Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2. 3.

Chii2019. 07. 08. 14:06:29#35637
Karakter: William Davis



 

– Jamie? – hökkenek le teljesen, mikor feltárul a bejárati ajtó. Nem más áll velem szemben, mint az exem, James Clifford. – Mit keresel te itt? – vonom kérdőre, hiszen nem gondoltam, hogy látom még valaha a házamban.

– Szia, Will – mosolyog rám szemérmetlenül. – Azt hittem, jobban örülsz majd nekem – kacsint rám kuncogva, mire idegesen nyelek egyet. Miért érzem azt, hogy ennek nem lesz jó vége?

– Nem számítottam rád. Szólhattál volna, hogy erre jársz – mondom, de jó házigazdához híven kintebb tárom az ajtót, hogy be tudjon mellettem lépni. Fel sem veszem, ahogy félig hozzám simul, miközben elsétál mellettem.

– Gondoltam, megleplek – magyarázza körbejártatva a tekintetét. Hát az már biztos, hogy meglepett, de kétlem, hogy ez olyan jófajta meglepetés lenne. – Szinte semmit se változott ez a hely.

– Komolyan, James – szólítom meg mindenféle becézés nélkül, amiből érti, hogy nem akarok mellébeszélést. – Miért jöttél? – vonom fel a szemöldökömet kérdőn.

Halkan felsóhajt. – Több mint öt év telt el az erdő növényzetének felmérése óta – kezd magyarázásba. – Az egyetem küldött, ideje új statisztikákat készíteni.

– Miért nem engem kértek meg? –morranok fel. – És ez nem magyarázat arra, hogy miért éppen te jöttél.

Vállvonogatva pillant rám. – Tudták, hogy ismerem a helyet, megkértek, elfogadtam. Te is tudod, hogy a vadállomány felmérése rád hárul. A kettőt együtt pedig nem tudod végigcsinálni. – Sajnos ebben igaza van. A terület elég nagy, és mivel mindkettőt pár hónapon belül el kell készíteni, egyedül nem végeznék vele.

– Azt hittem, jobban szereted a nagyvárost, és eleged van abból, hogy a semmi közepén legyél – idézem a szavait, amit az egyik régebbi veszekedésünkkor vágott hozzám. Még ma is élénken él bennem, hogy milyen dühösek voltunk akkor mindketten.

Kínosan mosolyodik el. – Talán tévedtem… és nem csak ebben – néz rám komolyan. Közelebb jön hozzám, hátrálnom kellene, de nem tudom elhinni, amit hallok. – Hiányoztál – suttogja még egy lépést téve felém, ám mielőtt elérhetne, a lépcső tetejéről Aiden hangja zavar meg minket.

– Jamie? – hallom a kérdést, a döbbenet egyértelműen kihallatszódik a hangjából.

– Nicsak, öcsisajt – mosolyog felé fordulva nem túl őszintén. – Meg sem lep, hogy megint gipszben látlak – mondja, de én még mindig alig birok mozdulni. Előttem áll a volt és a jelenlegi szerelmem. Mihez kezdek most? Aiden vajon mit szól Jamie érkezéséhez? Abban a pár hétben, amit együtt töltöttek, sem jöttek ki túl jól…

– Én csak… – kezd hebegni. – Szólongattalak, de nem feleltél… – mondja, amitől rögtön bűntudatom lesz. Ott kellene lennem mellette… – Semmi gond… boldogulok egyedül is… – makogja a fürdő felé igyekezve, és mielőtt még a segítségére siethetnék, hallom a zár kattanását. Remek… Ez remek… Ez a nap is jól kezdődik.

Sóhajtva túrok bele a hajamba, majd gondterhelten nézek volt barátomra.

– Nem gondoltam, hogy még itt lesz – mondja kissé szájhúzva.

– Tessék? – kérdezem meglepetten.

– A kölyök… Nem gondoltam, hogy még mindig itt fog lógni rajtad – vallja be, miközben a konyha felé indul. Követem őt, de egyáltalán nem tetszik a hangneme.

– Aiden nem lóg rajtam, én vagyok a gyámja – közlöm vele kissé nyersen, mire védekezőn emeli maga elé a kezeit.

– Jól van, na, tudom, hogy úgy véded, mintha a fiad lenne – mosolyogja, ám a fiad szónál kissé meghűlök. Mennyire tévedsz, James… Régen talán fiamként tekintettem rá, de most… Vajon el kellene neki mondanom, hogy mivé alakult a kapcsolatunk? Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e, viszont azt sem akarom, hogy Aiden azt higgye, nem vagyok hajlandó felvállalni őt. Muszáj lesz beszélnem vele erről, a döntés az ő kezében van.

– És te hogy vagy? – kérdezem lerogyva az egyik székre, mire ő is leül, majd lelkesen mesélni kezd arról, mi történt vele az elmúlt hat évben. Általában jóban maradok az exeimmel, Jamie-vel sincs nagyobb gondom, ezért figyelmesen hallgatom beszédét. Egészen addig, míg Aiden ide nem botorkál hozzám.

– Will.. éhes vagyok – mondja hozzám bújva, ami először meglep, majd furcsán jó érzéssel tölt el. Szó nélkül hagyom azt, hogy igazából ő is elérné a kedvenc gabonapelyhes dobozát.  Felállok, hogy elkészítsem neki a reggelijét, és amint megvagyok vele, odaviszem neki a nappaliba, ahol helyet foglalt.

Határozatlanul megyek vissza Jamie-hez, úgy ülök, hogy a szemem sarkából néha rá tudjak pillantani Aidenre, aki csendesen falatozik, közben pedig árgus szemekkel figyel minket. Tudtam, hogy féltékeny…

Hallgatom James történeteit, de figyelmemet jobban leköti az én kis angyalkám, így leginkább csak félmondatokban válaszolok neki, ha épp kérdez valamit. Emellett nem is nagyon fűlik ahhoz a fogam, hogy a magánéletemről beszéljek neki.

Amikor ő is észreveszi Aiden tekintetét, felé fordul. – Na és veled mi történt, öcskös? – érdeklődik a gipszekre célozva.

– Elestem – válaszol tőmondatban neki, úgy tűnik, nagyon nem akar beszélgetni vele.

– Nem csodálkozom, mindig is kétballábas voltál – kuncogja, mire enyhe dühvel vonom fel a szemöldökömet. Nem tudom, hogy ezzel megsérteni akarta-e vagy csak viccelődik vele, de nagyon nem tetszik. Mindenesetre még nem akarok veszekedni vele. – De nézd a jó oldalát! Ha nem lennél az, nem lennél most itt… és talán én sem – mondja, amitől ökölbe szorulnak a kezeim. Nem akarom, hogy Aiden azt higgye, ő tette tönkre a kapcsolatunkat. Mérgesen pillantok Jamie-re, aki szemforgatva tér vissza a saját történetének meséléséhez.

Az egész nap azzal telik el, hogy köztük ingázok. Aiden jól láthatóan fél egyedül hagyni minket, amit Jamie egyre türelmetlenebbül visel el. Délután, amikor Aiden elmegy a mosdóba, komor tekintettel fordulok az exemhez.

– James, hol fogsz tartózkodni, míg tart a munkád? – kérdezem, de azt hiszem, nem akarom hallani a válaszát.

Meglepetten néz rám. – Természetesen itt – mondja ezt úgy, mintha ez annyira egyértelmű lenne.

– Nem maradhatsz itt – közlöm vele egyszerűen.

– Miért nem? – kérdi összeszűkült szemekkel. – A kölyök miatt? Jól fogok viselkedni…

–Nem… Nem miatta – mondom, ami félig igaz, félig pedig nem. – Mi már nem vagyunk együtt – mondom komoly hangon, mire közelebb simul hozzám a kanapén.

– Újrakezdhetnénk… – pillant rám igéző szemekkel, de már nem tud úgy hatni rám, mint régen.

Megrázom a fejemet. – Értelmetlen lenne, és nem is akarom.

– Will…

– James, ez nem vita tárgya – emelem fel a hangom egy kicsit, mire enyhe dühvel pillant rám, de pár másodperc múlva ismét mosoly sejlik fej az ajkain.

– Azért mára maradhatok? – kérdi épp akkor, amikor Aiden kilép a mosdóból. – Nem foglaltam sehol szállást.

– Csak mára – egyezem bele végül.

Bólint, majd mintha az előbbi beszélgetés meg sem történt volna, folytatja monológját, próbálva engem is belevonni a beszélgetésbe. Néha Aidenhez is beszél, vele már kevésbé kedvesen. Egyelőre még tűröm, tudom, hogy ha nagyon akarja, akkor Aiden meg tudja magát védeni, de ahogy elnézem, próbálja türtőztetni magát.

Egy nem túl jó hangulatban eltöltött vacsora után hozok tiszta ágyneműt Jamie-nek a kanapéra. Aiden közben a fürdéshez készülődik, ezután én is csatlakozom hozzá, hogy segítsek neki a mosdásban.

– Szóval tényleg a kanapén fogok aludni? – kérdi elhúzott szájjal a vendégem.

– Teljesen komolyan beszéltem – mondom, ahogy megágyazok neki az említett bútordarabon.

– Hat éven át aludtunk egy ágyban, még egy alkalom nem számítana… – simít végig a hátamon, de elhúzódom tőle.

– James, azt hiszem, ezt már megbeszéltük…

– Jó-jó, majd igyekszem nem elcsatangolni éjszaka a házban – mondja kuncogva, de csak megrázom a fejemet. Nincs kedvem vele tovább vitatkozni ezen. Remélem, tényleg sikerült megértenie, hogy nem szándékozom vele újrakezdeni a kapcsolatunkat.

– Jó éjszakát – biccentek felé, majd felsétálok az angyalkámhoz, hogy végre kettesben lehessek vele.

– Jó éjt, Will – bazsalyog rám, ahogy elfészkelődik a paplan alatt.

Egy sóhajjal lépek be a fürdőbe, Aiden már levetkőzve ül a kisszéken. Ép kezével próbálja megmosni magát, de elég nehezen megy neki.

Gondterhelten térdelek le elé, óvatosan kiveszem a kezéből a szivacsot és a tusfürdős vödörbe mártva kezdem lemosni. Tüntetőleg nem néz rám, egyértelműen neheztel.

– Aiden… – szólítom meg, mire végre rám pillant. – Sajnálom a mai napot – mondom, mire felveszi a durcás tekintetét.

– Nem akarom, hogy itt legyen – mondja végig a szemeimbe nézve.

– Én sem – értek egyet, mire mintha megkönnyebbülés suhanna át rajta.

– Nem… nem akarsz… megint vele lenni? – kérdezi, amikor már a törölközővel szárítgatom.

– Nem – rázom meg a fejemet. – A mi kapcsolatunk hat éve véget ért, nem áll szándékomban ismételten belekezdeni – mondom komolyan, miközben ráadom a pizsamáját.

Sóhajtva dönti a fejét a mellkasomnak, mire óvón magamhoz ölelem.

– Félek, hogy… közénk fog állni – motyogja a pólómba kapaszkodva.

Szorosabban húzom magamhoz. – Nem hagyom, esküszöm – ígérem neki. Mélyet szippantok a hajából, imádom az illatát. Kicsit eltávolodok tőle, majd puha csókba vonom. Lágy, pillekönnyű puszikkal halmozom el az ajkait, amit sóhajtozva tűr. Amikor elválunk egymástól, még egyszer magamhoz ölelem, majd bekísérem a szobájába.

– Maradj velem éjszakára – mondja a paplan alól, de megrázom a fejemet.

– Pihenésre van szükséged, és James is itt van – mondom, mire mérgesen fordul a másik irányba. – Aiden…

– Semmi gond – morogja, amiről mindketten tudjuk, hogy hazugság. Végül nyomok még egy csókot a fejére húzott takaró alól kikandikáló fürtjeire, mielőtt elindulnék kifelé.

– Szeretlek – suttogom bele a szoba csendjébe. – Nem lesz semmi baj – teszem még hozzá. Nem tudom, hogy őt vagy magamat akarom-e ezekkel a szavakkal nyugtatni, de nem is fontos. Nem hagyom, hogy bárki közénk álljon most, hogy végre az enyém lett.

Egész éjszaka nyugtalanul forgolódik, már hajnal felé jár az idő, amikor el tudok aludni.

***

Nem tudom, hány óra lehet, de arra ébredek, hogy besüpped mellettem az ágy.

