- Jó leszek – mosolyog rám.
- Biztosan úgy lesz. Mert, ha rossz leszel, kitekertem a nyakad.
- Akkor maradhatok? – csillannak fel a szemei.
- Holnap reggelig mindenképpen. Addig eldöntöm, mit kezdek veled.
- Segítesz nekem igaz? – loholok utána reménykedve.
- Vegyél fel valamit a szekrénybõl!

Követve a parancsot elkezdek a cuccai között turkálni, és mivel mindennek olyan illata van, mint neki, igazán élvezem is. Valahogy… jó szaglászni.
Végül egy rajtam ruhán is megfelelõ pulcsit találok.
- Ülj le az asztalhoz és viselkedj! – parancsol rám, amikor megjön a pincér, ha jól sejtem, egy adag husival. Legalábbis az orromnak ez a véleménye. És persze, parancs, de a husi az husi. Viszont teljesen nem merek és nem is tudok, akarok eltávolodni a széktõl, amire ráparancsolt, helyette félig az asztalra fekszem, hogy közelebb legyek az áhított husihoz.
- Ha jól emlékszem, azt mondtam, ülj le! Úgyhogy most tisztázzunk egy nagyon fontos dolgot! Utálom ismételgetni magam. Világos?
- Igen – bólintok, de nem moccanok, mert éhes vagyok!
- Közelítsük meg máshonnan bolhás! Nem kapsz kaját, amíg nem ülsz normálisan az asztalhoz, és minden perccel közelebb kerülsz ahhoz, hogy kicsavarjam a nyakadat.
- Hû, de morcos vagy. Biztosan a rendszertelen nemi életed miatt van – állapítom meg.
- A rendszertelen nemi életem?
- Igen, szexuálisan frusztrált vagy varázsló.
- Mágus vagyok. Vagy Lucien, ha már szólítani akarsz valahogy.
- Jó, akkor én meg Kimberly vagyok.
- Kimberly? Most komolyan? Mint egy csajnak? – kérdezi maró gúnnyal.
- Most mi bajod vele?
- Nem foglak Kimberlynek hívni – jelenti be. – A Kim is gáz, de legalább japános, annál maradunk, ha megéred a holnap reggelt és megengedem, hogy maradj.
- Úgyis megengeded – közlöm vele. – És most kérem a husit, rendesen ülök – mutatok a kajára.
- Te nem szoktál enni? – kérdezi kisidõ múlva.
- Nem mindig van rá pénzem.
- Na, igen! Ahhoz dolgozni kéne – gonoszkodik.
- Hé! Én dolgozom, amikor éppen van mit, de beláthatod, hogy amíg nem tudom uralni az átváltozást, addig nem igazán tudok rendes állást vállalni.
- Még egy szabály! Kevesebb duma, jóval kevesebb. Állandóan szófosásod van.
- Miért nem akarsz beszélgetni velem?
- Mert hívatlanul állítottál be? Mert rám tukmáltad magad? Mert szemtelenül felzabálod a reggelimet? Mert idegesítesz? Választhat, de mindegyik igaz.
- Majd megkedvelsz – vigyorgok rá, mert valamiért úgy érzem, hogy így lesz. – Még nem ismersz, de majd sokat mesélek magamról és akkor látni fogod, hogy kedves vagyok és szerethetõ.
- Melyik részét nem értetted annak, hogy kevesebbet dumálj?
- Most már biztos vagyok benne, hogy a kielégületlenséged az oka mindennek Dugnod kéne varázsló, illetve mágus, vagy Lucien.
- Neked meg hallgatnod, ha kedves az életed. – Komolynak látszik, én meg éhes vagyok, így eszek tovább.
- Nem hozatsz még egy kis húst? – kérdezem, amikor vészesen fognyi kezd az adag.
- Majd, ha elmondod, mit tudsz a nyakörvrõl. Utána még különlegességet is kérhetsz magadnak .  

