-          Téved, mylady – hallom magam mögött azt az örökösen csendes, végtelenül nyugodt hangot; lehunyt szemmel mosolygok rajta, igen, pont olyan, mint egy fekete tükör; látom benne magam, de mégis másképp, mint az ezüsttel foncsorozott felületben. Ez mély, örök és különleges. – Az én tisztem, hogy vigyázzak önre. Nem találom terhelõnek a társaságát.

Halkan kuncogok fel a szavaira. Még ha az is lennék, se tenne ellene semmit, érzem. De azért kedvesek a szavai… mint egy falat kenyér az éhezõnek, de mégis, éhen halni sok, jóllakni kevés.

-          Valóban így gondolod? – emelem fel a tekintetem, magamra fonva a karjaim; egyenesen a szemébe nézek. Hihetetlen szempár…

-          Tudná, ha másképp lenne, úrnõm – hajol felém közelebb, én pedig megrettenve veszem észre, hogy kiszáradt a szám. Az orromba kúszik az illata, a testének melege mintha körülölelne… Jaj istenem.

-          Ez igaz – biccentek mosolyra húzva az ajkaim. – Hogy tudsz mindig ilyen nyugodt lenni? – kérdezem méltatlankodó kifakadással. Nem értem… - Egy emberi szív…

Kinyújtom az ujjaim, a mellkasára simítva. Soha nem éreztem ennyire élõnek egy ember testét. Hiába a szolgák, hiába ölelem meg Blondiet is, nem… ez valami más, valami… több. Elragadtatva érzem, ahogy ver a szíve, még a mozdulattól sem gyorsult fel, ugyanaz a mély, örök ütem, ahogy száguld a legkisebb erecskéjében is ez a szenvedélyes vér…

Mindig is csak az uram hideg ölelését éreztem, hiába szeretem, és szeretem teljes szívembõl, de az akkor is…

-          Vannak dolgok, melyeket nehezen magyarázunk meg, még önmagunk számára is – mondja csendesen. Apró mosolyra rándulnak az ajkaim.

-          Milyen sejtelmes vagy ma este, Sylvius – suttogom lágyan, elhúzva a madzagot az orra elõtt. Olyan, mint egy nagymacska. Mindig valami újat fedezek fel rajta, s amikor a szája akaratlanul is felfelé görbül, elégedett nevetéssel szakítom ki magam a bûverejébõl.

-          Mindig tudja, hogyan csaljon mosolyt az arcomra – nevetek, lefogva a szoknyám fellebbenõ, könnyed anyagát; pilláim és rakoncátlan tincseim alól mosolygok fel rá.

Igen. Új, kiismerhetetlen, titokzatos Sylvius… majdhogy nem az ajkaim is megnyaltam a gondolatra…

-          Ez volt a célom – súgja selymes baritonja.

Lassan kel fel a nap. Elhúzódva a perzselõ sugarak elõl lépek mellé, a karja alá simítva a kezem. Szükségem van arra, hogy valakit megérinthessek, valakihez hozzábújjak. Emberi gyarlóság, de soha olyan jó érzés nem tud elfogni. Szükségem van az érintésre.

-          Én sem találom megterhelõnek a társaságod – mondom csendesen, a szavak csak úgy kisurrannak az ajkaim közül. De igazat mondtam. 
Az árnyékból vetek rajongó pillantást a perzselõ, vérvörös Napra.

-          Óhajtja, hogy elkísérjem a szobájáig? – hallom a hangját. Lassan elmosolyodok, takarva finoman hegyesebb szemfogaim.

-          Meg is sértõdnék, ha nem így történne.

***

Nyugodtan ülök a pipere-asztal elõtt, lehunyt szemmel hallgatom, ahogy Blondie testében száguld a vér, dobog a szíve és ahogy énekel. Igen, ez a kis dalocska, amellyel olyan sokszor mosolyogtatott meg; emlékszem, hogy került hozzám ez a kis drága és azóta sem bántam meg.
Fésüli a hajam: ez hatalmas dolog, és övé az egyedüli kiváltság. Élvezi… szeretem ezt a kis szeleburdit.

Meghallom egy másik, erõsebb és határozottabb szív dobbanásait. Az örökös nyugalom hangja, mint a befagyott tó, mély, kemény és kiismerhetetlen…

-          Sylvius! Azt hittem, már nem is jössz – rándult meg a szám játékosan, a szemem sarkából lesve felé. – Gyere közelebb!

Hallom, ahogy a csizmája sarka alatt megroppan a padló, surran a szõnyeg… és érzem az ereje egy töredékét, ahogy mint megannyi láthatatlan kar fonják át a levegõt és Blondie alakját.

-          Ne ûzz gúnyt belõlem, Sylvius! – figyelmeztetem, még lágyan. Nem vagyok naiv, megválogatom, kit engedek magam mellé! – Blondie azért van velem, hogy szórakoztasson.

-          Bocsásson meg.

Hihetetlen… muszáj elmosolyodnom, felé fordulok ültömben. – Tudom, hogy ez a dolgod – nézek fel a forrongó arany szemeibe. Vajon mi lehet az elméjében, a kiismerhetetlen olvadt aranyként kavargó pillantása mögött? – Talán… van valamid a számomra? – incselkedek.

Jöjjön, és megmutatom – hajol meg elõttem, kíváncsian vonom fel a szemöldököm. Elõre élvezve a gondolatot harapom be játékos nyikkanással az ajkam, felállok, hagyva a hajam szabadon szállni, ami már nem is emlékszem, mikor fordult elõ velem utoljára.