– Aiden? – kérdezem kótyagosan, de az alak nem válaszol. Fölém hajol, majd megcsókol.

Csak egy pillanat kell ahhoz, hogy rájöjjek, ő nem az én angyalkám. Teljesen más az íze, fojtón ismerős. Felpattannak a szemeim, ahogy eszembe jutnak a tegnap történtek. James…

– Mi az isten ütött beléd? – kérdezem felülve, ahogy arrébb tolom, de ő csak vigyorogva ül az ágyékom fölött és köröz egyet a csípőjével.

– Nekem úgy tűnik, hiányoztam – mosolyog rám csábítóan.

– James, szállj le rólam – morranok fel. Fel akarok kelni, ám ekkor nyílik az ajtó, amin Aiden sétál be a mankóival.

– Will, fent vagy már? – kérdezi, ám ahogy felpillant, elsápad.

– Aiden… – próbálnék magyarázkodni, de a könnyei belém fojtják a szavakat.

– Gyűlöllek – kiáltja, nem tudom, hogy ez nekem vagy Jamesnek szólt-e, de amint kifordul a helyiségből, levetem magamról az exemet, és dühösen pillantok rá.

– Megőrültél?! – kiabálok rá, de ahelyett, hogy veszekedni kezdenék vele, inkább Aiden után indulok. Szerencse, hogy a mankóival maximum a szobájáig mehetett, így rögtön tudom, hol keressem.



Szerkesztve Chii által @ 2019. 07. 08. 23:23:57


Sado-chan2017. 12. 27. 20:05:41#35321
Karakter: Aiden Hellwill
Megjegyzés: chiinek


 Elhúzódik, meredten néz egyenesen a szemeimbe, de végül vissza tér hogy viszonozza a csókot. Puha ajkai gyengéden simogatják az enyémeket, nyelve az enyémet csiklandozza…

Az egész testemet forróság önti el, nem is értem, ennyi éven át hogy bírtam ki a csókjai nélkül…bár sokat segített, hogy nem tudtam, milyen jó érzés valójában. Remegve kapaszkodok belé, akaratlanul is felnyögök, úgy tűnik ennyi is elég volt neki, hogy magához térjen és eleresszen. Vissza tol a párnák közé
- Honnan jöttél rá? - kérdi félve, amitől csak felnevetek
- Az arcod… mindent elárul -mosolyodok el, miközben a párnák közé fészkelem magam
- Ne haragudj... Hidd el, véletlen volt…

- Nyugi. Mondtam már, hogy nem haragszom.

- Biztos? -kérdi újra, talán attól fél, az elmúlt fél percben meggondoltam magam?

- Ühüm – bólintok, miközben próbálok legyűrni egy ásítást. Kimerítő volt ez a nap, bár semmiért nem cserélném egy percét sem

- Aludj jól, szépségem - búcsúzik egy csókkal, majd felkel és elindul kifelé, nekem meg újra egy pillanat alatt vörösödik el a fejem. Szépségem…tényleg annak tart?

 

Hiába vagyok fáradt, nem tudok elaludni. Az elmúlt napok eseményei cikáznak a fejemben. Az első csókunk… életem első csókja… aztán a veszekedések… Max… a baleset… aztán a mai. Behunyom a szemem, megpróbálom újra felidézni az érzést..az érintéseit. Ép kezemet a pizsama alá csúsztatom, bár jóval kisebb az övénél, épp olyan meleg. Lassan csúsztatom végig a kezem, ahogyan ő is tette… már ennyi is elég, hogy érezzem azt a bizsergést amit ő is okozott

felsóhajtok és kihúzom a kezem… nem tehetem… mi van ha meglát?
 

Nagy nehezen de sikerül elaludnom. Reménykedtem benne, hogy ismét róla álmodom, de újra abban a kocsiban ülök, azokkal az emberekkel… a szüleim. A nő újra felém fordul, a következő pillanatban pedig sikoltozva riadok fel. Remegve ülök az ágyon, mikor a szobaajtó kivágódik
- Will – nyöszörgöm, mikor meglátom őt, ahogy rémülten áll az ajtóban. Nem habozik, mellém ül és átölel, gyengéden zár a karjai közé
- Semmi baj, csak álom volt –  nyugtatgat, de én csak a fejem rázom
- A balesetről álmodtam – nézek fel rá könnyes szemekkel, majd szorosan hozzá bújok.

- Az esésedről? – csak a fejem rázom

- Az autóbalesetről – motyogom remegve. A hátamat kezdi simogatni, ami egy kicsit segít, de a remegésem nem enyhül – Csak… csak egy nagy fényt láttam… sikoltást, meg… vért… Will… Nagyon sok vér volt.

- Sh, semmi baj, itt vagyok - suttogja, miközben lágyan ringatni kezd. A felsőjébe markolok, nem akarom elengedni egy percre sem– Vigyázok rád, most már biztonságban vagy…
Nem válaszolok, csak a karjaiba temetkezem, mélyen szívom be az illatát, próbálok megnyugodni. Lassan sikerül, a sírástól elálmosodok, de mikor szabadulni próbál újra felkapom a fejem
- Ne hagyj egyedül – kapok a kezei után. Nem akarok egyedül maradni, nem bírnám ki nélküle!
- Félek, hogy fájdalmat okoznék neked, nem szeretném véletlenül megütni a begipszelt testrészeidet.

- Nem lesz semmi baj, csak ne hagyj egyedül… kérlek, Will… nem akarok egyedül lenni - nyöszörgöm kérlelve
- Rendben – simítja ki a hajam az arcomból – Viszont itt nincs elég hely kettőnknek, átviszlek a szobámba, jó? – kérdi, mire azonnal elpirulok. Az ő ágyában? Nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára ott…

Aprót bólintok, mire óvatosan alám nyúl és a karjaiba véve indul el a szomszéd szobába. Hatalmas ágy, melynek minden centimétere az ő édes illatát hordozza…te jó ég…

Elhelyezkedek, miután mellém csúszik, újra a karjai közt lelek menedéket. A mellkasára hajtom a fejem, hallom a szapora szívverését, amitől újra lángol az arcom, de a sötétben szerencsére nem láthatja. A hátamat simogatja, ami kicsit sem segít, mégis olyan jó érzés…az egész testem ellazul pillanatok alatt, és nem kell sok, hogy vissza aludjak. Itt biztonságban érzem magam, és a rémálmok sem kínoznak…

Mikor reggel felébredek üres, hideg ágy fogad. Egy ideig várok türelmesen, hátha csak a mosdóba ment ki, de nem jön vissza..mi történhetett?
- Will?-szólítom bátortalanul, de nem reagál- Will… merre vagy?- kérdem ezúttal hangosabban, de nem felel. A mankók az ágy mellett vannak, tudom, nem tesz túl jót a mozgás a járógipsz ellenére sem, de nem bírom ki, hogy ne keljek fel és ne botorkáljak le a lépcsőn. Eltart egy darabig, de amit ott lent látok teljesen lesokkol- Jamie?...
- Nicsak, öcsisajt- mosolyodik el kelletlenül mikor felém fordul- meg sem lep hogy megint gipszben látlak!- Willre pillantok, aki épp annyira tanácstalan, mint én… mégis… kicsit rosszul esik, hogy a volt szerelme most ott áll vele szemben, alig egy lépés választja el őket… nem tudom, Will arcán a döbbenet Jamie jelenlétének szól, vagy rajtakaptam őket valamin… nagyon remélem, hogy nem
- Én csak..-hebegem zavartan- szólongattalak, de nem feleltél…semmi gond…boldogulok egyedül is…- bicegek a lenti fürdőig, majd bezárkózom.
A falnak támaszkodok. Rettegés fogott el, mi van, ha azért jött vissza, hogy vissza szerezze? Azt nem tudom, hogy miért mentek szét, nem is ismerem Jamiet annyira, hisz nem sokra rá, hogy ide kerültem ő elment… talán neheztel rám? Minden esetre nem tudhatja meg, hogy mit érzek Will iránt… hogy mi van köztünk…
Bele telik egy kis időbe, hogy össze szedjem magam és ki tudjak menni közéjük. Az asztalnál ülnek és beszélgetnek…az én helyemen ül…számomra ismeretlen érzés fog el, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy a szerelmem közelébe mást lássak!
- Will..éhes vagyok- bújok hozzá mint egy kiscica, és egészen addig nem hagyom abba, míg fel nem kel, hogy levegye a polcról a gabona pelyhet-amit én is simán felérnék, még így, sérülten is- elő nem veszi a tejet és el nem készíti a reggelimet. A kanapéra ülök, ami bár a nappaliban van, egy percre sem veszem le róluk a szemem. Jamie csak mesél, Will pedig tőmondatokban válaszolgat, ha kérdezi, de engem nem ver át. Tudom, hogy mért jött!
- Na és veled mi történt, öcskös?- fordul felém, mikor észreveszi, hogy a fotelben ülve őt mustrálom
- Elestem- zárom le ennyivel a témát
- Nem csodálkozom, mindig is kétballábas voltál- mosolyodik el, mire Will is felvonja a szemöldökét- de nézd a jó oldalát! Ha nem lennél az, nem lennél most itt… és talán én sem- pillant rám sokat mondón, de én csak értetlenül nézek rá. Az eséseimnek mi köze van hozzá? És egyáltalán…nekem mi közöm van hozzá?

A nap hátra levő része is hasonlóképp telik…egy percre sem merem őket kettesben hagyni, aminek szemmel láthatóan nem nagyon örül…kicsit félek tőle..na jó, eléggé… némely megjegyzése, utalgatása eléggé rosszat sejtet, kettőnkre és rám nézve is..mintha burkoltan azzal fenyegetőzne, hogy eltesz láb alól.
Sikerült kiharcolnia magának, hogy itt tölthesse az éjszakát, habár szigorúan a lenti kanapéra száműzve, nem bízom abban, hogy reggel ott találom…



Szerkesztve Sado-chan által @ 2017. 12. 27. 20:26:05


Chii2017. 06. 11. 10:10:38#35111
Karakter: William Davis



 - Nem… én csak… megrémültem – vallja be halkan. – Soha senki nem ért hozzám úgy… ahogy te… annyira kínosan éreztem magam – motyogja vörösödve. – Nem akartalak megbántani – makogja felpillantva rám. Észreveszem, hogy tekintete ágyékomra vándorol, majd gyorsan elkapja onnan a tekintetét. Ezek szerint ő is kíváncsi valamennyire, de a félelme még egyelőre nagyobb. – De élveztem… amit csináltál… - mosolyodik el kínosan. – Na és te? – kérdezi idegesen.

Én? Természetesen élveztem minden pillanatát, mindaddig, míg észre nem vettem a riadt pillantását. Tudtam, hogy túl korai, mégsem voltam képes megálljt parancsolni a testemnek. Mostantól tényleg türtőztetni fogom magam, esküszöm… Gondolataimból az szakít ki, hogy megérzem magamon Aiden forró testét. Félénken hajtja a fejét a mellkasomra, miközben átölel, bocsánatkérően, jelezve, hogy nem haragszik rám.

Reszkető kezekkel ölelem magamhoz, de vágyam még nem csillapult le teljesen, és megfogadtam, hogy visszafogom magam, ezért finoman eltolom magamtól. Nem szeretném megint elveszíteni a fejem, és ő képes egyetlen mozdulatával ezt elérni.

- Feküdj le inkább, nem tesz jót a sok állás – kapom óvatosan a karjaimba, majd lefektetem az ágyára. Mellé ülve jövök csak rá, hogy még mindig egy szál törölköző fedi a testét, arcára simítva akaratlanul is végigvándorol Aidenen a szemem, csábító combjait megpillantva nyelek egy nagyot, és inkább ismét az arcát kezdem vizslatni.

- Tudni szeretném… mikről fantáziáltál velem kapcsolatban… Mielőtt te meg én… mi lettünk – hebegi lehajtott fejjel, zavarától csak még vörösebbé válik, és hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem a helyzetet.

Ha tudná, miket képzeltem el, és mikről álmodtam az elmúlt hónapokban, szerintem kiüldözném őt a világból. A vízeséses jelenet óta csak ő jár a fejemben, hiába ostoroztam magam, hiába próbáltam tudomást sem venni az érzéseimről, végül nem voltam képes ellenállni a vágyamnak… Szeretni akarom őt, akarom mindenét, mindenhogyan. Legszívesebben magam alá gyűrném, és addig ki sem engedném a karjaim közül, míg már csak a nevemet képes nyögni. De Aiden vajon tudja egyáltalán, hogyan működik a szex két férfi között? Eddig egyetlen kapcsolata sem volt, nőkkel sem, a legutolsó, amit szeretnék, hogy halálra rémítsem.