- Hm – emelek a számhoz még egy falat husit és be is kapom. – Nem tudom biztosan, hogy mi ez. – Rágok és nyelek.
- Hallottál valami hasonló ékszerrõl? – kérdezi.
- Jepp. Van egy barátom, aki viszont tisztavérû, gyakran beszélgetünk és õ mesélte, hogy ha ilyen ékszerrel találkozom, meg fogom ismerni, hogy az az – mesélem.
- Ennyi?
- Ennyi. Ha gondolod, felhívom és beszélek vele – ajánlom fel.
 - Úgyis lesz egy kis dolgom ma, te addig itt maradsz és felhívod ezt a barátot – adja parancsba.
- Oké – engedelmeskedem azonnal, pedig nem vagyok az az engedelmes fajta. De mégis, eszembe sem jut ellenezni a dolgot.
Én még nyammogok egy kicsit a kaján, és õ is eszik, így több szó jó pár percig nem esik köztünk. Én teljesen belemerülök a szaftos husiba, még pár szem sajt és zöldségféle is lecsúszik mellé, minden olyan nagyon finom. Hogy lehet ilyen ügyes a szakács? Egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem tudnék ilyen jól fõzni. Lehet, hogy valami démon-fajzat… vagy valami mágus-féle és ez a különlegesség az erejében, hogy ennyire brutálisan jól csinálja a dolgát. Mert hát a husi íze egyszerûen leírhatatlanul zseniális, egyszerre fûszeres és sós, mégis pont jó. Szinte magától omlik szét a számban, alig kell rágni, és annyira jó szaftos még így is! Semmi mócsing, semmi feleslegesség. A zöldségeknek is kellemes az íze, jó puhák, pont jó kísérõi a mennyei husikának. A sajt meg valami különlegesség, nem is eszek belõle, elég fura az íze, de nyilván nem romlott, csak nem tudom értékelni a gasztronómia ezen…
Az ajtó felöl érkezõ kopogás olyan erõvel rángat ki az elmélkedésbõl, hogy ijedtemben felugrok és azzal a lendülettel megyek is össze, mert megijedtem és hát… Mágus, vagy Lucien csak rám néz, majd megforgatja a szemeit egy sóhaj keretében – ami elég lemondónak hangzott, az ajtóhoz lép és kinyitja.
- Igen?
- A desszert, uram – mondja a pincér, vagy minek hívják ezeket.
- Nem rendeltem semmi mást. - Mágus, vagy Lucien hangja kérlelhetetlen.
- Akkor bizonyára valami tévedés történt… - mondja a hang, és bár nem lát engem, a szagát érzem és van benne valami elég furcsa. Nem mágikusan, hanem a szagában. Rohadt hús? Elég gyakran érzem, de emberbõl elég ritkán. Hm.

Amikor lelép a rohadó pincér, Mágus, vagy Lucien mellém áll.
- Ha most rád parancsolok, hogy változz át, az elõbbiekre gondolva, megteszed – jelenti be, én azért bólintok. – Akkor lássuk, ha nem parancsolok, meddig maradsz így.
Már épp kezdenék elégedetlenkedni, amikor elvonul a fotelhez, leül és olvasni kezd egy újságot. Persze, nem maradok sokáig távol tõle, valahogy nem esik jól. Talán ez a vacak a nyakamban.
- Nem szõrözheted össze a lábam – villant rám egy szigorú pillantást, mire csak beleegyezõen morranok egyet és a fotelhez fekszem úgy, hogy elég közel legyek, de a lábát ne szõrözzem össze.   
Fél szemmel pislogok fel rá, közben persze érzem az illatát is, és akaratomon kívül kezdek dorombolni. Nem elég, hogy olyan dögös, amilyet ritkán láttam, az illata valami olyan hatással van rá, amilyet leírni sem tudok. Felfalnám, de nem akarnék benne kárt tenni, ha tudnék sem. A tekintetünk találkozik egy pillanatra, de semmi jelét nem adja, hogy zavarja a dorombolás vagy a bámulás, hamarosan el is szakítja a tekintetét rólam és ismét az újság lapjait bámulja.

Az illatát szaglászva kicsit el is szundikálok, de ahogy megérzem távolodni magamtól felkelek és  szememen alig látva ki, elindulok utána. De õ egy szót sem szól, meg sem fordul, csak egy ajtó felé halad. Már épp elégedett lennék kettõnk viszonyával, hogy mehetek vele, amikor hirtelen becsapódik az orrom elõtt az ajtó. Már épp állnék fel két mancsra, hogy kicsit megkapirgáljam az ajtót, de megszólal.
- Eszedbe se jusson összekarmolni bármit is! – jegyzi meg elég hangosan, majd egy kis vízcsobogás, én meg elégedetlenül ülök a fürdõszoba elõtt és várom, hogy felbukkanjon.

Elég sok idõ telik el amíg kijön ahhoz, hogy felbukkanását egy morgással jutalmazzam, de minden továbbit elfojt a tekintete.
- Alakulj vissza. – Parancsra teszem, amit kér, a testem szinte magától cselekszik. Sõt, teljesen magától, kedvem szerint egy kicsit még durcáskodtam volna macska-alakban.  – Mennem kell, hamarosan jövök. Van telefonod, igaz? – Bólintok. – Deríts ki mindent a nyakörvrõl.
- Sokáig leszel? – kérdezem szinte akaratomon kívül.
- Most komolyan kérdõre akarsz vonni? – fordul meg és a tekintetén látom, hogy nagy hiba lenne.
- Nem. Csak… mindegy. – A ruháimhoz megyek és elkezdem a zsebembõl kikotorni a mobilt, miközben õ kimegy az ajtón. Most hogy fogalmazzam meg neki, amit érzek? Valamiért, persze, emiatt a rohadt nyakörv miatt, szinte fáj a gondolat, hogy most messze lesz tõlem.


