Kipirult arccal húzódik el, de a valóság pár percig még távol tartja magát a pillanattól, míg a ködös tekintetben újra a józanság szikrái lobbannak. Az arca tûzvörös még a félhomályban is, kapkodó lélegzetét elnyomja a tenger moraja.

- Victor…? – szólalok meg halkan, attól tartva hogy tényleg sokkos állapotba hoztam – Jól vagy…?

- I-igen – nyekergi nem túl biztatón. - Menjünk vissza, kezd hideg lenni.

Hátrébb lép tõlem, én pedig hagyom, a tekintetem le sem veszem az arcáról miközben némaságba burkolózva fölsétálunk a hotelszobáinkba. A gondolatai kusza összevisszaságban hömpölyögnek, ennyire zavarodottnak még sosem láttam.

Lehet hogy túl messzire mentem, végül is menyasszonya van, lehet hogy ennek még zavarnia is kéne, de jelenleg egy elégedett vigyort próbálok visszatuszkolni az ajkaim mögé nehogy megsértsem. Mert bármilyen érzelmi vihar dúl benne, egyetlen szófoszlány sem utalt arra hogy undorítónak találta volna a csókot…

***

A konferenciákon nagyon könnyû elkalandozni, fõleg ha nem is kell különösebben a szavakra figyelnem.

Viták, beszédek, ismertetõk.

Valójában nem is olyan érdekes, talán annak aki igazán szenvedélyesen szereti a munkáját lehet izgalmas. Az én gondolatatim egészen távol járnak a mûvégtag-fetisiszták kezelésétõl, az egész véleménycsere egy háttérbeli zönge miközben precíz mozdulatokkal forgatom a tollat az ujjaim között.

Victor…

Reggel kopogtam a szobája ajtaján, de gondolom már nem volt bent, most meg itt kell ülnöm, de ma még mindenképpen látni akarom. Felmérni, mennyire rondítottam bele a dolgok menetébe és mennyire zavartam össze.

Ha azt a csókot egy elfüggönyözött hálószobában loptam volna valakitõl, kétségeim sem lettek volna afelõl merre tartanak a dolgok. De így hogy Victorról van szó és tudom hogy milyen könnyen eltompítja az alkohol, akár a whiskyre is foghatja az egész fellángolást. Csakhogy én tudni fogom az igazságot, mert amint szembekerülök vele minden zavarba ejtõ részletet kiolvasok majd a fejébõl.

Nyugtalanul ülöm végig a még hátra lévõ két órát, majd amint elköszönt a házigazda az összegyûltektõl, nem túl udvariasan felállok és távozom.

Odafönt csengetek Victor szobájába, de ismét csak a csönd válaszol, ezért megcélzom a saját szobámat egy frissítõ zuhany reményében. Ám még a hûvös cseppek sem tudják kiverni a fejembõl a szája puhaságát, még mindig tisztán érzem az ízét a nyelvemen: egy kevés alkohol, a whisky édeskés aromája és még valami, ami egy kevés porcukorral hintett marcipánra emlékeztet.

Megjegyzem, most elõször fordul elõ, hogy valaki csókját egy édesség ízével azonosítom, de nem tudok rá jobb hasonlatot. Ahhoz túl összetett és bonyolult, kirobbanó, pont mint a marcipán.

Befejezem a zuhanyzást, majd a bõröndömbõl elõhalászok egy könnyû szellõs viseletet a partra: egy baba kék fürdõnadrágot, hogy bármikor úszhassak egyet, hozzá pedig egy vékony fehér pólót amitõl könnyû megszabadulni. Még pár simítás és indulásra készen csúsztatom a tárcám a zsebembe, mikor a küszöbön megtorpanva pislogok a lábtörlõre helyezett tányéron.

Nem kell sokat gondolkodnom rajta ki hagyta itt, de azért felveszem és elolvasom a kis kártyát mellette.

„Remélem, ízleni fog. Jó étvágyat.

V.”

Ó a kis nyuszi…! Nem mer a szemem elé kerülni.

Elvigyorodom, majd felemelve a tányért beviszem a szobámba és lassan minden falatot kiélvezve elfogyasztom az édességet. Az ízétõl a hetedik mennyországban érzem magam, a kedvem rohamosan javul a reggeli unott nyugtalansághoz képest.

Ha rövidesen nem mászik elõ az odújából, kénytelen leszek a szobája elõtt szobrozni míg elõ nem kerül. Egyenlõre viszont beérem még egy próbálkozással.

Megfordítom a kis cetlit, egy pillanatig vacillálok a perverz sort pörgetve a fejemben, de akkor biztos nem jönne elõ.

Ehelyett egy olyan üzenetet írok, amit értelmezhet az édességre és a tegnapi csókunkra is.

„Élveztem minden pillanatát…”

A kártyát becsúsztatom az ajtaja alatt, a sarkába még odafirkantom, hogy este a parton leszek. Nem írom hol, mert ugyanoda megyek ahová tegnap, szerintem ehhez nem kell magyarázat…

A homok kellemesen langyos a pár órája még tûzõ napfénytõl, most viszont már csak a parti világítás csillan meg az apró szemcséken és a nagy kövér hold valahol a horizonton. A tökéletes este egy romantikus sétához, ha az embernek van egy párja.

Jó is lenne…

Kár hogy épp egy olyan pasira várok aki foglalt, aki a barátomnak számít, aki nem meleg és még sorolhatnám a zavaró tényezõket. Ehelyett inkább ledobom magam a könnyû homokra, a lábaimat kényelmesen kinyújtva fekszem el, karjaimat összekulcsolom a fejem fölött és csak hallgatom a tenger zúgását.

Nem tudom mennyi idõ telik el mikor meghallom õt. Elõször a lépteit, de már az elõtt tudom hogy Victor az mielõtt a gondolatai is eljutnának hozzám. A zavar, a csodálkozás és még egyéb kaotikus érzelem.

- Te mit csinálsz ott? – lép mellém csodálkozva.

Lassan felnézek rá ahogy fölém tornyosul, szép szemei fénylenek a sötétben.

- Lazítok. – válaszolom egyszerûen.

Furcsállva mér végig, mintha az hogy a tengerparton fekszem olyan döbbenetes lenne, de valójában csak húzza az idõt.

- Nem baj ha csatlakozom? – böki ki végül a hajába túrva

- Örülnék neki.

Megvárom míg lazán mellém dõl, ugyanúgy helyezkedik el mint én, közben pedig van idõm végigmérni. Edzõcipõt, sortot és pólót visel, futáshoz öltözött. Néhány hajtincs a halántékához tapadt az izzadságtól, de még mindig jó illata van – állapítom meg, ahogy a könnyû szellõ elsuhan felettünk.

- Szóval… tetszett a sütemény? – kérdezi hosszas hallgatás után.

Tudom, hogy nem ezt akarta kérdezni.

- Nagyon. – mosolygok rá elégedett macska módjára. – Nem találtad meg a cetlit?

- De, csak úgy kérdeztem. – dünnyög halkan.

Elmosolyodom, de nem válaszolok. Akár egész éjjel is hajlandó lennék itt feküdni és a gondolatait hallgatni. Meg még egyéb élvezetes dolgot csinálni, de sajnos nem lehet és Victornak egyébként is más tervei vannak az elkövetkezõ percekre.

- Beszélnünk kéne. – morogja feszülten.

Felé fordítom a fejem, de õ szigorúan a csillagos eget fürkészi, mintha mindennél érdekesebb dolgot látna rajta.

- Oké.

- Oké… - fújja ki a levegõt – Bocsánatot kérek a tegnapi miatt. Irtó hülye voltam, meg spicces. Bárki megláthatott volna és bajba kerülsz miattam.

- Egyáltalán semmi baj nem történt volna. – jegyzem meg nyugodt hangon, talán túlontúl nyugodtnak tûnhetek számára, mert szúrós tekintettel fordul felém.

- Már hogyne kerülhettél volna! Menõ orvos vagy, ha az orvosi kamara begyöpösödött tagjai megtudják hogy… szóval megtudják hogy mi történt…

- Victor! – sóhajtok, visszafojtva a vigyorom. Õ még mindig nagyon komolyan figyel, vékony ajkait édesen összepréseli amitõl kifut belõlük a szín. Emlékszem milyen telt és piros lett egy alapos csók után. Mint egy érett ropogós cseresznye, ami csak arra vár hogy valaki megízlelje. – Nyugi, semmi ilyesmi nem történt és nem is fog.

- Szerencsére nem láttak meg. Másképp… mi olyan vicces?! – kapja fel a fejét.

A hajába simítok mielõtt jobban átgondolhatnám a dolgot. A zavar megtöri a morcos a feszült légkört.

- Nem lehet, hogy a mennyasszonyod prüdériája ragadós? – vigyorgok rá, mire ismét kapok egy szúrós pillantást. Felül, mintha csak rúgóra mûködne.

- Most nem errõl van! Hanem rólad.

- Tudom. – ülök fel én is fesztelenül. Valójában semmi kifogása nincs a csókunk ellen, csak azon jár az esze, hogy mi történhetett volna ha leleplezõdik a kis „tréfám”.

– Aggódsz hogy bajba sodrod a karrieremet. – figyelmesen nézem õt, ahogy a pacienseimet szoktam mikor a vonásaikból akarom kiolvasni az érzéseiket – De ez nem csak rólam szól, hanem rólad is. Rólunk.

- Megint elõjött belõled a doki. – fintorog, félig mosolyogva, majd mindketten elhallgatunk míg egy andalgó párocska lassan elvonul mellettünk, figyelemre sem méltatva minket.

- Élvezted a csókot. – nézek mélyen a szemébe.

Az arca lángra gyúl, mint egy tábortûz, de nem fordítja el tõlem pedig a tekintete ide-oda villan a zavartól, a fejében egymást kergetik a csókunk emlékei.

„Ilyen csók nincs is… Francba…”

Az egóm legyezgetése most mellékes, az jobban érdekel, hogy mit fog mondani.

- Úgy is tudod, te vagy a szakértõ. De azért hülye vicc volt. – motyogja az orra alatt.

Félrebillentem a fejem, hogy kínos alapossággal kutassam az arcát, ami felborzolja az idegeit.

- Nem vicc volt Victor. Sose ûznék tréfát belõled. Én ugyanúgy élveztem mint te is megint meg akarom tenni. – felemelem a kezem, a hüvelyk és mutatóujjamat majdnem összeérintve – Ennyi választ el attól hogy megtegyem.

- Viccelsz… - hõköl hátra elkerekedett szemekkel.

- Nem én. – rázom meg a fejem – Akarlak Victor, az elsõ perctõl hogy megláttalak és azóta mindig ahányszor csak találkoztunk.

- Mindenképp ott leszek. Ki nem hagynám a legújabb költeményed – bizsergeti meg a bõröm az ujja hegye, ahogy a hajszálaim finoman elhajolnak a simításától. Azta. – Remélem jó nagy adag kóstolót hagysz nekem.

- Ha jó leszel – csücsörítek elgondolkodva.

- Én mindig jó vagyok!

- Biztos? – emelem meg a szemöldököm, el se jut az egyemig, hogy ez több, mint durva flörtölés mindkettõnk részérõl. Egyszerûen nem, mert Sebastiannal beszélgetni, hülyéskedni… egyszerûen csak jó. Ennyi.

- Teljes mértékben – duruzsol a hangja.

Elérve a vízpartot gyermeki ártatlansággal és megveszekedett örömmel tapicskolok a hullámokban. Istenem, mit keres én a város meg betondzsungel közepén, amikor ezért a fél karom odaadnám! Tengerpart, sós, meleg szél…
Régen minden hétvégén lejártunk a közeli tópartra a családdal. Kacsázhattunk, lengõhintáztunk, vizisíztünk minden június negyedikén… a nagyszabású kirándulásokon meg a miniszabikon megtanultam szörfözni, azóta levakarhatatlannak tartom az imázsomról a szexwaxot meg a homokot.

- Héhéhéh, nehogy beleess! – kapja el a derekam hátulról, egy pillanatra meg is rebbenek, hogy az elsõ pillantáshoz képest milyen erõs a karja.

- Az se baj – mosolygok rá. – Gyere, próbáld ki, milyen jó!

- Isteni – sóhajt meglepõdve, ahogy az õ bokáját is lassan körülnyaldossák a hullámok. Mint megannyi pici meleg ujjacska. Séta közben élvezem, ahogy a homok finoman szétfolyik a lábujjaim között, hogy melegebb a vízben, mint a hûvös szél miatt kint a parton. Nyakig tudnék merülni benne. Aztán elhalnak a fények, csak messze világít a szálló és a turistanegyed, felettünk a Hold és a megannyi csillag, amitõl mégis minden fényárban úszik. Az esti óceán, van ennél szebb?

- Elfáradtál? – rebbenek fel Sebastian hangjára, felemelem a fejem. Annyira belemerültem a hullámzásba…

- Kicsit – mosolygok – De nagyon jól érzem magam és még nem akarok felmenni!

- Én sem.

Minden egyes véletlen érintésre megannyi szikra robban a bõröm alatt és képzeletem szerint mind ugyanolyan rubintvörös, mint a szeme… csillagfényes a szeme, mintha beleköltöztek volna a pillantásába. Hihetetlen, hogy lehet valakinek ennyire õszinte szeme?

Egy kósza, illúzióromboló hang furakszik a kis idillembe, aljas cuppogás, ami a halksága ellenére is átfurakszik a hullámok hangján… felemelve a fejem veszek észre az elõttünk nem annyira messze ringó, andalgó párocskát. Kézen fogva… milyen meghitt. Nem is tudom, mikor volt ilyenben részem utoljára, de olyan igazán… ami megbizserget mindenem, amitõl a szívem nem tudja eldönteni, hogy a mellkasomban maradjon-e és a gyomrom mintha lebegne…

- Nem akarod kipróbálni? – felrebbenek a hangjára, meglepve nézek rá, fel sem fogva a kérdést.

- Mit? – követem a pillantását és érzem, hogy lángolni kezdenek a füleim. Túl meredten nézegethettem a párocskát, hogy így elkapta a tekintetem… még jobban elvörösödöm a holdfény dacára is,a mikor megérzem a hosszú, puha ujjait az ujjaim körül, ahogy összefonódnak a kezeink és biztatóan megszorítja. Mintha zselébõl lenne minden tagom, a gyomrom magasra ugrik. Túl jó érzés ez… ennek nem szabadna ennyire kedves érzésnek lennie!

- De ez… megláthatnak! – rivallok rá idegesen, mégis megszorítom a kezét. Mintha minden idegsejtem parázzsal lenne égetve, egészen a gyomromig, megszorongatva a szívem. El kéne engednem, nevetni, hogy csak vicc volt aztán visszamenekülni a szobába és a paplan alá bújni… jó, esetleg hajnalban kimegyek futni a partra, akkor tuti alszik.

- Bármikor elengedheted, de ha tetszik, akkor hagyd így – mondja csendesen, érzem a hangján, hogy mosolyog. Biztos azzal a csibészes mosolyával, mint a múltkor a bárban és ott vannak a gödröcskék az arcán. leszegem a fejem, égõ, piros arccal megyek mellette, fogva a kezét. Nem értem… nem értem. ez… kínos. Kínos? Megláthatnak, mit fognak gondolni róla? Ez… izé… néha akaratlanul is megrándulnak az ujjaim az ujjai körül, és mégis, nem tudom, mennyire illene szégyellnem magam, hogy jól esik. Ez annyira… idilli, még az alkohol gõzén is átérzem a pillanat szépségét. Csak… némi szépséghibával.

Amikor felemelem a fejem, némi kapaszkodót keresve, bármi, amibe a tudatom belecsimpaszkodhat, akár egy pici zacskó müzli, bármi…
Egy hosszú, hosszú pillanatig meredek az elõttünk andalgó párocskára, de csak meredek rájuk. Nem fogja fel az agyam, hogy egy visszafogott pettinget nyomnak le alig húsz méterre, csak hogy giccses képnek tûnhessen a holdfényes föveny, csak érzem és a tudatom mélyen, szomorúan felsóhajt, hogy de jó egyeseknek. Van izgalom, bizalmas érintés.

- Nem akarod ezt is kipróbálni? – felnézek rá felvonva a szemöldököm, de kiráz a hideg és a libabõr, ahogy megérzem az ajkait a fülemnél. Nagyon gyorsan vissza kell mennem a hotelszobába, mert ez… ez beteges, a végén még kínos helyzetbe hozom.
Most… azt kérdezte, amit gondolok hogy gondolt?

Esélytelen. Õ egy jól menõ orvos, egyszerûen csak… analizál. Elvégre ez a szakterülete, egyszerûen… képes manipulálni, haháá!! De átláttam rajta. Meg amúgy is, ez még viccnek is rossz.

- Hát persze – kuncogok némi cinizmussal. Csak nem kockáztatná a praxisát ilyen rossz vicc miatt. Tudja, hogy menyasszonyom van, õ meg randizgat valakivel, ki tenne kockára egy alakuló, pozitív kapcsolatot egy vicc miatt? Pláne egy pasival, ez nevetséges…

- Akkor mutasd azt a szexi szád – meghökkenve kerekednek el a szemeim, amikor megérzem a puha, forró ajkait a számra nyomódni.
Ez… megcsókolt.
Megcsókolt.

Te. Úr. Isten.

Hiába húzódnék el, a tarkómon tartja a kezét, a holdfényben veszélyesen villannak meg a vörös szemei. Mintha egy nagy felhõ borulna lassan az agyamra, végigperzsel a számtól, ahol érintettek az ajkai.

Ez… valami… hihetetlen ilyen csók… nincs is. Csak részeg vagyok és képzelõdök.

Mint a hideg után a meleg víz, mint a rosszkedvre az elsõ napsütés, porcukor a fánkon, roppanó csokoládé és izgalmas gránátalma savanykás bódítása. Lehunyva a szemem markolom meg az ingjét, szusszantva húzom még jobban magamhoz. Mintha egy kivételes, azonosíthatatlan édességbe mélyeszthetném a fogaim, ahogy a nyelve a nyelvemhez ér, minden porcikám belebizsereg.

Te jó ég…

Kipirulva húzódom hátra, levegõ után kapkodva és érzem, hogy az ajkaim csillognak és vörösek a csóktól, a nyáltól. Még mélyebben elvörösödök, ahogy elkapom a pillantását, mégis, egyszerûen csak a földbe gyökerezek elõtte. Ez… megcsókolt, tényleg… de hát…

- Victor…? – szólal meg halkan, akkor kapcsolok, hogy már jó ideje csak állok, levegõ nélkül, legyökerezve. Szent ég, mit tettem. – Jól vagy…?

- I-igen – nyelek egyet, zavartan engedem el a felsõjét, az ujjaim fájdalmasan görcsösek. Megborzongok a hideg széltõl, tudatosítom, hogy teljesen leizzadtam. – Menjünk vissza, kezd hideg lenni – lépek hátrébb, az ujjai kicsúsznak a kezembõl. Ez pedig… még hidegebb.

XxX

Sötét kedvvel fekszek az ágyamon, meredve a plafonra. Mellettem a tele pohár, halkan surrog a párna a fülembe, ahogy szemezek a teli whiskey-s pohárral. Mégsem iszom meg, a múltkor is mi lett belõle.

