Utálom a novembert, mint minden más őszi és téli hónapot, vagyis pontosítva, amikor hideg van. Gyűlölöm a hideget, a csapadékot főleg a havazást, de még egy meleg napon még másoknak egy zápor felfrissülés nekem felér egy kínzással. Essen annyi csapadék, amennyi szükséges és kész. Nem is értem, hogy lehet szeretni a telet, főleg a havazást. Engem még az se hat meg, hogy a meleg a lakásból nézzem a havazást. Bármennyire utálom, most mégis kimegyek pedig nem munkába megyek, hanem már sakk hiányom van és házhoz nem jönnek az öregek. Megiszom a maradék kávémat, elszívom a cigimet, majd felöltözök. Felveszek egy atlétát, majd egy hosszú ujjút, arra még egy kötött pulcsit és egy vastag kabátot. Egy farmert húzok fel, bakancsot, sálát, majd elkészülve elindulok a parkba.
Odaérve köszönök mindenkinek, és naná, hogy az öregek kiröhögnek, ismét mennyire be vagyok öltözve, de magamra se veszem, teljesen lepereg rólam. El is kezdek játszani az egyikükkel, természetesen a cigi végig ott lóg a számba. Minden jó egészen addig, amíg egy zavaró hang meg nem zavarja a játékunkat.
- Kár egy ilyen szép napot olyan unalmas dologra pazarolni, mint a sakk.- odapillantok rá igen csak szúrós tekintettel.
- Ne ugass bele, kölyök. A sakk igenis érdekes.- morgok rá, de csak nem tudja befogni.
- A sakk a vénemberek sportja. Bár ha jobban megnézlek, talán nem is kellett volna szólnom… bácsi.
Igazán meglep és fel is dühit pedig nem szoktam magamra venni a dolgokat, de valamiért ez kis görcs felhúzott.
- Te kis…!- pattanok fel és a napom elrontója, persze rögtön elrohan.
- Gyere és kapj el, vénember! Persze csak ha azok a rozoga csontjaid bírják az iramot!- pimaszkodik tovább, mire utána kezdek rohanni. Jó formában van az meg kell hagyni, de engem se kell félteni. Nyomában vagyok végig, amikor egyszer csak megcsúszok, és hanyatt esek. Igen csak elkezdek morogni és káromkodni. Rohadt jég, rohadt hideg és főleg idióta nyavalyás kis kölyök. Feltápászkodom és a kis rohadék igen csak röhög, de így viszont pillantok alatt elkapom, mielőtt ismét lelépne.
- Őőő… csak vicc volt.- chhh persze most már csak viccel.
- Meg fogod bánni azt is, hogy ebbe a városba tévedtél…- sziszegem, de mielőtt bármit is tennék hideget érzek meg a nyakamnál, ami kezd lefolyni a hátam közepéig. Felmorranva elengedem és próbálom kirázni havat miközben kicsit, megszabadulok kabátomtól, majd széthúzva a pulcsimat megszabadulok, ettől hideg szartól. Komolyan ez most honnét jött??
- Talán majd legközelebb, bácsi!- kiáltja, és ismét elrohan, de nem megyek utána, azt se értem, minek is foglalkoztam egy ilyen kis suttyóval.
Visszaöltözök, majd rágyújtva egy cigire elindulok haza. Ma tényleg hidegebb van a megszokottnál, de ez a hót tényleg nem vágom. Biztosan nem hallucináltam, hiszen éreztem, de egyik percről a másikra, amikor nem is esik a hó, hogy a fenébe lehet?? Szabad kezemmel megdörgölöm a halántékom jobb ezen nem gondolkodni, a természet szeszélyes és idióta. Haza érve rögtön csinálok magamnak egy forró fürdőt, majd elkezdek levetkőzni, mikor elkészül, elállítom a csapot és beülök kádba.
- Fincsi. – nyögöm fel jólesően, majd ismét rágyújtok.
- Micsoda nap. – szívok mélyet a cigimből, majd eszembe jut a srác. Visszagondolva igen csak fura alak volt. Nagyon lazán volt öltözve és még cipő se volt rajta, tiszta flúgos és még belém is kötött, amit sokan tesznek, de valahogy ő most felhúzott. Talán, mert belekötött a sakkba, ami igen szép játék vagy talán túlságosan pimasz volt, ha hideg van, gorombább vagyok. Megrázom a fejem, kár is ezen gondolkodni, ez a nap úgy, ahogy volt nagyon fura volt.
Fürdés után eszek, majd megnézzek egy fekete – fehér filmet, majd lefekszek.
***
Reggel korán kelek, morogva csapom le a vekkert, ami fél6-ot mutat. Ma délelőttös vagyok a képregény boltba, ahol most dolgozok. Még csak két hete vagyok ott, szóval még el vagyok. Lassan kimászok az ágyból, majd nyújtózok egyet. Kivánszorgok a fürdőbe, majd veszek egy zuhanyt utána megtörülközve a köntösömbe bújok és kimenve a konyhába csinálok egy jó kis erős kávét, amit tisztán iszok meg egy cigi társaságában.
Felöltözök ismét jó melegen, most már sapkát is húzok, majd útnak indulok. A nap még nem kelt fel és az utcákon kevesen vannak. Legtöbben még alszanak vagy csak most fognak ébredezni. Gyalog megyek, mivel sétával ott vagyok 20 perc alatt és csak akkor megyek tömegközlekedéssel, ha muszáj. Odaérve még elszívok még egy cigit, majd kinyitok. Levetkőzöm, megcsinálok mindent, amit kell, utána pedig kényelembe helyezem magam és olvasgatni kezdek. Pár óra múlva bejön az egyik kollegám, akivel váltok pár szót, majd megy, a dolgára én pedig unottan firkálgatok. Lassan a vevők is megérkeznek, de én csak akkor foglalkozok velük, amikor fizetnek, szerencsére a kis kollegám nagyon lelkes és segít nekik bármi kérdésük van. Hmm, biztos nem én leszek a hónap dolgozója, hehe.
Később hátramegyek egy cigi szünetre, na jó kettőre és egy kávét is megiszok. Visszatérve pont bejönnek, amivel nem is foglalkoznék, ha nem a tegnapi srác lenne.
- Szia. Üdvözzelek a boltunkba. – köszön oda kedvesen Sora, mint mindig. – Bármi kérdésed van csak fordulj hozzám. – mosolyog rá.
