- Gyönyörû ez a couture, Arion – mosolyog a teapartnerem – igazán jól áll ez a szín. Olyan ártatlan. Olyan csalóka…

- Köszönöm – emelem fel a csészét elegánsan. – Remélem, nem túl nagy szívesség, amit kértem…

- Dehogy, dehogy – legyint. Ennek a nõnek minden porcikájából sugárzik a veszélyes elegancia. Sokat köszönhetek neki, rettentõen sokat. Talán még szeretem is valahol. – Kíváncsi leszek. Remélem, bemutatod az új barátodat. Bár tudod, hogy veszélyes játékot játszol, drágám. Nagyon veszélyeset. Ugye tudod, hogy mit kockáztatsz? – mosolyog rám a szája sarkából, két ujja között felém nyújtja a borítékot. elcsippentem, kaján kis mosollyal forgatom meg az ujjaim között.

- Sejtem – kanyarodik fel a szám széle. Az ajkaimhoz érintem a halványlila borítékot. Kellemes, drága selyempapír, elegáns, rendelésre gyártott. A betûk kecsesek, aranyozottan csillognak a fényben. Arra a különleges estélyre, fogadásra, ahová a törvény megveszekedett rajongói sose tették be egy gondolatfoszlányukat sem. Alaposan megszervezett és nagyon, nagyon exkluzív. Nem biztos, hogy elnyeri a kedvenc nyomozóm tetszését.

- A sejtés nem elég, kedvesem – ingatja meg az ujjait. – Tudod, hogy ez a társaság nem túl toleráns a… nos, igazából semmivel sem, ami nem tartozik hozzánk.

- Bízd rám.

- Kissé mégis aggódok, nézd el – vonja fel a szemöldökét. Igen, sok, nagyon sok mindent tanultam tõle. A gesztikulációt, a mimikát, fiú létemre a nõi fegyverarzenál minden praktikáját. – El sem tudod képzelni, hogy mennyien és milyen szívesen látnának azon a pódiumon…

- És mennyit kapnátok értem! – nevetek fel. Kellemes ez a… már-már családi találkozó.

XxX

Csendesen ülök az autóban, az ujjaim között forgatva a sétapálcát. Keresztbe dobva a lábaim, elmerengve figyelem a zokni és a nadrág között kivillanó fehér bõrsávot. A zakóm belsõ zsebét égette a boríték, benne a meghívóval. Egy nyomozót viszek egy legálisan fekete helyre. Lopott festmények, ékszerek… több olyan dolog, amire pont engem béreltek fel. Talán a legújabb Monet is ott lesz. De az tényleg komolyan veendõ fenyegetés, hogy nem egy perverz vén sónyaló nemcsak kisebb, de nagyobb vagyonokat is otthagyna, ha én kerülnék a kalapács alá.
Ez komoly dolog.

- Megérkeztünk, fiatalúr – rebbent fel a sofõr hangja.

- Köszönöm – biccentek, és amint kinyitja az ajtót, elegánsan kiszállok. Nocsak, a tökéletes sárgaház, a törvény hû õreinek kohója. – Kérem, várjon meg. Gyors leszek.

- Igenis, uram.

Könnyedén libbenek be. Zavartan néznek rám, hát igen, ennyire kirikítani egy környezetbõl… nem mintha nem szoktam volna meg, úgy általában mindenhonnan kitûnök, de innen nagyon. Amint belépek, angyali mosollyal és gyengéd pillantással nézek a pult mögött ülõ szerencsétlenre.

- Scott Hepburn nyomozót keresem – támasztom az ujjaim a sétapálcám díszes fejére. – Bent van, esetleg?

- I-igen – nyögi ki nyáladzva-meredve a kedves illetõ. Édesen hunyorgok.

- Köszönöm – indulok azonnal az irodák, asztalok, hevenyészett kihallgatók felé. Szent ég, hogy tud valaki ilyen masszív dohányfüstben dolgozni? Izzadság, félelem és bagó savanyú katyvasza.

- Hé, oda nem mehet be! – tér magához a recepciónál ülõ áldozat, de pont figyelmen kívül hagyom. Finom mozdulattal, táncos kecsességgel lököm be a duplaszárnyú, rácsos és megerõsített ajtót. Minden szem rám szegezõdik, de én ezt pontosan így vártam. Könnyedén kiszúrom Mr Hepburn magas, sápadt alakját, és azt az enyhén méla bambaságot, ami mindig kiül az arcára, ha nem figyel és meglepõdik. Istenem, nyissanak ablakot, ennél a szagnál az is kíméletesebb büntetés lenne, ha az elítélteket egyesével dobálnák ki az ablakon!

- Szép napot, Mr Hepburn – mosolygok mellé lépve.

- Önnek is, Mr Flyer – köszörüli meg a torkát, kezében még mindig a kávésbögrét szorongatja. Bögre, nem csésze.

- Hogy szolgál az egészsége? Remélem, kitakarította már az autóját – incselkedek kuncogva. Minden figyelmeztetés ellenére bizsereg bennem a rosszaság és az izgalom aziránt, ami következik majd. Elvégre az egyik legelitebb bûnbarlangba visz egy hétpróbás tolvaj egy elvetemült igazság harcosát. Mi ez, ha nem bizarr? Groteszk és egyszerûen felemelõ.

- Már folyamatban van – vakargatja a körmeivel a bögre szélét – Bocsássa meg, nem akarok udvariatlan lenni, de mi szél hozta felénk?

- A meghívó – lépek közelebb, kecses mozdulattal kikapom a kabát belsõ zsebébõl. megvárom, hogy elvegye, az ujjbegyeink egy pillanatra összeérnek.

- Mr Flyer – érzek pár ujjat a karomon, én pedig villanó szemmel nézem a fõnök szõrös mancsát. Vegye. Le. Rólam. A Kezét. Egy finom mozdulattal elhúzom az ujjai közül a kabátom, elsimítva a gyûrõdéseket. – Kérem, fáradjon a saját irodámba.

Besétálok a füstös, koszos ablakú helyre, nem szándékozok nagyon leülni. Egy mozdulattal utasítom vissza a nem túl szívélyes invitálást, és tudom, hogy más dolog a gond, amit nem akar a nyáladzó emberei elõtt megbeszélni. Szent ég, és ez a csürhe akar engem elkapni? ENGEM?!

- Mr Flyer, ha lenne olyan szíves és mesélne egy keveset az aukcióról… akkor nagyon hálásak lennénk.

- Az aukcióról majd a kollégája tud bõvebb információval szolgálni, amennyiben elfogadja a meghívást. Persze Mr Hepburn nyomozó urat sem azért hívtam meg, hogy maguk tönkrevágják az estélyt egy nem várt razziával. Kizárólag Mr Hepburn szaglászhat, amennyiben végig tudni fogja, hogy hol a helye.

- Nézze, azt hiszem, nem érti a lényeget. Ez egy páratlan lehetõség a rendõrség számára, hogy tetten érjük és letartózhassuk… - kezdek vérszemet kapni. Hogy lehet valaki ennyire megveszekedetten ostoba? Kilophatnám a szemüket és nem vennék észre, felajánlom egy lehetõséget, egy elõnyt a sakktáblán és õ a szabályokat semmibe véve akar egy lépésbõl mattolni?!

De a nyomozó értelmesebb. Benne látok némi potenciált. Egy pici lötyög, majd feljavítom… szent ég, mi jár a fejemben, miért akarok én egy nyomorult zsarunak segíteni? Legszívesebben a homlokom dörgölném. Talán igaza van, talán nem fontoltam meg ezt a játékot eléggé… De ezek szerint Hepburn kiszúrta, hogy közel állok ahhoz, hogy visszavonjam az egészet. Nevetséges ez a hozzáállás…

- Én Mr Hepbur álláspontját támogatom – koppantom a földre a pálcámat.

- Jut eszembe, Ön hogyhogy hivatalos egy ilyen eseményre? – áll támadópózba a sebzett bika. Halkan felnevetek, az ujjaim végével megérintve az ajkaim.

- Ugyan kérem, ne gyanúsítgasson. Bárkit meghívnak, akinek kellõ mennyiségû pénze vagy megfelelõ családi háttere van. Mr Hepburn sok olyat fog látni, akiket talán sosem fognak nyakon csípni. – nézek a szemébe, hergelem. Lengetem elõtte a piros posztót. . Mint azt már említettem a kollégájának is, csupán unatkozom és szórakozásra vágyom.

Durr, a bika vérszemet kapott. Lassan közelebb lépek a lassan vörösödõ szemû fõnökhöz, angyali mosollyal, ártatlansággal.

- Nem elég hozzá a potenciáljuk, lássa be. Önöket szabályozza a törvények, amelyeket másokkal be akarnak tartatni, viszont az… hmm… én fajtámnak, ahogy volt szíves fogalmazni, megvannak a kiskapuik – igazítom meg szórakozottan a kesztyûm. Nem érek itt semmihez, ha nem feltétlenül muszáj. Bár felmerült bennem az a perverz ötlet… nem, nem, ilyen eszembe se jusson. nem nyomulok rá egy rendõrre.

- A pénz – hörög lassan, én pedig édesen, mint egy ügyes kisgyerekre, mosolygok.

- Pontosan. Viszont, Mr Hepburn – mosolygok az említettre, aki talán észrevett valamit a szememben, mert megfeszülve áll mellettem – Feltételezem, elfogadja a meghívót.

- Igen – biccent, az ujjai elfehérednek a bögrén. Jaj, mennyire gyûlölhet!

- És feltételezhetem, hogy nincs hozzá megfelelõ öltözéke? – mosolygok zavartalanul, élvezkedve fürdök az érzései sugarában. Ez kicsit kizökkenti, pislog, mintha egy varázslat omlott volna le róla.

- Szmoking, gondolom – dobja el magát a fõnök a székében, masszírozva a tarkóját.

- Minimum. De inkább bízzák rám – lépek egyet, a hosszú combharisnya és a rövidnadrág között kivillan a bõröm. Egy pillanatig rámered, látom, hogy lecsurran egy izzadságcsepp és nyel egy nagyot. Fokozásként finoman oldalra billentem a csípõm, amitõl az egész testem gyönyörû ívet kap. – Úgyhogy ha nem bánja… elvinném a nyomozót egy kis tatarozásra.

- Hogy mi?! – hördülnek fel mind a ketten. Édes mosollyal lépek a fõnök mellé, lassan megsimítva a vállát.

- Be kell látnia, hogy bár az én stílusom is nyugodtan nevezhetõ végletesnek… hamarabb vegyülök el pár cégvezetõ és szenátor mellett – szorítom meg a férfi vállát a megfelelõ pontokon, érzem, hogy megfeszült. Legalább lesz egy jó estéje a feleségének vagy a barátnõjének, nekem egykutya. – Ugye nem bánja, ha elrabolom a nyomozót…

- Miért kell mindjárt most? Mi az hogy tatarozás?! – ellenkezik a jelölt.

- Hiszen az esemény ma este lesz – pillogok ártatlanul.

- Természetesen… - nyög fel a fõnök – Hepburn, szedje magát… szóljon a technikára, hogy a lehallgató…

- Szó sem lehet róla! – csattanok fel felháborodottan.

- Miért nem?

- Mert nem – jegesedik el a tekintetem, és látom, hogy ellenkezne. Egy pillanat alatt elönt a méreg és a hajába markolva hátrarántom a fejét, hogy megfeszül a nyaka és reflexbõl kinyílik a szája levegõ után kapva. – Fogalma sincs, mi lesz ott. Kik lesznek ott. Ha lebukik, hogy akár egy icipici mikrofon, lehallgatókészülék vagy hangfelvevõ lesz nála, nem garantálom, hogy egyben kapja vissza az emberét… remélem, elég világos voltam – érintem meg az ajkait. És látom, hogy enyhén mered a nadrágja.

- Igen… - nyög fel egy reszketeg sóhajjal. Elengedem és teljes nyugalommal nézek Scottra.

- Akkor mehetünk, nyomozó? – veszem vissza a pálcát a kezembe. – Köszönöm a megértését és a hozzájárulását, uram – fordulok hátra, visszatéve az elegáns kalapot a fejemre. Hepburn megdöbbenve jön utánam, és egyenes, könnyed lépésekkel távozok a kapitányságról.
Kint vár az autó.

X X X

- Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – hallom a kelletlen hangot magam mögött, amikor kiszállok az autóból. Egész úton néma duzzogással ült mellettem, amíg én egy pici könyvet olvasgattam. Engem nem érdekel a problémája, én teszek neki szívességet, nem õ nekem, pláne nem azzal, hogy… ahh, mindegy. Duzzogjon.

- Ugyan. Lássa be, nagyon magára fér egy kis… kényeztetés – mosolygok kicsit kajánabbul és belépek az elegáns szalon üvegajtaján. Nyel egyet, eszébe jut az irodai jelenet, feltételezem. A recepciós lány gyönyörû, magas, topmodell-alkat, fizikailag lehetetlen belõtt pontosságú fürtökkel, karamellszín bõrrel, ahhoz tökéletesen passzoló sminkkel és az elegáns, kényelmes fekete ruhában.

-  Jó napot, üdvözlöm Önöket a Budoir-ban – mosolyog elegáns, széles mosollyal, tökéletes hangszínnel, készségesen – Mit tehetek Önökért?

- Jó napot – mosolygok, és látom, hogy a kislány lankadatlan mosollyal de némi tanácstalansággal méri végig a társam. Remélem, a nyomozó végre megérti, hogy mi a gond és mire céloztam eddig. Ha egy elegáns szépségszalonból ennyire kinézik, mi lenne egy tökéletesen piperkõc társaság közepén? – Indiával szeretnék beszélni.

- Van idõpontja? – készségeskedik töretlenül.

- Nincs, de nem értem, ez miben akadály.

- Sajnálom, de India rettentõen elfoglalt, épp vendég van nála… - próbál szabadkozni. Persze, neki annyi, hogy egy vendéget készségesen kitenni, mivel nincs foglalás, ami rosszabb esetben egy év is lehet ebben a szalonban. Kivéve nekem.

- Én azért szólnék neki a magácska helyében – mondom nyugodtan, de a kislány profi. Helyes, meg kell dicsérnem a fõnököt a választásért, remek munkaerõ – Mondja meg neki, hogy Arion keresi.

- Ön… mármint Azonnal, Mr Flyer, elnézést – sápad le de a mosolya még mindig töretlen és felveszi a telefont, elegáns dobással hátrasimítva a tincseit. Elõvillannak a gyöngyfülbevalói. Igazán kellemes, tetszik. Az egész szalon hangulata elegáns, finoman franciás, gyönyörû fabetétek és organza tapéta, baldachinok választják el a megfelelõ helyeket. Dombormûvek, modern, de töretlen elegancia, és tökéletes zene. A hely illatát még a fodrászatokra jellemzõ hajlakk és samponszag se tudja tönkretenni.

- Mon petit! – hallom a lelkes, mély baritont és mosolyogva fordulok a megjelenõ alak felé. Magas, széles vállú, szélesebb csípõvel és domináns karizmokkal. Egyszerû, de elegáns fekete pulóver, fekete nadrág, a haja a legújabb divat szerint felborotválva, mégis mintába vágva a borostát, a szakálla tömött és fekete, szinte vonalzóval húzottan szimmetrikus, a szeme két meleg, barna kávécsepp. Mindig férfias arcszesz illata van, a keze puha és erõs.

- India – mosolygok rá, kinyújtva a kezem fogunk kezet, hatalmas markában eltûnik a pici fehér kesztyûs kezem. – Örülök, hogy újra látlak. Remélem, van rám egy csepp idõd.

- Drágám, ha a monaco-i hercegnõt is kell kiszórnom a székbõl… - nevet. Mély hangja van, férfias, mégis van benne egy nyugodt finomság, ami megõrjít mindenkit, aki a kisugárzásába kerül. van valami a kezében, ami varázslattal bír. Mint az enyém, csak õ máshogy. – Tudod, hogy neked sosem kell idõpontot kérned. Mit tehetek érted?

- Egy sürgõs tatarozásra lenne szükségem… nekem, és egy barátomnak – tárom a kezem elegánsan Scott felé, aki láthatóan úgy érzi magát, mint a sarokba szorított patkány a villanó szemû kígyók között. Látom, hogy India végigméri, de a mosoly nem olvad le róla. Elengedve a kezem lép Scotthoz, kezet nyújtva. Tökéletes az emberismerete, ebben a szakmában elengedhetetlen, hogy az elkényeztetett, hisztériás vendégeket tökéletesen kezelni tudja.

- Nagyon örülök, India Le Fay – fognak kezet. – Nagyon örülök – mosolyog, sötét szakálla és ajkai közül kivillannak a fehér fogak.

- Scott Hepburn. – biccent a nyomozó stresszesen.

- Ne legyen ideges – nevet fel biztatóan – Elõször van ilyen helyen, igaz?

- Nem volt még szerencsém…

- Ne aggódjon, a legjobb kezekben van – érintem meg a nyomozó vállát. – India, rád hagyom az urat, rendben? Komplett programot kérek.

