~*~

Virágillat fogad mindenütt. És nem csak a furcsa látvány kelt bennem furcsa érzéseket, hanem a légkör is. Készülõben van valami, ami érzem, tornádóként kap majd fel és sodor el valamerre, amíg én tehetetlenül hagyom majd. Cselédek és komornyikok sürgölõdnek, én pedig felvont szemöldökkel állok egy pillanatig a folyosón, mielõtt J megérkezik hozzám. Azt hiszem meg sem lepõdök a válaszokon, hiszen nem is másra számítottam Sofitól.

Te jó ég, még a nevét is úgy ejtem ki gondolatban, mintha össze lehetne ezt törni! Sóhajtva indulok hát egy kis könnyed reggelire, majd egy kis kitérõ után elindulok a ház új úrnõjét megkeresni, aki a kapott ajándékát hozzá méltóan kezeli. Látni már a keze nyomát mindenütt, amitõl apró felületeken mar meg a fájdalom vasfoga. Könnyedén lelek a nyomára, elvégre csak a sûrûsödõ fehérnépet kell követni. A szobába lépve egy pillanatig hagyom, hogy a tekintetem elsötétülten hussanjon végig a láthatóvá vált vonalakat, a kecsegtetõ íveket, míg a hangom megtalálva végre elûzöm a merevségemet, mielõtt még Sofi pillantana meg ebben az árulkodó pózban.

-Ugye tudod, hogy azért, mert kiûzöd, a lovaim az istállóból semmi sem változik meg?

Szemem cserbenhagyva sokéves tapasztalataimat megrebben, ahogy Sofi még csak felém sem fordul, csupán elintézi még a teendõit, és még csak rám sem néz... hát legyen.

-Ami a személyzetet illeti. J elmondta mit szeretnél, kifogásom persze nincs, ellenne, azt csinálsz, amit akarsz, elvégre felettük már te rendelkezel.

-Igen, ezt már tegnap említetted. – udvariasan fordul felém, és ez segít némi hûvös józanságot csempészni fellobbanó dühöm közé. – A lovaidat pedig nem kiûztem csak megkértem a lovászt, hogy mozgassa meg õket. Ebben nem hiszem, hogy bármi kivetnivalód lenne. Vagy tévedek?

-Gyalog is el tudok menni Sofi.

-Azt merem remélni. - végre rámpillant, szemeiben a tûz teljes hiányával, ami felér egy arculcsapással. Egyik szemöldököm felugrik, de valahol mélyen talán erre számítottam, elvégre tegnap nem épp a legbájosabb oldalam villantottam fel, én is visszakoznék ez után. - Látom kipihented magad, örülök, hogy jobban vagy. – mosolya épp olyan görbe, mint enyéim szoktak lenni, megtéveszteni nem tud vele. – Van kedved teázni velem? Úgy tudom nagyon kellemes ízû Earl Grey teáid vannak.

-A legnagyobb örömmel madame.

A gúnyos él önvédelmi eszközként villan szinte ösztönösen. Pedig igen hosszú idõbe telt, míg levetkõztem ezt az arrogáns szokást, nem tervezem ismét felvenni. Mégis olyan könnyedén siklik belõlem a gúny és a közöny, hogy még nekem is fáj. De ami tõrként hasít szívembe az az elõttem álló arca, amivel ellép elõlem, és a szalon felé indul. Céltudatosan lépked, látszik, hogy amíg én pihentem, õ nem lazsált. Elvégre, én ismerem a helyet minden titkával, mit a cselédség még csak nem is sejthet, így talán még õ sem, de akkor is, az a természetesség, ahogy elvette az ajándékát. Ha az okát sejthetném legalább tetteinek! És az egyenes beszéd helyett keringõzünk a szavakkal egymás körül. Nevetséges.

-Kérdezhetek valamit? - képtelen vagyok a nyelvem tartani, amikor a tenyerem úgy viszket.

-Hogyne. Mi az? - köszörüli a torkát a cigányútra téved falat végett.

-Miért csinálod ezt? Ezzel csak órákat nyersz. Esetleg egy két napot, de többet nem. Minket nem egymásnak teremtett a sors és ezt valahol mélyen te is tudod. Tegnap elmondtam… nem tudom megadni neked azt, amit akarsz. Bele kell törõdnöd, hogy nekünk nincs közös jövõnk. Azok az idõk mikor azt hittük minden miénk, na… az már elmúlt. Még azelõtt meghalt ez a gondolat, hogy éljen. Ne akard a saját szenvedésed… és ne akard az enyémet sem. - hangom halk, mégis szinte rikolt ebben a csendben, ami bizarr módon mégis a ház többi lakójának apró neszével telik meg.

-Neko. Már régen megadtál nekem mindent. Tudom, hogy félsz

-Félni? Ne légy nevetséges! – udvariatlanul szakítom félbe, egyáltalán nem szalonképes modorban.

