- Miért érdekel a válaszom? – Kérdi elfordulva. Nagyon is jó kérdés. Miért is érdekel engem? Talán mert a játék nem izgalmas élettelen, beszédképtelen rongybabákkal. Ne röhögtess, szarnyi közöd sincs ahhoz, hogy mit miért teszek.

- Hogy mondod, madárka? - Duruzsolom a fülébe hozzá közelebb hajolva farkasvigyorral.

Fintorral az arcán fordul vissza hozzám.

- Nem ismerlek olyan régrõl, de azt tudom, hogy mindig csak a lehetõség látszatát adod meg. Elhiteted velem, hogy van szabad akaratom és választhatok, aztán lenyomod a torkomon a saját döntésedet. Tényleg ennyire nehéz emberként tekintened rám? – Mirõl beszél ez? Van döntési lehetõsége, él vagy hal. Egyik esetben igen szomorú lennék, nem tagadom, de én megadtam a választást neki.

Lassan elkúszik a falhoz, míg nem a hátával eléri. Most szomorú vagyok, gonosznak állított be, engem! Abszurd. Lehet, hogy pszichopata vagyok hangulatingadozásokkal, de nem vagyok gonosz. Az gyenge szó rám. Hehehe…

- Mi a neved, madárka?

- Ne-nem mondom el. – Csiripeli miközben kerüli a tekintetemet. Ó, de édes, kedvem támadt egészben lenyelni.

- Milyen meglepõ, mit gondolsz, miként tekintek rád, ha nem emberként? – Semmivel sem tartom kevesebbnek egy halandónál, jelenleg még csak többnek sem.

- A te szemedben csak egy játék vagyok. – Pipa. - Valaki, aki csak addig tartja fent az érdeklõdésedet, míg tud újat mutatni.  – Egész jól kiismerte egy részemet igen rövid idõ alatt. Milyen szórakoztató!

- Ez esetben, igyekezz majd további meglepetésekkel szolgálni. És most válassz!

Lassan lazul el, válik érdektelenné. Ú! Micsoda izgalom!
A fejében is lenyugodtak a gondolatok, már nem csap akkora zajt.

Gyerünk!
Mondd ki!

- Legyen. – Fogaimon megcsillan a lámpa fénye széles mosolyom miatt.

- Tégy, amit akarsz. Engem már nem érdekel. De, ha ezt túlélem, legközelebb csak akkor tegyél fel nekem kérdést, ha ténylegesen az én válaszomra vagy kíváncsi és nem a magadéra. 

 Oh, nem gondoltam, hogy még mindig itt vagyunk fennakadva. Rendben, ismét csak rendes leszek. Arcomról eltûnik a mosoly, letérdelek vele szemben, hogy jobban hozzáférjek, kinyújtja a másik lábát is a földön, így ráülhetek kényelmesen.

- A választást még Isten sem veheti el tõled. – Mondom halkan a csuklómat a számhoz emelve. Feltépve a hófehér bõrfelületet engedem útjára véremet. Ajkai elé helyezem. Értetlenül mered a sebre, de már úgy látom meg sem leptem.

- Igyál. – Utasítom.

Sárgán izzó szemekkel égetem elmémbe a látványt. Hogy ez milyen kibaszott erotikus!

Hangos sóhaj szakad fel mellkasom mélyérõl, ahogy összeér a bõr a bõrrel.

Hangosan kortyol egyet majd félrenyelve köhög párat. Az undor kiül az arcára. Hát igen, mindent félretéve is én csak egy korcs vagyok, ha átváltozik sem fog sokkal jobban ízleni neki a vérem, nem mintha legközelebb kapna.

- Jön a kellemtlen része. – Zavarom meg a szája törölgetésében. Szemöldökét felhúzva mered rám. Mindjárt megérted madárka.

Tarkójára felcsúsztatom az egyik tenyerem, ujjaimat szélesen széttárva markolok rá erõsen a fejére majd egy gyors mozdulat és hangos reccsenés.

Holtan dõl el mint egy darab zsák.  Ajakbiggyesztve kapom a kezeim közé. Besétálok a hálóba és leteszem az ágyra. A feje mellett kétoldalt megtámaszkodva hajolok közel az arcához.

Annyira gyönyörû.

Annyira vonz.

Annyira akarom, hogy az enyém legyen.

Puha rózsás ajkaira hajolva simítom rá az enyéimet. Még meleg. Mordulva nyomom rá jobban a számat, majd megõrülök az édes ízétõl.

Fogaim közé kapom alsó ajkát. Gyengéden beszívom majd elengedem, az apró nyálcsíkot lenyalom róla, majd felegyenesedve körbenyalom a sajátomat is. Hm finom.

Lemászom róla és leülök az ágy sarkába. A nap már lassan felkel mire hirtelen felugrással magához tér. Zaklatottan, kétségbeesetten néz körbe a szobában számtalanszor mire emlékezni kezd hogy hol lehet, és megállapodik tekintete az enyémen.

- Jó reggelt csipkerózsika. – Felállva lépek mellé. Merglepetten néz rajtam végig, közben nagyokat nyel.

- Te… eltörted a nyakamat. – Csuklik fel vádlón. Nevetve vakarom meg a tarkómat.

- Igen, emlékszel, ez jó, pirospont. – Ütögetem meg elismerõen a fejét.

- A nehezén túl vagy, jól döntöttél madárka. – Selytelmesen elmosolyodom. – Kezdõdhet a játék.

Ellökve magától kezd el futni ki a garázsból, majd át az utcán. Nem játszom macska egér harcot, nem, csak felmérem mire képes. Ezek az erõk természetesen fejleszthetõek és újakat lehet tanulni, de ha nincs mibõl meggyúrni, akkor értelme sincs az erõfeszítéseknek igaz? Én látom benne a fantáziát.  Oh, igaz is, még a nevét sem tudom.