-          Gyere, drágám – csókolom homlokon a mosolygó kislányt, a vállára téve a kezem terelem ki én is izgatottan, s most valóban nem érzem magam többnek egy kíváncsi és izgatott kislánynál… - Mit csinálunk ma este, Sylvius? – kíváncsiskodok.

Mintha nehéz lenne a mellkasom a kíváncsi izgalomtól, legszívesebben futottam volna, akaratosan húzva, hogy jöjjön már, mutassa meg, látni akarom! De õ maga a megingathatatlan hûvös nyugalom, elnézte a szenvedésem, ahogy ujjaim a bicepszére fonva próbálom gyorsabb mozgásra ösztökélni.

-          Igyekszem elbûvölni úrnõmet – mosolyodik el; kissé elkerekednek a szemeim és felnevetek, karom a karjába fonva. Menjünk már!

-          Lássam, lássam – szorítom meg finoman, mire egy hanyagul elegáns mozdulattal csettint: elképedve veszek egy mély levegõt, figyelve az elém lépõ gyönyörû paripát, közelebb lépve simítom meg végtelenül puha szõrét, megsimogatom az orrát… milyengyönyörû vagy, istenem… rajongva nézek a mágusra, az arcom az állat nyakához simítva.

-          Vadászni megyünk? – kérdezem. Ez soha nem is fordult volna meg a fejemben, mit ki nem talál… soha jobbat nem tehetett volna az uram, hogy Sylviust rendeli mellém…

-          Ha ezt kívánja… - lép közelebb. Ráfüggesztem a tekintetem, ahogy finoman felém nyúl, erõs ujjaival könnyedén fogja át a derekam. Tudom, hogy tudja, hogy képes vagyok felülni a mén hátára, de mégis segít… szinte beleborzongok az érzésbe, amit ez a könnyed mozdulat sugároz át, ahogy a bõre hozzám ér…

Minden ellenére egy pillanatra megborzongok, ahogy megérzem magam alatt a hatalmas állat hullámzó izmait, ujjaim a kantárra fonom.

-          Az emberi érzések szebbé teszik arcát, úrnõm – mondja csendesen, felnézve rám. Különös, hogy mindig nekem kell keresnem a pillantását a magasban, s most én nézek le rá… a csillagok és a hold ezüst fénye is visszatükrözõdik a csodált szempárban, boldogan mosolygok le rá, együtt ringva az állattal, aki már izgatottan mocorog.

Hihetetlen gyorsan száguldunk, mintha az egész táj, ami körbevesz, folyékony massza lenne… Micsoda száguldás, micsoda élmény! A combomban kellemesen sajgó érzéssel szorítom a ló oldalát, ahogy felemelkedve a vágtához, finoman a véknyára hajolva nevetek fel, hátralesve, hátha van bármiféle esélyem is a gyõzelemre.

Felegyenesedve figyelem a körülöttem lebegõ, csivitelõ madárrajt, ujjaimmal megsimítom az egyiket, mire halk csippantással hullanak szét a tollai, amit aztán a szél messzire visz. Elképedve emelem fel a csuklóm, gyönyörködve a karperecben; muszáj felnevetnem. Ez csodás…

Különleges érzés melengette meg rég mozdulatlan szívem.
Hirtelen siklok le a lóról, puhán érintem a talpaim a földhöz, hogy szinte meg se hajolnak a fûszálak – megpaskolom a gyönyörû paripa oldalát és intek neki huncut mosollyal, hogy térjen vissza a férfihez. Gyermeteg játék, mégis furdal a kíváncsiság.

Sylvius ereje hatalmas. Érzem a vibrálást, ha az ujjam hozzáér, mintha megannyi apró elektromos impulzus futna végig a selymes felületen, mintha egy pille szárnya cirógatná meg a tarkóm végtelen gyengédséggel, hogy a lélegzetem elakad, az ajkam megremeg.

Egy mozdulattal lendülök fel egy fa ágára, felrántva a szoknyám, hogy ne akadályozzon. Lehunyom a szemem is, hogy a hold tükrözõdõ fénye ne áruljon el, mégis tudom, ez csupán gyermekded szórakozás. Tudja, hol vagyok, mit csinálok, mot fogok tenni.
Sylvius mindent tud.

Látom az alakját magam alatt, izmaim megfeszülnek, szinte kéjes dorombolás hagyja el a torkom, figyelve a fénytöréseket a vállán, a haján. A tekintetem elidõzik az arcívén, az árnyékokon, amelyeket puha ujjal húzott rá a sötétség.

Mégis, a megannyi hideg ezüst és mély fekete sötétség közül elõragyog a mély, olvadt aranyhoz hasonlatos, parázsló szempár. Külön élet, mint két külön csillag ragyogott a sötétség bársony posztóján.

Az izmaim megfeszültnek, kinyúlnak, hirtelen energiával, hangtalan vadászként rugaszkodva el a faágtól lendülök az alakjához; lábujjaim alatt finoman sercen a fa kérge, lepotyogva az avarra.

Ujjaim a vállára simulnak és megfordul velünk a világ. Hajam körénk borul, sátorként, lábaim a derekát fogják körbe. Mozdulatlanul fekszik a füvön, arcán a megingathatatlan nyugalommal…

-          Nyertem! – hajoltam még lejjebb, orrom épp hogy az orrához ér. Érzem az illatát, ahogy ver a szíve, áramlik a forró tüzes vér… Szinte nem is adtam ki hangot…
Olyan átkozottul nyugodt! Ó… nem éri.

