- Látom, szeret korán kelni az a ribanc. Azt hittem még van egy óránk felkészülni, de így is jó. Maradj itt! – utasít.
Eltûnik valahova, ám nem igazán figyelek rá. A mellkasomat és fejemet feszítõ fájdalmat próbálom elnyomni.
- Nos, merre akar vinni a lábad?
Elkezdem neki mondani, hogy merre menjen. Közben egyre gyengébbnek érzem magam, mintha nem kapnék levegõt.
- Balra… Egyenesen… Nem, nem itt vissza és balra!
- Tudod, mi történne, ha nem lennék itt veled? – nemet intek. – Te lennél Esther reggelije. Jól meglepõdik majd az a kurva, amikor meglát – jelenti ki élvezettel teli hangon. Kicsit ijesztõ ilyennek látni õt.
- Ott… ott… Ott van…
Egy rozoga templom. Annak a pincéjébõl szólít engem. Az elmémben hallom a hangját, s szinte látom õt, mint egy ködképet, miként a homályban áll.
- Itt maradjak? – kérdem rettegve. Nem akarok a közelébe menni.
- Akkor megölnek a vértesóid, cicám. A legbiztonságosabb, ha velem maradsz. Követsz engem szép csöndben, vili?
- Jó – lehelem.
Határozott léptekkel indul meg a kápolna felé, én pedig nesztelenül követem õt. Hallom Esther hangját a fejemben, ahogy sziszegve szólongat. Elém vetít egy képet, mire szívem kihagy pár ütemet.
- Gregor – ragadom meg a karját. – Halott gyermekek vannak odalenn.
- Az a ribanc – morran fel. – A könnyû prédákra ment.
Nem tudok erre mit mondani, hisz annyira szörnyû. Szegény kicsik, õk nem vétettek semmit.
Tovább halad, egyenesen le a pincében, közben látom, hogy mindenre odafigyel. A csendben szinte visszhangot ver ziháló légzésem. Lemegyünk a sötét pincébe, s engem már kiráz a hideg. Nem látok semmit, csak Gregor kabátjának övét érzem izzadságtól nyirkos ujjaim alatt.
- Gyere ide édesem! – hangzik fel a trillázó nõi hangot. – Már annyira hiányoztál te, és az a finom véred.
- Meglepetés! – hallom meg az oly kedves baritont.
Azonnal elengedem a ruháját, s a falhoz simulok. Nem szeretnék útban lenni. Csak a hangokat hallom, a szitkozódásokat, s az egymás fejéhez vágott sértéseket. Érzem a vadász semmivel össze nem téveszthetõ erejét, melytõl szinte jéggé fagy a levegõ.
Váratlanul két erõs kar ragad meg. Elõször azt hiszem Gregor az, azonban hamar ráeszmélek tévedésemre. A vállára dob az idegen, majd elképesztõ sebességgel rohan velem. A gyomrom felkavarodik a tempótól, és még a tegnapi napot is kiadnám magamból, ha nem fékezne le hirtelen.
- Szervusz, kiscsibe – vigyorog rám az ismeretlen férfi. Haja gesztenyeszínû, míg szeme aranylóan parázslik, teste groteszkül izmos, arcán pedig több heg is fut. – Már meg sem ismersz?
- Ki-ki vagy? – kérdem reszketegen. Mindjárt elsírom magam.
- A nevem Kalash – vigyorogja. – Én változtattalak át.
Jézusom! Én menten meghalok.
Testemet elhagyja minden erõ, s a földre omlok. Eszméletemnél vagyok, de ki tudja meddig. Csak tudnám, mit szeretne tõlem.

- Nem.

- Akkor?

- A tegnap estén. Nem értem, hogy miért… miért akartál velem? Hiszen elvileg az ellenséged vagyok.

Rápillantok, majd vissza az útra. Képes ezen kattogni mindazok után, ami vele történt?

- Miért akartalak megdugni? – kérdezem, és õ bólint. – Mert tetszel, és mert jó a tested. Ami meg a többit illeti, még ember vagy. Biztosan meg akarsz halni?

- Engem már születésemkor a halálra szántak. Az, hogy késett tizenhat évet nem jelent semmit.

- Beszélsz itt marhaságokat – dörmögöm. -  Senkit sem szánnak születésétõl a halálnak. Tény, hogy mindenki meghal, de így konkrétan kijelenteni faszság.

- Apu mondta meg apának, hogy hol találnak engem pontosan az erdõben. Csak azért tudta, mert az egyik látomásában egy csecsemõt egy csapat farkas tépett darabokra. Nekem ott, és akkor meg kellett volna halnom. Talán jobb lett volna úgy.

Naná, hogy sírni kezd. Utálom a könnyeket. Utálom, mert nem tudok mit kezdeni velük. Nem mondok semmit, õ pedig álomba sírja magát.

Beérünk Snowtown-ba. Egyszerû városka, nem nagy, de nem is kicsi. A GPS szerint a közepén van is egy hotel. Bekanyarodom a parkolóba, és épp a csomagtartóból bányászom ki a csomagokat, amikor meghallom Silas nyüszítését. Feltépem a kocsiajtót és fölé hajolok.