Persze telefonálok, de mire hazaér, már majdnem sötét van, és már izzadok a fájdalomtól. A nyakörv szorít. Alig kapok levegõt tõle, mikor beér, már a földön fekszem. Õ persze nem izgatja fel magát túlzottan, pláne azért, mert ahogy bejön, az érzés elmúlik.
- Mit csinálsz? – kérdezi, de mielõtt válaszolhatnék, leint. – Mit tudtál meg?
- A cucc nevét az ismerõsöm sem tudja – kezdek bele, és elmesélem neki a beszélgetést. – Alakváltók ellen fejlesztették ki. ha egy ilyen rákerül egy alakváltóra, akkor teljesen elveszti a saját akaratát, olyan lesz, mint egy báb. Õ azt se értette, hogy hogy tudok vele beszélni, ha még rajtam van. De abban maradtunk, hogy a félvérségem miatt máshogy hat. Az az egy biztos, hogy amíg ezt viselem, addig akármit parancsolsz nekem, gond nélkül megteszem. Ha egyszer azt mondod, hogy ne vegyek többé levegõt vagy tépjem fel a saját ütõeremet, meg fogom tenni – mondom neki. – Egy kis gond van a cuccal – sóhajtok fel. – Ha egyszer felkerül egy alakváltó nyakára, már nem kerülhet le onnan, csak ha az alakváltó, azaz én, vagy gazdája, azaz te meg nem hal. Ebben elég biztos volt az ismerõsöm így is, hogy félvér vagyok. És most, hogy megtudtam, amit lehetett, milyen különlegességeket rendelhetek magamnak? Reggeli után megígérted!

- Történetesen nem szeretem a tejet – közli, mintha annyira érdekelne a dolog.

Várom, hogy még hozzáfûzzön valamit, de belemerül a hús eltûntetésébe, olyannyira, hogy fennhangon, szinte önfeledten dorombol. Nem tart sokáig, gyorsan észleli, hogy mit mûvel és rám kapja a szemeit. Gondolom, kíváncsi rá, mit szólok, de csak a szemöldököm vonom fel, nem szólok semmit.

- Bocsi – kér elnézést.

- Szóval – sóhajtok -, miben kellene segítenem?

- Ja, hogy az! Hát, ez egy hosszú történet, és elõtte szeretnék még enni egy kicsit – tölt magának egy csésze teát.

- A türelmem vége – mondom nyugodt hangon.

- Arra tehát már rájöttél, hogy alakváltó vagyok – kezdi, én meg rábólintok, mert nem volt túl nehéz feladat. – De csak félvér – folytatja. – Anyám halandó volt, apám volt a tisztavérû. Így viszont az én mágiaszintem a béka segge alatt van, és nem tudok befolyással lenni az átalakulásaimra. Csak úgy jön. Erõsebb érzelmi inger, rémület, élvezet, bármi, és egyszerûen átalakulok. Aztán egy darabig úgy is maradok. Arra már rájöttem, hogy ennek az oka az, hogy nincs meg bennem a természetes varázserõ, ami a tiszták igen. Na, de! – emeli fel az ujját. – Ha sikerülne kitanulnom a mágiát, akkor tudnám szabályozni az átalakulási folyamatot.

Végre befejezi a masszív mesedélutánt, amit nagyon untam már. Még jó, hogy, hogy az egész élettörténetét nem mesélte el. Muszáj innom egy kávét, méghozzá gyorsan. Felemelem a kávéscsészémet, de mielõtt belekortyolnék, közlöm az észrevételem.

- Tehát egy korcs vagy, én meg segítsek neked, ha jól sejtem. Csak úgy, igaz?

- Szimpla szívjóságból? – kérdez vissza óvatosan. – Nyilván. Illetve…, ha ez jelent valamit, jól értek a kétkezi munkákhoz. Takarítás, pakolás, ilyesmi. Esetleg azzal tudom honorálni a kedvességed, ha vállalod a dolgot. És biztos vagyok benne, neked is kihívás lenne, hogy képes vagy-e megtanítani egy olyat, mint én a mágiára – néz a szemembe.

Kicsit sem meggyõzõ, szinte nevetséges, amivel próbálkozik. Gúnyos horkantással reagálok elsõre.

- Felejtsd el! – állok fel és az ajtó felé indulok.

A macska sem rest, felugrik és az ellenkezõ irányba indul, aztán történik valami, mert egy káromkodás elkezdése után átváltozik, majd beteker a hálómba és lecövekel az éjjeliszekrényem elõtt. Dorombol, morog, nem mozdul tapodtat sem.

- Mit akarsz? – kérdezem, de csak dorombol, morog és bámulja a második fiókot, amiben a nyakörv van. – Hm... – veszem ki a csillogó nyakörvet, és még csak erõlködnöm sem kell, azonnal nyújtja a nyakát, hogy felrakhassam rá. – Mit érzel? – faggatom utána.

Válasz helyett a lábamhoz dörgölõzik, aminek nem örülök, nem rajongok azért, ha tapad rám valaki, fõleg, ha az még szõrös is.

- Ne szõrözz már össze! Változz emberré és beszélj! – parancsolok rá ingerülten.

Azonnal engedelmeskedik az utasításomnak, pillanatokkal késõbb már meztelenül áll elõttem, a nyakörv idomul a nyakához, ahogy kell. Végignézek rajta, megállapítom, hogy egészen csinos, de túl sovány az ízlésemnek, viszont a szemei szépek, de most nem érdekel. Leülök a székbe és onnan figyelem a kis dögöt.

- Szóval? – firtatom.

- Nem tudom szavakba önteni egyértelmûen. Az ereje csábít, amíg nincs rajtam, mintha egy fajtársam lenne. Amikor rám tetted, akkor meg, és azóta is azt érzem, hogy minden parancsodnak engedelmeskednem kell.