Kicsit feljebb emelkedek, mikor az arca halványan meglágyul, még halványabb mosollyal. Mindig felfedezek valami újat; alig észrevehetõ, nagyon finom borosta az álla vonalán, ami sokkal markánsabbá tette… és a szeme. Az a gyönyörû arany szempár, amelyben mély borostyán pöttyök ragyognak, mint a máglya közepét éltetõ parázs.
Az egész tûz lelke… Sylvius szeme…

Kényszerítenem kell magam, amikor feleszmélek – rosszálló pillantással egyenesedek fel, oldalra dõlök. A hajam szétterül, egy sóhajjal simítom a fülem mögé, ruhám bõ szoknyája a térdemig csúszik.

-          Nem ér! – méltatlankodok – Hagyod magad. Olyan kiábrándító – sóhajtok fel rosszállóan csücsörítve finoman.

Csendesen nézek az ég felé, már csak azért sem pillantok rá. A zizegõ leveleken át épp hogy átdereng a csillagok pislákoló fénye, és Sylvius enyhíteni akarván a hangulatom, akaratával szétnyitja a lombokat, melyek így gyönyörû keretet adnak a látványnak. Semmi fény, csak a Hold és a csillagok seregnyi kacsintása… belefájdul a szívem is. A holtnak született, jeges szívem. Milyen szép.

De ezzel nem enyhíti a csalás okozta morcosságot. De azért jól halad.

Lehunyom a szemem. Szeretek lélegezni, érezni, ahogy az izmaim megfeszülnek, a bõröm végighúzódik, hogy olyan, mintha élnék…

-          Sylvius – szólalok meg csendesen, még mindig mozdulatlanul. Most olyan jó, megszólalnom se lett volna szabad, mintha ezzel egy idilli pillanatot törnék meg, de mégis… túlságosan elmerengtem.

-          Úrnõm?

-          Te voltál ember, nem igaz…?

Látom, hogy meglepõdik; magam se számítottam magamtól ilyen kérdésre. Rámosolygok, félig lehunyt pillákkal, de ahogy válaszolna, mutatóujjam ujjbegyét a szájára simítom. Ne válaszolj, hagyjuk.
Milyen forró a húsa. Egy apró cirógatásnak is beillik, ahogy elveszem az ujjam, felülve; hajamba pár fûszál ragad, de nem érdekel. Igen, az emberi élet olyan rövid, olyan gyötrelmes, annyi fájdalommal teli, mégis oly heves lángon tudják élni, hogy fájdalmas irigységgel nézek rájuk.

Hiába a vámpírok fenséges faja, hiába a szépség, az erõ, minden, ami miatt az emberek irigyelnek minket… mintha a szárnyainkon billog lenne. Ettõl a nálunk jóval gyengébb fajtól függ a mi fennmaradásunk is, micsoda ironikus valcere az életnek.
Csendes merengésembõl Sylvius moccanása szakít ki; meglepve emelem fel a fejem, rápillantva, finoman oldalra simítva az arcom elé csúszó rakoncátlan tincseket. De így, ahogy ül mellettem, még így is sokkal magasabb nálam, fel kell néznem a hold koronázta, sötétség festette arcra, amibõl csak a parázsként izzó szemeit látom…

Akaratlan is apró levegõt veszek, ahogy felpillantok; tincseim csiklandozva csúsznak végig a vállamon, lábujjaim épp hogy kikandikálnak a ruhám szegése alól. Az arcom kissé felhevül, az ereimben doboló vér az orcámba szalad. Ahogy pillant, ahogy ez az egész kép, a pillanat, ahogy én látom, a szemeimen át…

Mégis megtörik az idilli kép, ösztönösen felkapom a fejem kezeim a fûre teszem, belemarkolva. Érzem, valahol nem olyan messze, egy nyugodt szív hangját.
És pont ez volt, amitõl olyannyira aggasztó, komor érzésem támadt, hogy ennyire nyugodt. Túl nyugodt higgadt, lassú.

Lassan veszek egy mély levegõt, szemeim a sötétségbe fúrom, összeszûkítve. Érzem, hogy Sylvius minden izma megfeszült, figyel, mint mindig, mindig és mindenre, de nem csak az erdõ minden illata. És mégis.

-          Vissza kell indulnunk, úrnõm – dörmög mellettem mély hangján. Zavarodottan biccentek, felé nyújtva a kezem, hogy erõs ujjai gyengéden segítsenek fel. Átkozottul különös – Hamarosan pirkad.

-          Olyan különös – kapaszkodok az ujjaiba, még mindig a láthatatlan pont felé fordulva. Nem, nem érzek semmi ellenségességet… sõt. Elkerekednek a szemeim, megszorítva Sylvius ujjait, közelebb simulva a karjához, finoman megremegve.

Ezért volt ilyen furcsa! Nem érzek semmit! Csak a szív dobogását, de semmi szag, sõt, a semminél is kevesebb, mint egy színes képben egy patyolat, üres folt. Volt ott valami, de mégis, Semmi. Egy üres lyuk az illatok tengerében, ami csak hideg, néma… megborzongok, lehunyva a szemem, arcom egy pillanatra Sylvius mellkasához szorítom.

Félelmetes volt. Valami, ami mégis Semmi… maga az üresség. 

Vállai megrebbennek, akár fáról a riadt madarak, kacagva terül el a smaragdos, dús füvön, kezeit szórakozottan szétdobja. Ruhája nehezen követi földöntúli mozdulatait, lassan fodrozódik utána a könnyed anyag, akárcsak a fûzfaágak a viharban. Krétafehér arcát a fûszálakhoz simítja, élvezi az érintést, mosolya boldog és örömteli. Felém nyújtja kecses karját, méltán gyanakszom, hogy nem azt kívánja, hogy segítsem fel.