Milyen kínos volt, fájdalmasan nyikorgok a bénaságomon. A partról feljõve nem vettem fel a cipõm, menekültem, elég látványosan… de egy lift, mintha megállt volna a balta a levegõben. Álltam mellette a béna liftzene közepén, feszengve és fülig vörösen. Sõt, az egész pofám vörös volt.

Lift után… nem szállt ki hamarabb, nem ment tovább, sõt, végig velem jött az egész rohadt folyosón! kiderült, hogy alig három szobára lakik tõlem… zokoghatnékom van. Ez… basszameg!

Basszameg.

Mi volt ez?!

XxX

Nem volt erõm, hogy kimenjek hajnalban futni. Sõt, felkelni is csak az ébresztõre sikerült. Nem tudom, mikor sikerült elaludnom, de az sem volt leányálom.
Sõt. Bár rémálmom lett volna vagy nem aludtam volna egyáltalán! De ez!

A csók, a csók, a csók.
És tovább.

Ahogy a keze végigsimít, magához ránt, a nyakamba csókol, a hajamba markolva hátrahúzza a fejem és…

Ijedten pattannak ki a szemeim a csengõre. zihálva, leizzadva kapom fel a készüléket.

- Igen? – remeg a hangom. Nem merek lenézni, nem merek…

- Jó reggelt, Mr. Marsay. Itt a recepció. Fél nyolc van, a reggeli tálalva, kilenctõl pedig kezdõdik a reggeli elõadás.

- Köszönöm – dörgölöm a homlokom. Még talán lesz idõm letusolni, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy rossz ribanc. A tárcsahang után csak bénultan bámulom a kagylót.

Le kell tusolnom.

Ki kell vernem a fejembõl. Az álmaimat, az álmaim hangját, az illatokat.

Este kimegyek a partra futni. Mindenképp, ez egyértelmû terv. A naplementében lerovom a kilométereim. Kifutom a frusztráltságot.
Gyerünk, Victor, szedd össze magad a büdös életbe! Úristen… Andreának nem mondhatom ezt el…

Megdörgölöm az állam. Nem tudom, hogy jutott ez eszembe. Egész eddig a legkülönfélébb variánsok kattogtak az agyamban, a hogy nézzek Sebastian szemébe, a hogy reagáljak, hogy reagálna arra amit reagálok…

Mi volt ez az egész, miért volt ilyen jó, õ a szakember ebben, magyarázza el, õszintén!

Normális ez? Lehet ezt csinálni?

Minden az eszembe jutott, de az agyam miniatûr és megtaposott dobozában porladt az a gondolat, ami Andreát is tartalmazta. Valahogy mégis… megkönnyebbülést érzek. Nem érzek bûntudatot a csók miatt, vagy hogy ez minõsülhet-e ez megcsalásnak, ennél tisztábban sajnos semmi sem ránthatta volna le a hályogot a szememrõl, hogy nem érdekel… egyszerûen nem… ez már nem szeretem.

És ettõl a felismeréstõl a jelenlegi és az eljövendõ szituációk kínosságától függetlenül is jobban érzem magam. Legalább egy gonddal kevesebb lesz.

Menjünk sütni.

XxX

Hajráffal toltam hátra a tincseim, feltûrve a kabátom ujja. Halvány mosollyal, a nyelvem hegyét finoman kidugva operálom a szószmintát a tányér szélére, amitõl az egész úgy fest, mint egy tökéletesen megkomponált kotta.

Gyönyörû, frissen pirított francia kenyérszelet mellett csicseriborsós, fácános rizottó citromfûvel, sáfránnyal és kurkumával meghintve, saját szósszal körítve. Mesterien helyeztem el a citrom kunkori héját körülötte, elégedetten szemlélem a porcelánon felhalmozott ételkompozíciót. Csak a látványért megéri élnem.

És a desszert…

Csokoládés tészta narancsos-krémes töltelékkel, áfonyás-szedres sötét, édes-savanykás szósszal, eper… nem is. Kicserélem a mintát faragott keserûcsokoládé forgácsokra meghintve szétszemezett málnával, krémhabra plusz két egész szem. Tökéletes. A töltelék pont eléggé ellensúlyozza a csoki tömörségét. A krém tökéletesen könnyû és habos lett, elégedett lehetek magammal.

Mondhatnám, jó hangulatban jobban megy a munka.

Mielõtt a megannyi tányért kivinnék a pincérek, egy tányért lenyúlok és félreteszem. Ennek speciális helye lesz… meg egyébként is, megígértem, én pedig szavatartó ember vagyok. Írva egy cetlire egy röpke üzenetet a tányér alá teszem és miközben a szobám felé megyek, lerakom a három szobával odébb levõ ajtó elé. A legszebb kalligrafikus írásom elõvéve kanyarítottam a szöveget a kártyára, halvány mosollyal. Remélem, nem haragszik rám a tegnapi miatt.
Kissé italosabb voltam, mint illett volna.

„Remélem, ízleni fog. Jó étvágyat.

V.”

Egy ideig meg sem szólal, de mivel most nem akarok olvasni a gondolataiban a figyelmemet minden erõmmel a halk zenére koncentrálom, míg õ hátradõl és gondolkodik. Utólag már nem örülök neki, hogy felhoztam a témát és úgy látom õ sem, tehát ha nemleges választ ad, akkor többé nem is foglalkozom ezzel, majd említi, ha esetleg aktuális lenne.

- Rendben, végül is… - mosolyog vállat vonva, de nagyon gyengére sikerül – De ne beszéljünk most errõl, kérlek, te is lazítasz, akkor ne dolgozz!

Kikotor egy gyümölcsszeletet a pohárból és a fogai közé veszi. Mosolyogva figyelem, de nem az aranyos rágcsálása miatt lett jobb kedvem, hanem sokkal inkább attól, hogy ilyen egyszerûen félretolta a menyasszony-problémáját. Azért mert tanácsadásra jött, arra következtettem, hogy nagyon fontos neki a kapcsolatuk megmentése, de most már nem egészen így gondolom. És ettõl olyan jó kedvem lesz, hogy eszembe sincs még egyszer elõhozni a dolgot.

Pontosan tudom mit érzek, végül is ez a szakmám és még magamon is igen egyszerûen felismerem a vonzalmat. És az a vonzalom önálló életet élve úgy vélekedik, hogy Victor szabad préda a számára.

Miért ne? Mi történhet? Legfeljebb megkapom életem elsõ visszautasítását…

Még rendelünk néhány kör italt, beszélgetünk, nevetünk, évõdünk, mint egy tökéletes elsõ randin csak épp a nagy „élveztem az elsõ találkozást csók” hiányzik a végén és ez az apróság bizony éles emlékeztetõ arra, hogy egy baráti italozásba nem kellene beleképzelni mást. Fõleg nem néhány kör alkohol után, ami még nem tesz részeggé, de képes az embert depresszív állapotba taszítani és elõhozni olyan gondolatokat, amik ott lappangtak, de teljesen józanon az ember nem vallja be magának: Victor technikailag nem a betegem, így a viszonyunk nem ütközne etikai korlátokba. Már ha lenne viszonyunk, de nincs. És a szomorú tény az, hogy nem is lesz, mert egy heteroszexuális férfi számára egy meleg párkapcsolatot kezdeni nagyjából olyan, mint egy bacillophobiás embernek iszapfürdõben ázni: undorító.

***

Palm Beach óriási. Ha minden nap a tengerpartról kellene dolgozni mennem, aztán mikor lejár a munkaidõm úszhatnék, vagy csak sétálhatnék a homokban, az maga lenne a mennyország. Ehhez a helyhez képest New York unalmasnak és szürkének tûnik, pedig ott aztán pörög az élet.

Bejelentkezek a szállodába – fizetnem nem kell, mert azt már elõre rendezték a szervezõk – és a mai napom még teljesen szabad, amit alaposan ki is használok. Órákig a tengerparton lõdörgök, majdnem leégés is lesz a vége, de még idejében visszavonulok és a szobám kényelmében lemosom magamról a sós víz maradékát.

Itt még az emberek gondolatai is sokkal derûsebbek, hisz a napsütés mindent megszépít.

Az elsõ konferenciaülésre másnap reggel tízre vagyok hivatalos. Sosem becsültem alá a munkámat, magamat meg fõleg nem, de még engem is meglep, hogy milyen sokan ismernek fel a szakma tekintélyes nagyjai közül és ráznak kezet velem, gratulálva a prakszisomhoz.

Vicces, mert az idõseknek megvan a véleményük a külsõmrõl, az egyik kifejezetten „bohóc” jelzõvel illet miközben a képembe vigyorog, holott õ néz ki úgy, mint Einstein a rosszabb napjain. A fiatalabbak egyszerûen csak irigyek, egy-kettõ õszintén gratulál, de többnyire negyven év fölötti a felhozatal így nem is válogatok.

A jópofizás után kezdõdhet a munka rész, az elnök megnyitja a konferenciát, a pódiumra szólítja az éppen soron következõ szaktekintélyt és így telik el a következõ hat óra, kisebb nagyobb szünetekkel megtûzdelve.

***

A következõ két nap is hasonlóan telik, de ma délutánra beiktattam egy kis vásárlást is. Vettem néhány térdnadrágot és rövid ujjú pólót is, itt a tûzõ napon nem lennének praktikusak a sötét színek, ezért fõleg fehér, bézs és halványabb színeket válogattam. Két reklámtáskával lépek be a szálloda halljába, a liftajtó éppen záródni készül.

- Tartsa! – kiáltok oda, de úgy tûnik késõn, de fél úton amúgy is lecövekelek és homlokráncolva nézek az egyre záródó ajtók között… Victor?

Az ajtó bezáródik, én pedig megrázom a fejem és tovább megyek a liftig, betudva az egészet egy érzéki csalódásnak, de nagyon furcsa volt. Még a gondolataimban is mintha az õ szavai visszhangoztak volna pedig neki biztosan nem itt kéne lennie.

Ezen morfondírozva megvárom, míg leér a következõ lift, majd a hatos gombra nyomva türelmesen megvárom míg felér az emeletre és a szobámban lepakolhatom az új cuccaim.

Lehetséges, hogy õ volt az? Említette volna, vagy nem?

Még mindig ezen gondolkodok, mikor elmerülök egy forró fürdõben nem spórolva a habfürdõvel. A testnek minden nap szüksége van valami élvezetesre és az enyém nagyon is szereti a finom kényeztetést.

Amikor már majdnem teljesen besötétedett és végignéztem a naplementét az ablakomból, lemegyek a partra is. Ilyenkor már kevesebben vannak, kevésbé van tele a fejem gondolatokkal, így tényleg kikapcsolódhatok, ami egész nap nem sikerült a konferenciateremben.

A strandpapucsot az ujjaimon lóbálva bámulom a feketének tûnõ hullámokat, a csillagok és a hold ad némi világosságot és a parti pálma-bárok kültéri világítása is halvány derengést kölcsönöz. Tökéletes.

A lábamat még éppen hogy nem érinti a víz, különös gondot fordítva arra, hogy tartsam az irányt a nedves és a száraz homok találkozása között egyensúlyozva lépkedek, míg ismét csak el nem kapok egy ismerõs, izgatott gondolatmenetet.

„… egész nap erre vártam…”

Felkapom a fejem és ott ül majdnem egy méterre elõttem, szõke tincsei még a sötétben is meg-megcsillannak, de leginkább az arca az, ami megragad, a csillogó szemeivel együtt és ahogy anélkül igyekszik lerángatni a zoknit a lábáról, hogy felborulna a pohara és õ maga is.

- Victor!

- Sebastian! – pillant rám meglepetten, felhúzott szemöldökkel - Valahogy sejtettem, hogy ti lesztek itt! – lassan elvigyorodik és a poharat megtartva feláll.

- Én már hamarabb tudtam, mert pont az orrom elõtt csuktad be a liftet – vigyorgok vissza és most már legalább tudom, hogy nem a hiánya miatt fellépõ délibábnak köszönhettem a hangját a fejemben.

- Basszus, éreztem, hogy valami nem stimmel. Mit keresel itt kint?

- Furán jönne ki, ha azt mondanám, hogy utánad kémkedtem – ugratom komoly arccal, és elõször úgy tûnik, mintha komolyan is venné, de aztán elmosolyodik és megingatja a fejét.

- A partra készülök, van kedved kísérni?

- Persze – nem árthat még egy kör séta, pláne Victor társaságában. Most hogy van társaságom, már tudom mi hiányzott az elmúlt három napban, mikor egyedül, csendben néztem a tévét a szobámban.

Egy pillanatig elmerengve nézem, ahogy elhalad mellettem, vékony nadrágja szépen kiemeli az alakját, a sötétségben éteri jelenésnek tûnik, aki megfoghatatlan bárkinek is.

Hamar elhessegetem a gondolatot és félig futva egy kicsit beérem, õ pedig csak nyugodtan sétál elõre, az egyik kezében a lábbelijét lóbálva ahogy én is, a másikban pedig valami alkohol lötyög a pohárban.

Percekig meg sem szólalunk, majd mikor elfogy az alkohol és egy strandoló részhez érünk leteszi az üres poharat egy napozóágyra és leülve elkezdi felgyûrögetni a nadrágja szárát egészen a térdéig.

Tulajdonképpen csak most tûnik fel igazán, hogy nem teljesen józan, merthogy tudtán kívül is majdnem hátradõl ültében, majd oldalra imbolyog a nadrág hajtogatása közben, de mikor megszólal, mégis egész ébernek tûnik.

- Na, gyere akkor! – pattan fel rám nézve - Komolyan, ezt vártam az egész konferenciában a leginkább, hogy tengerparton van… - sóhajtja mosolyogva, de ez a mosoly… olyan szép és nyugodt, hogy a kezem önkéntelenül is megrezzen, hogy megsimogassam az arcát, de nem teszem – Láttad, hogy lesz egy nagy ebéd is? A verseny után lesz egy ételkóstoló. Az egyik új süteményt fogom elkészíteni.

Rám vigyorog, mintha csak tudná, hogy mi lesz erre a reakcióm és szinte várná, hogy igent mondok a burkolt meghívására és miért is mondanék mást?

- Mindenképp ott leszek. Ki nem hagynám a legújabb költeményed. – mosolygok rá és finoman beletúrok a hajába a füle mellett. – Remélem jó nagy adag kóstolót hagysz nekem.

- Ha jó leszel. – tartja elém az ujját és még a szemeit is összehúzza, mint egy szigorú tanító bácsi.

Védekezõen felemelem mindkét kezem. – Én mindig jó vagyok.

- Biztos?

Megjelenik egy kép a fejemben, amint Victor az iskolapadok között sétál pucéran, egy nyitott tanári köpenyt kivéve és a vonalzóval ütögeti a tenyerét.

- Teljes mértékben. – válaszolom füstös hangon, de eszemben sincs közölni vele, hogy mire gondolok, mert most nagyon, nagyon rossz voltam.

Valójában már nem is nagyon figyel rám, mert elértük a part szélét és belemerült a nedves homokba. A víz a bokája fölé csusszan mikor a nagyobb hullámok elérik, õ pedig kisgyerek módjára nevet fel, csak úgy sugárzik róla a boldogság és a szabadság érzése. Jó ránézni, és olyankor, ha ezt a kifejezést látom az arcán a mellkasomat majd szétfeszíti a vágy, hogy megsimogassam, megöleljem, vagy megcsókoljam. Annyira erõs ez az érzés, hogy kis híján meg is teszem, de még ha a simogatást hagyná is a csókban már kételkedem.

A menyasszonya el sem tudja képzelni, hogy milyen szerencsés ezzel a fantasztikus pasival…

- Hé, hé, nehogy beleess! – ragadom meg a derekát mosolyogva, mikor összeakadnak a bokái a hullámok miatt.

- Az se baj. – von vállat, majd feljebb lép és mivel még mindig fogom a derekát lépek én is vele – Gyere, próbáld ki milyen jó.

A következõ hullám már engem is súrol és felsóhajtok a kellemes langyos simogatástól. – Isteni…

Kicsusszan a kezem közül és tovább sétálgatva elõre meghagyva nekem a ritmusosan ringó csípõje és a kerek feneke látványát.

Nem panaszkodom. Nem én.

Jó messzire elsétálunk, addig míg a strandoló partszakasz végéhez nem érünk. Akkor visszafordulunk, mert tovább már nincs kivilágítva és a sötétben nem sokat látnánk ha a holdra ráúszna egy felhõ.

Visszafelé haladva már egymás mellett sétálunk és megint olyan érzésem van, mintha randin lennénk, egy romantikus sétán a csillagfényes éjszakában, mint egy tipikus amerikai filmben. Ennek ellenére élvezem. Az idõ, a hely a társaság… minden klappol.

Victor is elég csendes, a lábát bámulva lépked a vízben, majd az egyik sötétebb pálmás részrõl, pár méterrel elõttünk elõbukkan egy kuncogó párocska.

Hmm… elég csendben voltak ahhoz képpest, hogy egy kis pettinget rendeztek le éppen egymással a pálmafa alatt, legalábbis ez jár a nõ fejében és az, hogy milyen jó ötlet, volt ide jönni.

Ezt én sem vonhatom kétségbe.

- Elfáradtál? – fordulok halkan Victor felé.

- Kicsit. – szusszan fel – De nagyon jól érzem magam és még nem akarok felmenni.

- Én sem.

Lassan sétálunk tovább egymás mellett, a kezünk minden lépésnél súrlódik, de egyikünk sem lép távolabb. Engem nem zavar és úgy tûnik õt sem, mert továbbra is csak a lábujjai között kifolyó homokot kémleli, én pedig a pár méterre elõttünk haladó párocskát, akik a kezüket összekulcsolva susmorognak.

- Nem akarod kipróbálni? – csúszik ki a számon mielõtt még komolyan átgondolta volna, de már késõ, mert rám nézett.

- Mit?

Elõre biccentek és követve a tekintetem ránéz a párra, majd kissé zavarodottan vissza rám, én pedig elmosolyodom és finoman a kezembe fogom a kezét, majd összefûzöm az ujjainkat. Meleg és nyirkos, az ujjai szorítása egy pillanatra felerõsödik azzal egy idõben ahogy kikerekednek a szemei, mint két fénylõ hold.

- De ez… meglátnak. – suttogja, de eközben úgy szorítja a kezem, mintha el akarnák venni tõle.

- Bármikor elengedheted, de ha tetszik, akkor hagyd így. – vonok vállat mosolyogva – Csak élvezd a pillanatot és ne gondolkodj a szabályokon.

Mert azok kavarognak a fejében, kaotikus összevisszaságában és fõként az áll a középpontban, hogy „férfiak vagyunk, kínos, megláthatnak, nem helyes…”

Olyannyira a zavar uralja most a gondolatait, hogy egyetlen épp mondatot sem tudok kiszakítani a kavalkádból, de ennek ellenére tovább megyünk és a szorítása csak egy icipicit lazul, én pedig élvezem. Nem mint egy játékot, ez most nem olyan, mint mikor magamhoz akarok édesgetni-csábítgatni a férfit, amikor az egész helyzet izgat míg meg nem kapom amit akarok.

Persze, most is van a dologban izgalom, hogyne lenne, hiszen Victorról van szó, a szexi, okos, szellemes és szexuálisan frusztrált Victorról, aki az esetek többségében ezer és egy módot juttat eszembe, hogy hogyan szabadítanám meg a frusztrációtól a kezemmel, a számmal, az egész testemmel, akár itt a parton, vagy a hotelszobában… bárhol és mindenhol.