-Azt hiszed, nem látom a szemedben a rettegést? Bármennyire is próbálod elrejteni, az ettõl még ugyan úgy ott van. Félsz, attól, hogyha egy pillanatra is boldognak érzed magad, akkor ez az érzést rögtön eltûnik, mintha nem létezett volna. Nem akarod, hogy segítsek… mert a legjobban… tõlem félsz. – lám, lehet mégis hosszú éjszaka terméke ez a sok okosság? Megrezzenek a gondolatra, hogy ennyire átlátszó lettem volna. – Egyszerre jelentem a mennyet és a poklot, a jót és a rosszat, az édeset és keserût. És tudod mit? Ez vagyok én. Egy ellentét. Ha akarok, pusztítok – felsikoltanak a csésze cserepei a padlón – ha akarom teremtek. - hozzám lépve néz szemembe, bûvölve boszorkányok bájával. – Nem ismersz.

-Én, ismerlek a legjobban ezen a világon. – állok fel én is, ujjammal érintve a hõn áhított testet, mely akár egy felsõbb hatalom, elõttem áll, mégsem az enyém.

-Ne légy kufár. – elmarad a várt reakció felõle, csupán eltol magától. – Ha azt hiszed, hogy ennyitõl elolvadok, tévedsz. Volt idõ, nem is olyan rég. De az, mint sok minden, ahogy azt mondtad… elmúlt. Most pedig, ha megbocsájtasz, rengeteg dolgom van. – megfeszülök, ahogy elsietne, de utánakapok, és magamhoz húzom. – Tartózkodnál, az efféle barbár megnyilvánulásoktól kérlek?

Illata az orromban, morcos, acélozott pillantása metszõn kúszik rám, teste ellenszegül nekem, ajkai morcosan csücsörítenek... a teljes kép helyett apró részletek jutnak csak el hozzám. Miféle groteszk világ lett hirtelen ez a hely, ahol élek? A hõn áhított nõ, aki a fõhõs karjából elhúzódik, és köszöni, megvan mindene a vagyonával. Önmagam bolondságán már nevetni sincs erõm.

-Nem tudom, mire készülsz kedvesem. De tegyél bármit, semmin nem tudsz már változtatni. El fogok menni. – a csókos száj mosolya végképp eltántorít a valóság talajától.

-Azt csinálsz, amit akarsz. Bár… az is elõfordulhat, hogy én megyek el elõbb. – meglepetten nézek rá, hiszen mi rossz fûzõdhetne hozzá a házzal kapcsolatban oly nagy, mint amekkora az én okom ilyesmire?

-Megmondtam, hogy az szükségtelen lépés lenne. A Szellõrózsa a tiéd lesz.

-Hogy itt tarthass, hogy a biztonság kedvéért tudd, hol vagyok? – szótlanul állok, porig alázva, összetörten minden értelemben, és semminek érzem magam, mégis képes vagyok a közöny arcát fenntartani, miközben ordítani lenne kedvem. – Ja, igen. Holnapra szabót hívok. Azt javaslom… szólj neki te is, hogy nézzen be hozzád.

-Minek? – eláll tõlem messzebbre, egy mosolyt ereszt felém, és én úgy érzem, hogy ezen apró titok megfejtése lesz ezentúl életem értelme... merthogy más úgysincs.

-Az titok.

És eltûnik szemeim elõl.

~*~

Másodpercek telnek el olyan kínban, amit Yume gaztette óta nem éreztem ekkorának. Nem is az fáj, hogy így viselkedik a szeretett nõ. Megszoktam, hogy engem nem szeretnek, így könnyedén elfogadtam, habár az ûr, amit maga után hagyott, megint csak keserû mosolyt hagyott arcomon. Inkább az, hogy itt tart, hogy lássam, mit csinál, talán az volt a legrosszabb.

Bál... Az életem, és a közös jövõnk romokban, õ pedig a megannyi etikett és udvari szabály ellenére rongyot rázni akar, mutogatni, hogy neki ez is megvolt. Nem akarok róla tudni, de attól, hogy nem foglalkozok az üggyel, az még foglalkozik velem. A cselédek ugyanis idõnként a nagy változások jóváhagyása érdekében hozzám futnak még mindig, J is gyakran benéz hozzám, mintha egy halálán lévõ öreg nagybácsi lennék. és... Igazából úgy is érzem magam. Mégis elhajtok mindenkit, nem akarván az egésszel törõdni. Elvagyok a szobámban, vagy a könyvtárban, esetleg a kúria legfelsõ, eldugott zugaiban lévõ padláson bújkálok minden és mindenki elõl, hogy egy lehangolódott, öreg zongorán pötyögjek melankolikusan.

Persze, elmehettem volna, mégis itt tart az ok, hogy tudjam, mit vár a báltól. Mert több mint bizonyos vagyok benne, hogy ott majd kibújik minden szög a zsákból, és én majd ihatom a levét annak, amit mindenkivel közösen szépen megfõztem. Kimondta, hogy a mazochizmus már kiment a divatból?