- Mindig olyan merev – súgja éles hangján, erõsebben szorít kezemre, s maga mellé ránt a puha fûbe. Hagyom magam, hogy elkápráztasson, hogy örömét lelje bennem. Ezért szolgálom.

Közelebb húzódik hozzám, érzem túlvilági, balzsamos illatát, lágy haja körülöleli alakunkat, ahogy egymás mellett fekszünk a végtelen ég alatt. A mérhetetlen sok apró, kis lámpás lustán ragyog és önti ránk fényét, igyekszem feledni, ki van mellettem, de erre képtelen vagyok. Felém fordul szív alakú arca, melyben a két ezüstszürke gömb áthatóan enged pillantást nyernem gondolatai közé. Szája felfelé ível, mosolyra húzódnak a dús ajkak, mögülük egy kietlen barlang hidegségével osonnak elõ a szavak:

- Köszönöm, hogy vigyázol rám.

***

Csöndesen, némán figyelem, ahogy úrnõm sorra papírra veti sóvárgó, aggódó gondolatait, s minduntalan elégeti. A hamu és a parázsló fecnik úgy reppen fel az erkélyrõl, mint valamiféle riadt madár. Arcát a meleg fuvallatba simítja, bánatosan, szomorkodva réved tekintete a távoli messzeségbe, míg a pernye felszáll az égig. Gerincének csodás vonulata kanyarog, ahogy fejét a kõpárkányra hajtja, mély sóhaj szakad fel a régi tüdõbõl, sugárzik belõle az elhagyatottság érzése. Csodás haját felkapja az esti szél, még jobban szabaddá téve hátát és nyakát szemeimnek.

A bõr finoman húzódik a csonton és bõrön, finom aromát érzek meg, mely pórusaiból árad.

- Úrnõm? – szólítom meg halkan, mély hangomon. Megfordul, ajkaira lágy mosoly kerül.

- Ugyan, szólíts a nevemen… - kéri, majd fejét visszafordítja a kert felé, a pázsit csendesen tûri, ahogy a szél borzolja szálait. – Sylvius. Ugye csak túlságosan paranoiás vagyok?

- Semmi baja nem lehet – válaszolom õszintén, minden tõlem telhetõt megtettem és most is megteszek, hogy megvédjem Õt, s családját. Nincs szükség bûbájra, nem is merném úrnõmön használni.

Fáradt, keserves sóhaj, egy magányos lény mellébõl felszakadó vágyakozás.

- Igen… biztos idegesítõ vagyok – fordul újra az odalent táncoló növények felé, ajkain mosoly ül. – Biztos.

- Téved, mylady. Az én tisztem, hogy vigyázzak Önre – biccentek, tudom, hogy látja, mit csinálok az erkélyajtó mellett. Szemeim csak Õt fürkészik, titkon vágyom, hogy feladatokkal halmozzon el. Legalább akkor nem lenne ennyire… kókadt. Mit szólna az uram, ha ily állapotban látná viszont szeretett nejét? – Nem találom terhelõnek a társaságát.

- Valóban így gondolod? – pillant fel rám, gyönyörû szemeiben megcsillan a holdfény, meglátom sötét, körvonaltalan alakom íriszének tükrében.

- Tudná, ha másképp lenne, úrnõm – hajlok meg egy kissé felé, s újra mosolyogni látom.

- Ez igaz… hogy tudsz mindig ilyen nyugodt lenni? Egy emberi szív – felém sétál, kezét mellkasom bal oldalára simítja, ujjbegyei lágyan, fuvallatként érintik ruhám, s azon keresztül bõrömet. Lepillantok rá, arcán csodálat és kíváncsiság ragyog.

- Vannak dolgok, melyeket nehezen magyarázunk meg, még önmagunk számára is – felelem illedelmesen, ily közelrõl úgy tûnik, hogy kézfején az apró pihék égnek merednek.

- Milyen sejtelmes vagy ma este, Sylvius – szempillái alól néz fel rám, kihívó a pillantás, de állom tekintetét, hamarosan halványan felemelem a szemöldököm, s ezzel egy idõben a szám sarka is megemelkedik. Erre a reakcióra felkacag, körülperdül saját tengelye körül, ruhája fodrozódik körülötte, mint valami ködszerû anyag

- Mindig tudja, hogyan csaljon mosolyt az arcomra – hajol elõre, a szálló ruhát térdeinél fogja le, lentebb hajolva, haja száll a hirtelen feltámadt szélben. Szemeiben megvillan valami megmagyarázhatatlan, valami õsi, valami vad.

- Ez volt a célom – súgom halkan. A horizont lassan válik egyre melegebbé, narancssárgán, törtetõn érkezik meg a Nap, úrnõm szomorkásan lép mellém, s futtatja be kezeit karom alá, hogy úgy nézze a látványt.

- Én sem találom megterhelõnek a társaságod – suttogja lágyan, elragadtatva csodálja felkelõ, tüzes korongot az égen.

- Óhajtja, hogy elkísérjem a szobájáig?

- Meg is sértõdnék, ha nem így történne – mosolyodik el szélesen, szemfogainak vége kicsillan a dús ajkak mögül. Csak a nagyon régi, idõs vámpírok képesek úgy mosolyogni, hogy szemfoguk ne látszódjon ki. Sosem szabad elfelejtenem, hogy az elõttem táncoló nõ korántsem törékeny, elhagyatott és fiatal.

***

Naplementekor megkeresem lakosztályát, ahol szobájában épp a tükör elõtt ülve fésüli ki haját szolgálója, Blondie. A lány áhítattal és hûséggel simít végig az éjfekete szálakon, a tükörképtelen szépítkezõ-asztal elõtt ülõ úrnõje pedig mosolyogva konstatálja megjelentem.