- Köszi. – mosolyog a kölyök is, én pedig odamegyek hozzá.
- Milyen kicsi a világ. – szólalok meg háta mögött, mire ugrik egyet és felém fordul.
- Nahát, a tegnapi bácsi. – vigyorog.
- Bácsi a nénikéd te kis nyavalyás. – vigyorgok, teljesen más vagyok, mint tegnap. – Igen csak pimasz vagy még mindig. Azt hiszed, hogy nem foglak megverni a tegnapi miatt? Engem nem érdekel, ha vannak körülöttünk. – vigyorodom el, bár nem akarom megverni, de ha akarnám tényleg nem izgatni, hogy kik vannak még itt rajtunk kívül.
- Ugyan biztos nem tennéd. – kuncog, de azért lép egyet hátra. Jobban megnézve, egész helyes, formás srác, sőt igazán fincsi falat. – Miért méregetsz ilyen furán? – zökkent ki a gondolatomból.
- Csak elgondolkoztam, hogy miféle flúgos vagy te, hogy ilyen rohadt hidegbe így mászkálsz. – közlöm lazán, és ez igaz is, tény most éppen nem erre gondoltam, de ez már részletkérdés.
- Flúgos? Chhh inkább te vagy az, visszagondolva tegnap, hogy be voltál öltözve, jobban, mint az öregek vagy kisgyerekek. – nevet fel.
- Hangos vagy mondták már? – masszírozom meg a homlokomat. – Utálom a hideget, de nem is lényeg. Akarsz valamit venni? Nem úgy tűnsz, mintha lenne pénzed. – mérem végig ismét. Nem mondanám 20 évesnek többnél.
- Szóval itt dolgozol. Nem vagy legkedvesebb. – nevet fel, a hangja fülbemászó, de pozitív értelembe. – Talán van, talán nincs. Talán akarok, talán nem, ki tudja. – vonja meg vállát, de a fülig érő vigyorát nem lehet lekaparni az arcáról.
- Azt csinálsz, amit akarsz, ha kell, valami Sora úgyis segít, ő kedves. – vigyorgok, majd elindulok vissza a pult mögé, de utánam jön.
- Miért nem szereted a hideget? Akkor havat se szereted? Pedig az annyira csodás, szép és mókás. – sorolja lelkesen. Leülök a helyemre, majd unottan megtámaszkodok pulton.
- A havat kifejezetten utálom. Vizes, hideg, nem értem mit lehet benne szeretni. Ne is beszélve, arról, amikor le van, fagyva minden vagy éppen elkezd olvadni és akkor minden csupa latyak. Egyszerűen undorító. – jelentem ki, mire teljesen megváltozik az arc kifejezése és pultra csap.
- Majd én teszek róla, hogy megváltozzon a véleményed. – jelenti ki teljes komolysággal, amitől én döbbenek le.
- Valóban? Mégis mit akarsz tenni? – kérdezem kíváncsian. Jelen percben érdekel ez a srác, nem találkoztam még hozzá hasonlóval és arról nem is beszélve, hogy szívesen megkóstolnám minden értelembe.
Szerkesztve Felicity által @ 2013. 04. 02. 17:56:41
Karakter: Jack Frost Megjegyzés: (Kezdés Seme-samámnak)
Kósza őszi szellő söpör végig a tájon, megborzolva a fák kopaszodó ágait, felkavarva a földön heverő száraz faleveleket. Ahogy szalad a kihalt utcákon, megrezgeti a házak ablakait, az alvó emberek odabent a meleg szobákban pedig fázósan borzongnak meg álmukban. Megállíthatatlanul, észrevétlenül szökken az utcákon, majd beszalad egy park közepére.
Egy pillanatra felszívódik, mintha soha nem is létezett volna, majd elemi erővel csap le újra. A fák ágai, sárgás levelei panaszosan zizegnek, ahogy a szél megtépázza őket. Majd a szélvihar körbeforog, egy helyre koncentrálódik.
A telihold ezüstös fénye huncutul szökik be a lombok között, bevilágítva a helyet. Majd lassan, mintha ezüstport szórnának alá, csillogó hópelyhek szállingóznak le a semmiből, melyeket a tomboló szélvihar gondosan összegyúr. Lassan bontakozik ki, percről percre egy apró, vékonyka alak…
*
Lassan ébredezek. Fáradtan, elégedetten nyújtózok a hideg földön, nagyot ásítok, majd álmosan a szemeimet dörzsölgetve ülök fel. Éjszaka van, közel s távol egyetlen teremtett lélek sincs, csak az utcai lámpák pislognak rám kíváncsian.
Fáradtan állok fel, hogy megnyújtóztassam elgémberedett tagjaimat, mik hónapok óta nem volt használva. Mindenem tompán bizsereg…
Megborzongok a langyos szellőtől, mi végigcirógatja az arcomat. Novemberhez képest túl meleg van… nem jó ez így, segítsünk a problémán!
Pajkos vigyor fut szét az arcomon, majd összedörzsölöm a kezeimet. A varázslat végigcsiklandozza a testemet, én pedig kitárom a karjaimat, tenyérrel felfelé. Finom, hideg, csillogó porhó jelenik meg a kezeimben. Vigyorogva pillantok körbe, pajkosan csillogó szemekkel, majd az arcom elé emelem a kezeimet, nagy levegőt veszek és szanaszét fújom a hideg, csillogó szépséget. A ragyogó varázslat pedig szanaszét fut, messze száll a hirtelen feltámadó jeges fuvallattal, s beteríti a tájat. A por, mielőtt a földre érne, nyomtalanul eltűnik, csak a hideg marad utána.
Elégedetten sóhajtok fel. A levegő hirtelenjében lehűl, meztelen talpam alatt pedig a föld szintén lehűl. Mindjárt jobb!
Huncutul csillogó szemekkel nézek körbe, majd találomra megindulok az egyik irányba.
*
Valami sétányszerűségen lépkedek, körülöttem hatalmas a nyüzsgés. Délután van, az emberek sietősen futkosnak az utcán, a morajlás állandó. Mindenki vastag kabátban van, többen sálban, és mikor elkapok egy beszélgetést két hölgy között, akik a hirtelen lehűlt időről beszélnek, kacagva állok tovább.
