Megragadja a csuklóm, és egyetlen mozdulattal bevág a kocsiba. Ajkain jeges mosollyal pillant le rám.
- Ha tovább folytatod a cirkuszt, akkor kitekerem a nyakad, vérhusi. Maradj szépen itt csendben, elhozom a cuccaidat – a hangja olyan hideg, hogy szinte kopognak a szavai.
Egyedül hagy, én pedig felkészülök arra, hogy kivisz a semmi közepére, és fõbe lõ. Negatív gondolataimból, egy nekem csapódó táska ragad ki.
- Gregor… - kezdeném az idõközben megfogalmazódott kérésem.
- Ne most. Majd a hotelben megbeszéljük.
Biccentek egyet, jelezve, hogy oké.

*

Tényleg a hotelba visz. Nem zavar, hogy megázunk, míg beérünk. Az viszont már igen, mikor meglátom, hogy elõvesz egy tõrt. A lábam gyökeret ereszt a küszöbön.
- Ülj le! – legyint egyet a pengével. Eleget teszek a kérésének, habár reszketeg tagjaim miatt nehezen megy.
- Kérlek, ne ölj meg… - lehelem magam elé. Még ne.
- Alkut ajánlok – néz szemembe ijesztõ mosollyal.
Zavartan emelem feljebb fejemet. Milyen alkut?
- Igen?
- Megkímélem az életed, hazaviszlek, sõt. Elviszlek egy viszonylag normális vérleopárd közösségbe, ahol biztonságban leszel.
Szabadon engedem az eddig visszatartott sírást.
- Gregor… én nem is tudom, mit mondjak… - teljesen félreértett.
- Mindennek ára van. Te Esther tulajdona vagy. Az a kurva még életben van, és mivel megjelölt téged, így kapcsolatban állsz vele, ráadásul többet is tudsz róla, mint én. Õt akarom, és te segítesz nekem. Cserébe nem belezlek ki itt és most. Áll az alku? – néz rám már szinte kedvesen.
Veszek egy mély levegõt.
- Egy feltétellel – suttogom.
Arca fél pillanat alatt vált komorba. Dühösen áll fel, s torkomnak szorítja a pengét. Ahogy felnézek rá, csak csodálni tudom. Haja kavarog körötte, arca torz grimaszba rándult, szemeibõl féktelen harag sugárzik. Úgy néz ki, mint egy bosszúálló görög isten.
- Feltétel? – mennydörgi. – Még a jóindulatomat is ki akarnád használni, te mocskos kis dög?
- Hallgass végig! – pillantok rá könyörgõn. – Nem kérek nagy dolgot.
- Vegyem el a szüzességed? – vonja fel a szemöldökét egy fokkal nyugodtabban, mire elvörösödöm.
- Nem! – sikkantom halkan. – Kérlek, ülj vissza! – szerencsémre megteszi. – Azt szeretném kérni, hogy miután elkaptad Esther-t, hazavittél, és elköszöntem a szüleimtõl… - nehéz kimondanom. - … ölj meg! – suttogom.
Szemeiben mély döbbenet honol.
- Mi van? – kérdi teljesen értetlenül. – Az elõbb még nem akartál meghalni. Akkor most miért?
- Úgy nem is, hogy nem búcsúztam el. Én… Én szeretek élni, szeretem az embereket, apát és Marcus-t, az állatokat, az édességeket, a meleget, a táncot, a puha dolgokat, és mindent, aminek jó illata van – mosolygok fel rá, bár mosolyom kissé erõltetett, hisz szemeimben megint könnyek honolnak. – Kissé ijedõs vagyok. De olyan csontig hatoló rettegést még sosem éreztem, mint mikor azzal a vérmacskával találkoztam.
- És? – még mindig nem értett meg. – Ez nem ok arra, hogy meg akarj halni.
- Nem szeretnék ártani másoknak – nézek egyenesen a szemébe. – Szeretnék emberi méltósággal meghalni. Annyit kérek tõled, hogy add meg ezt nekem.

- Az csak a vámpírokra vonatkozott! Fene se gondolta, hogy egy vérdögöt is rád eresztettek! Most pedig válaszolj arra a kurva kérdésre!

Könnybelábadnak a gyönyörû szemei, és egy pillanatra megsajnálom, de csak egy egészen rövidke pillanatra.

- Valamilyen macska… - csipogja. A picsába. Jonas kedvencei a vérleopárdok! Bassza meg.

- Marha jó – mormolom az orrom alatt. Ujjaimmal dobolni kezdek az asztalon, és szótlanságba burkolózva agyalok, mihez is kezdjek ezzel a kis vérkölyökkel. A rohadt életbe.