- Sok mindenről – mondom végül. – Nem szeretnélek megrémíteni még jobban – teszem hozzá végigcirógatva a mellkasán. Apró nyögése zene a füleimnek, de inkább elhúzódom tőle. – Itt a tiszta pizsama, szerintem jobb, ha nem ebben a vizes törölközőben fekszel le, a végén még megfázol – mondom, miközben segítek neki felülni

Lezserül szétnyitja a törölközőjét, amitől én is zavarba jövök, olyan, mintha játszadozna velem. Tudja, mit művel velem, mégis ezt teszi.

- Mért te jössz zavarba, amikor én vagyok teljesen meztelen? – kérdezi mosolyogva, de erre inkább nem válaszolok. Kis démon… Lágyan felöltöztetem, ügyelek minden mozdulatomra, nehogy fájdalmat okozzak neki, végül pedig szépen betakargatom. Elgondolkodva ülök le mellé az ágyra, de nem tudom, mit mondhatnék, csókolni akarom, de tartok attól, hogy megint megijeszteném.

- Will… - szólít meg végül Aiden, amikor már nem bírja tovább a csendet.

- Igen? – pillantok rá.

- Örülök, hogy anno te találtál rám – mondja mosolyogva, amitől melegség önti el a szívemet. Ha tudná, hányszor aggódtam az évek alatt, hogy elrontok valamit a nevelése közben, vagy nem vagyok elég jó neki, de akárhányszor erre gondoltam, önző módon nem tudtam őt másra bízni. Annyira ragaszkodott hozzám, hogy nem lett volna szívem kiszakítani ebből a környezetből. Egyetlen dologtól pedig még mindig rettegek… Ha megtudná, hogy úgymond ő volt az utolsó csepp a pohárban, ő volt a végső oka annak, hogy Jamie-vel szakítottunk, félek, hogy magát hibáztatná teljesen, pedig már előtte is kilátásban volt az, hogy külön válnak az útjaink, csak épp kellett egy utolsó löket. És Aiden amilyen hirtelen betört az életembe, olyan hirtelen meg is szakadt a kapcsolatom a volt élettársammal. Ő nem volt hajlandó felelősséget vállalni egy másik emberi lény iránt, én pedig nem voltam hajlandó elengedni Aident, így elég gyorsan meghoztuk a lépést, mely mindkettőnknek előnyös volt. Igazából ő csak egy indok volt a szakításra, így végre mindketten kiléphettünk a már jó ideje nem működő kapcsolatunkból.

Int, hogy hajoljak közelebb, én pedig így is teszek. – És nem haragszom, amiért meglestél fürdés közben – suttogja bele a fülembe. Hogyan? Mikor tudta meg? Ijedtem fordulok felé, de csak egy apró csókot kapok az ajkaimra. Meglepődöm, de végül az arcára simítva a kezem mélyítem el ártatlan csókocskáját. Lágyan kóstolgatom az ajkait, és amikor belenyög a csókba, tudom, ideje lesz abbahagynunk, mielőtt ismét felizgatna.

Visszatolom a párnákra. – Honnan jöttél rá? – kérdezem a leskelődésre utalva, mire halkan felkuncog.

- Az arcod… mindent elárul – vigyorogja, miközben bevackolja magát a takaró alá.

- Ne haragudj – kérek tőle bocsánatot. – Hidd el, véletlen volt…

- Nyugi – mosolyog rám. – Mondtam már, hogy nem haragszom.

- Biztos? – kérdezem kicsit aggodalmaskodva, nem akarom elveszíteni a bizalmát.

- Ühüm – motyogja ásítások közepette. Azt hiszem, kimerítette őt ez a nap, amin nem is csodálkozom.

- Aludj jól, szépségem – nyomok még egy utolsó csókot a homlokára, majd kisomfordálok a szobából. Nem kell hátranéznem, hogy tudjam, milyen vörös lett a pofija.

Én még sajnos nem pihenhetek, meg kell írnom pár jelentést, és a tanulmányommal is haladnom kellene. A szobámban előveszem a laptopomat, és halkan pötyögni kezdek rajta, eltelik egy-két óra, mire úgy érzem, nem bírom tovább nyitva tartani a szememet, ezért inkább letusolok és lefekszem aludni. Rám is rám fér már a pihenés, Aiden balesete óta alig tudtam rendesen aludni, de most, hogy végre itt van velem, és tudom, hogy biztonságban van, remélem, nyugis álmom lesz.

Épp csak magamra kaptam a pizsamámat, amikor meghallom Aiden kiáltását. Rémülten futok be hozzá, az ágyában ül, leizzadva, és csak úgy kapkodja a levegőt.

- Will – nyöszörgi, amikor észrevesz, odasietek mellé, és az ágyára ülve óvatosan a karomba zárom.

- Semmi baj, csak álom volt – próbálom nyugtatni, de hevesen megrázza a fejét.

- A balesetről álmodtam – néz fel rám könnyes szemekkel, majd még szorosabban bújik a mellkasomhoz.

- Az esésedről? – kérdezem gyengéd hangon, de ismét fejrázás a válasza.

- Az autóbalesetről – motyogja reszketegen. Elszorul a torkom, a hátát cirógatom, de nem úgy tűnik, hogy mostanában megnyugodna. – Csak… csak egy nagy fényt láttam… sikoltást, meg… vért… Will… - sírja keservesen. – Nagyon sok vér volt.

- Sh, semmi baj, itt vagyok – ringatom lágyan, a ruhámba markol. – Vigyázok rád, most már biztonságban vagy…

Nem szólal meg többet, csak kapaszkodik belém. Amikor a sírása szipogássá szelídül, majd már csak az egyenletes légzését hallom, megpróbálok kimászni mellőle, de rögtön éber lesz mellettem.

- Ne hagyj egyedül – fogja meg a kezemet, és olyan könyörgő szemekkel néz rám, hogy nem tudok neki nemet mondani.

- Félek, hogy fájdalmat okoznék neked, nem szeretném véletlenül megütni a begipszelt testrészeidet.

- Nem lesz semmi baj, csak ne hagyj egyedül… kérlek, Will… nem akarok egyedül lenni – mondja kis félelemmel a hangjában.

- Rendben – simítok ki egy hajtincset az arcából. – Viszont itt nincs elég hely kettőnknek, átviszlek a szobámba, jó? – kérdezem meg, hiszen nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát.

Pirulva bólint egyet, mire óvatosan a karjaimba emelem, és átsétálok vele a saját hálómba. A franciaágyon legalább mindketten kényelmesen elférünk, habár még mindig tartok attól, hogy akaratlanul is fájdalmat okozok neki forgolódás közben.

Lágyan teszem le, majd én is bemászom mellé. Azonnal a karjaimba bújik, ami hihetetlenül jó érzéssel tölt el. A mellkasomra a hajtja a fejét, én pedig a hátát simogatom, hogy ellazítsam. Nem is kell neki sok idő, hogy ismét elaludjon a biztonságos ölelésemben, én viszont szinte egész éjszaka álmatlanul fekszem az ágyban.

A hajnali órákban csak sikerül elaludnom, de az sem tart örökké. Még éppen csak kel fel a nap, amikor ajtócsengésre ébredek. Ki az az idióta, aki ilyen korán zavarni mer minket?

Kótyagosan kászálódom ki Aiden mellől, édesen alvó alakjától rögtön jobb kedvem lesz és mosoly húzódik az ajkaimra. A hajába puszilok, majd felkapok magamra egy köntöst, hogy utána idegesen ajtót nyissak a nem várt vendégünknek.


Sado-chan2017. 01. 18. 16:24:32#34958
Karakter: Aiden Hellwill



 

Érzem, hogy remeg a keze, s magamban sem érzek több önbizalmat. Lángoló arccal, fordítom el a fejem, mikor a lábaimat kezdi mosdatni, érintései gyengédek, mintha csak egy lepkét tartana az ujjai közt. Aztán feljebb csúszik, végig simít a combjaimon, amitől az egész testem megremeg. Rémülten nézek rá, ugye nem arra készül mint amire gondolok?!

- Aiden… nyisd szét a lábaidat –  suttogja gyengéden, én viszont csak a fejemet rázom…nem merem..– Nem foglak bántani – nyugtatgat, miközben az arcomra simít– Hetekig leszel így, muszáj, hogy mindenhol megmossalak – próbál meggyőzni, sikertelenül. Ezt a részt…én is meg tudom csinálni…
Mielőtt észbe kapnék megcsókol, hosszan és lágyan simogat forró nyelvével, amitől egy idő után önkéntelenül is ellazulok. Halkan nyöszörgök, miközben átkarolom a nyakát, ő pedig ezt kihasználva a combjaim közé préseli magát. Érzem ahogy ágyéka az enyémnek feszül
- Will… – szakadok el tőle rémülten, de nem enged el, csak visszahúzva csókol egyre mohóbban. Mi ütött bele hirtelen? És mi ez az érzés?
Hirtelen észreveszem, hogy keze már a lábaim közt motoszkál, a vállába markolok, de már nincs erőm ellenkezni. Egy idő után elkerül onnan a szivacs, s ujjait fonja rá meredező tagomra.
Remegő légzéssel hajtom fejem a vállára, miközben ajkai a nyakamon kalandoznak. Sosem éreztem ilyet azelőtt, ahogy beleszív a nyakamba halkan felnyögök, forog velem a világ.

- Aiden – susogja a fülembe lágyan. – Mit szeretnél, kicsim? – hogy mit szeretnék? Magam sem tudom. Soha senki nem csinálta még ezt velem, fogalmam sincs mit kellene mondanom, vagy tennem
- Neh… nem tudom

Olyan hihetetlen ez az egész… A bizsergő forróság a hasamban, a szívem majd kiugrik a helyéről, az a növekvő nyomás ott lent pedig… legyen már vége!

Újra a nyakamat kezdi szívogatni, míg keze egyre gyorsul, bennem pedig elszabadul valami.
Felnyögve adom át magam a mámorító érzésnek, alig bírom megtartani magam. Hiába csináltam már egyedül, ez sokkal intenzívebb és tovább is tart. Kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek, ám így is egész testemben remegek még.

- Gyere – állít fel óvatosan, majd törölközőt ragad és finoman végig töröl, majd rám csavarja, de én még most sem nézek rá… túlságosan jó érzés volt,  és ez megrémít

Egy pillanatra még visszahajol, majd a következő pillanatban már a derekamat karolja át hátulról, merev tagja pont a fenekemnek nyomódik, és mint ha fény gyúlna a fejemben, egyszerre megértem, mit is csinálhat egymással két férfi. Rémülten lököm el magamtól, amitől a földön köt ki… én erre még…nem állok készen!
- Ne-nem akarom – dadogom rémülten. Ugye nem azt akarja velem csinálni?!
- Mit? – kérdi a fejét dörzsölve, mintha semmit sem tudna.
- Hát… azt… – mondom fülig vörösen. Hogyhogy mit? Ennyire ne nézzen gyereknek.
Percekig csak áll értetlenül, majd mintha rá jönne mit is kellene mondania
- Aiden – lép felém ismét, de remegve hátrálok. Csak a szemöldökét ráncolja, mintha nem érteni mi bajom– Csak megcsúsztam. Nem akartam semmit…- mentegetőzik, de engem nem ver át. Tudom, hogy akarja, melyik épeszű férfi ne vágyna a másikra, főleg ha az ilyen sebezhető… tudom, hogy ő is akarja, de vajon meg is teszi?
- Persze…
- Nem hiszel nekem? – kérdi döbbenten, és mintha még ő sértődne meg rajta.
- Nem tudom! – felelem már kiabálva. Egyfelől szeretnék neki hinni, másrészt…elég csak rá néznem…– Mindig fura megjegyzéseket teszel, és…
- Csak azért, mert szeretem, amikor zavartan elpirulsz. Sosem bántanálak! – emeli fel már ő is a hangját– Fenébe is, Aiden, soha nem tennék olyat, amit nem akarsz… Fáj, hogy kételkedsz bennem
A végére már a könnyem is kicsordul, ez az egész…túl sok, és túl hirtelen jött. Pár napja még álmodni sem mertem volna, hogy mi valaha is egy pár leszünk, most meg már azon vitatkozunk, mit is akart velem csinálni pontosan. Persze, kíváncsi vagyok rá, tudni szeretném, hogy is működik a testünk, miket lehet csinálni velük és két férfi pontosan mit is csinál az ágyban…de nem így…

Közelebb lép hozzám, hogy letörölje a könnyeim, én pedig remegve préselem magam a mellkasához. az ölében visz át a szobába, majd az ágyra ültet, de én nem mozdulok. nem bírok rá nézni, csak a törölközőt markolászom idegesen. Hosszú percekig nem szólal meg senki, ám végül ő töri meg a csendet
– Már megint idiótán viselkedtem? – kérdi fáradtan, nekem meg kikerekednek a szemeim. Nem tudom mit mondhatnék…talán tényleg csak baleset volt az egész, a kő elég veszélyes tud lenni…
- Nem... én csak... megrémültem. Soha senki nem ért hozzám úgy... ahogy te... annyira kínosan éreztem magam - érzés hogy megint elvörösödök, tehetetlenül bámulok magam elé, nem akartam megbántani.
Csodás érzés volt.... ahogy hatalmas ujjai körülfonták... aztán mozogni kezdtek rajta...
- nem akartalak megbántani - hebegem végül, lassan felpillantva rá. Szemem megakad domborodó ágyékán, egy pillanatra elfog a vágy, hogy megérintsem, de a félelem úrrá lesz rajtam, ahogy elképzelem ruha nélkül - de élveztem... amit csináltál... - erőltetem mosolyt az arcomra- Na és te?

