Nehezen tudom abbahagyni a rácsok belülrõl körbefutását, és lefékezni a tányérom elõtt, hogy nekiláthassak a halaknak, amiket kaptam, de azért végül gyomrom korgása gyõz lelkesedésem felett. Bár… Nem hittem, hogy sikerül legyûrnie kis idõre a boldogságom, már nagyon hiányzott Kim. Tisztában voltam azzal, hogy csak pár napnyi szabadságot vett ki, és nem hagy itt minket, de akkor is… Látványa mindig öröm, még úgy is, ha sapkája, és kabátja miatt szinte csak kisírt szemeit látni.

Ácsi… Kisírtak a szemei??!! Már megint mi történt vele?

Komótos léptekkel megyek hozzá közelebb, és nézem meg magamnak jobban szelíd vonású arcát, szürkés árnyalatú lélektükreit. Aztán… Hogy tettem ne legyen feltûnõ, mancsaim, és körmeim is magam elé nyújtva ásítok egy hatalmasat.

Amit tudni akartam, azt már megtudtam. Valóban könnyesek a szemei. De tényleg nem értem, miért. Úgy tudtam, ebben a pár napban otthon fog pihenni.

- Jó reggelt szépségem – kedveskedik nekem, amikor megszólítom állati hangommal – Edd meg szépen, amit hoztam neked. – tudom, ha nem félne attól, hogy leharapom a kezét, mint ahogyan azt a munkatársai magyarázták neki idejövetelekor, meg is simogatna, aggodalmasabban figyelem, mint eddig.

A hangja is más. Õ nem szokott ennyire szomorú lenni. De… Mégis… Abban az esetben, ha dobják – villan bennem a felismerés.

Viszont… Az ebben a hónapban már három szakítást jelent egymás után. Durva arány, még hozzá képest is. Ennyire idióta faszfejek hogy foghatott ki magának?

Hiúzhangon nyaffanok ismét, és a kerítéshez dörgölõzöm evés helyett. Tettem hatására szerencsére mosoly fut végig egy fél pillanatig az arcán. Ezt jó jelnek veszem… Mosolya azt jelenti, hogy annyira nem vészes a helyzet.

Újra nyaffanok, és elterülök elõtte.

Dorombolnék is neki, és nem fél pillanat alatt a vasrácsos ajtóra feltámaszkodva morognék kifelé, ha az a kollégája, akinek le akarom tépni a tökeit még ma éjjel, nem lépne mellé.

Feltett szándéka, hogy elcsavarja a kicsike fejét, és megfektesse. Mialatt a mellettem lévõ tigrisek helyét takarította tegnap, meghallottam, hogy pár másik idiótával errõl beszélgetett.

Grr… Szívtelen szörnyeteg… Pedig Kin annyira bízik benne…

- Ejnye mi történt? – most, mialatt döbbenten figyeli zsörtölõdésem is olyan mit egy bolyhos nyuszika, morogva, és vicsorogva nézek társára, reakcióm miatt megfordul a tengelye körül:

- Túl hirtelen jöttél ide, és megijesztetted. – a fenéket… Nem ott van a baj drága bogaram…

- Lehet. – kuncog neki vissza, mialatt ügyesen végigcirógatja pár tincsét.

Szemét… Ezzel a tettével eléri, hogy hangosabban morogjak felé, mint eddig, mialatt a ketrecet is megpróbálom szétszedni. Este akarnak találkozni, Kim lakásán, de abból nem fognak enni. A srác még mielõtt bánthatná Kimet macskakaja lesz.

***

Hûvös a mai este, és szakad a hó, úgyhogy elég volt álcaként csak egy hatalmas kabátot, valamint sapkát beszereznem magamnak.

Az, hogy cipõ nélkül vagyok, valamint, hogy a kabát alatt nincs ruha, nem lesz feltûnõ az áldozatomnak.

Áhh igen… Ott megy… Gondolom a drágához, mert kezében egy nagyon nagy doboz édesség lapul azok alapján az illatok alapján, amit érzek, sietve indulok el utána, és szólítom meg:

- Uram… Várjon egy kicsit!

- Mit akar?! – fordul vissza felém – Sietek, nem érek rá az ágról szakadt koldusokra. – cehh… Bunkó farok… De nem baj… Az ilyenekkel is jól lehet lakni…

- Hogy mit akarok?! – lépek elé még mosolyogva, aztán mire ismét szólhatna, nyakánál fogva nyomom a falnak – Csak annyit, hogy szállj le Kimrõl. Ha nem teszed, megöllek.

- Mégis ki vagy? – köhög immáron a földrõl, vigyorogva hajolok le hozzá:

- Egyezzünk meg abban, hogy egy jóakarója. – igen. Még szép, hogy a csokit vettem el mellõle. Mondjuk… Ezzel csak érem el, hogy felpattan, és meg akar ütni.

Meddig? Amíg egy morgás közben meg nem mutatom neki gyönyörû fogaim.