Mélyen a szemembe néz, így tudom, hogy nem hazudik nekem. Amúgy sem tudna. Bár nem vagyok vámpír, vagy alakváltó, érzem a hazugságot, csak az elõbb említett lényekkel ellentétben én a mágiában bekövetkezõ vibrációt érzem és nem magát a hazugságot. Minél nagyobb a vibráció, annál nagyobb a hazugság. Az elõttem álló alakváltó ereje nem vibrál, meg sem rezdül, nincs benne a hazugságnak szikrája sem. Helyes. Azt meg nem tartozik rá, hogy nem tud hazudni nekem.

- Szóval van egy engedelmes házi kedvencem – ejtem hátra a fejem. – Remek. Más sem hiányzott! – morgok.

- Jó leszek – mosolyog rám.

- Biztosan úgy lesz. Mert, ha rossz leszel, kitekertem a nyakad – közlöm.

- Akkor maradhatok? – csillannak fel a szemei.

- Holnap reggelig mindenképpen – állok fel. – Addig eldöntöm, mit kezdek veled – sétálok vissza a nappaliba.

- Segítesz nekem igaz? – sétál utánam.

- Vegyél fel valamit a szekrénybõl! – szólok rá, idegesít, hogy meztelenül mászkál a lakosztályomban.

Azonnal ugrik, beszalad a hálóba, aztán hallom, hogy nyitja a szekrényajtót, majd dorombolva válogatni kezd. A plafonra nézek, aztán leszólok, hogy hozzanak fel a húsból, amit a kis vendégem eltûntetett. Tripla adagot kérek, mert nem hiszem, hogy sok jut belõle nekem. Mire a macska elõkerül a fekete pulóveremben, ami térdig ér neki, megjön a kaja is. A kis dög azonnal szimatolni kezd, amint meghallja odakint a pincért és már megy is az ajtó felé.

- Ülj le az asztalhoz és viselkedj! – szólok rá, mielõtt feltépné az ajtót, nem hinném, hogy a pincér felkészült a pulcsis macska rohamára.

Duzzogva, de leül az asztalhoz, bár tisztán látszik rajta, hogy alig bír megmaradni a seggén. Így nem biztos, hogy megéri mellettem a reggelt. Meglehetõsen nehezményezem, ha valakinek állandóan meg kell mondanom, hogyan viselkedjen, fõként a jelenlétemben. Átveszem a pincértõl a hatalmas tálcát, adok neki borravalót - amit nem is kéne, amennyit van képük elkérni a lakosztályért -, aztán becsukom az orra elõtt az ajtót. A macskám félig az asztalon hasal, úgy várja a kaját.

- Ha jól emlékszem, azt mondtam, ülj le! – állok meg az asztal túloldalán. – Úgyhogy most tisztázzunk egy nagyon fontos dolgot! Utálom ismételgetni magam. Világos?

- Igen – bólogat, de szemernyit sem mozdul az asztalról.

- Közelítsük meg máshonnan bolhás! – morgok. – Nem kapsz kaját, amíg nem ülsz normálisan az asztalhoz, és minden perccel közelebb kerülsz ahhoz, hogy kicsavarjam a nyakadat.

- Hû, de morcos vagy – ül le a székre. – Biztosan a rendszertelen nemi életed miatt van – vélekedik.

- A rendszertelen nemi életem? – kérdezem döbbentem.

- Igen, szexuálisan frusztrált vagy varázsló – bólogat.

- Mágus vagyok – közlöm hûvösen. – Vagy Lucien, ha már szólítani akarsz valahogy.

- Jó, akkor én meg Kimberly vagyok – dobol az ujjaival az asztalon.

- Kimberly? Most komolyan? Mint egy csajnak? – kérdezem gúnyosan.

- Most mi bajod vele? – duzzogja.

- Nem foglak Kimberlynek hívni – közlöm. – A Kim is gáz, de legalább japános, annál maradunk, ha megéred a holnap reggelt és megengedem, hogy maradj.

- Úgyis megengeded – mondja magabiztosan. – És most kérem a husit, rendesen ülök – mutat a tálcára.

Leteszem elé a tálcát, aztán leülök és magamnak is szedek néhány szeletet a szaftos húsból, a többi olyan gyorsan tûnik el a macska szájában, hogy követni sem tudom.

- Te nem szoktál enni? – érdeklõdöm egy darabka Brie sajtot vágva a húshoz.  

- Nem mindig van rá pénzem – feleli tele szájjal.

- Na, igen! Ahhoz dolgozni kéne – vélekedem.

- Hé! Én dolgozom, amikor éppen van mit, de beláthatod, hogy amíg nem tudom uralni az átváltozást, addig nem igazán tudok rendes állást vállalni – magyarázza nagy átéléssel.

- Még egy szabály! – szólalok meg, amikor elhallgat. – Kevesebb duma, jóval kevesebb. Állandóan szófosásod van.

- Miért nem akarsz beszélgetni velem? – érdeklõdik.

- Mert hívatlanul állítottál be? Mert rám tukmáltad magad? Mert szemtelenül felzabálod a reggelimet? Mert idegesítesz? Választhat, de mindegyik igaz – szelek újabb falatot a sajtból.

- Majd megkedvelsz – vigyorodik el magabiztosan. – Még nem ismersz, de majd sokat mesélek magamról és akkor látni fogod, hogy kedves vagyok és szerethetõ.