Elgondolkozva dörzsölöm meg az állam. Ideje utána menni.

Gyors léptekben követem az illatát. Befutott a parkba, ahol egy fa tövében húzta meg magát összegömbölyödve. Ez csalódás, milyen szánalmasan fest. Utálom a gyengeséget. Mérgesen húzom félre a számat, bûzlik a félelemtõl, de mégis annyira csábító.

Torkát megmarkolva szorongatom meg finom húsát. Szép arcára kiül minden. A fulldoklásnál van az embernek egy bizonyos grimasza, ami elterül és fájdalmasan rántja össze az izmokat. Szinte taszító, és én imádom!

Gunyorosan vigyorogva engedem el, elterül a sárban, köhécsel párat, majd meglepetésemre egész virgonc módon feláll és hátrtál pár lépést.

- Mit akarsz tõlem? Megadom, csak engedd, hogy elmenjek... – Meglepetten húzom fel egyik szemöldököm. Nem olyan hülye hogy megpróbál vesztegetni ugye? Mindegy mit ajánl, engem csak egy dolog érdekel:  a húsa és a vére.

- Megvesztegethetõnek hiszel? – Szinte elnevetem magam, csöpög a hangom az iróniától.

- Mindenkinek és mindennek megvan az ára, csak meg kell tudni fizetni. – Elmerülve szavaiban nézek fel az égre. Az õ ára, az én áram…

Hisztérikusan felnevetek, hangomtól az ég is felzeng.

- És gondolod, hogy képes vagy nekem eleget fizetni a szabadságodért? – Élvetegen nézek végig rajta. Szabadság, köpök rá.

- Legalábbis megpróbálom. – Motyogja az orra alatt.

Ez tetszik, szeretem, ha adnak nekem dolgokat. Elé lépve guggolok le, így õ lesz magasabb nálam. Kezemmel felnyúlva érintem meg a homlokát a két szeme között.

- Rendben van, tárgyaljunk. – Szemei lecsukódnak és összeesik, pont a karjaimba dõlve. Nyakába szuszogok. Édes Istenem, csodás az illata! Feldobom a vállamra. Na, irány haza. Átmentél a vizsgámon madárka, méghozzá kiemelkedõ teljesítmnnyel!

Hazacammogok, kényelmesen fütyörészve, mert igenis kibaszott jó napom volt, sikerrel zárva, és ha én elégedett vagyok, akkor nem ölök meg senkit.

Hazaérve ledobom a kanapéra. Nem csõszködöm senkiért, de rendes vagyok és lekapom róla a vizes kabátot és rádobok egy takarót, feltekerem a fûtést. Basszus, de figyelmes vagyok.

A hûtöhöz lépek, kikapok egy üveg bort, kinyitom és egy jó nagyot belekortyolok, hmm valami hiányzik. Kiiszom a fél üveget, majd felöntöm egy kis vérrel. Nyammogva kortyolok bele egy újat. Isteni.

Türelmetlenül lépek madárkához, még mindig alszik. Nehogymár.

- Ébresztõ! – Megrugdosom a lábát, hogy felkeljen. Lassan felnyílnak a szemei, majd ijedten ugrik fel maga köré tekerve a puha anyagot.

- Ne légy már úgy befosva, nem bántalak. – Vádlóan néz rám, aztán körbepillant a szobában.

- Most tényleg nem. – Forgatom a szemeimet.

- Miért hinnék neked? – Mered rám. Felsóhajtok.

- Nincs okod, de van egy ajánlatom a számodra. Az elõbb csak teszteltem akarsz-e élni, és gratulálok! Egészen felülmúltad az elvárásaimat. Ez engem is meglep. – Dünnyögöm magamnak.

 - Úgyhogy itt a jutalmad, adok neked valamit. – Gyanakodva mozgolódik ültében. Nem madárka, nem tudsz elfutni.

- Érdekel a keretsztori, vagy minek a használatiutasítás, csak csináljam? – Állok fel, még egy finomat kortyolok, majd leteszem az üveget az asztalra. Minden mozdulatomat követi, meg van szeppenve szegény. Nembaj, én élvezem, és ez a lényeg.

- Hm?? – Lehuppanok mellé a kanapra, válla felett átvetem a karom, amennyire csak tud elhúzódik tõlem, majd gondol egyet és felugorva elfut a szoba másik végébe.

 - Kérdeztem. – Nem megyek utána, minek? Úgysem megy sehova.

 - Mondd. – Suttogja.

Félrebiccentve a fejemet vigyorodom el. Jólvan, elmagyarázom, elvégre kedves és jószívû vagyok.

- Gondolom feltûnt, hogy nem vagyok... átlagos. Hát jól láttad, egy hibrid vagyok, vámpír és vérfarkas. A vámpír részét te is megkaphatod. Örök élet, erõ, remek reflexek és pár egyéb bónusz. Átváltoztathatlak, vagy eltöröm a nyakadat. Választhatsz.

Kifejezéstelenül nézek rá. Dönts okosan, szomorú lennék, ha nem maradnál velem madárka.

Hitetlenkedik. Szemeit összeszorítva rázza meg a fejét. Nem hiszel nekem? Segítek kicsit. Felállok, mellé lépek, és a feje mellett két oldalt megtámaszkdva a falon hajolok közel az arcához. A szemeim aranysárgán felizzanak, a fogaim meg megnyulnak. Ajkán végignyalva karcolom meg. Felszisszenve ereszkedik le a földre a fal mentén.

