szemébõl.
- Mi bajod van neked? És egyébként is minek hoztál ide?
- Nem egyértelmû? Bár amilyen csábító kis dög vagy lehet, hogy van ami jobban tetszik az erõdnél. – szíves örömest végigharapdálnám az egész testét, mindenhol rajtahagyva a jelem. És fogom is. Hamarosan.
- Tehát nektek is az erõm kell? Mily meglepõ!
Mintha ez a tény jobban bosszantaná, mint az, hogy nem a mennyben van. Na, de nekem nem feltétlenül a bosszantása, hanem a csábítása és a megrontása a cél.
- Szeretnéd, ha valami egészen másért kellenél nekem? – mosolyogva mérem végig a testét, de nem úgy tûnik, mint akit érdekelne, mert még mindig magában morog. – Vagy szeretnél inkább visszakerülni a drága Michael óvó karjai közé? – kérdezem tõle, az angyal nevét gúnyosan kiejtve.
- Nem akarok visszamenni! Egyszerûen engedj el és kész! – feláll és bátran megáll velem szemben, ami egyrészt vakmerõség is.
- Azt sajnos nem tehetem. De… Lucifernek van egy ajánlata a számodra.
- Ennyire ostobának nézel? Azt hiszed alkut kötnék az ördöggel? Ha kell az erõ,
akkor vedd el és hagyj engem szabadon elmenni!
Tehát erre vágyik valójában, szabadságra. Ezt egy bukott angyalon kívül senki sem tudná neki jobban megadni. Szabályok és korlátok nélkül élni, tombolni és azt tenni amit csak akarunk. Ez az igazi szabadság.
- Ha szabadságra vágysz, akkor tõlem megkaphatod.
- És azt még is hogy gondoltad, ha egyszer te is fogságban tartasz. – a szobára mutat a kezeivel, majd a mellkasa elõtt összefonja a kezeit.
Közelebb lépek hozzá, egészen közel, mert most nincs hová menekülnie a hátánál a fallal.
- Úgy hogy felviszlek az emberek világába és megmutatok neked mindent, amit Michael eddig eltiltott elõled. Megtapasztalhatod az igazi életet, az élvezetet. Szórakozhatsz. Megismertetlek a legélvezetesebb földi gyönyörökkel. – a szemei az egyik pillanatról a másikra váltanak színt és ismét az a különleges ezüstszínû lesz.
- Miért változott meg a szemed színe? – ugyanilyen volt a kínzókamrában is.
Ezzel mintha megleptem volna, de nem értem miért. Kezeit a mellkasomnak feszítve próbál odébb lökni, de ehhez nem elég erõs.
- Engedj már el innen! – még egyszer megpróbálkozik, de aztán megragadom a csuklóit és a falnak nyomom. Van benne erõ, de nem annyi, amennyivel felém kerekedhetne. Úgy tûnik most nem éppen a legerõteljesebb, mert a barlangban nem tudtam befolyásolni az erõmmel, de most…
Megbénítom a testét, mire elkerekednek a szemei, de nem tud megmozdulni.
- Nos, most hogy végre nem akarod kikaparni a szemem és rám figyelsz, megfontolhatod az ajánlatomat. – dacosan állja a pillantásomat, de nem tudom, hogy mit gondolhat valójában. A kezeimet a csípõjére simítom és a szemébe nézve lassan végigvezetem a bársonyos bõrén. Ha tényleg aranykalitkában tartották, akkor nyilván ki van éhezve az érintésre. Mikor a barackszínû mellbimbóin simítok végig megborzong, de aztán már nem folytathatom a játszadozást, mert egy hirtelen megjelenõ akadály eltaszít tõle.
Elvigyorodom a kissé zavart tekintetén, de aztán újra megjelenik benne a dac és a harag.
- Látom megint visszatért az erõd. Na és? Milyen trükköket tudsz még? – biztos ami biztos alapon nem megyek közelebb, de meg sem moccan csak néz rám.
- Azt mondod felviszel az emberek világába?
Úgy tûnik ezzel megfogtam. – Az attól függ meg tudunk e egyezni.
- És mit akarsz? Mert az erõmet még ha akarnám sem tudnám átadni. Különben már régen megszabadultam volna tõle.  – az utolsó mondatot már csak az orra alatt mormolja és ha ez igaz, akkor valóban az az egyetlen lehetõség, ha sikerül a pokol köreibe csábítanom.
- A feltételeim egyszerûek. Nem próbálsz megszökni, mert akkor az arkangyalok rád találnak, de amíg a közelemben vagy álcázom a jelenéted. A nap végén pedig mindig visszajössz ide velem, a saját akaratodból vagy sem, engem nem érdekel.
- Ez nem szabadság, ha te is korlátokat szabsz és fogva tartasz! – megkerüli az ágyat és ekkor meglátok a földön egy kis akármit. Valami állatnak néz ki, de ilyet én még nem láttam. Az erõmmel megbénítom, majd lehajolok érte és fölveszem.
- Ne! Engedd el! Ne bántsd õt!
Szóval az övé. Ezek szerint ez volt az a vakarcs, ami megharapott. – Porrá kéne égetnem, amiért segíteni akart neked megszökni.
- Ne kérlek! Õ a barátom, ne öld meg!
Most elõször látok félelmet a tekintetében, ahogy kinyújtott kezekkel elém siet és várja, hogy beletegyem a vakarcsot. Hm… nem lenne szerencsés megölni, mert amennyire ragaszkodik hozzá utána lehet, hogy elszabadulna az ereje vagy a továbbiakban semmi együttmûködésre nem tudnám rávenni.
A kezeibe teszem az állatkáját, majd feloldom a bénító erõt körülötte, mire az rögtön a vállára ugrik és elbújik a haja mögött. Érdekes.
- Akkor megegyeztünk? Kíváncsi vagy az igazi életre vagy sem? – ezért választottam inkább a bukott létet, mert itt nem szab korlátokat senki, nincsenek ostoba fogadalmak és szabályok. Élvezheted a szabadságok és az életet amíg csak élsz. És ha jól játszok akkor ez az örökkévalóság…