- Sylvius! Azt hittem, már nem is jössz – lebiggyeszti alsó ajkát, Blondie megrebben, majd kecsesen pukedlizik nekem, utána visszafordul, hogy tovább fésülje úrnõje bársonyos hajzuhatagát. – Gyere közelebb!

Engedelmesen lépek Blondie mellé, aki valamiféle folklórból merített dallamot dudorászik halkan. Erõm láthatatlanul bekebelezi a fiatal lány testét, de egy szemernyi gonoszságra való hajlamot sem érzékelek benne. Hû, lojális és jóságos.

- Ne ûzz gúnyt belõlem, Sylvius… - int hátra kecsesen kezével, sértõdöttet játszik mimikájával, biccentve adok helyt tettetett felháborodásának. – Blondie azért van velem, hogy szórakoztasson.

Nem kerüli el a tekintetem a sok fognyom a napbarnított nyakon. Szórakoztasson?

- Bocsásson meg.

- Tudom, hogy ez a dolgod – sóhajt fel, majd hirtelen feláll a fésülködõ asztal mellõl és elém lép. – Talán… van valamid a számomra?

- Jöjjön és megmutatom – hajolok meg, s közben bal kezemmel az ajtó felé mutatok. Felcsillan a szemeiben a kíváncsiság, öröm és meglepetés. Összecsapja két kezét, homlokon csókolja Blondiet és kifelé terelgeti, miközben Õ is kifelé iparkodik. Kezeim összefûzöm hátam mögött és követem az izgatott úrnõt. Ezüstszürke, súlyos ruhája térdéig ér, nem visel fûzõt, nem kívánja meg a kastély és az udvar, hogy felvegye. Haja nincs összefogva, uszályként lebeg utána, úgy hat, mintha apró, láthatatlan törpék tartanák folyton a levegõben, hogy még királyibbá tegyék lényét.

- Mit csinálunk ma este, Sylvius? – szinte siklik a föld felett, ahogy körülöttem tesz egy könnyed kört. Izgatott, kezeit a felkaromra simítja és unszol, hogy menjünk már.

- Igyekszem elbûvölni úrnõmet – szalad fel egy mosoly az arcomra, egy pillanatra megilletõdik, majd csábos huncutsággal hajol közelebb hozzám. Nem is tágít, belém karol és úgy lépünk ki az udvarra.

- Lássam, lássam – nógat, én pedig egy csettintéssel elénk varázsolok egy harci mént. Fekete szõre fénylik az éjszakában, annyira ében, vörös szemeivel kapkodón pillant végig rajtunk, pillantásomra meghunyászkodva rázza meg hatalmas fejét. Úrnõm már az állat elõtt áll, kezei közé fogva annak pofáját, hogy szemügyre vehesse. Csodálkozva járja körbe, ujjongva tapsol egyet és elragadtatott tekintettel néz rám.

- Vadászni megyünk?

- Ha ezt kívánja – lépek oda hozzá, hogy felsegítsem a lóra. Tudom, tudjuk, hogy erre semmi szükség és mégis… Engedi, lábát a kengyelbe dugja én pedig kecses derekát megfogva emelem fentebb, hogy felülhessen. Rég ülhetett lovon, talán még hozományával együtt.

- Az emberi érzések szebbé teszik arcát, úrnõm – bókolok, mire egy mosollyal áld meg, a magasról. A ló türelmetlenül kapál, viszont orrát a vállamnak nyomja, hálásan. Hálás, hogy megidéztem.

***

Az erdõben nyílsebesen lovagol az én úrnõm, én pedig ló nélkül követem az éjfekete lovon száguldó ezüstösen csillogó ruháját. Fogócskázunk, én vagyok a mumus. A játékot nem én találtam ki, sejtettem, hogy van valamiféle ötlete, hogyan üssük el az idõt pirkadatig. Apróbb varázslatokkal keresztezem útját, vidáman és felszabadultan kacag, ahogy a fák ágai megelevenedve, apró kezekként kapnak ruhája és haja után.

Összesimítom két tenyerem, ujjaim ellentétes irányban pihennek majd ahogy lassan széthúzom õket, egy tucat aranyos, színes madárraj repül úrnõm után, szinte világítva a sötétben. Elmar egy kisebb madarat, ami a kezében rögvest karpereccé válik. Nem bánja, élvezi a csodát, a varázslatot, én pedig örömem lelem abban, hogy nem töri aggodalom és bú.

Kicsit lelassítok, hagyom, hadd repüljön el messzire. Ámde, hamarosan meghallom a lódobogást újra, a ló lovas nélkül üget vissza hozzám. Gyanúsan rázza meg a fejét, nyilván kérték rá, hogy visszajöjjön értem.

A mylady imád játszani.

Végigsimítok az állat oldalán, csendesen fülelek az éjben, de úrnõmet nem veszítem el akkor sem, ha nincs szem elõtt. A madár nem véletlenül vált arany karpereccé csuklóján. Eltüntetem a lovat, ami bús nyerítéssel omlik ködszerû porrá.