- Ne várakoztass madárka, türelmetlen vagyok.

Fingom sincs hol vagyok. Csak vezettem, és erre ezen a szutyok helyen álltam meg. Mindenki ismerheti már azt az érzést amikor húzza õt valami valamerre. Most én is így vagyok ezzel. Mintha elhúzták volna elõttem a mézes madzagot. Követem a halátudjamit, a faszomtudja hova. Egymás után szedem a lábaimat, nem érdekel az esõ, nem érdekel a hideg, szinte élvezem ahogyan a bõrömbe mar.

Megállva, lehunyt szemekkel mély levegõt veszek. Az illat végigkarcol belülrõl, hörögve fordulok meg álltomban, lassan ránézve a madárkámra. Helló megérkeztem.

- Hé! – A madárkám csak átkarolja magát és remeg tovább. Éppen kezdek mérges lenni, mire végre veszi a fáradtságot és felnéz. Esernyõ madárka. Madárka esernyõ. Bizony.

Vállát megütögetve állok elé.

- Helló.  – Búgom mély hangon.

Ugrik egy nagyot, szinte nevetnem kell. De nem vagyok én ám olyan gonosz, úgyhogy csendben mosolygok.

- Minden rendben? – Nem nagyon értem mi megy le a fejében, de öröm ilyen halkan duruzsoló elmét hallani. Bár sosem értem tisztán a gondolatokat, de jórészt lejön logikával mi kattog abban a csinos buksiban.

Hátára simítom a kezem, a körmeim kalkan karistolják ruhájának anyagát. Hmm jó hideg a bõre.

- A nevem Amon.  – Mutatkozom be, elvégre miért ne tenném? Tudja már hogy kis is lesz az élete középpontja. Nem viccelek az enyém leszel madárka. Tollastul fallak fel. Úgy vonzz ez a kis bestia, majd megveszek, pedig fél perce ismerem.

Édes, karcsú kis hamvas teste van hófehér bõrrel, aranyszõke fürtökkel, és azok a szemek. Grrr…

A csontjaid sem köpöm ki ha így haladunk, egészben lenyellek.

- Nem parkolok messze, gyere. – Invitálom udvariasan picit megint lökve rajta. Bólint egy aprót azzal az okos fejével és vánszorogva, de elindul. Magamban éjjenzek, hogy elindult a hálófelé a zsákányom. Ha beszállt abba az istenverte kocsiba többé nem menekülhet elõlem. Nem ám.

Elcsoszog az autómig, az esernyõt a kezébe adom, én meg a kulccsal babrálok mikor megszólal. Elõször.

- Köszönöm, amit eddig tettél, de nem mehetek veled. – Megáll a kulcs a kezemben. Édes, ezt nem te döntöd el. Fejemmel a kocsi felé biccentve jelzem, hogy sürgõsen pakolja be a kis seggét az ülésre.

- Csurom víz vagyok. – Ohh nem leszarom?

Szemeimet forgatva nyitom ki az ajtót és ültetem be. Becsukom és rándítva egyet a vállamon, mély elégedettséggel sétálok át a vezetõi oldalhoz. Madárka a kalitkában, pipa. Ideje hazavinni a vacsit.

Dudorászva pattanok be mellé és hagyom hogy feldoromboljon a motor. Ezaz kicsikém, apuci szeret.

A vacsim mellettem megszeppenve enged fel lassan a fütés hatására. Nem szól hozzám egy szót sem. Semmi baj, élvezettel hallgatom a vérének száguldását az ereiben. Nem is tudom miért vonzz ennyire. Szép, el kell ismernem, de hogy mindent eldobva fejvesztve fussak érte…

Mondjuk leszarom, már megtörtént.

Lassan fél órája vezetek, elhagytuk a városhatárt is. A madárka kezd úgy viselkedni mint akit bezártak. Mocorgására rásimítom a jobb tenyeremet a combjára. Megdermedve hagyja hogy picit belemarkoljak és biztatólag mosolygok egy széleset, mert érzem hogy engem néz, habár jómagam az utat figyelem. Össze nem töröm apu kicsi babáját.

- Ne félj, nincs baj. – A szemem sarkából egy pillanatra ránézek, az arckifejezését látva pedig colgate mosolyt villantok. Imádom a fogaimat. Gyönyörûek.

- Elhagytuk a várost. – Mondja már érthetõen, és nem dadogva. Már jó meleg van.

Óh tudom én hogy elhagytuk, de ha egyszer nem abban a városban lakom? Én meg hazavisszam, ha akarja ha nem. Ez így helyes. Már az enyém, úgyhogy viszem is. Csak még azt nem döntöttem el, hogy egészben lenyelem, vagy valami mást is kezdek vele.

Bevallom erõs testi vágyat érzek iránta, de nem szeretem a durva szexet. Máshol elég durva vagyok, nem kell hogy az ágyban is az legyek, számomra ennek semmi szüksége, más hercegnõi igényeire meg teszek..

- Tudom madárka. Azt mondtam hozzám megyünk. Mit veszíthetsz? – Felé fordulok mikor megállok a piros lámpánál. Kattognak a kerekek a fejében, öröm ez a zûrzavar, csodálatos mennyi minden lezavaródik egy ember fejében pillanatok alatt.

Mintha egy teljesen más ember lenne. Lenyugszik, vállait már nem feszíti, kényelmesen hátradõl és felsóhajt.

- Igaz, mit veszíthetek. – Hangosan felnevetek majd a gázra taposok.

- Na látod madárka, mi ketten nagyon jól elleszünk. – Addig, ameddig szót fogadsz. Egyre jobban élvezem a társaságát, mintha életek óta ismerném. Hiszek a reinkarnációban, szóval talán még lehetséges is. De ez mondjuk részletkérdés.