Olyan gyerekesnek érzem magam, bizonytalannak. Új ez az egész, talán kicsit félelmetes is. Sosem voltam még senkivel, az agyonolvasott könyveimben pedig egy szót sem írnak arról, mi a teendő, ha veled azonos nemű személybe szeretsz bele, arról meg végképp, hogy miket csinálnak egymással, bár kezdem sejteni.
Állásba tornázom magam és elé tipegek. Ép karommal karolom át, szorosan ölelem, így ágyéka a hasamnak feszül. A mellkasára hajtom a fejem, hallom zakatoló szívek. Átkarol, majd egy pillanat múlva finoman eltol
- Feküdj le inkább, nem tesz jót a sok állás – mosolyodik el, majd az ágyra fektet és mellém ül. Az arcomat simogatja, tekintete végig siklik a magamra csavart törölközőn. Elgondolkodom, vajon ha nem lenne rajtam a gipsz, tovább ment-e volna, s én vajon hagytam-e volna neki... Mindenbizonnyal.
 - Tudni szeretném... mikről fantáziáltál velem kapcsolatban... Mielőtt te meg én... Mi lettünk - nem nézek a szemébe. Nem tudok még... Azt hiszem fel kell dolgoznom ezt az egészet, persze hasonlókra gondoltam már én is, eljátszottam a gondolattal, de az kimerült pár csókban és egy kis simogatásban
- Sok mindenről. Nem szeretnélek megrémíteni még jobban- ujjai végig siklanak a nyakamon, majd kivillanó mellkasomon simítanak végig, kicsalva belőlem egy halk sóhajt- Itt a tiszta pizsama, szerintem jobb, ha nem ebben a vizes törölközőben fekszel le, a végén még megfázol- fogja meg végül a vállamat, hogy segítsen felülni. Szétnyitom a törölközőt, most már úgyis mindegy, mire újra elvörösödik
- Mért te jössz zavarba, amikor én vagyok teljesen meztelen?- kérdem mosolyogva, hogy valamicskét javítsak a hangulaton, de válaszul csak elkapja a tekintetét. Beugrik, hogy akkor láttam őt először ilyennek, mikor fürödni voltam, erre már én is elvörösödök…meglesett úszás közben?
Végül rám kerül a ruha, majd a takaró is, ő pedig mellém ül, de nem szólal meg
- Will…
- Igen?
- Örülök, hogy anno te találtál rám- mondom mosolyogva, majd ujjaimmal intek, hogy hajoljon közelebb. A füléhez hajolok, hogy bele súghassak- És nem haragszom, amiért meglestél fürdés közben- rémülten fordul felém, mire egy apró csókot nyomok az ajkaira


Chii2017. 01. 17. 20:55:50#34957
Karakter: William Davis




Úgy néz rám, mintha valami hatalmas hazugságot állítanék.

- Soha… senki nem mondott még ilyet nekem… – rebegi el végül, hogy miért hitetlenkedik annyira.

- Akkor az emberek vakok és bolondok – csókolom meg ismét, lágyan kóstolgatom az ajkait, de pár pillanat múlva elhúzódik tőlem.

- Még meglátnak minket – pillant az ajtó felé. Valóban nem lenne a legcélszerűbb, ha a nővérkék megtudnák, hogy mi van köztünk, kicsit mégis rosszul érint, hogy Aident ez zavarja. Nem tudom, hogy csak a szituáció hozza, vagy szégyellné, ha kiderülne az igazság. Végül olyan csillogó szemekkel néz rám, hogy inkább kisöpröm a sötét gondolatokat a fejemből. Mosolyogva kezdem simogatni a karját, majd az arcát.

- Pihenj, én itt leszek, ha valami történik – nyugtatom, miközben megigazítom a takaróját. Csak az éjjeli lámpát hagyom égve, majd leülök a székre, és addig maradok mellette, amíg el nem alszik. Elég hamar kidől, egy ideig bámulom még az angyalian szép arcát, végül kelletlenül, de elhagyom a kórtermet.

Muszáj hazamennem pár órára, a halaszthatatlan feladatokat el kell látni, ráadásul egy zuhany is elkélne már. Egész gyorsan megjárom az utat, néhány órát vagyok távol, és amikor visszatérek, Aiden még alszik, így én is nyugodtabban dőlök le.

 

.oOo.

 

Ez az egy hét, míg Aidnennek a kórházban kell maradnia, villámsebességgel telik el. Közben sikeresen megbeszéltem a két lánnyal, hogy amíg a főbb feladataimat végzem, jöjjenek el egy kicsit segíteni. Aiden nem igazán mozoghat majd, de nem is nagyon tudna, hiszen a keze és a lába is gipszben van. Még egy hétig lesznek itt az egyetemisták, utána egyedül kell majd kibírnia, amikor nem leszek a házban, de talán addigra már gyógyul annyit, hogy otthon merjem hagyni. Úgyis a következő héten várnak minket felülvizsgálásra, jó lenne, ha legalább a kezéről lekerülne a gipsz, az tudtommal nem sérült meg olyan vészesen, mint a lába.

- A kedvencedet készítettem, és a lányok felváltva jönnek át segíteni, hogy valaki mindig legyen melletted – mesélem, miközben a kocsihoz megyünk. Ahogy odaérünk a járműhöz, a karjaimba veszem Aident, és beültetem az anyósülésre. Emily Anával már a házban vár ránk, elvileg főznek valami finomat. Hiába mondtam nekik, hogy nem szükséges, ők ragaszkodtak hozzá, így inkább hagytam, tegyék, amit szeretnének, legalább ma nem nekem kell még ezzel is foglalkoznom.

Belépve a lakásba a két lány boldogan ölelgeti Aident, ha nem tudnám, hogy nem érdekli őket romantikus értelemben az angyalkám, még féltékeny is lennék. Elterelgetik őt a nappaliba, ahol rögtön elé teszik a húslevest, mosolyogva figyelem Aident, miközben éhesen kanalazza be az egészet, és még repetát is kér. Örülök, hogy van étvágya, kicsit mintha fogyott volna.

- Na és mesélj, hogy érzed magad? – kezdi faggatni Emily. Amíg szóval tartják, inkább a konyhába megyek, gyorsan eszek egy tál levest, hogy utána teljesen a kis betegre tudjak figyelni.

Mire visszatérek, a lányok már köszönnek el, kikísérem őket, de a mindentudó kis mosolyuk nem tetszik.

- Sokat fecsegnek – mondja Aiden mosolyogva, miközben leülök mellé a kanapéra. A vállamra hajtja a fejét, mielőtt felsóhajtana. – Olyan jó végre itthon lenni.

- Én is örülök, hogy hazahozhattalak végre – emelem fel a fejét, hogy lágyan megcsókolhassam. – Na és mit szeretnél, van valami kívánságod? – kérdezem kedvesen, miután elszakadok tőle. Legszívesebben egész nap a karjaimban tartanám.

- Először is… bármit megadnék egy fürdőért, aztán tiszta ruháért… a kórházi ruha borzalmas! – panaszkodik. Fürdés és öltözködés… Nyelek egyet, érzem, hogy kicsit elpirulok. Minden vágyam végre teljes valójában megcsodálni Aident, érinteni a selymesen puha bőrét, de nem szeretném megijeszteni.

- Rendben van… majd kitalálok valamit – motyogom a fejem vakarva. Kínos, de ha nekem kell megfürdetnem, szinte biztos, hogy fel fogok izgulni már csak a látványától is. Hihetetlen, de ezt hozza ki belőlem, pedig nem vagyok már tinédzser.

- Ha nem akarsz úgy látni, megoldom valahogy… csak vigyél el légyszi a zuhanyig – kezd mentegetőzni azonnal, mintha attól tartana, tényleg nem vagyok rá kíváncsi, pedig pont az ellenkezője van…

- Ne butáskodj, több rajtad a gipsz, mint a bőr, le se tudnál hajolni… Majd segítek – biztosítom, majd ismét nyelek egy nagyot. Az ölembe kapva viszem a fürdőszobába, idegesen ültetem le a kis műanyagszékre, amit Ana javaslatára szereztem be.

Zavartan kezdek pakolászni, előveszem a tusfürdőt, a szivacsokat… Ó, egy tiszta törölközőre is szükségünk lesz, így gyorsan kiveszek egyet a szekrényből.

- Segíts kérlek levenni – szólal meg, mire kénytelen vagyok felé fordulni. A felsőjét sikeresen kigombolta, ami most szétnyílva fedi fel hófehér bőrét Vörösen hajolok le hozzá, kibújtatom az ép kezét a felső ujjából, majd óvatosan áthúzom a gipszen is. A nadrágnál egy pillanatra elbizonytalanodom, de mivel nem tiltakozik, azt is leszedem róla.

Minden erőmmel próbálok másfelé figyelni, ezért alaposan betekerem a gipszeket egy fóliával, nem érheti víz, mert abból akár fertőzés is lehet. Amint ezzel végeztem, remegő kezekkel nyomok tusfürdőt az előkészített szivacsra, és lassú mozdulatokkal kezdem törölgetni a mellkasát, majd a hátát. Néha az ujjaimmal is végigsimítok a puha bőrén, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne érintsem. Apró pírfoltok jelennek meg az arcán, és ez csak még kívánatosabbá teszi.

Szégyen, nem szégyen, kezdek felizgulni, habár még tudom kontrollálni magam. Reszkető kezekkel simítok a combjaira, amikor a felsőtestének mosdatását befejeztem. Megremeg érintésem nyomán, combjait szorosan összezárva tartja, és az istenért se nézne rám. Úgy döntök, előbb megtisztogatom a lábát, csak utána fordulok a kényes területek felé.

A gipsze valamivel a térde alá ér, ezért inkább a másik lábával kezdem. Leguggolok elé, és lágyan simogatom a szivaccsal előbb a talpát, a bokáját, majd egyre fentebb. Csak úgy iszom magamba a látványát… gyönyörű szép minden porcikája. A combjaihoz érve ismét megremeg, hatalmas szemekkel bámul rám, miközben én előtte térdelek.

- Aiden… nyisd szét a lábaidat – suttogom gyengédem, mire ő vörösen rázni kezdi a fejét. – Nem foglak bántani – cirógatom meg az arcát. – Hetekig leszel így, muszáj, hogy mindenhol megmossalak – magyarázom, de mivel továbbra is mozdulatlan marad, felhajolok hozzá, és lágyan csókolni kezdem.

Néhány percig görcsös tartása megmarad, de végül egy nyöszörgéssel olvad a karjaimba. Ép karjával a vállaimba kapaszkodik, nem tudom eldönteni – és talán ő maga sem tudja, hogy közelebb akar-e húzni vagy inkább eltolna magától. Lábai megremegnek, enyhén szétnyílnak, így kihasználva az alkalmat, hozzá préselődöm. Félig merev férfiasságunk egymáshoz simul, örülök, hogy legalább annyira jól esik neki az érintésem, mint nekem az, hogy ujjaim alatt érezhetem puha bőrének tapintását.