Megszorítom a kezét mikor érzem, hogy kezdenek olyan irányt venni a gondolataim amire nagyon is reagálnak a hormonjaim. Mélyet lélegzek, hogy lecsillapítsam magam, mert a vékony vászonnadrág nem igazán rejtené el ha felizgulnék, esetleg ha szerencséje van, nem veszi észre a félhomály miatt.

Aztán a párocska megáll egy pillanatra és a másodpercek hosszúra nyúlnak mikor a pasi finoman a nõ fenekébe markol és csókolózni kezdenek, én meg már nem is õket látom, hanem magamat és Victort.

„… milyen jó nekik…” – kapom el a gondolatfoszlányt Victortól, aki szintén a párra néz.

- Nem akarod ezt is kipróbálni? – suttogom a fülébe enyhén rekedtes hangon, de halkan, mert a víz gyorsan vissza a hangokat.

Ha lehet, erre még nagyobbra nyílnak a szemei, mint az elõbb, de aztán halkan kuncogni kezd.

Felhúzom a szemöldököm, ez akár sérthetné is az egómat, ha olyan sérülékeny lenne a lelkem, de nem az szóval szimplán csak érdekes, ez az elsõ alkalom hogy kinevetnek ha ilyen ajánlatot teszek.

- Hát persze. – kuncogja.

Nyilván tréfának hitte, na de sebaj.

- Akkor mutasd azt a szexi szádat. – vigyorgok rá csábítón, majd a szabad kezemet az arcára csúsztatom és határozottan az ajkaira hajolok. Az elsõ simításra elakad a lélegzete és megdermed, a következõre már meg sem moccan. Egymás szemébe nézünk miközben az ajkaimmal cirógatom az övét, majd lágyan, mégis érzékien megcsókolom, közben a nyelvemmel is finoman masszírozva a puha rózsaszínû húst. A környezet teljes egészében megszûnik létezni, semmi mást nem érzékelek Victoron kívül, jelenleg õ a világom középpontja és a pereme, amit nem akarok elhagyni. Lehunyom a szemem az élvezettõl: a szájának whisky és Victor íze van, egy bódító keverék amitõl a férfiasságom vágyakozva feszül meg a nadrágomban, ezért nagyon ügyelek arra, hogy ne simuljak hozzá, miközben kinyitom a szemem. Már az övéi is csukva vannak és egy röpke pillanat múlva a szája az enyémre tapadva viszonozni kezdi a kényeztetést.

Annyira jó, annyira izgató, hogy az már nem is igazi. Amilyen bátortalanul kezdi, olyan szenvedélyes, kicsit vad lesz hamarosan, hogy azt már a frusztráltság számlája kell írnom, de ennek ellenére is elégedetten sóhajtok fel az élvezettõl, had tudja csak meg, milyen édes ajkai vannak. Meg is szívom picit az alsó részt, majd a fogaimmal karcolgatom és nyalok végig a harapások helyén, hogy utána elkaphassam a vágyakozó nyöszörgését, mint egy testet öltött lényt, majd visszatoljam a szájába a nyelvemmel, hogy elcsábíthassam az övét egy forró, véget nem érõ éjjeli táncra…

Hiába telik jól a vacsora, egyáltalán nem érzem az intimitást. Pedig most csak nagyon, NAGYON hátul lett az agyam egyik elrejtett szekciójában valami kis sunyi gondolat, hogy megfelelõ, romantikus körülményekkel, esetleg, talán, hacsak… but no. Ebben maximum reménykedni mertem, de szóba se hoztam, úgyhogy két barát együtt vacsorázott. Gyertyától függetlenül, nekem ez az érzésem.

Mosogatás közben, mert Andrea elment letusolni – nem az lenne a normális, hogy én fõzök, õ mosogat? Vagy együtt? – a habos kezemre meredve egyszerûen nem tudok szabadulni a nyomástól a mellkasomban, hogy mikor hidegültem tõle el… ennyire?

Mert õ nem, õ mindig is ilyen volt, gimi óta. Csak én voltam túl vak, vagy inkább heves, de egyáltalán nem vettem észre… bármit megtettem, ami jó volt neki, csak andalgós romantika az egész, mint egy lányregényben, ahol a csúnya mocskos részek szóba se jöhetnek, mert elcseszi a hangulatot.
De talán ha elúsznak a felhõk, utána is kellene kezdeni valamit. Talán csak megszoktam? Vagy mert õ volt az elsõ, úgymond igazi barátnõm?

- Szent ég… - sóhajtok, megdörzsölve a szemeim kínomban, utána pedig káromkodva tapogatózok a törlõruha után, mert belekentem a habot a szemembe.

XxX

Munkában is úgy mozgok, mint akit megcsípett az álombogár, koncentrálás nélkül, néha le is fogták a kezem, amikor kóstolás nélkül csak sózni akartam volna. Májat! Ha az egész megkeményedik, mehet a szemétbe!

- Victor, már csak pár vendég lézeng, menj haza, mi ezt elintézzük – paskolja meg a vállam Becca, az egyik séfem. Jóságos a mosolya, rohadt hálás vagyok neki, hogy nem hozza fel a bénázásaim – Pihend ki magad, lazíts ma!

- Húú, tényleg – csapok a homlokomra. Pedig dehogy felejtettem el a mai sörözést egyszerûen csak… nem akarok izgalommal rágondolni. Nagyon hülyén jönne ki a szituáció. Már a gondolat is béna, mintha egy randi elõtt izgulnék, ami több szempontból is irreális: elõször is, Sebastian férfi. Másodszor, az orvosom… várjunk csak, egy fél látogatás után hívhatom orvosnak?

Gyorsan felfrissítem magam, nedves kézzel beletúrok a hajamba, hogy nagyjából emberien nézzek ki, helyrerángatom a ruhám. Megrázom a fejem. Szent ég, komolyan, jobban várom ezt az estét, mint amikor a lelkem kidolgozom. Nem szabad innom, egy picit se.
Taxiba vágom magam, zavartan a hüvelykemen feszegetem a körmöt, mint mindig, nagyon régi, rossz szokás. Ez csak egy baráti találkozó, két haver leül iszogatni. Ennyi. Megdörzsölöm a szemeim, elmosolyodva. Lesz egy laza este. Sebastianal minden annyival könnyebb, olyan fesztelenül lehet beszélgetni, talán mert ott a tudat, hogy õ a szakmájából adódóan könnyedebben kezel bármilyen szitut. Mondanak neki ezerszer rosszabbakat is, mint amit én tudnék részegen… de azért nem iszok. Jobb, ha nem. Hajlamos vagyok túl õszintére innom magam.

Elõre nyújtom a pénzt a taxisnak, megpaskolva a vállát szállok ki, felnézve. Te jó ég… érdekes hely, de mennyi kék! Viszont ízléses, van valami hullámzó hangulata.

- Fantasztikusan nézel ki! – lép hozzám a szõke ciklon, zavartan nézek rá, de ösztönösen elmosolyodok. Õ olyan fesztelen minden helyzetben, egyszerûen nem tudok ideges lenni a közelében. Max fülig zavarban, de nem ideges. Érdekes. Égni kezd a fülem, de visszafogom a késztetést, hogy megdörzsöljem a kezemmel.

- Kösz, de te se panaszkodhatsz – nézek rá, elmosolyodva. Mintha egy… divatmagazin címlapjáról lépett volna le, de nem az a túl giccses, beállított, hanem akirõl elhihetjük, hogy köztünk sétálhat.

Az egész hely nagyon pofás, és az akvárium! Imádom a halakat, megnyugtat… imádom a vizet. Annak idején imádtam, ha tenger mellett nyaraltunk, tóparton tapicskolhattam, de minimum nyakig érõ fürdõt vehetek, az már a relaxáció csúcsa.

- Mit iszunk? – kérdez rá, én pedig felrebbenek a halak vizslatásából.

- Mit ajánlasz?

- Nem jártál még itt? – megemelkednek a szemöldökei, a szeme szinte lilás árnyalatú a sok kék színtõl.

- Hallottam már róla az egyik pincérsráctól, de még nem voltam.

- Mit szólnál kezdetnek egy kis Hawaii Blue-hoz? – néz fel rám, egy másodpercre megakad a szemem a kezén, ahogy az itallapot fogja, mintha csak odarajzolták volna. Milyen egyenes, hosszú, vékony ujjai vannak… - Ananász, lime, Curacao Blue, fehérrum és kókuszlikõr. Na?

- Oké, ennyi alkohol még belefér – mosolygok, megemelve a kezem, ha már erre cselleng a pincér… Sóhajtva túrok a hajamba, olyan nehéznek és kimerültnek érzem magam… mintha valaki a nyakamon át szívná az energiám.

- Milyen napod volt? Hogy állsz azzal a desszerttel? – felpillantok rá, bele a csillogó, macskás szemeibe.

- Mondjuk, erõsen közelítek a kísérleti fázis végéhez – gondolkodok el. Ott van az a narancsos-lime-os… összeszorítom egy pillanatra az ajkaim. De errõl is õ jutott eszembe… - Még el is kell neveznem… és te?

- A hetem pokoli volt. Élvezem a munkám, de plusz mûszakokat vállaltam, mert pár napra elutazom a jövõ héten, és még voltak olyanok, akikkel azelõtt konzultálnom kellett.

- Pedig azt gondolná az ember, hogy nektek, pszichiátereknek a legkönnyebb, mert csak ültök, és megmondjátok az embereknek, hogy hogyan csinálják helyesen a dolgokat – támaszkodok meg. Megköszönöm az éppen érkezõ italokat és a sok jég között megkocogtatom a szívószálat. Tényleg szép a színe, az illata is kellemes.

- Te nem úgy gondolod, ugye? – néz rám, elvéve a poharát.

- Nem – figyelem a jeget szórakozottan. – Szerintem legalább olyan felelõsséged van, mint egy sebésznek a mûtõben. Hallottam már olyanról, hogy egy pszichiáter rossz tanácsai és befolyása miatt valaki öngyilkos lett.

Nem merek felnézni, de aztán mégis felsandítok fél szemmel, elmosolyodva. A lelket nem szabad lebecsülni. Õ meg erre vigyáz.

- Köszönöm… - meglepve nézek fel rá – Jó hallani, ha értékelik a munkámat.

- Tudom – vigyorodok el – Nekem is legalább olyan jól esett, mikor a süteményemet dicsérted.

- Holnap számíthatsz rám és viszek tartalékot is egy dobozzal.

- Ugyan – legyintek, beleszívva az italba. Kellemesen bizsereg tõle a nyelvem, pedig hûti a jég. – Inkább sütök frisset, úgy az igazi – pillantok megint a pohárba, és érzem, hogy már a tarkóm is vörös.

- Megtennéd ezt egy szegény, éhezõ nyomorultért?

Felkuncogok mély hangon, az ujjaimmal megsimogatom a pohár, nedves oldalát, félrepöckölve a vízcseppeket. Lassan megemelem a poharat, hirtelen rohadt melegnek érzem a levegõt, és nagyot kortyolok. Mintha fejbe vágna… ettem ma egyáltalán?! Megköszörülöm a torkom, és hiába ittam az elõbb, mintha kiszáradt volna a szám. Miért néz így? Miért?!

- Egy barátért, és azért, hogy az enyém legyen a konyhád… miért ne?

- Szóval már a barátodnak tartasz? – hajol közelebb. Provokálom, az alkoholtól meleg lesz a homlokom, az arcom. Pedig nem kéne, hogy érezzem.

- Már ettél az édességembõl és levett a lábadról! – világítok rá, miszerint én gyõztem, szélesen vigyorgok, állva a tekintetét, amíg a vörös szemében megannyi csillag robban én pedig elnevetem magam. Hiába próbálok még inni, majdnem visszaprüszkölöm a pohárba a kék italt.

- Tudod Victor – zihál hátradõlve, megdörzsölve az arcát. Tiszta piros, mégis, sokkal jobban csillognak a szemei, visszabámulok a pohárba, mintha a félig olvadt jégkockák olyan nagyon érdekesek lennének – A szexista megjegyzésed pontosan célba talált.

- Úgyis otthon vagy a témában, nem? – teszem az ártatlant.

- Flörtölésbõl jeles, Mr Marsay.

- Ez nem az volt – vörösödöm el, most már túlságosan is nyilvánvalóan. Belesajog a mellkasom is, de azért koccintok vele…

- Akkor igyunk a flörtölésre és arra, hogy az édességed hozott össze minket!

Lassan kortyolok még egyet, végig tartva a szemkontaktust, valamiért le sem tudom venni róla a szemem. Ahogy iszik, és mozdul az ádámcsutkája, ahogy lehunyja a szemét és összefonódnak a pillái. Hirtelen nagyot kortyolok, majdnem fel is köhögök miatta, de az agyam belesajdul. Agyfagyás!

Még egy kört rendelünk, én lassan fejtem a kikért pisztáciát, közben mesél, hogy elutazik Floridába, lesz egy orvosi konferencia… felvonom a szemöldököm. Két hét múlva? Õk lennének a másik csoport?

- Miért? – pillant rám meglepõdve, de én csak meglegyintem a dolgot.

- Semmi, semmi – ha tényleg ott lesz, akkor ott lesz, na, dolgozik, ahogy én is. Kellemes meglepetés lesz. Ha meg nem, akkor nem. Lehúzom az italt és komolyan fontolóra veszem, hogy rendelek magamnak egy adag töményet. A lelkemnek jót tenne, annak a szorításnak a mellkasomban, a hangnak a lelkiismeretem pofáján befogná a száját…

- Victor… - felemelem a fejem – gondolkodtál már azon, hogy újra megpróbáljátok a terápiát?

Elkerekednek a szemeim, de aztán csak megcsóválom a fejem. Hát, nem javított a pillanatnyi állapotomon, muszáj errõl pont most beszélnünk?

- Valójában eszembe jutott, de Andrea… - a hajamba dörgölök, beletépve – nehéz eset.

- Nem kell magyaráznod, értem – mosolyog, és a legnagyobb meglepetésemre megérinti az ujjaim, megszorítva a kezem. Mintha meleg vízbe nyúlnék hideg kézzel, bizsergetõ. – Éppen ezért gondoltam át alaposan és lenne egy dolog, ami esetleg elviselhetõ lenne a menyasszonyod… - elhúzza a kezét. – Idegeinek is.

- Mi az? – támasztom meg a fejem, és egyre jobban érik a gondolat, hogy fogadalom ide vagy oda, én inni fogok. Ezt nem lehet egészséges szégyenérzet és egy üveg alkohol nélkül kibírni. Vagy részeg vagyok, vagy szexuálisan frusztrált, harmadik variáció nincs.

- Nem csak problémás pacienseim vannak. Gyakran keresnek emberek az elsõ alkalom elõtt, hogy megtudják mire számítsanak és mi lenne a legjobb módja – csendesen, mozdulatlan arccal hallgatom, nagyjából körvonalazódik, hogy mire is céloz ilyen tapintatos virágnyelven – Természetesen tudom, hogy nálatok nem ez a helyzet, viszont lehet, hogy jobb lenne elölrõl kezdeni a dolgokat, mintha még csak most ismerkedne a testével. Mit gondolsz?

Csendesen ülök, hátradõlök és figyelem az olvadt jeget a pohárban. Végül is… megvonom a vállam kicsit, oldalra pillantok, a halakra. Megpróbálhatnám, végül is, de már a… gusztusom is elment a dolgoktól. Belefáradtam, hogy próbálkozzak. Nem is… vonz…

- Rendben, végül is… - mosolygok fel rá halványan. – De ne beszéljünk most errõl, kérlek, te is lazítasz, akkor ne dolgozz! – halászok ki egy gyümölcsszeletet és lassan szétroppantom az alkoholtól megdagadt rostokat, halvány mosollyal. Igazából én nem akarok beszélni róla, belegondolni, gondolni rá, de ez egy jó érv. Alkohol mellett csak ne dolgozzon az ember.

A végére tényleg rendeltünk töményet is, de csak két-két poharat mindketten, én nagyon figyeltem, hogy bármi, ami szóhányásnak tûnt, visszafogjam… keringhet a fejemben, de szerencsétlent terhelik eleget a munkában, az én pitiáner ügyeimmel pont nem a szabadidejében kell foglalkoznia…

Egy pillanatra elkomorodva meredek a pohárba, aztán hirtelen lehúzom, pedig még tele volt.

XxX

Összepakoltam két nagy sporttáskába és kivitetem magam a reptérre. Hétvége van, Andytõl kaptam egy nagy csókot – az arcomra – õ pedig elmegy meglátogatni a szüleit, ha én már nem leszek itt egy hétig, miért ne?

Becsekkolok és elégedett sóhajjal dõlök hátra az ülésemben. Pont az ablak mellett ülök, mert élvezem a látványt, még ha nem is tenger, kontinens, felhõk… bekapcsolom a lejátszóm, felteszem a fülhallgatóm és kikapcsolom a világot. Egy csomó ismeretlen, akik nem tudnak semmirõl és senkirõl, és a tenger, a napsütés, a reggeli mezítlábas kocogás, szörfözés és meleg szél az erkélyen.

Egy hét fizetett szabadság, le leszek törve, ha vissza kell jönnöm, már most látom.

Élvezem az utat, zenét hallgatok, olvasok, és mintha a várossal együtt a gondjaim is ott maradtak volna az államhatárnál. Sokkal könnyebb… és megyek a napfény országába! Vigyázz tengerpart!

XxX

Bejelentkezek, fogom a csomagjaim és a térképet, a heti programtervet a kulcsot az ujjamra akasztom és beállok a liftbe. Az én szobám a hatodikon van, csendesen állok, csukódik az ajtó.

- Tartsa! – szól valaki, de mire felemelem a fejem, ám a gombot nem érem el, halk csilingeléssel záródik az ajtó és elindulok felfelé. Na mindegy.
De olyan ismerõs hang volt… vagy egy illat? Olyan deja-vu szerû érzés. Összehúzott szemöldökkel keresem a szobám, és elégedetten nézek körül. Nagy, elegáns, hatalmas ablakokkal, pont a tengerre néz… sóhajtva döntöm neki a homlokom. Hát, ma még eligazítások és a nyitóbeszéd, utána szabad és holnap… felkapom a programot – kilenctõl kezdés. Remek, akkor kimehetek futni a napkeltéhez!

Elõször is, letusolom az utazás porát. Nem mondhatom, hogy a turistaosztály fertõtlenítve volt, kigõzölve… friss inget veszek, nadrágot, felcsíptetem a névjegykártyám és bátran belevetem magam a cukrász és szakács szaktekintélyek forgatagába.

Este lemegyek a bárba és kérek magamnak egy dupla whiskeyt, jég nélkül, és kiballagok. Sétálni akarok, élvezni a meleget, a csillagokat, a tengert. A szálloda majdnem a parton van, nem kell sok séta ahhoz, hogy leérjek. A homokos résznél leülök az egyik padra és elõvigyázatosan lekapom a cipõm, magam mellett egyensúlyozva a whiskeyt, épp a zoknim applikálom le, hogy mégse kelljen mindenhonnan a homokot mosni késõbb.

- Victor! – meglepve emelem fel a fejem, komikus pózban, a kezemben a zoknijaimmal.