Hazavezetek, több mint két óra volt az út, és visszataláltam. Egy kutya hazatalál mindig. Haha!

Beparkolok a garázsba. Csak pár lámpa pislog, ha félnék a haláltól, be sem tennm ide a lábam.

Kipattanok, az én madárkámnak lovagisasan kinyitom az ajtót és kisegítem. Ma biztos a kibaszott etikettet reggeliztem.

- Lássuk mibõl faragtak. Öt perced van, futás. – Szemeim felizzanak, a füleim és farkam elõbukkan, körmeim meghosszabbodnak és úgy karistolom a földet. Élvetegen nézem ahogyan kifut a vér az arcából, hátrálni kezd amíg a falnak nem ütközik. Felé lépdelve emelem fel egyik kezem és koccantom össze a körmeim. Nagyot lendülve vések bele a falba a feje mellett. Ha nem hajolt volna el, már halott lenne. De elhajolt! Élni akar a madárka. Imádom! Játszunk. Ha kibírsz velem így egy órát, azt hiszem megtartalak.

Vigyorogva ismét felemelem a kezemet, õ pedig összeszorítja az ajkait és dühös tekintettel méreget. Minden egyes ütésnél megrándul a teste, bár nem igazán ütök erõset. Ez számomra csak egy kis fenyítés, semmint valódi büntetés. Ha az lenne, már rég sikoltozna.

A karmaim akaratlanul is felszakítják a nadrágja leheletvékony anyagát, élveteg mosollyal figyelem a láthatóvá váló rózsaszín bõrfelületet, aminek az ütésektõl egyre szebb színe lesz.

Minden ütés között megsimogatom, de ekkor ficeregni kezd, a harmadik csapás után viszont már a szemeit is lehunyja.

Megrázom egy kicsit a vállát, de nem hajlandó kinyitni. Mindegy akkor így folytatom.

Egyszer csak elfordítja a fejét és a takaróba temeti az arcát, de nem érdekel. Bennem nem ébreszt semmilyen szánalmat.

Megkapja a maradék ütést, majd azt veszem észre, hogy teljesen ellazultan fekszik.

Mi a fene? Elaludt? Vagy elájult?

Az a vakarcs állatkája – amirõl még mindig nem döntöttem el, hogy milyen – elõbújik valahonnan és a fejére mászva kezd felém acsarkodni, valami behatárolhatatlan hangon.

Örömmel porrá zúznám, de azzal csak a terveimnek ártanék, így inkább ott hagyom õket.

Jó ideig a kínzókamrában végzem a feladataim, majd megérzem a fejemben Lucifer hívását, ezért rögtön a tróntermébe megyek.

- Hívattál.

- Igen, Thanatosz. Hogy haladsz az angyalkával? – a hangja számító és várakozó, de a tegnapihoz képest sokkal komolyabb.

- Makacs, mint az öszvér. Nem könnyû hatni rá, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy angyaltól elvárható lenne. – sorolom az eddig tapasztaltakat – Lázadó és szabadságot akar, egyaránt Michael karmai közül és egyaránt az enyémbõl. Sejti, hogy mit tervezek és ezért nagyon is ellenálló.

Nehéz dolgom lesz vele és csak annyi elõnyöm van, hogy még nem tudja, nem ismeri, milyen élvezeteket rejt a földi világ. De hamarosan megtudja.

- Hm, ez érdekes. Meddig lesz majd képes ellenállni az általad kínált élvezeteknek?

- Nem tudom. Akaratos és önfejû, de nem becsülném alá. – azok után, amit az erejével mûvelt, már nem. Igaz, hogy nem tudja uralni, de ha elszabadul…

- Tedd ahogy jónak látod, de minél elõbb. Úgy tûnik, az ereje kötõdik az angyalok birodalmához, mert a mennyek kapuja még mindig zárva. Már nem olyan erõs a burok, mint volt, de az alacsonyabb rendû démonokat így is képes elhamvasztani.

Ez tényleg nem jó, hisz ha az akadály megszûnt volna, akkor mostanra a démonok már harcban állnának az angyalokkal.

- Rendben, mindent megteszek, de nem garantálom, hogy gyorsan fog menni. – tudom, hogy a pokol ura nem éppen türelmes, de ezt akkor sem lehet gyorsítani. Ahhoz egy más természetû angyalt kellett volna kifogni és nem egy ennyire… öntudatos kis szépséget.

Már csak este mentem vissza a szobámba, ahol még mindig az alvó foglyom fogadott, de szerencsére a jég már mind eltûnt. Utálom a hideget.

Zavartalanul lefekszem mellé a sima szaténlepedõre, majd közelebb hajolok hozzá és beszívom az illatát. Egy kicsit beszennyezte ugyan a kénes szag, de ez alatt még mindig érezni azt a tiszta, mennyei virágillatot, ami a sajátja.

Mindig is vonzottak az angyalok, talán azért mert egykor közéjük tartoztam, de soha nem engedek ennek a vágynak. Én döntöttem úgy, hogy elhagyom a mennyeket és nem is szándékozom visszatérni, ha csak azért nem hogy lecsapja egy-két angyalfejet.

Mikor késõ délelõtt felébredek, az angyalka még mindig alszik, de idõ közben már a hátára fordult, csábító rálátást engedve ezzel a szoborszépségû mellkasára.

Felmordulok magamban, de inkább egyenesen a fürdõ felé veszem az irányt, mielõtt elragadna a kísértés. Ha eljátszadoznék vele, azután talán még annyira sem lenne hajlandó együttmûködni, mint eddig.