- Hmm… - dörzsöli meg a szakállát a szépségguru. – Kérlek, fáradjatok utánam. Mon petit, gondolom, te sem utasítasz vissza egy kis kényeztetést?

- Amennyiben jut rám idõd… tudod, hogy bizonyos dolgokat csak a te kezeidnek hagyok – kacsintok szórakozottan. Érzem a rendõr ellenkezõ viszolygását, mint amikor a macska fúj és borzolja a szõrét…

Szerintem külön terrortámadás volt a tesztoszterontól fûtött férfiassága ellen. A székbe ültetve India hozzáértõen megvizsgálta a kezeit, néhol rosszállóan összevonva szép szemöldökét, beletúrt a hajába, én pedig egy pohár borral a kezemben ültem az egyik elegáns rekamién.

- Nem menthetetlen – jelentette ki a szakértõ. – Ne aggódjon. Nem leszek kegyetlen.

- Megköszönöm – nyög fel feszülten.

- Mr Hepburn, ide relaxálni járnak az emberek. Talán próbálja ki – mosolygok rá.

- Mon petit, hagyd rám a barátod. Mire visszakapod, új ember lesz. Addig kényeztesd magad egy kis manikûrrel. Reneé épp szabad.

- Suhanok – libbenek ki, intve egyet játékosan a kisujjammal – Kitartást, kedves.

X X X

Manikûr, pedikûr, arcmasszázs, fodrász. Mire az én hajamat is India belõtte, természetesen a hosszán nem változtattunk, mosás, masszázs, szépen kiszárította, így a fürtjeim még angyalibbak, mint eddig… és visszakapom a nyomozómat.

Meglepett. Tényleg. Engem is. A haja kétoldalt jóval rövidebb, elegáns, a tetején hosszabb, puha és szép esésû. Nem kell hátrasimítani, belõni, így ahogy van, elegáns, lezser és tökéletes. Az arca is jobb színben van, ahogy látom, India bevetette a varázskezeit. Megtalálja a tökéletes pontokat a fejem, akupunktúrás, nyugtató pontok, masszázzsal tökéletesen ellazítja a vendégét.
Scott Hepburn… remekül nézett ki. Jóképû volt, veszettül, egy pillanatra még én is elvesztve az önuralmam elpirulok.

- Arion…? – zökkenek ki, pillogva nézek rá.

- Remekül néz ki – mosolyodok el. – Ugye, túlélte?

- A férfiasságom kiköszörülhetetlen csorbát szenvedett valahol a manikûr és a lábsikálás között – köszörüli a torkát. Felnevetek, közelebb lépve érintem meg a tincsei szélét.

- Nem látni – vigasztalom nevetve. egy pillanatra még az alsó ajkam is beharapom. Nem ilyennek képzeltem az eredményt. A keze puha és semmi nyoma a kosznak, töredezettségnek… - Senki meg nem mondaná… - suttogom. – Menjünk.

Hálásan megköszönöm Indiának a tökéletes munkát, õ puhán és hosszan kezet csókol nekem.

- Remélem, hamarost meglátogatsz, mon petit.

- Amint tudlak – mosolygok. Kifizetem a számlát, természetesen nem árulom el a nyomozónak, hogy mibe került a csoda. A csodák árát nem kell nyilvánosságra hozni. Elköszönünk és tökéletes elégedettséggel távozunk.

X X X

Természetesen a ruhapróba sem volt a legegyszerûbb. Az én ruhám már régebb óta meg lett rendelve, kicsit bonyolultabb, mint egy egyszerûbb Gucci öltöny, ráadásul azt akartam, hogy a nyomozó a lehetõ legjobb benyomást keltse. Én felpróbáltam egy másik szobában, amíg a nyomozót rábíztam az öltöztetõre, majd elcsomagoltattam a ruhát.

- Szabad? – lépek a budoirba, ahol a férfi a pódiumon állva szenved az igazítás alatt. Fekete, hosszított zakó van rajta, elegáns, fekete, fényes anyagú inggel, gallér nélkül, anyagában csíkmintás. Kiemeli a világos bõrét és a nyakát, a szemére terelve a hangsúlyt. Épp szûkítik a derekánál.

- Remek… igazán jól néz ki, Mr Hepburn.

- Bár el is mondhatnám magamról – sóhajt kényelmetlenül feszengve.

- Ne aggódjon annyit – nevetek fel. Kényelmesen, ingre és mellényre vetkõztem, elegánsan körbelibbenem a pódiumot. – Csak azzal foglalkozzon, hogy megtalálja a közös hangot a mai este – mosolygok fel rá. Elkapom a tekintetem a szemeirõl, a szabóra nézek és a stylistra. – Délutánra meglesz?

- Természetesen, Mr Flyer – hajbókol a kis göndör. Elégedetten mosolygok, az alsó ajkamra harapva mérem végig Hepburnt. Eszméletlen, mire nem képes egy kis… tatarozás. Hihetetlen…

- Vannak még csodák – nézek a férfi szemébe. A címem tudják, oda küldetem a kész öltönyöket, majd távozunk.

- Kimerültem – dõl hátra az autó ülésén, nagyot sóhajtva. Nevetve teszem keresztbe a lábaim, kényelmesen iszok egy felbontott üvegbõl almalevet. Ez természetes, nem az a hígított szar.

- Remekül helyt állt, nyomozó – kuncogok. – Ha az este folyamán is ilyen lesz, nem kell mitõl félnie.

- Félnem kéne?

- Sose lehet tudni – mosolygok. – Mi lenne, ha megállnánk valahol ebédelni? Megéheztem, és lássuk be, már jócskán elmúlt ebédidõ.

- Tökéletesen egyetértek – sóhajt – de tisztességes adag legyen, hm?

- Rendben – nevetek.

X X X

Amint megjöttek az öltönyök, felöltözünk. Addig az én lakásomban voltunk, ami kissé feszélyezett, de ebéd után kényelmesen kávézva-teázva, egy kis süteménnyel az oldalamon bevettem magam a kényelmes fotelbe, és… olvastunk. Mindketten felkapva egy könyvet, tiszteletben tartva a privát szférákat, olvasunk. És ez a csend, ez a várakozás egyáltalán nem kínos vagy nehéz. A tea illata, a keksz halk ropogása, és a könyvlapok zizegése. Volt benne valami idilli és nyugodt, ami meglepett. A vadász és vad, egymás mellett, békésen.

Õ a nappaliban készül, én visszavonulok a hálóba. Átöltözik a sötét ruhába, a sötét nyakkendõbe, én felveszem az én számomra készült, egyedi tervezésû kifutódarabot. Hosszú, A vonalú kabát, mellény, magasnyakú, gallértalan ing, szalagnyakkendõ. Az egész sötét, szinte fekete, még az ing is, de az apróbb részleteket figyelve látni, hogy gyönyörû, kékes színe van. A hajam finoman hátrasimítom, elõkészítem a kabátot és a kalapomat is. A combomon ismét hosszú harisnya, fekete nadrággal, a fehér bõröm és a sötét anyagok gerjesztõen kontrasztosak.

- Segítsek, nyomozó? – lépek ki a szobából, megigazgatva a kabát rakott hátulját. Amikor kimegyek, egy pillanatra megdöbbenek. Az egész… hihetetlen. Õ is meglepve néz rám, egy pillanatig nyitva hagyva a száját, aztán nyel egyet. Ahogy kinéz, a tekintete a tincsei közül, a ruha, ami tökéletes eleganciával emeli ki az alakját, a figyelem mégis az arcán van… muszáj pislognom. Elmosolyodok, közelebb lépve segítek bekapcsolni a fényes mandzsettát. – Tökéletesen fest.

- Köszönöm – néz rám halvány mosollyal – Ön…

- Ne hízelegjen. A végén a fejembe száll – kuncogok, megigazítva a nyakkendõjét. – Mehetünk. Az autó már vár.

XxX

Az aukció több, mint kellemes. Egy külvárosi, magánmúzeumnak berendezett kúriában, ahol a fal és a tapéta minden centijét beborítják az aranyozott képkeretek és festmények. Persze, kor és téma szerint, tökéletes harmóniában. Tökéletes gyûjtemény. Az egyik hatalmas teremben van a svédasztal, pincérek futkosnak, hordják a finom pezsgõt és bort. Mindenhol elegáns estélyik, öltönyök vagy szmokingok, különbözõ népség, multikulturális társaság. Odaadom a lila meghívókat, a karom Scott karjára fonom.

- Csak természetesen. Elegánsan. Tudja, ön sem kevesebb senkinél, aki a társaságban van, éreztesse velük. Kiszagolják.

- Mint a My fair lady-ben – morog. Kuncogva érintem meg a kesztyûs kezemmel, megsimítva a drága öltöny alatt lapuló karját.

- Emlékszik a meséjére?

- Persze – biccent. Komolyan átrágtuk a történetet. Õ egy külföldi befektetõ, aki szeret a háttérben maradni, de érdeklõdik a társasági élet iránt. Egyébként az én egyik ismerõsöm, szóval mindenki be fogja nyalni a mesét. Nem mesél sokat az üzletrõl, egyébként meg nem sokan fognak kérdezni. leveszek két pohár pezsgõt, bevetjük magunkat a társasági szférába. Aztán jön az aukció, szépen ülünk a kényelmes székekben, hozzák a képeket, de mind hivatalos, pedigrés, tökéletes háttérrel, normális árakon. Folynak a licitek, Scott kérdõn pillant rám. Itt minden rendben van. Türelemre intek, figyelek. Egyelõre itt nincs semmi, ami nekem kellene. Ez teljesen normális aukció gazdagoknak, befektetõknek.

Másfél óra után ismét kiözönlik a tömeg, beszélgetek pár szót pár emberrel, Scott természetesen mindig az oldalamon. Elegánsan bemutatom, beszélgetünk… moraj, kuncogás, néhány nõ Scottot falja a szemével, néhány fiatal, újhullámos férfi is… engem is, bár én ezzel már régóta tisztában vagyok.

Hirtelen kiszúrom, amit én akarok. Elmarkolom Scott kezét, megszorítva az ujjait és az egyik pincérhez lépek. Õ is elegáns fehér ruhát visel, fehér kesztyût, de a nyakán kivillan, ami nekem kell, és több alacsony, elegáns konyakospohár van, üresen.

- Jöjjön – sétálok oda nyugodtan, elegánsan elvéve egy üres kis poharat, és jelzek Scottnak, hogy tegyen õ is így.

- Remek választás, uram – hajol meg a pincér – Kérem, fáradjon a Vörös barlangba.

- Köszönöm – biccentek mosolyogva és kiindulok a bálterembõl. A nyomozó jön utánam, összepréselt ajkakkal, látom, hogy kezdi elkapni a vadászösztön.

- Arion? – néz rám, miközben a folyosón sétálunk. Kezünkben az üres pohár, mosolyogva sétálok mellette. – Mi ez az egész?

- Csak nem hiszi, hogy boldog-boldogtalan meghívást kap egy exkluzív helyre? – nézek rá. – A fõnökének nem kell minden apró részletet tudnia, hogy kellemetlenkedjen. Ebben gondolom, egyetértünk… - halk koppanások szakítanak félbe, az egyik mellékfolyosóról szûrõdnek be. Halk suhogó halk, kellemes, édeskés illat, és a tûsarkak ritmusos koppanása.

- Nocsak – búgja a kellemes, mély hang, ahogy elõbukkan a Nõ a saroknál. Keresztbe fonja a karjait, az egyikben egy hosszú szárú, vörös nyelû, aranyfejû kiseru-pipa, amelybõl kékes füst gomolyog. A ruhája hosszú és vörös, decens dekoltázzsal, viszont majdnem a csípõjéig felsliccelve, megmutatva hosszú és formás combjait. A dekoltázsa és a combja gyilkos minden értelemben…
A karjain és a mellkasán, gyönyörû, egybefüggõ minta, amely elüt a ruha anyagától, részletgazdag és csillámló színes, a nyakán, egészen az álláig, mintha azúrkék nyakék lenne. Közelebbi szemlélõ láthatja, hogy a karján és a nyakán futó részletes minta a saját bõrének mesteri vászna. Mintha örök elegancia lenne rávarrva, vad és veszélyes, csillámló vörös ajkakkal mosolyog a Halál az áldozatára.

- Nocsak – mosolyodok el, közelebb lépve elegánsan kezet csókolok. – Kérlek, szeretnék bemutatni valakit…

- Alig várom – mosolyog, finom, bíbor körmei között szikrázik az arany pipa.

- Mr Hepburn… szeretném bemutatni Önnek Madame Liut. Madame, Mr Scott Hepburn.

- Örvendek – nyújtja elegánsan a kezét a nõ, Scott megfogja és puhán kezet csókol.

- Részemrõl a megtiszteltetés.

- Arion drágám… csak nem a Vörös Barlang felé tartotok? – néz rám a nõ, megsimítva az arcom. felvont szemöldökkel nézek rá. Látom, hogy Scott arcán végigfut a meglepetés.

- Hova máshova? És Ön?

- Utána kellett néznem, hogy az árverésen minden rendben menjen – mosolyog a gyönyörû vágású, húzott fekete szeme. Elegáns, tökéletes, mint amilyennek az emberek kelet csodáit képzelik. Madame a fõ szervezõje a dolognak, természetesen ez a ház is az övé. Így bonyolódnak a dolgok. – Tudod, ha valamit jól akarsz csinálni, csináld magad, drágám. Nos, Mr Hepburn, remélem, jól fogja magát érezni… utána szívesen látom önöket egy pohár italra. Vadásszanak – mosolyog, légies könnyedséggel libben el, hosszú, fekete haja uszályként vonul utána.

- Ha megkérdezhetem – nyel egyet a férfi mellettem, mire én kíváncsian rápillantok, tovább sétálok – Mi a kapcsolat Ön és a Madame között?

- Hát – gondolkodok el, még mindig érezve az orromban a dohány jellegzetes, édes illatát – mondhatni, a nevelõanyám.

- TESSÉK?! – hördül egyet, mire figyelmeztetõen a bordái közé vájom az ujjam – A nevelõanyja?

- Igen. Az apám egyik közeli… nagyon közeli barátja, ha érti, mire gondolok – mosolygok kacsintva - Rengeteg idõt töltött nálunk, sokat nevelt, sokat tanultam tõle. Rendkívül okos nõ. És mivel még mindig élénk kapcsolatunk van, mindig olyan volt… - lassulok el egy picit, elmélkedve… - Nos, mintha õ lenne az édesanyám.

- Így már értem a könnyû kapcsolatszerzést – biccent lassan – Madame Liu szervezi ezeket az… árveréseket?

- Õ üzletasszony – mondom komolyan – Csupán kiszolgálja egy vevõkör igényeit. Jöjjön, Mr Hepburn, most kezdõdik a móka.

X x X

A hatalmas derem díszes, szinte agresszívan barokkos, fülledt. Vörös posztó, kandeláberek, kényelmes heverõk és karosszékek, limitált számban, félkörbe állítva. Közrefog egy emelvényt, amelyet díszes, anyagában nyomott mintás függöny takar, gyönyörû, elegáns, de a jó ízlésnél már egy leheletnyivel kihívóbb lányok szolgálják fel az italokat. Elég egy picivel mélyebb dekoltázs, egy picit rövidebb ruha vagy mélyített slicc a combjaiknál…

Egy igazán nemzetközi csoport ül nyugodtan, beszélgetnek kedélyesen. Egy fejkendõs arab, az olajos, barna bõrével és kis szakállával, sötétbõrû indiai, napbarnított olasz, világosbarna hajú, elegáns német úriember, pasztellmosolyú amerikai miniszter. Mindegyik mögött megbízható gorillák füldugós hada.
A legtöbben ismertek, nagyon, nagyon ismertek. És mindezek között, minden férfi, vágy és gyönyörû lány között ebbe a bizarr bûnbarlangban a legegzotikusabb mégis az örök elegáns és ragyogó mosolyú Madame Liu.

Egy hostesslány helyet mutat nekünk, isteni vörös borral kínál. Scottal leülünk, keresztbe dobom a lábaim, várakozón olvasgatom a tájékoztatót, ami a mai árverési darabokat tartalmazza.

- Nyugalom – suttogom a férfinek. – Ha ideges, elárulja magát. Ne kezdeményezzen szemkontaktust. Csak figyeljen – hajolok hozzá, a fülébe suttogva, az ajkaimmal megérintve a bõrét.

- Az ott… Hopkins mûvelõdésügyi miniszter – suttog rekedten.

- Igen – biccentek, a lanolinos hajú, de annál szélesebb mosolyú tenyérbemászó alakra pillantva, aki gátlástalanul stíröli az egyik hostess fenekét, mialatt az kitölti neki a bort. – Csss, kezdünk – mosolygok, kortyolva, és figyelem, ahogy a színpad fényárban úszik, Madame Liu kényelmesen helyet foglal a saját helyén, mialatt a kikiáltó serényen köszönti a népet. Az árverés elkezdõdik. Felbukkannak régi, értékes ékszerek, melyek már maguk a létezésükkel eszmei értéket vonnak maguk után. Eszméletlen pénzek forognak, hatalmas összegek. Képek, miniatúrák, kihaló félben levõ, egzotikus és védett állatok - természetesen ezek szigorú feltételek között a tökéletes tartásukat elvárva. Hogy honnan van, ki az adományozó… az természetesen titok.