A bezártság ami eddigi életemet jelentette kezdi felemészteni valómat, szabadulni akarok a négy fal közül. Legszívesebben eldobnám képességem, eldobnám örökre. Inkább élnék halandó emberként szabadon, mint örökké a négy fal között csak az edzések idejére kimozdulva. Michael a sok szabályával és a tiltó listájával egyszerûen kikerget a mennybõl. Legszívesebben a pokolig rugdosnám... N essék félreértés értékelem, hogy ennyire vigyáz rám, de... az a tény, hogy ezt csak önmagukért teszik egyszerûen megõrjít. Ha néha kijutok a szabadba mindenki úgy néz rám, mint egy fura bogárra... fõleg, ha repülnöm kell... a sok hófehér szárny között az én kék szárnyam teljesen feltûnõ... Ha lennének barátaim nem lenne olyan rossz ez az egész helyzet... de mivel az én erõm védi a mennyet ezért még a portól is védenek mert szerintük még az is a bukottak kezére adhat. Egyetlen boldogságom Zazu a kis Ghottu, mindig a ruhám zsebében szokott lenni, hogy nehogy el vegyék Õt tõlem azzal az indokkal, hogy biztos életemre törne. Gondolataimból hatalmas hangzavar szakít ki, mikor indulnék megnézni, hogy még is mi történik, a fejem hátulján hatalmas ütést érzek és minden elsötétült. Rettenetes bûz térít magamhoz, egyszerûen elborzaszt. Olyan mint a kén és a füst átható szaga. Nehezen tudom csak szemeimet kinyitni, ami elõször szemet szúr, hogy a rám tapadó fehér nadrágon kívül semmi, ismétlem semmi nincs rajtam, a másik... hogy nagyon nem ott vagyok, ahol kellene... Ne mond... Valaki tényleg kiadott a bukottaknak... Michael ha ezt túlélem, kiélvezheted az „én megmondtam” dumád...