- Sebastian! – meglepve húzom fel a szemöldököm – Valahogy sejtettem, hogy ti lesztek itt! – vigyorodok el, felállva fogok kezet.

- Én már hamarabb tudtam, mert pont az orrom elõtt csuktad be a liftet – vigyorodik el.

- Basszus, éreztem, hogy valami nem stimmel – túrok a hajamba. – Mit keresel itt kint?

- Furán jönne ki, ha azt mondanám, hogy utánad kémkedtem – vág nagyon komoly fejet, úgyhogy már csak azért se tudom elhinni. Na persze, pont azért. Felé emelem a poharam és belekortyolok.

- A partra készülök, van kedved kísérni? – intek a fejemmel és letérek a sétálóútról, belefúrva csupasz lábujjaim a homokba.

- Persze – biccent. Nem tudom, talán az alkohol teszi, békés vigyorral indulok elõre, majd beér, kondija az van. Élvezem, ahogy a lábujjaim közé fúródik a homok, ahogy a tenger csobog, nem is olyan messze… le akarok érni. Felhajtom az alkoholt, végigmarja a torkom, egy pillanatra be is könnyezik a szemem, de félretéve az egyik lanyhán heverõ napozóágyra az üres poharat, lehajolva gyûröm fel a nadrágom szárát. Halk szisszenésre fordulok meg, rápillantok Sebastianra.

- Na, gyere akkor! Komolyan, ezt vártam az egész konferenciában a leginkább, hogy tengerparton van… - sóhajtok boldogan. Tényleg… hosszú idõ után elõször nyugodtan és talán boldogan. Felpillantok Sebastianra, békés mosollyal. – Láttad, hogy lesz egy nagy ebéd is? A verseny után lesz egy ételkóstoló. Az egyik új süteményt fogom elkészíteni – macskásan mosolygok, mert valahogy rém szórakoztató a gondolat, hogy ezt a süteményt pont a doktor úr ihlette, és még csak nem is tudott róla!

Azt hiszem, egy kicsit becsíptem.

Szeretek másoknak fõzni, azt hiszem a vendéglátás a véremben van annak ellenére, hogy nem ez a hivatásom. Bár fõzni egy mesterszakácsnak elég nehéz dolog lenne és még nem tudom, hogy Victor mennyire kritikus, de megérne egy próbát.

- Áá, nem venném a szívemre, ha miattam éheznél. – vigyorog jóízûen - Majd meglátjuk, rugalmas vagyok. Jó mulatást estére, és…

- Vic, az ég szerelmére! – rondít bele a búcsúzkodásba a már-már kétségbeeset pincér.

Úgy kell visszafognom a kuncogást a gondolatait olvasva, amiben szidja a kivételezett vendégeket és engem, amiért elvonom Victor figyelmét. Ejnye…

- Oké… Ne haragudj, mennem kell. Sok sikert estére – int még utoljára és hamar eltûnik a konyhába vezetõ ajtó mögött.

***

A változatosság kedvéért most nem egy bárban szedtem fel valaki. A múlt heti partneremmel koktélozás közben ismerkedtem meg. Elsõ látásra szexi, nyílt és beszédes, de egy kis „utánajárás” és kiderült, hogy abból amirõl fél éjszakán át csacsogott szinte semmi sem volt igaz, csak be akart vágódni. Vagyis abból a találkozóból sem lett semmi, kivéve egy kellemes éjszakát és azután elváltak útjain.

A mai partneremet a színházban láttam meg, na de nem a nézõk között, hanem a színpadon és mára meg is beszéltünk egy találkozót az egyik kedvenc éttermembe. Õ nem az a fajta, akit elsõ találkozás után máris ágyba vihetek, ezt már kihámoztam a gondolataiból, de nem bánom.

Sötétkék ingjében, tejföl szõke hajával egyszerûen elbûvölõ látvány, nem mellesleg pedig minden gondolata az én egómat fényezi. Tetszem neki… tökéletes.

- Jó estét, Sebastian. – mosolyog rám, én pedig kerülve a hivatalosságot kézfogás helyet inkább egy-egy puszit hintek mindkét orcájára.

- Neked is Noach. – viszonzom a mosolyát miközben kihúzom neki a széket – Remélem szereted az olasz konyhát…

***

A hét közepéig semmi izgalmas nem történik, éppen elkezdem valami programon törni a fejem mikor megnézem az e-mailjeimet és találok egy hivatalos értesítõt. Érdeklõdve nyitom meg, majd olvasok beles, és mire a végére érek hátradõlök az irodám forgószékében, az ujjaimat a hasamon összefonva.

Nocsak, konferencia! És nem is akárhol.

Az utóbbi négyet mindig Houstonban tartották, az a város pedig szerintem lehangoló. Nem tudom miért gondolom így, de semmi nem vonz benne. Bezzeg Palm beach maga a földi paradicsom, és még az idõzítés is jó, mert általában olyan „ügyesen”tudnak szervezni, hogy rendszeresen elrontják valamelyik betervezett programomat, de most az egyszer még jóval a nyaralásom elõtt kell Floridába utaznom.

Izgatottan olvasom át a programlistát, már alig várom, hogy ott legyek.

Elõre megbeszélem Alis-szel, hogy mondja le a jövõ heti idõpontjaim és tegye át késõbbre, majd elõrelátón bejegyzek mindent a határidõnaplómba. Ameddig le nem telik a félórás szünetem rövid listát készítek arról, hogy mit kell majd vinnem.

Naptej. Ez az elsõ számú, létszükségletû eleme a bõröndömnek. Könnyen leégek és egy fájdalmas tapasztalat bõven elég volt, köszönöm szépen. Másodszor, vennem kell egy jó kis fürdõnadrágot és napszemüveget. A strandpapucsom még megvan a tavalyi nyaralásom óta, de ékszertisztítóra szükség lesz. A tenger sóssága teljesen elveszi a fülbevalóim fényét és egy kiadós úszás után úgy néznek ki, mintha savba mártottam volna õket, ami lemarta a fényüket. A drágaságoknak sem árt a karbantartás néha.

***

A bevásárlóközpontban magam elõtt tartom a jegyzettömböt, hogy véletlenül se felejtsek ki semmit. Nagyon bosszantó lenne, ha hazamennék és akkor venném észre hogy valami hiányzik. Könnyû elfelejteni, hogy miért jöttem mikor minden oldalról emberek vesznek körül, akik különbözõ termékek neveit pörgetik a fejükben és azon gondolkodnak, hogy vegyenek-e kenyeret, vagy ne.

Elgondolkodva meredek a polcokon felsorakoztatott bio kínálatra mikor meglátok egy üveg áfonyát és rögtön Victor jut eszembe azzal a finom süteménnyel.

Muszáj lesz visszamennem még olyanért mielõtt elmegyek a konferenciára.

Lassan tovább haladok, közben bepakolok néhány üveg borsót a kocsiba és éppen kifordulnék a sorból mikor egy másik kocsi nekinyomódik a térdemnek. A koppanást csak én hallom és nem túl vészes, de még azt az apró sajgást is elfelejtem mikor a figyelmetlen vásárlóban felismerem az én séfemet.

- Victor! – nahát, különös, hogy már másodszorra futunk össze. Eddig hogyhogy nem találkoztunk?

Õ zavarában nevetni kezd és a tarkójára simítja a kezét. - Bocsánat, teljesen elbambultam. Mi újság?

Visszahúzza a kocsit, így az már nem feszül nekem és egy apró mozdulttal ellenõrizhetem a térdem, de csak egy pici koccanás volt, szerintem még be sem kékül.

Hogy válaszoljak a kérdésére körbemutatok az üzletben. - Hát, nem panaszkodhatom – mosolygok rá, majd úgy döntök elmondom mi járt a fejemben alig egy perce – De a süteményed még mindig kísért.

- Hízelgõ. Pedig már csak pár napig lehet élvezni, utána más lesz a repertoáron.

- Komolyan?

- Bezony – akkor még sürgõsen be kell néznem a héten – De ha úgy alakul, csak egy telefonodba kerül, hogy készítsek. Engem a konyhád nem hagy nyugodni – nevet, amivel engem is még inkább felvidít.

Ragadós mosolya van, a tekintetének csillogása arra készteti az embert, hogy boldog legyen és nevessen még akkor is ha amúgy semmi vicceset nem mondott. Most pedig kivételesen jókedvûnek tûnik, szinte szárnyal ahhoz képest, amilyen az elsõ találkozásunkkor volt. Akkor sütött róla a feszültség és a stressz, most pedig mintha nyoma sem lenne. - Ez eszembe is juttatott egy remek ötletet…

- De szerintem amit utána képzeltem el, az is ízlene – pillant rám elgondolkodva mire kicsit túlleng a fantáziám egy pillanatra, hogy vajon mi jöhet a desszert után?, de leállítom magam, mert a gondolataiból tudom, hogy nagyon nem egy rúgóra mûködünk, természetesen. – Persze, még ki kell kísérleteznem.

Ez a variáció is istenien hangzik. - Túl könnyen rátapintottál a gyenge pontomra – vigyorgok rá, mert fogalma sincs mennyi mindenre lehetne rávenni egy finom desszerttel – Tényleg, kérdezni akartam, hogy mikor érsz rá?

- Kezeléssel kapcsolatban?

„… bénább vagyok, mint mikor elmentünk”

Vagyis nem Ms. Andrea az oka annak, hogy ilyen jókedve volt az imént – mielõtt szóbahoztam a kezelést - mert az említésére hamar eltûnt az izgatott csillogás a baba kék szemébõl. Kár, pedig nagyon vonzó személyiség és tényleg gyönyörû, amire csak ráerõsít ha mosolyog.

- Nem, csak úgy. – válaszolok végül, kitérõn - Leülhetnénk meginni valamit, mint a múltkor.

- Bármit, csak ne annyira, mint a múltkor – kuncog – De persze, miért ne? Holnap?

- Rendben van.

- Hát, a telefonszámom megvan – int hátra menet közben, egy huncut mosollyal.

Sóhajtva ingatom meg a fejem, de a vigyor sehogy se akar lehervadni az arcomról. Ki hinné, hogy Victor éppen olyan hatással van rám, mint a csoki?

Egy testbe zárt endorfin sûrítmény, tetszetõs kiegészítõkkel. Érdekes gondolat.

***

Az utolsó simításokat végzem a hajamon és a kiegészítõim felrakásával, mikor az ablakon kinézve meglátom, hogy megérkezett a taxi. Gyorsan összekapom mindenem, az elõszobában még egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre és hiú elégedettséggel nyugtázom a látványt. Pont mint mikor randira készülök és úgy is érzem magam, de nem szabad megfeledkeznem róla, hogy ez NEM randi, hanem egy… félig baráti, félig terapeuta-paciens találkozó.

Telefonon egyeztettünk mindent, így egyenesen a Laguna-hoz fuvaroztatom magam, ami egy mediterrán hangulatú bár, tengeri dekorációval, de nem abból az ízléstelen fajtából. Itt aztán tudják hogyan keverjék a koktélokat.

Mikor odaérek és meggyõzõdöm róla, hogy még idõben vagyok és Victor sincs itt úgy döntök, hogy kint megvárom és majd rendelünk együtt.

Nem telik el két perc amikor egy másik taxi is megáll és kikel belõle. Azonnal felfigyelek az öltözékére, a halványkék póló-ing kombináció szépen kiemeli karcsú, formás felsõtestét, az ezüstszürke farmer pedig valami fenomenálisan áll rajta. El tudnék veszni a látványban, de hogy ne hozzam mindkettõnket kellemetlen helyzetbe, elszakítom a tekintetem a fenekérõl és az arcára fókuszálok, ami szintén nem marad le a többi részétõl.

- Fantasztikusan nézel ki. – mosolygok rá miközben kezet rázunk.

Nagyon halvány pír lepi el a fülcimpáit, de nem terjed tovább az arcára, mégis iszonyúan édes látványt nyújt.

- Kösz, de te sem panaszkodhatsz.

Egy röpke pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy kiolvasom a fejébõl mennyire is volt ez valódi bók és mennyire sablonszöveg, de aztán leteszek róla.

Egy este, gondolatolvasás nélkül – döntöm el magamban.

Így izgalmasabb lesz.

Bemegyünk a kéken megvilágított bárba és egy fal melletti asztalhoz ülünk. A falat egy hatalmas háromméteres lapos akvárium helyettesíti, élõ halakkal, ami nem is jön rosszul, mert esetlegesen koncentrálhatok a halakra, na nem mintha azoknak lennének gondolataik.

- Mit iszunk?

- Mit ajánlasz? – pillant fel az itallapból.

- Nem jártál még itt? – nézek felé én is érdeklõdve, a múltkori helyen azt hiszem törzsvendég volt, ezért érdekel, hogy milyen közeget kedvel.

- Hallottam már róla az egyik pincérsráctól, de még nem voltam.

Bólintok, majd gyorsan átfutom a koktélokat. – Mit szólnál kezdetnek egy kis Hawaii Blue-hoz? Ananász, lime, Curacao blue, fehérrum és kókuszlikõr. Na?

- Oké, ennyi alkohol még belefér. – mosolyog, majd int is a pincérnek és leadja a rendelést.

Itt elég gyors a kiszolgálás, a vendégsereg közepes, ami jó, mert nem zsong úgy a fejem sem mint ott ahol a múlt héten iszogattunk.

- Milyen napod volt? Haladsz azzal a desszerttel?

Lassan biccent egyet, az ujjai közé simítva a szalvétát. – Mondjuk, hogy erõsen közelítek a kísérleti fázis végéhez. Meg még el kell neveznem. – néz rám – És te?

Felsóhajtok, ügyesen átfutom a dolgokat, de sajnos most nem sok újság van.

- A hetem pokoli volt. Élvezem a munkám, de plusz mûszakokat vállaltam, mert pár napra elutazom a jövõ héten és még voltak olyanok, akikkel az elõtt konzultálnom kellett.

- Pedig azt gondolná az ember, hogy nektek pszichiátereknek a legkönnyebb, mert csak ültök, és megmondjátok az embereknek hogy hogyan csinálják helyesen a dolgokat. – mondja elgondolkodva.

Közben leteszik elénk a neonkék italokat, megvárom míg a pincér odébb áll majd figyelmesen Victorra pillantok, mert valami megragadta a figyelmem. Ki is olvashatnám a fejébõl, de ma tényleg csak verbális kommunikációra vágyom. – Te nem úgy gondolod ugye?

- Nem. – megkavarja a szívószállal a koktélt, a kör alakú jégkockák csilingelnek a pohárhoz ütõdve – Szerintem legalább olyan felelõsséged van, mint egy sebésznek a mûtõben. Hallottam már olyanról, hogy egy pszichiáter rossz tanácsai és befolyása miatt valaki öngyilkos lett.

Picit elkomorulok a témától, de csak egy picit. Ehelyett inkább rámosolygok és megcsodálom a lágy kék fényben csillogó szemeit és a szexi tépett frizuráját.

- Köszönöm. Jó hallani, ha értékelik a munkámat. – mosolygok rá, majd belekortyolok a jeges italba.

Ez az egyik kedvencem.

- Tudom. Nekem is legalább olyan jól esett, mikor a süteményemet dicsérted. – vigyorog rám, és errõl jut eszembe…

- Holnap számíthatsz rám és viszek tartalékot is egy dobozzal.

- Ugyan, inkább sütök frisset, úgy az igazi. – süti le a szemeit kicsit zavarban.

Édes így, ezért a hangszóróból áramló zenére koncentrálok, majd kicsit oldalra billentett fejjel, játékos mosollyal pillantok rá. – Megtennéd ezt egy szegény, éhezõ nyomorultért?

Kuncogva csóválja meg a fehér miközben õ is belekóstol a kék italba. Kár hogy nem a szívószálat használja, de amint ez a gondolat felötlik, már el is tûnik. Elveszi az ajkaitól a párás poharat, majd megnyalva az alsó ajkát eltûnteti az utolsó finom cseppet is.

Fogalma sincs mennyi erotikát sugároz mikor ott az évõdõ játékosság a tekintetében és ilyen jól néz ki.

Ennek a pasinak szex kell. Túl van fûtve.

- Egy barátért és azért, hogy enyém legyen a konyhád… miért ne?

Megköszörülöm a torkom, de nem zökkentem ki a párbeszédbõl.

- Szóval már a barátodnak tartasz? – húzom fel a szemöldököm, de közben mosolygok.

Õ is felvonja a szemöldökét, mintha csak utánozni akarna engem. - Már ettél az édességembõl és levett a lábadról. – vigyorog.

Te jó éj! Egy fél percig álljuk egymás tekintetét, majd mindkettõnkbõl kitör a könnyfakasztó röhögés, néhányan az asztalunk felé is fordulnak mire elnézést kérek, de éppen csak el tudom fojtani a kuncogást miközben megtörlöm a szememet és lesöpröm a kipottyanó könnyeket.

- Tudod, Victor a szexista megjegyzésed pontosan célba talált.

- Úgyis otthon vagy a témában nem? – billenti meg a fejét.

- Flörtölésbõl jeles, Mr. Marsay. – dicsérem meg és megemelem a koktélos poharamat, hogy az övének koccintsam.

- Ez nem az volt. – vet ellent kicsit zavartan, de aztán felemeli a poharát és koccintunk.

Hát persze hogy nem…

- Akkor igyunk a flörtölésre és arra, hogy az édességed hozott össze minket!

Összeérintjük a poharainkat, én pedig majdnem egy hajtásra kiiszom a felét, aminek következtében szinte elfagy a nyelõcsövem, de legalább elérte a kívánt hatást. Lehûtött.

A testemet legalábbis, de az agyamat nem gátolja meg abban, hogy csintalan képeket pörgessen meg elõttem.

Miután elfogy, rendelünk egy újabb koktélt, ezúttal tartva magunkat a „nem lerészegedni tervhez” egy minimális alkoholtartalmú Tropic-ot választunk, mellé pedig egy kis nassolnivalót is.

Elmesélem neki, hogy jövõ héten Floridába megyek arra a konferenciára és, hogy pár napig biztosan ott leszek, lehet, hogy egy hétig is, szóval ha azon a héten nem hívom, az nem azért lesz, mert megfeledkeztem róla. Kicsit mintha meglepné a dolog, amit nem is értek, de mikor rákérdezek letudja egy „Semmi, semmi”-vel. És most, hogy megint kikötöttünk a praxisomnál, rátérhetek arra – persze csak finoman – amit meg akartam beszélni vele.

- Victor, gondolkodtál már azon, hogy újra megpróbáljátok a terápiát? – kérdezem finoman, nyugodt hangon.

Sóhajtva megcsóválja a fejét, és már sajnálom, hogy szóba kellett hoznom, de segíteni akarok neki. Egy rossz kapcsolat, rossz szexuális élettel a leghervasztóbb dolog ami csak létezik. Victor pedig egy fantasztikus pasi.

- Valójában eszembe jutott, de Andrea… nehéz eset.

- Nem kell magyaráznod, értem. – mosolygok rá gyengéden, majd hirtelen ötlettõl vezérelve átnyúlok az asztalon és a kezére simítom az ujjaim. Õ felpillant, egy kicsit zavart arckifejezéssel, de hamar el is húzom a kezem. – Éppen ezért gondoltam át alaposan és lenne egy dolog, ami esetleg elviselhetõ lenne a menyasszonyod… idegeinek is.

- Mi az?