Befalom a kaját, fizetek és kicibálom a kocsiba. Megtehetném, hogy otthagyom a fenébe, de egyrészt ígéret köt engem hozzá, másrészt ha valóban él még az a vámpírkurva, akkor el akarom kapni, és õ tud nekem segíteni.

A kastélynál még ott õgyelegnek a helyszínelõk, meg persze néhány újságíró és lesifotós is. Az egyik nyomozó felé indulok, de Silas a karomba kapaszkodik. Türelmetlenül nézek le rá, de nem rázom le magamról.

- Gregor, meg fogsz ölni? – Meg kéne, sok fájdalomtól menteném meg, de nem fogom. - Kérlek legalább hadd találkozzam elõtte a szeretteimmel.

Csuklójánál fogva visszarángatom a terepjáróhoz, kinyitom az ajtót és behajítom a hátsó ülésre. Nem szállok be mellé, csak elõrehajolok, hideg mosollyal a számon.

- Ha tovább folytatod a cirkuszt, akkor kitekerem a nyakad, vérhusi. Maradj szépen itt csendben, elhozom a cuccaidat.

Becsukom a kocsiajtót, és visszasétálok a nyomozóhoz. Egy órával késõbb aktával a kezemben, és egy sporttáskával a vállamon térek vissza. Behajítom mellé a táskát, majd a volán mögé vetem magam.

- Gregor…

- Ne most. Majd a hotelben megbeszéljük.

*

Amikor belépünk a szobába, kellemes meleg fogad. Jól esik, pláne hogy közben az esõ is eleredt, és amíg kiszálltunk a kocsiból és besiettünk az épületbe, jól meg is áztunk. Lehajítom a bõrkabátom a fotelbe, és belehuppanok a másikba. Csizmám szárából elõhúzom az ezüst tõrömet, és ellenõrzöm az élét, majd az ajtóban toporgó halottsápadt srácra pillantok.

- Ülj le – intek a késsel az ágy felé. Lassan engedelmeskedik, ajkai reszketnek, haja nedvesen tapad arcába. Kibaszottul szép.

- Kérlek, ne ölj meg… - suttogja. Hûvös mosollyal nézek meseszép szemeibe. Jól teszi, hogy fél tõlem. Mindenki tudja, hogy úgy irtom a vérdögöket és vérszívókat, mint már a legyet.

- Alkut ajánlok.

Felkapja a fejét, és félbehagyja kezeinek tördelését is.

- Igen?

- Megkímélem az életed, hazaviszlek, sõt. Elviszlek egy viszonylag normális vérleopárd közösségbe, ahol biztonságban leszel.

Könnyek folynak végig az arcán, szinte megható.

- Gregor… én nem is tudom mit mondjak…

- Mindennek ára van. Te Esther tulajdona vagy. Az a kurva még életben van, és mivel megjelölt téged, így kapcsolatban állsz vele, ráadásul többet is tudsz róla, mint én. Õt akarom, és te segítesz nekem. Cserébe nem belezlek ki itt és most. Áll az alku? – kérdem lágyan, szinte gyengéden. 

Nem tudom hallja-e, amit mondok neki, hiszen olyan komor még most is. Káromkodik, és õrült módjára vezet, még sebességet sem vált. Ijesztõ. Lehet, hogy történt valami, vagy korábban megsérült, és most fáj neki?
- Valami baj van? – kérdem gyengéden.
- Baj? Ja, az van. Csak baj – csattan fel, majd hirtelen fékezve megáll. – Együnk valamit.
Alig vannak az étteremben, amit választott. Barátságos hangulatú kis családi étkezdeféle.
A pincérnõ elénk rebben, s kedvesen mosolyogva kérdi, mit szeretnénk. Visszamosolygok, Gregor steak-et, és bort kér, pedig nem kéne innia, hiszen vezet, de nem szólok rá. Én csak egy fél adagzöldséges rizst rendeltem sült csirke combbal. Mikor egyedül maradunk furcsán méreget, mintha szemmel akarna megölni. Nem merek megszólalni.
- Milyen vérállat harapott meg? – szegezi nekem hirtelen a kérdést.
- M-miért?
Miért kérdi? Hiszen azt mondta nem lesz bajom.
- A gyorsteszt szerint valamilyen likantrópiával megfertõztek, de azt hogy mivel, csak a Likan-teszt mutatja ki, de az még két hét, mire elkészül. – morogja fojtott hangon. - Szóval halljam, mi volt az? Farkas?
- Me-megfertõzõdtem? – nézek rá reszketve. – De azt mondtad, hogy mivel nem ittam a vérükbõl…
- Az csak a vámpírokra vonatkozott! Fene se gondolta, hogy egy vérdögöt is rád eresztettek – szakít félbe haragosan. – Most pedig válaszolj arra a kurva kérdésre!
Szemeimet elfutják a könnyek a durva hangra.
- Valamilyen macska – szipogom halkan.
- Marha jó.
A pincérnõ kihozza a rendelésünk, de nekem nem nagyon van étvágyam. Gregor hamar befalja az ételt, s várakozóan rám néz. Leteszem az evõeszközöket jelezve, befejeztem. Pénzt dob az asztalra.
- Igyekezz! – reccsen rám.
Szinte futok utána.
Úttalan utakon vezet, nem tudom, hová visz. Aztán megállunk a kastély elõtt, és a szívem megremeg. Mielõtt még az ott várakozó rendõrökhöz mehetne, megragadom a karját.
- Gregor, meg fogsz ölni? - nem válaszol, ám a szemében ott van minden. – Kérlek legalább hadd találkozzam elõtte a szeretteimmel.
Hangom összetört, és igazából tudom, hogy pusztulnom kell. Nem szeretnék másoknak ártani, ha meg lehet elõzni.