A vízesésszerû barlangfürdõben mindig melegen gõzölög a víz, ez az egyike azon helyeknek, amely a felszínre, vagyis a földi égboltra néz. Innen nem lehet kijutni, mert Lucifer ereje lezárja a kürtõt, de legalább levegõhöz lehet jutni. Évezredek óta itt élek, de még mindig irritál a bûz.

Miután elkészültem, ezúttal emberi ruhákat veszek magamra, mert ha minden a terveim szerint fog haladni, akkor ma az embereke közé vihetem.

A Holtak verméhez indulok, ahol a saját démonszolgáim gyülekeznek. Van egy fontos feladatom a számukra…

Késõ délután, de inkább már alkonyat, mint délután, a lakrészem felé sétálok, az arcomon elégedett mosollyal, mert a démonaim sikerrel jártak. Igaz, hogy a háromnegyedük odaveszett, de megvan, amit tudni akartam.

A szobám azonban üresen tátong, a szolga sehol sincs, és egy pillanatra eluralkodik rajtam a harag.

Ha megint szökni próbál és kergetõznöm kell vele, úgy ellátom a baját, hogy leülni sem fog tudni. Legalább egy hétig.

Visszafelé sietek az alagutak felé, mikor kacagás üti meg a fülemet. Homlokráncolva nézek a baloldalon futó barlang felé, ahol a fürdõ van, majd ismét arra veszem az irányt.

Csak õ lehet az, hisz nincs még egy olyan lény a démonokon kívül, aki nevetne a pokolban.

Odaérek a fürdõ bejáratához, de onnan tovább nem is tudok menni. Dermedt mozdulatlanságban figyelem az elõttem lejátszódó jelenetet, amik régen eltemetett emlékeket idéznek fel.

Az angyal a vízben játszik, mosolyogva figyeli az állatkáját, aki a színes virágokkal halmozza el, a holt lelkek, mintha csak õt dicsõítenék, körülötte röpködnek, a víz felszínén angyalpor úszik.

Mintha a kétezer évvel ezelõtti életem nézném, amikor a mennyek friss vizû tavában fürödtünk és a fiatal angyalok boldogan játszadoztak a hattyúkkal, angyalporral behintve mindent, ami az örömük bizonyítéka… de õ miért boldog most? Azt mondta én is rabságban tartom és ez így is van. Épp ezért nem értem.

Sötétkék szárnyait széttárja, mire még több ezüstszínû por száll szerteszét és most már azt is tudom, miért olyan különleges is õ. A szemei, a por, a szárnyai, az ereje…

Egyszer csak megdermed a mozdulat közben, felém kapja a tekintetét, ami most sárga színben pompázik.

Akaratlanul is közelebb lépek, egészen a kis tó széléig, végig õt figyelve, mintha megbabonázott volna. Végignézek a tökéletes testén, a vízcseppek, mintha márványon futnának végig, csábítóan megakadva a gyöngyszerû mellbimbóin, majd azokról lassan legördülnek.

A vérem felpezsdül a látványra, szívesen lenyalogatnám a cseppeket róla, ha nem lenne most más dolgunk.

Várakozón, felhúzott szemöldökkel néz rám, nem úgy tûnik, mint akit zavar, hogy nézem, de ez nem fontos.
- Felmegyünk az emberekhez, megmutatok neked, mindent. – mondom nyugodt hangon.

Szétterülõ haját hátra csapva lassan, szinte már ingerlõen lassan kisétál a vízbõl, felfedve testének minden tökéletes négyzetcentiméterét, majd nem törõdve a jelenlétemmel egyszerûen felöltözködik.

Meglepõ, hogy egy szûz angyalka nem az a szégyenlõs fajta, de mivel róla van szó… eddig mindenben különbözött az átlagtól.

Akaratlanul is eszembe jut, hogy tudnék-e valami olyat mutatni neki, amitõl zavarba jönne és kizökkenne.

Látom megtalálta a neki szánt ruhadarabokat is, de felsõ részt szándékosan nem hoztam neki, mert élvezem, hogy nézhetem.

- Veled megyek mondtam, ha tudod a nevemet... hát megtudtad, hogy hívnak engem Thanatos? – mélyen a szemembe fúrja az övéit, mire elvigyorodom.
- Nehéz volt megtudni, nagyon el akarták rejteni elõlem azok a korcsok, de... tudom ki vagy, Lahabiel Asariel, és most, velem jössz.

Magamhoz rántom a kívánatos testét és azonnal az ajkaira tapadok kielégítve ezzel a kíváncsiságom, hogy megtudjam, milyen lehet az íze.

Nagyon finomak az ajkai, mint valami friss gyümölcs, ami mézédes nektárt rejt, de nem élvezhetem sokáig, mert amint észleli a megváltozott környezetet, elhajol tõlem.

Hát igen… én át tudok röpülni az akadályon, így egy szempillantás alatt a földre jutottunk, egy elhagyatott temetõ mellett.

Mint aki egy pillanatra el is felejti, hogy mi történt a tájat kémleli, bár ez semmi ahhoz képest, amit mutatni fogok neki.

- Mehetünk Asariel? – most már legalább van neve is.

Felém fordul végre, az arca semleges, de a szemében látom a kíváncsiságot.

- Hová akarsz vinni? – kérdezi gyanakodva.

- Szórakozni. Itt az egész éjszaka arra, hogy új dolgokat próbálj ki. – nem is tudom hová vigyem elõször. A lehetõségek korlátlanok.

- Nem. Nem fogok félmeztelenül járkálni. Vagy szerzel nekem rendes ruhát, vagy nem megyek sehová. – nyomatékosítva a szavait, karba font kezekkel nekidõl egy fának.