- A következõ tétel – Arisztotelész Nikomakhoszi Etikájához írt kommentárok legrégebbi kézirat-együttese. A Vatikán könyvtárának védett bunkerének nagylelkû felajánlása – halk kacagás töri meg a levegõt, kikerekednek a szemeim. A Vatikán levélkönyvtárának, egy védett és tiltott darabja, amelyet elzárnak… és valaki megszerezte, és itt van! Kell nekem. – A kikiáltási ár ötmillió.

- Csak nem… - sziszeg rám Scott, de pont nem érdekel, mennyire agresszív vagy felháborodott, hogy olyan dolgokat lát, amely elrablásáról már õ is régóta tudott, itt van elõtte, mégsem érhet hozzá, nem tehet semmit! A tehetetlenség keserû marása, de nem érdekel. Emelem a pálcám. Nekem ez kell, bármennyit megadok azért, hogy elolvashassam, sõt, az enyém legyen az eredeti! Licitálok rá izgatottan, csillogó szemekkel nyalom meg az ajkaim.  

- Csak a magam bebiztosítására…

- A maga szakállára, értem én – sóhajt egyet, majd a kezében tartott dobozra pillant – Mondja, ebédelt már?

- I-igen – válaszolom, mire besandít az autó hátsóülésére. Amilyen undor suhan át az arcán kissé elszégyellem magam a trehányságom miatt. Legalább egy zacskóba tehettem volna a szemetet.

- Azt látom – húzza el a száját fintorogva. – Jöjjön, meghívom egy tisztességes ebédre. Cserébe meg takaríttassa ki ezt a disznóólat.

- Na de… - kezdek azonnal ellenkezésbe. A gyanúsítottal, jobban mondva exgyanúsítottal ebédelni, aki még mindig gyanús?

- Meg akar figyelni, nem? Legyünk… elegánsak! – int egyet, majd kecsesen megfordul és már megy is. Mintha ez ilyen egyszerû lenne. Hülye sznobok… Kiszállok a kocsiból, bezárom és utána indulok, míg úgy néz rám, mintha egy reumás csiga lennék. Csak nehogy azt higgye a viselkedésével, hogy nekem tesz szívességet! Bár ami igaz, az igaz, lehet, hogy így megtudok valami hasznosat is. – Kérem, elõbb átöltözök, tudok egy jó helyet.

- Alig várom – morgok. Fenomenális ez a nap. Elpazarlom a drága idõm egy elkényeztetett ficsúrra, aki még észre is vesz, miközben figyelem, és mindezt miért? Mert nincs jobb dolgom és valami azt súgja, hogy valami nem stimmel vele.

- Kérem, bocsásson meg egy pillanatra. Addig érezze magát otthon – átsiet egy másik szobába. Érezzem magam otthon? Persze… Mindenesetre a könyvek elég otthonosak és érdekesek. Ha más pozitívumot nem lehet elmondani errõl a kölökrõl, legalább azt, hogy szeret olvasni. – Elnézést a várakozásért.

- Nem tesz semmit – morgok és tovább olvasgatom a könyvek gerincét. Széles érdeklõdési köre van, meg kell hagyni.

- Indulhatunk – tájékoztat és felkapja a kabátját. – Ha visszatértünk, megkínálom a süteménybõl is. Vegye megtiszteltetésnek.

- Milyen nagylelkû – húzom el a szám. Bizonyára valami borzasztóan különleges és drága sütemény - Árulja el, Mr Flyer… - kezdek bele abba a kérdésbe, ami mai találkozásunk óta foglalkoztat. Egyszerûen nem fér a fejembe…

- Arion. Kérem.

- Arion. Honnan tudta, hogy ott vagyok?

- A kocsijáról – válaszolja könnyedén, mintha teljesen magától értetõdõ volna, majd int a portásnak, aztán egy luxus autóhoz sétálunk, ahol egy sofõr nyitja ki nekünk az ajtót. Mielõtt beülök Arion mellé elgondolkodom egy rövid pillanatig, mi van ha rossz vége lesz? Lelte már így halálát pár magánakciós kollégám. Végül csak vállat rántok gondolatban és beülök az autóba, ahol mindennek új és drágaság szaga van, hangfalak vannak beszerelve, minitévé, és még ezernyi más dolog… Mennyi felesleges kacat… De most már értem hol hibáztam.

- Ehh… értem. Nem illet be a közegbe…

- Igen – pillant ki egykedvûen az ablakon - Az ön kocsija piszkos volt. A sok tiszta autó mellett eléggé látványos a különbség.

- Oh… - Az út további részében azon gondolkodom, hogy talán tisztaságmániás. A lakásában egy porszemet sem láttam, valószínûleg bejárónõje van. Az autóm belsejére elfintorodott és ennyire feltûnik neki, ha valami a környezetében nem patyolat tiszta.

XxX

Az elsõ benyomás után kellemesen csalódok az elõttem ülõ kölyökben. Meglepõen normálisan viselkedik és meglepõen jó társaságnak bizonyul. Az ebéd alatt majdnem meg is feledkezem eredeti célomról, de azért párszor sikerül elvonatkoztatnom attól, hogy nem egy baráti találkozón ülök, de a kölök, mint valami csúszós kis hüllõ, mindig elsiklik a kérdéseim elõl. Mégis… valamiért élvezem.

És persze isteni az ebéd… Kényelmesen dõlök hátra a székben, a villával a tiramisut választom ketté.

- Nem igazán tudok magáról semmit – pillantok rá elgondolkodva, mikor már a desszertet esszük. Kijelentésemre felsóhajt, és hátra dõlve kavargatja a teáját.

- Én viszont kitalálhatok egyet s mást – néz rám jókedvûen. Nocsak…

- Csak rajta – fonom keresztbe a kezeim – Bár tudtommal én vagyok a nyomozó.

- Bizony, Mr. Detektív – kuncog, majd lenyalja a krémet a kanálról, de úgy, hogy azt büntetni kéne, mire szöget üt a fejemben a gondolat, hogy lehet azért ilyen magabiztos, mert kitalálta, hogy a saját nememhez vonzódom. Amire szintén annyi reakcióm lenne, hogy honnan? Még azok sem sejtik, akikkel évek óta együtt dolgozom – Noss… Nem született New York-i lakos. Talán Indiana vagy Ohio – azon a megállapításon kívül, hogy nem vagyok New York-i egyik sem nyert - Sajnos nem tudom pontosan az akcentusokat… De valami kellemes déli rész. Nem is városi, inkább valahol vidék, mert a stílusából és az öltözködésébõl leszûrõdik a nemtörõdöm stílus. – veszek egy mély levegõt, hogy ezt az egészet képes legyek megjegyzés nélkül hagyni, persze õ, mint mindig jót mulat – Macskát tart… Valószínûleg kandúrt.

- Ez elég részletes – vonom fel a szemöldököm. Egyre gyanúsabb az egész. A macskát még ki lehet találni, de azt, hogy Audrey kandúr, azt már sehogyan sem. Lehet, hogy nem csak én jártam utána…

- Temperamentum kérdése. De jól mondtam?

- Meglepõen pontosan – ismerem el morogva, és szépen megtartom magamnak azt az információt, hogy származásomat illetõen nagyokat tévedett. Így is túl sokat tud, és ha valamit hibásan tud, számomra csak elõnyt jelent.

- Hát, az üzlet kegyetlen. És mint Sherlock Holmes is vallotta, az ördög a részletekben rejlik – mosolyog olyan ártatlansággal, hogy a ma született bárányok is megirigyelhetnék, majd erre rájátszva megrebegteti a pilláit, akár egy aprócska szöszke lány. A gondolatra felkacagok – Mit szólna egy pohár borhoz?

- Vezetek – szögezem le azonnal, de nem hagyja ennyiben.

- De nem most – kacsint rám cinkosan – Õszintén, rég beszélgettem ennyire körülményesen bárkivel is. Olyan társaságokban fordulok meg, ahol marad a felszín, de annak is a negédes máza. Alatta rohad az egész – végre valami érdekes.

- A munkájára céloz?

- Ó, nem – rázza a fejét – Azzal teljesen elégedett vagyok. Én arra a burzsuj tömegre gondolok.

- Tisztában van vele, hogy maga is egy közülük? – vigyorgok jókedvûen. Egyre jobban élvezem a társaságát és magamnak is be kell valljam, ez az oldala sokkal szimpatikusabb, mint a másik. Közben megérkezik a bor, kitöltik, s mikor a pincér távozik, megkoronázzuk az ebédet egy koccintással.

- Az egy dolog. De Ön szerint miért költöztem külön? Túl nagy volt a nyüzsgés abban a hodályban. Itt csak én… a könyveim… - mereng halvány mosollyal, kitekintve az ablakokon s hirtelen nem tudok másra gondolni, hogy most, ebben a pillanatban olyan akár egy régi, olajfestmény. Ahogyan a fény megcsillan a haján kiemelve a vörös tincseket, és ahogyan a könyvekrõl beszél...

De sóhajtása véget vet a festményszerû pillanatnak, leteszi a poharat és újra felém fordul.

- Tudja… még segíthetnénk is egymásnak – vonja fel kacéran a szemöldökét.

- Mármint? Mégis miben?

- Maga a híres tolvaj után nyomoz.

- Igen… - ha elvetjük a feltételezésem, miszerint õ egy gyanús egyén.

- Nekem pedig vannak gazdag kapcsolataim. Tudtommal õk a kedvence legígéretesebb alanyai?

- Áldozatai? –javítom ki, de nem zavartatja magát.

- Néha. Néha megrendelõi. – mosolyog töretlenül. Az információra kiegyenesedem az elkényelmesedett pózból, fejemben kavarognak a kirakós darabok és feszülten figyelek a kölyökre, aki mégiscsak többet tud, mint amennyit elárul.

- Mit mond?

- Nemsokára lesz egy aukció. Aukciók… Egy hét múlva. Szerzek még egy meghívót. Ott szimatolhat. Persze ésszel.

- Miért segítene nekem? – húzom össze a szemöldököm, mint mindig. Mégis mi haszna származna belõle?

- Szórakozásból. Tudja, én csak egy önzõ, gazdag, elkényeztetett kölyök vagyok – mosolyog provokatívan, mintha csak a gondolatainkban olvasott volna elõzõ alkalommal– Persze nem kompromittálhat. Nem lesz felhatalmazása, csak adatokat gyûjthet. Veheti szívességnek. – figyelmeztet hideg pillantással.

Még hogy szórakozásból. Nem, nem. Ezt nem veszem be egy olyantól, akinek ennyi arca van, akirõl semmit sem tudok és aki csak még gyanúsabbá vált. Vajon mit akarhat?

Ám még mielõtt bármirõl érdeklõdhetnék puhatolózva, például: mik a céljai ezzel, mit vár cserébe? Egyetlen intéssel kecsesen távozik. Most hogy így jobban belegondolok… még sosem láttam kecses férfit. Lehet csak a gazdagok ilyenek, nem tudom, velük is ritkán találkozok, neki viszont minden mozdulatából árad az elegancia.

Összeszedelõdzködök én is, és kilépve az ajtón rádöbbenek, hogy az autóm ott maradt a luxus negyedben. Pompás. Nem mintha a bor után volán mögé ülhetnék…
Körbenézek, hogy betájoljam magam, majd elhúzom a számat és zsebre vágott kezeimmel komoran elindulok a nekem megfelelõ irányba. Aden úgyis mindig azt hangoztatta, hogy a napi egészségügyi sétának meg kell lennie.

Háromnegyed óra caplatás után végre hazaérkezem, de csupán azért, mert ismerem azokat a bizonyos rövidebb utakat. Persze, eszembe jutott a tömegközlekedés, de… Sok ember, sok nyomorgó ember, sok nyomorgó, bunkó ember… és még fokozhatnám. Nem, nincs az az isten, hogy a mozgásterem és az intim szférám ennyire leromboljam. Az utóbbi pár napban úgyis kimaradt az edzés, szóval egy kis séta egyáltalán nem ártott.

Adok Audrey-nak enni, kicserélem a vizét, kialmozok, kikefélem a szõrét, simogatom kicsit, zenét hallgatunk, játsszunk, ahogyan mindig is szoktuk. De ez sem tart sokáig, mint ahogyan semmi sem. Gondolataim folyton-folyvást visszatérnek a tolvajra, Arion Flyerre, a bankszámlájára, arra, hogy milyen gonddal figyel a környezetére, az eltérõ viselkedésére és a mai ajánlatára. Mégis miért?

Szórakozásból…

Persze. Mert egy pénzzel eleresztett, felelõtlen kölöknek még annyi csigolya sincs a gerincében, hogy ne köpje be a saját társaságát. Mondjuk, nem lennék meglepve, láttam már nagyobb spiclit is, de a mai beszélgetésünk alapján… Biztosan nem szórakozásból teszi. Hm… talán ki akarja használni ezt a szívességet arra az esetre, amikor majd õ bukik le vagy kerül kétes üzletekbe. Esetleg ez egy bosszú. De az sem kizárható, hogy ez az egész meghívás az árverésre és mások beköpése, más szóval a mézesmadzag, amit elhúz a rendõrség (jobban mondva az én) orrom elõtt, csupán figyelemelterelés, hogy ne azzal foglalkozzunk, amivel kéne. Mégiscsak köze lenne a tolvajhoz?

***

A napok megszokottan és kopottan telnek a kávéfoltos asztalok között, és mintha a bûnözõk is megunták volna ezt az állandóan ismétlõdõ szürkeséget. Az évszázad tolvaja nem bukkant fel, aki rendszeresen gúnyt ûz belõlünk, sem a nehézfiúk és az õrültek. Természetesen ezt az átmeneti nyugalmat mindenki igyekszik kiélvezni, még én is lazítok egy kicsit a muszájból felvett nyakkendõn. Még az is megfordul a fejemben, hogy elõbb lelépjek, hogy sétálhassak egyet Audrey-val. Mindig úgy sajnálom szegényt, hogy otthon kell unatkoznia egyedül. Ha vidéken maradtam volna, akkor a nyitott ablakon át akkor járkálna a szabadba, amikor csak akarna, anélkül, hogy bármi baja esne. Talán még egeret vadászni is megtanulna.

-Scott… Scott! – vágnak az orrom elé nyomatékosan egy adag papírt, mire visszarebbenek a valóságba.

- Igen Fõnök? – próbálok érdeklõdõ tekintettel nézni rá, de a mai nap lusta, nyugodt hangulata mindenkire rányomta a bélyegét, így próbálkozásom halálra ítéltetik az egyetlen szigorú és morgós szempár kereszttüzében.

- Egek… mi a fészkes fene van ma mindenkivel? Van valami hír azokról a kaukciókról? – hajol közelebb, hogy a többiek ne hallják a kérdést. Közös megegyezés alapján ez a kis akció, ha ugyan lesz belõle bármi, a mi titkunk.

- Nem tudom. Nem kaptam még semmilyen meghívót. Az is lehet, hogy csak a bolondját járatta velünk, vagy nem tud meghivatni, esetleg meggondolta magát, vagy...

- Igen, igen, tudom, hogy egy másodperc alatt legalább egy tucat teória jelenik meg a fejedben. Csak erre voltam kíváncsi – kedves, mint mindig.

Sóhajtva markolom fel a bögrém és indulok a kávéfõzõ gép felé (biztos vagyok benne, hogy már megint nem fõztek le új adagot…), hogy pótoljam a koffein tartalékaim, mire kintrõl döbbent kiáltások rontják az iroda nyugodt, de sivár életét.

-Hé! Oda nem mehet be! – hallatszik egy határozottnak aligha nevezhetõ tiltás, és a felszólított hiába nem teheti, mégsem állítja meg senki, mert a belsõ irodánk ajtaja lassan kinyílik.

Az állam a padlót verdesi, ahogyan az agyam felfogja, hogy a szemeim mit látnak. Arion Flyer, az a szemtelen, gazdag kölyök csak úgy, mindenféle elõzetes bejelentés nélkül rontja az irodánk morálját. De mégis, hogy! Csak bámuljuk nyugodt, élvezkedõ, vajszínekbe bújtatott alakját, ahogyan apró fintorral körbenéz és beleszagol a levegõbe. Ilyen jelenést sem látott még a munkahelyünk. A legtöbben csak döbbenten figyelik, mások, a kisebbség, a fõnök irányába tekintget, hogy mégis mit kéne a betolakodóval kezdeni. Kidobni? Hagyni? De minden hiába, a fõnök is pont annyira használható, mint a többiek, és ezt Arion Flyer pontosan tudja.