-Zazu, itt vagy? - kérdésemre állatkám azonnal elõmászik az ágy alól... gondolom beugrott mikor el rablóm letett az ágyra. Megsimogatom buksiját, majd potenciális menekülõ útvonal után nézek.. ablak nincs, azt kilõhetem, a falak vastagok így azokat biztos nem tudom megbontani, maradt az ajtó, ami elõtt ha jól érzem egy démon áll. Nos, itt biztos nem maradok és malmozok mi lesz velem. Nekirohanok az ajtónak, így maga alá temetve a démont, állatkám meg szeretetének kifejezése érdekében jól összekarmolja, hogy az ijedelemtõl elájuljon. Nem tudom merre induljak, próbálok nem a bûz felé menni, arra sejtem a legtöbb démont. Próbálom közben tisztítani magam, hogy saját testem ne árassza ezt az elviselhetetlen bûzt, eddig állatkámat elnézve sikerrel, hisz inkább engem szagolgat. Folyosók sorait hagyom magam után és egy istenverte démonnal sem futok össze, nem mintha ennek nem örülnék, hisz saját erõmet kivéve- ami igen csak labilis, kivéve egy-két dolgot- nincs nálam fegyver. Ráadásul ezen a vékony áttetszõ anyagon kívül semmi sincs rajtam, tényleg semmi. Ez eléggé feszélyez. Ráadásul kezdem magam nagyon eltévedtnek érezni, annyira idegesít ez a helyzet, hogy inkább futásnak eredek, kicsit higgadtabbá tesz. Egyre erõsebb a bûz ami kicsit aggaszt, de nem igazán törõdök vele, hirtelen pillantok meg két ronda démont, ha az adrenalin szintem nem lenne ilyen magas biztos meg ijednék, de most inkább az egyiket hátulról vágom a falhoz, hogy harcképtelenné tegyem a másiknak felocsúdni sem volt ideje mikor õ is ugyan-úgy végezte. Elvettem mind a két kardot, hisz én inkább a dupla kardos harcmodort kedveltem. Tovább rohanok állatkámmal a nyomomban és egyre rosszabb érzés kerít hatalmában, szárnyaimat már megerõltetõ eltéve tartani, ami sohasem volt kihívás. Hirtelen rontok be egy hatalmas terembe és szinte azonnal minden szem rám irányul, a legtöbb szem kárhozottak, bûnös emberek lelkeihez tartoznak és azonnal elborzadok attól, ahogyan kisebb szintû démonok közösülnek a legtöbb lélekkel, elenyészõ részük ostorral veri a kikötözött és megcsonkított lelkeket. Érzem, ahogy tekintetem erõmet használva ezüsté válik így megtisztítva a bûnös lelkeket. Egy magas sötét hajú alak lép elõ a sok démon közül, egy bukott. Látom feketévé változott szárnyait és érzem, hogy az elõbb erõmet használva felbukkanó szárnyam megrezzen. A kardokra nézek, amik a vele való harchoz egyáltalán nem megfelelõek így mosolyogva kezdek el integetni majd hirtelen hozzávágom azokat és hátraarcot vágok, állatkámat felkapva kezdek el rohanni... hát igazából az orrom után, bármennyire is vagyok erõs és lenne is még rá, érzem hogy nem sikerülne. Mindig megérzem, ha erõm labilis lesz és most túl sok lelket tisztítottam meg. Hallom, ahogyan a bukott utánam fut, erejét is próbálná bevetni, de védõburkom ilyenkor magától életbe lép. De semmi sem tarthat örökké, hiszen sikerült egy zsák utcába futnom, Mi a fenének építettek egy ilyen böhöm nagy folyosót, teljesen ok nélkül?! Nem hiszem el, hogy ennyire unatkoztak volna. Bátran nézek a szemébe, ami kissé meglepi, nyugodtan állok vele szemben mire kitör belõle a kacaj. Szemeim aranyszínûen villannak, hiszen marhára idegesít, ahogyan teljesen önfeledten nevetgélt.

- Mond csak, ez a semmibõl jövõ nevetés a kén miatt van amit folyton szívsz, vagy összeszólalkoztál Luciferrel aki fejbe vágott és ez lett az eredménye vagy csak simán teljesen zaza vagy? De ha már így elkezdtünk társalogni és ilyen jól megértjük egymást a szemöldököt heves mozgásából következtetve, minek építettétek ezt a böhöm nagy folyosót ha semmi tervetek nem volt vele? Vagy pont ez volt a funkciója, mint épp most? - próbálom teljes figyelmét magamra vonni, míg Zazu bokán nem harapja így a bukott lehajol én meg fejét baknak használva kezdek el rohanni, kezembe ugró állatkámmal, igazán büszke vagyok rá. Jól kiképeztem. De érzem fellángolnia mögöttem lévõben a dühöt, ami õszintén eléggé megijeszt. Hirtelen kap el két összekarmolt kar és egy dühös összekarmolt arc kerül szemeim elé, úgy hiszem testemet védõ burkom jelenleg ingatag státuszba lépett. Már csak azt érzem, ahogyan a bukott a vállára dob majd indul el egy ajtó felé. Erejétõl, mozdulni sem tudok, így ernyedten lógok hatalmas válláról. De ahogy fenekemre simítja hatalmas tenyerét, megpróbálok ficeregni. Nem túl sok sikerrel.