Együtt alszunk végül. Ha nem szánnám ezt a kis szerencsétlent, biztos hogy rámásznék, de végül csak magamhoz ölelem, és álomba merülök.

Délután ébredek, a szokásos zagyva rémálmaim egyikébõl. Silas édesdeden hortyog, haja kócosan terül szét körülötte. Felkönyökölök a párnámra, és hosszan gyönyörködöm benne. Koromfekete hosszú szempillái vannak, bõre nappali fénynél is szinte sugárzik, sehol egy szeplõ vagy pattanás. A szája puhának tûnik, muszáj a mutatóujjammal megérintenem, amitõl felsóhajt és felém fordítja az arcát. Basszus, szétdurran a tököm, ha így folytatom.

A fürdõben könnyítek magamon, küzdök egy sort a villanyborotvámmal, és épp a fogaimat sikálom, amikor éles sikoly hasít a meghitt csendbe.

Ezüsttõrömmel kirobbanok a fürdõbõl, és az ágyban ziháló, sápadt srácra meredek, miután meggyõzõdtem arról, hogy kurvára senki sincs a szobában rajta kívül.

- Mi a szarért ordítozol? – firtatom gyengéden.

- Csak egy rémálom.

- Ch. – visszateszem a fogkefét a számba, és mielõtt magára hagyom, még hátravetem a vállam felett: - Öltözz!

- Mégis mibe? Nincsenek ruháim, csak amit tegnap viseltem.

- Picsába! Maradj itt, szerzek neked valamit. Addig reggelizz meg!

Felrángatok a farmerem fölé egy pulóvert, beleugrom a bõrcipõmbe és lesietek. A recepciós cirka ötven dolcsiért alig tíz perc alatt kerít hordható ruhákat, addig bedobok egy kávét és egy fánkot.

Alig egy órán belül, már a kórház folyosóját koptatom Silas társaságában, és bepasszírozom a kedvenc dokimhoz.

- Sok harapás volt rajta. Nézd meg doki, hogy tiszta-e a srác, és azt a gyorstesztet is futtasd le – morgom a fülébe, a zsebébe tolok egy zöldhasút, majd kettesben hagyom õket, letesztelem a váróban a kávéautomatát.

Amikor az egyik ápoló a kezembe nyomja a gyorsteszt eredményét, elkáromkodom magam, és a falhoz vágom a kávéspoharat.

Silas elõkerül végre. Épp ideje volt. Kint a kocsiban beül mellém, és elmeséli mit mondott neki az orvos. Rohadtul nem izgat, épp azon kattog az agyam, hogy káromkodjam, vagy csak törjek össze valamit. Szívesen betörnék néhány likantróp orrot.

- Valami baj van? – kérdezi félénken, amikor már harmadszor veszem be nagy sebességgel a kanyarok egyikét, sûrû szitkozódással.

- Baj? Ja, az van. Csak baj – morgom. Leállítom a kocsit egy kis kajálda mellett. – Együnk valamit.

Odabent vacsoráznak néhányan, de kellemesen kihalt a hely. Még le sem ülünk az egyik asztalhoz, a pincérnõ azonnal ránk vetõdik, konkrétabban Silas-ra, rezegteti rá a mûszempilláit, és teljesen elalél, amikor a kölyök visszamosolyog rá. Rendelek egy steak-et és bort, majd amikor végre kettesben maradunk, komoran ránézek a srácra. Sápadtan pislog rám.

- Milyen vérállat harapott meg?

- M-miért? – kérdezi, ajkai is elfehérednek, félõ hogy elájul.

- A gyorteszt szerint valamilyen likantrópiával megfertõztek, de azt hogy mivel, csak a Likan-teszt mutatja ki, de az még két hét, mire elkészül. Szóval halljam, mi volt az? Farkas? 

