 Karakter: Frost
Megjegyzés: ~Azami~ Idomáromnak
Frost:
Finom érintés zavar meg egy igen szép álmom közepén. Ne már, megint fel kell kelni? Éhes vagyok, de most igazán kivételt tehetnének, és nekem is hozhatnának valamit. Miért van az, hogy míg minden fiókát kiszolgálnak, addig én magamról gondoskodom? Jó, persze, már hallom is anyám hangját, ahogy kioktat, amiért félvér vagyok, és így senki sem fog gondoskodni rólam, ha nagyobb leszek, így nekem hamarabb kell és jobban tudni mindent. De ez akkor is túlzás.
Csakhogy nem Anyám hangja ér el hozzám, és ahogy ébredek, úgy tudatosul bennem, hogy bizony nem a fészekben vagyok, nem is valami biztonságos helyen, és apránként kúsznak vissza az emlékeim. Úgy nézek körbe, mintha még nem láttam volna ezt a helyet. Az egyetlen ismerős dolog itt ez a meleg hó. Meg talán az a nagy kristály, ami olyan gyönyörűen tökéletes, hogy a fény törés nélkül jut át rajta, sőt azon keresztül látom azt is, ami mindennél jobban megnyugtat: egy fát.
Aztán lassan a halk hang felé fordulok, ami láthatóan hozzám beszél, valami orrfacsaró szagú akármit nyomva orrom alá. Nos, amikor arra céloztam, hogy nekem is hozhatnának valamit, nem egészen erre gondoltam. Inkább keresek magamnak. Fura ez a Kétlábú. Másabb, mint akit először láttam, és mégis ugyan olyan. Azt a lógó végtagot is olyan könnyedén hajtogatja magán...
Rövid párbeszéd zajlik le, és miután kezdek hozzászokni ezekhez a zajokhoz, könnyebben meg tudom különböztetni őket. És ettől nem vagyok boldog. Miért vagyok itt? Vigyenek vissza! És ne dugdossa felém azt a botot ez a Kétlábú! Meg akar mérgezni! Tudtam!
De ekkor... Fogja a botot, és... azt hiszem egy pillanatig megütközve pillantok rá, amikor kinyílik a... Szája? Az lenne a Kétlábúak szája? Szóval beleteszi a botot, majd hümmög. Ezt a hangot legalább ismerem, mert a szomszéd barlangba beköltözött fiatal fiókák is ilyen hangokat hallattak, amikor először kóstolták meg a helyi szarvasokat. De kétlem, hogy annyira finom lenne az a csípős szagú akármi. Újra felém nyújtja a botot, én meg legszivesebben inkább itthagynám.
A kis Füstös jelenik meg, belekontárkodva a lébe, majd láthatóan méltatlankodva morran fel. Ezek után kizárt, hogy ezt a valamit a pofámhoz érintem!
~Kara... ~
Elcsodálkozva nézek a Füstö... Ez lenne a neve? Nos, akkor... Kara felé. Ő tud hozzám beszélni? Vagy csak véletlenül kaptam el a gondolatait? De mielőtt még belemerülnék a dolgok boncolgatásába, egy tányér landol előttem a földön, majd a Kétlábú felállva távozik. Egy darabig szemezek azzal a fura lével, hiszen sosem láttam még ilyet, de aztán győz a kíváncsiság.
Kióvakodok a meleg hóból, és a földre kucorodva tanulmányozom ezt a... valamit. Olyan, mint egy pocsolya, csak büdös. És meleg. De közben olyan furán fénylik mindenem tőle, amit beleteszek és aztán kihúzom belőle. Csak remélni merem, hogy ez a bűz lekopik róla idővel, mert akkor bizony kénytelen leszek leharapni a mancsom, mint a bácsikám tette, amikor valami belement és nem tudta orvosolni.
Kara lép be újra, ám mielőtt még bármilyen kíváncsiság felbukkanhatna bennem, a Kétlábú jön oda hozzám, és a puha hóra tesz fel megint. Biztos valami mánia neki ez a hely. Talán ez az ő fészke, és most én valami rab vagyok itt. És ez nem jó. Én csak... haza akarok menni! És ne fogdosson, mert megharapom.