- Will… – hebegi enyhe félelemmel a hangjában, de nem hagyom szóhoz jutni, tarkójára fogva mélyítem el a csókunkat. Másik kezemmel észrevétlenül nyúlok az elejtett szivacshoz, belemártom a vízbe, és finoman legféltettebb kincséhez érek. Remegve szorít a vállaimra, míg rajta tevékenykedem, mindenhol megtisztogatom, és mire végzek, a farka már nyílegyenesen áll előre.

Ajkairól a nyakára térek át, néhol megszívom, néhol csak ingerlően harapdálom, és ezúttal a kezemmel cirógatom végig a farkát. Pihegve hajtja a fejét a vállamra, szíve vadul zakatol.

- Aiden – susogom a fülébe. – Mit szeretnél, kicsim? – kérdezem szorosabban magamhoz húzva.

- Neh… nem tudom – motyogja vörösen.

Azzal persze tisztában vagyok, hogy a szeretkezéstől nagyon távol állunk, nem is akarom siettetni Aident, hiszen ez a helyzet még nagyon új neki. Habár minden vágyam, hogy annyi várakozás és álmatlan éjszaka után elmerülhessek forró testében, sosem okoznék neki fájdalmat, sosem kényszeríteném olyanra, amire nem áll készen.

Mivel ő maga túlságosan bizonytalan, egy újabb csókba vonva fogok rá a férfiasságára, és gyakorlott mozdulatokkal kényeztetni kezdem.

Vele ellentétben, nekem jó pár kapcsolatom volt már a hosszabbaktól kezdve az egyéjszakásokig, utóbbiakra nem vagyok büszke. Aidennel ezekről a dolgokról sosem beszéltünk konkrétan, azt sem sejti, hogy mielőtt hozzám került, egy igen komoly kapcsolatban éltem… Jamie hozzám hasonlóan biológusként végzett, szaktársak voltunk, és közel hét éven át éltünk együtt. Ennek első felét az albérletünkben, másik felét ebben a házikóban töltöttük el. Eleinte minden jó volt, később valami mégis megváltozott, eltávolodtunk egymástól, ellaposodott a kapcsolatunk. Hat éve már, hogy nem láttam, de néha azért gondolok rá. Na, nem mintha szerelmes lennék még belé, de azért mégis… eddigi életem főbb eseményein mindig ott volt. Most mégis… ha Aidenre pillantok, úgy érzem, vele legalább két-háromszor ennyit szeretnék együtt lenni, ha lehetséges…

Mosolyogva szívok erősen a nyakába, miközben gyorsabban mozgatom rajta a kezemet. Nem kell sok neki, egy nyögéssel élvez el, majd kimerülten omlik a mellkasomra. Mindketten zihálunk, ő az átélt gyönyörtől, én pedig az egyre sürgetőbb vágytól, ám nem törődöm ezzel a kényszerrel.

- Gyere – húzom fel óvatosan, miután egy kicsit lenyugodott. Elgémberedhettek a tagjai, mert alig áll meg a remegő lábain. Gyengédem megtörlöm a testét, majd bebugyolálom egy törölközőbe, vörösen bámulja a csempét, nem mer rám nézni. Elsiettem volna a dolgot? Lehet…

Gyorsan összeszedem a szétdobált dolgokat, majd Aiden felé lépek, hogy átkísérjem a szobájába, de ekkor enyhén megcsúszok a vizes földön. Hátulról esem neki, szerencsére nem volt túl nagy a lendület, így nem esünk teljesen el, de kénytelen vagyok a derekában megkapaszkodni, hogy mindkettőnket meg tudjam tartani. Lankadásba kezdő férfiasságom pont a fenekének nyomódik, Aiden megdermed, majd rémülten lök el magától, így viszont tényleg a földön kötök ki, és majdnem ő is.

- Ne-nem akarom – makogja ijedten. Értetlenül bámulok rá. Most meg mi baja? Nem csináltam semmit…

- Mit? – kérdezem a fejemet dörzsölgetve, miközben felállok. Szépen bevertem, lehet, hogy még egy kis pukli is lesz rajta.

- Hát… azt… – mondja pirulva, nekem pedig kell pár másodperc, hogy rájöjjek, mi lelte.

- Aiden – lépek felé, de riadtan hátrál egyet. Összeráncolt szemöldökkel bámulom reszkető alakját. Félne tőlem? Ez nagyon rosszul esik… – Csak megcsúsztam – próbálom nyugtatni. – Nem akartam semmit…

- Persze… – motyogja maga elé.

- Nem hiszel nekem? – kérdezem döbbenten és megbántottam. Még sosem hazudtam neki, legalább is olyanban nem, ami ilyen komoly lett volna, néhány dologról jobb, ha egyszerűen csak nem tud, úgy legalább nem aggódik még azok miatt is.

- Nem tudom! – kiabálja. – Mindig fura megjegyzéseket teszel, és…

- Csak azért, mert szeretem, amikor zavartan elpirulsz – veszekszem vele. – Sosem bántanálak! – emelem fel én is a hangom. – Fenébe is, Aiden, soha nem tennék olyat, amit nem akarsz… Fáj, hogy kételkedsz bennem – halkulok el a végére.

Könnyes szemekkel, remegő ajkakkal bámul rám, nem is kell sok, hogy lefolyjon a gyönyörű arcán egy könnycsepp. Közelebb lépek hozzá, és óvón magamhoz ölelem, szerencsére most nem lök el magától. Remegve bújik a mellkasomhoz, alig áll a lábán, ezért a karjaimba emelem, majd beviszem a szobájába, ahol gyengéden leteszem az ágyra.

Mikor eltávolodok tőle, nem néz a szemembe, vörösen babrálja a törölköző szélét, az egyetlen anyagot, mely a testét fedi.

Megcsóválom a fejem, mielőtt megszólalnék. – Már megint idiótán viselkedtem? – kérdezem, miközben előveszem az egyik pizsamáját a szekrényből. Bocsánatot kellene kérnem? De hát nem érzem úgy, hogy az én hibám lenne, ami történt, hogy ténylegesen rosszat tettem volna.


Sado-chan2017. 01. 16. 16:26:36#34955
Karakter: Aiden Hellwill



 

Hosszú percekig fekszem így, igyekszem valóban elaludni, de nem megy…túl zaklatott vagyok ahhoz. Fogadjunk, hogy a következő mondata az lesz, hogy ő megmondta… hogy veszélyes nekünk együtt lennünk, hogy az óvatlanságom is emiatt volt… talán igaza van..
- Kicsim – kezemet simogatja, mire megremegek... már kezdi is– Tudom, hogy nem alszol… Fogalmam sincs, min töröd a kobakodat… oszd meg velem, kérlek – fölém hajolva csókol homlokon, nem bírom megállni, hogy ne nyissam ki a szemem. Mért ilyen kedves velem ennek ellenére? Hogy lehet ilyen nyugodt?
- Én ne… nem akartam… – motyogom szipogva. – Haragszol? – kérdem, míg ép kezemmel bele kapaszkodok, válaszul lágyan simogatni kezd. Csodás érzés, ám most ez sem elég ahhoz, hogy megnyugodjak.
- Egyáltalán nem – tekintete melegséget sugároz, ami meglep– Csak… annyira aggódtam… Azt hittem… Rettegtem, hogy elveszíthetlek – suttogja beismerőn. Sose láttam még ilyennek…nem ismertem ezt az énjét, de most…azt hiszem, még jobban beleszerettem. Megszorítom a kezét, ő pedig lágy csókot nyom a fejemre.
- Most mi lesz? – félek a választól, félek, hogy visszakozik és rövid kapcsolatunk máris a végéhez ér…félek, hogy inkább lemond rólam, akár el is küld biztonságosabb helyre…ha nem láthatom őt minden nap…ha nem csókolhatom…abba belepusztulok!
- Kénytelen leszel itt maradni, míg ki nem engednek. – feleli aggódón, és bár nem erre a válaszra számítottam, ezen nem is gondolkodtam még. Az ilyen lábadozásom hetekig, hónapokig is eltarthatnak, emlékszem, amikor először tértem magamhoz a kórházban majd két évig voltam bent… persze más, ha minden újra kell tanulni, járni, enni, beszélni… de emlékszem, a végére akkor is majd’ bediliztem
- Min mosolyogsz? – kérdem, ahogy meglátom az arcán a halvány mosolyt. Hogy lehet egy ilyen dolognak örülni?
- Csak arra gondoltam, mennyire az idegeimre fogsz menni, amikor már otthon leszünk, de te ágyhoz leszel kötve – néz rám vigyorogva.
- Gonosz vagy… – morgom durcásan.– De azért igazad lehet… Máris hiányoznak a madaraim…-Eszembe jut Jáde és a kis tojásai, hogy nem lehetek majd ott, amikor kikelnek… hogy senki sem lesz ott, hogy foglalkozzon velük, bár étel nélkül napokig is elvannak, ki ad nekik így friss vizet?
- Ne izgulj, szépségem – mellém ül, hogy egy óvatlan pillanatban csókot lophasson tőlem– Az ágyban is sok mindent lehet csinálni – súgja a fülembe, amitől máris elpirulok. Most tértem magamhoz, de ő máris erről fantáziál? Persze…én is gondoltam már arra, hogy mit tennénk kettesben…de sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy erről beszéljünk.
Végül úgy döntök, nem kérdezek rá, inkább elterelem a témát
- Will…
- Tessék? – hajol közelebb mosolyogva. Arcára simítok, nem tudom, merjek-e rákérdezni… biztosan ostobának tart majd, de tudnom kell
- Tényleg… annak tartasz? – kérdem kerülve tekintetét…biztosan kinevet ezért, de az ő szájából akarom hallani
- Minek?
- Szépnek… – préselem ki ezt az egyetlen szót, és érzem, hogy az arcom megint lángba borul.
- Aiden – az állam alá nyúlva emeli fel a fejem, hogy rá nézzek.– Nálad szebb teremtéssel még sosem találkoztam – súgja édes mosollyal ajkai szélén. Én továbbra is hitetlenkedve nézek rá… mért mond nekem ilyeneket?
- Soha…senki nem mondott még ilyet nekem…- hebegem végül
- Akkor az emberek vakok és bolondok- csókol meg újra, lágyan, de pár pillanat múlva elhúzom a fejem
- Még meglátnak minket- pillantok az ajtó felé, de lassan lámpaoltás, így alig vannak páran. Vágyakozva pillantok újra Willre. Haza akarok menni, ahol csak mi vagyunk, még ha feküdnöm is kell egész végig. Látva a tekintetem újra elmosolyodik, majd lágyan simogatni kezd
- Pihenj, én itt leszek, ha valami történik- megigazgatja rajtam a takarót, majd leoltja a nagy lámpát, így csak a gyengébb fényű éjjeli lámpa világítja meg a szobát. Tényleg aludnom kellene…fáradt is vagyok és gyenge is, szerencsére a gyógyszerek megteszik a hatásukat, hamar elnyom az álom…

.oOo.

Egy hétig még bent tartanak, majd a fekvő gipszet lecserélik egy könnyebbre, de meghagyják, hogy egy jó pár hétig még így se keljek fel ha lehet.  Elvileg két helyen tört el a lábam, és az anno beültetett fémlemezek is elmozdulnak, nem is merem elképzelni, hogy nézhetek ki a gipsz alatt
- A kedvencedet készítettem, és a lányok felváltva jönnek át segíteni, hogy valaki mindig legyen melletted- meséli Will, miközben kitol a kocsiig, majd az ölébe kap és beültet maga mellé. Érdekes, hogy amennyire nem kedveli Maxet, a lányokkal olyan jól összebarátkozott… talán mert tudja, hogy még ha meg is tetszem valamelyiknek, ez egész biztosan nem lesz kölcsönös, így nem kell féltenie…nem is emlékszem, volt-e valaha bármiféle kapcsolatom lányokkal…legyen az baráti, vagy annál komolyabb, ám ennek ellenére mintha a nővéreim lennének, míg a kórházban feküdtem meg is látogattak párszor… Kaptam egy meleg öcsit

Otthon Ana borul a nyakamba, majd Emily, Will elmondta, hogy ők vettek észre, így külön hálás vagyok nekik amiért megmentették az életem.
Bent a kanapéra ültetnek, majd a kezembe nyomnak egy tányér gőzölgő húslevest. Neki is esek, és meg sem állok a második tányér aljáig, nem csoda, a kórházi koszt borzalmas volt, szerintem le is fogytam pár kilót.
- Na és mesélj, hogy érzed magad?- ül le mellém Emily
- Sokkal jobban... itt ott még sajog néha, de nem vészes- nyújtom Ana felé a tányért, aki leteszi az asztalra majd mellém kuporodik. Jó érzés, hogy ennyien vesznek körül, hogy ennyi embernek vagyok fontos, ám a legjobban azt élvezem, amikor végre kettesben maradunk Willel.