Az a makacsság… esküszöm egyszer az lesz a veszte, hogy tiszteletlen.

- Mond csak Asariel, az a szexi hátsód hiányolja már a kezemet, mert én szívesen elkényeztetem pár ütéssel? – elvigyorodom és közelebb lépek, de azonnal odébb ugrik.

- Ne merészelj kezet emelni rám! – szinte sikítja, de most látok valami mást is a szemében.

- Azt nem ígérhetem meg, de minden csak tõled függ.

- Persze, majd azért mert azt mondom, megjavulsz! – köpi gúnyosan.

Felszikrázik bennem a harag, természetfeletti gyorsasággal elõtte termek, markomat a kecses nyaka köré fonom, kieresztve egy picit a fojtogató sötét energiámat. Ritkán kell használnom az igazi erõmet, de ne higgye, hogy nincs. Sõt.

- Pusztán annyit kell tenned, hogy nem gúnyolódsz, mint egy sértõdött gyermek! – elengedem, de nem lépek hátrébb, így szinte összeér a mellkasunk.

- Elraboltál! A pokolba vittél! El akarod lopni az erõmet, miközben beszennyezel! – bátran a szemembe nézve sorolja dühödten az érveit – És azt várod el tõlem, hogy ne ellenkezzem?! Te mit tennél a helyemben?!

Ökölbe szorulnak a kezeim, a makacs kérlelhetetlenül dühös tekintet láttán, de visszafogom magam. Ha megverem, azzal csak meg jobban megharagítom.

- Kössünk alkut. – mondom egyszerûen, most már sokkal nyugodtabban.

- Hogyne, pont egy árulóval kötök alkut!

Ezzel a mondatával az elevenembe talált, nyugalmamat vesztve a háta mögött lévõ fába ütök, de olyan erõsen, hogy a három öl nagyságú tölgy recsegve dõl ki gyökerestõl a helyérõl, amire még az angyal tekintetében is félelem csillan.

- Te még a felét sem élted annak az idõnek, amit én megéltem! Háborúkat nyertem és veszítettem is, de soha! Jegyezd meg, soha nem árultam el azt, akinek a hûségemet adtam! – a mennyekben, Lucifer vezette a sereget, és mikor õ elbukott, követtem.

- Hallottam már róla, hogy Luciferrel együtt buktak el, a barátai is. Ezt értem, hûséges voltál hozzá. – mondja komoly hangon – De mi van az Úrral, és a neki tett esküvel?

Az Úr… hát persze hogy rá gondolt…

- Tett valamit, bármit is azért az Úr életem kétezer háromszáz éve alatt, hogy kiérdemelje a hûségemet? – végre sikerült megnyugodnom, nem tudom megérti-e amit mondani akartam, de nem is érdekel. Én tudom miért választotta Lucifer a bukást és tudom, hogy az Úr, semmit sem tett.

Asariel nem szól semmit, csak csendben tanulmányoz, mint valami furcsaságot, de ez nagyon is irritál, ezért inkább elindulok. Nincs olyan messze a város innen, és ha egy ruhás butik kell neki, akkor odamegyünk elõször.

- Gyere, ameddig nem vagy tõlem túl messzire, álcázom a jelenléted, így senki sem fogja tudni, hogy itt vagy. – ha stabil lenne az ereje, ezt õ is megtehetné, de így rám hárul a feladat. Nem lenne kellemes, ha folyton megzavarnák a szórakozást…

Órákig járkáltam a szobába, hogy kicsit felmelegítsem a testemet, hiszen a szoba már kezdett Antarktiszi környezetté válni. Egyszerûen megmondva, a padlón kiválóan lehetne korcsolyázni, a csillár még hatalmasabb lett a róla lógó jégcsapoktól, a falakon végigtükrözõ jégvirágokról nem is beszélve, bár ha nem lenne ilyen nagyon hideg még akár tetszene is. A fürdés, amit még a mennyben akartam megejteni a forrásnál, jelenleg csak a hideg ráz ki a gondolattól is. Nagyon fázom. Pedig, ha hamarosan nem jutok ki a Hold fényére, annak beláthatatlan következményei lesznek, egyik angyal sem hagyhatja magára azt aminek a védelmezésére született és belegondolva... Thanatos is valaminek az õrzõje volt... hmm vajon minek?... Talán … sejtelmem sincs... de remélem most éppen valahol fuldoklik... Megunva inkább bebújok a takaró alá... remélem...hogy... Egy ideje fagyoskodhatok mikor megjelenik minden probléma okozója...ha nem fáznék ennyire biztosan mulattatna.
-Ne bámulj így rám! Ez is a te hibát!
- Na ne mond. Talán én kényszerítettelek, hogy jégbarlangot csinálj a szobámból? –
- A te hibád, mert ide hoztál és fölidegesítettél! Ilyenkor nem mindig tudom kontrollálni magam! Még az ajtónállót is megsebesítettem miattad. Szóval, ha nem akarod, hogy holnapra az egész pokol megfagyjon, akkor leszel szíves elengedni. - mert a végén tényleg megfagyasztom Lucifer alfelét és nem hiszem, hogy túl boldog lenne, de el akarok innen menni, így magamról ledobva a takarót állok elé és nézek mélyen a szemeibe, vegyen már végre komolyan!
- Én nem vagyok az egyik szolgálód édesem. Ha valamit akarsz azért adnod is kell valamit, vagy az a minimum, hogy szépen kéred.
- „Édesem”, mióta számít a jó modor egy bukottnak?- édesem, menjél zabot hegyezni, kérlek, de örökre!
- Nagyon is számít szépségem, mert ahogy te viselkedsz úgy fogok én is veled.
- Akkor kérlek, szépen engedj el és utána tûnj el a szemem elõl! - Hirtelen terem elõttem és visszakézbõl kapok egy hatalmas pofont, ami teljesen lebénít...
- Te… megütöttél.
- Igen. És meg is foglak, ha továbbra is ilyen hangon beszélsz.
- Még soha nem ütött meg senki.
- Jól jegyezd meg, ez nem a menny. Ha ember lennél és a földi világban belekötnél egy olyan természetû emberbe jól ellátná a bajodat, aztán ott hagyna egy sikátorban, míg valaki rád nem talál.
- Ne oktass ki, nem vagyok ostoba! Azért mert bezárva éltem néha figyeltem az embereket és hallottam a történeteket is, amiket a többiek meséltek.
- A történetek soha nem tudják teljesen tükrözni a valóságot. Mondtam, hogy ha velem tartasz megmutatom neked amit el akarnak titkolni a naiv, hiszékeny angyalok elõl. –megmutatja? Ugyan...
- Az is hazugság lesz, amit te mutatsz! Csak azt akarod, hogy olyan bukottá váljak amilyen te vagy és megszerezzétek az erõmet! - Olyan düh áramlik szét a testemen, hogy tehetetlenségemben ökölbe szorítom a kezem és mikor nem mond semmit csak meredten bámul rám elkezdek a szemei elõtt kalimpálni, hátha valami komolyabb... azt azért mégsem venném a szívemre ha elõttem akarna rohamot vagy valamit kapni... Hirtelen rebben a tekintete, majd kalimpáló kezemet megfogva ránt magához.