Micsi...? MI ez? Mi a... Hééé!!! Tiltakozásom megint csak magas frekvencián nyilvánul meg. Vagy lehet, hogy inkább... Vonyítok? Az biztos, hogy egyik sem jó! Hagyjon engem békén ezzel a fura dologgal! Csapkodok, és igazán sajnálom, hogy nincsen most farkam, mert annak a végén gyönyörű, pengeszerű éles fegyverek voltak, amikkel igen szépen lehet sebezni. Sajnos mire sikerül eredményt elérnem a kapálózással, addigra már rajtam van ez a fura akármi. Mindenütt! Az egyetlen ok, amiért nem cibálom le az, hogy a támadó Kétlábú a földön fekszik, és pofája eltorzul. Hát remélem nagyon fáj!
Kara hangosan adja tudtomra tetszését, ezzel elvonja a figyelmem a kétlábúról. Miért van még mindig vele, ha nem tetszik neki? Még sosem hallottam olyanról, hogy egy Kétlábúnak sárkányai lennének! Bár ha figyelembe vesszük a tényt, hogy most az ő fészkében vagyok, akkor lehet újra kellene fontolnom. Azt hittem, csak ketrecben tarthatnak minket. Ez lenne az? Tulajdonképpen mi a ketrec?
A lógó végtagok szakítanak ki elmélkedésemből, amik a mancsaimra is húznak olyan valamit. Most már tényleg elmagyarázhatná valaki, hogy mire jó ez! Mindenütt rajtam van, és zavaróan dörzsöli a testemet, egyszerűen mindenhol hozzámér! A fejem elkapja a Kétlábú, és államnál fogva fordít maga felé.
Ilyen közelről olyan a szeme, mint tavasszal a fű a hegyi réten. De miért van előtte is az a fura kristály? És annyira fura, még sosem láttam, hogy valakinek ilyen napszínű, hosszú szőre lett volna a fején. Olyan, mint a hegyen oldalán lévő aprócska kicsi virágok, amiket messziről lehet látni, de igen nehéz megszerezni még a levegőből is. Száj... Olyan fura szájuk van ezeknek a teremtményeknek! Hogy tudnak vele egy szarvast megenni? Bár... Ha belegondolok, az a fura lé, amit az előbb nekem akartak adni...
A fülemhez hajol, mély hangon búgva, én pedig tágra nyílt szemmel meredek magam elé. Mi ez? Ez a hang... Kiráz kissé a hideg, márpedig ilyesmi sosem fordult még velem elő, hiszen jégsárkány vagyok, így semmilyen hidegben nem fázhatok. Minden esetre megfeledkezem még arról is, hogy milyen közel van, és hogy tulajdonképpen nekem nem kellene ezt tűrnöm. Valamiért... Valamiért olyan érzésem támad, hogy nem akar bántani.
Azonban mire feleszmélek, a Kétlábú sietve, feldúltan távozik, így én kettesben maradok Karával. Mocorgok kicsit a ruhában. Idegesít és feldúl, így dühösen fújok az orromon át. Általában ilyenkor némi pára csak fel, ám most csak kifejezi, mennyire nem tetszik. Nos, legalább bővült a kommunikációs készségem, nemde? Azonban nem sokáig mocorgok, mert a kis Füstös megint elvonja a figyelmem, és hogy lecsillapítson, egy aprócska tüzet fúj felém, majd amikor hagyom, hogy közölje, mit szeretne, olyan élményt oszt meg velem, mintha repülne. Érzem a szárnyai alatt a szelet, a lassú szívdobbanásait, valahol messze a madarakat... Igen. Mindig szerettem repülni. Már a gondolatától is ellazulok, és némi jókedvet csillantok fel. A legkedvesebb emlékem, amikor először repültem fel. Szinte még ott volt a tojáshéj a fenekemen.
Újra a Kétlábú lép színre, én pedig úgy döntök, hogy nem bízok benne. Miután ezt a micsodát rámtette, nem fogok hálálkodni. És úgy látom, akár mit is mondott, Karának sem tetszik, mert felborzolt kedéllyel viszonozza a gesztust. Majd, mintegy folytatásként a Kétlábú a fészekhez lép, és letelepszik rá, mancsait összetekerve, és rám figyelve újra kinyitja a száját. Fura egy alak. Végül újra kézbe veszi a fura szagú pocsolyát, majd a szájába önt egy keveset. Nos, akaratlanul is jobban tetszik ez a módszer, minthogy olyan pálcikákat dugdossanak a számba... sóhaj. Ha Kara nem maradna itt, kommentálva, hiszen ő érti a Kétlábúakat, akkor lehet nem bíznék az egészben, de így...