Megpillantok egy csapat gyereket, akik a fejüket összedugva számolgatják az aprójukat. Közelebb lépek, hogy halljam, miről beszélnek: nincs elég pénzük édességre.
Felcsillanó szemekkel tekintek a közelben álló édességstrandra, ahol egy mogorva úr árulja a finomabbnál finomabb dolgokat. Közel settenkedek, és egy kis varázslat segítségével apró szellőt generálok. A huncut szél lekapja a kalapot az öreg úr fejéről, és amíg azután kap, elemelek két csomag gumicukrot. Aztán visszalépek a gyerekekhez, az egyik csomagot pedig szó nélkül a kezükbe nyomom. Nagy, meglepett szemekkel néznek rám, és ahogy rájuk kacsintok, elvigyorodva, lelkesen vetik rá magukat az édességre.
Vidáman sétálok tovább, a sajátomat majszolgatva, nézelődve közben. Pár perc múlva megpillantok egy igazán érdekes párost: egy idős úr és egy fiatal férfi ülnek egy asztalnál, egy sakktábla előtt.
Az úr egész lengén van öltözve, a férfi viszont alaposan bebugyolálta magát. Hozzájuk lépek.
Észre sem vesznek, annyira belemélyedtek a játékba. Pár percig érdeklődve figyelem őket, majd a gumicukrom is elfogy, így bosszús sóhajjal dobom a szemetesbe az üres zacskót és visszafordulok a játékosok felé.
Tekintetem automatikusan a fiatal férfira vándorol, és alaposabban végigmérem. Valahogy vonzza a tekintetem és nem tudom megállni, hogy ne nézzem meg jobban.
Egész magas, bő egy fejjel fölém magasodik. Az alkata egészen sportos, az arca férfias, kimondottan jóképű. Szemei barnák, unottan csillognak, arcáról tömény flegmaság sugárzik, melyet a szájából hetykén kilógó cigaretta csak erősít. Haja félhosszú, égővörös, s a kis fémkarikákkal karöltve egész vad megjelenést kölcsönös neki.
- Kár egy ilyen szép napot olyan unalmas dologra pazarolni, mint a sakk.- szólalok meg végül pár perc után, mire mindketten rám pillantanak.
- Ne ugass bele, kölyök. A sakk igenis érdekes.- morran fel a férfi, mire összehúzom a szemeimet.
- A sakk a vénemberek sportja. Jelentem ki keresztbe font karokkal, majd széles, gonosz kis mosoly fut szét az arcomon. – Bár ha jobban megnézlek, talán nem is kellett volna szólnom… bácsi.
Egy pillanatra ledermed, őszinte döbbenet fut szét az arcán, majd elvörösödik dühében.
- Te kis…!- sziszegi felpattanva, én pedig kacagva fordulok sarkon és kezdek rohanni.
- Gyere és kapj el, vénember! Persze csak ha azok a rozoga csontjaid bírják az iramot!- kiáltom vissza, miközben már az emberek között szlalomozok. Több sem kell neki, felpattanva ered a nyomomba.
Csintalan mosollyal ugrok át egy pocsolyát, ami egy csettintésemre csillogóvá fagy. Tovább rohanok, miközben hátrapillantok és jókedvűen, hangosan nevetek fel, mikor megcsúszik rajta és hanyatt esik. A hasamat fogva állok meg nevetni, miközben könnyeimet törölgetem. Ő nagy nehezen feltápászkodik, sopánkodva meg káromkodva közben egy sort, majd kétszer akkora lelkesedéssel iramodik meg. Én viszont még mindig úgy röhögök, hogy túl későn térek magamhoz. Éppen hogy futni kezdek, mikor a sálamat megmarkolva visszaránt. Rémülten nyögök fel, majd zavart vigyorral pillantok a dühös alakra…
- Őőő… csak vicc volt.- villantok meg egy széles vigyort, de úgy tűnik, ez nem hatja meg.
- Meg fogod bánni azt is, hogy ebbe a városba tévedtél…- sziszegi ijesztő hangon, de ugyan, annyian fenyegettek már meg, hogy ennyitől igazán nem pisilem össze magam. Így csak huncutul csillogó szemekkel dörzsölöm össze a kezem, melyben hófehér, jéghideg dér jelenik meg. Ezt egy hirtelen mozdulattal a kabátja, illetve a felsője alá szórom.
És ahogy megérzi a jeges hideget, meglepetten kiált fel és enged el. Nevetve szökkenek távolabb, onnan figyelem, ahogy sietve vetkőzni kezd és kirázza a felsőjéből a havat.
- Talán majd legközelebb, bácsi!- kiáltom gúnyosan, majd sarkon fordulva elviharzok.
Közelsége finom hullámokban bizsergeti testem, illata rettentően bársonyos és üde, mintha egy tavaszi réten lennék, ahol a nyílásban levő virágok ontják magukból első, visszafogott illatuk apró felhőcskéit. Valami mennyei testének finom párolgása, szolid elegancia és szépség. Régen láttam már ilyen kivételes nőszemélyt.
Párszor meg kell állnom, hogy a fejébe kukkantsak, valamiért az ösztöneim azt súgják, hagyjam az én kis virágomat kibontakozni, és aztán sejtsem meg valóját, minden apró kis részletét, gondolatát.
Ruganyosan lépked velem, én pedig előzékenyen fogom vissza hosszúkás lépteim az övéhez. Sokszor érzem magamon a tekintetét, ilyenkor szíve mindig dobban egy nagyot, én pedig nem felejtek el suttyomban mosolyogni egyet.
Hát ilyen hatással vagyok rá. Milyen aranyos, és pirulós. Vajon ha tudná, hogy testbeszédének árulkodó jeleit jobban értem, mint más halandók, hogyan reagálna? A kislábujjáig pirulna...
Hehe.
- Ébresztő Mirabell, itt volnánk – simítok végig puha bőrrel bevont kézfején, mely úgy ontja az illatokat, hogy erős a gyanúm, hogy oda is tett parfümöt. Milyen régimódi, és mégis, milyen édes meglepetés... Kihasználva az alkalmat, hogy kicsit elkalandozott, odahajolok hozzá, hogy illatos hajából is nyerjek egy apró szimatot.
- Rendben, köszönöm hogy elkísért, most már boldogulok magam is – megint elslisszolna tőlem, de nem engedem. Német temperamentum és démoni erőszakosság, némi úriemberes finomsággal. Tökély.