Hiába invitál az ágyba, az arcán megjelenõ vigyor eltántorít.
- Nyugi, nem nyúlok hozzád egy ujjal sem, de ha nem bízol bennem, ami mellesleg okos dolog tõled, akkor alhatsz a szõnyegen is – jelenti ki élveteg hangon.
Betakaródzik, majd leoltja a lámpát.
Nagyot nyelve heveredek el az ágy szélére húzódva. Köntösömet nem veszem le, hiszen alatta põre vagyok. Reszketek, mivel az egyetlen takaró alatt õ tartózkodik. Talán megérzi a remegésem, mert hirtelen hátulról belevon egy paplanos ölelésbe. Karját kényelmesen a derekam körül felejti.
- Aludj! – mormolja a tarkómba. Hangja megborzongat, annyira kellemes, és az illata is finom.
- Jó-jó éjszakát! – motyogom. Kicsire húzom össze magam, majd lassan elszenderedem.

Nem tudom, mennyit alhattam, de a saját ordításomra ébredek. Patakokban folyik rólam a víz, s könnyfátyolos szemeim elõtt még mindig az undokul vigyorgó Jonas képe lebeg.
A kivágódó fürdõ ajtóra nézek, ahonnan egy harcra kész Gregor ugrik elõ. Kezében egy tõr, félmeztelen, és a szájából még kilóg a fogkeféje. Talán nevetnék is ezen az összképen, ha nem lennék teljesen készen idegileg.
- Mi a szarért ordítozol? – morran rám dühösen.
- Csak egy rémálom – motyogom, szinte gyõzködve magamat. Jonas halott, mindegyik vámpír halott. Az a furcsa lény is, ami a combomba mart. Önkéntelenül nyúlok oda, de a seb már eltûnt.
Gregor fújtatva hagy magamra, de válla felett még hátra vet egy „Öltözz!” utasítást.
- Mégis mibe? – kérdem halkan. Erre visszafordul. – Nincsenek ruháim, csak amit tegnap viseltem.
- Picsába! – morran. – Maradj itt, szerzek neked valamit. Addig reggelizz meg!
Elsiet, majd alig fél óra múlva egy kupac ruhával tér vissza. Felveszem õket, bár kicsit nagyok rám, ám nem panaszkodom, ez is jobb, mint a köntös.
Betessékel a kocsijába, majd egy kórházba kísér. Rábíz egy aranyosabb idõs bácsira, majd eltûnik. Mint megtudom a bácsi az orvos, aki meg fog vizsgálni.
- A sebeid szépen be fognak gyógyulni, nyomuk sem marad – mosolyog fel rám. – Most még veszek egy kis vért, hogy megnézzük nem kaptál-e el valami nyavalyát.
- Én ittam teát, amiben sok volt a méz, nem tudom, hogy ez… - kezdek bele, de mosolyogva leint.
- Majd beírom a rutin részhez – döfi belém a tût, és én próbálok nem elájulni. – Jól van, akkor meg is volnánk. Két héten belül készen lesznek az eredmények.
Elköszönök tõle, majd az elõtérben ücsörögve várom meg Gregort, aki igazán bosszúsnak tûnik. Hozzám sem szólva rohamléptekben haladva hagyja el az épületet. Nem tudom, mi dühítette fel, de igazán ijesztõ.

Kijön végre a fürdõbõl. Ép a kardomat tisztogatom, amikor felemelem a fejem és ránézek, és bennem reked a levegõ, plusz a kezem is megdermed a mozdulatban. Ha eddig azt gondoltam róla, hogy szép, akkor helyesbítenem kell: kurvára gyönyörû ez a srác. Haja olvadt csokoládéfolyamként öleli körül az arcát, sápadt bõre úgy sugárzik, mint egy vámpíré. Szemei most egészen feketének látszanak a félhomályban. Hû.

Elteszem a kardom, és tiszta törülközõvel elindulok a fürdõbe.

- Feküdj le. – dörmögöm, és nem bírok nem hozzáérni. Haja nedves még, de így is mintha folyékony selyemhez érnék. Kibaszottul jó ízlésû a vámpír, aki szemet vetett rá, a kurva nénikéjét. Mindegy már, hiszen kicsináltam a dögöt. Még jó, hogy nem változtatta át ezt a kis aranyost, kár lett volna érte.  –  Ha mégis megéheznél, rendelj valami ehetõt.

Fürdés.

Derekamra tekerem a törülközõt, és kisietek. Silas teázgat, majd a családját hívja telefonon. Felrántok magamra egy tiszta boxeralsót, és mobilomon ellenõrzöm az üzeneteimet.