- Jól vagy cica?

- Esther hív. Meg akar büntetni – nyüszög sírásra görbülõ szájjal. A karórámra nézek.

- Látom, szeret korán kelni az a ribanc. Azt hittem még van egy óránk felkészülni de így is jó. Maradj itt!

Hátrasietek, és a csomagtartóban lévõ fekete sporttáskát felnyitom. Alig egy perc alatt felfegyverkezem teljesen, és a fegyverarzenál fölé felveszem a hosszú bõrkabátom. Felpezsdül a vérem, az adrenalin azonnal szétárad ereimben, a tenyerem bizseregni kezd. Ó igen, jó lesz… Érzem.

Visszaülök a volán mögé, és várakozón Silas felé fordulok.

- Nos, merre akar vinni a lábad?

Remegõ kézzel mutat észak felé, és én a gázra taposok. Felgyorsítok, veszettül kanyargok a kis utcák közül, közben Silas zokogó utasításait követem.

- Balra… Egyenesen… Nem, nem itt vissza és balra!

Nem szitkozódom, nem mondok semmit, nehogy kiessen a révületbõl. Zokog és retteg, de úgysem tehet semmit, muszáj a gazdájához mennie.

- Tudod, mi történne, ha nem lennék itt veled? – Megrázza a fejét. – Te lennél Esther reggelije – kacsintok rá. – Jól meglepõdik majd az a kurva, amikor meglát – kuncogok kajánul. Teljesen bezsongok a vadászattól, imádom ezt.

- Ott… ott… - Mutat elõre Silas. – Ott van…

A lemenõ nap óranyra festi az õszi tájat, és középen egy régi fából tákolt egyszerû templom. Állagát tekintve egérfészek. Talán itt keresném utoljára a vámpírokat, hiszen imádják a fényûzést. Esther dörzsöltebb fajta vámpír, ezért is tudott megszökni elõlem. Egyszer. Összehúzott szemekkel nézem az épületet, a tájat. Keresem a vérszolgáit, akik õrzik a területet, mert biztos van néhány odakint, de csak a széles búzamezõt látom. Valószínûleg elbújtak a magas kalászok között.

- Itt maradjak? – suttogja halott sápadtan Silas. Felé fordulok, és megsimogatom szép kis arcát.

- Akkor megölnek a vértesóid, cicám. A legbiztonságosabb, ha velem maradsz. Követsz engem szép csöndben, vili?

- Összepakoltál? Egy órán belül indulunk – közli ridegen.
- Igen… - felelem alig hangon a döbbenettõl.
Tényleg ekkora baj volt, hogy kimentem? Vagy a tegnap miatt dühös?
- Helyes. Még sötétedés elõtt Snowtown-ba kell érnünk.
A kezébe adom az ingét.
- És elkapjuk még sötétedés elõtt õket?
- Nem tudjuk – feleli, közben ruháját igazgatja. – A vérszívók nappal nagyon jól elrejtõznek, az erejüket sem érzékelni, csak ha beesteledik. Amikor ébrednek, akkor a legsebezhetõbbek, akkor csapunk le. Lehetõleg még vérszívás elõtt el akarom kapni azt a kurvát.
- És hogyan fogom én megtalálni õt? – teszem fel az engem érintõ kérdést.
Szemeiben halványan gyengédség csillan. Ujja puhán cirógatja meg ajkaimat, majd csókba von.
- Amikor felébred, érezni fogod – dorombolja fülembe. Átkarolom õt. Tetszik az érzés, ahogy a magas, s izmos teste az enyémhez simul. 

Gregor vidáman hajt az úton. Nem igazán foglalkozom most vele, mit is csinál. Most jól esik a csend. Engedi, hogy átvegyem mennyit is változott az életem néhány nap alatt.
- Mi a baj, cica? – pillant rám félszemmel vezetés közben. – Apád miatt rágódsz?
- Nem – felelem õszintén.
- Akkor? – vonja fel a szemöldökét.
- A tegnap estén – suttogom. – Nem értem, hogy miért… miért akartál velem? Hiszen elvileg az ellenséged vagyok.
- Miért akartalak megdugni? – kérdez rá szenvtelenül. Aprót biccentek. – Mert tetszel, és mert jó a tested. Ami meg a többit illeti, még ember vagy.
Ahogy kihangsúlyozza a még szócskát, összeugrik a gyomrom. Nem tudom, mennyi idõm is van pontosan, s ez kissé ijesztõ.
Nem szeretnék tovább beszélgetni, ezért lehajtom a fejem, viszont Gregor nem így gondolja.
- Biztosan meg akarsz halni? – kérdez rá hirtelen.
A helyes válasz a nem, viszont én is tudom, mivel járna, ha élnék.
- Engem már születésemkor a halálra szántak – nézek ki az ablakon. – Az, hogy késett tizenhat évet nem jelent semmit.
- Beszélsz itt marhaságokat – morran fel. – Senkit sem szánnak születésétõl a halálnak. Tény, hogy mindenki meghal, de így konkrétan kijelenteni faszság.
Rápillantok. Szoborszépségû arca az út felé fordul, higany szemei a tükrök, s a szélvédõ között ingáznak, izmai feszültségtõl sugároznak, közben mégis valahogy lazának tûnik.
Sóhajtva nézek az elsuhanó tájra ismét.
- Apu mondta meg apának, hogy hol találnak engem pontosan az erdõben. Csak azért tudta, mert az egyiklátomásában egy csecsemõt egy csapat farkas tépett darabokra. Nekem ott, és akkor meg kellett volna halnom. Talán jobb lett volna úgy – suttogom, s könnyeim ismét utat törnek maguknak.
Nem érdekel a válasza, ezért már nem is nézek felé. Tudatosan kizárom a világot az elmémbõl, s elmerülök egy felzínes álomban.