- Melyik részét nem értetted annak, hogy kevesebbet dumálj? – forgatom a szememet.

- Most már biztos vagyok benne, hogy a kielégületlenséged az oka mindennek – ingatja a fejét. – Dugnod kéne varázsló, illetve mágus, vagy Lucien.

- Neked meg hallgatnod, ha kedves az életed – mondom fojtottan.

Láthatja rajtam, hogy halálosan komolyan gondolom, mert elhallgat és csendben tömi magába a húst. Még jó, hogy tripla adagot rendeltem.

- Nem hozatsz még egy kis húst? – kérdezi kicsivel késõbb.

- Majd, ha elmondod, mit tudsz a nyakörvrõl. Utána még különlegességet is kérhetsz magadnak – ígérem.   

Látom rajta, hogy egy picit sem érdeklem, de azért amikor elindul, nem hagyom magam és követni kezdem. Eleinte jó bulinak tûnik a dolog, de aztán egyszer csak elvesztem a szagát és ezzel egy idõben érzem, hogy meg fogok nyugodni. Megpróbálok hazasprintelni, de persze, hogy nem érek haza és pár pillanattal késõbb át is alakulok. Így hát a kukák közt meztelenül lavírozok hazáig, szerencsére nem találkozva senkivel. Otthon magamra kapom a ruháimat, és várom az ajtót, aztán megyek is szaglászni. Így emberként is emlékszem a szagára és érzem is, egyértelmûen követni tudom!

Oké, nem volt olyan egyértelmû. De reggel van, és egy hotel elõtt állok. Ide vezet be a szaga. Be is lépek a fotocellás ajtón és az orrom után haladnék az emelet felé, de elém ugrik valaki. Portás?
- Uram? Miben segíthetek? – kérdezi. Azt mégsem mondhatom, hogy na, ennek a szagnak a gazdáját keresem így gyorsan felidézem az emlékeimben és körülírom.
- Egy pasit keresek. Magas, brutálisan izmos, a haja hosszú, fekete, a derekáig ér. A szeme valami világos színû, és rohadtul jól néz ki – fejtem ki. Hümmög párat majd a pulthoz lép.
- Várja önt?
- Nem hiszem. Nem tudja, hogy jövök, de szóljon neki, kérem – nézek rá.
- Uram – sóhajt fel -, itt nem zaklatjuk a vendégeinket mindenféle kérések és hívások esetén – néz vissza rám gúnyos mosollyal.
- Pedig vagy szól neki, vagy itt várom meg a hall-ban és nem tudom, a többi vendég mennyire értékelné a jelenétemet – villantom a bájvigyort. Nem illek ide, ez egy elit hely, én meg leszarom. Fel kell jutnom, õ meg már telefonál is és morogva közli, hogy hova menjek. Amikor az ajtó elõtt állok gyorsan kopogok is és ahogy kilép, gondolatban megveregetném az orrom vállát ha lenne neki. Ügyes vagyok.

- Nem ismerlek – jelenti be, és már zárná is vissza az ajtót, de egyértelmû, hogy nem fogom hagyni.
- Láttam, hogy megöltél valakit tegnap este – tudatom vele is a látogatás okát, majd bepillantok a szobába és be is szimatolok. Hm, fincsi! Akkor hát meghívom magam reggelire.  – Éhes vagyok – jegyzem meg még.
- Érezd otthon magad – morogja. – Mégis mit képzelt magadról?
- Azt, hogy segíteni fogsz nekem. – Hm, ez a hús szuper!
- Vagy simán csak megöllek – pillant rám.
- Nem, nem fogsz, mert lent egy tucat ember látott , és ha el is tûntetsz, õk elmondják majd a zsaruknak, hogy láttak nálad. És mindketten tudjuk, hogy nem szeretnél ilyen figyelmet magadnak.
- És mit akarsz macsek? Vakargassam a bundádat és adjak neked tejecskét?

A hûvös levegõ lassan végigsimít a bõrömön, ahogy a párkányon állva szemlélem a nyüzsgõ várost, a villódzó fényeket, a mindenfelé sietõ embereket. Innen a magasból úgy tûnik, mintha mindenki felett állnék, talán így is van, egy felhõkarcoló legfelsõ lakosztályának párkányáról lenézve igenis megvan az illúziója ennek. Bár esetemben ez nem puszta illúzió, tényleg az átlagemberek felett állok, olyan befolyás és vagyon áll a hátam mögött, aminek a töredékérõl is csak álmodozhatnak az emberek, nemhogy az egészrõl. Persze a dolog ennél bonyolultabb, és azzal kezdõdik, hogy nem vagyok ember, sosem voltam és nem is leszek. De ha nem ember, akkor mégis mi vagyok?

Sötét mágus.