Pff… Ki tudja miért, egy ember se bírja nézni õket anélkül, hogy azt kiabálná szörnyeteg, vagy vámpír, és egér módjára elfutna. Lefogadom, többé az állatkert közelében sem fogom meglátni, olyan messzire menekül majd elõlem, a gonosz elõl, vidáman indulok tovább.

Innen már érzem a kis szottyom illatát is. Ha már egyszer eljöttem eddig, nem mehetek vissza anélkül, hogy vetnék rá egy pillantást.

***

- Jövök! Egy pillanat! – hallom élénk hangját az ajtó túloldaláról, miután csengetek, vigyorogva várom, hogy kiszaladjon hozzám. Kíváncsi leszek, mennyire fog megdöbbenni.

Mondjuk… Talán annyira nem, már cipõk, és normális ruhák is vettem magamra az egyik kirakatból.

- Szia! – fordul ki, aztán zavartan süti le a fejét – Bocsánat… Izé… Jó napot.

- Üdvözlöm. Tudom, hogy másvalakit várt, ezért nem alkalmatlankodok sokáig. - besértõdni sem fogok a reakciója miatt. Márcsak azért sem, mert nyulai vannak… Nyáu… Finom ropogós kis nyuszik… Olyan rég kaptam már hozzájuk hasonló csemegét…

Biccent, aztán azt kérdi, mit szeretnék, ezért a tárgyra, pontosabban egy kamu történet elõadására térek rá:

- Az unokatesóm kért meg arra, hogy ezt a csokit adjam oda önnek. – nyújtom felé a bonbont. – Azt mondta mellé üzenetnek, hogy sajnálja, de el kellett utaznia egy olyan helyre, ahonnan nem tud senkivel sem beszélni, és ahonnan vissza se tud térni még jó ideig. – ha ismét felbukkanná, és zaklatná Kimet, elevenen falnám fel.

- Értem… - sóhajtja, mialatt eddigi halovány mosolya, amit talán udvariasságból erõltetett az arcára is lehervad – Köszönöm, hogy idejött, és elmondta.

- Sajnálom… - csóválom meg a fejem színpadiasan, amire ismét elkuncogja magát:

- Ugyan… Ne eméssze magát emiatt… Sejtettem, hogy ez lesz… Még akkor is, ha késõbb vártam tõle ilyesmit. – szóval átlátott rajta a kis édes… Helyes… Akkor ezek szerint mégse kell rá annyira vigyáznom, mint ahogy hittem. Nem jön be egy teára? – nyuszik… Az egyiknek látom az orrát, mindjárt kimászik hozzám.

- Vigyázzon, szökik az állatkája.

- Ohh tényleg. – sóhajtja, és ölbe kapja nyulát, aki rám nézve már tudja mivel áll szemben, és emiatt reszketve bújik gondozómhoz.

- Nagyon szép pamacs. – simítom végig a bundáját, erõsen szuggerálom magam, hogy a körmeim azért ne eresszem bele a testébe. 

- Nem tudom – sóhajt fel szomorúan, mire én csak nézek rá. Vajon mitõl lehet ilyen szomorú szegény? Talán nem szereti senki? Talán kidobták, és ellökték a többiek? Végül lustán int, hogy kövessem.

Izgatottam ugrálok fel-le, közben megígérem, hogy nagyon jól fogok viselkedni, és remek házicica leszek, csak ne féljen. Remélem, van nagy kandallója, elõtte puha szõnyeggel, vagy nagy kosárkával, amiben vastag és puha párna van. Meg játékok. Imádom a játékokat. Végül egy régi, sötét, omladozó vakolatú épület elõtt állunk meg. Kíváncsian nézek rá. Itt lakna? Egy intéssel ajtót nyit, majd belépünk.
Kinyitja az egyik ajtót, mire belépünk, és a szemem is kerekre tágul, eltátom a szám is. Minden van itt, ami egy nekonak kell. Nagy puha szõnyegek, kosárka, kandalló, amelyben lobog a tûz. Még tejecske is, meg finom husika, halacska, és sok játék. El sem bírom hinni. Mintha nekem rendezte volna be valaki.

- Itt lakhatsz, én a szomszéd lakásban lakok. Ha társaságot akarsz, laknak még többen is ebben a házban, és a szomszéd házakban is laknak varázslények, talán akad köztük egy neko is, akivel eltöltheted az idõd.

Aztán egykedvûen kisétál az ajtón. Egyedül maradok, és csak most jövök rá, hogy a gazdim elhagyott. Miért? Túl sokat beszélek, túl eleven vagyok, vagy nem vagyok elég szép? Lehet, hogy nem akar engem, csak segíteni akart. De olyan szomorú, és biztosan jó lenne neki egy társ, akivel beszélgethet, aki dorombolna neki, akit simogathatna. De erre ráérek holnap is, elõbb eszek-iszok, és alszok. Megvacsorázom, majd megfürdöm, és lefekszem a puha kosárkába. Pont az én méretem. Hamar elalszom, de álmomban folyton Ayama jár az eszemben. Annyira szomorú, szeretnék neki segíteni, amiben csak tudok.