- Holnap elviszlek a dokihoz, addig, amíg nála vagy én a rendõrökkel átnézem még egyszer a kastélyt.

- El… El tudnád hozni az ott lévõ cuccaim?

- Persze – bólintok, miközben lekapcsolom a telefont. Már hajnalodik, az ablakon túl a hajnali szürkület dereng. Megpaskolom magam mellett az ágyat. – Jössz?

Tétován végigmér engem, ártatlan kis buksijában valószínûleg ezerrel csörög a vészcsengõ. Vigyorra húzódik a szám, és kényelmesen elterülök.

- Nyugi, nem nyúlok hozzád egy ujjal sem, de ha nem bízol bennem, ami mellesleg okos dolog tõled, akkor alhatsz a szõnyegen is.

Csak tétován toporog, úgyhogy lekapcsolom az éjjeliszekrényen világító lámpát, magamra húzom a takarót, és kényelmesen elhelyezkedem az alváshoz. Mosolyogva várom mit tesz…   

Egy pillanatig elmélyülten figyeli a szemeimet, majd válaszol.
- Nyugi, hazaviszlek, nekem is arra van dolgom. Töltsd ki azokat a nyamvadt papírokat és menjünk, meg akarok fürdeni, és gondolom te is így vagy ezzel.
- I-igen…
Tényleg rám férne egy zuhany, vagy kettõ, meg egy súrolókefe is.
Olyan gyorsan töltöm ki a papírokat, amennyire reszketeg tagjaimból telik. Utána ismét egy meleg félkezes ölelésben vagyok, ahogy megmentõm kitámogat a fekete szépséghez. Besegít, majd õ is beül.
- Most hova megyünk? – kérdem, miközben kikanyarodik a parkolóból.
- A közelben van a hotel, ahol megszálltam, oda viszlek.
- De nincs… - semmim. Mindenem azon a pokoli helyen van, még az irataim is.
- Hm? – kérdi felvont szemöldökkel.
- Nincs pénzem – suttogom.
Válaszomra csak egy kuncogós fejrázással felel, haja lágyan lengedez minden mozdulatára. Legalább õ jól mulat.
- Ezzel most ne foglalkozz, kölyök. Nem vagy éhes? – vált hirtelen témát. - Habár egy ilyen este után az lenne a csoda, ha az lennél.
Tagadólag intek párat a fejemmel, majd a férfias illatú puha kabátba temetem magam.
Az út további része csendben suhan el, s hamar a hotelnál vagyunk. A recepciós teljes döbbenettel bámul ránk, mintha véres rongyok lennénk, s lássuk be, én most arra hajazok a leginkább.
A szobában gyorsan körülkémlelek, kicsi, és praktikus. Nem szép, de nem is ronda.
- Fürödj meg, és igyekezz, mert én is fürdeni akarok – nyom a kezembe egy törölközõt.
Gyorsan levetem kabátját, és átnyújtom neki, majd a fürdõbe sietek. Ledobálom a ruháim, majd amilyen gyorsan csak tudok, lefürdök. Sajnos a vér nehezen oldódik le rólam, fõleg a hajamból. Megtörölközöm, majd a mosdó alatti szekrényben lévõ köntösök egyikét felveszem. Hajamat hagyom, hogy nedvesen kunkorodjon, amerre csak akar.
Kilépve Gregort egy fotelban látom meg, ahogy kardját törölgeti. Rám pillant, majd alaposan szemügyre vesz.
- Feküdj le – lép elém, majd egy tincsemet az ujjára tekeri. – Ha mégis megéheznél, rendelj valami ehetõt.
Egyáltalán nincs étvágyam, habár napok óta nem ettem. Ellenben leszólok a recepcióra, hogy hozzanak fel egy kancsó teát. Forrót, epreset. Az elõbbi hölgy kopog be a teámmal. Elveszem tõle, és töltök magamnak egy bögrével, s csurgatok bele mézet. Lassan kortyolom, hisz nem akarom megterhelni a gyomrom.
Gregor egy szál törölközõben jön ki, mire fülig pirulok. Teste szép izmos, a bõrén halvány hegek futnak, mellkasán sötét szõr göndörödik, s ködökétõl még egy csík indul, ami elvész a fehér frottíranyag takarásában.
- Az mi? – bök az asztalon álló kancsóra.
- Tea – suttogom. – Kellett az idegeimnek.
Megértõen bólint.
- Telefonálhatnék? Szeretném felhívni a családom.
- Felõlem – von vállat, majd ledobja a törcsit, mire zavartan sikkantok fel, s vöröslõ arcom elé kapom a kezem.
Gyorsan elfordulok, és magamhoz ragadom a telefont. Nem vagyok hajlandó megfordulni. Nem.
Sajnos nem veszik fel otthon, így az üzenetrögzítõre mondok egy gyors szöveget.
- Holnap elviszlek a dokihoz, addig, amíg nála vagy én a rendõrökkel átnézem még egyszer a kastélyt.
- El… – nyelek egyet. – El tudnád hozni az ott lévõ cuccaim?
- Persze – bólint.
Már csak egy kérdés maradt. Hogyan alszunk, ha csak egy ágy van?