- Hova ilyen sietve? A többiek még nincsenek itt. Meghívhatom valami éltető nedűre? - pislogok rá ártatlanul, de a félmosoly levakarhatatlan rólam. Próbálom a szemét, és arrogáns énem visszafogni, hogy ne riasszam el, de már előre látom, hogy néhány kaján kijelentést nem tudok majd mellőzni a közelében.
- Hát... ez igazán jól hangzik, egy teát szívesen elfogadnék, de biztosan rengeteg dolga van... - már nyitnám a számat, hogy mondjam, hogy jobb dolgom nincs is, mint vele lébecolni, és ellógni a felvételt, de életem megkeserítője megjelenik.
Karl, hogy vinne el az ördög...
- Nem, nem – lebegteti a forgatókönyvet a kezében, és a fejét úgy rázza, mintha lenne valami a fülében. - Nem mentek ti innen sehova. A sminkesedet várjuk aki... aki...
Elhallgat, és vet egy jó hosszú pillantást a félig behálózott kolleginámra. Ne nézegesd magadnak, enyém. Mirabell feje fölül kihívóan rávigyorgok, mire szinte süt belőle a kaján öröm.
- De úgy látom, hogy az illető megérkezett. Hol találtál rá?
Fantáziám megugrik, de végül megpróbálom kontrollálni. Most simán megzsarolhatnám a kis drágát, és adósommá tehetném, vagy egyszerűen magamhoz édesgetem, és felfalom úgy, hogy még élvezi is.
- Hosszú történet, és maradjon csak a mi titkunk, de berobbanó élménynek nevezném – nevetem el a végét, mire sminkesem jól láthatóan megkönnyebbül.
***
Szólít a kötelesség ugye, így Londonba utazok egy hónapra, hogy ott egy filmbeli mellékszerepet betöltsek. Rossz fiú vagyok, gonosz és kegyetlen, aki a végén rejtélyes módon eltűnik. Nos, nem esett nehezemre alakítani a szerepet, nem sokban különbözik a filmipar a reklámgyáraktól.
Karl nem hagy békén, az angol producereket hajhássza, hogy valami szerepet nekem is keressenek, ami főszerep, és bombasztikus siker lesz... Örülök, mikor az én véleményem is ki tudja kérni ilyenkor, arra kaptam észbe, hogy már a kezembe is nyomja a mázsás forgatókönyvet. Lazán az arcába építettem, és kijelentettem, hogy nem.
A válasz az volt, hogy most már fogadjam el, hiszen mindenkit leitatott, az angolok nem bírják a piát, és hogy milyen kellemetlen lenne, ha... Blabla... És bennem van annyi emberség, hogy megvédem a szebbik felét, még ha egy bunkó, maximalista állat is, neki köszönhetem az elhelyezkedésem a halandó világban.
Ő pedig a természetellenes karizmámmal és a sármos pofázmányommal betegre keresi magát. Tisztességes? Hozzá járulok valamilyen formában jótékonyan a világhoz, amiben átmenetileg élek? Szerintem ja, elég is a hablatyolásból.
***
Az út hosszú volt, még magán géppel is, Karl örömében szerezte az egyik amcsi haverjától. Hát áldásom rá, nekem mindegy, csak szék legyen a seggem alatt. Az ablak melletti ülésben unottan dobálok egy vérvörös almát. Vajon Mirabellt már behálózták az operatőrök és a buzi fodrászok? Utóbbi nem igazán lehetséges, előbbi viszont annál inkább.
Hogy azok a duzzadt, telt rózsaszín ajkak ne engem figyeljenek enyhén szétnyílva, az őrületbe kerget. Ilyen vonzást sosem éreztem még ember iránt, valamiért úgy érzem, hogy komolyabb ideig kell mellette maradnom. Hogy támogatnom kell, és védeni. De az adottságaim miatt sajnos az idő pénz.
Bármikor kisbabaként nézhetek vissza egy reggelen az ágyon, én pedig megőrülnék, ha látnám, hogy szép lassan elhalványul mellettem, belefárad abba hogy engem dédelget, és vár arra, hogy szeretni tudjam.
Micsoda gondolatok.
A fenébe is.
- Hé, Ralf! Hozz egy Jägert! - intek az egyik leendő színésztársamnak, aki vigyorog. Egy kumma szót nem vág németül, de a pia nevét kiértette. Helyes. Ha nem is tud lerészegíteni, tompít.
Csodás.
***
A reptérre végre megérkezünk, jól esően kiropogtatom a tagjaim. Vajon a kis japán szépség már ideért? Azonnal tehet sminket az arcomra, mondjuk egy horror jelenetbe illőt. A bőröndöm Karl intézi, azok után amit művelt, minimum, hogy kiengesztelni akar minden áron.
Meg is látom karcsú alakját, melyet egy elegáns, de mégis egyedi ruhadarabba bújtatott, óvatos járása azt sugallja hogy jelen pillanatban esetlen. Azonnal megmozdulok, hogy én is a stáb tagjaihoz igyekezve „véletlenül” összeütközzek vele, de ekkor eldobja a bőröndöt, és egyenesen Gerry hátára fonja kis karjait, mire bennem felmegy a pumpa. Most odamegyek, és betöröm az arcát, aztán pedig...
Megrökönyödötten engedi el, én pedig mikor meglátom könnybe lábadt szemeit, szinte elnevetem magam. Jaj, hát csak nem engem akart elkapni? Be kell hogy valljam, első megmozdulásom az lett volna, hogy lehajolok, és...
Birtokba veszem szép kis száját, az egész reptér és stáb előtt.
Tom, örüljünk, hogy ez így alakult.
- Csak nem engem keres? Vagy ismeretlenül, minden férfi nyakába beleveti magát, kedves Mirabell? - nevetek fel, hogy oldjam benne a feszültséget, de helyette zavart szítok. - Ő a dublőröm lenne.
Nem mintha szükségem lenne rá, de nem mutathatom ki, hogy mennyire vagyok más. Karl rengeteg alibit ad a tudta nélkül számomra, ezért mindig elnézem a baromságait, és az agresszív kismalac feelingű napjait.
- Engem nem is ölel meg? Szomorú – tárom ki karjaimat, mire látom, hogy megszeppenten pislog, elnézően elmosolyodom, és pillanatok alatt átszelem a közöttünk levő távolságot két hosszú lépéssel.