Szája szegletében apró, gúnyos mosollyal simít odébb kesztyûs kezeivel egy kóbor tincset, majd kiélvezve a neki szentelt figyelmet, apró kis kalapját enyhén megemelve, sétapálcájával és magasított sarkú csizmájával végiglebeg az íróasztalok között. Lebeg, igen, hiába halljuk a koppanásokat a csizmája és a sétapálcája után, mozgása olyan könnyed, mintha lebegne. Egyenesen felém.

-Szép napot Mr. Hepburn – villant rám egy negédes mosolyt, zöldeskék szemeiben jókedv villan. Biztosan remek szórakozást nyújtunk neki.

- Önnek is, Mr. Flyer – nézek le rá, már viszonylag rendezett arccal, mint aki máris napirendre tért a furcsa jelenség felett, de a szemöldököm elárul, ami a ruhán felfedezett apró masniknak köszönhetõen majdnem homlokom tetejéig szalad.

- Hogy szolgál az egészsége? Remélem már kitakarította az autóját, el sem tudja képzelni mennyi kórokozónak ad vele otthont – cseveg velem könnyedén, mintha csak az utcán futottunk volna össze nem pedig az õrsön.

- Már folyamatban van – húzom el a szám – Bocsássa meg, nem akarok udvariatlan lenni, de mi szél hozta felénk? – erre titokzatos mosolyra húzódnak ajkai és kis kabátjának belsõ zsebébe nyúlva hajol közelebb, annyira, hogy érezhessem a drága parfümét. Viszonylag édes illat.

- A meghívó – csúsztat át a kezembe egy díszes borítékot, hangja halk, mintha el akarná kerülni a hallgatózó füleket és kíváncsiskodó tekinteteket, de tudom, hogy ez az egész egy színjáték. A színházba beillõ jelenet, amit létrehozott, a tekintetének a csillogása… Csupán színleli az óvatosságot, aki bedõl neki az még krimi nézõnek sem való, nem ám, hogy rendõrnek.

- Mr. Flyer, kérem fáradjon a saját irodámba – fogja karon a Fõnök és suttog, emellé úgy néz körbe, mintha mindenki a saját dolgával törõdne, mintha senki sem vett volna észre semmit. Lassan már azt is kétségbe vonom, hogy a Fõnök elvégezte a rendõr akadémiát…

A kölyök egy kissé undorodó grimasszal kiszabadítja a karját és elvonul a Fõnök személyes zugába, én pedig követem õket a borítékkal a kezemben. Mikor észreveszem, hogy a fõnök még a redõnyt is lehúzza, csupán egy fáradt sóhaj szökik ki az ajkaim közül. Mégis hogyan lett belõle fejes?

-Mr. Flyer, ha lenne olyan szíves és mesélne egy keveset az aukcióról, akkor nagyon hálásak lennénk. Foglaljon csak helyet. Kér kávét? Nem olyan finom, mint amit magánál ittunk, de azért iható.

- Talán majd legközelebb – ráncolja össze finoman a szemöldökét, ahogyan megpillantja a hanyagul elmosott csészéket és bögréket – Az aukcióról majd a kollégája tud bõvebb információval szolgálni, amennyiben elfogadja a meghívást. Persze Mr. Hepburn nyomozó urat sem azért hívtam meg, hogy maguk tönkrevágják az estélyt egy nem várt razziával. Kizárólag Mr. Hepburn szaglászhat, amennyiben végig tudni fogja, hogy hol a helye.  

- Nézze, azt hiszem nem érti a lényeget. Ez egy páratlan lehetõség a rendõrség számára, hogy tetten érjük és letartóztassuk…

- Fõnök, ne haragudjon, de egyet kell értenem Mr. Flyerrel. Ha mindenkit letartóztatunk, azzal még nem csukjuk õket véglegesen a rács mögé, ráadásul Arionnak is… khm… Mr. Flyernek is gondjai adódnának belõle. Kissé feltûnõ lenne, ha csak õt nem tartóztatnánk le a díszes társaságból. Továbbá ez egy remek információforrás, amit nem apaszthatunk el azon nyomban. Nem csak a tolvajunkról tudhatunk meg egy-két dolgot, hanem mások sötét üzelmeirõl is – igyekszem meggyõzni a Fõnököt, hiszen Arion sem azért adta kezünkbe ezt a lehetõséget, hogy tönkretegyük a rendezvényt. Ha az lett volna a célja, akkor egyszerûen felhív minket az pontos adatokkal.

- Lehet igazad van… - morfondírozik a Fõnök, kibámulva a nyüzsgõ utcára.

- Én is Mr. Hepburn álláspontját támogatom – szól közbe a letûnt korból idecsöppent jelenség, aki otthon hagyta egy idõre bicskanyitogató stílusát.

- Jut eszembe, Ön hogyhogy hivatalos egy ilyen eseményre? – pillant rá gyanakvó, szúrós szemekkel a fõnök, mire Arion finoman felkacag, amivel kiérdemel a Fõnök részérõl egy rideg pillantást, de nem hatja meg vele.

- Ugyan kérem, ne gyanúsítgasson. Bárkit meghívnak, akinek kellõ mennyiségû pénze vagy megfelelõ családi háttere van. Mr. Hepburn sok olyat fog látni, akiket talán sosem fognak nyakon csípni. Mint azt már említettem a kollégájának is, csupán unatkozom és szórakozásra vágyom. 

Cinikusan hallgatom a sablonszöveget a rend bátor õreitõl, de a legrosszabb, hogy mégis minden izom megfeszül. Nem bírom a zsarukat, a légzésem nyugodtra veszem, de belül mintha kaparászna – ahogy „apám” hívta, a ROSSZASÁG – hogy minél hamarabb eltávolítsam õket. Belerondítottak a reggelimbe, ezt az egetverõ pimaszságot! Legközelebb zenét is teszek, hogy véletlenül se halljam, ha bárki zaklatni merészel.

Ehh, ezek az irritáló, tudatlan majmok.

Még hogy sajnálják az elrabolt idõmet. Egyetlen dolgot nem lehet visszaszolgáltatni, az pedig az elfecsérelt idõ.

Megrándul a szemem alatti izom, finoman rájuk hunyorítok. Ha elküldöm õket, még valami gyanús lesz nekik. Ez az út nem opcionális.

-Hn… Meddig fog tartani? – húzom fel az orrom.

- Ó, igazán nem sokáig, csupán pár pillanat az egész – pillantottam. Õ lesz a fõnök. Megtanult már felettes-segget nyalni.

- Igen, nyilvánvalóan – sóhajtok beletörõdõen. Ujjaim lecsúsznak a kilincsrõl, de még mielõtt teljesen szabad belátást engednék a kis fészkembe, ujjaim egy mozdulatával minden papír visszahelyezõdik. A többség tényleg könyv, bár nem egy régi borító csupán üres, méretre vágott és poros papírokat rejt, hogy veszély esetén ne a drágaságaimnak essen baja.

- Akkor most kíváncsiak vagy sem. Még mindig nem érek rá egész nap magukkal foglalkozni, van jobb dolgom is – szusszanok sarkon fordulva. Meztelen talpam a fényes parkettán csattan, majd belefúrom a lábujjaim a puha szõnyegbe. Helyzetszemle, Alig leplezve magukat néznek körbe. – Nehogy lecsöpögtessék a nyálukat, nem olcsó mulatság kitisztíttatni – morgok. nem szeretek idegeneket a lakásomban tudni. Megrándul a szemöldököm, amikor elkapom a magasabbik rosszalló pillantását. – Csak nyugodtan, foglaljanak helyet – tárom ki kecsesen a karom, hellyel kínálva õket. Megint kaparászik Mr Monster a bensõmben, hogy kéjesen dorombolva megbosszuljam azt a pimaszságot, amivel betörtek a szeparált kis fészkembe. Ha fizikailag nem árthatok nekik, mert drága lenne kitisztíttatni a szõnyeget, és már úgy megszerettem, az egójukon lóg a céltábla – Ugye milyen pompás? Majdnem kilencezer euró volt, de abszolút megérte, nem gondolják? – csacsogok ártatlanul. – Kávét? Ha már a reggelim nem sikerült maguk miatt kellõ nyugalomban és idõben elfogyasztanom? – rebegtetem meg a pilláim, mintha minden teljesen normálisan és tökéletesen lenne. Már csak a csillámló háttér kéne. Az igenlõ válaszra – mert a nem is igen, akár tetszik, akár nem, az én házam, az én szabályaim – biccentek – Egy pillanat.

Leveszem a díszes kávésdobozt és az õrlõbe öntöm. A kávébabok hangosan pattognak az õrlõben, majd áttéve a puha port a fõzõbe készítem elõ a készletet. Nekem nincsenek bitang bögréim, a teát is elõbb külön teáskannába töltöm, utána csészébe. Õk is porcelánt kapnak, Herendit, akár tetszik, akár nem.

Miközben figyelem a sûrû, sötét kávét, a fejemben gyorsan pörögnek az adatok. A fõnök bambább, mint elsõre tûnik. A másiktól inkább van aggódnivalóm. Mint egy vadászkutya… amire ráharap, azt nem engedi el.

- Mivel különleges vendégeim – teszem a tejet és a cukrot is az ezüsttálcára, belépve a nappaliba – ezért igen exkluzív kávét fõztem le – mosolygok rájuk angyalian. – Hoztam Önnek is, ha esetleg meggondolná magát.

Tartom a szemkontaktust. Én olyan vagyok, mint a macska. Hajlékony, kecses… nem utolsósorban aljas. Bárhol átférek, bárhonnan lelépek, engem senki sem szoríthat sarokba. Micsoda kutya-macska párbaj lesz itt! Érezni a feszültséget, ahogy szorosan tartjuk egymás tekintetét. – Milyen fajta kávé?

- Semmi érdekes, Kopi Luwak – fordítom el a tekintetem, elvégre illik arra nézni, akivel beszélünk. És nem sietem el, hogy a nyomozó úr tudatosítsa, nem õ nyert – Hatszáz amerikai dollár kilója, mivel egy igen különleges eljárással készítik – dõlök hátra kényelmesen, elegánsan keresztbe téve a lábaim.

- Mi az eljárás módja? – ráharapott. Finoman felvilágosítom, mint egy értetlen, ostoba, de legalább jóindulatú kisgyereket. Ugyanilyen rezzenéstelen, édes mosollyal figyelem az arcán végigfutó kifejezések széles skáláját.

- Várom a kérdéseiket – simítom végig hosszú ujjammal a csészém szélét.

- Igen-igen, a kérdések – köszörüli a torkát, viseltes öltönyének zsebeiben kutatva a klisés jegyzettömbje után. Kikopott a könyökénél… a cipõje orra lerúgva, az oldala összekarcolva, bár újrafényezte. Biztos a felesége. Egy gomb fityeg, a vállánál enyhén korpafoltos.

És most a másik.

- Akkor kezdjük a legelején. Maga Arion Flyer… - pillanatnyi szünet, én pedig finoman, elegánsan biccentek. – a lakás is a maga nevén van – felvont szemmel helyeslek ismét – egyedül él itt a szülei nélkül, ilyen luxus körülmények között. – Ehhez meg mégis mi köze?! – Esetleg hozzáfûzne valamit?

- Sajnálom, de nem hallottam semmilyen kérdõ mondatot, amire válaszolnom kéne – az önuralom mestere. AZ ÖNURALOM CSÁSZÁRA VAGYOK!! Hahh. – De az állításai megfelelnek a valóságnak.

- Igaza van, csak állításokat soroltam – zseniális megállapítás. Hogy jutott ez fel a rangjáig? – Nos, elõször is, mennyi idõs?

- Tizennyolc.

- Mióta lakik egyedül?

- Elnézést, de ennek mi köze a bankszámlámhoz meg a rabláshoz? – egy kecses mozdulattal simítom hátra a tincseim, félig lehunyt, hosszú pilláim alól vetek rájuk egy lesújtó pillantást. – Csak olyan kérdésekre óhajtok válaszolni, amire feltétlenül muszáj, hiszen már mondtam, nincs idõm ilyen értelmetlen idõpazarlásra – csorog a hangom, mint a méz, de a szavaim mérgeznek.

- Azért teszem fel õket, mert választ kell rá kapnunk. Csupán azt szeretnénk kideríteni, hogy egy tizennyolc éves, nagyon gazdag kölyök miért él egyedül, távol a családjától?

És ennek megint mi köze ahhoz, hogy kiraboltak egy bankot?! Dilettáns idióták! Hogy én hogy útálom az embereket… és milyen kölyök?!
AZ ÖNURALOM CSÁSZÁRA!!

- Mert ennek a gazdag kölyöknek gazdag a családja és megteheti? Valamikor el kell kezdeni az önálló életet – húzom fel az orrom, elegánsan összefonva az ujjaim az ölemben.

- Igaz. Nos, akkor elárulná nekünk, hogy mit csinált a rablás éjszakáján?

- Itthon voltam. Olvastam.

- Van rá tanú?

- Ó, szóval mégis vádolnak – rebben meg a szemöldököm, gyengéden elõre dõlve. Finoman oldalra fordítom a fejem egy kissé, hogy a legelõnyösebb profilom lássák, tudatosítsák, sok mindenben állok fölöttük. Gyönyörû vagyok.

- Csak rutinkérdés, muszáj megkérdeznünk, hogy le tudjuk majd vonni a végkövetkeztetést, hogy gyanúsíthatjuk-e bármivel vagy sem – szólal meg végre a langaléta. Monseur… Hepburn, nemdebár.

- Egyedül voltam itthon, szóval nem látott senki – figyelem, ahogy feláll és lassú léptekkel körbejárja a hatalmas, nyitott nappalit. Nem túrhat fel semmit, hiszen ahhoz házkutatási parancs kell.

- A szomszédok sem? – átvette a stafétát a debil fõnökétõl. Helyes, ez mókás lesz.

- Nincsenek szomszédok – intek, mintegy mellékesen elszórva az információt.

- Hogy érti, hogy nincsenek szomszédok? Az alsó lakás akkor kiadó? – lassú, finom mosolyra húzódik a szám, épp csak megrebben a szám sark, amitõl sunyi, sokatmondó macskás kifejezés ül az arcomra.

- Az alsó lakás az enyém. Ott a könyveimet tartom – figyelem az arcukat és nagyot kortyolok az érzések vegyes áradatából. Irigység, fellobbanó gyûlölet, és sok, sok kíváncsiság. – Csak nem gondolták, hogy mindet bezsúfolom ide, hogy aztán moccanni se lehessen? Csak azokat hozom fel, amiket nagyon szeretek vagy éppen olvasom.

- Akkor ezeket olvassa?  - lobogtatja meg az Ulyssest. Láttam, milyen vágyódva pillant rá. Hmm. Talán újraolvasom.

- Természetesen. Különben miért lennének a lakásomban? – visszafordulok az alsóbbrendû felettes felé. – Nincs senki, aki bizonyíthatná, hogy itthon voltam, de az, hogy pont aznap szüntettem meg a számlám, egy elég… gyenge lábakon álló tény – meguntam a társaságukat, és oda szeretnék érni az edzésemre. Gyors kioktatás és kilakoltatás következik, rezzenéstelen arccal. – Most viszont örülnék, ha távoznának, ugyanis magukkal ellentétben dolgom is akad.

- Persze, higgye el, egy percig sem szándékoztunk a kelleténél tovább maradni – vág vissza a detektív úr. Lassan húzom fel a szemöldököm, jelentékeny mozdulat, az arcom többi része gúnyosan mozdulatlan marad.

- Mindezek ellenére megtették – állok fel és ajtót nyitok nekik, elegánsan kihúzva magam. – Igazán köszönöm a megtisztelõ látogatásukat és a reggelim remekbe szabott tönkretételét is. A viszont látásra – csukom pont az orrukra az ajtót, egy válasznyi idõd se hagyva a két gorillának.

Az ujjaim megfeszülnek a kilincsen és lassan átvágok a lakáson. Jeges arccal, két ujjal óvatosan húzom félre a fehér, puha függönyt, lenézve a járdára, ahol egy igencsak mosásért rimánkodó szolgálati kocsi feszeng az úton. Figyelem, látom, hogy beszélgetnek, elég indulatosan. Összehúzva a szemeim várom meg, amíg elhajtanak.

Elment az étvágyam.

* * *

Nem mutatkoznak, én pedig élvezem az életet. Persze a látogatásuk több, mint intõ jel, szóval figyelmesebb és körültekintõbb vagyok. Szabadságot veszek ki, hogy úgy mondjam… regenerálódok. fürdõbe járok, elmegyek az új zakómért, antikváriumokba járok, sétálok a parkban, olvasok, edzésre járok…

És nem hagyom figyelmen kívül a tarkóm égetõ pillantást. A hatodik érzékem nem csal ilyenekben. Néha csak a szemem sarkából figyelem…

A kényelmes babzsákomba vackolódok, a térdemen egy vajszínû takaróval, hogy a hatalmas, plafon-padló ablakokon át beáramló természetes fényben tudjak olvasni. Wilde elsõ kiadású Dorian Graye fekszik a combjaimon, mellettem a kis, tologatható asztalomon egy kanna friss tea.