- Ne-nem, de megharaptak – suttogja alig hallhatóan.

Picsába. Szétrántom az ingét, amitõl persze frászt kap szegény, és megnézem mi a szitu. Felsõtestén több ronda vámpírharapást is látok, és…  Ja igen, és most már egyértelmû, hogy nem nõnemû. Ha elvonatkoztatok a sok vértõl, és úgy nézem õt, akkor bizony lélegzetelállító szépségrõl van szó, nemhiába rabolták el. Talán vámpírt akartak belõle is csinálni, kár lenne elpazarolni õt, még én is így gondolom.

- Ittál a vérükbõl? – Fejét rázza. – Akkor nem lehet bajod, ezek nemsokára eltûnnek. Mi a neved, fiú?

- Silas vagyok.

- Engem Gregornak hívnak. Gyere! Hazaviszlek. – Átkarolom a vállait, hogy ne zúgjon el a vértõl csúszós járólapon.

- Tényleg? Megígéri? – pislog fel rám bájosan könnyes szemekkel. Hú. Teljesen totálisan az esetem. Mekkora mázlista vagyok.

- Tényleg. Megígérem. Elõtte viszont a rendõrségen kell vallomást tenned, utána pedig egy orvos megvizsgál.

Elviszem a közeli rendõrörsre, ráadom a kabátomat is, majd leadom a nyomozóknak, és amíg õ az üvegfal túloldalán elmeséli a kis történetét, addig én a saját jelentésemet körmölöm egy papírra. Csak fél füllel hallgatom, de a vámpírgazdája neve hallatán felkapom a fejem. Esther. Az a ribanc nem volt ott a bálon, arra emlékeznék. Meglépett volna, amíg nem figyeltem? Vagy el sem jött? Elraktározom agyamban a teendõim közé, hogy utánajárjak a vérszívó ribancnak, majd folytatom a körmölést.

Végeznek a vallatásával, én is kész vagyok, lepecsételem a papírt, és leadom a kapitánynak, majd felkanalazom a kis Silas-omat.

- Már csak az adataidat kell egyeztetni a pultnál – bökök mutatóujjammal a megfelelõ irányba.

- Jó.

Mellé könyökölve figyelem õt, mondhatni legeltetem a szemeimet, ahogy a pult túloldalán ülõ fiatal rendõr is, bár õ inkább viszolyogva, hiszen a kis szépségrõl késsel lehetne vakarni a száradt vért.

Hirtelen felkapja a fejét, és elsápad és megtántorodik. El is zúgna, ha nem ragadnám meg a karját.

- Jól vagy?

- New… New Orleans-ban vagyunk… - néz rám nagy szemekkel, és csak most látom, hogy milyen különleges sötétszürke árnyalatú a szeme.

- És?

- Engem Los Angeles-bõl raboltak el.

- Nyugi, hazaviszlek, nekem is arra van dolgom. Töltsd ki azokat a nyamvadt papírokat és menjünk, meg akarok fürdeni, és gondolom te is így vagy ezzel.

- I-igen…

Remegõ kézzel, kapkodva kitölti a formanyomtatványt, és amikor végre befejezi, elköszönök helyette is, és szinte kicipelem az oldalamhoz szorítva a bukdácsoló srácot. Behajítom a kocsiba.

- Most hova megyünk?

- A közelben van a hotel, ahol megszálltam, oda viszlek.

- De nincs…

- Hm? – a visszapillantóból ránézek, felvonom egyik szemöldököm.

- Nincs pénzem.

Kuncogva megrázom a fejem.

- Ezzel most ne foglalkozz, kölyök. Nem vagy éhes? Habár egy ilyen este után az lenne a csoda, ha az lennél.

Csak a fejét rázza, és a kabátomban szinte teljesen elmerül, csak az orrát látom. Meg sem nyikkan a hotelig.

A recepciós leesett állal bámul minket, amikor a szobakulcsot kérem. Csak leereszkedõ mosollyal tûröm, kibaszottul nem tartozom magyarázattal senkinek. Feltámogatom a lépcsõn a részeg légyként kóválygó Silas-t, majd a hotelszobám fürdõjébe belököm egy tiszta törülközõvel.

- Fürödj meg, és igyekezz, mert én is fürdeni akarok – morgom.