Egyetlen nagy esemény történt az elõkészületek alatt, amikor halálsikolyra rontottam a könyvtárba, készen arra, hogy bárkinek betörjem az orrát, és némileg talán boldogan is, hogy hátha a felesleges energiáim levezethetem végre valakin. Így nem csoda, hogy nem tudtam a nevetésem visszafojtani, amíg az ártatlan, habár éhes kígyóim a saját szobámba szállítottam, hogy jóllakjanak. Mindennemû eltávolításukra vonatkozó felkérést, fenyegetõzést és egyebet elhessintettem. Inkább egyenek meg, semhogy megszabaduljak azoktól, akik egész életem során kitartottak mellettem. Ígyhát a péntek vacsorám is úgy töltöm, hogy az ágyban fekve nyammogom el a fûrészpor ízû fogásokat, étvágy és életkedv nélkül, ami ebben a házban nem meglepetés, így senki sem néz rám ferde szemmel. Fõleg, hogy csak J-vel érintkezem legfõképpen, tõle tudva meg mindent amit csak számít. Mondanom sem kell, hogy nem így képzeltem el ezt az egész visszatérést ide.

~*~

A zene hivalkodó, a légkör kellemesen pikáns, a vérvörös öltözékem pedig – kaján vigyorral állapítom meg – tökéletesen illik Sofi ruhájához, pedig nem beszéltünk össze. Elegáns és nem giccses nonfiguratív minta követi a szövetet hûségesen. Minden mesterkélt, mû és álcázott. Akár én és a létezésem. Minden nehézség nélkül vegyülök a vendégek közé, és a hírnevemhez hûen viselkedek, minden gond nélkül. Talán csak a csábítás öröme marad el, meg a sikerélmény. Akarom vagy sem, végig egy alakot kísérek figyelemmel, miközben pár szóval elérem, hogy nõk hada rebegtesse rám szempilláját. Lehetetlen alak lennék, hogy úgy érzem, kívülrõl nyalogatom a mézes-bödönt?

A bál szépen halad, mindenki jól érzi magát, míg én a kellemes alkoholos befolyásoltság alatt pontosan számon tartom az összes táncot, amit bizonyos nõszemélyek nem velem, hanem mással... Hoohó! Szökik a hõsnõ a rendezvény közepén? Pillantása egyértelmû, és nem is kell sokat manõvereznem, hogy elszabaduljak az üresfejû, elõítéletekkel teli közönségemtõl, és pillanatokkal késõbb már a teraszon át távozok a zsúfolt terembõl. Az esti hûvös levegõ józanítóan hat rám, gondolataim kevésbé kalandoznak szerteszét.

-Csak nem megszédültél? Ha nem eszel rendesen annak többnyire ez lesz a vége… - ezzel elárultam magam kissé, hiszen az, hogy nem étkezik a házban dolgozók között is csak keveseknek tûnt fel.

-Neko, elmegyek.

-Tessék? - sokat ittam volna, vagy csak még szombat reggel van és nem keltem fel?

-Nézd ezt a fantasztikus helyet. Újra életet leheltem belé. A tiéd… neked készítettem. – fapofával nézem, ahogy a mágus elfedi titkait, és meghajol a mûsor végén. – Lehet, hogy igazad volt és mi tényleg nem vagyunk egymásnak valók. De tudnod kell, hogy… - elharapja a legfontosabb résznél, és én hirtelen úgy érzem, soha ennyire nem tiszteltem még õt. Nem is folytatja. – Bánj jól a személyzettel. És ügyelj, hogy mindig legyen friss virág. Az a legfontosabb, az teszi otthonossá. Tarts bálokat… és keress egy rendes lányt. – elfordul, de még a válla felett visszamosolyog rám haloványan. – Ne kelljen aggódnom érted.

Épp csak pár lépést tesz, mégis mintha évtizedek múlnának el pillanatok alatt. A holdfényben ruhája minden gyûrõdése szinte láthatóvá válik, kiemelve karcsú alakját. Hajából elszabadult tincsek ragyognak, akár a folyékony ezüst az éjszaka komor sötétjében, míg feje felett a csillagok glóriaként hunyorognak felénk. Az eddig szorongatott pohár, amibe kapaszkodtam, amin minden sérelmem levezettem már... most úgy csúszik ki érzéketlen ujjaim közül, hogy még csak nem is érzékelem, csupán a drága kristály csilingelését, ahogy halálát leli az udvar apró kövén. Mellkasom kegyetlen fájdalom szaggatja, míg én próbálok, rendíthetetlenül próbálok úrrá lenni azon a kavalkádon, ami bennem dúl.