Összefonom az ujjaim magam elõtt és kicsit közelebb hajolok, már csak reflexbõl is, mert nyilvános helyen vagyunk.

- Nem csak problémás pacienseim vannak. Gyakran keresnek emberek az elsõ alkalom elõtt, hogy megtudják mire számítsanak és mi lenne a legjobb módja. – mondom nyugodtan, közben Victorra figyelve, hogy mit reagál, remélem nem sértõdik majd meg… - Természetesen tudom, hogy nálatok nem ez a helyzet, viszont lehet, hogy jobb lenne elölrõl kezdeni a dolgokat mintha még csak most ismerkedne a testével. Mit gondolsz?

Sóhajtva dobom a friss gyümölcsöket a serpenyõbe, egyetlen mozdulattal meglocsolom rummal és rákap a lilás-kékes láng. Flambírozás… a málnás-szedres öntet tökéletes lesz a kacsához…

- Kell még áfonya! – kiáltok hátra, sebes mozdulatokkal dolgozva. Mégis, hiába látják a szemeim és tudják a kezeim a dolgot, precíz mozdulatokkal, az agyam egyáltalán nem ott jár. Ahhoz képest, hogy külön ajánlatról van szó, a vörös bársony sütemény nagyon jól fogy. Sõt… ha az egyik asztal látja, hogy olyat esznek, azt rendelik. Lehet, hogy az étterem nem az enyém, de az ételek tekintetében szabad kezet kaptam.

- Hozzatok még szarvasgombát!

- Alló, van szalontüdõ?

- Kóstoljátok az öntetet, a múltkor is túl sok volt benne a koriander! – utasítom a souchefet.

- Az egyik vendég beszélni óhajt a fõszakáccsal – lép be Nolan, a pincér. Egy pillanatra leszállt a gyomrom mélyebb tartományokba. Mi…? Miért? Valami nem sikerült volna?

- Mert?

- Az új desszerttel kapcsolatban – vonja meg a vállát. Zavartan igazítom meg a mandzsettám és hátratolom a rakoncátlan fürtjeim a hajráf segítségéve, majd megtörölgetve a kezeim lépek ki. Noss, lássuk a medvét, csak könyörgök, ne valami kritikus, aki belé akar kötni…

De ez a szõke haj, a profil… a francba, egy hegy esett le a mellkasomról.

- Hello! – mosolygok rá – Tényleg eljöttél.

- Hogyisne! Nem akartam elõre szólni, hátha kritizálhatom majd a fõztöd, de kifogtál rajtam – mosolyog biccentve, és egy pillanatig mintha meleg forró csokoládéöntet csorogna végig a mellkasomon. Valahogy furán jólesik ez a dicséret.

- Köszönöm… egy séfnek ez a legnagyobb dicséret. De máskor ne hozd rám a frászt, azt hittem egy elégedetlen vendégnek kell magyarázkodnom – nevetek, és amikor int, helyet foglalok. Ez valahogy benne van a Michelin csillagos éttermek etikettjében.

- Netán a Doktor miatt?

Mintha kigyulladna az arcom. Miért kérdez rá? Jó persze, feltételezem, elég beszédes a neve, de miért kérdezte ezt? Nem is biztos, hogy összeköti azzal, hogy ez az övé, õ ihlette, szóval biztos csak arra gondolt, hogy nem a konstans étlapon levõ menüben van… igen, nem szeretem egymás után ugyanazt a menüt elkészíteni.

- Igen – vonom meg a vállam – Ez egy új recept, és ma próbáltam ki elõször – lenézek a kötényemre. A jó szakács ismérve a mocskos kötény, tiszta ingujj. Nálam a többség tiszta, ugyanis volt egy parázs vitánk arról, hogy a drága menyasszonyom szerint milyen állapotban illik hazajárni, ami a kajafoltokat illeti. Rohadtul ez a munkám…

- Elég veszélyes az a desszert – pillant rám, a vörös szemei mint két lézerpillantás pásztáz végig. Felpillantok rá, mint egy engedetlen gyerek és elkapom a tekintetét. Talán nem kellett volna.

- Túl sok volt a rum? Vagy… - akadok meg. Valami talán nem ízlett benne?

- Függõséget fog okozni – csóválja a fejét drámai túlzással – Még mindig erõs a kényszer, hogy hazavigyelek magammal és életed végéig csak nekem süss olyat. Nem biztos, hogy ellenállok – dráma, rózsák, függöny le.

Ez valahol nagyon is hízelgõ, és valahogy még inkább annak tûnik egy olyan ember szájából, aki értelmiségi és tanult, mint õ. Jó, oké hogy ez egy sokcsillagos étterem, de ez nem jelent semmit. Egy többdiplomás professzor is lehet homeless, egy hülye farok is lehet cégvezetõ… de neki elhiszem.

- Victor, a szakácsok… - felrebbent a pincér hangja. Basszus, el is felejtettem…

- Egy perc és megyek, Eddy. Mennem kell, nem maradhatok sokáig – fordulok vissza a doktor felé, elmosolyodva.

- Semmi gond, egyébként is találkozóm van – simítja végig az abroszt, majd az öltönyét. Akaratlanul is felfut a szemöldököm.

- Túlórázol?

- Nem, nem munka – csóválja meg a fejét, a figyelmem megragad egy szõke tincsen, ami végigsimítja az arca vonalát.
Fehércsoki. – Egy személyes találkozó.

- Csak nem egy randi? – varázsolok diszkrét mosolyt az arcomra, még az illendõség keretein belül.

- Azt hiszem, de – nevet fel, hosszú ujjai között forog a metszett borospohár. Tetszik a mozdulat. – Elsõ, szóval még semmi sem biztos, de a desszerted határozottan felfelé nyomta az endorfin szintemet, tehát olyan rosszul nem sülhet el a dolog.

Mosolygok. Nem igazán jut más értelmes gondolat az eszembe, hogy mit tehetnék jelen pillanatban. Egy pillanatig lefagyva, túlságosan is elkóborolva az ugráló gondolatok hullámain figyelem, de nem fogom fel, hogy fizet, majd a kezét nyújtja; kicsit megzavar a mozdulat, de észbe kapva reagálok és kezet fogunk.

- Akkor nem is tartalak fel tovább – villantok fel egy macskás mosolyt, kezet rázunk.

- Találkozunk valamikor? – kérdezem, miközben igazítja a zakóját – Jó lenne valakivel megbeszélni néha a dolgokat.

Nem is olyan rossz a helyet most, hogy Andrea is kissé észbe kapott, de mégis, nem lenne rossz esetleg megbeszélni vele. Vagy akár nem is ezt. Úgy alapból, nagyon kellemes társaság, én pedig még annál is régebben jutottam hozzá, hogy leüljek a haverjaimmal, vagy bármi… egyszerûen élvezem a társaságát. na. Ennyi.
Ráadásul nemsokára lesz egy rohadt nagy osztálytalálkozó is, egy porcikám se kívánja – pláne nem jelen helyzetben… kísérõként alkalmatlankodni, minden vágyam. Aljas vagyok, de nem az én osztályom.

- Szívesen – biccent – Na és? Jöjjek ide és szakítasz rám idõt, vagy valami másik helyre inkább? Esetleg fõzzek valamit otthon? – Elvigyorodom.

- Áá, nem venném a szívemre, ha miattam éheznél. Majd meglátjuk, rugalmas vagyok – túrok a hajamba – Jó mulatást estére, és…

- Vic, az ég szerelmére! – lép mellém a pincér, de diszkréten csesz le, hogy az elit vendégsereg mégse alkalmatlankodásnak vegye a dolgot…

- Oké… Ne haragudj, mennem kell. Sok sikert estére – intek, és sebes léptekkel eltûnök a kívülrõl sötétvörös bõrrel behúzott ajtó mögött.

xXxX

Elgondolkodva ülök a volán mögött, hosszú ujjaimmal a bõr borítást kopogtatva a rádióból kiszûrõdõ zene ritmusára. Randi…?

„Még semmi sem biztos… olyan rosszul nem sülhet el a dolog…”

Milyen lehet az ideálja? Sebastian intelligens, szóval efféle partnert is választhat. Talán szép, decens barna, elegáns, gyöngyfülbevalóval.

Elegáns étterem, vörösbor.

Megrázom a fejem és leparkolok, rutinmozdulatok: riasztó, ajtókulcs, lépcsõház, második emelet, ajtó. Közös lakás, nem ház. Csak lakás.

- Megjöttem – mosolygok, ledobva a kulcsot rutinból a helyére, kabát felakasztva. Fáradtnak érzem magam, meglepõdöm önmagamon, egészen kimerültnek. – Szia édesem – ballagok be a nappaliba, hátulról átkarolom Andrea nyakát és megcsókolom az arcát – Milyen napod volt?

- Hosszú – paskolja meg a kezem – Áfonyaillatod van.

XXX

Felüdülés, hogy hosszú idõ után végre a saját ágyamon alhatok, de egy szóval se merek bármi másról beszélni. Persze, ami a probléma, az nagyobb mértékben egy kicsit sem változott, de basszus… legalább béke van. Mondjuk… el tudnék képzelni egy kis békülõs szexet… vagy ebédszünetit… vagy bármit, úristen, már merev a hátam a sok felgyülemlett feszültségtõl, de ha otthon, a kanapén összebújva a kezem kalandozásra indulna a blúza irányában, egyszerûen… nem.

Valami visszafog, az ujjaim visszarándulnak és maradnak a vállán. Látszólag ez teljesen kielégíti az én kis menyasszonyomat, békés és kisimult. Magamban pedig, hiába meredek üveges szemmel a filmre, a válasz után kutatok, hogy hogy lehet ennyire… kiegyensúlyozott fizikailag, mikor közben én megveszek a kielégületlenségtõl?

Urambocsá’, magammal már nem érem be.

Sóhajtva dörgölöm meg a szemeim a csuklómmal munka közben. Andy munkában és esti képzésen van, én pedig, mint fõszakács, bent görnyedek mûszak után is, hogy a következõ heti menüt összeállítsam. Ez ráadásul becsületbeli kérdés és szakmai elvárás is. Egy jó étterem, ha a toppon akar maradni, mindig fel kell hogy mutasson valami újat.

- Na nézzük csak – dünnyögök, megnyitva a laptopomon a munkaügyi e-maileket. Szeretem átböngészni õket, plusz ha volt valami nem bejelentett kritikusi látogatás, és elküldték a kritikát csatolmányban… nocsak. Felvont szemöldökkel hajolok közelebb, egy-két a tarkóm csiklandozó hajtinccsel szórakozva. Megborzongva veszem észre, hogy a kilógó szálacskák puha cirógatása olyan érzést keltett, mintha valaki gyengéden végighúzná a körmei élét a hajam alsó vonalán, amit úgy imádok…

Baszki, olyan mélyre még nem süllyedtem, hogy pettingeljek saját magammal.

Egy meghívó a két hét múlva esedékes konferenciára. Hmmm… és nyitott bemutatók. És én lennék az egyik bemutató? Ez… tök jó hír! Vigyorogva kortyolok a magam mellé készített teámba, az ujjbegyeimmel kopogtatva a porcelánt. Két hét múlva ésss… Palm Beachen az egyik szállodában! Napfény, tenger, ezzazzz! Imádom. Lesz idõ szörfözni is? Úristen, a nyári kirándulás óta nem volt rá lehetõségem.

És lesz ott tartva egy másik konferencia is, egy orvosi, de õk pár nappal elõttünk kezdenek, szóval… sebaj, elég nagy a szálloda. Meg aztán, nem gond, ha fedi egymást, csak négy napról van szó. Plusz… a jó étel mindig mindenkit összehoz, én ezt vallom.

Valamiért megemelem a telefonom, megnézve az idõt, és esetleg, hogy villog-e egy kis piros értesítés az üzeneteim mellett, de semmi. A menü kész, a kimenõ fakkba teszem, hogy elvihessék sokszorosítani és hogy az étlaphoz csatolhassák, majd kiroppantom magam. Akkor irány haza, hogy végre elfeküdhessek. El vagyok fáradva.

XxX

Másnap meg akarom lepni Andyt egy kis vacsorával. Késõn jön haza a képzésrõl, meg egyébként is, ez az én dolgom. Én fõzök, õ mosogat, és mindenki boldog meg elégedett. Épp a friss zöldségeket válogatom, padlizsánt… hummuszt készítek csinálni, arra már tegnap óta ázik a friss csicseriborsó, citromot kerestem, tárkonyos leves lesz elõételnek… pár gyertyát is találtam, élénk narancssárga színût, ami menne is az egzotikus ízekhez.

Akkor kell még friss tejszín, én…

A kocsim zörrenve megy neki valaminek, ijedten kapom fel a kezem, sarokból fékezve, hogy hátha egy ingatag konzerv-polcot böknék fel, de épp nekitoltam valakinek a kocsi elejét.

- Francba, elnézést! – lépek elõre, hogy nem csináltam e nagyobb bajt, és meglepve pillantok a rubin szemû doktoromra.
Csokoládétorta friss meggyel, így, ahogy sötét színbe öltöztette magát. Citromos-narancsos krémsajttal a tetején, egy kis karamellával.
Lime-forgácsok, mint a nyakkendõje rejtett zöldes mintája.

- Victor! – lepõdik meg õ is. Zavartan elnevetem magam, a hajamba túrok, a tarkómra csapva.

- Bocsánat, teljesen elbambultam. Mi újság? – húzom vissza a kocsim, rátámaszkodva a fogantyúra. Egy beszédes mozdulattal körbemutat, kaján mosollyal a szája sarkában. Logikus, mit csinál az ember egy üzletben? Vásárol.

- Hát, nem panaszkodhatom – mosolyog – De a süteményed még mindig kísért.

- Hízelgõ – hunyorítok – Pedig már csak pár napig lehet élvezni, utána más lesz a repertoáron.

- Komolyan?

- Bezony – biccentek. – De ha úgy alakul, csak egy telefonodba kerül, hogy készítsek. Engem a konyhád nem hagy nyugodni – nevetek.

- Ez eszembe is juttatott egy remek ötletet…

- De szerintem amit utána képzeltem el, az is ízlene – gondolkodok el – Persze, még ki kell kísérleteznem.

- Túl könnyen rátapintanál a gyenge pontomra – ingatja meg a fejét felnevetve. Figyelem, ahogy a szeme sarkában megvillannak a vörös szikrák. – Tényleg, kérdezni akarta, hogy mikor érsz rá?

- Kezeléssel kapcsolatban? – szent ég, nem tudom, mit tudnék mondani ez ügyben. Bénább vagyok, mint amikor elmentünk… nem tudom.

- Nem, csak úgy. Leülhetnénk meginni valamit, mint a múltkor.

- Bármit, csak ne annyira, mint a múltkor – nevetek fel – De persze, miért ne? Holnap?

- Rendben van – mosolyog rám, két kézzel megmarkolva a kocsit. Nekem ez elég jelzés ahhoz, hogy mindenki menjen útjára.

- Hát, a telefonszámom megvan – hunyorítók jókedvûen, és intve a kezemmel ballagok tovább. Akkor most szükségem van… nem, sajt épp nem kell és…

Igazán lehetne más holnap este. A mai fõzõcskézés helyett is inkább kimennénk egy kicsit.
Nincs is gusztusom a hummuszra.

- Kávé – sóhajt fel, mintha a mennyország kapuja nyílt volna meg elõtte – Életet mentesz, tudtad?

Elmosolyodom, mert hihetetlen hogy egy ilyen apróságnak is így tud örülni. A másnaposság elviselhetetlen kávé nélkül, máskor nem is mérgezném magam ilyen szeméttel.

- Már igen – nevetek vidáman, egy pillanatra teljesen megfeledkezem arról, hogy az én fejem is hasogat olyan elbûvölõ a zavartól kipirult arca. Minden perccel egyre több izgalmas dolgot fedezek fel vele kapcsolatban, ezért is szeretem a képességem, akkor is ha most nehéz kordában tartani.

„Ez nagyon jól néz ki. Nem szoktak nekem fõzni” – hallom meg a gondolatait.

 - Nem semmi birodalmad van – biccent a konyhám felé, ujjaival a kusza szõke tincseket gereblyézve.

- Kösz. – büszkén pillantok a tiszta és mindennel felszeret pultok felé – Arra azért figyeltem, hogy rakatom össze.

- Te is fõzöl? – lepõdik meg.

A gondolataiból tudom, hogy ránézésre nem gondolta volna, hogy tudok fõzni, de nem sértõdöm meg ezen. Igen, nos a közvélemény mindig is úgy tartotta, hogy ha valaki igényes vagy nem kétkezi munkát végez, akkor teljesen alkalmatlan a házimunkára.

- Na, azért nem olyan professzionálisan. – mosolygok rá barátságosan.

- Kellemes meglepetés – mormogja a kávéscsészéje fölött amit már kiolvastam a fejébõl – Mindig úgy képzeltem, hogy az orvosok vagy salátáznak, vagy rendelt kaja, esetenként némi burzsuj étterem.

- Kösz a sztereotípiát – nevetek egy jót a feltételezésen – Én meg a szakácsokat mindig kövérnek hittem.

Senkinek nem egy búza szõke hajú, baba kék szemû, karcsún formás férfi jutna eszébe egy konyhai zsonglõr említésére.

- Ez sajna nem sztereotípia – vigyorog rám csibészesen a pohara fölött – Inkább szakmai ártalom. Tudod, folyton kóstolni kell.

Egyszerre nevetünk, õ a saját viccén én pedig csak mert jókedvem van. Ilyen társaságban még a másnaposság is szórakoztató, de lehet valami a dologban, végül is nem véletlenül kövér majdnem minden szakács.

Megosztom hát Victorral az orvosokról alkotott elképzelése helyes verzióját. A doktorok tényleg tömik magukba a mûkaját és az elõrecsomagolt szendvicseket ha sokáig bent vannak. A koffeinmennyiségrõl már ne is beszéljünk, ezért van az, hogy csak minimális a túlsúlyos kórházi dolgozók száma, de annál több a magas vérnyomásos vagy cukorbeteg. Éppen azok esznek össze mindent, akik azt tanácsolják, hogy ne tegyük.

Bort isznak, de vizet prédikálnak.

Miközben rátérünk a tegnap éjszaka félbehagyott témára is a munkájáról és az étteremrõl lassan elfogy a reggeli, a kávé és a másnaposság elleni turmix is, és még fel is töltõdöm, pedig egy ivós este után legalább fél napig a kanapét nyomom, míg meg nem szûnik a letargia és a hasogató fejfájás. Az utóbbi még mindig megvan, de csak halványan.

Elkapom Victor gondolat menetét valami „otthonos” jelzõvel, de sajnos túlságosan zsong a fejem, hogy pontosan kivegyem mire értette. Kár…

Halk vibráló hang, az én telefonom le van némítva így csak az övé lehet. Szabályosan elsápad mikor meghallja a rezgést. Leteszi a poharat az asztalra és elõkapja a készüléket.

„Úristen, Andrea! Jézusom mit gondolhat most! Csak ne azt hogy megcsaltam, csak ne azt…”

- Bocsánat – rám pillant és merõn néz rám, de semmilyen gondolatot nem érzékelek.