- Mit kiscica?

- Hogy az elõbb végre a nevemen szólítottál. Elõször azóta, hogy találkoztunk. És hogy megmentettél… És… Mindent. Még azt is, hogy ki fogsz végezni.

- Furcsa egy humorod van – dörmögöm vigyorogva.

*

- Hova a picsába mentél? – firtatom kissé morcosan, amikor reggel belép a hotelszobába. A faajtóra helyezett varázsigék zavartalanul engedték ki-be koslatni, de nem gondoltam volna, hogy megpattan. Épp kezdett elborulni az agyam, most megnyugodtam, hogy itt van elõttem, mégha sápadt is egy kicsit, és ijedten pislog a nyakához szorított késemre.

- Csa-csak kávét, és kakaót hoztam fel. Azt mondtad, Esther után akarsz menni, és gondoltam jót tenne, ha kapnál némi koffeint.

- Ch. – Felhajtom, és a fürdõ felé indulok.

- Elmegyek zuhanyozni. Amúgy kösz a kávét.

Letusolok, fogmosás, borotválkozás. Az óra szerint elmúlt dél, tehát az én olvasatomban még korán van. Néhány órányira van az a város, ahonnan a füles jött, még beesteledés elõtt oda fogunk érni.

Derekam köré tekerem a törülközõt, és belépek a szobába.

- Apu, kérlek, értsd meg! – sírja Silas az ablaknál, mobiltelefonját a füléhez szorítva. – Így lesz a legjobb mindenkinek. Még… Még egyszer mindenképpen hazamegyek. Majd akkor találkozunk, jó? Szia!

Leteszi, törölgeti az arcát, és észrevesz engem. Ahogy felém perdül, hosszú haja lágyan libben a mozdulattól, szemei egészen világosszürkék a sírástól.

- Összepakoltál? Egy órán belül indulunk – mondom kifejezéstelen hangon, és a ruhásszekrényhez lépek tiszta ruhákért. Nem az én dolgom, semmi közöm hozzá. Ó is csak egy fertõzött ember a sok száz közül, aki majd vérállattá változik és a kezem által hal meg. Ennyi.

- Igen…

- Helyes. Még sötétedés elõtt Snowtown-ba kell érnünk.

Begombolom a farmernadrágot, és elveszem a felém nyújtott inget.

- És elkapjuk még sötétedés elõtt õket? – kérdezi. Már nem sír.

- Nem tudjuk. A vérszívók nappal nagyon jól elrejtõznek, az erejüket sem érzékelni, csak ha beesteledik. Amikor ébrednek, akkor a legsebezhetõbbek, akkor csapunk le. Lehetõleg még vérszívás elõtt el akarom kapni azt a kurvát.

- És hogyan fogom én megtalálni õt?

Begombolom az ingemet, felé fordulok, és arcára simítom a tenyerem. Kis tücsök, kurvára semmit sem tud. Hüvelykujjam alsóajkára simít, majd szétkenem a könnyeit is, mielõtt megcsókolom, majd a füléhez hajolok.

- Amikor felébred, érezni fogod – dörmögöm tengermély hangomon. Átölel engem, kezei hátamon az ingembe kapaszkodnak. Hajába szagolok, és elégedetten belemorgok.

Fél órával késõbb a kocsiba pakoljuk a cuccainkat, rendezem a számlát és indulás. A helyi rádió country zenéje dübörög, és jókedvûen vezetem a verdát. Mellettem Silas kuporog, aprócskára összehúzva magát. Jó hogy csöndben van, hagy engem gondolkozni.

- Mi a baj, cica? – kérdem valamikor félúton. – Apád miatt rágódsz? 