Az eddig laza tartás, amivel felvérteztem magam minden támadás ellen, túl kevésnek bizonyul, így egyik kezem zsebre is vágom, ami az én rangomban teljességgel megengedhetetlen, és sértõ, és közben a vállaim is kissé védekezõn húzom fel. Annak ellenére, hogy mögöttünk a sors kifacsart humora végett a bál még mindig zsibongva folyik, hogy a zene hangja ide hallatszik, hogy az este neszei annyira természetesek, ebben a pillanatban semmi sem tûnik helyénvalónak. Mint aki alól a talajt a feje felé fordították, úgy állok ott, hagyva, hogy a hideg körbeöleljen, és nem törõdök vele, hogy a viselkedésem egy cseppet sem méltó semmilyen jogos vagy elorozott címemhez. Sõt mi több, férfinek sem érzem magam.

Az õrület határán végül halk nevetés szakad fel belõlem, némi hisztériával az élén észrevétlen, de közben viharfelhõkre hasonlító szemeim végig a megtorpanó Sofit figyelik. A nevetés úgy hal el, ahogy jött, egyik pillanatról a másikra, mintha megtört volna valami. Látom, hogy felém fordul, de felhõ takarja az ég arcát, így a Holdfény nélkül pedig árnyékban marad arca, én pedig már találgatni is fáradt vagyok, mit láthatnék vajon ott. Az ég felé fordítom arcomat, egy hosszú, néma pillanatig csupán arra vágyva, hogy a furcsa szúró érzés szûnjön meg a szemeimnél, és a torkomból is tûnjön el a gombóc.

-Miért?

Krákogom olyan hangon, hogy alig ismerek rá magamra. Az égrõl lassan a mozdulatlanul engem bámuló alakra fordítom tekintetem, haloványan remegve, és én mindent elvetve a hidegre fogom, pedig hosszú ideje én már sem érzek hõséget vagy hûvöset. Mintha a légkör is megfagyna körülöttünk, egy izzó pillanatban ragadtunk, õ és én, mert egyikünk sem akar megmoccanni, nehogy a törékeny pillanat úgy váljon semmivé, mint az elõbbi pezsgõs poharam.

-Miért kínzol? - suttogom magam elé, mégis tudom, hogy ezt a halk alig-sóhajt is meghallja, akinek szánom. - Nem azért hoztalak ide, hogy a Szellõrózsa, ami mindig csendes kínokra emlékeztet, a te kezed után az enyém legyen. Mert ugyan miért jönnék ide vissza? Ez a hely nem az álcák helye, hanem a csend szigete. Ahol az vagy, aki lenni akarsz. Odaadtam neked mindent, és te az arcomba hányod a tökéletes másukat. Tudom, ezt érdemlem.

Két hirtelen lépéssel termek elõtte, vállait megragadva, hogy az illékony sziluettje ne olvadhasson a sötétbe, hogy ne tûnhessen el akár egy délibáb. Szorosan fogom mezítelen kis gömbölyûit, melyeket a kezembe teremtettek talán, úgy illanak oda, mégis haloványan remegnek. Szorosan húzom magamhoz, tébolyultan a bennem zúgó gondolatoktól és érzésektõl, melyek rendszertelenül törnek ki belõlem. Hosszú éveken át egy álarc mögött éltem, õ mégis oly könnyedén fújta le rólam, hogy hirtelenjében én érzem magam meztelennek elõtte.

-Mondd, miért taszítasz engem a pokolnál is mélyebbre? Vagy tényleg félnék tõled? - egy elszabadult tincset emelek ajkaimhoz, lehunyt szemmel õrült mosoly-grimaszt fojtva belé. - Nem... Félek, de nem tõled, hanem miattad. Olyan csupaszon állok mindig elõtted, mintha most születtem volna. Nincsenek titkaim elõtted, talán csak annyi, amennyit nem hallottál még. Kérned kell, és minden a tiéd. Káprázatot szórsz elém, de ma már nem érem be ezzel! Kínzol és eltaszítasz. Úgy látszik mindkettõnk bûbája kifogott a másikon. De ha vissza lehetne menni az idõben nem csinálnék semmit másképpen. Amióta megláttalak... - hevesen szorítom magamhoz, hallom elhaló sóhaját, és a szavak ellenõrizetlenül buknak ki belõlem. - Vágyok rád, vágyom mindenedre, és közben nem érdekel, hogy megváltasz-e közben, vagy elõbb meghallok. Imádom minden porcikád, csókolnám a lábad nyomát, ha engednéd, teletölteném a poharad, ha kiürülne, vagy az életem lángjával világítanék a sötétben, ha az nem aludt volna már ki évszázadokkal ezelõtt. Mint szomjazónak a víz, vagy téli állatnak a bunda, elengedhetetlen vagy!

Hangom rekedten recseg a sötétbe, olyan végtelenül halkan, hogy a meglibbenõ szél sem hallhatná, mégis a szoborként álló alak hallja, hiszen levegõt is alig vesz... Vagy tán csak én szorítanám ennyire? Az elõbbi hevesség ugyan megmarad, mégis ahogy kezem emelem, hogy arcára simítsak, könnyed, lágy mozdulattá szelídül, hogy úgy simítsam, szemébe néznék, de még mindig nem látom a csillogásán kívül azt, amit látni szeretnék, így meg sem lepõdök már, hogy bizonytalanságom nem kap választ. Pillekönnyû érintésekkel cirókálom végig arcának minden szegletét, mintha emlékezetembe akarnám vésni, és ki tudja, talán így is van.