Előtte teremve rájövök, hogy milyen kis édes, és aranyos, huncutul mosolyogva nézek le rá. Megremegnek ajkai, milyen bájos.
- Szabad lesz? - meg sem várom a választ, és karjaim közé zárom meleg testét, amiben dobogó szíve úgy felgyorsul, hogy szinte fülsüketítő lesz. A nyakához hajolok, és minden teketóriázás nélkül belecsókolok, majd elhajolva tőle a homlokára is adok. Megremeg karmaim között, de többet nem teszek, mivel csak megriasztanám. Megcirógatom az arcát, és felajánlom a karom.
- Na jöjjön, Miss Japan, megmutatom a hotelt – kacsintok rá.
***
Hát, a szálloda elnöki osztályát kaptam, hát nem fantastisch? Mirabell kezd feloldódni, eleinte akadozó nyelvvel beszélt, de most már megeredt a nyelve. Elmeséli mi volt az utóbbi egy hónapjában, én pedig csendesen iszom szavait. Meg kell zabálni, olyan édes.
A szobája elé érve a londiner bepakolja a bőröndjeit, és a sok kis doboz láttán meghökkenek. Egy egész életre való sminket hozott magával? Te jó ég, ennyi ecsetet még életemben nem láttam, szegény ló, akinek szétkapták miatta a farkát. Vagy mókusszőr? Bahh, mit értek én hozzá?
A drága kis porcelánbabám kotorászik a pénztárcájában, de ahogy látom, még nagyon sok japán pénzneme van, én pedig már készletet halmoztam fel az itteniből, így kifizetem a borravalóért ácsingózó brazil hülyegyereket. A szemöldökcsipesszel jó barátok lennétek, hát még a fésű... Kis bodri kutya.
Schwarzer Hund.
Nem vagyok előítéletes, de az emberek mindig annyira... tökéletlenek.
Valamit makog a nyelvén, és kispurizik, mintha parázs lenne a talpa alatt, pedig még csak csúnyán se néztem rá. Fene ezekbe az amerikaiakba, ki érti őket...?
Felsóhajtok, és mikor kifelé venném én is az irányt, Mirabell szapora levegővételeit hallom csak. Lassan megfordulok, és apám, segíts, ekkora büdös nagy bogarat még életemben nem láttam. A francba, ez simán beleférne a tenyerembe.
Laza mozdulattal csapom oda a tenyerem, de vigyázva, mert nem kellene átütnöm a falat, mert bizony sok helyről kipenderítene az incidens. Elfröccsen az ujjaim alatt az undorító rovar, és csak utólag merengek el azon, hogy mi van, hogyha védett ez az óriási paca itt a falon?
Hm-hm.
Hoppá.
- Ühm... Köszönöm? - fordul meg, és szinte azonnal vigyor kerül az arcomra. No lám, milyen közel kerültünk egymáshoz... Micsoda véééletlen. Hát nem kedves a bogártól? Majd szépen elkenem egy minőségi törölközőbe és mosdókagylóba a maradványait, tiszteletem jeléül.
Mikor feltűnik neki, hogy milyen közel állok hozzá, elpirul, és tesz hátra egy lépést, de háta találkozik a hideg fallal. Ajkai megremegnek, és felpillázik rám gyönyörű szemeivel, amik olyan olvadt állapotban figyelnek engem, hogy menten én is olyan állapotú leszek.
Vagy másmilyen.
Közelebb hajolok hozzá, elveszve szép arcának vonalaiban, íriszének zöld mezejében elveszek. A picsába, mi ez a költői megfogalmazás? Finom illata mélyen az orromba kúszik, heves lélegzetvételei a nyakamról legördülnek a mellkasomra.
Hmm... És most...
- Thomas! Merre lófrálsz?
Anyádba, jó mélyen.
Idióta vadparaszt.
- Két pillanat – szólok vissza, és egy hosszabb, finomabb csókot nyomok homlokára, mielőtt még elszaladna velem a ló. Itt lesz egész végig mellettem, az én szobám mellett... Belemarok a falba, de a vakolat ropogását egy apró köhintéssel intézem el, mikor elvarázsolt szemekkel felnéz rám.
- Sehr Liebe, most mennem kell, bis später – intek neki, és ellököm magam a faltól, majd kisétálok a szobájából, mielőtt még itt maradnék.
Az orrnyergemet masszírozva lépek le a forgatás helyéről, ami egy kisebb japán kert. Komolyan mondom, német vagyok az istenért, vagyis valami olyasmi, erre egy koi-tó mellől kell reklámoznom a legújabb sampont. Ráadásul a rendező, aki felvette ideiglenes sminkesnek Helgát, bepipult a legutóbbi arculatom láttán, és kijelentette, hogy kihajítja a lányt az utcára, vagy abba a stúdióba, ahonnan összeszedte.
Én pedig nagyvonalúan felajánlottam, hogy finomabban adom tudtára, mint ő. Karl egyszerűen leüvöltötte volna, hozzá vágta volna a sminkes dobozt, és úgy tetette volna ki a biztonsági őrökkel.
Bent az öltözőmben próbálom neki finoman fogalmazva elmondani, hogy kirúgták, de hogy a francba tegyem meg, mikor az én türelmem is véges? Udvarias vagyok, ez tény, ameddig minden úgy alakul, ahogy azt megkövetelik. Nem vagyok hisztis és beképzelt, de a hajam égnek áll egyes jeleneteknél...
- Nézze, az a helyzet fräulein, hogy Herr Günter nem tart igényt a további szolgálataira – mondom szépen, lassan, tagoltan, semmiféle szemrehányás nélkül, hogy ne vegye magára. Az arca rögtön fájdalmas fintorba torzul, de mielőtt sírni kezdene, gyorsan folytatom.
- Nem arról van szó, hogy nem végzett jó munkát, csak... - na jó, itt ezen a ponton eldobjuk a kedvességet. Hazudni nem fogok. Most. - … csak igen. Szerinte túlságosan is kiemelte a durvább arcéleimet.
- De... Magának olyan az arca, mint egy angyalnak! Lágy és finom, nemesi vonások! Hogyan a francba ronthattam volna el pont azt?! - hisztizik, toporzékol, de én leveszem a szárnyakkal ékesített sapkámat, és a tükörhöz vágom, hogy elhallgasson.