Pihentetve a szemem kipillantok az égre, majd a földön mérve végig a hangyákként sürgölõdõ kocsikat…

A parkoló a háznál. A sok fényes Mercedes, egy-két Ferrari, egy Lincoln.

Összehúzom a szemem. Hmm… ez a kocsi túl ismerõs.

Mindegy. Amíg a helyén marad, tisztes távolságból, Dorian Gray gyûjteményeinek pontos leírása ezerszer élvezhetõbb, mint egy izgága kopó.

XxX

Épp a péktõl tartok hazafelé, a karomban az elegáns édességes doboz, selyemszalaggal átkötve, benne a legínycsiklandóbb finomságokkal. Csak napi harminc darabot adnak el, kivételezés nincs, szóval ha gusztusom van, idõben ki kell rakni a fenekem az ágyból, mert egykettõre elkapkodják.

Reggel még nem volt itt. talán hazament letusolni. De nem. A múltkor pár fényes szõrszálat láttam a mandzsettáján, biztos valamilyen állata van. Kedves.

Ez a randa kocsi.

Távolabbról látom, hogy az orrnyergét masszírozva dõl hátra, a hajába túr. Talán ráférne egy tisztességes alvás, normális zuhany és egy rendes ebéd. Talán meghívom, miért ne? Régen ettem szórakoztatóbb társaságban, mint azzal az alakkal, aki épp le akar vadászni.

Gyengéden kopogtatom meg az ablakát, édes mosollyal hajolok le, hogy egy magasságban legyen az arcunk.

- Mondja csak, nem unalmas egésznap ebben a kocsiban ülni? Már tegnap is gondolkodtam rajta, hogy megkérdezem, de inkább olvastam – mosolygok. Ebben a kocsiban engem maximum a temetésemre vihetnek, de azt is stílusosabban képzeltem el. – Azt hittem, csupán valami múló, rendõrégi szeszély.

- De, egy kissé unalmas – néz rám. Villanásnyi pánik szikrázik fel a szemeiben. Hát igen, zaklatásért feljelenthetném. – Bár ha jobb lenne az egyetlen tûrhetõ rádióállomás, akkor talán még élvezetes is volna.

- Minden bizonnyal – hunyorítok jókedvûen. Pompás riposzt. – Mégis mit szeretne megtudni? – veszem le az ujjaim a kocsiról. Egy elegáns mozdulattal veszek elõ egy puha zsebkendõt a nadrágom zsebébõl, és megtörölgetem az ujjaim. Fuj, piszkos.

- Megtudni?

- Igen. Biztos van jobb dolga is, mint a házam figyelni a parkolóból, szóval ne szerénykedjen. Mit felejtettek el az otromba kollégájával megkérdezni?

Néz rám egy hosszú pillanatig, megköszörülve a torkát kapcsolja ki komótos mozdulattal a recsegõ zajládát.

- Csak a magam bebiztosítására…

- A maga szakállára, értem én – sóhajtok és visszahajtogatom a zsebkendõt. A dobozra nézek a kezemben. – Mondja, ebédelt már?

- I-igen – néz ki rám. Besandítok a kocsiba, a hátsó ülésen levõ pizzásdobozokra, hamburgeres és úgy összességében az ételnek nevezett összes mocsok tárolóra… kösz, foltok az ülésen, cigarettahamu. Ehh… fujj.

- Azt látom – húzom el a szám fintorogva. – Jöjjön, meghívom egy tisztességes ebédre. Cserébe meg takaríttassa ki ezt a disznóólat.

- Na de…

- Meg akar figyelni, nem? Legyünk… elegánsak! – intek a kezemmel és egy kecses fordulattal a lábujjaim végén hátat fordítok neki. Szólok a portásnak, hogy készítesse elõ a kocsit, nem áll szándékomban taxizni, pláne nem beülni abba a bacilustelepbe. Az ajtónál megvárom, sürgetõen pillantok rá. Még elolvad a hab a süteményemen! – Kérem, elõbb átöltözök, tudok egy jó helyet.

- Alig várom – morog, ahogy caplat utánam. Kinyitom a lakásajtót, kitárva engedem be.

- Kérem, bocsásson meg egy pillanatra. Addig érezze magát otthon – átsietek a hálóba, hogy levegyem a túl könnyed vászon bermudanadrágot. Világosabb bézs nadrágot veszek, fehér inget, mellényt, elegáns cipõt, a hajam is átfésülöm. – Elnézést a várakozásért.

- Nem tesz semmit – morog. Le se ült, a könyveimet böngészi. Melléállok, a hátam mögött összekulcsolva az ujjaim, felnézek az arcára.

- Indulhatunk – ajánlom nagylelkûen, felkapva a kabátom. – Ha visszatértünk, megkínálom a süteménybõl is. Vegye megtiszteltetésnek.

- Milyen nagylelkû. Árulja el, Mr Flyer…

- Arion. Kérem – nézek rá, miközben lesétálunk.

- Arion – igazítja ki magát. – Honnan tudta, hogy ott vagyok?

- A kocsijáról – intek a portásnak, aki már elõállíttatta a kocsit, és a sofõr ajtót nyit. Mr. Hepburn hezitál, de végül is beül utánam. Megadom az étterem címét és kényelmesen hátradõlök.

- Ehh… értem. Nem illet be a közegbe…

- Igen – nézek ki egykedvûen az ablakon. Persze arra gondol, hogy a sok merci, gazdag verda… - Az ön kocsija piszkos volt. A sok tiszta autó mellett eléggé látványos a különbség.

- Oh… - néz rám. Hunyorogva jókedvûen várom, hogy a sofõr kinyissa az ajtót és elegánsan kilibbenek a napsütésbe.

XxX

Az ebéd kimondottan kellemes volt. Úgy terelõdött a téma, hogy szó sem esett munkáról, persze nem lehetett nem eltéveszteni az alaposan becsomagolt faggatózásait. Én ugyanolyan ügyesen térek ki elõlük és terelem el a válaszokkal… macska-egér játék, kóstolgatjuk egymást, keressük a felületeket.

És persze isteni az ebéd… Kényelmesen dõlök hátra a székben, a villával a tiramisum tépem szét.

- Nem igazán tudok magáról semmit – néz rám. Felsóhajtva dõlök hátra, a teámat kavargatva.

- Én viszont kitalálhatok egyet s mást – nézek rá jókedvûen.

- Csak rajta – fonja keresztbe a kezét – Bár tudtommal én vagyok a nyomozó.

- Bizony, Mr. Detektív – kuncogok, lassan lenyalom a krémes mascarponet a kanálról, tartva a szemkontaktust. – Noss… Nem született New York-i lakos. Talán Indiana vagy Ohio. Sajnos nem tudom pontosan az akcentusokat… De valami kellemes déli rész. Nem is városi, inkább valahol vidék, mert a stílusából és az öltözködésébõl leszûrõdik a nemtörõdöm stílus. – látom, hogy felháborodik, de én kuncogva szem tovább a süteményemet. – Macskát tart… Valószínûleg kandúrt.

- Ez elég részletes.

- Temperamentum kérdése. De jól mondtam?

- Meglepõen pontosan - morog.

- Hát, az üzlet kegyetlen. És mint Sherlock Holmes is vallotta, az ördög a részletekben rejlik – mosolygok rá angyalian. Megrebbentem a szempillám, mire valami miatt, hirtelen elneveti magát, de nem gúnyosan. Inkább… felszabadultan. – Mit szólna egy pohár borhoz?

- Vezetek.

- De nem most – kacsintok szórakozottan. – Õszintén, rég beszélgettem ennyire körülményesen bárkivel is. Olyan társaságokban fordulok meg, ahol marad a felszín, de annak is a negédes máza. Alatta rohad az egész.

- A munkájára céloz?

- Ó, nem – rázom meg a fejem, a tincseim édesen szállnak az arcom körül. – Azzal teljesen elégedett vagyok. Én arra a burzsuj tömegre gondolok.

- Tisztában van vele, hogy maga is egy közülük? – vigyorog rám, a pincér kitölti a bort, biccentve köszönöm meg. felé emelem a finom, vékonyan metszett üveget és koccintunk. Ez a tökéletes pont az i-n.

- Az egy dolog. De Ön szerint miért költöztem külön? Túl nagy volt a nyüzsgés abban a hodályban. Itt csak én… a könyveim… - merengek halvány mosollyal, kitekintve a gyönyörû ablakokon. Az ujjaimon finoman megtámasztom az állam, mosolyogva. Rápillantok, de csak a tekintetemmel, a fejemmel nem mozdulok.

Egy sóhajtás után leteszem a poharat, felé fordulok.

- Tudja… még segíthetnénk is egymásnak – vonom fel kacéran a szemöldököm.

- Mármint? Mégis miben?

- Maga a híres tolvaj után nyomoz – szent ég, mi az istent csinálok! Segítek egy nyomozónak, hogy a nyomomra bukkanjon?

De annyira… tudok unatkozni. És Scott Hepburn igazán ígéretes szórakozásnak, társaságnak látszik.

- Igen…

- Nekem pedig vannak gazdag kapcsolataim. Tudtommal õk a kedvence legígéretesebb alanyai?

- Áldozatai?

- Néha. Néha megrendelõi. – mosolygok töretlenül. Látom, hogy kihúzza magát, megfeszül, a pupillái összeszûkülnek, ahogy koncentrál.

- Mit mond?

- Nemsokára lesz egy aukció. Aukciók… Egy hét múlva. Szerzek még egy meghívót. Ott szimatolhat. Persze ésszel.

- Miért segítene nekem? – húzza össze a szemeit, gyanakodva mér végig.

- Szórakozásból. Tudja, én csak egy önzõ, gazdag, elkényeztetett kölyök vagyok – mosolygok, provokatívan ránézve, és elõvéve a tárcám elegánsan a bõrtárcába csúsztatom a pénzt, amiben a számlát hozták ki. Az ára plusz a borravaló. – Persze nem kompromittálhat. Nem lesz felhatalmazása, csak adatokat gyûjthet. Veheti szívességnek. – nézek rá hidegen. Mert mindketten tudjuk, hogy mindennek ára van… ennek a szívességnek is meglesz a böjtje. Persze addig szórakozok.

Intek egyet és kecsesen kilibbenek az étterembõl. Otthon vár az igazán mennyei és exkluzív süteményem.

Egyetlen célom maradt csupán: megtalálni a tolvajt. A tolvajt, aki miatt annyi minden ment tönkre az életemben.  A magánéletem, az elmém, mindenem. Még most is hallom Aden hangját, ahogyan aggódva be-benyitott ebbe a szobába miután hazaért a munkából és bizonytalanul kérdezte, hogy nem akarok-e pihenni, mással foglalkozni, ettem-e már, figyelek-e egyáltalán?

Annyi értékes idõmet elpocsékoltam erre az ügyre, ahelyett, hogy minden szabad percem vele töltöttem volna! De most már késõ. Annyira késõ!
A keserû düh végig marja a torkom, álkapcsom megfeszül, arcom a tenyerembe temetem. Érzem a gyûrû hûvös fémét az orrnyergemen, de ahelyett, hogy a hûvös érzet megnyugtatna, csak még inkább elkeserít. Tõle kaptam, és még mindig emlékszem a napra, mikor felhúzta az ujjamra!

Fogaimon átszûrve fújom ki remegve a visszafojtott levegõt. Audrey dorombolva kéredzkedik be karom és mellkasom közé, hogy puhán hozzám bújjon. Hálásan simítom meg, vakargatom a füle mögött, meg a nyakát, mire még intenzívebb és elégedettebb dorombolást kapok válaszul. Legalább õ még itt van nekem, legalább õ.

Karjaimba véve a nagy szõrpamacsot kelek fel a fotelbõl, ami az aprócska szoba közepén foglal helyet és ráérõsen lépkedek az erõs fénnyel megvilágított falhoz, hogy közelebbrõl is mindent jobban szemügyre vehessek. Immáron ki tudja hányadik alkalommal. Csak a mai nap folyamán.

Középen egy hatalmas térkép a városról. Különbözõ helyeken, különbözõ színekkel, amik azokat éveket jelölik, mikor a betörések történtek. Mintha egy elvetemült sorozatgyilkost üldöznék. Pedig nem, nem az. Csak egy „egyszerû” tolvaj, rabló. Olyannyira egyszerû, hogy egyik széf, egyik biztonsági rendszer, biztonsági õr vagy rendõr nem képes megálljt parancsolni neki. A semmibõl bukkan fel, és amikor azt hinnénk, hogy végre megvan, eltûnik. Minden nyom nélkül. Szó szerint: köd elõtte, köd utána. A bulvár sajtó már régóta rebesgeti, hogy egy szellemmel van dolga a rendõrségnek, hiszen egyik biztonsági kamera sem tudta eddig felvenni. Pedig ez koránt sem igaz. Számos olyan eset is volt, ahol tolvajunk megmutatta magát, elõre üzent, vagy csak egyszerûen, akár egy izgága gyermek a játszótéren, hangosan és feltûnõen élvezte az egészet. Mintha csak szórakozni akart volna velünk, felvágni és megmutatni, hogy elõtte nincs lehetetlen, nem lehet elkapni és milyen tehetetlenek is vagyunk valójában.

Bosszantó, beképzelt fráter!

S mi a legbosszantóbb ebben az egészben? Az, hogy igaza van.

Teljes lelki nyugalommal megteheti, hogy szembe röhög minket, hiszen eddig csak egyetlen egyszer sikerült úgymond sarokba szorítanunk. Annak sem lett jó vége. Az akkori fõnököm… persze, persze, halottakról jót vagy semmit, de a tények attól még tények maradnak. Idióta vadbarom volt. Nyissunk tüzet egy tolvajra a tömött utcán, menjünk utána ész nélkül a legnagyobb forgalomban mit sem törõdve a lehetséges következményekkel. Olyan következményekkel, amik mások életébe kerülnek. Hatalmas szerencséje volt, hogy meghalt abban a balesettben, ha nem tette volna, valószínûleg addig vertem volna, ameddig mozog. Ha csak egy kicsit is gondolkodott volna elõre, ha néha körülnézett volna száguldás közben, akkor Aden még mindig élne.

Audrey ficánkolni kezd, karmaival az ingembe kapaszkodik és felhúzza magát a vállamra, hogy mint egy sál körbe tekerjen és ott doromboljon tovább, mint valami lightos nyakmasszírozó kis kütyü.
Tovább figyelem a falat. A térkép körül újságcikkek, fényképek, beszámolók, amiket a tanúk írtak, hogy mit lopott el, mikor, honnan, hogyan. A fényképek egy-egy szemtanúnak vagy szemfüles újságírónak az elég rosszul sikerült felvételei. Bár ha jól sikerült volna az is mindegy lenne. Tetõtõl talpig ruhában van az elkövetõ, még a haja sem látszik, arcát maszk takarja. Így soha az életben nem fogjuk elkapni!

Néha van rendszer a lopásokban, aztán újra totális káosz. Néha észreveszem ezeket a rendszereket még a kezdetükkor és ki tudom találni, hogy hova fog legközelebb beosonni, de még így sem, annyi elõkészülettel sem vagyunk képesek arra, hogy meghiúsítsuk a tervét vagy elkapjuk. Bosszantó. Hihetetlenül bosszantó.

Megcsörren a mobilom a zsebemben. Lassan elõveszem az õskövületet és kinyitom.

-Hallo… Igen… Nagyszerû… értem. Persze – hallgatom végig fõnököm szóáradatát az újabb lopásról. Persze, hogy egy újabb lopás! Már meg sem lepõdök.

Kihúzok egy kis zöld rajzszöget és egy kis keresgélés után beszúrom a galéria helyét. Két Wermeer és egy Monet képpel kevesebb jut már a világnak és még csak gyanúsítottunk sincs.
Dühösen vágok bele a fal elõtt álldogáló masszív íróasztalba. Gyûlölöm, hogy ennyire nem tudunk semmit! Logikázhatunk, nyomozhatunk, százszor is megnézhetjük a biztonsági kamerák felvételét, kikérdezhetünk annyi embert, amennyit csak akarunk, de még egy tippre elegendõ információnk sincs! Annyira gyûlölöm ezt…

Tekintetem az asztalon nyugvó közös képünkre esik. Azért tette ide, hogy ne felejtsem el, hogy az életben mi a fontos, miért érdemes rendõrként dolgoznom. De mit ér ez az egész, ha már nincs közös jövõnk? Sokan kérdezték már, hogy mi lesz azután, miután elkapjuk ezt a titokzatos tolvajt. Nem tudom. Õszintén, tényleg nem tudom. Ez az egyetlen életcélom már. Elkapni õt. Bár az talán igazabb lenne, ha azt mondanám, hogy rájönni ki az és hogyan csinálja. Mert az, hogy a bilincset teszek a csuklóira nem lenne elég. Másnak lehet, hogy igen, de nem nekem. Tudni akarok róla mindent. Ki õ, honnét jött, miért lop, és hogyan csinálja, hogyan sikerül úgy csinálnia, hogy csak akkor látják, amikor õ akarja, milyen trükköket használ, és egyáltalán, mihez kezd azzal a rengeteg ellopott, értékes tárggyal? Azt tudjuk, hogy néhány eladásra került a feketepiacon, de más által és õ sem tudta megmondani, hogy kivel lopatta el az mûkincseket.