- Figyelek én édesem, csak egy kicsit másra, mint amirõl szó volt.
- Engedj már el!
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – lassan simít végig hátamon, gerincem mentén és... finom érintésétõl bennem reked a levegõ... miért esik ennyire jól ez a gyengéd érintés?! Mikor fenekemre szorít rá egybõl észhez térek és próbálom magamról leszedni kezeit.
- Igen ezt szeretném! Csupa vér kosz leszek tõled, engedj már!
- Úgy emlékszem édesem, hogy még tartozom neked egy alapos elfenekeléssel, igazam van? - Tessék?! Ugye... nem vette komolyan... ugye nem?! Minden megmaradt erõmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak ölelésébõl de most túl erõs, könnyedén dob az ágyára.
- Nos, mennyi legyen a büntetésed?
- Ne merészelj kezet emelni rám, mert ezt még nagyon megbánod! Ha visszatér az erõm…
- Hogy te milyen kis képmutató vagy! Nem vetted még észre? Azt mondtad gyûlölöd a bezártságot és szabadságra vágysz, utáltad a fogságot és Michaelt, mert bezárt. És azt mondod pont ugyanolyan vagyok mint õ.
- Egy zsarnokoskodó börtönõr! Pont, mint õ!
- És te? Te pedig mint egy elkényeztetett hercegnõ, akinek eddig mindent a formás kis feneke alá pakoltak. Most megtapasztalhatod a valódi életet, ahol már nincs Michael, hogy megvédjen. - Tessék?! Ez... ez...Inkább kaszaboltattam volna szét magam a háborúban. Mint hogy úgy éljek...
- Kész vagy édes? – mikor nem felelek rácsap fenekemre és mikor ki szeretnék szabadulni erõsen lefog.
- Ugyan… ez még csak egy volt. De mennyit is érdemelsz?
- Téged kéne megbüntetni nem engem! – köpöm felé a szavakat mire egy kicsit erõsebben csap fenekemre.
- Számoljunk csak: elõször is a kergetõzés a folyosón, aztán az állatkád harapása, kidobtál a szobámból, betörtem miattad az ajtómat, Michaelhez hasonlítottál, kioktattál, kiabáltál velem és jégveremmé változtattad a szobámat. Ez azt jelenti, hogy nyolc ütést érdemelsz édesem.
Vigyorogva néz hitetlenkedõ szemeimbe, majd elkezdi a büntetésem... Fogaimat és ajkaimat teljesen összezártam, szinte már belefájdult az állkapcsom. Minden egyes ütésnél, ami fenekemet éri azonnal összerándulok, szinte alig érzem az ütések közötti fenekemet simogató kezet, csak mikor erõsebben belemarkol akkor kezdek ficeregni. Vigyorogva figyeli alatta fekvõ testemet, majd mikor tehetetlenségemben lehunyom akkor kezd el rázogatni. A fenébe is! Még, hogy hercegnõ...inkább rab a saját kis magán poklomban, miközben én magam angyal lennék...Utálnám Michaelt? Nem.. Nem utálom.. csak egyszerûen megfolyt a szabályaival, a folytonos tiltásaival, hogy egyedül még felöltözni sem hagyott, a forrásnál, ahol fürödtem mindig minimum 10-en õrködtek...de nem miattam... azért a valamiért csak ami bennem van... ami miatt... ez vagyok... és most emiatt vagyok a Pokolban is, az erõm miatt, amit ha tehetnék már rég odaadtam volna másnak, boldogítsa ez a fene nagy erõ Õt. Nem figyelek fel a rengeteg kérdésre amit hozzám intéz, ezután egyszerûen nem érdekel. Menekültem elõle, még szép! Az egér is fut a macska elõl, megharapta Zazu mert veszélyben érzett engem, nem szívesen vagyok az el rablómmal egy téren mellesleg, ha nem idegesít fel és lenne legalább egy nyamvadt ablak, amin besütne a Hold nem lennének jegesedési problémák...hasonlítanak, Michael meg õ...csak ez az érzés ne lenne, hogy Thanatos még mindig jobb... miért érzem ezt, mikor soha senki nem alázott még így meg? Nem törõdve az érintéseivel fordítok neki hátat és arcomat a puha szaténhoz fúrom, de akármennyire is próbálom visszatartani még az ébrenlét határán érzem meginduló könnyeimet, de már kezd magával rántani az álom, így nem tudok ellenük tenni, rabságom jelei újból látszódnak, akármennyire is gyûlölöm, mert gyenge vagyok általuk, egy hûvös érintés érzek, mely megszabadít forró könnyeimtõl és Zazu csivitelõ hangjára amivel máshoz szokott szólni és egy nyugodtabb dorombolós hang amivel vigasztalni próbálja testemet, kis mancsait és puha pofáját amik nyakamat cirógatják, de már végképp magával ragad az álmos sötétség.