Finom fuvallatot érzek meg, nem vetem meg a lábam, hagyom, hogy a fák lombkoronájában megbúvó úrnõm leterítsen egy kecses ugrással az egyik faágról. Eldõlünk, rám nehezedik teste, balzsamos, édeskés leheletével keveredik az izgatottság könnyed aromája. Keblei a mellkasomhoz szorulnak, két keze keményen szegezi vállaimat a földhöz, diadalittasan mosolyog, szemfogai elõvillannak ajkai mögül:

- Nyertem – súgja, orra szinte az enyémhez ér, olyan közel van hozzám. Finom illata az orromba kúszik, bõre még meleg, hiszen nem olyan rég vette Blondie vérét, így hallom, ahogy levegõt vesz és testében dolgozik az endorfin. Ruhája lágyan takar be bennünket, akár egy könnyed lepel, nem tudom elszakítani tekintetem az övétõl. Szóval ilyen, mikor nem a szerelem rabja, ilyen lehetett azelõtt, mielõtt még bekötötték volna fejét. Gyermeki, szabad és szárnyaló.

 Halvány mosoly kerül ajkaimra ezekre a gondolatokra, mire összevonja a szemöldökét.

- Nem ér! Hagyod magad… - fordul le rólam, és mellém fekve sóhajt egy mélyet. – Olyan kiábrándító…

Megszûnik testének könnyû súlya rajtam, a ruhán keresztül is éreztem a belõle áradó frissen szerzett meleget, csuklójánál finoman lüktetett az új vér, mely felpezsdítette érzékeit. Emberibbé tették, karcsú karjai pedig eleresztenek. Szinte már durcásan kémleli a csillagokat a fák lombkoronáival küzdve. Egy néma kérésemre arrább hajlanak a fák, hogy kilásson, arca úgy világosodik ki a holdfényben, akár könyvtárának lámpája. Halványan derengõ. Gyönyörû asszony.

- Takarodjatok, ez az utolsó felszólítás – álldogálok zsebretett kezekkel a kupolám falánál. A bûbáj vörösen izzik, valahányszor egy boszorkány nekiugrik. Gyászos sikoltással égnek el, hamuvá lesznek egy röpke pillanat alatt, a hûvös esti szellõ elhordja forró maradványaikat.

Visítanak, földöntúli hangjuk irritálja füleimet, melyek érzékenyek az effajta zajokra. Egyet csettintek, és a bûbáj kitolódik, a pajzs felemelkedik, és elsöpri az eddig hisztizõ, de még ép karokkal és lábakkal rendelkezõ barbár népséget. Pár megpörkölõdött seprût, és gyászosan parázsló üstöt látok meg oldalt.

Idén fõzetekkel is próbálkoztak.

Becsülendõ és értékelendõ próbálkozás, csak sajnos nem hat meg.

Ahogy takarítom a környéket, odabent a bál folytatódik, és pár pillanatra felidézem úrnõm édes, csábító illatát, melyet mintha a szél gúnyolódva dörgölne az orrom alá.

***

Mikor végzek, éppen a bál romjait takarítják el a cselédek, akik ruhája itt-ott vöröslik, jelezve, hogy a lakoma is megvolt. Lustán sétálok végig a folyosókon, ellenõrizve, hogy minden rendben van e az egész kastélyban. Az ablakokat sorban becsukom, hamarosan hajnalodik.

- Sylvius – szólít meg uram az egyik ajtóból. Látom rajta, hogy kezdenek úrrá lenni rajta a szokásos vámpíri fáradtság elsõ jelei, melyek mindig napfelkeltekor törnek rá.

- Parancsoljon, uram – hajlok meg feléje, mire int, hogy kerüljek beljebb, kövessem. Utána lépek, odabent teljes sötétség fogad, egy vörös lámpabúra ontja derengõ fényét, mintha már felkelt volna a Nap, s égetõ fénye végigomlott volna a szobán. Becsukom magam mögött az ajtót, és pontosan elõtte megállok.

Õ nem ül le székébe, hamarosan elkapja a halotti merevség, még a végén úgy maradna. Nem tûrné meg, hogy elvigyem hálószobájába. Szerinte lealacsonyító az ilyen tett és nem méltó egy nagyhatalmú úrhoz.

- Levelet kaptam Voran nagyúrtól – mutat az asztalra, én pedig magamhoz vonzom a fehér borítékot. Elolvasva a sorokat megsemmisítem a lapot, vele együtt ég el a lepecsételt boríték is.

- Arra kérlek, maradj nõmmel. Óvd meg Õt – fordul felém, arca komoly, ujjai halkan dobbannak az íróasztalon, ahogy megérinti azt. Keserédesen gondolok úrnõmmel eltöltendõ napjaimra.

- Ki merné kastélyod csendjét háborgatni? Még akkor is, mikor erõd nincs jelen? – kérdezem halkan, halványan felemelve bal szemöldököm. Szája sarka megrebben, mint egy madár, melyet megriasztanak, de nem repül el.

- Félek, hogy ideküldi embereit, és elrabolná nõmet, míg nála vagyok. Ezt az ügyet tisztáznom kell – hangja kemény és határozott. Hát eldöntötte. Hamarabb eldöntötte, minthogy szólt volna róla bárkinek is. Mielõtt még bárki megtudta volna.

Micsoda önzetlen cselekedet.

Egy vámpírtól.

- Uram. Egyedül indul útnak? – teszem fel a nap kérdését, mire lehunyva szemeit elmosolyodik.

- Aggódsz, Sylvius?

- Kérdésre kérdéssel felelt, uram.

- Mind a ketten kitértünk a válasz elõl. Így nem ütközik semmiféle szabályba a dolog – mosolya ráragadt arcára. Éjfekete haja meglebben, ahogy a függönyök megcirógatják hatalmas lényét. Egy gondolattal bezárom mögötte az ablakot, a függönyök úgy állnak meg, mintha megvasalták volna õket.

- Köszönöm. Õt védd, az életed árán is. Hûséged szárnyai Õt óvják – miközben beszél, felém lépdel, végül egyik keze a vállamon pihen meg. - Nekem egyedül Õ maradt magányomban. Ne engedd.