Tényleg nem tudom mi lesz utána. Nem tudom elképzelni, hogy egyik napról a másikra ne vele kelljen foglalkoznom, abszurdnak hangzik még a gondolat is, hogy ezeket innen leszedegessem és mással rakjam ki, hogy más után nyomozzak. Jó, most is vállalok és kapok más ügyeket, sokkal kisebbeket és egyszerûbbeket, de a nap huszonnégy órájában ez a tolvaj kattog az agyamban. Folyamatosan lehetséges magyarázatokat keresek, taktikákat, de mindegyik füstbe megy. Érzem, hogy közel járok, hogy ott van a nyelvem hegyén a válasz, de egy másodperc alatt eltûnik az érzés és újra ott vagyok a káosz közepén, vakon tapogatózva.  Ha ki lehetne venni néhány adatot, ha figyelmen kívül lehetne hagyni pár körülményt, akkor már minden meglenne, már minden összeállt volna. De ez nem ilyen egyszerû. Egy ember egyedül nem képes ennyi mindent csinálni egyszerre, és mégis… Nincs társa, ez holtbiztos.

Sóhajtva pillantok az órára, mikor Audrey nyávogni kezd a fülembe. Vacsoraidõ, mi más lenne? Ha ez a kedves tünemény nem lenne a vállamon, akkor bizony még enni is elfelejtenék.

***

- Scott! Scott! Ezt nem fogod elhinni! – tör be egyik kollégám nagy elánnal az irodámba – Egy füles! Kaptunk egy fülest!

- Milyen fülest – nézek a teljesen izgatott Suzanne-ra, aki úgy néz rám, mint egy ufóra.

- Egy fülest! Arról, hogy hová fog betörni! El tudod képzelni? – csillan izgatottság a szemében és én is azonnal felpattanok, hogy elkérjem a kezében szorongatott papírokat. Anonim bejelentés, ráadásul csak úgy bélyeg nélkül ki lett kézbesítve a levél. Most valaki vagy szórakozik velünk, vagy valami nagy fõnöknek nem tetszik a kis tolvaj. Esetleg csak unatkozik és szeretne egy kis showt.

- Az is lehet, hogy csapda – jegyzi meg a nõ, de megrázom a fejem.

- Mi oka lenne rá? Tolvajnak tolvaj, üldözzük, de sosem ölt meg senkit, pedig lett volna rá lehetõsége, és könnyebbnek is könnyebb lett volna. Ki hozta ezt a levelet?

- Egy gyerek sétált be hozzánk és adta át. Kérdeztük, hogy kitõl kapta a levelet, de azt sem tudta megmondani, hogy nõ vagy férfi volt-e az illetõ.

- Bosszantó! Mint minden más ebben az ügyben! Szólok a fõnöknek.

***

Éjszaka lesben állunk. Mindenkit idehívtunk, minden erõsítést, még egy kommandós csapatot is, innentõl kezdve biztos, hogy elkapjuk. Ha ezen a hálón is kicsúszik, akkor nem ember.

-A B4-es kamera képén, mintha egy pillanatra átsuhant volna valami, de lehet, hogy technikai okok, régen voltak már lecserélve – jön az üzenet a fülesbe. A fõnökkel egymásra nézünk, némán bólintunk és fegyverünk magunk mellett tartva behatolunk az épületbe. Néma csendben haladunk végig a folyosókon, miközben a fülesbe folyamatosan kapjuk az információkat. A rendszer kikapcsolt, mindent kinyitott, amit csak lehetett, az egyik beriasztott, de egy pillanat alatt eltûnt a jel és a hang is.

- Srácok, bejutott. Mit csináltok ennyi ideig? – érkezik a feszült kérdés, amire nem válaszolunk. Már túl régóta üldözzük, nem akarjuk, hogy a kapkodás miatt hibázzunk.

- Fel a kezekkel! – ordítunk, ahogy megpillantjuk – Azonnal emelje fel a kezét!!

Lassan emeli fel a kezeit és még lassabban fordul meg, közben a többiek is odaérnek. Innen nincs menekvés édes! Mégis… van egy olyan rossz elõérzetem, hogy készül valamire, olyan nincs, hogy ne készülne. Annyiszor elmenekült már, annyi lopás van a listáján, biztos, hogy nem fogja ilyen könnyen megadni magát. De nem látok nála semmilyen fegyvert. Mégis mire készülsz, hm?

- Lassan térdeljen le a földre! Semmi hirtelen mozdulat!

Ordít rá a fõnököm, mire oldalra biccenti a fejét és csak néz minket. Nem tetszik ez nekem.

- Ne próbálkozzon semmivel. – Lépdelek elõre, hátha látok nála valamit, de semmi. Mi lesz a trükk?

Két ujját elkezdi mozgatni felénk, de nem értem.

- Mit akar? Szólaljon meg! – fogjuk rá még jobban a fegyvereket, de nem hagyja abba a bökdösés az ujjaival. Mi a francokat mutogat annyira?

- Mi a… - ordítunk fel jó páran, amikor néhányan megfordulunk, pont akkor amikor a papírpénz hullám ránk zúdol. Ezt meg mégis hogyan csinálta?

A tõlünk telhetõ leggyorsabban állunk talpra, hogy az elúszó pénz nyomát figyeljük, meg persze a kereket oldott kis tolvajunkat, de ez jelenleg senkit sem érdekel. Csak földbe gyökerezett lábbal, szájtátva próbáljuk a jelenést feldolgozni, de semmilyen épkézláb magyarázatot nem találunk.

Még mindig nem akarom elhinni, amit láttam. Mégis hogyan csinálta?

XxX

A nap hátralevõ részében szemtanúkat keresünk, de mindenki csak annyit látott amennyit mi is. Egy nagy felhõ papír suhant át az égen, és mindenki mást mond, hogy merre. A helyszínt is átvizsgáljuk, de sehol sem találunk még egy hajszálat sem, és a trükkhöz sincs semmilyen eszköz. Egyesek azzal viccelõdnek, hogy egy összehajtogatható sárkányrepülõ volt a hátán. Ez a legreálisabb, mégis a leglehetetlenebb. Mindenki látta, hogy milyen ruhában volt, mindenki látta, hogy nem volt a hátán semmi. De kitartanak az elméletük mellett, de azt már õk sem tudják megmagyarázni, hogy a pénz miért temetett be minket hirtelen és miért követte az ismeretlen elkövetõt.

XxX

Másnap mindenki lázban ég, hiszen ilyen közel még sosem voltunk a tolvajunkhoz. Mindenki, kivéve engem. Õk megvannak elégedve azzal, hogy egyre közelebb jutunk hozzá, én nem. Akkor lennék elégedett, hogyha nem szökött volna meg, hogy nem ûzött volna még egyszer gúnyt belõlünk. De nem találjuk sem azt, aki megsúgta nekünk, hogy hol lesz a rablás, sem a tolvajt. Szóval ameddig mások ünnepelnek, addig én a bank adatait futtatom morcosan, bár nem reménykedek semmiben.

-Hé… - dermedek le egy pillanatra – Hé! Fõnök! – kiáltok, mire az említett érdeklõdve hátra fordul – Találtam valamit.

Miután lecsekkoltuk és átbeszéltük azon a számlán történt változásokat és felírtuk a címet autóba pattanunk és beletaposunk. Végre találtunk valami gyanúsat, végre!

A lakás egy nagyon jó környéken van, a házakon a faragások, a friss festés, a nagy gonddal gondozott pázsit, buxus bokrok, virágok, a díszes padok és lámpaoszlopok mind, mind arról tanúskodnak, hogy az egész éves fizetésem még egy hónapnyi itt élésre sem lenne elég. 

Második emelet, csigalépcsõn, ami természetesen márványból készült, kovácsoltvas, tekervényes korlát, fent magasan egy nagy csillár.

-Nem semmi… - tátja el a száját a fõnököm, mire ugyanúgy ámulva bólintok.

- Van mit a tejbe aprítani, az biztos – állok meg az ajtó elõtt, el se tudtam volna téveszteni, mivel úgy néz ki, hogy emeletenként csupán egy lakás van.

Lenyomom a csengõt, de nem jön semmilyen válasz, nem hallok belülrõl semmit, pedig reggel van. Az ilyen pénzzel bélelt fazonok nem szoktak hajnalok hajnalán munkába indulni, sõt legtöbbször otthon elterülve élvezik, ahogyan az idõ és a pénz nekik dolgozik. Egy rövid pillanatra elhúzom a szám, majd rendezem az arcvonásaim és újból csöngetek.

- Igen? – hallatszik a túl oldalról.

- Mr Flyer, a kerületi nyomozóirodából vagyunk. Lenne pár kérdésünk – világosítjuk fel és várjuk, hogy legalább résnyire nyíljon az ajtó, de az meg sem moccan.

- Nem érek rá – szól ki. Igen, azt mindjárt gondoltuk, hiszen mi másért nem nézné meg az ember, hogy ki csenget kora reggel? Ilyen esetekben én sem szoktam ráérni.

- Csak pár kérdésrõl lenne szó – nyugtatja meg a fõnök. Remélem azt nem kell majd hozzátennünk, hogyha most nem akar válaszolni a kérdéseinkre, akkor el tudjuk intézni máshogyan is egy levél formájában, hogy kötelezõ legyen.

- Egy pillanat – majd a zár hangja és lassan kinyílik az ajtó.

Egy kissé meghökkenünk, hiszen egy magas üzletemberre számítottunk, nem pedig egy gyerekre, aki alig több mint másfél méter. De az biztos, hogy itt lakik. Fehér ing, halvány, bézs nadrág, halvány, illedelmes, mégis tartózkodó mosoly. Ahogy rápillantok elsõ gondolatom, hogy ilyen szép fiatalt is ritkán látni, mintha egy festménybõl lépett volna ki. Ha csak egy pillanatra suhanna át rajta a tekintetem azt hinném, hogy nõ.

- Miben segíthetek? – dõl az ajtónak és fõnökömmel szerintem mindketten ugyanazt gondoljuk. Õ vajmi keveset tud majd nekünk segíteni. Más nincs itthon? Próbálok belesni, de senki mást nem látok.

- Arion… Flyert keressük… Édesapád… nincs itthon?

- ÉN lakok itt – húzza fel az orrát sértetten. – Én vagyok Arion Flyer! És épp nem érek rá.

- Ó – reagálja le a fõnököm egyetlen nagyszerû hanggal, bár nem csodálom, engem is ugyanúgy meglepett. Mindkettõnket végigmér, pillantása találkozik az enyémmel és alaposan tartja.  

- Lenne pár kérdésünk.

- Nem láttam az igazolványukat – fonja keresztbe a kezeit és toppant párat türelmetlenül, mire majdnem felhúzom a szemöldököm, de csak majdnem. Mégis mi olyan fontos, hogy ennyire nem ér rá? Megmutatjuk az igazolványaink, szépen komótosan megvizsgálja õket, annak ellenére, hogy annyira nincs ideje ránk. mozdulattal - Miben segíthetek?

- Csupán pár kérdésrõl lenne szó. Bemehetünk?

- Nem. Itt is feltehetik a kérdéseiket.

Erre fõnökömmel egymásra pislantunk. Ilyennel is ritkán találkozunk, az biztos.

- Az elmúlt napokban egy nagyobb összeget utalt át az egyik számlájáról.

- Igen.

- A bankot kirabolták.

- Ez igencsak kellemetlen. De én miben tudok segíteni?

- Ez gyanús. Átutalni és megszûntetni az egyik számlát, majd a bankot kirabolják. – világosítom fel, de semmi jele az idegeskedésnek.

- A bank részvényei csökkentek, így nem tartom a pénzem olyan helyen, amiben már nem bízok.

- Feltehetnénk pár személyesebb kérdést? – folytatja tovább a fõnök, de még mindig velem néz farkasszemet mosolyogva.

- Nem ragaszkodom hozzá – vált sértettebb hangnemre – Talán vádolnak valamivel?

-Nem, de az, hogy a rablás ideje egybeesik azzal a nappal, mikor Ön megszüntette fiókját a bankban felettébb szokatlan, hiszen ezek szerint magának piszok nagy szerencséje van, ha fogalmazhatok így. Éppen ezért szeretnénk feltenni pár személyesebb kérdést is, hogy a rendõrség biztosra mehessen, hogy tudott-e bármit a rablásról…

- Mégis miért tudtam volna bármit is? – villantja rám teljesen felháborodva a szemeit, de nem igazán tud vele meghatni. Fogja fel, hogy a munkánkat végezzük aztán kész.

- Mint ahogyan már mondtam, nem vádoljuk semmivel. De ez a munkánk része, ha valami gyanús történik, utána kell néznünk, kérdéseket kell feltennünk, hogy tisztábban láthassunk. Igazán sajnáljuk, ha pazaroljuk az idejét, de máshogyan nem tudjuk elintézni. Mindenképpen fel kell tennünk az adott kérdéseket, ha nem szeretne most válaszolni, akkor be is hívathatjuk a kapitányságra, de ha nincs mit takargatnia, akkor aggodalomra sincs oka, nincs igazam? – zárom le a hegyi beszédem. Direkt nem úgy fogalmaztam, hogy igenis nagyon gyanús személy ezzel a kis banki átutalással. Morcosan néz rám, mintha vérig sértettem volna, de õ is nagyon jól tudja, hogy nem fogunk lekopni. Sértetten kifújja a levegõt, karba font kezekkel megfordul, de mindezt olyan attitûddel, amit akár egy primadonna is megirigyelhetne.

- Meddig fog tartani? – pillant ránk szúrós szemekkel, mire a fõnök felveszi legbájosabb mosolyát.

- Ó, igazán nem sokáig, csupán pár pillanat az egész – na, erre egyik szemöldökét kétkedve felemeli, de úgy, hogy arcának morcosságát sikeresen megtartja, s még ez is hihetetlenül bájosan áll neki. Azon szerencsés emberek közé tartozik, akik mutassanak bármilyen érzelmet, gyönyörû marad.

- Igen, nyilvánvalóan – húzza el a száját, mérlegelve szemlél minket még egy ideig, majd mérgesen fújja ki a bent tartott levegõt.

Orrát felhúzva fordul sarkon, de olyan könnyedén, mint balerináktól tanulta volna, tesz pár lépést majd hátrafordul , hogy olyan nézésben jutalmazzon minket, mint amit az idegesítõ, lassú felfogású embereknek szoktak tartogatni.

-Akkor most kíváncsiak vagy sem? Még mindig nem érek rá egész nap magukkal szórakozni, van jobb dolgom is –meg sem várva, hogy pislogjunk egyet újra sarkon fordul, légies léptekkel elindul és nem is fordul néz hátra többet.

Egymásra nézünk a fõnökkel és egy vállrándítással elintézzük az egészet. Szépen besétálunk a hatalmas helyiségbe miután cipõinket levettük. Az állunk azonnal padlót fog, ahogyan meglátjuk a mérhetetlen luxust és a végtelen eleganciát, ami körbevesz minket. Ahogyan a ruhái is, a lakás is ízléses, a fehér szín dominál inkább. Talpunk alatt szürke, puha szõnyeg, finom fa bútorok, üvegasztal, csillár és olyan kanapé, ami mellett állni is félnék, olyan drágának néz ki.

-Nehogy lecsöpögtessék a nyálukat, nem olcsó mulatság kitisztítani – figyel minket lenézõen, gúnyos mosollyal a szája szegletében, mire egy kissé felmegy a vérnyomásunk és azonnal összeszedjük magunkat. Mennyi idõs is lehet? Tizenhat, tizenhét? Mi meg állítólag tapasztalt, idõsebb rendõrök, valami tiszteletet csak kéne parancsolnunk? Ezek a fiatalok évrõl évre szemtelenebbek… - Csak nyugodtan, foglaljanak helyet nyugodtan – mutat a kanapéra, mire leülünk. Hihetetlenül kényelmes, szinte beleolvadunk és azt az érzést kelti bennem, hogy soha ne keljek fel innen.  Mindezek ellenére nem tetszik az az újabb fajta mosoly amit a kölyök öltött az orcájára – Ugye milyen pompás? Majdnem kilencezer euró volt, de abszolút megérte, nem gondolják? – Hogy mennyi?! Ennyit komolyan kidob valaki egy kanapéra? – Kávét, ha már a reggelim nem sikerült maguk miatt a kellõ nyugalomban és idõben elfogyasztanom? – kérdi mézesmázosan, bizonyára észrevette a megrökönyödésünk az elõbbi kijelentése miatt. Fõnököm bólint egyet, mire a kis sznobunk várakozón rám pillant zöldeskék szemeivel, de én csak megrázom a fejem – Egy pillanat.