Inge puhán suhogva hull a földre.
- Nem… Nem megy… Ezt én még soha… - nyögöm ki végül.
Annyira nagy! Én pedig tényleg nem tudom, hogyan is kéne.
- Állj fel, Silas! – morran rám, közben felránt egy birtokló csókra. Magához von, majd hirtelen az ágyon landolunk. Pontosabban én rajta. Marcangolva csókol, s közben hajamat birizgálja. Eszembe jut, hogy azt kérte segítsek, így bár félve, de megérintem vágyát. Úgy kezdem el kényeztetni, ahogy már magamnak is csináltam.
- Ügyes vagy, ez az – a hangja szinte morajlik. Hangos morranással ontja megkönnyebbülését a kezembe, én pedig nem tudom, mit szokás ilyenkor tenni. Lihegve pillant rám. Tekintete még enyhén ködös, de látszik rajta, hogy tetszik neki a zavarom.
Vet egy pillantást az oldalra nyújtott kezemre, majd kuncogva fúrja arcát a nyakamba. Lehelete csiklandozza a bõrömet.
- Köszönöm kiscsillag – szavait alig értem.
- Sz-szívesen? – mégis mit kell ilyen esetben mondani? – Megyek, m-megmosom a…
- Menj csak. Vidd a nadrágom is, amire ráélveztél, és ha már ott vagy, ki is moshatnád belõle.
Eleget teszek utasításának, és bemenekülök a biztonságot nyújtó csempék közé. Miközben mosom a nadrágját, végig azon jár az agyam, hogy én tényleg ki-kivertem neki.
Összeszedve magamat hagyom el a fürdõt. Kissé csípõs, ám kellemes illat csapja meg az orrom.
- Te dohányzol? – szimatolok körbe.
- Ritkán. Édes, fûszeres kubai cigaretta, ajándékba kaptam egy wicca boszitól. Kevés van belõle, és csak különleges alkalmakkor veszem elõ.
- Apám is elszív néha egy szálat, de ennek más az illata, olyan… finom – szinte már édes.
- Megkóstolod? – nyújtja felém a szálat.
Önkéntelenül nyelek egyet, ahogy meglátom fedetlen testét. Annyira jól néz ki. A hasán a kockák szinte csábítanak arra, hogy megkarmolásszam õket. Megpaskolja az ágyat, mintha egy kutyát hívogatna. Tétovázva lépdelek felé. Mellé telepedek, s kiveszem a barna méregrudat, de még véletlenül sem érek hozzá. Köntösöm szorosan össze van húzva köröttem. Ráslukkolok, de elsõre torokra megy, másodszorra, már sikerül letüdõznöm. Ez egészen kellemes.
- Jól csinálod – kedves hangján, s a puha alig érintésen annyira meglepõdök, hogy nagyobbat szívok a cigibe, mint terveztem. – Hohó, óvatosan! Ne olyan sokat, mert még megárt…
Valamiért egyre kábábbnak érzem magam.
- Mi van benne, ami… - ilyen álmosító?
- Finom volt? – vigyorogja.
- Igen, nagyon jó… Olyan… olyan meleg és puha érzés, olyan bizsergetõ… – hasonlít arra, amit akkor érzek, mikor apáék átölelnek, de mégsem az. – Mi van benne?
- Egy kis ópium, ha jól tudom. Gyere ide, aludj egy kicsit.
Mellékucorodom, míg õ betakargat.
- Ez jó… - lehelem. Puha, és meleg, és otthonos, és… Gregor illatú.
- Jobban érzed magad? – simogat kedveskedve.
- Ühümm – nyüffenem. – Gregor… Köszönöm!
- Mit kiscica?
- Hogy az elõbb végre a nevemen szólítottál – mormogom. -  Elõször azóta, hogy találkoztunk. És hogy megmentettél… És… Mindent. Még azt is, hogy ki fogsz végezni.
Hallom, hogy mond valamit, de addigra én már messze álomföldén járok. Meleg kakaóval, ropogó tûzzel, és egy ezüstkék szempárral álmodom.
 

Az arcomba tûzõ napsugártól beszûkült szemmel ülök fel. Gregor még alszik, egyik karja a csípõm köré fonódva. Nagyon óvatosan mászok ki, nehogy felébresszem, ám ez nem könnyû.
A fürdõben felveszem a ruhákat, amiket kaptam, aztán ellenõrzöm Gregor nadrágját is. Szerencsére, majdnem teljesen megszáradt.
Lesurranok a földszintre, és kérek egy adag kávét, magamnak pedig habos kakaót. A hölgy vidám mosollyal hozza ki a rendelésem.
Alig lépek be az ajtón, máris a falnak szorítanak a torkomnál fogva.
- Hova a picsába mentél? - morog rám dühösen Gregor.
- Csa-csak kávét, és kakaót hoztam fel – motyogom. – Azt mondtad, Esther után akarsz menni, és gondoltam jót tenne, ha kapnál némi koffeint.
Azt hiszem, nem lett volna szabad kitennem innen a lábam.
Elveszi a kávét, és semmi idõ alatt lehúzza.
- Elmegyek zuhanyozni – veti oda a válla fölött. – Amúgy kösz a kávét.
Én is gyorsan megiszom a barna finomságom, majd a táskámhoz lépek. Nincs benne sok érték, de legalább az enyémek. Kiveszem a mobilom, majd tárcsázom aput. Az elsõ csörrenésre felveszi.
- Solomon, kicsikém te vagy az? – kérdi Marcus reszketeg hangon.
- Igen apu – mosolygok bele a telefonba.
- Megkaptuk az üzeneted. Minden rendben van veled? Hol vagy? Érted menjek?
Arcomon könnyek indulnak meg a kedves aggódás hallatán.
- Nem kell apu. Még valamit el kell intéznem, de utána hazamegyek.
- Elmondod, mi történt? – csatlakozik be apa mélyebb baritonja is. – Bárhol legyél is, ha baj van, mi azonnal ott leszünk, jó?
- Köszönöm, és el – az ablakon bámulok ki, miközben mindent elmondok. – Egy Gregor nevû vadász mentett meg.
- Ez nem minden ugye? – suttogja apu. – Hallom, hogy van valami, amit titkolsz.
- Én… Engem megharapott egy vérállat – suttogom megtörten.
Vészterhes csend, szinte hallom, ahogy megáll a szívük egy pillanatra.
- Mikor? És miért? – nyög föl végül apa.
- Jonas, a vámpír, aki elrabolt, haraptatott meg, mert fiú vagyok. Lánynak nézett.
- Jajj, kisfiam – sóhajt fel apa. – Ha hazajöttél, majd beszélek egy barátommal. Elég sok falkát ismer a környéken. Még elköltöznöd sem kellene.
- Apa, apu… Én már döntöttem – ismerem be halkan.
- Nem teheted – leheli apu. – Nem adhatod fel.
- Apu, kérlek, értsd meg! – zokogom. – Így lesz a legjobb mindenkinek. Még… Még egyszer mindenképpen hazamegyek. Majd akkor találkozunk, jó?
- Silas – dörmögi apa. Alig hallatszik Marcus sírásától. – Azért vigyázz magadra! Mi várni fogunk téged. Szia!
- Szia!
Párás szemekkel bámulok magam elé, de nem látok mást, csak pacákat. Kidörgölöm a könnyeket a szemembõl, s felpillantok. Tekintetem összeakad az üvegen tükrözõdõ Gregoréval. Gyorsan csinálok egy hátraarcot, így szemtõl szemben vagyunk.
Vajon mióta van itt? Mennyit hallott?