Állandó homály és sötétség, amit csak a tûz fénye világít meg, ami a fáklyákon és az Holtak vermében ég. A füst és a kén csípõs szaga mindent átitat, aminél csak az égõ hús bûze rosszabb, ami a veremben szenesedik. A homály és a bûz mellé társulnak a hangok, amik a folyamatosan kínlódó, szenvedõ lelkek velejárói. Az alárendelt démonok kárörvendõ, gúnyos kacagása tölti meg a teret akárhányszor egy lélek a szabadságért könyörög, amit soha nem kapnak meg. Nincs kegyelem annak, aki ide kerül. Ezeknek az embereknek már az életük során is rohadt volt a bensõjük, és most, hogy hat láb mélyen fekszenek a föld alatt már éppen olyanok, amilyenek életükben voltak, egyetlen kivétellel. A szennyes lelkük mostantól az enyém és mindegyikük megkapja azt a „jutalmat” amit megérdemelnek. A pokolba kerülve a lelkek szilárd alakot öltenek, de ha ezek meghalnak a lelkük végleg elenyészik.
Jelenleg éppen egy erõszaktevõ vonaglik a trónom elõtt a sziklás talajon miközben egy hatalmas démon ugyanazt teszi vele, amit életében õ tett a gyerekekkel. Élveteg tekintettel figyelem, ahogy kegyelemért visítozik, miközben a démon szinte a kövekbe döngöli a testét.
Már tósában gyûlik alatta a vér a kegyetlen aktustól.
Hát… nem lehet kellemes, mivel az alacsonyabb rendû démonok teste majdnem két méteres és kemény éles pikkelyek fedik. Megérdemli.
Hirtelen érzem meg a hívást a fejemben, ami csak egyet jelenthet. A pokol ura, Lucifer látni akar.
- Folytassátok tovább addig míg meg nem hal! – dörren a hangom, miközben felállok és Lucifer trónterme felé veszem az irányt. A pokol türelmetlen urát nem szerencsés megváratni.
A trónterembe lépve el kell rejtenem a döbbenetem, mikor a nagyúr elõtt egy angyal látok térdepelni.
Elég fiatal lehet, mert nem emlékszem rá, de kétségtelenül megkapó látvány. A haja csokoládébarna, a szemei pedig mint az égbolt, de a tekintete nem tetszik.
- Thanatos, ez az angyal érdekes hírekkel szolgált nekünk. Azt hiszem meg van a kulcs mennyek birodalmához!
- Valóban? Eddig még senki nem tudta megmondani és egyetlen elfogott angyal sem volt hajlandó beszélni, hogy mi az-az eszköz, amivel védik magukat. – miután hátat fordítottunk az angyaloknak Lucifer megtámadta a mennyet egy sereg démonnal és ez a háború több évszázadon át tartott, azonban ezer évvel ezelõtt egyszer csak a sereg nem tért vissza. Senki sem tudja, hogy hogyan tettek szert az angyalok ekkora erõre, de minden démon, aki a mennyek határának a közelébe került porrá égett.
- Mert nem egy eszköz az ami akadályoz minket! – az angyal felé fordul – Beszélj! Mondd el neki, amit nekem mondtál!
- A-a mennyekben rejtegetnek egy különleges angyalt. Az hét arkangyalon kívül senki sem tudja, hogy hogyan született, de úgy vigyáznak rá, mint a legdrágább kincsükre. Hatalmas ereje van, de nem tudja irányítani. Meg tudja magát védeni, de nagyon ingatag és kiszámíthatatlan a hatalma.
- Ha ennyire titokban tartják a létezését, egy magadfajta alacsony rendû angyal honnan tud róla? – érzem az erején, hogy nem harcos angyal.
- M-megsérült, miközben tanították és nekem kellett meg-meggyógyítanom.
Hm. Ha megszereznénk azt az angyalt, akkor a mennyek kapui ismét kitárulnának a démonok elõtt. De elõször is…
- És te mit akarsz itt? Nem vagy bukott, akkor miért árulnád el az uradat? – egy ilyen szerencsétlen és gyenge virágszál nem képes még csak harcolni sem.
Nem szól semmit csak lehajtja a fejét és helyette Lucifer szólal meg gonoszul vigyorogva.
- Szerelmes a kis drága és magának akarja azt az angyalt!
- E-ezt meg honnan…