~*~

Másnap reggel a nap betûzõ sugaraira ébredek. Hunyorogva nyitom ki szemecskéimet, majd felülök, és az asztalkára nézek, ami a kosárkám közelében van. Már van rajta egy pohár tejecske és némi finom halacska. Mintha a lakás tudná, mire van szükségem. Nagyot nyújtózom, majd macskamód megmosom a pofimat, és a fülimet, mancsocskáimat is. Aztán nekiülök reggelizni. Nagyon finom, és éhes is voltam, így hamar bekebelezem a reggelit, és elmosogatom a tányérkát, pohárkát. Még korán van, és nem akarom Ayamát zavarni, így inkább játszom. Találok egy jópofa felhúzható egeret, és azt kezdem el kergetni a lakásban. Ám hamar rájövök, hogy ez így unalmas, mert nincs gazdi, aki mulatna rajta. Vajon Ayama mindig szomorú? Szeretném, ha egyszer mosolyogna, vagy nevetne. Biztos szép, amikor mosolyog. Bár így is szép, de még szebb lenne vidáman.

Végül aztán egy órával késõbb halkan kióvakodok a lakásból, és kezemben az egérkével átmegyek Ayama ajtajához. Csukva van, de szerintem nem zárta be. Van egy olyan érzésem, hogy itt az emberek, vagy akárkik, akik itt élnek, nem zárják az ajtót. Ahogy nézelõdöm, a szemem sarkából hirtelen észreveszek valamit. Mégpedig két fehér fület, majd egy hozzá tartozó arcot is. Egy fehér neko bámul rám az egyik ajtó mögül és rám mosolyog. Mi nekok normális esetben nem bírjuk egymást, azonnal egymásnak esünk, ha találkozunk, de õ nem úgy tûnik, mintha támadni akarna. Végül kióvakodik, és közelebb jön.

- Szia! – szólít meg. – Új vagy? Én Ryo vagyok.

- Én meg Kana – válaszolom. – És igen, új vagyok, csak tegnap jöttem Ayamával.

- A Szomorúság démonával? – kérdi meglepettem, miközben végignézek a nekon.

Ryo nem lehet idõsebb nálam, fehér fülei vannak, fehér farka, és szürkésfehér haja. Szemei hatalmasak és citromsárgák. Égszínkék pólót és szürke nadrágot visel, kezében apró, sárga labdát szorongat. Talán valakinek a nekoja.

- Ayama egy démon? – kérdem õszinte meglepettséggel.

- Igen, de nem sokan szeretik, mert mindig szomorú. De nem gonosz, csak nem szeret másokat. Neki ilyen a természete – magyarázza Ryo. – Te hogy kerültél ide?

- Az utcán éltem, és Ayama hozott ide – mondom.

- Tehát kóbor vagy – jegyzi meg bölcsen Ryo, mire bólintok. – Engem is kidobott a gazdám, mert már nem kellettem neki.

- Én megszöktem – mondom. – Nem szeretem a gazdákat, de néha jó velük. Fõleg télen, ha hideg van – Ryo bólint, talán õ is így érzi.

Még beszélgetünk egy kicsit, de aztán Ryonak dolga van, így mennie kell. Én még maradok Ayama ajtaja elõtt, és hirtelen motoszkálást hallok. Tehát már felkelt. Nem várok tovább, bekopogok, majd halkan benyitok. Nem látom õt sehol, talán beljebb van, így halkan besurranok. Gyönyörû lakása van, szépen berendezett, de leginkább katonai stílust vélek felfedezni benne. Viszont sok a szín, fõleg a vörös, a kék, a lila, rózsaszín. Néhány kényelmes fotel, heverõ, egy szépen faragott asztal, na és szép festmények. Azt hiszem, gazdi szereti a kényelmet, és a szép dolgokat. De akkor is szomorú, viszont Ryo szerint nem tehet róla.
Hamarosan Ayama is elõkerül, és alaposan meglepõdik, hogy itt lát.

- Mit keresel itt? – kérdi. – Nem megfelelõ a lakás?

- Gazdi haragszik Kanára? – kérdem kissé félénken. – Kana túl hangos, és túl sokat beszél, gazdi azért nem akarja, hogy itt legyen? Kana rossz neko?

Közelebb lép, én pedig nem tudom, mit akar. Nem merek megmozdulni, hiszen õ egy démon, hatalmas ereje lehet, és nem akarom, hogy bántson.

- Kana sajnálja, ha bajt csinált – mondom, és lekuporodom, majd mikor odaér, hozzásimulok, és dorombolva hízelgek neki. – De Kana szereti gazdit, és szeretne gazdival maradni, ha gazdi megengedi – nyávogom halkan.