- Nehh… - hallom, amikor ívben hátrahajolva felkínálja nekem mellkasát, és én természetesen kapok az alkalmon. Nyelvemmel körberajzolom a rózsaszín kis bimbóudvart, és fogaimmal óvatosan megharapdálom.

- Te is akarod – morgom a bõrébe. - Már nem fogok megállni.

Hiába folytatja az erõtlen ellenkezést, rámarkolok a köntös alatt a kerek és formás kis seggére, mutatóujjam rátalál a hátsó nyílására is. Körkörös kis simogatásokkal folytatom a kóstolgatást, de épp csak bedugom egy kicsit az ujjbegyem a szûk kis nyílásba, összerándul egy kis sikollyal, és spermája a nadrágomra fröccsen.

Ejnye. Öntelt vigyorral emelem fel a fejem a pirosra sanyargatott mellbimbóiról, és kipirult kis arcára nézek. Elképesztõ, ezt a kölyköt az égiek is dugásra teremtették.

- Hihetetlen vagy. Még nem végeztünk, kiscica! Még csak te érezted jól magad. Segíthetnél nekem – dörmögöm, kezét a nadrágomra szorítom, ahol ágyékom felett jókora sátor meredezik.

- Én nem tudom megtenni – pihegi, puha kis ajkát nyalogatva.

- Amíg nem próbálod, nem tudhatod. Csináld!

És megteszi. Az agyam eldobom!

Földön koppanó állal nézem, ahogy letérdel elõttem, és kipirulva, pihegve, remegõ kis kezekkel kigombolja a farmeromat. Elnyíló ajkakkal, csodálkozva néz a szinte elõugró farkamra, és már ennyitõl kis híján eldurranok. Megérinti a kezével, finoman végigsimítja, és én szisszenve markolom meg azt a selymes, dús haját.

- Nem… Nem megy… Ezt én még soha… - dadogja édesen. Nem is vártam mást. Az is elképesztõ elõrelépés, hogy eddig eljutottunk. Lerántom magamról az ingemet is.

- Állj fel, Silas – dörmögöm vágytól rekedten. Kissé rásegítek a hajával. Amikor végre megteszi, lehajolok hozzá egy mohó csókra, karom dereka köré csavarom, és magammal húzom az ágyhoz. Leülök, õ pedig egyensúlyát vesztve esik rám, majd engedelmesen az ölembe ül, miközben a csókunk egy pillanatra sem szakad meg, mert nem engedem. Imádom a puha kis ajkait… A selymes haját… A finom édes fahéjas ízét, és a fûszeres illatát. Szinte dugom a nyelvemmel a száját, és amikor végre rácsavarodnak hosszú ujjai a merevedésemre, megkönnyebbülten belenyögöm a szájába, hogy milyen jó is ez. – Ügyes vagy, ez az – bátorítom kéjesen, serényen dolgozik kis mancsával. Néhány másodperc, egy hangos morgással végre elmegyek. Fújtatva felemelem a fejemet, és lenézek szép arcára, ami egy paradicsoméhoz hasonló árnyalatú már, szája megdagadt és kivörösödött a kíméletlen csókjaimtól, és mégis… Most a legszebb. Spermámtól ragacsos kezét bénácskán kitartja, mintha nem tudná mit is kezdjen vele, és ettõl muszáj nevetnem. Nyakába temetem az arcomat, beszívom édes illatát.

- Köszönöm kiscsillag.