Hogy ezt miért hangsúlyozom ki ennyire? Nagyon egyszerû. A világ mágikus lényei közül a mágusok azok, akiknek nincsenek korlátai, ha már kiteljesedett az erejük. A vámpírokat köti a napfény, a fokhagyma, az ezüst, a vérfarkasokat a hold és az ezüst, a démonokat a hívõk és a kereszt, az angyalok meg a szárnyaik végett nem járkálhatnak szabadon a földön. Egy mágust nem köt semmi ilyesmi, az ereje nem függ ilyesmiktõl, a holdtól sem, bár azt elismerem, hogy a telihold jelentõsen felerõsítheti a képességeinket. Nekem már csak a feltöltõdésben segít, mivel a mágiám csúcsán járok, de sok mágus szívesebben varázsol teliholdkor. Tehát sötét mágus vagyok, de a legtöbb társammal ellentétben semmiféle erkölcsi érzékem nincs, nem érdekel, hogy egy-egy varázslatommal jót teszek-e, vagy éppen rosszat, csak az, hogy megfelelõen megfizessék a szolgálataimat. Mint például a ma estit, amiért valaki egymilliót csengetett ki nekem. Lassan indulnom is kellene, de még elidõzöm kicsit az éjszakai város látképét szemlélve, aztán kelletlenül öltözni kezdek. Nem sok kedvem van a mai munkához, semmi kihívás, nehézség nincs benne, csakhogy idõnként olyasmit is meg kell csinálni, amihez nincs kedvem, mivel kifizették. Belebújok egy testre simuló, fekete felsõbe, egy szintén fekete nadrágba és egy bakancsba. Ellenõrzöm a címet, még egyszer megnézem a fényképet, majd lesétálok a portára és leadom a kulcsomat, jelzem azt is, hogy elég késõn jövök meg, nehogy problémázzanak rajta, nem szeretnék feleslegesen megölni, vagy megátkozni valakit azért, mert kötözködik velem.

A férfi lakása egy koszfészek, bár még annak sem lehetne nevezni, egy bûzlõ, szennyes putri, ahogy a környéken minden ház ilyen. A bejárat elõtt, a járdán egy olyan amatõr módon felfestett mágikus, védõ kör kellemkedik, aminél még egy mágiában járatlan ember is különbet rajzolt volna. Látszik a pánik és a félelem a vonalvezetésen.

- Amatõr – sétálok át a vörös körön, még ahhoz is gyengécske, hogy a karomon megborzolja az energiája a szõrszálakat. – És még hülye is – sétálok fel a lépcsõn.

A leendõ áldozatom kapkodva pakolászik éppen, amikor besétálok az ajtón, hájas teste izzadságtól és félelemtõl bûzlik. Nekem pedig azonnal az jut eszembe, kinek ér egymilliót egy ilyen csatornatöltelék halála, akit akkor sem keresne senki, ha simán agyonverné valaki a nyílt utcán.

- Gondolom, tudod, miért jöttem – szólítom meg.

Majdnem elhányom magam, amikor megfordul és meglátom az arcát, nem mostanában láttam ilyen rusnya férget.

- Biztosan meg tudunk állapodni – kezdi a szokásos alkudozást, ahogy az összes eddig.

- Igazán? Mégis mit tudna felajánlani egy ilyen szakadt csöves, mint te? – érdeklõdöm.

- Ezt itt – emel ki az egyik dobozból egy vékony nyakpántot. – A megbízódnak nagyon kell, tudom.

Rosszul tudja, de nem is vesztegetem arra az idõt, hogy elmondjam ezt neki, közel megyek hozzá és egyszerûen csak elkapom a nyakát, pedig ocsmány érzés megérinteni. Csak annyira mozgósítom az erõmet, hogy eltörjön a gégecsontja meg a nyakcsigolyái. Szánalmas könnyû munka, méltatlan hozzám, de ez van, megcsináltam és kész. Elkészítem a fényképeket és továbbküldöm, mielõtt megsemmisíteném a tetemet. Utóbbihoz nem kell más, csak egy átok, ami elõidézi a test belülrõl való elrohadását. Ezt már csak a magam szórakoztatás végett nézem végig. Van valami sötét lelket kielégítõ abban, ahogy szép lassan elsorvad, majd porrá válik egy ilyen hatalmas test. Ezután már nincs semmi dolgom itt, de a pántot nem hagyom ott az ágyon, annak dacára sem, hogy semmiféle megbízást nem kaptam az ékszerrel kapcsolatban. A férfi, aki megöltem, alkudozni akart vele, tehát nem lehet teljesen értéktelen, majd megvizsgálom a lakosztályomban. Most viszont ideje lelépnem, nem azért, mert bárkitõl is félnem kéne, csak visszataszító ez a környék, méltatlan hozzám, akárcsak ez az egész munka.

Kényelmes léptekkel haladok lefelé a lépcsõn, majd végig a szûk és büdös folyosón, aztán megállok egy pillanatra, mert valami vibráló, zavaros energia zizeg át a levegõn. Nem izgatom magam rajta, csak felmérem, mielõtt továbbhaladnék. Nincs benne semmi különös, vagy fenyegetõ, ezért nem is foglalkoztat, akkor sem, amikor a folyosón meg is pillantom az erõ forrását. Egy kistermetû hópárducot, aki úgy bámul, mintha még sosem látott volna mágust.

- Egy alakváltó? – kérdezem, aztán megvonom a vállam. – Mindegy.