Fordul egyet és lassan kisétál a szobából, hogy elkészítse a kávét. Járása olyan, mintha nem is érintené a lába a talajt. Könnyed és elegáns, akár a környezete. Sem a fõnök, sem én nem szólok egy szót sem csupán nézelõdünk. Próbáljuk távol tartani a kíváncsi gondolataink a bútorok árával kapcsolatban és inkább valami gyanúsat, nem oda illõt találni.

A szoba egészségesen rendetlen, bár nem is azt mondanám, hogy rendetlen, hanem inkább azt, hogy látszik, hogy lakják a helyet. Padlótól plafonig, szépen faragott, széles fehér polcot roskadásig pakolták könyvekkel, a polc közelében, a sarokban egy vajszínû babzsák, fölötte is egy polc pár kötettel a hátán, de nem töltik ki teljesen a felületet. A szõnyegen és a padlón is elszórva egy-két regény . A falon légies, talán könnyed témájú festmények az egyik oldalon, a többin rendszertelenül elrendezett könyves polcot, illetve végig a tetõtér miatt alul derékmagasságban az utcára nézõ oldalon. Sajnos a képekhez nem értek, de vagy nagyon drága antik festmények, vagy nagyon híres festõk mûve és ezért van borsos ára. Amit viszont furcsállok, hogy sehol semmi személyes a könyveken kívül. Sem egy családi kép, barátokról készült közös kép, egy eltévedt kedves emlék, tárgy, mint például egy plüss medve, csupán a szolid elegancia. Ha ilyen mértékû gazdagságot lehet szolidnak nevezni ilyen fiatalon.

-Mivel különleges vendégeim, ezért igen exkluzív kávét fõztem le – teszi le a tálcát a dohányzó asztalra, amin három csésze kávé illatozik – hoztam magának is, ha esetleg meggondolná magát – villant felém egy bájos mosolyt, de nem vagyok vak. Látom, hogy nem õszinte, játszik velünk azzal, hogy felvág és ennyire lekezel minket, szóval csak egy biccentéssel nyugtázom a hallottakat, de nem nyúlok a csésze felé.

- Igazán nagyon figyelmes – nyúl azonnal az italért a fõnök, miközben a kölyök leül velünk szemben és felveszi a saját csészéjét, s bele is kortyolnak mindketten. Fõnököm otromba kezében a törékeny kis porcelán meglehetõsen paradox látványt nyújt – Ó, ez igazán nagyszerû! Az illata egyszerûen mennyei és az íze is leírhatatlan – olvadozik fõnököm a kávétól, miközben a kölyök magában somolyog. Még mindig nem tetszik ez nekem – Mégis milyen fajta kávé?   

- Semmi érdekes, csupán Kopi Luwak, hatszáz amerikai dollárba kerül kilója, mivel igen különleges eljárással készítik – magyarázza, mintha csak az idõjárásról csevegne, amit el is hiszek. Neki minden bizonnyal hétköznapi, szürke téma. Pedig az elõbb még mennyire fel volt háborodva, hogy zavarjuk! Bár gondolom, ha lerázni nem tudott minket, akkor kiéli magát és felvág, amivel csak tud, mintegy a maga szórakoztatására, legalábbis innen úgy tûnik.

- Mi az eljárás módja? – érdeklõdik fõnököm, miközben lassan ízlelgeti a kávé zamatát. Nem, ugyan… egyáltalán nem kérdezõsködni jöttünk… egyáltalán nem azért, mert ez a milliomos suhanc gyanús.

- A feldolgozást maga a természet oldja meg, ugyanis a fákon élõ cibetmacskaféle megeszi a kávébabot – meséli lassan, hogy minden szavát felfogjuk – ami a beleken keresztül ürülékként távozik. Innen kapirgálják ki a kávészemeket és ezért van ilyen különleges aromája.

Az elsõ dolog, amit meghallok az a fõnök visszafogott köhögése, majd a kávéscsésze és a hozzá tartozó tányér hangja, ahogyan összekoccan a dohányzóasztal üvegével. A kölyök kárörvendõ mosolyát elrejti egy újabb kortyolás közepette, majd õ is leteszi a csészéjét, hogy eredeti, kezdetekben is nekünk mutatott arcát visszavegye – Várom a kérdéseiket.

-Igen, igen, a kérdések – szedi össze magát a fõnök – Akkor kezdjük a legelején. Maga Arion Flyer – egy bólintás – és a lakás is a maga nevén van – újabb bólintás – egyedül él itt a szülei nélkül ilyen luxus körülmények között. Esetleg hozzá is fûzne valamit?

- Sajnálom, de nem hallottam semmilyen kérdõ mondatot, amire válaszolnom kéne – jogos… - az állításai megfelelnek a valóságnak – könyököl hanyag eleganciával a karfára. Teljesen beleolvad a lakásba, tökéletesen ide illik.

- Igaza van, csak állításokat soroltam. Nos, legelõször is mennyi idõs?

- Tizennyolc.

- Mióta lakik egyedül?

- Elnézést, de ennek mi köze a bankszámlámhoz meg a rabláshoz? Csak olyan kérdésre óhajtok válaszolni, amire feltétlenül muszáj, hiszen már mondtam, nincs idõm ilyen értelmetlen idõpazarlásra – teszi keresztbe a lábait.

- Azért teszem fel õket, mert információt kell rá kapnunk. Csupán azt szeretnénk kideríteni, hogy egy tizennyolc éves nagyon gazdag kölyök miért él egyedül, távol a családjától?

- Mert ennek a gazdag kölyöknek gazdag a családja és megteheti? Valamikor el kell kezdeni az önálló életet – üt sértõdöttebb hangot, feltehetõleg a kölyök szó hallatán. Biztosan nem szokott hozzá úri füle.

- Igaz. Nos, akkor elárulná nekünk, hogy mit csinált a rablás éjszakáján? – ugrunk pár kérdést, ha jól veszem észre. A fõnöknek sem tetszik ez az öntelt pukkancs és úgy van vele, hogyha kell valami info a múltjáról azt felkutatjuk és majd azután kérdezõsködünk újra, ha valami sántít a kölyökkel.

- Itthon.

- Van rá tanú?

- Ó, szóval mégis vádolnak? – dõl elõre, térdére támaszkodik, állat a tenyerén pihenteti, mintegy érdeklõdve néz valamiért az én szemembe, hangjából csöpög a gúny.

- Csak rutinkérdés, muszáj megkérdeznünk, hogy le tudjuk majd vonni a végkövetkeztetést, hogy gyanúsítjuk-e bármivel, vagy sem – válaszolok a fõnök helyett és felkelek, hogy jobban körülnézzek. Persze a társalgásukra ugyanúgy figyelek.

- Egyedül voltam itthon, szóval nem látott senki – válaszol végül, miközben végig követi a tekintetével az utam. Nyugalom kölyök, csak a könyveket nézem.

- A szomszédok sem? – hatalmas gyûjtemény. Leginkább klasszikusok, versektõl kezdve a novellákon át a drámákig, regényekig minden. A legnagyobb irodalmárok által fémjelzett mûvek, de itt vannak a modern kor nagy mesterei is. Bár fogalmam sincs, hogy ez a kölyök nem csak dísznek tartja-e a könyveket, mint intellektuálisnak tûnõ sznob egy díszletet.

- Nincsenek szomszédok- erre hátrafordulok, kezemben egy kötet, amit éppen felütöttem, mivel nekem még nem sikerült megszereznem az Utópiát, pedig számtalan antikváriumot bejártam, meg könyvesboltokat is, de ilyen irományokra nincs nagy kereslet.

- Hogy érti azt, hogy nincsenek szomszédok? Az alsó lakás akkor kiadó? – kérdem elgondolkodva újra a titokzatos, somolygó mosolyán, ami azt árulja el, hogy kitûnõen szórakozik rajtunk.

- Az alsó lakás az enyém. Ott a könyveimet tartom – általános döbbenet, legalábbis megengedjük arcunknak pár pillanat erejéig. Egy külön lakás könyveknek… bár nekem is lehetne erre lehetõségem. – Csak nem gondolták, hogy mind bezsúfolom ide, hogy aztán megmoccanni ne lehessen? Csak azokat hozom fel, amiket nagyon szeretek, vagy éppen olvasom.

- Akkor ezeket olvassa? – nézek rá meglobogtatva a kezemben tartott könyvet, ha nem lenne egyértelmû mire is gondolok, majd visszateszem a polcra.

- Természetesen, különben miért lennének a lakásomban? – húzza fel sértõdötten az orrát, majd újra a fõnök felé fordul – Nincs senki, aki bizonyíthatná, hogy itthon voltam, de az, hogy pont aznap szüntettem meg a számlám elég gyenge lábakon álló tény. Ha utána járnak maguk is láthatják, hogy a bank részvényei csökkentek, bármelyik pillanatban, bárki megszüntethette volna még rajtam kívül a számláját, akinek van esze. Ezenkívül mi szükségem volna a bank pénzére, amikor nekem is van bõven? Elvégre gazdag családból származom, s ehhez híven kiváló ügyvédeim vannak arra az esetre, ha puszta unalomból vádaskodnának. Persze elhiszem, hogy egyszerûbb, mint nyomozni és gondolkodni – veszi fel újra a gúnyos tónust a hangja, mire én húzom el a szám. Lehet, hogy gazdag, de jó modort, azt nem tanítottak neki.

- Most viszont örülnék, ha távoznának, ugyanis magukkal ellentétben dolgom is akad.

- Persze, higgye el, egy percig sem szándékoztunk a kelletténél tovább maradni – indulok el az ajtó felé, ahol megállok és várom a fõnököt, aki gyorsan, zavartan szemez egyet a kávéval, majd nem is olyan régi undorát legyürkõzve felhörpinti az egészet.  

- Mindezek ellenére megtették – kel fel õ is, hogy kikísérjen minket a lépcsõházba nyíló ajtóhoz –Igazán köszönöm megtisztelõ látogatásukat, ahogyan a reggelim remekbe szabott tönkretételét is, a viszontlátásra. – csukja rá majdnem az orrunkra az ajtót.

- Mégis mit képzel ez magáról? Csak azért, mert a szülei mindent a feneke alá tolnak… Szerintem még a párnája is bankókkal van kibélelve! – dohogja végig a lépcsõházat, majd az utat is vissza a kapitányságra – Hogy beszélhet ilyen arrogánsan a rendõrség tagjaival? Az ostoba, elkényeztetett ficsúr!

- Ne hívd ostobának. Intelligens és mûvelt – szólok rá, mintegy próbálva jelezni, hogy elegem volt a dohogásból.

- De ami sok az azért sok! – fonja keresztbe maga elõtt a karjait és fõ a saját levében – De kihúzhatjuk az egyetlen gyanúsításra alkalmas személyt. Igaza van. Nincs szüksége pénzre, anyuci és apuci annyit tol a csinos feneke alá, amennyit csak kér, és ha odáig jutunk akkor a bíróság nem fogadja el az utalást, mint megalapozott gyanút vagy bizonyítékot, fõleg ha olyan jó ügyvédeket ismer, mint mondja. Meg tizennyolc éves milliárdos, bármit megvehet, bármit megtehet, mégis minek törné a fejét ilyeneken? – csak hümmögve bólogatok, de attól, hogy mindezekben igaza van, nekem még nem tetszik valami. Valami bántja a csõröm, csak még nem tudom mi.

XxX

A következõ napokban ugyanúgy a semmiben tapogatózunk, mint annak elõtte, az egyetlen gyanúsítottunk is ejtettük. Unalmamban az asztalon dobogok az ujjaimmal és várom, hogy mikor cseng a telefon, hogy bizony, már megint lopott. Még egyszer biztosan nem kapunk olyan nagylelkû fülest.

Arion Flyer… nincs olyan nap, hogy legalább egyszer ne jutna eszembe, és még mindig nem tetszik vele kapcsolatban valami, és nem a modorára gondolok. Arion Flyer… fura egy kölyök… Nagyon befolyásos családja lehet, ha ilyen magabiztos. Befolyásos család…

Ez az!

Minden nagyobb kutya nevét ismerem az országban, elég sokat szerepelnek a hírekben, meg szeretek tisztában lenni a dolgokkal. De Flyer családról még nem hallottam. Lehet, hogy a szülei elváltak és az anyja neveli õ meg megtartotta az apja nevét, aki eltûnt a süllyesztõben. Lehetséges… na, de azért nézzünk utána.

Belépek a rendõrség számítógépébe és az adatbázisba, ahol nem csak a bûn elkövetõit tartjuk számon. Az ország leggazdagabb polgárai, róluk minden információ. Lefuttatok egy gyors keresést, ami az õsrégi, technikust régen látott gépen öt percig tart, de az eredmény zéró. Befolyásos, piszkosul gazdag Flyer család nincs az adatbázisban. Ez több mint érdekes…

Akkor nézzük csak simán az Ariont… Újabb öt perc és semmi. Nem hiszem, hogy tanúvédelmis lenne a srác. Akkor lenne vele valaki nulla huszonnégyben, meg egy ilyen kis sznob mibe keveredne? Persze, tudom, bármibe. Bárki bármikor bármibe belekeveredhet és húzhatja a rövidebbet. Elég annyi is ha csak öt centivel odébb topogunk a hidegben.

De akkor ki vagy kölyök? Az egyetlen dolog, amit látok azok a közüzemi számláid és nem laksz olyan rövid ideje egyedül, hogy a felnõtt élet elkezdésének lehessen titulálni.  

XxX

Már hatodszorra adják le ugyanazt a számot az elmúlt… három órában. Kissé unalmas. Sóhajtva nyújtózok egyet az ülésen. Két napja nem csinálok mást, mint a kölyköt figyelem. Reggel munka, délután munka után hazarohanok megetetni Audreyt és sûrû bocsánatkérés közepette magára hagyom, hogy ezt az öntelt sznobot figyeljem, hogy megtudjak róla valamit. De nem él társasági életet, legalábbis az elmúlt két napból ezt a következtetést vontam le. Eljár valami edzõterembe, de amúgy meg otthon tölti majdnem minden idejét. Nem kéne iskolába járnia? Esetleg magántanuló? Lehetséges amennyi pénze van… biztos skype segítségével veszi az órákat. Vagy talán zseni lenne és már három diploma büszke tulajdonosa? Nem, nem viselkedett úgy. Okosnak okos, de nem minizseni.
Nincsenek barátai? A mobiltársaság szerint telefonhívásokat sem igen intéz, fiatalokra jellemzõ közösségi portálokon nem találtam és azon a helyen, ahova edzeni jár, ott sem tudtak nekem bõvebben beszélni róla. Csupán annyi, hogy angolos pontossággal érkezik, kissé távolságtartó. A kissé szót én azért elhagynám, legalábbis a személyes tapasztalatok alapján. Nem túl nyitott, bár ha eltûntetnék magamról minden létezõ adatot, akkor én sem lennék az.

Istenem… Tudom hol vásárol, tudom, hogy jelenleg varrat magának pár ruhát és azt is tudom kinél, hol vásárolta hozzá az anyagot, tudom, hogy reggel hol veszi a péksüteményeit, ha reggel megy el otthonról pár órácskára. De amit nem értek, hogyan képes egyszerûen felszívódni? Meg hiába tudom ezeket, nem lettem okosabb!

Kop-kop-kop

Összerezzenek a hirtelen kopogásra és a hang irányába kapom a fejem. Szemeim meglepetten elkerekednek, ahogyan Arion szokásos mosolyával int egyet. Lehúzom az ablakot és kíváncsian várom, hogy mégis mi lesz ebbõl. Remélem nem jelent fel zaklatásért.

-Mondja csak, nem unalmas egész nap ebben a kocsiban ülni? Már tegnap is gondolkodtam rajt, hogy megkérdezem, de inkább olvastam. Azt hittem, hogy csupán valami múló, rendõrségi szeszély – már rögtön az elsõ nap észrevette, hogy figyelem? Pedig mindenre ügyeltem!

-   De, egy kissé unalmas, bár ha jobb lenne az egyetlen tûrhetõ rádióállomás, akkor talán még élvezetes is volna.

- Minden bizonnyal – hunyorog egyet jókedvûen (legalábbis úgy tûnik, jól szórakozik) a rádió kékes fényére – Mégis mit szeretne megtudni?

- Megtudni?

- Igen, biztosan van jobb dolga, mint a házam figyelni a parkolóból, szóval ne szerénykedjen. Mit felejtettek el az otromba kollégájával megkérdezni?

Némán, a legnagyobb csend se olyan néma, mint ahogy én suhanok… Fehér padlózat.

Oldalra biccentem a fejem, felállva a riasztó elõtt. Nézzük csak… az oldalamon lógó két kis tenyérnyi tokhoz nyúlok, kipattintva és két vékony, szinte tûszerû lapot veszek elõ. A hegyük éles, háromszög alakjuk tökéletesen simul a tenyerembe.

Két mozdulat és kipattintom a riasztó fedelét, vékonyra sodrom a két papírt és egy mozdulattal belevágom a megfelelõ áramkörökbe. Némi szikra és kész, el is némul. Semmi fény, semmi…

Isteni vagyok. Visszacsukom, és elégedetten nézem, hogy kinyílik a fotocellás ajtó.