- A pokol ura elõtt térdelsz. Azt hiszed nem látok a fejedbe és nem ismerem minden mocskos vágyadat? Amint Michael rájön a romlottságodra a földre számûz téged is!
Az így van. Az angyalok és az õ ostoba szabályait, amik semmire sem jók, csak arra, hogy az elnyomásuk alatt tartsák a gyengébbeket, míg a hatalmasok azt tesznek, amit akarnak.
- De van egy ajánlatom a számodra. Hozd el nekem az angyalt és miután elveszem az erejét megkaphatod. Nekem nincs szükségem semmi másra, nem kell az élete.
- Tényleg? De… de hogyan tudom ide lehozni? Én nem tudok bejutni a pokolba.
Óh, igen. Lucifer tökéletesen tudja forgatni a szavakat és mesterien manipulálja az élõlényeket. Rá fogja venni, hogy elhozza ide a titkos fegyverüket.
- Arra ne legyen gondod, Thanatos majd biztosítja, hogy épségben visszatérjetek. – felém int, én pedig azonnal bólintok, majd közelebb lépve felrántom a földrõl az angyal és magammal hurcolom. Nincs vesztegetni való idõnk, mert minél tovább van a pokolban, annál jobban beléivódik a szag bõrébe.
Mikor kiérünk a trónterembõl megállok és a félelemtõl csillogó szemekbe nézek. Érdekes, hogy tõlem jobban fél, mint Lucifertõl, bár õ képes olyan behízelgõn beszélni, hogy elhiteti, hogy megbízhatsz benne, majd hátat fordítasz és elmetszi a torkod.
- Biztos vagy benne, hogy el tudod hozni onnan? Ha elbuksz meghalsz. – ez tény, ha egy áruláson kapnak valakit és még egy társuk életét is fenyegeti, egyenesen a pokolba kerül.
- Bi-biztos, n-nem gyanakszanak rám. Csak… az õrök, a-azokkal kellene valamit…
Elhal a hangja amikor a szemembe néz, amik már kegyetlenül csillognak, a kiontásra váró angyalvér gondolatára. – Ez az én dolgom, úgyis rég láttam már Michaelt.
Alig várom, hogy újra harcolhassunk, bár… sosem tudtuk legyõzni egymást, mert én ugyan erõsebb vagyok, de mennyben, ahol a tisztaság vesz körül, az erõm sokkal gyengébb.
De arra bõven elég, hogy feltartson egy arkangyalt, míg ez a kölyök ellopja a legdrágább kincsüket.
- Én elterelem a figyelmüket, te pedig csak arra figyelj, hogy ki tudd onnan hozni, megértetted?
- I-igen…
- Akkor gyere! – miközben áthaladunk a folyosókon amik a Holtak verme felé visznek minket, az erõmmel a bejárathoz szólítok egy sereg alacsonyabb rendû démont, akik majd lekötik az angyalharcosokat egy ideig.
A verem egy hatalmas szakadék ahol a holt lelkek keringenek a büntetésükre várva a pokol bejárata pedig a verem fölött van, így a pokolra jutott lelkek egyenesen a szakadékba esnek.
Mikor az angyal meglátja remegni kezd mellettem és egy pillanatra megáll, de mit sem törõdve vele magam után rángatom.
- Tárd ki a szárnyaidat és repülj bele a közepébe! – minden démonnak szárnya van, így az átkelés nem okoz gondot, de csak a magas rendû démonok képesek megnyitni az átjárót.
Kitárom a hatalmas fekete szárnyaimat és a kardomat magamhoz véve felrepülök a sûrû ködszerûen kavargó kapuhoz, majd egyszerûen átrepülök rajta.
Az emberek világában az átjáró egy elhagyatott mocsár, ami fölött ugyanúgy köd gomolyog, mint a pokolban. Az emberi szem számára láthatatlan démonok már harcra készen állnak a másik oldalon és a jelemre el is indulnak.
- Tisztítsd meg magad a pokol szagától, hogy ne vegyék észre hol jártál! – parancsolok rá, mert árad belõle a kén szaga.
Fehér fény dereng fel körülötte, én pedig kelletlenül messzebb húzódom az irritáló energiától. Nem is annyira romlott a lelke, ha ilyen tisztaságot áraszt. Az egyetlen hibája, hogy annyira naiv volt, hogy megbízott Luciferben.
- Menj és hozd ide, ha sikerült!
Akadozva biccent, majd kitárja a hófehér szárnyait és felrepül. Megvárom míg eltûnik aztán én is felrepülök és démonjaimhoz csatlakozva a menny kapujához repülök.