-Ha menni akarsz... - sóhajtom, beletörõdve az elkerülhetetlenbe, ajkaira. - Menj. Mert melyik madár az, mely énekelni tudna egy aranykalitkában elvágott torokkal? Menj, és ne nézz vissza. De ne kérj tõlem lehetetlent. Mert ez után ez a birtok újra lezárul, és bár az élet majd megy tovább egy láthatatlan úr kénye-kedve szerint, a gazdája nem lesz itt többet. Semmi nem fûzõdik ehhez az épülethez, mely csak kõ és szenvedés, hiszen mi élõ, élhet máshol is. Ne nézz vissza, Sofi... - nevét úgy ejtem ki, mint egy drágakövet, mely ujjaim közül kiesve porrá zúzódhatna a kövön. - Nem leszek már, hogy figyeljem léptedet, vagy hogy egy ég alatt térjek veled nyugovóra. Az a világ, ahol nem vagy az enyém, nem kell. Önzõ démon vagyok, kinek kezei között minden meghal és összetörik, talán ezért futsz elõlem, és megértem én. - és tényleg értem, hiszen a tõlem távol álló komoly hangnem mire fel lenne? - Vedd szárnyad alá a Szellõrózsát, ha nem leszek, tedd olyanná, hogy másoknak eszébe se jusson a sarkakban élõ árnyakra gondolni. Mert...

Nem folytatom, habár az az egy szó ott csüng közöttünk, amit kimondani fáj és képtelenség, mégha annyira komolyan is gondolom, hogy akár itt elõtte halnék szörnyû halált igazamért. Állkapcsaim mégis úgy szorulnak össze, mintha valami államtitkot akarnának erõszakkal kihúzni belõlem, és amilyen makacs vagyok... lassan hajolok ajkaira, hogy legyen ideje elhajolni vagy elfutni, ahogy ez a kis boszorkány mostanában teszi ezt velem, az õrület végsõ határai felé hajszolva, de nem teszi. Így egy csóknak alig nevezhetõ puszit lehelek a rózsás ajkakra, és távolodnék el, mielõtt a visszautasítás engem is eltörne... Mert ezt csinálta velem. Apró szilánkokra zúzott, hogy két kicsiny kacsójába kapva õket átnyújtsa nekem.

Oly hirtelen fonja körém két karcsú karját, hogy meglepõdni sincs idõm, majd remegõ ajkak simulnak enyémre, a csókja édes, csábító és forró, én pedig ellenállás nélkül viszonozom, hisz mely éhezõ az, ki elutasítja a kenyeret, ha önként adják? Vállán lévõ kezem birtoklón simul derekára, hadd élvezzem ki a pillanat adta gyönyört, mely még adatott nekem, másikkal pedig a csodaszép kontyot bontom szét pillanat alatt, hogy a gyönyörû hajzuhatagba fúrjam ujjaim, és még közelebb húzzam magamhoz. A szenvedélyes csók észrevétlen válik mohóvá, míg én úgy falom ajkait, mintha nem lenne holnap. Talán nincs is. Hosszú percekig, vagy szeretném hinni, évszázadokig állunk így, a csillagos ég alatt, egymást ölelve, sõt kapaszkodva a másikba, szorongatva, egymásba préselõdve.

A csókot erõvel szakítom meg, zihálva, és állati morranással szorítom arcom a nyakához, beszívva illatát, lehunyt szemmel figyelve szívdobbanásait, hátha az lecsillapít, de vérem száguld ereimben, és forró légvételeim mind a bõrén halnak el. Remegve simulok hozzá, mintha legalább egy rossz gyermek lennék, kit az anyai szívre ölelnek mégis, és Õ gyengéden simít fejemre, csillapítva a bennem tomboló vihart. Apró csókot lehelek vállgödrébe, és amikor angyali hangja reszketve megszólal, légvétel nélkül állok, hogy egy hangot se szalasszak el.

-Hogy képzeled, hogy nélküled tudnék élni? Milyen világ lenne az nékem, ha tudnám, hogy te nem vagy sehol, és hasztalan fordulok, nem láthatlak többet?

Oly hirtelen mozdulattal egyenesedek fel, két tenyerem bölcsõjébe fogva arcát, melyet egy mesteri kéz sem tudna ily gyönyörûen megörökíteni, mert oly szükségem van arra, hogy lássam arcát, mint a levegõre. Csak egy lépésnyit mozdulok arrébb, hogy legalább a hold arca világíthasson rá, és ahogy a vonásain a saját érzelmeim tükörképét pillantom meg, zokogni vagy megkönnyebbülni lenne kedvem. Mégis elkomorul az enyém, kemény elhatározással, míg jobb kezem a derekára kúszik ismét, de bõrérõl el nem véve kezem, mert úgy vonz minden érintés, mit tõle lophatok, hogy képtelen lennék most még csak egy centivel is távolabb kerülni tõle. Szemeim sötéten ragyognak, akár az ónix-kavicsok, engedem láttatni azt a dögöt, mely bennem feni a fogát, mely karmaival kapja el áldozatát, hogy sose eressze el újra.