Aztán a fura végtaggal az enyémet fogdossa. Nem szeretem, amikor csak így hozzámér, sőt, kifejezetten zavar. Miért fogdos ennyit? Végül mégiscsak addig húzza azt, amíg én is hozzám nem érek a pocsolya aljához. Érdekes ez is, de nincs időm eltöprengeni rajta, mert a számhoz tolja. Közelről még förtelmesebb szaga van ennek. Demonstrálja, hogy ki kell nyitnom a számat. Én is tudom, hogy kell táplálkozni, de ez még nem jelenti azt, hogy engedem is. Nem kell ez az izé és kész. Akkor meg miért erőlteti?
Rövid szóváltás következik a Kétlábú meg a Füstös között, és kissé sajnálom, hogy nem értem Kara derültségének okát. Épp tiltakozva morrannék, hogy vegye már el az orrom alól ezt a pocsolyát, mert a szaglószerveim kikészülnek tőle, amikor minden előjel nélkül a nyíló számba önti a löttyöt. Riadtan ugrok meg, elhátrálva, és még azt sem bánom, hogyha a lé a másik fején köt ki. De honnan a fenéből kötöttek ki abban ilyen fura dolgok? Mi ez a fehér fűféle a fején? Ez is a lében volt? És EZT akarta megetetni Velem?
Nagy csinnadratta, majd jön a másik Kétlábú, és hangosan űzi el az elázott Kétlábút a meleg hóról. Én addig azzal vagyok leginkább elfoglalva, hogy a számban lévő pocsolyát lenyeljem, majd ne haljak meg. Förtelmes, sőt szörnyű íze van! Ezek ilyet esznek?! Nem csoda, hogy furák! Furcsa íze van, és kellemetlen, a számban is ott marad az íze. Én csak nyüsszögve kaparom magam össze lassan, és ahogy közelít a nőstény Kétlábú, hátrálok a fészekben. Szerencsémre csak a nagy kristályhoz lép, és..
Elmozdítja azt! Kinyitja a nagy kristályt, de még mielőtt elképednék ekkora erő láttán, megcsap engem a kinti levegő, az erdő illata, valahol víz csobogó hangja, madarak csivitelése... És egyedül az gátol meg abban, hogy odamenjek, hogy elállják az utat. Kara lehasal az ágyon, még mindig szórakozottan lengetve a farkát, és engem figyel. A nőstény méltatlankodik. Úgy tűnik, az ő fiókája az engem elfogó Kétlábú. De miért vannak még mindig egy fészekben? Ráadásul most fel is dühítette, akkor miért nem dobja ki, mint nálunk otthon ez megszokott?
A homlokom már megint húzódik, és hiába rázom a fejem, nem tudom onnan lerázni az okát. Vagy ezt én csinálom? Észre sem veszem, mikor távozik a nőstény, mert amikor a felső végtagomat emelem fel, végre jut rá időm a sok hűhó közepette, hogy alaposabban megvizsgáljam. A mancsomon is ujjaim, de ezek sokkal eltérőbbek. Összefűzöm a két végtagon lévőket, mozgatom, hajlítgatom őket, de hogy mire vagyok ezekkel képes, még elég kérdéses. Nekiállok végigtapogatni magam, de még a nyakamig sem jutok el, mert a kristály a fallal koccan, és a figyelmem újra eltereli.
Láthatóan nem közeledik senki sem, így újra kimászok a fehér hó közepéről, ahová már egy csomószor visszaraktak, és a kis lyukhoz mászok. Olyan, mint a légrések a barlangokban. Felkucorodok hát, méltatlankodva afelett, hogy valami éles felsebzi közben a tenyerem. Megszokott mozdulatokkal emelem a mancsom a számhoz, és szórakozottan nyalintom le a kiserkenő vért. Kissé aranyosan csillog majd tőle a szám egy darabig, főleg a nyelvem, de kit érdekel. És ha már itt tartunk... Ujjaimmal a tompa, aprócska fogaimat bökdösöm elkámpicsorodva, míg nyakam nyújtogatom a lyukból kifelé. Elég magasan vagyunk, tekintve hogy nincsenek meg most a szárnyaim. Ilyen még sosem fordult velem elő. Ficeregve próbálom a fura, rajtam lévő akármin keresztül kitapogatni a hátam. Van ott valami heg vagy valami, ami jelzi, hogy van még szárnyam?Mert ugya van? Tekeregve próbálom elérni a hátam, nulla sikerrel.