***

A harc elhúzódik, mert már kitapasztaltuk, hogy mennyire enged közel az akadály, anélkül, hogy elégnénk. Három arkangyal is megjelenik és ekkor már gyorsabban zajlik a csata, mert õk könnyû szerrel elbánnak az alantas démonokkal. Egyesével gyõzik le és hajítják bele õket az akadályba, hogy azok porrá égve szóródjanak szét a levegõben.
Michael azonnal ellenem ront, amint megjelenik. Mindig is gyûlölt, még akkor is amikor é is közöttük éltem és ez most csak erõsebb lett.
Mikor már úgy ítélem, hogy elég idõt hagytam a kis angyalkának a szöktetésre, elkapok egy a közelemben lévõ gyengébb angyalt és egy határozott mozdulattal lecsapom a szárnyait. A számításnak megfelelõen a legközelebb lévõ angyal – Michael – a zuhanó test után veti magát, ezzel idõt adva nekem, hogy ott hagyjam a csatát. Már amúgy is majdnem minden démont megöltek. Majd legközelebb…

A mocsárhoz érve egy idegesen toporgó angyalt és egy nagy fehér szövettel borított testet találok és elégedetten nézek végig rajtuk.
- Ezek szerint sikerült. – felém fordul – Mit tettél az angyallal?
Mivel nem kiabál vagy sikoltozik nyilván eszméletlen.
- Le-leütöttem egy aranytállal… ni-nincs semmi baja, megnéztem.
- Meglátott valaki?
- N-nem, az õrök elmentek, mire odaértem…
Tökéletes. Ezek szerint Michael nagyot fog nézni, mikor nem találja a kis báránykáját. Kaján vigyor szökik az ajkaimra, majd közelebb lépve felkapom a csomagot és intek az angyalnak, hogy jöjjön.
A kapun zökkenõmentes az átjutás és egyenesen Luiferhez megyünk, aki elégedetten pillant a vállamon lévõ teherre.
- Tehát sikerrel jártatok, pompás! Tedd le ide. – egy határozott mozdulattal lesöpri a kõasztalról az ételt, én pedig ráfektetem az angyalt és leszedem róla a leplet.
Az anyag alól elõbukkanó arc tökéletesebb, mint amit valaha láttam, még az angyalok között is. A haja az egész asztalt beteríti és néhány hófehér tincs még így is a földet söpri. A ruhája díszes, aranyozott, amitõl az egész lénye olyan, mint egy keretbe foglalt ékszer.
- Látom már miért õrizte ennyire az-az álszent söpredék!
Lucifer hangja töri meg a bámészkodásomat és látom, hogy õ is az angyalt figyeli, de a számító tekintetére pillantva ismét eszembe jut, hogy õ nem érez semmit. Már nagyon régóta megtagadta magától az érzelmeket, mert azok szerinte csak elgyengítik õt.
Lehunyja a szemét és érzem, hogy az ereje áramlani kezd és egyenesen az asztalon fekvõre irányítja, de egy pillanat múlva döbbenten hátratántorodik.
- Ezt nem hiszem el! Visszalökte az erõmet!
- Hogyan? – az lehetetlen, Lucifer ereje hatalmas, ráadásul most a pokolban van.
- Pajzs védi az elméjét, ami erõsebb, mint az, ami a pokol bejáratát védi. Nem tudom tõle elvenni az erejét, nem enged be a fejébe.
Dühösem belecsap a sziklába, és az ütés helyen egy nagy lyuk keletkezik. Nem jó dolog, ha õ mérges…
- Van rá más mód, hogy megszerezzük az erejét?
Látom rajta, hogy elgondolkodik, majd a gonosz villanást látva a szemében már tudom, hogy megvan a megoldás.
- Te. Te fogod megszerezni nekem az erejét. Mindig hû voltál hozzám, ezért rád bízom õt.
- Mit kell tennem? – bár volna egy-két ötletem, mit tennék vele…
- Csábítsd a sötét oldalra, ismertesd meg vele a földi gyönyöröket, mindazt, amiben eddig nem volt része. Nem egy angyal csábult már el az élvezetek hatására, érd el hogy már ne is akarjon többé az angyalok között élni!
- N-ne kérlek! Ne tegyétek ezt ve-vele! Õ nem ártott senkinek!
A nyöszörgõ kétségbeesett hangra hátra pillantok, mert már teljesen megfeledkeztem arról, hogy még ez is itt van.
- Ó nem aggódj angyal, megkapod a jutalmadat!  - Lucifer elõrántja a pokol tûzével égõ kardját és egy suhintással lecsapja az angyal fejét – Ez jár az árulóknak!
Nem szólok egy szót sem, mert tudtam, hogy ez lesz. A pokol ura senkinek sem osztogat jutalmakat és ha valaki annyira ostoba, hogy mégis ezt hiszi akkor megérdemli a halált.
- Megteszed amire kérlek?
Élveteg vigyoromat látva már tudja is a választ és elégedetten bólintva válik köddé, magamra hagyva a kis szépséggel.
A karjaimba veszem és egyenesen a sajátlakrészem felé veszem az irány, ahová hosszú folyosók sora vezet. A hálószobámba lépve leteszem a fekete bársonnyal borított ágyra, majd hátrébb lépve gyönyörködöm benne.
- Óh igen, igazán élvezetes lesz ez a kihívás… - mormolom magamnak, majd élveteg mosollyal elõrántok egy kést az övembõl és szét vágom a ruhája közepét. Nem kell egy ilyen gyönyörûségre ennyi ruha.
Sorban leszedem róla a cafatokat, de még mindig maradt rajta egy vékony fehér nadrág, ami láttatni engedi a hosszú feszes combjait. Nem is olyan sovány, mint amilyennek azokban a ruhákban tûnt.
A testét arányosan kidolgozott, valószínûleg harcolni is tanították az izomzatból ítélve. Még jobb, hogy nem olyan törékeny, mint némelyik angyal, mert azt hiszem akkor hamar vége lenne. A hajából is kiszabadítom a díszeket, hogy szabadon terüljenek szét a friss, esõ illatú tincsek, ami igazi felüdülés a pokol kénes bûze után.
Bár az én lakrészem messze van kínzókamrától, így itt nem érezni a holtak égõ húsának bûzét, de a jellegzetes kénes szag mindenhol ott van.
Hátat fordítok neki és az ajtó felé indulok, ami elõtt már ott vár az egyik szolgám parancsra készen. Õ egy ember, aki egykor a szeretõm volt és mivel örömömet leltem benne választhatott, hogy meghal vagy örökké a szolgám lesz.
- Állj az ajtó elõtt és üzenj értem ha felébredt!
A kezeit tördelve bólint, én pedig a kínzókamrák felé veszem az irányt. Még nagyon sok lélek van akiket meg kell büntetnem…