-Jól vigyázz, mit beszélsz, mert még egy szó, és többet nem eresztelek. Elõbb találok halálnemet, mely kettõnket egy helyre visz tovább, semhogy másé légy vagy elhagyj.

Figyelmeztetés bújik szavaim mögé, talán hogy hagyja abba ezt a komédiát, vagy gondolja komolyan, mert ez a számtalan pártfordulás kifordít önmagamból, és a tetteim következményeiért felelõsséget nem fogok tudni vállalni. Õ mégis szikrázó szemekkel, ünnepélyes komolysággal néz rám, szemeiben tûz ég, melyet már ég tudja csak, mikor láttam, és egy pillanatra minden eddigi szó nevetségessé válik, amiért ez az egész történt.

-Akkor sem vonom vissza szavaimat. Neko...

A szavait belé fojtom egy csókkal, mely nem tapogatózó, hanem lecsupaszított vágy. Mit érdekel a vendégség vagy a világ, ha egy egész univerzumot tartok karjaim között? Jöhet a világ vége, akkor sem szakíthatja el tõlem ezt a tündért, mely álnok mód láncolt magához anélkül, hogy észrevettem volna. Nem csak elveszem, mi kell nekem, hanem adok is, annyi mindent sûrítve ebbe a csókba, mi csak belefér, ami el nem mondható, és egy szó szaladgál bennem körbe-körbe, mint egy napon megbuggyant kiscsikó.

Szó nélkül fogom kézen, és ölbe kapva, sietõs léptekkel haladok a kastély felé, ám nem a terasz felõl, hanem egy aprócska ajtón át lépve az épületbe. Lépteim megnyújtom, elvégre nem méltó futni azzal a karjaidban, akit nem eresztesz ki többet onnan. Miénk a világ minden ideje, mégis türelmem végesnek látszik. A zene, mely ide szûrõdik halk, alig hallható, és ahogy a hosszú folyosókon át haladok tántoríthatatlanul, szerencsére senki sem kerül a szemem elé. Nem is létezik semmilyen földi vagy túlvilági erõ, mely most megállíthatna. Fõleg, hogy az aprócska test, az én szemem fénye hozzám bújva ölel engem, puha puszikat lehelve a nyakamra, forró leheletével bolondítva tovább. Útközben azonban J mégis valahonnan elõkerül, mindent tudó pillantással nézve minket. Bosszantó, hogy így összejátszottak, mégsem tudok haragudni. Hogy tudnék, mikor mellkasomban valami furcsa érzés robbanni akar, és egy személynek szánom csupán!

-A bál véget ért. - hangom ellentmondást nem tûrõ, sietõs és már-már közönyös annak, aki nem ismer. - Mindenki hazamehet. A lámpákat oltsák le, a személyzet holnap délig kimenõt kap. Aki zavar, az számoljon a következményekkel.

Szûröm fogaim között a parancsot, oda sem nézve, csak a lépcsõket figyelve. J észrevétlenül tûnik el, és mire felérek a szobám folyosójára, minden zaj megszûnik odalent. Zúgolódás, de mit érdekel, hogy ennek a kornak a népe mit gondol rólam? Hittek már gyilkosnak is, tudják, hogy liliomtipró vagyok, egy ilyen hirtelen véget érõ bál rajtam már nem oszt, nem szoroz. Lábbal segítek az ajtónak kinyílni, és amint belépek, a visszacsapódó lendülettõl végérvényesen zárul be mögöttem. Út közben anélkül rúgom le cipõim, hogy megakadnék két lépés között, majd az ágyhoz érve megállok. Kicsi báránykám el nem futhat már, sietni pedig már nincs hova.

Mintha üvegbõl lenne, úgy teszem le az ágyra, hosszú pillanatig csak nézve égõ tekintettel az ágynemûn elterülõ kecses alakot, majd a zakómat egy könnyed mozdulattal a vállam felett elhajítva feltérdelek az ágyra. Lassan érek hozzá, lágyan, hasára téve legyezõ alakban tenyerem, majd felfelé simítva keblein át a nyakáig, ott a hajába túrva, és finoman megemelve fejét, hogy az elõbbi csókokkal ellentétben egy végtelenül lágy, szeretgetõ csókot adjak. Mert legyen vágyam bármilyen nagy, én ma este adni akarok, mindent, ami csak erõmbõl kitelik, ami csak emberileg lehetséges.

Másik alkaromra nehezedve dõlök Sofi felé, puszikkal halmozva el arcát, állát, torkát, a füle alatti gödröcskét, melytõl a libabõr végigfut rajta. Közben kezemmel a ruháján simítok végig, lehunyt szemmel futva rajta végig, majd a hátához siklik, hogy a kapcsokat meg egyéb akadályokat könnyed mozdulattal gyõzzem le. Karcsú kezek fonódnak közém, hajamba túrva, vállamra, hátamra simítva, szorítva, becézve, hogy szinte fontosnak érzem magam.