Másnap délután kelek csak fel, Zazu a mellkasomon összegömbölyödve alszik még, de nem sokáig mert amint érzi a mocorgásom Õ is felébred majd hangosan, csivitelve üdvözöl, nevetve adok a feje búbjára egy puszit és kikelek az ágyból és egybõl megcsap a testembõl áradó illat, kén szag... bármennyire is igyekszek az erõmmel tisztítani magam, szükségem lenne egy alapos fürdésre. Az egyetlen hatalmas szekrényhez lépek, amiben nem teng túl a ruhák száma, maximum 5-6 ruha lehet és azok is kicsik, nem Thanatoszra való méretek... igazából nem érdekel, inkább örülök, hogy találtam egy nadrágot mert az enyém a fenék részén börtönõröm karmaitól igen csak szakadt, remélem nem ezért vigyorgott annyira közben... mert akkor... Inkább felkaptam a kezembe a ruhadarabot és elindultam... valamerre... Óráknak érzem azt az idõt amit bolyongással töltöttem, de sikerrel jártam. Találtam egy hatalmas forró vizû tavat ami a szabad ég alatt van, csodásan szép, még itt a pokolban is vannak szép helyek úgy tûnik, elkápráztat. Magas sziklafalról csordogál a víz egy sziklakitüremkedésen át a tóba, szerencsére a szikla csak egy méterrel lehet feljebb a tavacskától, így nadrágomat ledobva teszem rá a másik fekete kicsit bõrhatású, de tiszta és szakadásmentes nadrágomat. Felmászva fekszek el óvatosan, hogy testemet óvatosan simogathassa a gyenge folyam. Mikor ideértem még naplemente volt de most már kezd eluralkodni az éj sötétje és a csillagok átveszik az uralmat az égen. Érzem, hogy lassan a Hold is elõbújik örvendezve majd újboli találkozásunknak. Kóbor lelkek tûnnek fel, majd miután érdeklõdve néztek rohannak el mindenféle csecsebecsét hozva nekem, legjobban a színes virágoknak örülök, amiket a vízbe dobtak nekem, lassan teszem láthatóvá szárnyaimat és örömöm jeleként gyengéden rebegtetve szórom ezüst angyalporomat az engem gyengéden simogató vízbe, az összes angyalnak arany, vagy annak árnyalataiban jelentkezik angyalpor, csak nekem ezüst, szerintem ez is a Hold miatt van, mint a hajam és a szemem... talán...de a lelkek nagyon is örülnek neki, óvatosan a vízbe gázolva kezdenek játszani a vízzel, mosolyogva figyelem õket, fõleg mikor Zazu is csatlakozik a mókához, már szinte hangosan nevetek rajtuk, mikor egy gyönyörû tûzszín virágért küzdenek, de végül Zazu nyer és felugrálva hozzám hajamba teszi azt, majd elégedetten morog, itt már nem bírtam ki és hangosan felnevettem rajtuk. De azonnal abbahagytam mikor feltûnt Thanatos megkövült alakja, szárnyaim rebegtetését abbahagyva, egyik karomra támaszkodva nézek komoran a tekintetébe, amiben furcsa érzések örvénylenek, amiket én nem tudok meghatározni, hirtelen indul el felém és a tavacska szegélyénél lecövekel, érdeklõdõ tekintettel nézek rá, egyenesen a szemébe, de az Õ tekintete sohasem állapodik meg egy helyen, hanem cikázva jár be és ajkait megnyalva néz mégis szemeimbe, felhúzott szemöldökkel várom mit akar, a Holddal való találkozásomtól teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok, talán kicsit jó kedvû is, amit még Thanatos megjelenése sem tudott elüldözni, mint a tova illenõ lelkeket.
- Felmegyünk. Az emberekhez, megmutatok neked, mindent. - óvatosan ejti ki a szavakat, szerintem még saját magát is meglepve, finom mozdulattal ülök fel, majd hagyom, hogy a gyenge folyam magával vigye testemet ezzel belecsobbanva a vízbe, hajamat hátra rázva indulok ki a vízbõl, mellette elhaladva tornázom magamra az anyagot, ami igen csak megnehezíti a felvételt és második bõrömként feszül rám.
- Veled megyek mondtam, ha tudod a nevemet... hát megtudtad, hogy hívnak engem Thanatos? - felé fordulva nézek mélyen a szemeibe, amire elvigyorodik.
- Nehéz volt megtudni, nagyon elakarták rejteni elõlem azok a korcsok, de... tudom ki vagy, Lahabiel Asariel, és most, velem jössz.- erõsen magához szorítva tapad ajkaimra és egy kellemetlen érzéssel máris a földön vagyunk, nem tudom mi is viselt meg jobban, hogy egy férfi lopta el az elsõ csókomat, hogy ellopták az elsõ csókomat, vagy hogy az embereknél vagyunk...