Ez mind nem lenne gond, ha nem a világ másik felére kellene mennem. Nem a gépekkel van a probléma. Bármit összeszerelek seperc alatt. De ez...

Nem mintha érdekelne. Nem feljebbvalóm lesz, egyenrangú harcosok leszünk, a jellemét illetõen nem félek, nálam a tény a barát, nem a hallomás.

Cuccaimat mind összepakoltam. Egy szakadt bõrönddel állok a pályaudvaron, a király szolgái kísérnek egy ideje mindenhova, ami kissé idegesítõ, nem vagyok hozzászokva. Én nem a gazdag tartományokból származom, nem születtem ezüstkanállal a seggemben. Azt is csodának tartom, hogy egyáltalán hallott rólam a király.Természetesen magammal hozom Christine-t, a motoromat...

Röpke 23-24 órás repülõút, az idõt alvással, térképek bújásával, az ottani tartományok gépeinek átvizsgálásával, és Hirune tábornok adatainak bújásával töltöm. Remélem jól megleszünk, ugyanis így haladhatunk eredményesen elõre.

Az ellenség a gazdag tartományokat támadja most, a védõfal megdõlt... Ami azt sejteti, megtört egóval fog várni a kedves...

Legjobb katonáimat utánam hozzák majd néhány nap múlva. A cuccaimat összerakom, leszállást jelez a pislákoló kis piros lámpa. Nem egy mai gép, azt meg kell hagyni. A szolgák, és a hírvívõkmeg is lepõdtek a roncs láttán, fel se akartak szállni eleinte.

Szörnyû.

Esik az esõ. Remek. Jönnek a lépcsõvel, utánam hozzák a bõröndöket, én egy kisebb táskával lépek ki. Még valami.

-A raktárból Christine-t! -szólok oda az egyik pasasnak, mire az értetlenül bámul rám. -A motoromat... –teszem hozzá, majd továbbindulok. Mire beérünk a pályaudvar, illetve repülõtér épületébe, szépen szét ázunk. Egy õrmester vár minket benn, és egyéb hivatalos személyek, üdvözölnek. Mintha félnének tõlem…

-Isten hozta Önt, Tábornok! –áll haptákba mindegyik, mire odaérek hozzájuk, haptákba állok én is, majd elmosolyodva kezet fogok velük.

-Elisse vagyok, örülök, hogy megismerhetem Önöket. –mondom, és a feléjük nyújtott kéz láttán még a szájukat is nyitva felejtik az ámulattól. Most mi van? Errefelé nem így köszönnek az emberek?

Lassan kezet fog velem mind, az egyik haloványan el is mosolyodik. Nem is értem, mire gondolhatnak. Kíváncsi lennék, milyen hírem van itt, annak ellenére, hogy nem ismernek, milyen képet alakítottak ki rólam elõre.

Egybõl lerí, hogy nem idevalósi vagyok. Mindenki szinte világító, fényes, modern ruhákban díszeleg, én meg itt a kopott szarvasbõr mellényemmel, és a széthordott farmerommal igencsak kitûnök a tömegbõl.

Kaptam egy szállást a belvárosban, ott lepakoljuk a cuccaimat, majd vacsorára invitálnak.

A királlyal…

Még soha nem találkoztam a királlyal, nagyon kíváncsi vagyok rá, és arra, hogyan is nézhet ki. Megemlítik nyögvenyelõsen, hogy ott lesz a vacsorán Hirune tábornok is. Ahogy észrevettem, félnek.

Nagyon félnek, és ennek oka az a nõszemély lehet.

Mit vegyek fel?!

Semmi ünneplõm nincs, és a király elõtt kell megjelennem.