Nem tetszik neki, amit mondtam, mivel morog egyet. Tõlem aztán moroghat, nem érdekel cseppet sem, az érdeklõdés legkisebb jele nélkül sétálok el mellette. Vele semmi dolgom nincs. Épp csak kiérek az udvarra, amikor megérzem, hogy követ. Megfordulok és rászegezem a tekintetem, de eszében sincs elszaladni, csak lelapul a földre, megadóan a fejére lapítja a füleit. Semmi agressziót nem sugároz magából, nem is járna jól, ha úgy tenne, megölném. Így viszont semmi kedvem foglalkozni vele. Megszaporázom a lépteimet, befordulok egy sikátorba, majd eltûnök a szeme elõl. A szobámba érve megszabadulok a ruháimtól, mivel úgy érzem, az undorító szag még a bõrömbe is beleivódott azon a lepratelepen, veszek egy kiadós, forró zuhanyt is, csak azután érzem úgy, hogy jó az illatom és kellõen tiszta vagyok. Belebújok egy fekete köntösbe és szemügyre veszem a pántot. Semmi írás, semmi minta, csak egy finoman megmunkált, tökéletesen formázott pánt. Oké, ettõl nem lettem okosabb, hát megnézem az erõmmel. Igazi meglepetés a pántban rejlõ tömör erõ, de az még inkább, hogy nagyon hasonlít a hópárducéra, aki követni akart. Így már nem tûnik olyan okos húzásnak, hogy eltûntem elõle. Ha itt lenne, kipróbálhatnám rajta a pántot, de most már mindegy, kerítek egy másik alakváltót a teszthez, nem gond, elég sok van belõlük a városban, de ez a holnapi nap feladata lesz, nem a maié.

Reggel kávéval a kezemben ücsörgök egy kiadós reggeli mellett. Van az asztalon minden, tejszínes gomba, szaftos hús, frissen készült péksütemények, gyümölcsök és többféle szalámi. Sokat eszem és szeretem is kiélvezni a finom falatokat. Ezen a reggelen is ez terv, csak éppen nem hagyják, mivel a recepcióról hívnak, hogy egy fiatal fiú keres, aki nem hajlandó távozni, amíg nem beszélt velem. Nem akarok balhét, hát azt mondom, küldjék fel, alig öt perccel késõbb pedig érdeklõdve nézek az ajtóban álló vékony, szöszke fiúra.

- Nem ismerlek – közlöm, és már csuknám is ajtót.

- Láttam, hogy megöltél valakit tegnap este – tájékoztat, aztán beszimatol az ajtón, majd simán betrappol a szobába. – Éhes vagyok – jelenti be rávetve magát a kajámra.

- Érezd otthon magad – vágom be az ajtót. – Mégis mit képzelt magadról?

- Azt, hogy segíteni fogsz nekem – közli a szaftos húst falva.

- Vagy simán csak megöllek – nézek a szemébe.

- Nem, nem fogsz, mert lent egy tucat ember látott – töm a szájába egy újabb szelet húst-, és ha el is tûntetsz, õk elmondják majd a zsaruknak, hogy láttak nálad. És mindketten tudjuk, hogy nem szeretnél ilyen figyelmet magadnak.

- És mit akarsz macsek? Vakargassam a bundádat és adjak neked tejecskét? – kérdezem gúnyosan.

Ezt nem hiszem el! Komolyan, szánalmas ez az egész! Én is. Épp a parkon sétáltam volna keresztül, amikor az egyik bokor alól kiugrott egy rohadt kis dög, és ahogy felbukkant a semmibõl… jó. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy két napja nem aludtam rendesen. Nincs más indokom arra, hogy egy mókus megijesztett. Most meg itt gubbasztok én is egy bokor alatt, ahova sikerült még bemenekülnöm. Nem volt legutóbb sem vicces, hogy kihívott egy nyanya egy állatbefogót. Alig tudtam elspurizni, a ruháimért vissza se mertem menni, pedig az egyik kedvenc pulcsim volt. Szóval most fekszek, morcosan, idegesen, és próbálok legalább pihenni, ha már nincs más mód. A ruháimra feküdtem rá, ugyanis ezt a szettet már nem adom. Nincs az az isten. Leharapom a kurva állatbefogó lábát, ha a közelembe jön, és utána jön csak a nyanya. Ha most is nyanya lesz.

Már eltelt vagy egy óra, amikor hirtelen szöszmötölést hallok a bokor elöl. Szippantok kettõt és rögtön realizálom, hogy egy rohadt kis pincsi próbál a szag után jönni. Na, ez nem jó. Vagy megugat és idecsábítja a gazdáját – mert az ilyen kényes kis korcsoknak mindig van olyan, vagy addig fog szaglászni, hogy  a gazdi magától jön. Egyik sem jó, így el kell üldöznöm. Jobb ötletem nincs, így csapok egyet a mancsommal, kicsit elõrébb, hogy elõtte csattanjon és morgok neki egy kicsit olyan halkan, ahogy csak tudok, de azért fenyegetõen, hogy legyen benne egy kicsit sem kedves elutasító gesztus is. Mázlimra a kis rohadék felnyüszít rémületében és eliszkol. Már csak a gazdit hallom, amint próbálja visszaédesgetni nyilván póráz nélkül sétáltatott kis ölebét...