Épp billennék a mélység felé, mikor valaki elkap. De nem úgy, ahogy a fészekből kieső fiókákat szokták a szülők. A felső, lógó végtagokat körém fonva, hirtelen meghúzva, és bár egy pillanatig olyan érzésem van ettől a hátrafelé zuhanástól, hogy repülök, a landolás igen... Hm.. kellemetlen.
Tágra nyílt szemmel, pislogás nélkül nézek az alig pár centire lévő fűzöld tekintetbe. Ezen kívül csak annyit érzékelek, hogy rajta fekszem, és a végtagjai körülöttem vannak. Mi ez? Miért fog így?
Pánikszerűen mocorogva menekülnék, és meglepően hamar elenged, így lehetőségem van elhátrálni a fészekig, és annak nekidőlve újra felemelem a sajgó kezem, hogy a felnyílt sebet nyalogatva letisztítsam róla a vért. Kara újra beszélgetést folytat a Kétlábúval, aki feltápászkodik a földről, és a fején lévő sörénybe túrva szusszant. Ilyet én is tudok!
Tudtom nélkül pofámra kiül a koncentrálás, és félbemaradt mozdulatként a nyelvem hegye is kilóg, így némi koncentrálás után szusszantok. Majd még egyet. Mivel igen csodálkozó tekinteteket kapok, folytatom a sebem pátyolgatását, és közben többé-kevésbé ép kezemmel a fura anyagot rángatom magamon. Nyom. És.. nemjó! Frusztrálva hagyom abba a rángatását, mert ettől nem lesz kényelmesebb. A lyukon lévő kristály ez alatt becsukódik, hála a Kétlábúnak, így megszűnik a szél, és a természetből beszűrődő zajok is. Vágyakozva pillantok arrafelé, mire felém fordul a fura fióka, és újra hozzám szól. Oldalra billen a fejem, de egy kukkot sem értek, így figyelmem elterelődik róla. A fészek alatt ugyanis nincs semmi. Akkor mi tartja a levegőben? Még én is beférek alá... Kissé meghajolva kukucskálok alá, de csak a másik oldalt látom. És mivel úgysincs itt most semmi érdekes... Hát mászni kezdek befelé.
Mielőtt eltűnhetnék, valaki elkapja a lábam, és visszahúz, így méltatlankodva szusszantok, és rettentő büszke vagyok magamra, hogy ezt láthatóan meg is érti. Lehet hogy csak én nem értem őt? Tétován állok hát előtte, majd egy ujjam felemelve hozzáérek a homlokához. Meglepetten pillantanak rám a fűzöld szemek, de nem mozdul, így felbátorodva piszkálom meg a fején a vizes sörényét. Még ígyis milyen puha! Egyszer ettem kisebb koromban egy kölyöknyulat, annak volt ilyen puha bundája... érdeklődve fúrom minden ujjam a száradó sörényébe, és meglepetten kövülök meg, amikor a füleihez érek. Ilyet sem láttam még.
Bizalmatlan pillantással méregetem a gazdáját, de továbbra sem mozdul, csak figyel, így vonakodva bár, de a fülének szentelem minden figyelmem. És érdeklődésem határtalan. Annyira puha és selymes, és...
Feje oldalra billen, talán hogy közelebb legyen kezemhez, vagy ki tudja, de ettől a mozdulattól a varázs megtörik, és úgy ugrok el, végtagjaim is a hátam mögé rejtve, mintha megégetett volna. Nekiütközök a fészeknek, és kissé megijedve billenek ki egyensúlyomból, hogy a puha, meleg hó közé pottyanjak. És mivel nem esett bajom, a szenvedő hangokat is megszüntetem a szám becsukásával. A hirtelen csendben pedig hangosan kordul a pocakom. Éhes vagyok.
Karára pillantok, de nem eszem fajtámbelieket, így pillantásom a Kétlábúra esik. Azt mondják, hogy rágós, és gusztustalan íze van. Összeszorítom a szám, és arra a nagy lapra pillantok, amin keresztül közlekednek. Valahogy csak ki lehet nyitni! Reménykedve szimatolok a levegőbe, de semmi biztatót nem érzek. A Kétlábú a végtagját nyújtja felém, és ezért kap tőlem egy értetlen pillantást. Talán azért adja, hogy egyek belőle? Bizalmatlan pillantással méregetem a kezét, amin ráadásul olyan izé van, mint az én testemen. Ez ehető? Megszaglászom, de csak édeskés virágillatot érzek felőle. Nos, nem vagyok őz, hogy füvet egyek. Elhajolok, és várakozón nézek rá. Mit tudsz még adni nekem enni?