- Sz-szívesen? – picsogja tündérien. – Megyek, m-megmosom a…

- Menj csak. Vidd a nadrágom is, amire ráélveztél, és ha már ott vagy, ki is moshatnád belõle. – Kaján vigyorral dõlök hátra az ágyon. Amíg õ felragadja a földrõl a farmerom és lángvörös arccal kisiet a fürdõbe, én elõhúzok egy szál cigarettát az éjjeliszekrény fiókjából, és rágyújtok. Már a felénél tartok, amikor visszajön.

- Te dohányzol? – beleszippant a levegõbe.

- Ritkán. Édes, fûszeres kubai cigaretta, ajándékba kaptam egy wicca boszitól. Kevés van belõle, és csak különleges alkalmakkor veszem elõ.

- Apám is elszív néha egy szálat, de ennek más az illata, olyan… finom.

- Megkóstolod? – nyújtom felé buja mosollyal. Nagyot nyelve néz végig rajtam, hiszen már meztelenül fekszem az ágyon, és ez cseppet sem zavar. Megütögetem magam mellett az ágyat. Lassan, óvatosan indul felém, érzi a veszélyt, mégsem tud ellenállni a kíváncsiságának, és ez nagyon de nagyon tetszik benne, mint minden más is. Végre leül mellém, és óvatosan elveszi kezembõl a füstölgõ, illatozó sodort dohányt. Beleszív, köhög egy kicsit, majd újra megszívja, és lassan kifújja a füstöt.

- Jól csinálod – dicsérem lágyan, selymes haján végigsimítok tenyeremmel, és õ újra szippant egy slukkot. – Hohó, óvatosan! Ne olyan sokat, mert még megárt…

Elnehezült szemhéjjakkal néz rám, és engedelmesen visszaadja nekem.

- Mi van benne, ami…

- Finom volt? – vigyorgok.

- Igen, nagyon jó… Olyan… olyan meleg és puha érzés, olyan bizsergetõ… Mi van benne?

- Egy kis ópium, ha jól tudom. Gyere ide, aludj egy kicsit.

Engedelmesen az oldalamhoz mászik, és amikor betakarom magunkat a takaróval, összegömbölyödik, fejét a karomra támasztja.

- Ez jó… - sóhajtja édesen.

- Jobban érzed magad? – szórakozottan cirógatom a hátát, haját, és folytatom a füstölést. 

- Te az én kiscicám vagy, csak én bánthatlak – suttogja gerincborzoló hangon.
Ujjai hajamba futnak, majd erõsen megragadja a tincseim, Egy pillanatig csak néz, utána ajkaimra veti magát. Kissé megharapdálja a szám, miközben karja körém tekeredik. Felnyögök a bizsergetõ érzésre, mire nyelve számba furakszik. Fenekembe markolva von magához. A csók egyre intenzívebb, s érzem Gregor éledezõ vágyát a csípõmnél.
Fogy a levegõm, ám nem tudok szabadulni, hisz biztos kézzel tartja a fejem. Végül ráeszmél, hogy így nem lesz jó, s végre jókorát slukkolhatok az oxigénbõl.
- Gregor… kérlek ne… - nyöszörgöm, közben õ már a nyakamat zamatolja.
Kibontja köntösöm. Elképesztõ gyengédséggel cirógat meg.
- Ha nem akarsz semmit, akkor ne meresztgesd úgy a szemeidet, kiscica – mormolja hálószoba hangon. Testem összerezzen, ahogy a mellbimbómhoz ér.– Ó… Tehát ilyen kis érzékeny vagy…
Elégedett vigyorral csippent rá két ujjal, s morzsolgatni kezdi. Torkom mélyérõl felszakad egy nyögés, s önkéntelenül is kitolom a mellkasom. Megnyalja az ajkait, utána a kulcscsontomon harapdál végig egyre lejjebb.
- Nehh… - nyüszítem, mikor fogaival váltja fel ujjait.
- Te is akarod – morogja. – Már nem fogok megállni.
- Ne – nyögöm, miközben ujjait az ülepembe mélyeszti a köntös alatt. Keze tovább siklik, be a vágatba, majd egyik ujja rátalál az ánuszomra. Mindenféle elõkészítés nélkül belém vezeti, mire sikítva élvezek el.
- Hihetetlen vagy – morogja. Ez most jó, vagy rossz? - Még nem végeztünk, kiscica! Még csak te érezted jól magad. Segíthetnél nekem – simítja ujjait a számra.
- Én nem tudom megtenni.
- Amíg nem próbálod, nem tudhatod – feleli. – Csináld!
Reszketve térdelek elé, és zavartan kezdem bontogatni a nadrágját. Nem értem magamat. Miért nem mondok neki nemet? Miért csinálom, amire utasít? Mentség lehet az, hogy még a korábbi gyönyör utóhullámaiban fürdõzöm?
Mikor kiszabadítom merevedését, kis híján elájulok. Ez hatalmas. Ujjai ismét hajamban vannak, nem adva esélyt a menekülésre. Lüktetõ farkára simítom ujjaim. Most… Most mégis mit kéne tennem?

Kijön a fürdõbõl, haja nedvesen kunkorodik arca és nyaka körül, bõrén itt-ott megcsillan egy vízcsepp. Ínycsiklandó látvány, ahogy köntösben billeg elõttem, majd a táskájában kotorászik.