- Igen, uram.

***

Mikor elmegy, korán van még. Megbûvöltem egy köpenyt, a gyér napfény nem bánthatja páncélkeménységû bõrét. Kámzsáját felhúzta, arcára maszkot helyezett, így indult útnak. Egyedül. Mikor látótávolságon kívül ért, a kastély lovasságát azonnal utána rendeltem, a kapitányt magamhoz vontam.

- Haldyr. Mindig egy nappal lemaradva kövessétek az urat – a vörös hajú férfi bólint, fekete lovaik kéklõ szeme perzseli a környéket, pásztázzák a leendõ útvonalakat. Kezébe adok egy apró zsákot, amit csendesen el is tesz.

- Mindent megteszünk – biccent, a zsákba pillantva meglátja a halványan csillogó, vérvörös port. Saját találmányom. - De ha a lovasság kivonul… csak az õrség marad és még pár Sötét Lovag.

Bizalmatlansága felém nem lep meg.

- És én – javítom ki a mondatát, mire szempillái megrebbennek, szeplõs arcából világít bíbor íriszeinek meghökkent csillanása. Lóra ülnek, a lovak fújtatva és haragosan kapálják a földet. A kapitány még rám néz a nyeregbõl, halványan biccent felém, majd a gyeplõt megcsapva elindulnak, hatalmas dübörgéssel.

Megkeresem hát úrnõm.

 
(zene)

Hamarosan rá is találok, az egyik könyvtárban tölti magányos perceit, az elõtte világító kék lámpást még nászuk elején, ajándékba kapták egy halandó királytól, kinek mágusa tündérszárnyakból készítette a remekmûvet. Azért oly csillogó, sejtelmesen fénylõ, frissítõen hûvös.

Testtartása laza és rendhagyó, mint mindig, mikor az udvar nem feszélyezi mozgását, ruháját. Haja könnyed és egyszerû fonatban hullik a földre, karcsú derekát a karfának veti, melynek éjkék fáján világít hófehér, halott bõre. Arcára árnyékot fest a kék fény, szórakozottan foglalja el magát egy könyvvel.

Oldalt megállok az egyik könyvespolc mellett, vigyázva rá. Lábát meglendíti, izmos, hosszú combjai felsejlenek a félhomályban, arcán mosoly virít, boldognak tûnik. Szemeim akaratlanul végigsiklanak formás lábának látványán.

- Jöjjön elõ, tudom, hogy ott van – jelenti ki pár röpke perc után, én pedig eleget téve kérésének megmutatkozok elõtte. – Milyen külünös színû szemei vannak. Ez heves, szenvedélyes vérre utal.

Megállapítása felkelti az érdeklõdésem, de hideg udvariassággal hagyom rá a dolgot. Nem vitatkoznék vele. Nem vitatkozhatok vele. Számomra Õ csak egy asszony, kinek védelmére ura felhatalmazott, minden eszközt bevetve.

- Ha úrnõm mondja – biccentek udvariasan.

- Bizony, én mondom – felnevet, mint egy tucatnyi ezüstcsengõ, oly éles a kacaja. Mint minden vámpírnak. – Jó uram merre ment? Hogyhogy hûséges szolgája nem követi lépését?

Szavai rátaláltak a lényegre, igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne izgassa fel magát. Amilyen szeles személyiség, úgy lenne képes ura után futni, kinek inkább harcára kellene figyelnie, s nem nõjére.

- Fontos elintéznivalói szólították Voran nagyúr kastélyába. Igyekszik vissza, amint tud – állítom be úgy a dolgot, mintha nem lenne olyan tragikus, mint valójában. Leszámolásra készül.

- Megbízhatatlan férfiak, nem szól elõre – ingatja meg szépséges fejét, lazán fonott hajából apró, kunkorodó tincsek ugranak ki boldogan. – És?

Nem tudok nem a szemeibe nézni. Nem tudok hazudni, ami úgyis felesleges lenne. Megtudná így is-úgyis, nem szokása a dolgokat annyiban hagyni, tipikus asszonyi gondolkodásmódja van.

- Az Ön védelmében, Úrnõm.

- Tessék? – hangja halványan vibrál, jelezve, hogy felfogta dolgok erejét, de koránt sem az összeset. Sejtései vannak. Amiket meghagyok neki, de minden mást eloszlatok. Ború ne érje tündöklõ arcát.

Uram sosem bocsátaná meg, ha…

- Miért nem felel? – néz rám számítón, már nem kacér feleség, hanem komoly nõ. A hangulatváltoztatásai hasonlatossá teszik egy halandó asszonyhoz.

- Fogadalom köti meg nyelvem, úrnõm.

- Válaszoljon, ha kérdezem! – hangja csattan, de nem erõsen. Fenyegetõen. Halkan. Parancsolón. Mint a vár úrnõje.

- Én vigyázok Önre – szólalok meg csöndesen, parázsló tekintete egy pillanatra elkerekedik a meglepetéstõl. - Minden lépésében ott leszek. Csak ennyit kell tudnia.

- Õ veszélyben van? Csak ennyit mondjon meg! Ne hagyjon kétségek között.

A könyv már rég nincs kezében, azt már az asztalra simította, réges rég, a kék lámpa fénye még túlvilágibbá teszi egész lényét, félelmetes vámpíri valója most mutatkozik meg igazán.

- Már intézkedtem uram biztonságát illetõen – biccentek tisztelettudóan, pillantásom arcán pihen.

- Hogy, mikor most éppen velem beszél? – kétkedõn mered rám, egyenesen ül a karosszékben, lábait elõrenyújtotta, akárcsak egy macska. Aggódik.