- Sokat fecsegnek- mosolyodok el, majd a vállára hajtom a fejem- olyan jó végre itthon lenni
- Én is örülök, hogy hazahozhattalak végre- emeli fel a fejem, hogy lágyan megcsókoljon- na és mit szeretnél, van valami kívánságod?- mosolyodik el. Ahogy látom, annyira nem bánja hogy körbe kell ugrálnia
- Először is… bármit megadnék egy fürdőért, aztán tiszta ruháért…a korházi ruha borzalmas!- látom, hogy elvörösödik a feje… meg is feledkeztem arról, hogy egyedül felülni is alig tudok, nemhogy mosakodni, és segítségre lesz szükségem, de nem hiszem, hogy kibírnék még így akár egy napot is
- Rendben van… majd kitalálok valamit- vakarja a fejét
- Ha nem akarsz úgy látni, megoldom valahogy…csak vigyél el légyszi a zuhanyig- mentegetőzök
- Ne butáskodj, több rajtad a gipsz mint a bőr, le se tudnál hajolni…majd segítek- nyel egy nagyot, majd az ölébe kap és elindulunk a fürdőszoba felé.
A zuhanyba van már készítve egy műanyag szék, valaki biztos előrelátó volt és beszerzett egyet. Leültet és forgolódni, pakolászni kezd, bármit, hogy húzza az időt, így egy idő után magam kezdem kigombolni a lenge felsőt
- segíts kérlek levenni- szólalok meg végül, hogy végre felém forduljon. Pipacspiros arccal fordul felém, majd hajol le hozzám, hogy lehámozza rólam a kényelmetlen, műszálas anyagot. A nadrág már nehezebb, hezitálok én is, a végén azzal nyugtatom magam, hogy ruha alatt ugyanúgy nézünk ki, szóval nem lesz annyira nagy újdonság…
Fóliát teker a gipszekre, majd tusfürdőt nyom a szivacsra és elkezd mosdatni. Lassú mozdulatok, néha a kezével simít végig rajtam, amitől bár fülig vörös vagyok, valahogy mégsem bánom. Addig nincs is baj, míg a mellkasomon és a vállaimon mosdat, csak amikor már a szorosan összepréselt combjaimra téved a keze…


Chii2017. 01. 16. 03:33:24#34954
Karakter: William Davis




A táborhelyen csak a két lányt találom, a többiek még biztosan kint vannak a terepen. Megkönnyebbülök, nem szívesen találkoznék most össze Maxszel.

- Jó napot, Mr. Davis – köszön rám az egyikük, amikor elkezdem lepakolni a fákkal teli ládát. – Segítsünk esetleg valamiben? – jönnek kíváncsian közelebb, de csak megcsóválom a fejemet.

- Szükségtelen, elbírom – mosolygok rájuk. Egyiküket halvány pír lepi el, de erre a másik gyorsan oldalba böki.

- Hogy van Aiden? – próbál ismét beszélgetést kezdeni, de nekem nincs sok kedvem hozzá.

- Alszik – zárom le ennyivel. Hümmögnek egy sort, de végül arrébb vonulnak, majd amikor végzek, egy papírt lóbálva közelednek felém.

- Valami gond van? – kérdezem aggodalmasan, mire kissé szégyenkezve szólal meg a tudtommal Anának szólított diák. Azt hiszem, Aryana volt a teljes neve, említette az első nap, de nem jegyeztem meg.

- Hát… Ugye megkaptuk a terepmunkához az erdő egy részéről ezt a domborzati térképet – lebegteti meg a lapot a kezében. – Be vannak jelölve a főbb részek, amikkel foglalkoznunk kell, viszont itt egyet nem találunk – mutatja felém az egyik pirossal bekarikázott pöttyöt. – Esetleg tudna segíteni?

Végigfuttatom a tekintetemet a kapott segédletükön, egész jó minőségű, de persze az erdő minden nap változik. Tudom is, hogy ez melyik rész, az esőtől egy kicsit lentebb csúszott a hegyoldalon a növényzet, valószínűleg ezért nem vették észre.

- Persze, nem probléma – nyugtatom meg őket kedvesen. – Nincs vészesen messze innen, menjünk most? – kérdezem kíváncsian, mire hevesen bólogatni kezdenek és felkapják a táskájukat.

Gyalog indulunk el az úton, én elől megyek, a lányok mögöttem csivitelnek mint a kismadarak, és az út szélén mennek, mert az jó móka. Tinédzserek… Ki érti őket?

Hirtelen egyikük felsikolt, ijedten fordulok meg. Emily szájára szorított kézzel bámul az erdőbe, és a társa is hasonlóan tesz.

- Mi történt? – sietek oda melléjük, de amint észreveszem, mit néznek, páni félelem önt el.

- Aiden! – kiáltom rémülten, és semmivel sem törődve rohanok le a csúszós, kavicsos lejtőn. Egy fa tövében fekszik rengeteg horzsolással, térdre rogyok mellette. Istenem…

Kaptam elsősegély oktatást, hiszen tanárként és erdészként is szükségem volt rá, ráadásul anatómiát is tanultam, így valamicskét értek a dologhoz. Nem mint egy orvos, de egy egyszerű polgárnál talán többet tudok. Nagyon óvatosan fordítom magam felé, eszméletlen, de szerencsére van pulzusa. – Van nálatok telefon? – kiabálok fel a lányokhoz, akik ijedt szemekkel pillantanak az irányomba, teljesen lefagytak, nem csoda. Megrázzák a fejüket, ez baj, a kocsiban hagytam az enyémet. – Rendben, most szépen visszaszaladtok a táborig és mentőt hívtok. Tud valamelyikőtök vezetni?

- Én igen – szólal meg reszketeg hangon Emily, kezdi visszanyerni a lélekjelenlétét.

- Nagyon jó, akkor most elmondom, mi lesz – kezdek bele, mire hevesen bólogatni kezdenek. – Nem tudom, hogy van-e belső vérzése, de célszerűbb, ha nem mozgatjuk Aident… Visszamentek a táborba, Ana, te hívod a mentősöket, Emily, te kimész az autóút elejére, hogy el tudd őket idáig vezetni. A kocsiban hagytam a kulcsot – magyarázom nyugodt hangon, pedig belül majd’ szétvet a rémület. – Siessetek!

Futva tűnnek el az ösvényen, én pedig remegő kezekkel fordulok Aiden felé. Csak az jár a fejemben, hogy nem veszíthetem el őt, miközben a sérüléseit vizsgálgatom. A lába szinte biztos, hogy eltörött, de rettegek, hogy ennél komolyabb baja is történhetett, olyan, amit nem látok. Folyamatosan azt nézegetem, hogy lélegzik-e még, a percek csigalassúsággal vánszorognak, viszont ahogy meghallom a szirénázást, a mellkasomat fojtogató erőből valamennyi elpárolog. Most már jó kezekben lesz…

Emily jön elől a kocsival, a mentős csapat pedig követi őt, a lejtő tetején állnak meg, gyorsan kiemelik a táskájukat és óvatosan leereszkednek a hegyoldalon hozzánk. Egyből átadom a helyemet nekik, hogy odaférjenek a szerelmemhez. Sápadtfehér arcát figyelem, miközben az orvos mindenfélét kérdezget. Remegő lábakkal figyelem, ahogy egy hordágyon beemelik a mentőskocsiba.

- Beszáll? – kérdezi meg előzékenyen az egyik ápoló, mire aprót bólintok. A lányok felé pillantok, hogy mondjak nekik valamit, de csak intenek, hogy menjek nyugodtan, ők meglesznek. Hálásan bólintok, és beugrom az autóba. Ijedten figyelem, ahogy injekciót adnak neki, és ki tudja még, mit csinálnak vele. A kezeimbe temetem az arcomat, próbálom nyugtatni magam, de egyre kétségbeesettebb vagyok. Mi van, ha elveszítem? Csak néhány órája egyeztem bele a kapcsolatunkba, és ez történik… Mint valami rossz ómen, ami azt mondja, itt állj meg vagy még rosszabb dolgok következnek…

Idegesen toporgok a recepción, míg bediktálom nekik Aiden adatait, de utána végre elengednek, így leülök a műtő elé, ahová bevitték őt. Már besötétedett, de végül kitolják onnan. Az orvos szerint rendbe jön, habár idő kell majd hozzá, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Az eddig magamban tartott félelem kitör, és úgy kezdek zokogni, mint talán még soha. A mellém lépő nővérke együttérzőn veregeti meg a vállam, mire letörlöm a könnyeimet.

- Bocsánat – motyogom halkam.

- Semmiség, uram – mosolyog rám. – Erre jöjjön, a 236-os szobába vitték. – Ahogy eligazít, el is tűnik mellőlem, biztosan rengeteg beteg van még a gondjaira bízva. Az említett ajtóhoz érve, benyitok rajta, és rögtön megpillantom törékeny alakját az ágyban. Csak a gépek csipogása töri meg a csendet.

Odahúzom az egyik széket mellé, és lágyan a kezét kezdem simogatni. Mérhetetlenül örülök, hogy fel fog épülni, annyira aggódtam… Egyáltalán hogy a fenébe bucskázhatott bele az árokba? Mindig képes bajba keveredni…

Azt mondták, az altatás miatt aludni fog még egy ideig, de ha szeretnék, maradhatok a rokonoknak fenntartott helyiségben. Rögtön rábólintottam, a madarak túlélik egyszer, ha nem kapnak korán reggel enni, a többi teendőm meg végképp várhat. Addig innen el nem mozdulok, míg nem látom Aiden szépséges szemeit, és nem hallom a hangját.

.oOo.

Fáradtan ébredek reggel, nem sokat aludtam – már megint –, megiszok egy forró kávét, aminek természetesen borzalmas az íze, utána visszaérek a teremhez, egy kis zsibongás fogad odabent. Emily, Ana és az egyik srác beszélget fojtott hangon egymással, de amint meglátnak, elhallgatnak. Örülök, hogy Max nincs itt, nem bírnám elviselni a jelenlétét.

- Hogy van? – kérdezik egyszerre, de mielőtt megszólalhatnék, Aiden hangját hallom meg.

- Hol vagyok… haza kell… – motyorászik össze-vissza, miközben felkelni próbál, de a fájdalomtól felszisszenve esik vissza.

- Aiden! Magához tért! – kiált fel Ana.

- Will…– nyöszörgi azonnal, mire mellélépve kezdem el simogatni. Annyira féltettem…

- Többet ne csinálj ilyet, rendben? – mondom reszketeg hangon. Nem tudom, mit gondolhat, de rögtön magyarázkodni kezd, pedig ez izgat jelenleg a legkevésbé.

- Én… azt hittem… Láttam a papírt… az hittem… bántani akarod… Féltem… hogy bajod esik…

- Nem történt semmi, mindössze fát vittem nekik, de te… nem lett volna szabad…

- Doktornő, mi történt? Fel fog épülni? - kérdi Emily a belépő orvostól, aki mellém érve kezd beszélni.

- Eltört a lába és a karja, emellett agyrázkódása van… Ha az a fa nincs ott, és nem állítja meg a zuhanásban, nagy valószínűséggel nem élte volna túl… – közli a tényeket monoton hangon, majd belelapoz a kórlapjába, de nekem az visszhangzik a fejemben, hogy „nem élte volna túl”. – Ha jól látom, neki már volt egyszer egy súlyos balesete - pillant rám a nő, mire nehézkesen bólintok egyet.

- Egy autóbalesete, amiben elvesztette a szüleit és az emlékeit… – osztom meg vele is azt, amit tudunk.