Könnyû lenne elveszni ebben a tiszta tekintetben, mit egy üdítõ nyári zápor a testnek egy tikkasztó nap után. Aztán megjelenik benne a bûntudat szikrája…

- Vedd csak fel – az arckifejezésébõl tudom, hogy mire gondol, elvégre pszichológus vagyok, ismerem a reakciókat és bár nem töltöttem annyi idõt azzal, hogy orvosilag kielemezzem õt arra már rájöttem, hogy nem az a férfi, aki kimarad éjszakára vagy félrekacsintgatna.

Becsülendõ, tekintve hogy milyen siralmas párkapcsolatban él szinte nulla szexuális élettel

- Oké…

A telefonon át hallom a nõ zokogását, annyira mégsem rideg, hogy ne érdekelje a majdnem férje kimaradása. De a hallottakból ítélve nem arra gondolt elõször hogy Victor megcsalta, hanem aggódott érte.

Talán ez a kapcsolat nem ment tönkre a végletekig, ha még ott a bizalom és az aggodalom a másik iránt, viszont ez már nem elég az õ helyzetükben.

„Mekkora egy féreg vagyok.” – jut el hozzám egy elég erõs gondolat.

 – Nemsokára otthon vagyok, és majd ott… Igen, minden rendben. Kérlek… Jó? Ne sírj. Mindjárt otthon vagyok…

Bontja a vonalat, a sóhaja tele van bûntudattal ahogy a tekintete is. - Mennem kell. Remélem, még összefutunk civilben is.

- Azt én is – mosolygok rá õszintén miközben én is felállok, hogy kikísérjem – De legközelebb ne igyunk!

- Még egyszer elnézést, hogy ennyi gondot okoztam… köszönök mindent. Akkor majd várhatlak az étteremben?

- Mindenképp. – el fogok menni.

Kikísérem, majd zárom utána az ajtót és elgondolkodva visszamegyek, hogy összepakoljak az étkezõben. Behajtom a kanapéról a pokrócot és megigazítom az ágyamat, közben az agyam lázasan dolgozik egy új lehetõségen.

Talán Victor rá tudná venni Andreát, hogy jöjjön el vele még egyszer, de ezúttal önként. Õ egy olyan pasi, aki megérdemli hogy egy energikus, vibráló kapcsolatban éljen és ehhez az én segítségem kell.

***

A páciensem az utolsó pillanatban lemondta a találkozót, mert megbetegedett így felszabadult az utolsó egy órám is. Bezárom a rendelõt és Alis-t is korábban hazaküldöm.

Nem kell sokáig gondolkodnom arról, hogy mit akarok csinálni. Négy óra múlt, de egy korai vacsora bõven belefér és már esedékes is lenne. Éhezem valami újdonságra és finomra.

Az étterem, ahol Victor dolgozik egy elegáns négycsillagos hely. Hasonlít a szállodák éttermeihez, ahol kötelezõ az öltöny viselete. Itt ez nem elõírás, de ha az lenne akkor sem lenne gond hisz a rendelõbõl jövök.

- Köszönöm.

Átolvasom a kezembe adott étlapot, nagyjából a háromnegyedét ismerem, de vannak olyan fogások is amihez eddig nem volt szerencsém, majd megragadja a tekintetem egy külön az étlapra tûzött kártya.

„Doktor”

Érdekesen hangzik.

Igaz, hogy desszert, de… sosem voltam a formalitások embere, így miért ne kezdeném a desszerttel?

Megrendelem, majd türelmesen várok, közben a beszélgetésekbe és a gondolatokba hallgatok bele, élvezem a kis titkokat, amiket megtudok így. El sem hinnék mi minden…

Tõlem balra egy férfi ül a szeretõjével és azon aggódik, hogy a felesége nehogy megtudja.

„Ha válóper lesz belõle egy vasam se marad. De Cindy-ért mindent megadnék. Olyan érzéki…”

És legalább húsz évvel fiatalabb a vénembernél, azt is tegyük hozzá.

Õszintén, most hibáztathatom? Egy boldogtalan névházasságból menekül egy pénzéhes nõ karjaiba, aki legalább örömet okoz neki.

- Parancsoljon uram!

Feleszmélek és a pincér felé fordulok aki leteszi elém a mûvészien elkészített fogást.

Elsõ pillantásra máris összefut a nyál a számban és felsóhajtok a gyönyörtõl. Imádom az édességet és ez itt van elõttem az édességek Mekkája.

Az elsõ falat szinte felrobban a számban, az ízlelõbimbóim énekelnek örömükben. Vörös bársonyt még eddig csak sajtkrém tortában ettem, de ez… csokoládés és valami rumos aroma, amitõl szinte megszédülök annyi íz ezen a kis helyen. Az enyhén savanykás málna pedig a tömény csoki tökéletes ellentéte. Mennyei…

Ilyenkor majdnem úgy érzem magam, mint egy kisgyerek karácsonykor, de van annyi önfegyelmem, hogy ne rendeljek még egy tucatot belõle. Csak még egyet a fõétel után, ami már valóban a desszert, egy könnyû gyümölcsborral leöblítve.

- Elnézést, beszélhetnék a séffel?

- A séffel? Egy perc türelmet kérek uram. – fordul el, kissé megátalkodva.

Éppen kiürül a borospoharam mikor meglátom kilépni Victor-t a konyhába vezetõ ajtón és õ is kiszúr engem, mert elmosolyodik, majd a kezét nyújtja mikor mellém ér.

- Hello! – mosolyog – Tényleg eljöttél.

- Hogyisne! Nem akartam elõre szólni hátha kritizálhatom majd a fõztöd, de kifogtál rajtam. – elismerõn nézek a szemébe, hogy tudja komolyan gondolom – Minden isteni volt.

- Köszönöm! Egy séfnek ez a legnagyobb dicséret. – mosolyog büszkén. – De máskor ne hozd rám a frászt. Azt hittem egy elégedetlen vendégnek kell majd magyarázkodnom. – sóhajtja a végén megkönnyebbülten és leül az egyik székre.

- Netán a Doktor miatt?

Enyhén elpirul az arca mintha zavarba jött volna. Elvonom a figyelmem a halk zenérõl, hogy a gondolatai utat találjanak hozzám.

„Miért kérdezte ezt? Nem is tudja, hogy az övé. Biztos csak…”

Ettõl nem lettem okosabb. Mi az, hogy az enyém?

- Igen. Az egy új recept és ma próbáltam ki elõször. – mondja végül az amúgy makulátlan kötényét babrálva.

- Elég veszélyes az a desszert. – közlöm rezzenéstelen komolysággal, de belül vigyorgok.

Érzem, hogy meghökken és röviddel ez után az arcára is kiül az értetlenség.

- Túl sok volt a rum? Vagy…

- Függõséget fog okozni. – vallom be tettetett sajnálkozással – Még mindig erõs a kényszer, hogy hazavigyelek magammal és életed végéig csak nekem süss olyat. Nem biztos, hogy ellenállok. – figyelmeztetem felhúzott szemöldökkel.

Egy pillanat múlva kiszélesedik a mosolya, majd röviden felnevet, amit sajnos a pincér félbeszakít pedig élvezet nézni mikor nevet. Valahogy felragyognak a szemei.

- Victor, a szakácsok…

„… hamarosa káosz lesz a konyhában, majdnem odaégett a szarvasgomba szósz és…”

Hoppá…

- Egy perc és megyek Eddy.  – visszafordul felém – Mennem kell, nem maradhatok el sokáig.

Az órára pillantok, azt hiszem én is tovább voltam mint terveztem.

- Semmi gond, egyébként is találkozóm van. – mondom miközben felállok és kisimítom a zakóm.

Victor összeráncolja a homlokát és õ is az órára pillant. – Túlórázol?

- Nem, nem munka. Egy személyes találkozó. – ami remélhetõleg jobban sül el, mint az elõzõ. Mindig ezt remélem, de lássuk be a párkeresés sosem egyszerû feladat fõleg nem egy olyan férfinak, aki a partnere minden titkát ismeri.

- Csak nem egy randi? – kérdezi halvány mosollyal.

- Azt hiszem, de. – vallom be egy szórakozott pillantást vetve az üres borospoharamra – Elsõ, szóval még semmi sem biztos, de a desszerted határozottan fölfelé nyomta az endorfin szintemet, tehát olyan rosszul nem sülhet el a dolog.

A pénztárcámból a vékony bõrborítékba csúsztatom a pénzt és elveszem a számlát, majd búcsúzásképp megszorítom Victor kezét, picit kiélvezve a hûvös ujjait.

- Akkor nem is tartalak fel tovább.

- Találkozunk valamikor? – rápillantok – Jó lenne valakivel kibeszélni néha a dolgokat.

„Pedig most nem is olyan rossz a helyzet, de mégis meg akarom beszélni vele. És még az osztálytalálkozó is…”

 - Szívesen. – nekem is jól jön a társaság és Victor nagyon jó hallgatóság, ráadásul mindenhez hozzászól. – Na és? Jöjjek ide és szakítasz rám idõt, vagy valami másik helyre inkább? Esetleg fõzzek én valamit otthon?

Hihetetlen, hogy a laikusoknak mindent ennyire el kell külön magyarázni! Ha csak fõzésrõl lenne szó, simán elmehetnék egy menzára kotyvasztani!

- A séf… azt jelenti, fõnök – kezdek bele, némileg meglepõdve, hogy kicsit nehezebben forog a nyelvem, mint szeretném.

- Értem, hogyne – mosolyog. – Akkor ez azt jelenti, hogy egy nagymenõ ismerõsre tettem szert? – felnevetek. Bár az lenne, de még így is vannak prioritások, amiket élvezhetek.

- Nem az enyém az étterem, de én vagyok a fõszakács – biccentek a vizes foltokat nézve az asztalon. Szar másnak melózni, a hülye fõnök abszurd kéréseit végighallgatni anélkül, hogy egy pici logikus magyarázat is eljusson az agyához… nem vagyunk gépek! A munkával kapcsolatban pedig szerintem nem nagy kérés és egyáltalán nem nagy igény az alapanyagok elsõosztályú minõsége.

- Hmm, ha elárulod, melyik az, egyszer szívesen benézek.

- Oké – biccentek – fõzök neked valamit, ami után örökké nálunk fogsz vacsorázni! Vagy ebédelni – mosolygok. – És a saját desszertedet szolgálom fel… már ha tényleg olyan finom lesz… mint a fejemben – réved el a szemem egy pillanatra a szeme és az ajka közötti íven.

- Megegyeztünk. Írd fel a címet és a jövõ héten biztos, hogy benézek – elveszem a tollat és az alátét mintája köré felírom a címet. Szent ég, nagyon kezdek fáradni… talán kijött a stressz meg a nyomás az alkohol miatt, sose iszok…

- Ha még életben leszek, akkor biztos ott találsz.

- Életben leszel? – hökken meg.

- Ühümm… - támasztom meg a fejem. Fáj.. az egész. És nehéz. A fejem. – Andrea meg fog ülni, utálja a részegeket és… én… majdnem részeg vagyok. – még tudok beszélni, úgyhogy csak majdnem.

- Szerintem nem csak majdnem, Victor – vihog a doki – És én sem… de legalább csend van egy kicsit. – sóhajt egy nagyot. Felemelem a fejem, ráhasalva az asztalra nézek rá értetlenül. Csend? Hol? Dumálnak, nevetnek, visítoznak, énekelnek!

- Neked is biztos megártott… itt minden van, csak csend nincs!

Iszunk tovább, mert miért ne? Mindenkinek megvannak a magának való bogarai. Aztán csak elfekszem a pulton és figyelem, ahogy minden áll és mégis érdekesen vibrál. Talán az érettségi bulimon ittam utoljára ennyit és ilyen kombóban… Fáradt vagyok. Szeretetre, kávéra vágyom, és hogyha hazamegyek, levegyék a cipõm és megsimogassák a hajam, hogy nem baj drágám, megbûnhõdsz mert hülye voltál, én nem vagyok mérges, fog fájni a fejed pont eléggé…

- Victor…

- Álmos vagyok – hunyom le a szemem. Hagyjatok aludni,majd megbánom holnap.

- Gyere, menjünk – emelnek fel, aztán lassan képszakadás. így, hogy függõlegesbe kerültem, fejbe csap az alkoholgõz és kiesik az élet.

XxX

Katt. A tudatom karambolszerûen csak rám zúdítja a már bebootolt információáradatot, és dob magán egyet a gyomrom. Szent ég. Kávét!

Csíknyi résben kinyitom a szemem, de a megszokott natúr színek helyett valami vörösen szûri a fényt

Még mindig csak álmodok. Nem, otthon vagyok és a vörös póló a fejemre került. Nem. Istenem, had aludjak még egy kicsit, kérlekkérek… ez kávéillat?

Felülök, de meg is megszédülök, elképedve. Nem otthon vagyok.
Te jó ég, hol vagyok?! Uramisten, érzem, hogy a gyomrom öklömnyire zsugorodik és az alkoholtól eltekintve is hányni akar, nem, mit csináltam, én idióta hülye farok… Úristen, Andrea, mit csináltam..

- ’reggelt – felkapom a fejem, még mindig hullasápadtan. Szent ég… mégis hatalmas kõként gördül le a mellkasomról a nyomás egy még annál is hatalmasabb sóhajjal karöltve.

Úristen, én meg azt hittem…

- Neked is, Sebastian – nyelek egyet – Sajnálom, ha gondot okoztam, nem így terveztem – nyögök. Istenem, milyen kínos.

- Ugyan, semmi baj, mindenkinek elege lehet néha és kirúghat a hámból – mosolyog, és valahol megkönnyebbülök. Pszichiáter, ráadásul közvetetten az enyém is, szóval… tök jó érzés, hogy nem néz valami idióta alkesznak.

Ez az õ lakása? Képes volt hazahozni, komolyan? Milyen különös lakás, mennyi vörös… de összességében nagyon tetszik, egyfajta nyugodt izgalmat sugároz.
Szent ég, Andrea… mit gondolhatott, hogy nem mentem haza, azt fogja hinni, hogy megcsaltam, te jó ég…

- Kész a reggeli, két fõre. Nem vagyok mesterszakács, de remélem, ízleni fog – ráz ki a stresszes gondolataim közül. Istenem… meglepve nézek rá. Ramatyul festhetek.

- Ne haragudj, de most… inkább nem ennék semmit, mert lehet, hogy visszaköszönne. Használhatnám a fürdõszobát? – kérdezem a karom dörgölve.

- Az az ajtó a hálóé, onnan pedig jobbra – biccent.

- Köszönöm – ég még mindig az arcom vörösen. A háló még vörösebb, egy pillanatig megállok és rámeredek az összetúrt ágyra.

Valami felvillan az agyamban, de aztán a hideg víz alá tartom a fejem. Istenem, mennyivel jobb… zavartan rágom a szám, felitatva magamról a vizet. Otthon állni fog a bál, egyértelmû. Zavartan sétálok vissza, immár az ágyra egy pillantást sem vetek.

Hogy csinálja, hogy õ friss, fitt meg kipihent? Pedig minden kört velem ivott, már amire emlékszem.. kicsit még mindig émelygek, mintha lötyögnék a saját bõrömben.

- Ha te is olyan másnaposnak érzed magad, mint én, akkor ez jól fog jönni – mosolyog, intve a csodálatos mennyei illat forrása felé.

- Kávé – sóhajtok fel zavarodott mosollyal, megdörgölve a szemem – Életet mentesz, tudtad?

- Már igen – nevet fel, leül velem szemben az elegáns fa étkezõasztalhoz. Futó pillantással mérem végig a konyháját, szakmai ártalom, de elismerõen húzom a számat, felöntve egy kevés tejjel a kávém.

- Nem semmi birodalmad van – túrok a hajamba. Ennél rosszabb már nem lehet…

- Kösz – biccent – Arra azért figyeltem, hogy rakatom össze…

- Te is fõzöl? – lepõdök meg.

- Na, azért nem olyan professzionálisnak – mosolyog. Széles vigyorral biccentek.

- Kellemes meglepetés – dünnyögök, kiélvezve, hogy a kávé kiûzi a szervezetembõl a sok szart, amit tegnap lenyomtam. – Mindig úgy képzeltem, hogy az orvosok vagy salátáznak, vagy rendelt kaja, esetenként némi burzsuj étterem.

- Kösz a sztereotípiát – nevet fel – Én mega szakácsokat mindig kövérnek hittem.

- Ez sajna nem sztereotípia – vigyorgok, lenyomva az italom – Inkább szakmai ártalom. Tudod, folyton kóstolni kell.

Ugyanúgy, mintha csak a tegnapi beszélgetést folytatnánk, most már alkohol nélkül, isszuk a csodalöttyöt, némi tejjel megbolondítva, sõt, a reggeli is elfogy, és megdöbbenek, de tényleg jó!

Jó, kicsit fel lehet javítani, de attól függetlenül ez rohadt jól esik. Van valami otthonos abban, hogy így reggelizünk a délelõtti nap fényében.

Valami megüti a fejem, zavartan teszem le a csészét. Vibrál… úristen, a telefonom!

Felkapom elsápadva, a csomó nem fogadott hívás mellett ott vibrál Andrea neve is.

- Bocsánat – nézek rá, de valamiért még mindig nem veszem fel a mobilt. Valamiért… nem is gondolok semmire, csak nézem a nevet. Rossz érzés. Lelkifurdalásom van, hogy biztos mérges, aggódik, és mégis… idegesít, hogy pont most hív, tönkretéve azt a nyugodt légkört.

- Vedd csak fel – Sebastianra nézek és tudatosítom, hogy hosszú pillanatok óta a kijelzõre meredek.

- Oké – sóhajtok és felveszem. Csak lelkifurdalás és aggodalom marad, amikor meghallom Andrea sírástól tompa és fojtott hangját, basszus… az arcom a tenyerembe temetem. Mennyire aggódott, végigsírta az éjszakát, hogy egyáltalán nem vettem a telefont… - Andy… Andrea, kicsim, semmi bajom, ne… kérlek, ne sírj – préselem össze az ajkaim. Mekkora egy féreg vagyok. – Nemsokára otthon vagyok, és majd ott… Igen, minden rendben. Kérlek… Jó? Ne sírj. Mindjárt otthon vagyok – sóhajtok és leteszem. Sebastianra nézek, a hajamba markolok, de kivételesen nem mond semmit… jólesik.

- Mennem kell – nézek fel rá mosolyogva. Felcsillant a reménysugár, hogy végre a saját ágyamban alhatok a menyasszonyommal. Felállok, lesimítva a hajam, kezet nyújtok. – Remélem, még összefutunk civilben is.

- Azt én is – mosolyog. – De legközelebb ne igyunk!

- Még egyszer elnézést, hogy ennyi gondot okoztam… köszönöm mindent. Akkor majd várhatlak az étteremben?

- Mindenképp – mosolyog és kikísér. Hálás vagyok neki és annyira… rendben van… sietek haza a menyasszonyomhoz.

XxX

Otthon halottsápadtan nyit ajtót, azonnal a nyakamba ugrik. Forrón ölelem magamhoz, megsimítva, alig gyõzök magyarázkodni, hogy elszaladt velem a ló, egy haveromnál aludta, aki hazavitt, hogy ne legyek részegen… õ pedig aggódott, lelkifurdalása volt, hogy így bánt velem, és hogy nem akar elveszíteni.

Nem mondtam, hogy Sebastiannál voltam. Nem is tudom, miért nem, egyszerûen… talán nem tartottam fontosnak. Vagy nem akartam elmondani.