- A módszereim rám tartoznak, úrnõm – felelek elõzékenyen, hajam meglibben, ahogy a hûvös, esti szél beront a szobába és vandál módon tincseinkbe túr.

- Tehát kifordította férjem szavait.

Rátapintott a lényegre.

Azt mondta, védjem nõjét, s nem tarthatok vele. Meg is védem asszonyát, és nem is tartok vele. Utána küldtem a birodalom legjobb lovasságát, kik gyorsak, erõsek és eltántoríthatatlanok. Urukért bármit feláldoznak. Lovaik mágikus teremtmények.

- Védelmezem mindkettõjüket. Ez a dolgom – hajlok meg elõtte mélyen, meglátom magam elõtt mezítelen lábait, karcsú bokáján villan meg a szemem, de nem egyenesedem fel.

- Megbízok a döntéseiben, Sylvius. Megbízok az uramban.

Kiegyenesedem, letérdelve kezére csókot hintek.

- Önért bármit, úrnõm.

***

Az éjszaka közepén, mikor a cselédek álomra szenderülnek, a mi árnyékaink mozognak egyedül a kihalt folyosókon. Úrnõm mögött lépkedek, nesztelenül, akárcsak egy macska. Nem zavartatja magát, eltûri, hogy mögötte járok, sõt, kérte is, hogy ne settenkedjek utána. Zavarná, ha állandóan a jelenlétemre kellene ügyelnie.

Fejet hajtottam hát, kísérem, mint komornyik.

Könnyedén esõ ruhája szinte úszik utána, az egyszerû szövet meg-meglibben lépteire, én pedig akaratlanul is meglátom a felvillanó lábakat. Furcsa érzés tölt el, de akárhová nézek, mindig rá siklik a pillantásom.

Esélytelen nem figyelnem rá, hiszen az a dolgom, hogy figyeljek rá.

Micsoda ellentmondás.

- A tóhoz vágyom – jelenti ki a csendben, miután egy újabb vázát helyezett el az egyik közepes méretû oszlopfõn. Hátrafordulva pillant rám, álomszép arcát megvilágítja a holdfény.

- Ahogy óhajtja, úrnõm.

- Annyira szórakoztató… meg sem kell kérnem arra, hogy kísérjen el – hangjában mosoly bujkál, tekintete már nem annyira aggodalmas és tépelõdõ.

- Csak egyszer nehogy terhes legyen a társaságom – suttogom, mire hátradobja haját, így megcsodálhatom nyakának hibátlan ívét. A folyamatos regenerálódás szépsége.

- Jöjjön hát, egy kis friss levegõ jót tesz – lép mellém, és az oldalamon halad tovább, miközben kifelé sétálunk. Felvonom a szemöldököm, nem járhatnék úrnõm mellett, nincs jogom hozzá.

- A szíve… folyton nyugodtan dobog – pillant fel rám, mikor a kertbe érünk, és az apró boltív alatt a tó felé kezdünk el sétálni. Szemeiben intelligencia és okosság csillog, némi kíváncsisággal meghintve. - Megfejthetetlen számomra, miért.

Halványan elmosolyodom, mire játékosan megböki mutatóujjával a felkarom. Nem fáj, csupán a körme megnyomott egy bizonyos ideget, amitõl megrándult a kezem. Felkacag, és elõresuhan a fák között, majd két terebélyes fügebokor mögül elõtûnik a tó szikrázó felszíne.

Egy apró kis stégen guggolt én úrnõm, lehajolva érintette meg a víz felszínét, s az ezüstös vízbe merítette halotti ujjait. A víz felszikrázott, apró vízgyûrûk nagyobbodnak és dagadnak lassan, komótosan. Kebleit visszatükrözi a vízfelszín, akaratlanul is bepillantást nyerek dús halmaira, többet is mint kellene.

Ujjaim ökölbe szorulnak, ezért inkább zsebre vágom õket.

- Ne álljon ott olyan mereven, mint egy szobor – ragyognak fel szemei pajkosan, majd egy jól irányzott mozdulattal rám csap egy adag vizet, ami sajnos még elõttem pár centivel levegõben szertefoszlik. Meglepett arcot vág, szépen ívelõ szemöldökeit felemeli.

- Sajnálom – mondom mély hangomon, mire elmosolyodik.

- Reflex? – pillant fel rám, tekintete vadító. Nem tudom eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy véletlenségbõl, de kezd hatalmába keríteni valamiféle megmagyarázhatatlan vonzalom iránta.

Amit nem akarok.

Nem szabad akarnom.

- Több annál – nézek fel az égre, mintha valami érdekeset vélnék felfedezni rajta, majd mikor lehajtom fejem ismét, hirtelen meglátom magam elõtt. Kezein megcsillan a víz, még nedvesek ujjai. Felém nyújtja õket, arcán merész mosoly, szemeiben szúrós csillanás.

Megfogom felkínált kezeit, markomba helyezve õket, majd tenyerem izzani kezd, az Õ kezérõl pedig elpárolog minden csepp víz. Elveszi kezeit, és megnézi magának õket, én pedig hátrább lépek.

Csodálatosan fest, ahogy körmeit nézegeti a holdfényben.

Látom, hogy mellkasa emelkedik, furcsa, ritkán szokott levegõt venni, vajon mi kényszerítette arra, hogy ekképp cselekedjen? De nem tölthetem vele sokáig idõmet, ugyanis odakintrõl behatolást érzek meg, így egy villámgyors mozdulattal engedem el, és tûnök el a parkettrõl, a tapsvihar kellõs közepén.