- Egy hatalmas vérrög keletkezett akkor az agyában, ami valahogy most darabjaira tört és így már nem jelent veszélyt… Emellett nem tartom kizártnak, hogy egy idő után emlékezni fog majd, persze ez csak az én véleményem. Mindenesetre pihennie kell, aki nem közvetlen családtag, az kérem, távozzon… – vált szigorúbbra a hangja, mire a diáksereg távozik a nővel együtt.

Én természetesen maradok, újból leülök az ágyhoz húzott székre, és az alakját kezdem figyelni. A fehér lepedők közt csak még sápadtabbnak tűnik, annyira karcsú… Túlságosan is, egy kicsit azt hiszem, fel kell hizlalnom.

Aiden nem szólal meg többet, lehunyt szemekkel fekszik az ágyban, de a légzése nem elég egyenletes ahhoz, hogy valóban aludjon. Nem tudom, mi járhat a buta kis fejében, mindig a legrosszabbra tud gondolni…

- Kicsim – simítok rá a kezére, mire megremeg. – Tudom, hogy nem alszol – mondom nyugodt hangon. – Fogalmam sincs, min töröd a kobakodat… oszd meg velem, kérlek – csókolok a homlokára. Erre már felnyitja a szemeit, amelyek könnyektől csillognak.

- Én ne… nem akartam… – motyogja szipogva. – Haragszol? – kérdezi meg belém kapaszkodva, de csak megrázom a fejemet, és a haját kezdem cirógatni.

- Egyáltalán nem – nézek rá lágyan. – Csak… annyira aggódtam… Azt hittem… Rettegtem, hogy elveszíthetlek – ismerem be halkan. A kezemre szorít, én pedig a hajába csókolok.

- Most mi lesz? – kérdezi végül, nem tudom, hogy a helyzetre vagy ránk érti-e, de nem szeretnék kényes témákba belemenni, főleg nem itt.

- Kénytelen leszel itt maradni, míg ki nem engednek. – Tudom, mennyire utálja a bezártságot, de sajnos ez ellen nem tehetünk semmit. A gipszével otthon sem fog majd nagyokat zsonglőrködni, a végére tuti, hogy az őrületbe fog majd kergetni.

- Min mosolyogsz? – pillant rám, észre sem vettem, hogy ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy magam elé képzeltem Aiden toporzékoló alakját, mert nem járhatja az erdőt.

- Csak arra gondoltam, mennyire az idegeimre fogsz menni, amikor már otthon leszünk, de te ágyhoz leszel kötve – nézek rá vigyorogva.

- Gonosz vagy… – mondja morcosan. – De azért igazad lehet… Máris hiányoznak a madaraim…

- Ne izgulj, szépségem – ülök fel mellé, hogy óvatos csókot lopjak tőle. – Az ágyban is sok mindent lehet csinálni – susogom a fülébe, amikor elválok a szájától. És már jön is az az édes pirulás, mely a hófehér bőrén még jobban látszódik. Nem tehetek róla, tényleg imádom őt zavarba hozni.

Néhány pillanatig elgondolkodva mered előre, majd zavartan megszólít.

- Will…

- Tessék? – hajolok hozzá közelebb.

A sértetlen kezével az arcomra simít, idegességében az ajkait harapdálja.

- Tényleg… annak tartasz? – motyogja, intenzíven a mellkasomra bámulva.

- Minek? – értetlenkedem.

- Szépnek… – nyöszörgi akadozva. Egyik szemöldökömet meglepetten húzom fel, azt hittem, ő is tudja, hogy milyen gyönyörű.

- Aiden – kényszerítem az állánál fogva, hogy végre a szemembe nézzen. – Nálad szebb teremtéssel még sosem találkoztam – mosolygok rá szelíden. Remélem, hinni fog nekem, ez az igazság.



Szerkesztve Chii által @ 2017. 01. 16. 03:36:05


Sado-chan2017. 01. 15. 09:45:47#34951
Karakter: Aiden Hellwill



 

 

 

- Ó valóban? És mégis milyen szituációban képzelsz el? – kacsint rám, amitől azonnal fülig elvörösödök.
- Nem úgy értettem… Szemét vagy – puffogom sértődötten…kiforgatja a szavaimat– Imádsz zavarba hozni, nem igaz? – nézek rá, mire elmosolyodik. olyan kegyetlen tud lenni néha
- Ezt elismerem – helyesel, miközben mellém ül, majd folytatja a kínzásomat– Nem tehetek róla, gyönyörű vagy, amikor elpirulsz – Gyönyörű, Én? Nem értem, mit lát rajtam gyönyörűnek… ez olyan zavarba ejtő
- Direkt csinálod… – morgom miközben beleharapok az egyik szeletropogó pirítósba. Inkább együnk, farkaséhes vagyok, és így talán abbahagyja a kínzásomat.
Nem is értem, mért lepődök meg rajta, hisz régen is pont ezt csinálta. Kiforgatta a szavaimat, elérte, hogy zavarba jöjjek. Régen nem értettem az okát,
  de most, hogy tudom mit érez, kezdem megérteni… bár ez nem jelenti az, hogy díjazom is!
Egy nagy ásítással fejezem be a reggelit, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egész éjszaka fent legyek.

 – Aludtál egyáltalán valamennyit? – kérdi míg meleg tenyerével simogatja az arcom, de csak a fejem rázom– Akkor tessék szépen lefeküdni aludni – adja ki az utasítást
- De a feladataim… – kezdek el tiltakozni. Még meg kell etetnem a madarakat, kimenni ellenőrizni az etetőket, aztán fát hozni és a fészer javítása már egy hete csúszik…
- Azt én is meg tudom csinálni… – legyint, de nem hiszem, hogy tudja, hová tettem az odukat...– Aiden – néz rám komolyan. – Hidd el, megleszek egyedül is, az nem tesz jót a szervezetednek, ha nem alszod ki magad, úgyhogy most szépen bebújsz az ágyba, és szundítasz egyet – húz fel a székből, majd útnak indít, de megtorpanok a második lépcsőfokon. Valamit elfelejtettünk, valami olyat, amiről már régóta fantáziálok.
mosollyal az arcán jön utánam, majd megáll a lépcsők alatt.
- Szeretnél valamit? – karolja át a derekam, majd magához ölel
- Csak egy… jóéjszakát csókot – Súgom alig hallhatóan, és érzem, hogy máris elönt a pír, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről. A nyakát karolom át, hogy még közelebb lehessek hozzá, hol a szemeire, hol ajkaira pillantva. elmosolyodik, mintha számított volna már erre a kérésre, ám most még ez sem zavar, csak újra meg akarom csókolni őt.
Azt hiszem a függőjévé váltam ennek a mámoros érzésnek, egyszerűen még többre és többre vágyom belőle.

Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva tapasztja ajkait az enyémre, puhatolózva csókol, gyengéden simogat forró nyelvével. Egyre hangosabban szuszogok, úgy érzem forog velem a világ, halkan fel is nyögök, amikor szorosabban ölel magához. Végül eltolom magamtól, amikor már nem kapok levegőt, remegő térdekkel kapaszkodok a vállába míg összeszedem magam. Búcsúzóul még egy apró csókot lop, majd utamra enged
- Szép álmokat, angyalom – súgja mosolyogva, majd kilép az ajtón. Percekig állok még meredten, kiélvezve a kellemes bizsergést, mielőtt elindulnék felfele.
Az ágyba zuhanva a párnák közé temetem az arcom, vigyorgok magamban, mint egy kiskamasz…már értem, mért lát még mindig gyereknek. Egy csóktól is úgy ugrándoznék legszívesebben mint egy kis kamaszlány, kicsi is vagyok és valljuk be, eléggé nőies. A hátamra fordulva bámulok a plafont hosszú percekig, egyszeribe kisöpört minden álmot a szememből, így jó sok időbe telik, míg végül el tudok aludni.
Legnagyobb meglepetésemre ismét csak Willről álmodok, ajkai puha simogatását érzem mindenhol a testemen, édes illata lengi körbe a szobát, teste melege pedig feltüzel engem is…
Aztán felébredek, de Will sehol… egyszeribe olyan magányosnak érzem magam, oldalamra fordulva gömbölyödök össze és hosszú ideig ki sem mászok az ágyból. Végül azonban mégis rá szánom magam, hogy lemenjek a földszintre, de Will nincs a házban. Kilesek az ablakokon, de odakint sem látom, így elindulok felfelé. az egyetlen hely, ahol nem néztem még az a szobája.
Ahogy elhaladok az enyém előtt észre veszek egy sárga cetlit rá ragasztva…

A táborba ment az újdonsült barátaimhoz…

Hirtelen csak a legrosszabbra tudok gondolni, hogy bántani akarja Maxet…azt pedig nem hagyhatom!
Gyorsan felöltözöm és már rohanok is a biciklimért, hogy utolérjem mielőtt valami őrültséget csinál. Nem aggódom Maxért, inkább Willt féltem, hogy ha neki esik, akár meg is büntethetik, vagy ki is rúghatják akár…
Ahogy ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben nem veszek észre egyhatalmas pocsolyát, csak mikor más késő. A földút elég lejtős, és elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy métereket zuhanjak lefelé. A bicikli megcsúszik, én pedig nem tudom visszaszerezni az uralmat, így lesodródok a lejtőn.
Lepereg előttem az egész életem, ahogy végig bucskázok a sziklákon és a facsemeték közt, majd egy öreg fának csapódok végül. Beverhettem a fejem, mert elvesztem az eszméletem…

.oOo.

 Éles fényre és tompa fájdalomra térek magamhoz. Mindenem sajog, ám az első, ami eszembe jut, hogy Will mennyire félhet ha nem talál otthon
- Hol vagyok…haza kell…- próbálok felkelni, de éles fájdalom hasít belém, így vissza esek
- Aiden! Magához tért!- kiált fel egy ismerős női hang, majd emberek sokasága lepi el a szobát. A monoton pittyegésből és a gyógyszerszagból már rájöttem, hogy kórházban vagyok, és most az ágyam mellé gyűlnek az emberek…. a gyerekek a táborhelyről…és itt van Will is
- Will…- nyöszörgöm mire mellém ül és a homlokomat kezdi simogatni
- Többet ne csinálj ilyet, rendben?- nyögi ki hirtelen, hangja akadozik, keze reszket
- Én…azt hittem….Láttam a papírt… az hittem… bántani akarod….- nyöszörgöm- féltem… hogy bajod esik- hallom, hogy a többiek sugdolóznak mögöttünk
- Nem történt semmi, mindössze fát vittem nekik, de te… nem lett volna szabad…
- Doktornő, mi történt? Fel fog épülni?- kérdi az egyik a megjelenő orvostól, mire az megáll mellettem
- Eltört a lába és a karja, emellett agyrázkódása van… ha az a fa nincs ott, és nem állítja meg a zuhanásban, nagy valószínűséggel nem élte volna túl…- bele lapoz a kórlapba- ha jól látom, neki más volt egyszer egy súlyos balesete- pillant Willre, mire az bólint
- Egy autóbalesete, amiben elvesztette a szüleit és az emlékeit…
- Egy hatalmas vérrög keletkezett akkor az agyában, ami valahogy most darabjaira tört és így már nem jelent veszélyt…emellett nem tartom kizártnak, hogy egy idő után emlékezni fog majd, persze ez csak az én véleményem. Mindenesetre pihennie kell, aki nem közvetlen családtag, az kérem távozzon…
A többiek elmennek, ám Will még itt marad mellettem. Nem merek megszólalni, félek, hogy kiabálni fog… jogosan. Meg is halhattam volna…megint… de erről tényleg nem én tehetek… azt hittem bántani fogja, az út pedig csúszós volt…
Alvást színlelek, hogy ne kelljen vele beszélnem… most biztosan haragszik rám…

 


Chii2017. 01. 15. 01:01:37#34950
Karakter: William Davis



 Elvörösödve simít a mellkasomra, de nem szólal meg.

- Aiden… mondj valamit… ugye… nem rémítettelek meg túlságosan? – ijedek meg, miközben elmorzsolom az utolsó kiutat találó könnycseppét.

- Ez sokkal jobb volt… mint hittem volna – mondja végül, amitől elönt a megkönnyebbülés, de egyben kíváncsian emelem fel a fejemet.

- Ezt hogy érted? – kérdezem hátrébb húzódva tőle.