- Csönd. Én akartam közölni, hogy ne fájjon magának, de látom az apró igyekezetet sem képes felfogni. Menjen el, mielőtt még Herr Günter teszi ki a szűrét... - fenyegetően cseng az utolsó pár sző, mire összerezzen szemei ijedten csillognak, mikor az ajtó megnyikordul.
Kicsapódik, én pedig csak annyit látok oldalra billentett fejjel, hogy egy test esik le balra. A két kikandikáló láb láttán elvigyorodom, hát még a meglepett és kicsit szégyenteljes arc... Varázslatos ez a nő, ha jól látom, ázsiai beütésű, de a finom elegancia arra utal, hogy csakis japán lehet.
Mielőtt még kinevetném, ami nem lenne ildomos, főleg ha a leendő sminkesemről van szó, inkább odasietek hozzá, hogy megnézzem, rendben van e. Annyira olyan, mint egy porcelánbaba.
- Kedves fräulein, megmondaná, mit keres a földön? Esetleg segíthetnénk mi is magának – fojtok el egy kuncogást. Ez volt az ismeretlen jelenlét, amit éreztem, bizonyára hallgatózott. Ó, felőlem bent is csinálhatta volna, dögös-bögyös maca, az biztos.
Odanyújtom hozzá a kezem, hogy megfogva azt felsegíthessem, de tépelődő arca, és a rajta levő ruha láttán aprón elmosolyodom. Derekát óvatosan megfogom, és felállítom. Könnyű, és rettenetesen illatos... Mint a rózsa és a jázmin. Észveszejtő.
- Te jó ég! Ki csinálta magával ezt a szörnyűséget? Na mindegy, jöjjön velem, ezt nem hagyhatom ennyiben! - mondja hirtelen a pofázmányomra villantva szépséges szemeit, és hát lehet, hogy van abban valami, amit Günter mondott...
Nem ellenkezem, hagyom, hogy körülöttem legyeskedjen, mint valami pillangó, aki boldogan és önzetlenül végzi munkáját, és csodálja meg legújabb virágját. Helga nem jut szóhoz, hol megszólalna, hol befogná, de legszívesebben elküldeném a pokol kénköves...
A székemhez vezet, én pedig önként ülök le, és fordulok felé. Kezeimet az ölemben pihentetem, miközben árgus szemekkel figyelem ténykedését. Milyen légiesen könnyű mozdulatok, a finom vonások, amiket az ecsettel végez. Lehunyom szemeimet, mikor hozzájuk ér, s ahogy érzem, hogy készen van, csábosan pillantok fel rá, de a leheletnyi ártatlanság ott csillog szemeimben.
Mielőtt még bármit is mondhatnék, és köszönhetnék, vagy esetleg egy zavarbaejtő mondatot duruzsolhatnék neki, megint beszélni kezd. Gyorsan, és határozottan, mire kicsit felemelem a szemöldököm.
Hogy is hívják azt a csípős tormájukat... Wasabi? Na, azt reggelizhetett.
- Köszöntem a segítségét, és elnézést a váratlan betoppanásom miatt, csak a kíváncsiságom hajtott. Remélem, elfogadja bocsánatkérésnek.
Hm. Nem fogok olvasni a gondolataiban, hanem inkább kivárom, mit akar. Visszaolvad arcomra a gúnyos, megszokott félmosoly, és mikor látom, hogy már a dobozával együtt elnyelné a folyosó, még utána szólok, mire ahogy annak lennie kell, megáll.
- Elárulná legalább a nevét, ha már ilyen sietve távozik?
Nem válaszol, csupán mered az irányba, amerre sietni akart. Erős kísértést érzek arra, hogy belenézzek a gondolataiba, de az imént fogadtam meg, hogy kivételesen eltekintek ettől.
Mikor megfordul meghökkenve látja, hogy pontosan előtte állok, egy lépés, és nekikenődne a mellkasomnak.
- Mirabell, Hitomi Mirabell – mondja némi csönd után, az arcáról lerí, hogy megleptem. Szélesen elmosolyodom, és kinyújtom a kezem, mire tétován belehelyezi a sajátját. Az apró, fehér kéz szinte elveszik a tenyeremben, édes pillantása ellehetetleníti az egész helyzetet.
- Thomas Stein, leendő alanya. Herzlich Wilkommen – emelem ajkaimhoz kézfejét, és halvány csókot lehelek rá. Mikor felemelkedem, látom, hogy apró foltokban elpirult, amit még kezdetleges sikernek könyvelek el.
- Ö-örvendek – feleli, és sietősen elveszi kezét az enyémek közül. A karmaimból nem szabadul egykönnyen senki sem, Mirabell drágám. - Sietek, késésben vagyok, sajnálom, hogy feltartottam...
- Ugyan már, sőt... Hogy lássa, milyen rendes fickó vagyok, elkísérem – ajánlom fel a karom, és várakozva pillantok rá. Látom, hogy töpreng, szemeit szinte több irányba kapkodja, majd végül egy halk sóhaj kíséretében belém karol.
Még hogy a japánok visszafogottak. Ez a nő több tévhitet buktatott meg pár másodperc alatt, mint amennyi sminkest élete folyamán Günter.
Amíg csókolom, felébred. Ránézek és halkan megszólal.
- Nagashi… - mondja nevemet én meg csak mélyen nézek a szemébe.
- Szeretlek – mondom neki őszintén, mire azt látom, hogy elpirul – Szeretlek, tényleg sajnálom… - mondom sajnálva, hogy megütöttem és idáig jutott miattam.
- Én is szeretlek… - mondja, mire meglepődök és a szemét figyelem.
- Miért csináltad?! – kérdezem aggódva.
- Nem akartam élni, mert senki sem szeret, már tudod, hogy mi van így elmondom… - elkezdi mesélni a történetét – Tudod Leon Alexander Hazerd volt akibe beleszerettem és ő is „szeretett”, ám egyszer elvitt egy erdőbe. Szeretkezni akart velem, de én nem akartam – nem néz a szemembe, hanem a csövet nézi, amiből a vért kapja. – Nem akartam már majdnem megtette mikor leütöttem, elkapott, mert utánam szaladt és megvert csúnyán – mikor felhúzta a felsőjét megláttam egy csúnya lila foltot, amire meglepődtem és nem tudtam, mint mondhatnék, de folytatja. – Nem akartam beszélni róla – mondja és elkezdem a fejét simogatni.