XxX

Munkában hátratûröm a hajam a szokásos hajpánttal, rajtam a fehér kabát és gyors mozdulatokkal flambírozom a gyümölcsöt a desszertekhez. Kiteszem szépen és oldalra lököm, hogy kivihessék a pincérek.

A tészta már sül, nagyon jó az illata… ki kell próbálni, hogy jó lesz e, csináltam pár adagot belõle, és mint a pincérek ajánlatát, kipróbáljuk, hogy mennyire lenne kelendõ.

- Lesz egy külön rendelés! – jön be Mark, mire biccentek és felteszem a ribizlit és a szedret a vörös bársony sütemény tetejére, díszítem fehér és étcsokival, málnával, mentával, a belsejében csokoládés-rumos krém.

Én „Doktor”nak hívom.

Victor egy nehéz sóhaj kíséretében lehajtja a fejét, majd felpillant rám, ahogy kértem.

- Ritkán. Az elmúlt egy-másfél hónapban talán… kétszer vagy háromszor.

Sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a válasz és bár minden ember másképp igényli a szexet, fiatal pároknál, akiknek még nincs gyermekük ez a szám jóval magasabb szokott lenni.

Ha nekem lenne egy állandó párom… heti öt alkalom lenne a minimum. Minimum.

Andrea a tekintetével valósággal a falra szegezi a párját, mint egy mérges vipera.

„Képes volt válaszolni! Hogy lehet ennyire szemét?! Engem hibáztat és egy idegen férfi elõtt, aki szintén nem tûnik normálisnak kiteregeti a magánéletünk!”

Ejha! Nem tûnnék normálisnak? Hmm… érdekesebb jelzõvel is illettek már, de sebaj.

- Andrea…? Szeretne mondani valamit Victorral? – kérdezem nyugodt hangon, miután feljegyeztem magamnak ezt-azt a papírra - Megosztani vele, hogy Ön hogy látja…

- Mi már mindent megbeszéltünk otthon – vág a szavamba határozottan, de tudom, hogy hazudik.

Akkor is tudnám, ha nem lennék gondolatolvasó.

- Mégis mit? – néz rá Victor – Ne csináld, könyörgök! Fél év múlva esküdnénk – fordul vissza felém.

„Mi lesz, ha elveszem és minden rosszabb lesz?”

- Gratulálok – szép kilátások nem mondom. Feljegyzem az újabb információt.

- Ez nevetséges – sziszegi a kis vipera, mire felé pillantva érdeklõdve figyelem, ahogy lehullik a jégkirálynõ álarca és egy dühös fúria lép a helyébe. – Engem meg sem kérdeztél, hogy el akarok-e jönni. Ne is haragudj, de az, hogy neked ilyen… hogy neked ez probléma… és engem ilyen helyzetbe hozol… elnézést…

Lesüti a szemeit, egy pillanatig azt hiszem zokogásban tör ki, de csak magához szorítja a kistáskáját és kirohan az ajtón. A könnyebb megoldást választja és elfut a probléma elõl, viszont a gondolataiból tudom, hogy valóban szégyelli magát, nem csupán megjátssza a szemérmest, hanem valóban irtózik a gondolattól.

- Andrea, ne csináld… Andrea!

- A kocsiban megvárlak – veti hátra, majd már csapódik is az ajtó.

Victor nehéz sóhajjal visszarogy a kanapéra, a szemembe nézve vörösödik el egyre jobban.

- Rettentõen sajnálom, elnézést kérek – mosolyog keserûen – Köszönöm, hogy ránk szánta az idejét.

Ez egyike volt a legrövidebb találkozóimnak a pályafutásom során.

- Hát… igazán nincs mit – mondom a füzetet félretéve - Ha a véleményemre kíváncsi… nem biztos, hogy Miss Johnson… szerintem, neki elsõsorban egy rendes terapeuta kellene, hogy leküzdje a gátlásait.

Egy pszichológus, aki rájön, hogy miért is tart ennyire a szégyentõl és miért szégyelli egyáltalán, hogy nemi életet él.

- Majd megpróbálok beszélni vele – bólint, majd kezet fogunk – Köszönöm. A viszont látásra.

- Viszlát – mosolygok rá búcsúzóul, de egy belsõ hang azt súgja, hogy nem utoljára találkoztunk…

***

Távozik az utolsó betegem is, akivel már egy éve foglalkozom heti egy alkalommal, de nagyon nehéz eset. Nem mintha problémám lenne ezzel, szeretem a kihívásokat, de ez a férfi még nekem is feladja a leckét. A szélsõséges esetek közé tartozik, aki az önnön vágyai miatt szégyelli magát, de ezt élvezi. A megaláztatás számára a gyönyör forrása mégis rosszul érzi magát, hogy erre vágyik... a gondolataiban ostorozza magát és ez nagyon bonyolult és veszélyes dolog.

Természetesen van megoldás és a szexuális vágyairól beszélgetve egyszerû volt rájönni, hogy mire vágyik: egy erõs egyéniségû nõre, aki irányítja mégis értékeli, hogy érezze magát valakinek, ugyanakkor ki is használja a maga élvezetére… egy szóval egy dominára vágyik, de párkapcsolatra is. Bonyolult…

Sóhajtva dörgölöm meg a homlokom, este van már, de péntekenként mindig késõig vannak idõpontjaim, mert hétvégén nem vállalok semmit. Az az én szabadnapom máskülönben nem lenne magánéletem és én tudom a legjobban, hogy milyen fontos is az.

A titkárnõm már rég hazament, így az aktáimat visszacsúsztatom a megfelelõ fiókba, majd a fürdõszobában megigazítom a hajam és a lámpákat lekapcsolva elindulok kifelé.

Nem megyek haza rögtön, most nagyon jól esne egy ital aztán otthon egy forró fürdõ majd a kényelmes puha ágyam, hogy kipihenten kezdjem a szabadnapom.

***

A bárba belépve a gondolatok áradata fogad, egy pillanatra belehasít a fejembe lüktetés, de aztán gyorsan kiszûröm közülük a hangszórókból szóló zenét és arra koncentrálok. Ez elengedhetetlen, ha nem akarok megõrülni és ez az egyetlen módja, hogy csend legyen a fejemben.

A bár felé lépek, de két lépés után egy ismerõs szõke hajkoronát pillatok meg, majd jobban megnézve az arcának formáit elmosolyodom a kellemes viszontlátáson.

- Nocsak, Mr. Marsay – felcsusszanok a mellette üresen álló bárszékre, mire õ is felém fordítja a fejét.

- Dr. Landebert, üdv – kezet nyújt, de a mosolya elég gyengére és fáradtra sikeredik – Szép estét.

- Ahogy látom, nekem szebb, mint magának – intek a pincérnek, tudja már, hogy mit szoktam inni, mert gyakran megfordulok itt.

- Ennél rosszabb ne legyen – mosolyog rám, majd felém emeli a poharát – Egészségére.

- Viszont. – koccintunk, legalább lesz társaságom.

Amint felszabadul egy asztal, átülünk oda két sör társaságában amit én magam sem vetek meg. Valószínûleg a származásom is az oka, a véremben lehet, de mindig is szerettem az igazán jó minõségi barna sört.

Nemrég találkoztunk ugyan, de Victorral nagyon könnyû beszélgetni, szinte mindenrõl tud valamit mondani, bármihez hozzászól és nem untatja a dolog, ami jó. Kellemes társasággá teszi egy fárasztó nap után.

- Jaj, fáj az oldalam – neveti levegõért kapkodva, mikor egy áruházban történt kis incidenst mesélek el, egy öreg nénivel, aki biztos volt benne, hogy engem látott valamiféle jóslással foglalkozó tévémûsorban és hiába magyaráztam neki a szakmámat, nem fogta fel. Hogyan magyaráznának el egy hetvenöt éves néninek olyasmit, hogy mire jó egy szexuálpszichológus? Nekem nem nagyon ment…

– Elhiszed, hogy nagyon régen nem nevettem már ilyen jóízût?

- Elhiszem – vigyorgok rá szórakozottan, az utóbbi öt percben valahogy ugyanaz a gondolat kezdett keringeni a fejemben – Victor, lehet egy teljességgel szakmaiatlan megjegyzésem?

- Csak tessék!

- Elképzelésem sincs, miért vagy még mindig azzal a bigott nõvel – mondom õszintén. Szórakoztató, szellemes, vidám… az a nõ meg lehangoló, frigid boszorkány. Nem értem hogy jöttek össze egyáltalán…

- A legszomorúbb, hogy én is pont ezen gondolkodtam, mielõtt bejöttél – csóválja lemondóan a fejét, majd meghúzza a sört – Fogalmam sincs.

A gondolataiban most lehetetlen olvasni, az alkohol teljesen zavarossá tette a fejét, ezért nem is próbálkozom.

- Szerintem már megszoktad – veszem elõ a jól bevált orvosi nézõpontot – A kényelem nagy úr.

- Megint felvetted az orvosi imidzsed – vigyorog rám és tudom, hogy igaza van, de nehéz leküzdeni.

- Azt azért egyszerûbb, mint a szakácsot! – most nincs itt köténye és a konyhája, de nekem mindig a fejemben van az orvos.

- Séf! Ha kérhetlek – nevet fel újra.

- Még mindig nem értem mi a különbség. – séf és szakács. Mindkettõ fõz, akkor mennyiben mások?

- A séf… - áll neki magyarázni - …azt jelenti fõnök. A séf a konyhafõnök. Egy szakács, bármelyik ember lehet, aki a séf alatt dolgozik… aki szószokat keveri, aki a salátát készíti, de a séf a felelõs mindenért. Érted?

- Hogyne. Akkor ez azt jelenti, hogy egy nagymenõ ismerõsre tettem szert? – kérdezem, halvány mosollyal szemlélve a baba kék szemeket, amik most alkoholmámorban csillognak.

Ismét nevetni kezd, kicsit sok lesz már a sörbõl, de úgy tûnik õ bizony elhatározta, hogy ma este kellemes kábulatba taszítja magát. Van néhány elképzelésem hogy miért…

- Nem az enyém az étterem, de én vagyok fõszakács. – húzza meg a poharát, majd mikor kiürül rendel még.

- Hm, ha elárulod melyik az, egyszer szívesen benézek. – mondom és elfogadom az újabb italt. Szerencsére több kell, hogy lerészegedjek, de már érzem a kellemes zsongást a fejemben.

- Oké, fõzök majd neked valamit, ami után örökké nálunk fogsz vacsorázni, vagy ebédelni. – kuncogja – És a saját desszertedet szolgálom fel… már ha tényleg olyan finom lesz mint a fejemben. – motyogja a végére elgondolkodva.

Nem nagyon értem, de az lehet, hogy az én hibám, nekem is sok volt az ital…

- Megegyeztünk. – elé csúsztatom a söröm alatt lévõ poháralátétet. – Írd fel a címet és jövõ héten biztos, hogy benézek.

- Ha még életben leszek, akkor biztos ott találsz. – firkál a papírra.

Felhúzom a szemöldököm – Életben leszel?

- Ühümm. – bólogat a homlokára simítva a kezét – Andrea meg fog ölni, utálja a részegeket és én… majdnem részeg vagyok.

Kuncogva könyökölök az asztalra és elhúzom elõle a címet és zsebre teszem. – Szerintem nem csak majdnem Victor… és én sem. De legalább csend van egy kicsit…

Rám mered, majd körbenéz maga körül.

- Neked is biztos megártott… itt minden van csak csend nem!

Azt hangosan is kimondtam?

Hátradõlve kényelmesen elnyúlok a boksz vöröses bõrülésén és hallgatom a zenét, még dudorászni is kedvem lenne, de úgy sem hallanám a saját hangom. Furcsa…

Lassan bemegy a második nagy sör is és az elõtte elfogyasztott whiskyvel együtt kicsit ütõs kombó lett, ami teljesen a fejembe szállt. Ez lehet az oka, hogy mozog a bárpult és csak azután áll meg miután megdörzsöltem a homlokom és a szemem. Victor a karjain pihenteti a fejét az asztalon, a haja aranyosan meredezik némely helyen mikor belemarkolt és közben ecsetelt valamit arról, hogy egy mesterszakát nem ehet kínait dobozból, mert az bûn és mégis az volt múltkor a vacsora…

- Victor… - nyögöm ki miközben fáradtan, kissé ingatag végtagokkal feltápászkodom és óvatosan megállok egyenesben.

- Hmm álmos vagyok…

- Gyere menjünk. – húzom fel a karjánál fogva, bár én sem állok egyenesben, de még mindig megállok legalább. Régen ittam magam részegre az tény, de holnap nagyon-nagyon utálni fogom magam érte, de most nem jut eszembe hogy miért…

Intek Joe-nak, hogy a pénz a pohár alatt van, majd kitámogatom Victort, aki szinte a vállamon alszik nekem meg a derekát kell átkarolnom, hogy megtartsam. A forgalmas úton hamar leintek egy taxit, utasítva, hogy induljon el elõre, majd gyengéden ébredésre pofozom a már félálomban lévõ szõkeséget.

- Hol laksz? A taxi hazavisz…

- Nem akarok hazamenni…

- A helyedben én se akarnék. – nevetem remekül szórakozva – De mégis hol laktok?

- Nem akarom… hazamenni. – nyöszörgi, majd megint eldõl és el is alszik.

Hiába ütögetem nem ébred fel.

Felsóhajtva hátradõlök, a várakozó taxisnak megadom a saját címemet, nincs mit tenni, nem teszem ki az út szélén valahol.

A lakótömb elé érve szegény taxisofõr segítségét kérem, hogy magamat és Victort is feljuttassam a tizenötödik emeletre. Még borravalót is számolok neki plusz az idejét kifizetem, mert hiába van lift egy alvó férfit egy másik félig részeg nem nagyon tudna egyenesben tartani.

- Köszönöm! – odaadom neki a pénzt, õszintén nem is figyeltem, hogy mennyit, de mivel nem szólt egy szót sem nyilván elégedett.

Victor a kanapén elnyúlva meg sem moccan, úgy van, ahogy odatettük. A pólója kicsit felgyûrõdött a hasán, vigyorogva pillatok végig rajta. Igazán finom falat… kár hogy egy olyan hárpiával él, mert ez a szép arc és ez a lapos hasfal…

A konyhába botladozom és gyorsan megiszom a reggelrõl maradt már kihûlt kávét, hogy tompítsam az alkoholt, majd a hálóba csoszogok és a szekrénybõl elkeresek egy puha vörös plüss pokrócot, ami pontosan illik a kanapéhoz is és Victorra terítem.

Ennyi telik mielõtt tényleg kezdenének lemerülni a tartalékaim és egyszerûen csak ruhástól bedõlök az ágyba, már teljesen megfeledkezve a betervezett finom fürdõrõl…

***

Az ébredés rosszabb, mint azt a rémálmaimban el lehet képzelni. A fejembe hasító éles fájdalomtól majdnem meghalok, de aztán rájövök, hogy ez csak azért van így, mert elég kemény a fapadlóm és nem arra tervezték, hogy az ember beleverje a fejét miközben legurul az ágyról. De hogy a fenébe kerültem az ágy végébe?

Ezen morfondírozva nyöszörögve felülök, a ruha mindenhol összegyûrve, a hajam a szemembe lóg… fenébe, de utálom ezt!

Egyenesen a zuhanyzóba megyek közben ledobálva a ruháim és a majdnem hideg vizet magamra engedve ébresztem a még mindig lecsukódni vágyó szemeimet. Fél tizenegy van… egész jó az alvókám, még szerencse, hogy szombat van.

A zuhany után megtörölközöm, és egy egyszerû krémszínû gyapjú nadrágot és egy valamivel sötétebb árnyalatú barnás pólót veszek fel. Ha nem kell a rendelõbe mennem, nem kényszerítem magamra az öltönyt.

A fejemben doboló lüktetést próbálom számûzni miközben a konyhába igyekszem, természetesen azt nem felejtettem el, hogy vendégem is volt… és még mindig van a kanapén.

Csak a szõke tincsek látszódnak ki a vörös szövet alól, az éjjel teljesen a fejére húzta a takarót.

Halvány mosollyal a konyhába megyek, a hûtõbõl elõszedek mindent, ami a másnapos reggelihez szükséges: paradicsom, friss bazsalikomlevelek, olíva és vaj. Nem az a zsírmentes növényi vaj, amit annyira reklámoznak, hanem az eredeti százszázalékos és egészséges vaj, ami valóban tejbõl készült és nem összevissza sûrítménybõl és porból.

A kenyereket beteszem a pirítóba, közben a turmixgéppel összemixelem a paradicsomot a bazsalikommal és a kész italt beleöntöm két hosszú pohár, majd a pirítósokat megkenem vajjal és a tányérra mellé halmozok egy kisebb kupac olívát.

Elkészült a kávé is, így azt is az étkezõasztalra teszem, majd elindulok, hogy felkeltsem Victort.

Benyitom a nappaliba, de az ébresztõre már nem lesz szükség, mert  kanapé szélén ülve fogja a homlokát.

- ’reggelt! – üdvözlöm halkan, hisz nyilvánvalóan fáj a feje és itt jön az mikor eszembe jut, hogy miért nem szoktam berúgni.

„Ó a fenébe! Hála a jó Istennek, hogy nem valami nõvel mentem el! Azt hittem… úristen de megkönnyebbültem!”

- Neked is Sebastian! – megköszörüli a torkát, hogy ne legyen olyan rekedt a hangja, majd zavartan feláll, és lesimítja a ruháját. – Sajnálom, ha gondot okoztam, nem így terveztem…

- Ugyan, semmi baj, mindenkinek elege lehet néha és kirúghat a hámból. – mosolygok rá, de a fejébõl közben folyamatosan áramolnak a gondolatok zavaros egymásutánban.

„Milyen furcsa lakás, mennyi vörös… pont mint a vörös bársony süti amit terveztem, de illik hozzá. Istenem Andrea! Mit gondolhatott, hogy nem mentem haza? Azt fogja hinni megcsaltam vagy…”

- Kész a reggeli, két fõre. Nem vagyok mesterszakács, de remélem ízleni fog.

- Ne haragudj, de most… inkább nem ennék semmit mert lehet, hogy visszaköszönne. – lép közelebb fintorogva. – Használhatnám a fürdõszobát?

Bólintok. – Az az ajtó a hálóé, onnan pedig jobbra.

- Köszönöm…

„Nekem is csinált reggelit? Furcsa, hogy nem nekem kell…”

Átlép a másik szobába, ezzel ki is lépve a képességem hatósugarából szóval ismét csend lesz. Szeretem a képességem, néha igazán érdekes dolgokat találni mások fejében, de a másnaposság… a fejfájás és az alkohol hatása miatt semmire sem tudok koncentrálni, így minden rendszer nélkül hallok minden gondolatot a közvetlen közelembe lévõ emberektõl.

Visszamegyek a konyhába, majd a kávéskancsó mellét teszek még ki két poharat is, nem tudom szereti-e, de majd meglátjuk. Kicsit még kinyitom az ablakot is, hogy beengedjem a friss reggeli levegõt. Szép kilátás nyílik innen az egész városra, mint a lakás minden ablakából is, ezért egyáltalán nem untat, hogy várakoznom kell, a falnak dõlve figyelem az odalent hangyaként nyüzsgõ embereket.