- Volt egy félmondatod – dörmögöm. – Ki az a Marcus? A szeretõd?

- Nem. Én még – hessegeti a gondolatot a kezével.

- Akkor?

Felém nyújt egy fényképet, amin két férfi mosolyog.

- A barna hajú és szemû Steven, az apám, a kék szemû, fekete hajú Marcus, apa élettársa, a másik apám. Ez a kép ott készült, ahol engem találtak.

- Találtak? Szóval apád meleg – konstatálom. És még jóképû is, nagyon is. Mondhatni, kifejezetten szép férfi.

- Ahamm, ám nem zavar, mert szeretem õket – nevet rám édesen, úgy ahogy talán az apjára nevet. – Habár apu sokat van otthon, mivel a rendelõje is ott van, de valahogy jó, hogy mindig van, aki vár rám. Nem lesznek egyedül, ha én már nem leszek.

- Biztos, hogy ezt akarod? Ha apád orvos, segíthetne falkát keríteni. Talán még ez a Marcus is.

- Apa állatorvos. Marcus pedig látó. Lehet, hogy fájni fog nekik, de meg fogják érteni, miért döntök így.

- Te tudod – megrántom a vállam, hisz nem tartozik rám, és visszaadom neki a képet. – Kár érted, hogy megfertõztek.

Szívbõl jönnek a szavak, mert tényleg nagyon sajnálom. Amíg azt hittem, hogy ember, voltak terveim vele, de így…

- Gregor – suttogja édesen. – Ugye nem fogod engedni, hogy Esther megint bántson?

- Ne félj! Senkinek sem engedem, hogy fájdalmat okozzon – dörmögöm. Belenéz a szemembe, egyszerûen kábítóan szép és kívánatos. – Te az én kiscicám vagy, csak én bánthatlak.

Tetszik, ahogy a tenyerembe törleszkedik, és ahogy a szemeit mereszti, az ellenállhatatlan.

Hajába túrok, nedves tincsei ujjaim köré csavarodnak. Belemarkolok és lehajolok hozzá, szemei fátyolosak, egyszerûen túl vonzó. Kapkodó légvételei arcomat cirógatják, nedves ajkai résnyire nyílva kínálkoznak nekem. Ki vagyok én, hogy ellökjem, amikor tálcán kínálja fel magát? Még nem vérállat, alig pár napos, így nem az állat ösztönei vezérlik. Belülrõl fakad a kéjvágya, egy igazán jó szeretõ lehetett volna belõle. Az lehetett volna. Számmal megérintem nedves és puha ajkait, és beleborzongok a vágyba. Pihegve hagyja nekem, és ez feljogosít a folytatásra. Ráharapok lágyan az alsóajkára, szabad karomat a dereka köré csavarom. Épp csak felnyög, és nyelvem már a szájába furakodik, akár egy lándzsa. Istenien finom, puha, meleg és nedves… Pont olyan jó érzés, amilyennek gondoltam. Tenyerem a tomporára csúszik, és belemarkolva ágyékomhoz szorítom az övét. Sosem ment a finomkodás, így most sem erõltetem. Úgy csókolom, ahogy legszívesebben dugnám, hevesen és élvezettel.

Mellkasomnak feszíti kezeit, és nyöszörögve próbál szabadulni. Elengedem a haját, és hagyom, hogy elfordítsa a fejét. Levegõért kapkodva kínálja fel nekem a nyakát.

- Gregor… kérlek ne…

A szétnyíló köntös alá csúsztatom kezem, mellkasának finom puha bõrét cirógatom.

- Ha nem akarsz semmit, akkor ne meresztgesd úgy a szemeidet, kiscica – dörmögöm vágytól rekedten.  Mutatóujjam megtalálja apró kemény kis mellbimbóját, és összerándul a karjaimban. – Ó… Tehát ilyen kis érzékeny vagy… 