Már megint. Megint arra kényszerítenek, hogy végignézzem, amit mûvelnek. Minden este embereket hoznak, s lakmároznak belõlük. Engem a lépcsõ melletti sötét sarokba láncolnak, ahonnét mindent láthatok. Csendesen imádkozom szegény párákért, akiknek a vérüket veszik. Halálsikolyaikat próbálom elnyomni azzal, hogy egy régi dalt dúdolok a fejemben, mennyit táncoltam én erre.
Hirtelen dermesztõen hideggé válik a levegõ.
- Jó a buli, srácok?
Felpillantok az ismeretlen alakra, de csak a hátát látom, ami leginkább egy gyúródeszkára emlékeztet. Haja, mint felajzott holló kavarog körötte.
- Ez Gregor! – hallom meg a sivítást.
Az ismeretlen a vérszívóknak ugrik, s kíméletlen mészárlást rendez. Mindenfelé fröcsög a vér, ami engem is beterít.
- Jonas, a keleti régió második körzetének vezetõje. Emberek gyilkosságáért, vérük engedély nélküli elvételéért, továbbá a 2014-es vérszolgaságról és vérállattartási törvényrõl szóló második cikkely megszegéséért Én, a szövetségi rendõrbíró a következõ ítéletet rovom ki rád: karózás és lefejezés általi halál. Ejnye, az ember azt gondolhatná, hogy háromszáz éves létedre van annyi eszed, hogy ne nyírasd ki magad.
Az az elégedett mosoly, ami az arcán tanyázik ijesztõ, ám talán õ segítene nekem. Haza akarok menni!
- Dögölj meg! – süvölti az, aki elraboltatott.
- Csak utánad.
Nézem, mit csinál. Veszek egy mély lélegzetet, s minden bátorságom összeszedem, mielõtt megszólalnék.
- Miért ilyen kurva büdösek ezek?
- Kérem… - nyögök fel. Még nekem is idegen a hangom. – Kérem, segítsen… valaki…
Elém lép, s én a könnyeimmel küzdve bámulok rá. Tekintete, szinte kettémetsz, arcát, mintha durva kõbõl faragta volna ki egy kapkodó szobrász. Mégis, valami megragad benne.
- Bassza meg – morran fel. Bilincsemet egyetlen mozdulattal pattintja le rólam. Lábaim nem tartanak meg, hiszen az utóbbi napokban nem kaptam enni. Karomnál fogva tart meg, belõlem pedig feltörnek a könnyek.– Jól van, semmi baj. Már vége van. Megsérült valahol?
Hangja kellemesen mély, és jól esik, hogy nyugtatni próbál.
- Ne-nem, de megharaptak – suttogom.
Arcán megrándul egy izom, majd egy mozdulattal letépi rólam a felsõt, mire felsikítok. Testemen több vámpír harapásnyom is található, mivel Esther belõlem evett. Alaposan végigmér.
- Ittál a vérükbõl? – nemlegesen megrázom a fejem. – Akkor nem lehet bajod, ezek nemsokára eltûnnek. Mi a neved, fiú?
- Silas vagyok.
- Engem Gregornak hívnak. Gyere! – karolja át a vállaim. – Hazaviszlek.
- Tényleg? – nézek rá boldog mosollyal, ám még mindig könnyektõl maszatosan. – Megígéri?
- Tényleg. Megígérem – biccent komoran. – Elõtte viszont a rendõrségen kell vallomást tenned, utána pedig egy orvos megvizsgál.
Oldalához simulva tántorgok ki a kocsijáig. Szép fekete terepjáró, ez nyáron dögletesen meleg lehet.
Csendesen ringat el az autó, s már félálomban vagyok, mikor lefékez.
- Itt vagyunk – mormogja.
A hidegre való tekintettel rám adja a kabátját, amiben vagy háromszor elférek.
A rendõrség épülete hatalmas, az iroda ahova visznek azonban kicsi. Egy pufók rendõrnõ mosolyog rám, mint megtudom õ Lawrence nyomozó. Elõször Gregorral beszélgetnek, utána engem is kihallgat, de Gregor nem maradhat benn. Mindent elmondok, amit tudok, s ami eszembe jut. Mikor végzünk, kikísér az elõtérbe.
- Már csak az adataidat kell egyeztetni a pultnál.
- Jó – lépek oda, s egy vérszegény mosollyal köszönök az engem bámuló srácnak.
- Itt a nyomtatvány – löki elém unottan.
Elkezdeném kitölteni, ám ekkor meglátom a feliratot. New Orleans-i Rendõrkapitányság. Fordul velem egyet a világ, s ha Gregor nem kapna el, összecsuklanék. A kabátja a földre hullik.
- Jól vagy? – hallom fülem mellett a borzongató baritont.
- New… New Orleans-ban vagyunk… – suttogom döbbenten.
- És? – vonja fel a szemöldökét.
Teljes kétségbeeséssel nézek fel rá.
- Engem Los Angeles-bõl raboltak el.