- Sajnálom, én vigyázni fogok rád… - mondtam neki magabiztosan – Mi történt utána?! – kérdezem.
- Miután visszatértem elkezdtem látni a szellemeket, azért mert halálhoz közeli élményem volt és a lelkem egy ideig a túlvilágra került… Azóta rettegtem tőlük, ma már megszoktam. – mondja, mire halványan elmosolyodok.
- Igen Carolen is… - mondom
- Így van… - mondja nekem – Ugye nem mész el?! Kérdezi és félelmet látok a szemébe, meg, hogy tényleg nem akarja, hogy elmenjek.
- Érzem, hogy mit érzel, nem megyek, el ne félj. – megfogom a kezét és pár perc múlva el is alszik.
Bent maradok vele és vigyázok rá, hogy ne legyen semmi baj. Megpróbálnak kiküldeni, de nem vagyok hajlandó elmenni egy percre sem. Itt maradok szerelmemmel és nem megyek sehova sem. Leteszem a fejemet a kezéhez és elalszok a fáradtságtól meg az aggódástól.
Reggel mikor felkelek, simogató kezeket érzek az arcomon. Kinyitom a szememet és Lillian-nel találom szembe magam.
- Szia. – köszön nekem és egy mosolyt is látok az arcán.
- Szia, kincsem. – mondom, mire felülök, nagyot nyújtózok, majd felülök hozzá és megölelem, majd lágy csókot adok ajkaira, amit viszonoz és simogatom a karját meg az oldalát.
- Volt bent az orvos és azt mondta, hogy ha akarok, akkor hazamehetek. – mondja nekem, mire elmosolyodok.
- Az csak jó hír legalább otthon jobban vigyázhatok rá és a karjaimban tarthatlak. – mondom neki őszintén és a fejére adok puszikat. Felnéz a szemembe.
- Kimész, amíg felöltözök? – kér meg boci szemekkel.
- Persze kimegyek. – adok egy csókot ajkaira, majd kimentem és az ajtó előtt vártam, amíg felöltözik. Nem sokkal később kijött és megölelt a hátulról, mire elmosolyodtam és a kezét simogattam.
- Készen vagy? Mehetünk? – érdeklődik.
- Igen… Mehetünk. – megfordulok, majd puszit adok ajkaira, majd elindulok haza fele, de nem engedem el. Úgy vigyázok rá, mintha az életem függne rajta. Amíg haza megyünk, beszélgetünk kicsit és jobban megnyúlunk egymásnak, ami nagyon tetszik. Bemegyünk a házba, mire ledermed. Megállok és nézek oda ahova ő is, de nem látok semmit.
- Ne aggódj, vigyázok rá és boldoggá fogom tenni. – mondja, de kinek? Rám néz és elmosolyodik, majd megölel, amit viszonzok. – A húgod elment és azt üzeni, hogy szeret. – mondja, mire megértem a dolgokat. Megölelem, majd felveszem a karjaimba és leülök a kanapéra, és az ölembe ültetem, mire hozzám bújik és úgy simogatom.
- Köszönöm. Én is szeretem őt, de téged is szeretlek. – suttogom, majd megcsókolom lágyan, de egy kicsit szenvedélyesen, de nem megyek tovább, majd csak ha ő is akarja.
Mikor meguntam az üldögélést felálltam és visszamentem a házba. Mikor belépek Lillian hangját hallom meg.
- Nagashi… - kezd bele mondandójába.
- Mi volna az?! – kérdezem bunkón. – Á tudom nem nekem szántad azokat a szép szavakat, hanem a szellemeknek! – megállok és ránézek.
- Igen, de tényleg nem neked akartam mondani! – próbál nekem be adni valamit, de valahogy most nekem ez túl sok.
- Ahhoz képest az ajtót nem voltál képes kinyitni nekem meg nem is feleltél, legalább annyit mondhattál volna, hogy mi a jó ég van! – mondom kicsit idegesen – Most az, hogy a szellemek téged, hogy zaklatnak, az engem nem érdekel, de azért mégis mondhattál volna valamit! – kicsit flegma vagyok, majd leveszem a felsőmet.
- Figyelj, ugye ezt nem mondod komolyan?! – ordít rám – a húgod miattad nyaral itt nálam két napja és nagyon idegesítő, mert olyan képet vág, mint akinek halál félelme van. Már jó pár éve hallott és nem akarom, hogy ezen túl ő legyen az albérlőm.
A válaszom az, hogy pofon csapon és egyenesen a kanapéra esik, mire összehúzza magát és letörölte a szája sarkából kiserkenő vért.
- Figyelj ide őt meg akarták erőszakolni, meg hasonlók, te azt sem tudod milyen ez! – kiabálok rá mérgesen, mire rám néz.
- De képzeld, el tudom, de nem fogok, egy idiótának magyarázkodni – bemegy a fürdőbe, mire leesik, hogy mi van, csak nem őt is?
- Mi, hogy…?! – megyek utána – Lillian téged…?! – kérdezem aggódva, de csak rám csapja az ajtót és csak annyit mond, hogy hagyjam békén.
Tovább állok a fürdő előtt és hallgatom a hangokat, de nem megyek el. Pár perc elteltével egy dübbenést hallok bentről.
-Lillian engedj be. – kiabálom, de semmi válasz. Betöröm az ajtót nehezen, majd mikor meglátom a földön feküdve az ereit felvágva oda rohanok hozzá és elszorítom az erét.
-Lillian…Lillian… - szólongatom, de semmi válasz. Bekötöm a kezét és mivel még életjeleket érzek, felállok vele és egyből beviszem a kórházba, ahol ellátják a sérülését. Mikor kijönnek, bemegyek hozzá és leülök az ágya mellé és őt figyelem vért adnak neki meg mindent, hogy rendbe jöjjön. Nem sokkal később közelebb húzódok hozzá és megfogom a kezét, majd elkezdem simogatni.
-Nem akarom, hogy bajod legyen Lillian. Kérlek, gyere vissza hozzám… Szeretlek.. – suttogom, majd felé hajolok és egy lágy csókot adok ajkaira…
- Mit álmodtál?! – kérdezem, tőle hátha tudok segíteni.