Percekig kínoz a csenddel.
- Rendben. Azt hiszem becsülni kezdtelek, kölyök. Áll az alku. – nyújt kezet, amit el is fogadok. – Ígérem, hogy nem fog fájni, gyors és fájdalommentes lesz a halálod.
- Köszönöm, Gregor… - pillantok rá hálásan.
- Menj és nézd át a cuccaidat, aztán pakolj össze. Holnap délben utazunk tovább.
- Hová megyünk?
- Kaptam egy fülest Esther-rõl. Állítólag tíz mérföldre innen látták egy kisvárosban néhány vérmacskával. Délutánra odaérünk, és pont ébredésre meg is találjuk. A fejét akarom annak a kurvának.
- De hogyan fogunk rátalálni?
Dob felém egy mosolyt, miután kényelembe helyezte magát.
- Te majd elvezetsz hozzá, hiszen már a macskáinak az egyike vagy, úgy vonz téged, mint döglegyet a tehénszar – fejti ki az ötletét.
De ez a hasonlat… Inkább nem véleményezem.
A fürdõbe megyek, hisz jó lenne végre átmelegednem. Most is csak a korábbi köntöst veszem fel, majd kilépek.
Gregor elmélyülten bámul ki az ablakon. Nem szeretném zavarni, így hangtalanul feltelepszem az ágyra, és a táskám tartalmát ellenõrzöm. Tankönyvek rendben, edzõ cucc rendben, pénztárca rendben. Kinyitom, és átnézem az irataimat, szerencsére mind megvan. Szemem megakad egy képen, s önkéntelenül mosolyodom el.
- Volt egy félmondatod – vonja magára a figyelmem. – Ki az a Marcus? A szeretõd?
- Nem. Én még – intek egyet zavartan.
- Akkor? – vonja fel a szemöldökét.
Nem tudom, miért érdekli, de a képpel a kezemben mellé lépek, s a kezébe nyomom.
- A barna hajú és szemû Steven, az apám, a kék szemû, fekete hajú Marcus, apa élettársa, a másik apám – mosolygom. – Ez a kép ott készült, ahol engem találtak.
- Találtak? – bólintok, de nem részletezem. – Szóval apád meleg.
- Ahamm, ám nem zavar, mert szeretem õket – nevetek fel rá boldogan. – Habár apu sokat van otthon, mivel a rendelõje is ott van, de valahogy jó, hogy mindig van, aki vár rám – szeretettel pillantok le a képre. – Nem lesznek egyedül, ha én már nem leszek.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdi halkan. – Ha apád orvos, segíthetne falkát keríteni. Talán még ez a Marcus is.
- Apa állatorvos - Javítom ki. - Marcus pedig látó. Lehet, hogy fájni fog nekik, de meg fogják érteni, miért döntök így.
- Te tudod – von vállat, s visszaadja a képet. – Kár érted, hogy megfertõztek.
Végigsimít az arcomon, én pedig beletörleszkedem az érintésébe. Jólesik ez a kis kedveskedés.
- Gregor – lehelem alig hangon. – Ugye nem fogod engedni, hogy Esther megint bántson?
- Ne félj! Senkinek sem engedem, hogy fájdalmat okozzon – feleli nyugtatóan.
Feljebb emelem a fejem, így közvetlen közelrõl figyelhetem meg arcát. Szinte azonnal elmerülök az acélszín szempárban. Annyira jó lenne most megcsókolni õt, de õ biztosan nem meleg. Az ilyen férfias férfiak, sohasem azok.

- Egy feltétellel.

Egy pillanat múlva már a torkához szorítom a kést, és dühtõl szikrázó szemekkel nézek le rá. Persze csak kamu az egész, de nem árt tudtani vele, hogy kinek is van joga feltételeket szabni.

- Feltétel? Még a jóindulatomat is ki akarnád használni, te mocskos kis dög?

- Hallgass végig! Nem kérek nagy dolgot.

- Vegyem el a szüzességed? – kérdem elfojtott vigyorral.

- Nem! – sikkantja elpirulva, és én halkan kuncogva leengedem a pengét. – Kérlek, ülj vissza!

Visszadobom magam a fotelomba, és keresztbe dobott lábbal, kérdõ pillantással várom a folytatást. Szórakoztat ez a kis vérhusi.

– Azt szeretném kérni, hogy miután elkaptad Esther-t, hazavittél, és elköszöntem a szüleimtõl… Ölj meg!

Paff. Még a tõr is majdnem kicsúszik a kezembõl, úgy meglepõdöm.

- Mi van? Az elõbb még nem akartál meghalni. Akkor most miért?

- Úgy nem is, hogy nem búcsúztam el. Én… Én szeretek élni, szeretem az embereket, apát és Marcus-t, az állatokat, az édességeket, a meleget, a táncot, a puha dolgokat, és mindent, aminek jó illata van – gyönyörû ez a szomorú, könnyes mosoly. – Kissé ijedõs vagyok. De olyan csontig hatoló rettegést még sosem éreztem, mint mikor azzal a vérmacskával találkoztam.

- És? Ez nem ok arra, hogy meg akarj halni.

- Nem szeretnék ártani másoknak. Szeretnék emberi méltósággal meghalni. Annyit kérek tõled, hogy add meg ezt nekem.

Hosszú hallgatás után végül bólintok.

- Rendben. Azt hiszem becsülni kezdtelek, kölyök. Áll az alku. – Felé nyújtom a kezem, õ feláll, közelebb lép hozzám, és kezet rázunk. Szinte elvész karcsú kis keze a nagy tenyeremben, bõre hideg és nyirkos. – Ígérem, hogy nem fog fájni, gyors és fájdalommentes lesz a halálod.

- Köszönöm, Gregor… - suttogja alig hallhatóan. Csak biccentek.

- Menj és nézd át a cuccaidat, aztán pakolj össze. Holnap délben utazunk tovább.

- Hová megyünk?

- Kaptam egy fülest Esther-rõl. Állítólag tíz mérföldre innen látták egy kisvárosban néhány vérmacskával. Délutánra odaérünk, és pont ébredésre meg is találjuk. A fejét akarom annak a kurvának.

- De hogyan fogunk rátalálni?

Hátradõlök, és tarkómra fûzöm az ujjaimat, halvány mosollyal nézek a fürdõszoba ajtajában toporgó vékony kis alakra.

- Te majd elvezetsz hozzá, hiszen már a macskáinak az egyike vagy, úgy vonz téged, mint döglegyet a tehénszar.