-Sofi...

Vallomásként súgok a fülébe, hiszen ide nem illenek a bájos csacskaságok, bolondos hazugságok. A neve a mantrámmá vált, és ez a két szótag rohangál bennem fel és alá. Letisztult mozdulatokkal érek hozzá, nem mintha a mulandóságtól félnék, csupán én nem bírok most hevesen megmozdulni. Színtiszta vágy kering bennem már vér helyett, szívem majd kiugrik a helyébõl, és a fülem tele van aprócska sóhajaival. Végigcsókolom kulcscsontját, egészen a válláig, egy aprócska helyet sem hagyva ki, ajkaimmal fürösztve bársonyos bõrét, míg töretlenül bontom ki ruhájából a karcsú kis testét. A súlyos, ám gyönyörû ruha végül lekerül róla, én pedig vágytól csillogó szemekkel pillantok rajta végig, hogy forró tenyerem kövesse pillantásom, és ne csak nézzem, de érezzem is a látványt.

Felsõ testérõl lehámozom az utolsó ruhadarabokat is, majd ajkaimmal térképezem fel a feltáruló bõrt. Kebleihez simítom arcomat, rózsaszín mellbimbóit játékosan nyalintom körbe, majd köldökéhez érve lassú csókot hintek köré. Kezei finoman húznak meg, én pedig késlekedés nélkül simulok hozzá, kissé meglepetten, hogy mindketten mezítelenek lettünk, habár fogalmam sincs, az én ruháim mikor és hová tûntek el... Habár nem is érdekel. Bõre forró, akár az ereimben zúgó láva, mégis hûvösnek érzem magam. Karcsú lábaival is derekam öleli körbe, ölét az enyémhez dörgölve csintalanul, én pedig mély morranással válok meg csókjától. Karcsú ujjak matatnak nadrágomnál, én pedig türelmetlenül rúgom le magamról, míg formás fenekén végigsimítva könnyed mozdulattal bújtatom ki az utolsó ruhadarabjából is. Lassan húzom le a fehérnemût, az anyag után végigcsókolva lábait, majd csuklómozdulattal hajítom el azt is. Újra hozzá simulok, röpke pillanatra érintve ajkaim övéhez, majd újra nyakának ívét csókolom, közben mellein simítva végig, vagy a fenekére markolva emelem meg kissé, hogy lábait újra körém tekerje, forró testét enyémhez kulcsolva. Saját vágyaim figyelmen kívül hagyom, és végtelen türelemmel és gyengédséggel simítok rajta újra végig, majd csípõjén kissé emelve a lábai közé tolom térdem, széttárva õket, és közéjük helyezkedve. Ölünk újra összeér, én pedig vállára nyögök torokhangon. Ujjaim kíváncsian futnak szeméremajkai közé, nyögést csalva ki a duzzadtra harapdált ajkak közül, megremegtetve az egész testét. Egy ujjam csúsztatom finoman a forró hús közé, amitõl elhaló sóhajtok sorozatát zsebelem be.

Forrón sóhajtom a nevét bõrére, majd nyelvemmel lustán nyalintom le onnan, hogy az enyém lehessen, aztán fogammal végigkarcolom vállát, és karjait addig csókolom végig, amíg érem. Második ujjam csúsztatom belé, tapogatózva, simogatva õt, míg a kéjtõl meg nem feszül a teste.

-Neko!

Megborzongok a hangjától, vagy talán attól, ahogy a nevem ejti ki ajkain, és ujjaim kihúzva belõle két kézzel karolom át. Várakozón piheg, szemeimbe nézve, és az a bizalom, az a mély tekintet egy pillanatra megállít. Hosszúra nyúlik a pillanat, míg egymást nézve egy teljesen más világba csöppenünk, és én újra szavak nélkül vallok neki, mindent, ami én vagyok, és elhomályosuló tekintete láttán úgy vélem, nem én vagyok az egyetlen, aki így érez.

Végtelenül lassan hatolok belé, holott remegek a vágytól, hogy legalább egy kicsit siessek, de most nem egy konyhalányt csábítottam ágyba, és épp ezért nem is így akarom csinálni. A gyönyörbe a várakozás kínja vegyül, ami tovább nyújtja a kéjt. Amint teljesen elmerülök benne, teljesen magamhoz ölelem, és egy mély csók után arcomat a nyakába temetem. Istenek, mennyire szûk és forró! Nem csak kezeivel és lábaival szorongat, hanem ott belül is... reszketegen sóhajtok fel, kiszáradt ajkakkal harapdálva meg fülét finoman, és várok. Oldalán simítok végig, fel a combjáig, majd vissza a gömbölyû fenékre, mely tökéletesen idomul tenyeremhez... És közben kis körmök mélyednek vállamba, hátamba, csíkokat szántva bõrömre a szenvedély hevében.