Már sötétedik, mire érzem, hogy minden idegesség elpárolog és végre visszaalakulhatok. Fejjel egy pókhálóba, remek, most alakulhatnék is vissza, ha félnék ezektõl a kis görcsöktõl. De mivel egy meztelen fiatal pasi feltûnõbb egy felöltözött, de a hajában pókkal lófráló pasinál, így elõbb felhúzok magamra mindent, már amennyire egy bokorban kényelmes felöltözni. Kikukkantok, amikor már kész vagyok, és mivel itt pont nem ér lámpafény, lassan kimászok és mintha nem dekkoltam volna itt délután négy óta, elindulok. Béreltem potom pénzért egy kis garázsféleséget, oda pakoltam be a táskám, meg ott fogok aludni is, oda fogok nemsokára hazamenni. Ahogy a parkbeli órára nézek elszontyolodva látom, hogy az elkéstem nem megfelelõ, ugyanis ötre kellett volna a pasihoz érnem, aki ígérete szerint egy kis pakolásért adott volna elég nagy zsét. Nem tudom, mi volt ennyire sürgõs, ami miatt még az országot is el akarja hagyni – merthogy épp a papírjait intézte, amikor találkoztunk, ugyanis a hivatalban vállaltam egy kis lótifuti melót. Egy idõs nõ fizetett érte, hogy menjek be és hozzam el az igazolványát, de legalább egy napi kajám megvolt. Most viszont buktam. De azért leszek annyira pofátlan és elmegyek még a faszihoz, ha mázlim van még tudok segíteni és valamennyi pénzt is hátha ad.  Nincs olyan vészesen messze a hely, egy külvárosi rész, amolyan kertváros, annak is a legszéle, tulajdonképpen egy putri. Az viszont meglep, hogy a bejáratnál egy mágikus kör van felfestve a járdára. Nem igazán hatásos, ez egy elfuserált változat. Lehajolva még meg is nézem, hiszen csak átsüvít rajtam valami bizsergés. De hát… elhúzom a számat. Elég amatõr meló. Rossz helyen vannak a körök, rossz helyre vannak kötve a vonalak. Ha azért akart elmenni, amiért ezt ide felfestette, akkor végülis lehet, hogy már vége is van. Ahogy felemelem a fejem és kiegyenesedek, elindulnék, de megint valami végigszánt rajtam. Most valami erõsebb, valami durvább. Érzem, hogy a rémület lassan átjár, a csontomig hatol a hirtelen jött rettegés, mintha legalábbis egy hadseregnyi vadásszal állnék szemben, és már változik is a perspektíva. Magamban elnyomok egy cifrát. Egy nap alatt kétszer átváltozni! Kibaszottul jó! De ha már itt vagyok, menjek közelebb. Ha jól sejtem, ami megint elmacskásított, az sötét mágia volt. Akkor meg sanszosan fószerkám már alulról szagolja az ibolyát. Komótos, lassú és halk léptekkel megyek a bejárat felé. Az ajtót nyitva találom, nem lep meg, egyre határozottabbak a sejtéseim, de azért ahogy behaladok rajta megpróbálom visszafordulva behajtani, kisebb-nagyobb sikerrel. Csattanni csattan, de hûen remélem, hogy aki kinyírta a csávót - mert már tuti halott -, már nincs itt.

Pillanatokkal késõbb rájövök, hogy ennél nagyobbat nehezen tudtam volna tévedni. Megjelenik a folyosón egy… nem tudok jobb szót. Dög. Állat. Az egy dolog, hogy emberként is maximum a válláig érek, de a kockái annyira egyértelmûek ebben a simulós felsõben, hogy rajtuk felejtem a tekintetem. Lassan haladok még fentebb, miután megszemléztem az isteni combokat, a már említett sakktáblát, az izmos mellkast, de az arca a csúcsa mindennek. Mármint… nem csak úgy. Az a legfigyelemreméltóbb. Mintha valami életre keltett baba lenne, annyira szép, de az életre keltett babák millióból nullaszor sugároznak ilyen sötét mágiát, mint ez a férfi. Felvont szemöldökébõl látom, hogy õ is csekkolt közben engem, bár ebben az alakban nem tudom, milyennek gondol. Szerintem szép a bundám, formás cica vagyok.
- Egy alakváltó? – kérdezi. – Mindegy.
Na most erre mit mondjak? Felnézek rá, a szemébe, morranok egyet, de mintha le se sajnálna, fogja és… elsétál mellettem? Azért ennél sokkal élénkebb reakciót szoktam kiváltani. A döbbenettõl egy pillanatig lefagyok, de aztán utána lépek. Ahogy észrevételezi, hogy követem, megfordul és rám néz. Próbálom magam picire összehúzni,a tekintete nem sejtet sok jót, és még az elég jól elszeparált udvaron vagyunk, itt akár még békává is változtathat, akkor sem tûnik fel senkinek. Ha õ itt van, a házban meg némacsend, akkor a bent lakót már nem fogja zavarni semmi. De én azért "küzdök". A lehetõ leginkább megalázkodva a földre lapulok és a fejemhez húzom a füleimet.
Nem fogok most lekopni. Ki akarok deríteni valamit errõl a fasziról. Ha az, akinek gondolom, akkor addig le nem szállok a nyakáról, amíg nem tanít meg uralni az átalakulásokat!