Fehér ing, fekete mellény, fekete nadrág, és cipõ. Talán ez jó lesz. Hajamat kifésülöm, most az egyszer, és copfba fogom, bár így sem látszik kifésültnek. Csak elnézik nekem…

Kocsival visznek a palotáig, onnan kismillióan kísérnek betanult mosollyal a király szalonjába. Nyílik az ajtó, középen megpillantom a középkorú királyt… Igen, erõteljes, magabiztos… Pont így képzeltem el. Meghajolok, majd köszöntöm:

-Üdvözlöm, Fenséges Uram!

-Elisse Tábornok! Lépjen csak beljebb, üljön köreinkbe. –izgatottan indulok meg feléjük, mire a királyt kivéve mindenki feláll az asztaltól, hogy engem üdvözölhessen. Ez rettentõ érdekes, és már kicsit kínos is… A király felesége ül még, és valaki… Egy nõ. Zöld tekintete mint az acél, úgy hat rám. végigmér többször, majd elfordul, mintha nem is léteznék. Nem kérdés, hogy ez kicsoda. Pont vele szemben van az egyetlen üres hely… Ez csodás! Megállok a szék elõtt, köszöntök mindenkit, megismerem a népes, díszes társaságot. Még a király is be tud mutatkozni, csak ez a picsa nem hajlandó. Majd mikor a király ránéz, nem számotkérõen, de jelezvén, hol van, és hol engedhet meg magának ilyen viselkedést, feláll, és csábos mosollyal, ironikusan mézesmázos hanggal köszönt. Már most csinálja a cirkuszt… Azon ritka esetek közé tartozik ez, mikoris a hallomás teljes mértékben egyezik a ténnyel. Mikor feláll, akkor veszem észre, hogy még nálam is magasabb, nõies, mégis izmos alkatú, bár az én alkatom sokkal kötöttebb úgymond. Látszik, hogy õ sokat edz.

Mikor befejezte, egybõl leül, majd utána mindenki…

Még életemben nem láttam ennyi ételt egy helyen… De, a 2000 fõs hadseregemnél igen… Másképp fogalmazok. Nem láttam még ennyi gyönyörû, ötcsillagos fogást egy helyen. Kihasználom a lehetõséget, mindenbõl kóstolok egy kicsit, persze csak a király után. A finom falatok mögül viszont valaki, pont velem szemben épp szétkaszabol, kicsontoz, kitépi a lelket is belõlem… A tekintetével. Még a szemem sarkából is látom, ahogy néz. Fölkapom a fejem, belenézek a szemeibe. Az eddig cserfes katonák most elhalkulnak, õ pedig felhúzza a szemöldökét, majd úgy tesz, mintha enne.

Jaj, de idegesít az ilyen viselkedés.

A vacsora befejeztével az illetéktelenek elbúcsúznak, mi pedig beszélünk a haditervrõl. Hm.

-Tehát a Bauer-szorosnál lesz a csata… Innen támadunk mi, eredményes lesz a küzdelem, nem fér be sok ellenséges katona egyszerre, így akárhányan vannak, meg tudjuk semmisíteni õket, és kevés katonát is vesztünk… -magyaráz Hirune, miközben én a térképet lesem.

-Ha jól látom, van itt egy még szorosabb átjáró… -Bökök a térképre.

-Igen… És? –néz rám a nõ, áradó gyûlölettel.

-Itt például százezer katona át tud férkõzni, és hátulról megtámadni az ellenség csapatát. Azoknak még a menekülésre sem lesz lehetõségük, és biztos a gyõzelem.

-Milyen gerinctelen terv… -súgja nekem halkan, az asztalon áthajolva Hirune, mire én is felállok, hogy közvetlenül az övébe súghassam gondolataimat.

-De roppantmód eredményes… Nem gondolod? –elvigyorodik, bár ez is amolyan „ki vagy te?!” vigyor. Még rengeteg tervet beszélnek meg, Hirune, amikor megszólalnék, belevág a szavamba, nehogy szóhoz jussak.

A megbeszélés végeztével felém fordul a király.

-Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Elisse, remélem jól meglesztek Hirunéval.

-Természetesen –mosolygok a királyra, majd meghajolok, majd mikor Hirune ábrázatát végigmérem, majdnem elfog a nevetés. Félmosoly, felhúzott szemöldök.

-Igen! –pillantok rá, gonosz mosollyal.

-Ezt majd még meglátjuk, Elisse. –lép ki az épületbõl, majd egy gyönyörû arany színû autóhoz sétál, beleül, és elhajt. Jó nõ, csak kár, hogy ilyen kígyó.

Beleülök bérkocsimba, és „hazavisznek”. Belépve a gyönyörû épületbe körülnézek, majd leülök egy hatalmas, bõr kanapéra… Nem szoktam meg még ezt a luxust.

Eldõlök, még le se ért a fejem, már mélyen alszom, de álmaimban is zaklat a gondolat.

Hogy fogok én ezzel a nõvel együtt dolgozni?