Szívem majd kiugrik a helyérõl, mellkasom beszakadni látszik, és tüdõm oly picinynek, hogy levegõt sem bírok venni. Fülemben dobol a vérem, mégis minden aprócska hangot tisztán hallok. A vágy a gerincemen vág végig, hogy a forróság a férfiasságomban összpontosuljon. Ajkaim minden elérhetõ bõrfelületet végigjárnak, alabástrom fehérségüket szûztelenítve, csókfoltokat hagyva szerteszét, mintha csak tulajdonomként jelölném meg. Pedig igazából én vagyok az övé, és amíg ezt nem tudatosítja teljesen, addig leheletnyi elõnyben vagyok. Ölel magához, mintha a testébe akarna gyömöszölni, én pedig azt kívánom, bár megtehetném, hogy örökre vele maradjak!

Csípõje finoman megmoccan, én pedig lassan kihúzódok belõle, hogy késlekedés nélkül merüljek el benne újra, félúton találkozva vele, mert õ is türelmetlenül löki magát felém. Könnyek fojtogatnak, torkom egészen összeszûkül, és hiába tûnik úgy, hogy megszólalni sem lennék képes, a neve buggyan ki belõlem minden szusszanással, sóhajjal és nyögéssel. Minden mozdulatom viszonzásra lel, a legõsibb ritmusra mozdulunk. Nincs semmi kapkodás, semmi marakodás, olyan nyugodtan mártózunk meg a gyönyörben, mintha nem dúlna bennünk türelmetlen vágy, hogy a csúcsig hajszoljuk egymást. Az édes kín fûszerezi meg éjszakánkat, és az ég minden fénye az ablakomon látszik beragyogni, hogy az ágyban fekvõ alaknak éteri külsõt kölcsönözzenek. Idõnként megremeg, vagy akaratosan felém lendül, de nem gyorsítok. Kínzó ringással egyesülünk újra és újra, olyan tökéletes érzést keltve ezzel, mintha a világ kezdete óta összetartoznánk. Egymás szájából kapkodjuk a levegõt, és csók helyett csak kóstolgatjuk a másik ajkait, fogunk néha összekoccan, hogy utána cinkos pillantást válthassunk. Izzik körülöttünk a levegõ, csodálom, hogy nem gyúl fel az egész ház. A levegõ nehézzé és sûrûvé válik, a csend pedig tapadóssá, mely minden aprócska neszünket felerõsítve dobja felénk.Ez a pillanat nem a vágyról és a beteljesülésrõl szól. Nem csak az érzékiséget és a sikolyokat akarom elérni. Adni akarok, mindent, ami bennem van. Szerelmet, boldogságot, a fuldoklást, a kínt és a szenvedést, a tébolyult kétségbeesést, az akarást és a birtoklási vágyat. Lecsupaszítom a szívemet, hogy a csillagos ég leple alatt szótlanul nyújtsam át Neki. És õ minden késlekedés nélkül veszi el, hogy a kicsi darabkákat csókjaival és mosolyával összeforrassza, majd rabul ejtse.

A gyönyör végül oly hirtelen csap le ránk, akár a villám, egymásnak feszülve kiáltunk fel artikulálatlanul, és hosszú percekig csak pihegünk egymáshoz szorulva, ebbe a pillanatba is beleragadva. Alkaromra nehezedek, hogy ne nyomjam össze, holott mindenem remeg még. Végül melléhemperedek, és a takaróért nyúlok, hogy utána a kullancsként rám tekeredõ Sofit átkaroljam, majd betakarhassam magunkat. Zsongó sötétben fekszünk, csak õ és én, rang, cím és hír nélkül, ártatlan csupaszsággal. Szívünk egyszerre dobban még most is.

Gyöngéd mosoly bukkan fel arcomon, mely eddig a vágytól komor, és az imádattól égõ elegye volt, ellazítva vonásaimat, és tekintetem is felengedve vált világossá, már-már szûzies babakékké. Lágy mozdulattal söprök ki angyali arcából pár kusza tincset, hogy a füle mögé tûrjem, és arcára leheljem csókomat. Nem néz már rám, csak õ is elmosolyodik a fáradtság ködén át. Ellazulva bújik mellkasomhoz, fejét szívemnél pihentetve, mely a nevét dobogja szüntelen, megbolondulva. Amíg õ elszunnyad, én a delíriumos valóságban lebegek, az álomföldén fél lábbal, és az õ álmát õrzöm hallgatagon. Pillekönnyû érintésekkel cirógatom, amíg a Hold lassan elindul lefelé.

És a sötétben, álmomban vagy ébren talán, egy szót susogok el hangtalan, míg a szemem lehunyódik. Egy szót, melyet még sosem ejtettem ki talán gúny vagy lenézés nélkül, és melynek nincs az égen kívül más tanúja. Szinte álomba ájulok eztán, hogy Sofit keressem még ott is.