- Rosszat, egy gonosz szellemről, aki kergetett én futottam feléd, majd a húgod szelleme megölt. – érzem, hogy fél ezért kicsit jobban ölelem és tovább simogatom.
- Az nem jó, de nem lesz semmi baj – próbálom nyugtatni.
- Köszönöm – szorosan hozzám bújt és végül elaludt.
Egy ideig figyeltem és simogattam, de később én is elaludtam. Másnap reggel arra ébredek, hogy szöszmötölést hallok a konyhából. Kinyitom a szemet és nagyot ásítva lépek ki, mire felém néz. Belenézek a szemébe és mindent látok.
- Szia. – köszön neked kedvesen, hogy ne vegyek észre semmit.
- Szia. veled mi történt? Mit csinált a húgom? – kérdezem, mire megijedve néz rám, mert még nincs hozzá szokva, hogy szinte bele látok, amit érez, amit gondol.
- Semmit sem csinált. – mondja és elfordítja a tekintetét.
- Ha szomorú nem miattad van, ne aggódj. – mondom. – csak azért reménykedik, hogy végre találok magamnak egy lányt, akivel boldog életem lesz életem végéig és gondolom reménykedett benne, hogy te leszel az. – mondom neki, mire letesz mindent és beszalad a szobájába.
Most valami rosszat mondtam? Nem akartam megbántani eszem ágába nem volt.
Az ajtóhoz megyek, majd bekopogok.
- Lillian kérlek, engedj be. Had magyarázzam el a dolgokat. – kérlelem, de nem kapok semmi választ.
- Kérlek, ne taszíts el magadtól. Minden rendben lesz. Nem lesz senkivel semmi gond. – mondom, hátha had valamit.
- Tűnj el az életemből, csak felforgatsz, mindent nem érdekelsz, hogy ki vagy és semmit nem akarok rólad tudni. Takarodj a fejemből. Te soha nem léteztél. – kiabálja, amire meglepődök, hiszen sosem bántottam és nem is akartam. – TAKAROGYJ MÁR EL!!! – hallom szinte ordibálva, mire megfordulok és kilépek, az ajtón leülök egy parkba és elkezdek gondolkozni, hogy most mit rontottam el. Pedig csak a húgomat akartam visszakapni és benne láttam azt a személyt, aki a hugom lehetne, de elküldött messzire.
- Ez csak természetes, hiszen olyan, mintha a húgom lennél – felelem őszintén, de látom, hogy nem érti, a dolgokat.
- Nem értem… - mondja nekem – Nem Caroline vagyok – mondja nekem, mire csak elmosolyodok.
- Tudom, nem szó szerint. Csak mindig ő bújt így hozzám, mikor problémája volt, de én mindig ott voltam neki. Emlékszem arra – mesélem neki – mikor eltörte a csuklóját ás fájt neki, én vittem el az orvoshoz, vagy mikor esett az eső és a foci csapatnak szurkoltak a mazsorettek, elesett és elsírta magát. Majd felpattantam és leszaladtam a pályára és beálltam mellé szurkolni – elmosolyodok mesélésem közben. – Pocsék volt, ahogy csináltam, de erőre kapott és tovább vezette a hajrá lányokat. Sokszor ő is magányos volt és megtört és te pont olyan vagy… - rá néztem és észrevettem, hogy zavarba hoztam meg ott volt egy kis pír az arcán.
- Én, mint a húgod?! – kérdezi mosolyogva – Nem lenne rossz! – elmosolyodott látom, tetszik neki is az ötlet és így legalább egyikünk sem lesz magányos. Bólintok neki.
- Rendben, akkor, ha szeretnél egy bátyót csak így, akkor ide költözöm hozzád, nem lakok messze. Láttam úgy is egy másik szobát oda beköltözöm – mondom neki kedvesen.
- Nyugodtan, nem leszek egyedül addig sem – mondja, de a szeme és a vágyai mást mondanak, de nem baj. – Majd reggeli után ide hozod a holmidat – feleli, majd oda megyek hozzá meg ölelem, és a fülébe súgom, hogy köszönöm.
Csinál egy isteni reggelit, amit megeszünk, közben beszélgetünk kicsit nyíltabban beszél velem, bár mindent tudok, amit elmesél, de nem baj jó hallani, ahogy csacsog kicsit.
- Kérdezhetek valamit? – kérdezem kedvesen.
- Attól függ, miről lenne szó, de kérdezz. – mondja kedvesen.
- Ki az a srác aki tönkre tett? – kérdezem tőle és csak a választ várom, de az órára néz, majd rám.
- Nem hozod el a cuccodat? – kérdezi és látom, hogy terelni akarja a témát. Jól van ha nem akar akkor nem kell beszélnie róla.
- Rendben, akkor nem kérdezem ki az. – válaszolom, majd felállok.
- Köszönöm. – majd feláll, és a szobájába megy, de az ajtóból visszafordul. - Vidd el a kulcsomat nyugodtan, hogy be tudj jönni – mondja, majd bemegy és tünik a szobájába.
Nagyot sóhajtok, majd hazamegyek és összerámolom azt a kevés cuccomat, amik még voltak, majd felvettem a táskámat és visszamentem újlakásomba. Bemegyek, majd visszateszem a kulcsot a helyére és bemegyek a szobámba. Lepakolom és elkezdek kifele pakolni a szekrényekbe. Kiteszek egy képet a hugomról, az éjjeli szekrényre, majd tovább pakolászok. Nagyot sóhajtva fekszek le az ágyra és elkezdem nézni a plafont. A kezeim a fejem alatt van. Ajtó nyítódást hallok, majd odakapom a fejemet és meglátom Lilian-t, mire felülök.
- Baj van Lilian? – érdeklődök, bár látom, hogy rám álma volt és kicsit fél most egyedül maradni.
- Semmi csak had legyek melletted. – suttogja és odajön hozzám.
- Rendben gyere, feküdj mellém és pihenjél nyugodtan és vigyázok rád. – befekszek az ágyba, mire mellém vackolja magát és szorosan bújik hozzám, majd a fejét a mellkasomra teszi. Magamhoz ölelem, és a hátát simogatom, közben élvezem, hogy nem kell egyedül lennem. Lenézek és csak egyenletes szuszogását hallom, amit jó hallanom. A háttá simogatom végig és vigyázok rá…