Némi beszélgetés után a Kétlábú Karával együtt távozik, egyedül hagyva engem, én pedig elhasalva a fészekben a végtagomra hajtom fejem. Egy pillanattal később már meglepetten nyikkanva markolászom a saját fejemen lévő sörényt. Arról nem volt szó, hogy nekem is lesz ilyen! Bandzsítva próbálom meghatározni, milyen színű lehet, de nem látom. Csalódott vagyok. Mire fogok még rájönni? Mellesleg meg hív a természet is. Kicsit ficeregve várom, hogy jöjjön valaki, mert ki tudja, hogy milyen mániájuk van ezeknek a Kétlábúaknak még ezzel is. Elkeseredve fúrom a fejem a puha hóba, de már nincs olyan erős virágillata, mint volt.
Halk zaj támad, én pedig kíváncsian kukkantok ki. Csábító illat csapja meg az orromat, és a pocakom hangosan kordulva ért velem egyet. Csillogó szemekkel figyelem a közeledő Kétlábút, aki felém nyújt egy fehér követ, rajta azzal a finoman illatozó akármivel. Tekintetem a kajáról a zöld szemekbe, majd Karára ugrik vonakodva. Mi van, ha most akarnak megmérgezni? Komolyan mérlegelem a kérdést, így a bizonyosság kedvéért kijjebb dugom a fejem, és mély levegőt veszek. Nos, a húson kívül nincs más mellégszaga. Egészen olyan, mint amikor a lávasárkányok átvonultak a földünkön, és a húst kicsit megpörkölve ették. Ujjammal megbököm, majd sietve lekapom a kőről, mielőtt elvenné előlem, és eltűnök a meleg hó alatt.
Hatalmas harapással kezdek neki, és hideg zuhanyként ér a tény, hogy bizony a fogaim most valami tompa akármikké váltak. Gurgulázva fogom két mancsomba a husit, és nagy beleéléssel állok neki marcangolni kicsi falatokat. És mivel láthatóan nem tudom egyben lenyelni, egyre kisebbeket harapok. Ez így... Kara jelenik meg, befúrva magát a vackom sötétjébe, szemei szinte világítanak az itteni sötétben. Rámordulnék, de a vinnyogó hang meglep engem. Fejem rázva próbálkozok ezzel újra, de mivel nem megy, hát csak csúnyán nézek rá, fogaim közé lógatva a vacsorámat, hogy két mancsom szabad legyen. Ő csak a kiköpött darabokhoz közelít, és bemutatja, hogy lehet nagyobb falatokat is megenni. Hogy mozog az állkapcsa! Kinyitom a szám, erre kiesik hús.
Hosszas szerencsétlenkedés után, és persze nagy disznóól után elfogyasztom, és habár nem lakok jól vele, meg szomjas is leszek tőle, legalább már jóllaktam. És nem baj, hogy a hátamon a sebek csípnek meg szúrnak. Gondolom, felnyíltak. Számat nyalogatom, és az aprócska falatkákat vadászom le szag után, egy aprócska morzsát sem hagyva senkinek. Nagyot ásítok, hiszen a többé-kevésbé teli pocak elálmosít, dee... Kara tekintetét elkapva próbálom tudtára hozni problémám, de vagy nem akar, vagy nem tud segíteni. Kimászik a sötétből, így kénytelen vagyok követni őt a fehér, puha hótakaró tetejére, és kissé összehúzva magam pillantok Karáról a Kétlábúra, aki láthatóan azt nézi, mennyire sikerült elfogyasztani azt, amit hozott.
Homlokom összeráncolódik, én pedig artikulálatlan hanggal próbálkozom. És a végén még szusszantok is. Értetlen pillantást kapok, én pedig türelmetlenül szorítok mancsaim az ölemre. Egy pislantásnyi időre ugyan felmerül bennem, hogy vajon ott mi változhatott bennem, de mivel úgysem érdekes ez még az én koromban, ráadásul nőstény sincs a környéken, eltörpül, sőt eltűnik amellett, hogy nekem Most Ki Kell Mennem.
|