Pár perc múlva nyílik a háló ajtaja és Victor most már felfrissülten, elrendezett hajjal és ruhákkal sétál be, bár láthatóan zavarban van.

„Nem lehet igaz… pedig úgy emlékszem õ is ivott, most mégis olyan jól néz ki és olyan kisimultnak tûnik, mint máskor…”

- Ha te is olyan másnaposnak érzed magad, mint én akkor ez jól fog jönni. – mosolygok rá és az asztal felé biccentek.

Sóhajtva dörgölöm a fejem, ülve a kocsiban és sóhajtva hunyom le a szemem. Piros.

Andrea már egy hete nem hajlandó velem szóba állni, amióta mondtam neki, hogy a saját szakállamra idõpontot kértem egy… orvosnál. A problémára.

De szerinte persze ez nem probléma. Szerinte az a probléma hogy… én már nem is tudom. Hátrahajtom a fejem és nekidöntöm a támlának. Ez…

Nem elég hogy a kanapén alszom? Komolyan?

Ennek így nincs sok értelme. Ennek az egésznek… sóhajtva parkolok le és megdörzsölöm a homlokom. Oké. Oda kell koncentrálnom a munkához, mert itt már nem szükséges több balhé.

Szakácskabát fel, a hajam hátratolom egy hajpánttal és felgyûröm a mandzsettát. Akkor munkára fel.

Kopog a kés pengéje a deszkán, egyszerûen csak tolom a répát a kés alatt, az pedig egyenletes szeletekben dõl el, egy mozdulattal a tálba sikkantom.

Én lettem lehordva mindenféle perverz disznónak. Komolyan, hány éve tart?

Eleinte nem volt ennyire rossz!

Elõ az articsókát.

- Victor, van még a bélszínbõl?

- Oldalt – dobom oldalra a csumát, gyors mozdulatokkal tisztítom meg, formázom a leveleket, kavarom a szószt, három kezem van egyszerre, a negyedikkel meg jut idõm megvakarni a tarkóm. – Hozzon már valaki a vörösborból!

- Kész van a sörös sorbet?

- Tányért kérek! – kiáltok oldalra.

Zajlik az élet, nem panaszkodhatom. Legalább nem gondolok arra, hogy vár egy instant házisárkány, pedig még el sem vettem. És még el is szégyellem magam a gondolatra, hogy Andrea, akit eljegyeztem és magamhoz kötném, máris így gondolok rá…

- Vihetitek – lököm oldalra a tányérokat, hogy a gyönyörû díszítés is rákerüljön. Nekem a húsra kell figyelnem. Meglöttyintem a rumot, és flambírozni kezdem a vörös hússzeleteket, együtt a barackkal.

Nem akarom így elkezdeni a közös életünket. Már nagyon hosszú ideje vagyunk együtt, tényleg… az utóbbi idõben kezdtek ennyire elfajulni a dolgok.
Rányomom a tejszínt a karamellizált gyümölcsökre. De még össze se házasodtunk, és már akiknek tíz éve tart meg problémáik vannak, úgy viselkedünk, ez nevetséges. Beszélni se akar velem az orvos miatt. Jó persze, nem volt szép, hogy a háta mögött… de nem láttam rá más megoldást.

Talán nem bírnak a szülei, hogy ennyire ellenem hangolják?

- Kész a szósz?

- Viheted – lököm oldalra. Felsóhajtok. És még csak be se rúghatok békésen.

Pedig nem érzem, hogy nagy vágyaim lennének az élettõl, sõt, néha szégyenszemre abszolút középszerûnek érzem magam. Magam, meg a vágyaim… a szeretõ család, gyerek, kutya. Meg macska.

Szeretnék gyereket, de nem tudom, hogy Andrea hogy képzeli? Megszállja a szentlélek? Azért ez nem ennyire egyszerû, és uram bocsá’, kellemesebb módjára vágyom, mint hogy imádkozzak.

Plusz holnap megyünk. Egy hétig nem mertem neki elmondani, sõt, megfordult a fejemben. hogy odahajtok a rendelõhöz és mielõtt bemegyünk mondom el neki, de hajaj… azért az nagy piszokság lett volna. Inkább nem mertem.

Persze így se jobb.
Lehet, hogy bennem van a hiba. Nagyok az igényeim? Perverz kívánságaim lennének?

*.*.*

- Megjöttem – dobom oldalra a kulcscsomóm, sóhajtva akasztom a helyére a kabátot. Nem merem slendrián módon oldalra dobni, nehogy amiatt is tányér röpüljön. – Andy…?

Csend. Szóval ma is a kanapén alszom. Legalább kényelmes.

- Andrea, kérlek… - lépek be a nappaliba, ahol épp Candy Crushozik a tabletjén. – Kicsim, kérlek szépen, beszéljük meg.

- Azért megyünk holnap orvoshoz, nem? – vág vissza. Keserûen sóhajtok, de lenyelem.

- Ha meg tudnánk beszélni…

- Nem tudom, mit akarsz megbeszélni!

- Egy hete a kanapén alszok! – fakadok ki.

- Mert tapintatlak seggfej voltál! – kiabál. Lekapcsolja a gépet és oldalra teszi. – Elmentem aludni. Vacsora a hûtõben – szegi fel a fejét, hátradobva a barna loknijait. Becsapja maga után az ajtót, én pedig tanácstalanul, mert hát mit tehetnék? A hûtõhöz megyek.

Egy gyorséttermes kínai kajás doboz. Séf vagyok, erre…

- Igazi házikoszt – dörgölöm meg a szemeim. Erõteljesen bevágom a hûtõ ajtaját, hogy a tetején felborul a pohár. Az istenit!

XxX

Másnap vágni lehet a csendet közöttünk, igazi balta arccal, mereven vezetek. Külön imával készültem, hogy bekönyörögjem a kocsiba, de mire hazaértem, királynõi méltósággal ült be az autóba, de rám se pillant. Sofõr, kérem, vigyen…

A torkom összeszorul, ahogy ülök, a kanapé két szélére. Õ leül, a lábai szorosan összetéve, de nem keresztezi, sosem… a táskája az ölében, a haja szigorú kontyban. Egyértelmûen meg akarja mutatni, hogy õ tökéletesen rendben van, köszöni szépen, a võlegénye nem teljesen normális, mehetek a diliházba.

- Üdvözlöm önöket – nyílik ki a rendelõ ajtaja, és megjelenik egy férfi. Tudtam, hogy pasi, de mégis kicsit mellkason vág. Nem is tudom, mire számítottam igazából… - Dr. Sebastian Landebert vagyok.

- Victor Marsay – biccentek kezet nyújtva. A gyûrûi az ujjaim közötti rést finoman szorítják. Érdekes tag orvosnak, de ha terapeuta, ennyi különcség talán belefér. Igazából egész szimpatikus. – Õ pedig a menyasszonyom, Andrea Johnson – mutatom be, ha õ már nem akar megszólalni. Összepréseli az ajkait, de annyira, hogy csak egy vékony csík látszódik.

- Kérem, foglaljanak helyet – invitál beljebb. Sóhajtva ülök le, megakad a szemem az orvos szemein.

Igazán kifejezõek. A színe valahogy… jó persze, nem mindennapi, de olyan nyílt a tekintete. Megdörgölöm a tarkóm, fülig zavarban. Remélem, ez már mûködni fog, mert már nem hiszem, hogy sokáig bírom így… Andreat nem érdekli, de azért… bízom benne, hogy legalább kibírja és nem csinál drámát, nem rohan ki…

- Nos, elõbb had mondjak el néhány dolgot a terápia lényegérõl – felrezzenek az orvos hangjára. – Elõször is, az itt elhangzottak nem kerülnek ki innen, az orvosi titoktartás kötelez. Azt szeretném tehát kérni, hogy próbáljanak a legõszintébben beszélni a problémáikról. Bármirõl is legyen szó, együtt megtaláljuk a megoldást, de ez csak akkor fog mûködni, ha mindketten akarják.

Zavartan pillantok oda, némi reménykedéssel a szemeimben. Andrea az a típus, aki elhiszi az orvosoknak, ha azt mondják… jaj. Ha azt mondják, amit hallani akar, ha igazolást lát a szavaikban. De õ ezt nem akarja hallani, egyáltalán tudomásul venni! Egy arcizma sem rendül.

- Victor, megkérhetem, hogy mondja el, miért vannak itt?

Nyelek egyet. Hát… mi másért jár az ember szexuálpszichiáterhez? Mert nem jó, vagy nincs nemi élete. Vagy mert problémái vannak. Vagy problémái vannak, mert nincs nemi élete, nézõpont kérdése.

- Mi már középiskola óta ismerjük egymást – kezdek bele – Már öt éve együtt élünk. – Az kilenc év. Nem semmi. – De… sokat veszekszünk és mostanában már nem… vagy csak – gyerünk. Gyerünk, mondd el szépen. – ritkán szeretkezünk.

Ez tényleg rettentõen kínos. Ilyenrõl az ember pár sör után beszél panaszosan az egyik haverjának.

- Értem – biccent, mintha az idõjárásról tárgyalnánk, és ez kellemesen megnyugtat – Kérem, mikor beszélgetünk, nézzen rám. Nem kell zavarban lennie, a szexualitás egy természetes aktus, ami minden ember életének része. Nincs benne mit szégyellnie.

Ezt igazán nem nekem kéne mondania… én jó dolognak tartom, de Andrea mostani viselkedése inkább lohasztó. Nem akarok idejekorán impotens lenni!

- Önnek mi a véleménye errõl? – fordul Andrea felé, de õ annyira merev, hogy esélyét sem látom a fejlõdésnek. Jaj, kérlek Andrea, csak most ne kezd el, csak most ne!

- Én nem szeretném a magánéletemrõl beszélgetni – szegi fel a fejét. Lassan felsóhajtok. Csodálom hogy van még ilyenünk, magánélet?

- Pedig sokkal jobb lenne önnek is, higgye el. De ha nem kíván beszélni, akkor most csak hallgassa meg azt, amit a párja mond és gondolkodjon el rajta. – szent ég, hogy én mennyiszer próbáltam elmondani neki az én álláspontomat… - A vitáiknak van köze a szexuális életükhöz, vagy ettõl függetlenek? – fordul ismét felém. Zavartan pillantok rá, de gond nélkül állom a rubintos tekintet sugarát. Mint a lézer, letapogat és átlát rajtam.

- Nem beszélünk róla – vallom be összedörzsölve a tenyerem zavartan. Mindig ezt csinálom, munkában is, mintha leráznám a lisztet vagy a vizet – Andreat… kényelmetlenül érinti.

- És Ön? Ön mit szeretne elérni a beszélgetéssel? – néz rám. Még csak nem is pislog, amitõl még inkább zavarba hoz a tekintete, ami még áthatóbb. Ehhez hozzájön az arca formája, ahogy néha megvillan az arany. Mûvész vagyok, vonzanak az esztétikai dolgok.

Mit szeretnél? Javulást. Bármit… akármit, ami jobb, mint ami most van, mert ez így… idegesítõ, semmi értelme! Már nem is tervezek gyereket, minek, ha nem is élvezné, a kicsihez is úgy állna hozzá… és így még azt is megakadályozza, hogy nekem jó legyen, de nem…

- Szeretném… ha több érzelmet mutatna – mondom lassan – Gyakran úgy tûnik, hogy neki teher, ha… szexuálisan közeledem felé.

- Tehát több intimitásra vágyik, ez teljesen érthetõ – mosolyodik el. Valamire emlékeztet engem ez a pasas – Az intimitás az, ami összetartja a kapcsolatot. Ezért különleges egy párkapcsolat, és ezért különbözik attól, ha egy vadidegen létesít szexuális kapcsolatot. Az pusztán az élvezetek hajszolása, de egy valódi kapcsolat a partner iránti bizalom és gyengédség, gondoskodás, ez nagyon fontos. A szexuális életükre pedig nagy hatása van.

Lassan megnyalom az ajkaim, és Andreara sandítok, de sápadtan mered maga elé. Ennyi, az egyik fülön be, a másikon ki… Kezdek kétségbeesni.

Szeretem.

Szeretem még egyáltalán? Megéri ezt a fejfájást?

- Milyen gyakran szeretkeznek? – jön a tízpontos kérdés. Sóhajtok, lehajtva a fejem. Mikor is? Amikor egy hete nem akar velem beszélni? Andreara nézek. Kérlek, csak…

- Ritkán – sóhajtok. Akkor borítsuk a bilit alaposan, otthon úgyis én leszek a rossz. Mea culpa. – Az elmúlt egy-másfél hónapban talán… kétszer vagy háromszor.

Olyan villanást kapok a menyasszonyom mogyoróbarna szemeitõl, hogy szinte érzem a gerincem kifordulását. Rettentõen mérges, ez más nagyon intim kérdés volt a számára. A doktor felkarcol valamit. Megint összedörgölöm a kezeim, és nagyon szívesen lennék most a konyhámban.

- Andrea…? Szeretne mondani valamit Victorral? Megosztani vele, hogy Ön hogy látja…

- Mi már mindent megbeszéltünk otthon – jelenti ki azonnal, szinte az orvos szavába vágva.

- Mégis mit? – nézek rá – Ne csináld, könyörgök! Fél év múlva esküdnénk – fordulok ismét az orvos felé.

- Gratulálok – biccent és feljegyez valamit.

- Ez nevetséges – szûri az ajkai között a párom, én pedig sóhajtva támasztom meg a fejem – Engem meg sem kérdeztél, hogy el akarok-e jönni. Ne is haragudj, de az, hogy neked ilyen… hogy neked ez probléma… és engem ilyen helyzetbe hozol… elnézést – szegi fel a fejét sápadtan, és feláll, a mellkasához szorítva a táskáját.

- Andrea, ne csináld… Andrea! – állok fel.

- A kocsiban megvárlak – jelenti ki hátra sem nézve és becsapódik utána az ajtó. Lesápadva meredek utána és a hajamba túrok tanácstalanul. Az orvos felé fordulok, ég a szégyentõl az arcom.

- Rettentõen sajnálom, elnézést kérek – nézek rá keserû mosollyal – Köszönöm, hogy ránk szánta az idejét.

- Hát… igazán nincs mit – pislog kissé meglepetten. – Ha a véleményemre kíváncsi… nem biztos, hogy miss Johnson… szerintem, neki elsõsorban egy rendes terapeuta kellene, hogy leküzdje a gátlásait.

- Majd megpróbálok beszélni vele – biccentek, és kezet fogunk – Köszönöm. A viszont látásra.

- Viszlát – mosolyodik el.

XxX

Csendesen dolgozok. Andrea hazáig egy szót sem szólt, otthon pedig rettentõen kiakadt, sírt is, hogy hogy lehettem képes ezt a háta mögött csinálni, milyen megalázó volt, egy vadidegen, ijesztõ férfivel kellett olyanról beszélnie, aminek igazán senkinek semmi köze… Még én éreztem magam szarul a végére.

Csendesen forgatom a húst a sütõlapon, serceg a zsír. Steak lesz… a krumpli oldalt párolódik, édes, friss vajjal és petrezselyemmel.

Rosszul éreztem magam, hogy ilyenbe kényszerítettem. Persze az alap probléma mit sem javult, de arra már… aljas és mocskos embernek érzem magam, de senkivel sem tudom megbeszélni, és kezdem úgy érezni, ennek az egésznek már annyira nincs semmi értelme, hogy meg sem akarom várni az esküvõt. Nem akarom ezt tovább csinálni…

- Victor, már nagyon késõ van, zárunk.

- Ez az utolsó, vigyétek ki – csorgatom körbe a szaftot, díszes mintát rajzolva, majd megtörlöm az ujjaim. Ennyi… most menjek haza?

Megborzongok a gondolatra. Olyan feszült a helyzet, hogy a balta megállna a levegõben. Nem akaródzik hazamenni a villámok közé, a depressziófellegek sûrûjébe.

Inni akarok valamit. Majd hazamegyek taxival, holnap meg buszozok. Leveszem a szakácskabátot és felakasztom a helyére, felkapom a saját holmim és a kezem dörgölve sétálok ki a személyzeti bejárón, elköszönve a többiektõl. Sétálni akarok. Inni valamit, egy kicsit forgatni a poharat és kitalálni valami kellemeset mondjuk egy whiskeyvel kísért desszertet.

Megint eszembe jut a doktor. A haja, a szemei. Még mindig olyan érzésem volt, hogy valamire emlékeztet, de annyira az agyam hátsó részében volt, mégis a nyelvem hegyén…

Hm… Mihez tudnám hasonlítani? Vörös bársony sütemény áfonyalekvárral és vaníliasodóval… vagy ribizlis créme brulee? Nem… Mindenképp olyan, mint egy édesség, semmi esetre sem tudom mint fõételt vagy aperitifet elképzelni.

Betérek egy bárba, kellemes, hangulatos, és nem dohányzó. Kérek magamnak egy italt, egy bourbont, kezdetnek. Abba se szólhat bele senki, ha leiszom magam a sárga földig.

A kapott papíralátétre firkálok egy pár recepttervet. Nem is próbálok a vörös szemek bûvöletébõl szabadulni, a második pohár alkohol után meg már nem is akarok.

A vörös bársony tészta mellett döntök.

- Nocsak, Mr Marsay – ül le mellém a bárszékre valaki. Oldalra fordulok. Aha, eper-szemek.

- Dr Landebert, üdv – nyújtok kezet, mosolyogva. – Szép estét.

- Ahogy látom, nekem szebb mint magának – emeli fel a kezét és kér egy italt. Megrántom a vállam.

- Ennél rosszabb ne legyen – mosolygok rá. Amikor kihozzák az italát, felé emelem az enyémet. – Egészségére.

- Viszont – koccintunk.

Negyed óra múlva egy oldalsó barakkban ültünk, két nagysör társaságában, jóízû beszélgetés közepette, bármirõl, ami egyikünk munkájába sem vág. Nevetve dõlök hátra, letéve a poharat, nehogy kilöttyenjen az ital.

- Jaj, fáj az oldalam – nevetek zihálva, tapogatva a bordáimnál. Megtörölgetem az arcom, ki vagyok melegedve, pedig csak egy fehér pulóver van rajtam, a kabát már rég mellettem hever. – Elhiszed, hogy nagyon régen nem nevettem már ilyen jóízût?

- Elhiszem – vigyorog. – Victor, lehet egy teljességgel szakmaiatlan megjegyzésem?

- Csak tessék – intek.

- Elképzelésem sincs, miért vagy még mindig azzal a bigott nõvel – csóválja meg a fejét. a hajamba túrok, összerázva a szõke tincseim és kortyolok egy nagyot.

- A legszomorúbb, hogy én is pont ezen gondolkodtam, mielõtt bejöttél – csóválom meg a fejem elhúzva a szám – Fogalmam sincs.

- Szerintem már megszoktad – emeli fel az ujját és lehajtja az italát – A kényelem nagy úr.

- Megint felvetted az orvosi imidzset – provokálom vigyorogva.

- Azt azért egyszerûbb, mint a szakácsot – vág vissza.

- Séf! Ha kérhetlek – nevetek fel. Nagyon régen nem beszélgettem, nem nevettem és nem éreztem magam ennyire felszabadultan gondtalannak. Mosolyogva hunyorítok az alkoholtól csillogó kék szemeimmel, nézve az õ vöröses pillantását.
A papírra írt kis recept a zsebemben van.