- Max borzalmasan csókol… de a te csókjaid… mesések – mosolyodik el. Örülök, hogy így érez, viszont jelen pillanatban legszívesebben behúznék annak a Maxnek, amiért volt mersze Aiden ajkait érinteni. – Akkor, ezt vehetem igennek? – pillant rám kérlelő tekintettel, felsóhajtva bámulom törékeny alakját.

- Nem tudlak lebeszélni vagy meggyőzni, igaz? – cirógatom meg az arcát, mire mosolyogva csóválja a fejét. Hát igen, Aidennél makacsabb embert nem nagyon ismerek. – De ígérd meg, hogy nem hagysz magamra… nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek – kérem újabb csókot lopva, mire nevetve bólogatni kezd. – Jól van, most, hogy ezt tisztáztuk, irány a fürdőszoba - eresztem el. – Borzalmasan festesz, addig én készítek valami harapnivalót.

Vidáman zárja magára a fürdőajtót, én pedig gondterhelten ülök le a konyhában lévő egyik székre. Hát ide is eljutottunk… Innen már nincs visszaút. Még most is bizonytalan vagyok, tartok attól, hogy ez egy nagyon rossz ötlet és még megisszuk a levét, de képtelen vagyok elengedni őt. Ha csak arra gondolok, hogy egy másik férfi érinti a selymes bőrét, a csóktól vöröslő ajkait, olyan düh önt el, amilyet még sosem éreztem. Nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott személyiségnek tartom magam, de Aiden bárkinél gyorsabban ki tud hozni a sodromból, hol így… hol úgy…

Ahogy meghallom a vízfolyás hangját, felállok, hogy valami könnyebb reggelit készítsek neki. Egyértelmű, hogy nem igazán aludt az éjszaka, a karikás, vörösre duzzadt szemei erről tanúskodnak, ráadásul ivott is. Nem szeretném megterhelni a gyomrát, ezért bedobok pár szelet kenyeret a pirítósba, majd nekiállok teát főzni.

Miután végzett a fürdőben, egy mosollyal foglal helyet az asztalnál, de ábrándos szemei a távolba mélyednek. Olyan gyermeki ilyenkor az arca, hogy el is felejtem, már egy felnőtt emberrel állok szemben, aki nem mellesleg most avanzsálódott a szeretőmmé.

- Miről ábrándozol? – kérdem lágyan mosolyogva, mire csibészes vigyorral pillant rám.

- Rólad… – Hm, ez érdekes, akkor játsszunk.

- Ó valóban? És mégis milyen szituációban képzelsz el? – kacsintok rá kihívóan, aminek köszönhetően nyomban pír lepi el az arcát.

- Nem úgy értettem… Szemét vagy – motyogja durcásan. – Imádsz zavarba hozni, nem igaz? – néz rám, miközben édesen felfújja az arcát, mint egy kis pocok.

- Ezt elismerem – vigyorgom lehuppanva mellé. – Nem tehetek róla, gyönyörű vagy, amikor elpirulsz – bókolok neki, amitől csak még vörösebb lesz.

- Direkt csinálod… – morogja, majd inkább beleharap az egyik pirítósba. Én is elveszek egy darabot, a továbbiakban csendben eszünk, de a pír végig ott marad Aiden arcán. Imádnivaló…

Ahogy befejezi a reggelit, ásít egy nagyot, és fáradtan dörzsöli meg a szemeit. Nincs valami jó bőrben, tényleg ráférne egy kis pihenés.

Az arcára simítva szólalok meg. – Aludtál egyáltalán valamennyit? – kérdezem alakját vizsgálgatva, megrázza a fejét. – Akkor tessék szépen lefeküdni aludni – mondom parancsolón.

- De a feladataim… – kezdene tiltakozni, viszont elvágom minden próbálkozását.

- Azt én is meg tudom csinálni… – Újra szólásra nyitná az ajkait, de leintem. – Aiden – nézek rá komolyan. – Hidd el, megleszek egyedül is, az nem tesz jót a szervezetednek, ha nem alszod ki magad, úgyhogy most szépen bebújsz az ágyba, és szundítasz egyet – mondom felhúzva a székből. Ő a lépcsők felé indul, én pedig öltözködni kezdek, de két lépcsőfok után megtorpan, majd felém fordul.

Kíváncsian várom, hogy mit akar, habár sejtéseim azért lennének. Vigyorogva sétálok elé, és mivel a lépcsőn áll, pár centivel fölém tornyosul.

- Szeretnél valamit? – húzom magamhoz átölelve a derekát.

- Csak egy… jóéjszakát csókot – suttogja a zavartól hevesen verdeső szívvel, miközben a nyakam köré fonja a karjait. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak egy ilyen csábító ajánlatra?

Puhán csókolom meg, lassan fedezem fel szájának minden kis szegletét, majd szorosabban húzom magamhoz, mire édesen belenyög a csókba. Zihálva tol el magától, szemei vágyakozva tekintenek rám, ezért még egy pillekönnyű csókot nyomok az ajkaira, mielőtt elhúzódnék tőle.

- Szép álmokat, angyalom – köszönök el mosolyogva, majd kilépek az ajtón. Ha még egy perccel tovább bent maradok, biztosan nem tudok ilyen könnyen elszakadni tőle. Vidáman fogok neki a teendőimnek, hivatalosan már tavasz van, de itt a hegyekben ez még nem igazán érződik, így elkél a kabát. Jó pár órát eltöltök, és mire az Aidenre kiszabott feladatokat is megcsinálom, rájövök, hogy lassan fát is vinnem kellene a diákoknak. Még a végén halálra fagynak nekem, mondjuk, Maxért nem fájna a szívem…

Felhasogatok egy-két ládányi fát, majd felpakolom a kocsi platójára. Nem szeretnék szó nélkül elmenni, ezért visszamegyek a házba, de Aiden még édesen alszik, tényleg nagyon fáradt lehetett. Jobb ötlet híján fogok egy cetlit, és ráírok pár sort.

Jó reggelt, Szépségem!

Elmentem az újdonsült barátaidhoz, nem sokára jövök.

Remélem, jól aludtál.

Csók, Will

Egy celluxszal az ajtajára ragasztom, hogy biztosan észrevegye, majd elindulok a tábor felé.



Szerkesztve Chii által @ 2017. 01. 15. 05:11:22


Sado-chan2017. 01. 14. 19:02:53#34949
Karakter: Aiden Hellwill



 

 

 

- Aiden… – simít végi az arcomon, mint régen, én pedig újra elvörösödök. Egy pillanatra azt hiszem, hogy most majd újra megcsókol, vagy magához ölel, ám ehelyett mesélni kezd– Tudod, hogy szinte sosem beszéltem a családomról – elereszt és az ablakhoz fordul, ábrándos tekintettel mered a távolba. Gondolatait keresi, a szavakat. – A szüleimet… még tinédzser koromban elveszítettem… utána a nagyszüleimhez kerültem… de nem sokkal később ők is elmentek… Nekem csak te vagy – pillant rám lágy mosollyal. – Meg kell értened… nem veszíthetlek el téged is – hangja remeg, sose láttam még őt félni ezelőtt.
Felülve szorítom magamhoz, mire körém fonja hatalmas karjait. Szinte elveszek az ölelésében, olyan hatalmas hozzám képest, mégis olyan gyengéd és gondoskodó– Szeretlek, Aiden – nyakamba temetett arccal suttogja, elérve, hogy egész testemben megdermedjek szavaitól– Szeretlek…
- Most jön a de… – nem vagyok bolond, nem léteznek tündérmesék… hiába érezzük ugyanazt, egy ilyen ki apróság is elég neki ahhoz, hogy elrettentse tőlem
- Nem tehetjük meg… ha tovább megyünk… és nem jól alakulnak a dolgok…
- Nem tudhatod, mi lesz – eltolom magamról. – Nem tudhatod... míg nem próbálod – könyörögve pillantok rá, szemeimbe újra könnycseppek gyűlnek, de elfojtom őket. Próbálom meggyőzni, de csak a fejét csóválja
- Nem akarok kockáztatni… Belehalok, ha elveszítelek…
- Gyáva vagy – csattanok fel, majd elengedem őt és felpattanok. Nem tudom, mit akar még hallani, mivel győzhetem meg, hogy nem fog elveszíteni– Így mindenképpen elveszítesz – csak mered maga elé, nem is hallja amit mondok. Dühösen rúgom arrébb a párnát, miközben lemászom az ágyról és kiviharzok a szobából, le a földszintre, majd át a nappalin. Kár volt hinnem benne…kár volt hazajönnöm! Tudhattam volna, hogy a tegnapi színjáték hatástalan volt, talán mégis Maxel kellett volna maradnom…
Magamra kapom a ruháimat, de mielőtt kinyithatnám az ajtót megragad és maga felé fordít.
Levegőt venni sincs időm, mohón csókol, durván, nyakamnál fogva taszít a falnak, míg teste az enyémnek feszül.
Hosszan csókol, majd hirtelen elszakad és levegő után kapkodva húzódik el. A könnyem is kicsordul, amit ujjbegyével simít le gyengéden, majd felemelve a fejem csókol meg újra, ezúttal sokkal lágyabban. Remegő ajkakkal viszonzom mézédes csókját, milyen régóta ábrándoztam erről, és végre megtörtént!
- Sajnálom – leheli két csók között. – Egy idióta vagyok – derekam köré fonja a karjait, homloka az enyémhez ér. Ujjaival érzékennyé vált ajkaimon simít végig, alig kapok levegőt, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről– Bocsáss meg, Aiden…
Hirtelen megszólalni sincs erőm, csak a mellkasára simítok két kézzel. Érzem, ahogy az övé is hevesen dübörög odabent, amitől csak még inkább elvörösödök.
- Aiden… mondja valamit… ugye… nem rémítettelek meg túlságosan?- kérdi rémülten, míg újabb könnycseppeket maszatol szét az arcomon
- Ez sokkal jobb volt… mint hittem volna- szedem össze magam végül, miközben a szemeimet törölgetem
- Ezt hogy érted?- húzódik hátrébb
- Max borzalmasan csókol… de a te csókjaid… mesések- mosolyodok el, mire ő is elpirul.- akkor, ezt vehetem igennek?- pillantok rá kérlelő tekintettel, mire felsóhajt
- Nem tudlak lebeszélni vagy meggyőzni, igaz?- simogatja meg ismét az arcom, mire elmosolyodva rázom a fejem- de ígérd meg, hogy nem hagysz magamra…nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek- súgja miközben újabb csókot lop, erre már csak nevetve bólogatok
- Jól van, most, hogy ezt tisztáztuk, irány a fürdőszoba- ereszt el végül- borzalmasan festesz, addig én készítek valami harapnivalót

Könnyáztatta mosollyal az arcomon zárom magamra a fürdőszoba ajtót és kezdek el vetkőzni.
Sikerült…Will az enyém, csak az enyém! Végre nem kell titkolóznunk egymás előtt, végre annyiszor mondhatom el neki, hogy szeretem, ahányszor csak akarom
Ahogy elpakolom a ruháimat a tükörképemmel találom szembe magam. Megállok és csak nézem magam, a sírástól és a füsttől vörös szemeimet, a kócos és csurom zsír hajamat és a mohón kiszívott ajkaimat. Vajon mi tetszik neki rajtam? Nem vagyok se szép, se férfias, a testalkatom olyan mint egy lányé, a bőröm sápadt fehér és papírvékony.
Behunyom a szemem és elképzelem, hogy itt áll előttem, ahogy magához ölel, kezei a testemen barangolnak. Ujjaimmal végig simítok az ajkaimon ott, ahol alig egy perce az ő érintését éreztem, még mindig forró és kicsit fáj is.
Végül csak megrázom a fejem és beülök a kellemes vízbe. Csak meg ne gondolja magát…

Gőzölgő teával és pirítóssal vár, mikor végzek, szinte el is felejtettem, mennyire mérges voltam rá… most olyan jó minden. Nem akarok arra gondolni, hogy mindez nem tarthat örökké, élvezni akarom, őt és ezt a csodálatot helyet… az erdő a mindenem, s benne ő a vörös hajú herceg, a lovag és a fenséges sárkány egyszerre, aki vad és megszelidíthetetlen. Ez a faház a váram, én pedig a fekete hajú királyfi akit éppen most mentettek meg
- Miről ábrándozol?- kérdi mosolyogva, mire csibészes vigyorral válaszolok
- Rólad…

 


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).