Hidegkék szemeim végigsiklanak a kastélyparkon, majd a kettõstornyú épületre. Bentrõl zene szivárog ki, kacagás és bûz.  A halál bûze. Õrség meg sehol. Nagyon magabiztosnak tûnnek, nem gondolják, hogy bárki is rajtuk üthet, és ez nem lep meg. Kinyitom a csomagtartót, elõveszem a karókat tartalmazó övet. Kabátom a kocsiban hagytam, pedig hideg van, de leszarom. A harc hevében úgyis melegem lesz majd. Derekamra erõsítem a széles bõrövet, próbaképp elõrántok egy karót, majd visszacsúsztatom. Jöhet a puskám, ezüstlövedékekkel, a tartalék tárakat az övre erõsítem. Két ezüsttõr a csizmámban, félhosszú ezüstkardom a hátamhoz erõsítve.  Remek.

Kezdjük.

Lendületes, erõs léptekkel indulok, és mire a duplaszárnyas tölgyfakapuhoz érek, már emberfeletti sebességgel teszem. Egy rúgás, a kapu beszakad, és odabent hirtelen síri csönd támad. A lépcsõ csupán egy szemvillanás számomra, amikor a hatalmas terem közepén megállok, döbbenten rám meredõ vörös szemek kereszttüzében, és elvigyorodom. Pont azt látom, amire számítottam. Az egyezményt megszegve a buli hevében jó néhány embert megöltek a kis dögök. Vértõl síkos a márványpadló, a vámpírok ruhája is tocsog. Hm… Talán húszan vannak, és talán még egyszer annyi vérdög is.

Egyik kezemben a puska, másikban a kardom, hajam lobog, ahogy széteresztem a teremben a nekromanciámat, és jéghideggé dermed a levegõ.

- Jó a buli, srácok? – búgom mély hangomon.

- Ez Gregor! - sikít élesen magas fülsértõ hangon egy vámpír, és kitör a pokol.

Mindenkit. Lemészárolok. Minden egyes dögöt. Ez utolsó szemig. A vezetõjüket, Jonas-t hagyom meg utolsónak, és mielõtt lefejezem, a szemeibe nézek.

- Jonas, a keleti régió második körzetének vezetõje – dörmögöm elégedett mosollyal. – Emberek gyilkosságáért, vérük engedély nélküli elvételéért, továbbá a 2014-es vérszolgaságról és vérállattartási törvényrõl szóló második cikkely megszegéséért Én, a szövetségi rendõrbíró a következõ ítéletet rovom ki rád: karózás és lefejezés általi halál. Ejnye, az ember azt gondolhatná, hogy háromszáz éves létedre van annyi eszed, hogy ne nyírasd ki magad – kuncogom.

- Dögölj meg! – sikítja.

- Csak utánad.

Sikoly és placcs. Imádom ezt…

Elégedett sóhajjal felegyenesedem, kardomat megtörlöm Jonas batisztingjének tiszta részével. Szerencsére az arcom nem lett véres, a ruhám viszont mehet a kukába, mert a vámpírok vére nem is lenne gond, azonban a vérállatoké erõs szagú.

Körülpillantok a vörösre festett teremben. A vámpírok nagy vértócsákká váltak, a ruháik pedig elázva hevernek a földön, a vérállatok holttestei emberi alakban vannak. Köpök egyet.

- Miért ilyen kurva büdösek ezek? – morgom.

- Kérem… - hallok egy reszketeg hangot valahonnan oldalról. Odakapom a fejem, de nem látok semmit. Megdermedek, majd lassú léptekkel elindulok a halk nyöszörgés felé. – Kérem segítsen… valaki…

Végre felfogja a szemem, amit látok. A falhoz láncolva áll egy karcsú alak, testén az elegáns ruha csupa vér, de nem a sajátja, hanem a mészárláskor fröccsent rá. Közelebb lépek, a sötét grafitszürke szempár könyörögve, könnyesen néz rám.

- Bassza meg – morgom. Ez az egy megúszhatta, biztos õ lett volna a következõ véráldozat. Bûzlik a likantrópok és vámpírok vérétõl. A csuklóit tartó bilincset a kardommal könnyedén letöröm vékony csuklóiról, és õ azonnal a földre csuklik, de elkapom a karjánál fogva. Felzokog. – Jól van, semmi baj. Már vége van – mormogom kedvesen. Ez egy fiatal lány vagy fiú lehet, nehéz megállapítani. – Megsérült valahol?