Szeretem a múzeumokat. Fütyörészni van kedvem, komolyan. Mennyi is, két vagy három biztonsági õr lehet? Ki van iktatva a biztonsági rendszer, bár még számítok valami lézersugaras falra, az mindig mulatságos.

Felidézem a megbízást. Három kép. Két Wermeer, egy Monet.

Ráérõsen, néma, puha tappancsos kis lépésekkel sétálok át, unalmamban dobva egy cigánykereket.

Aha, ez lesz az. Kipattintok egy négyzet alakú lapot, egy mozdulattal ívbe hajtja magát, és puhán a keret belsõ ívéhez nyomom. Vékony pattanással enged a régi vászon, halk nyekergéssel hajlik le a széle, miközben kimetszem a keretbõl. Ennyi elég is.

Egy.

Egy mozdulatommal vékonyra csavarodik, elfér a magammal hozott irathordó tokban, hogy ne törjön, ha nem muszáj… egy. Még van valahol kettõ…

- Állj! Megállni!

A rohadt életbe. Megdermedve nézek a fényforrás felé, ami az egyik biztonsági õrnek a kezében remeg… Ahh, nincs kedvem most szórakozni velük, mégis… elvigyorodva felemelem a kezem. Már pedig nekem kell még két kép, kellemetlen.

- Azonnal álljon meg! Ki maga!?

Nem szoktam megszólalni, a kezem egy mozdulatára kicsusszan pár papírlap. Még nem engedem útjára.

- Azonnal… úristen – néz az üres keretre, de a sikolyát elfojtja a száját betömõ áradat, ahogy feltapasztja a falra, mint egy gyermeki montázst… papírkollázs.

Egy.

xXxX

Három kép a tartóban, leadva. A bankszámlámon félmillió, kacagva. Kétszáz kézbe. Elégedetten ülök otthon az ágyam elõtt, lábujjaimmal a puha, fehér és bolyhosan szõrös szõnyegbe túrva. Vigyorogva forgatom át az ujjaim között a zöldhasúak tengerét, hátrahajtva a fejem az illatos takaróra. Nem ágyaztam be, nem szeretem. Mindenütt könyvek, boldogan ölelem magamhoz a pénzt. Mehetek vásárolni, ez az!

Pittyen a számítógépem. Ahha, új email? Új munka?

Napoljuk a shoppingot? Miért ne?

Nézzük, mi a megbízás. Több helyrõl átirányított üzenetek, nagyon sokáig és nagyon nehéz lenne lenyomozni, de nem feltétlenül próbálják meg, a megbízóknak pláne nem éri meg. Két ujjal lenyomom a billentyûket és megnyitom a megfelelõ adatokat.

Ahaaaa, bank? Hm… nem szeretek konstans készpénzzel dolgozni. De hát na… Mennyit kell azzal melózni? Hmm…

De… egy milláért?

Elgondolkodva pattingatom a körmöm a fogammal. Az rengeteg készpénz.

Hogy fogom kihozni? Meg pont abból a bankból? Az egyik legjobban õrzött…

A pénzre nézek a kezemben, lassan végignyalom az ajkaim és elégedetten dobom pörgetek meg egy százast az ujjbegyemen.

Isten vagyok. Miért okozna nekem bármi problémát?

Visszaírom az emailt, kapnak egy számlaszámot, a felét kézbe, a felét számlára. Üzletben csak készpénzzel fizetek. Még ha a Chanelnál is vásárolok, akkor is helyben fizetem ki, bármekkora összegrõl is legyen szó. Szép, tiszta, lenyomozhatatlan.

XxX

Kihuppanok a szellõzõbõl, könnyedén emelkedek fel, végigsimítva a fehér, mindenmentes, egyszerû homorítású porcelánmaszkot az arcomon. Lehajolok, egyenes lábaimon végigsimítok, de a szellõs lycra úgy tapad, mint egy második bõr. Tökéletes, hajlékony, szellõs, és.. elégedetten végigmérem magam a króm felszínbe, mocskosul jól festek.

Fekete, mint az árnyék, decens fényekkel az anyag miatt, se ujjlenyomat, se DNS, se hajszál… teljesen a tagjaimra simul, a hátamra, a fenekemre, a fejemre. Az ujjaimon apró gumírozás segíti, hogy ne csússzon, ahogy a talpamon is, cipõ helyett. Kezeslábas, mégis tökéletes.

Egyedül, ami fehér, az a maszk az arcom elõtt. Semleges. Egyetlen homorú, fehér porcelán, két vékony réssel a szemnek. Se a retinavizsgálat, se egy ív, hogy bármiféle arc azonosítható legyen.

Soha nem szólalok meg. Nem adok felületet. Én vagyok a legjobb.

Szóval. Egy milla, ami csak az enyém.

Innen tízet lopni. Hmm… Most jött egy nagy szállítmány, de ez magától nem fog odareppenni… vagyis…

Elvigyorodok, és csendesen átosonok, tartva magam az árnyékokban… utána néztem a biztonsági rendszernek. Zárak, biztonsági kód…

Páncélszekrény.

Kinyitom az oldalamon levõ két kis fakkot, és egy mozdulatomra papírlapok százai emelkednek ki, mint két hatalmas hullám a hawaii partoknál… rátapadnak, könnyedén és mégis feszesen, majd egy hatalas hullámot kör alakba formázom és pontosan belevájom a páncélszekrény ajtajának illesztéseibe.

Könnyedén férkõzik be és egy kecses kézmozdulatomra a terem tompított puffanással kinyílik.

Abba a pillanatban élesen felvisít a riasztó… felkapom a fejem és a kezemmel, mint egy ostorral kicsapok. Még egy ajtó, mielõtt kiérnek a zsaruk, és az a kérdés, hogy ebbõl a csávából hogy fogok kimászni?

Dobol az adrenalin a mellkasomban, szélesen vigyorgok a maszk alatt.

A következõ ajtó se okoz nagyobb problémát, a papírokat egy mozdulattal visszairányítom a tartókba, és belököm az ajtót. Felmosolygok a kamerába… elõttem tömbökben a pénz, az értékek. Nekem csak a készpénz kell.

Az a pénzösszeg, amit nekem most ki kell vinnem, hatalmas tömeg.

Én alig nyomok 55 kilót, jobb esetben. Összedörgölöm a kezem.

Egy papírlappal betapasztom a kamerát.

A pénzzel magam mögött lépek az ablakhoz, kihúzva magam. Alul megannyi rendõrautó, egy fekete… azta, kommandósok? Komolyan?

- Fel a kezekkel! – ordítanak mögöttem, a hang eltorzultan terjed felém a maszkok miatt. – Azonnal emelje fel a kezét!!

Milyen udvariatlanok. Lassan felemelem mind a két kezem, és még lassabban fordulok meg. Mennyien vannak, ez komoly? Tévé nincs?

- Lassan térdeljen le a földre! Semmi hirtelen mozdulat!

Oldalra biccentem a fejem, és végigmérem õket. Erre nekem nincs idõm, holnap fodrászhoz megyek.

Elõre jön egy alak. Magas, nagyon magas, hosszú kabátban.

- Ne próbálkozzon semmivel. – nyitja ki a száját. Szép a szemed.

A kezem még mindig felfelé, de két ujjammal intek. A hátuk mögé mutatok, ahol a megannyi frissen nyomott százasok tömege hevert, de ugye, nekik elõször én vagyok a fontos, ez valahol rettentõen hízelgõ is.

- Mit akar? Szólaljon meg! – fogják rám még jobban a fegyvereket, de én csak ismét oldalra bökök az ujjaimmal. Nézzetek hátra…

- Mi a… - ordítanak fel, amikor a megannyi pénz és fényes papírtömeg hullámként a nyakukba zúdul, átfutva rajtuk. Egy másik adag azonnal kiszabadul az oldalamon levõ táskából és betörik a mögöttem levõ vastag, plexi üveg.

Egyszerûen kiugrok, a lapok feszesen tapadnak, fent tartva, s mint egy lasszóval lendülök át messzire. Mögöttem a zöldhasúak tömege egyenesen követ, hatalmas papírrepcsi formában huppanok rá, megkapaszkodva a szélébe és összehúzva magam a légnyomás miatt. Nevetve nézek hátra, felemelve a két kezem és visszatekintek rájuk.

Nem lõnek, nem tudják hova tenni… imádom ezt az érzést. Sikítani támad kedvem!

XxX

Leadom az összeget, egy milla az enyém, ugye. A tetõrõl jutok be a lakásomba, lehúzom a fejemrõl a maszkot és nevetve túrom hátra a megizzadt, csapzott tincseimet. Nevetek… eldõlök a fehér ágyamon, és csak nevetek. Istenem, fantasztikus vagyok!

A pénz a helyére, a ruha a helyére, a maszk a fiókba. A megérdemelt forró zuhany, az illatos-olajos tusfürdõ, a puha pamutpizsama és a puha ágyikó… boldogan fúrom a fejem a párnába, magamra húzva a takaróm. Az enyém, az enyém.

XxX

Másnap kellemesen piknikezek a puha szõnyegemen: bor, sajt, friss baguette, croissant, exkluzív sonka. Töltök magamnak az édes vörösborból, két ujjal pötyögök a laptopomon. Tegnapelõtt átutaltattam az egyik bankszámlám teljes tartalmát az egyik svájci számlára, vésztartaléknak. Szeretem, ha a pénzem mozgásban van, több számla több néven, mindenképp be kellett biztosítani.

Nem kis összeg volt, vagy 25 millió.

Aztán azt a bankot pakoltam ki. Beletúrok a tincseimbe, ellenõrizve a kiadásokat, könnyedén bekapok egy falat sonkát. Szent ég, ez isteni!

Csengetnek. Meglepve nézek fel, lecsukva az iMac-em. Menjetek el, nem szeretem a látogatókat.

Megint csöngetnek. Az istenit! Micsoda szemtelenek, villásreggeli közben nem zavarjuk az embereket!

Fehér ing van rajtam, halvány bézsszínû nadrággal. Helyrerázom a hajam és pár intésemre a könyvek is oszlopokba pakolják magukat. Fehér szõnyeg, a nagyszobában világosszürke.

- Igen? – pipiskedek fel, kilesve a kémlelõnyíláson.

- Mr Flyer, a kerületi nyomozóirodából vagyunk. Lenne pár kérdésünk.

A mocskos rohadt életbe.

- Nem érek rá – szólok ki. Be van akasztva a biztonsági lánc, a kezem egy papírstócra teszem, de a szívem lassan dobog. Nem izgatom fel magam, voltam már rosszabb helyzetben is.

- Csak pár kérdésrõl lenne szó – megforgatom a szemeim. Ha akadékoskodok, még jobban kötözködnek, semmi kedvem a nehezebb hercehurcához. Azt se tudom, mit akarnak… basszus!

- Egy pillanat – akasztom ki a zárat és lassan kinyitom az ajtót. Felveszek egy halvány mosolyt, a kezem még mindig a kilincsen. Végigmérem õket.

Egy alacsony, barnás, és a magas…

Ó, õ ott volt tegnap! Õt ismerem! Õ akart letartóztatni, de édes.

De nem találhattak rám. Tuti nem azért vannak itt, mert találtak volna valamit, évek óta nem kaptak el, nem most csapott volna le a ménkû.

- Miben segíthetek? – dõlök az ajtónak. Látom, hogy lenéznek mint a majdnem 165 centimre, és a szõkésebb próbál belesni a gyönyörû, fehér lakásomba a fejem fölött.

- Arion… Flyert keressük… Édesapád… nincs itthon?

- ÉN lakok itt – húzom fel az orrom sértetten. – Én vagyok Arion Flyer! És épp nem érek rá.

- Ó – hökken meg. A colosra nézek, végigmérve és tartom a pillantását. Velük nem játszom el a kis naiv szõkét, aki örökölt, nem. Õket le kell koptatni, könyveljenek el egy burzsuj köcsögnek, de utána se fognak buzerálni.

- Lenne pár kérdésünk.

- Nem láttam az igazolványukat – fonom keresztbe a kezem és toppantok pár türelmetlen mozdulattal. Mindketten elõveszik, lassan végigsiklatom rajta a tekintetem. Aha… - Miben segíthetek?

- Csupán pár kérdésrõl lenne szó. Bemehetünk?

- Nem – vonom fel a szemöldököm. – Itt is feltehetik a kérdéseiket.

Látom, hogy összenéznek, de én állom a helyzetet. Épp ettem, csak ne jöjjenek be a lakásomba!

- Az elmúlt napokban egy nagyobb összeget utalt át az egyik számlájáról.

- Igen.

- A bankot kirabolták.

- Ez igencsak kellemetlen. De én miben tudok segíteni?

- Ez gyanús. Átutalni és megszûntetni az egyik számlát, majd a bankot kirabolják. – szólal meg a colos. Emlékeim szerint Scott Hepburn. Nyomozó úr.

- A bank részvényei csökkentek, így nem tartom a pénzem olyan helyen, amiben már nem bízok.

- Feltehetnénk pár személyesebb kérdést? – veszi át a szõke a szót, de én csak Mr Hepburn szemeit nézem, angyali mosollyal. Itt faggatnak, bár itt nincs több lakás, ahogy az alattunk levõ szinten sem, mivel az a lakás is az enyém, nem akarok több idõt rájuk fecsérelni.

- Nem ragaszkodom hozzá – villantom rájuk a tekintetem, egyre sértettebb hangot felütve, holott csak szórakozom rajtuk – Talán vádolnak valamivel?

- Nem hagyhatom így itt. - Leguggol hozzám, kezét félénken rám helyezi testemre. Óvatosan és lassan húzza végig finom kezét a sebeimen. Ahol nagyobb a fájdalom nem tudom visszafojtani hangom felhörgök, ami medve formában morranásnak hangzik. A párduc persze kés elharapni a torkom.

- Nagyon mélyek a sebei. Ehhez az én erõm túl kevés lesz. - szól Seamus felé, aki fogait vicsorgatva néz rá. - El kell menned a barlangba a varázsfûért. - mondja neki halkan, de medve füleimnek köszönhetõen hallom.

- Mi? Nem, nem hagylak itt vele. - csattan fel.

- Nem fogom bántani. – motyogom oda nekik. Nem akarom bántani. Sose tudnék egy nõt bántani.

- Mért nem rakjuk fel a hátamra és visszük el oda. - makacskodik.

- Mert addig én az enyhébb sebeit meggyógyítom. – magyarázza a párducnak. - És jobb, ha nem látja a helyet ahol élünk. - bólint a párduc és nagyot sóhajtok. Pedig milyen jó lett volna tudni hol lakik ez a szépség. - Seamus menj! El tudok szaladni ha gond lenne. Ismerem az erdõ rejtekét. – gyõzi meg végül. Megszabadulva a fekete párductól kettesben maradunk. Nem mozdulok, õ pedig reszketve emeli a kezét pár centire a testem felé eltüntetve a sebek nagy részét. Viszont kezdek elzsibbadni, így megmoccanok amire felpattan. Felülve nyújtom ki felé a mancsomat.

- Ne szaldj el!- szólok utána lágy hangon amire lép hátra még jó párat.

- Jó, nem mozdulok tovább, csak kérlek, ne menj el. – mondom mélyen szemeibe nézve reménykedve, hogy sikerül megnyugtatnom.

- Emberi alakot öltök, úgy kényelmesebb.

- Ne!!! – kiált fel és idõm nincs reagálni, mert õ már szaladni is kezd. Nem hagyhatom megszökni, így felpattanva farkas alakot öltve iramodok utána és beelõzve újra medve alakban állok meg és szelíd szemekkel nézek az övéibe.

- Kérlek… adj egy esélyt nekem. Én nem akarlak bántani. –Mondom teljesen õszintén mélyen a szemeibe nézve, amiben látom a félelmet. Egy kis aranyos perzsa macska alakját veszem fel. Szõrös, bolyhos és nagyon cuki! Hatalmas nagy cica szemekkel nézek fel rá. –Kérlek… ne félj tõlem. –Mondom dorombolós hangon. A lány viszont csak áll és néz le rám, de most így apró termetben nem látom a szemében a vélelmet. Felállva óvatosan megyek oda a lábához és hozzá dörgölõzök. Nagy szemeket meresztek rá amik csillognak és szomorúak.

- E… ezt hogy csinálod? –Kérdi lenézve rám és végre le is guggol hozzám, de nem mer megérinteni.

- Mire gondolsz szépség? –Kérdem elé ülve és hosszan nézek a szemeibe.

- Hogy változtatod a kinézeted. Az elõbb még medve voltál. –Mondja értetlenkedve. –Most pedig… mi is vagy te most tulajdonképpen? –Kérdi meg én pedig teljesen ledöbbenek.

- Hát… én most kérlek szépen egy perzsa macska vagyok. Egy bizonyos faj elõszeretettel tartja háziállatként. Szoba macskaként és házi kedvencnek. –Mondom el rá nézve pislogva. –Az alakom változtatását pedig fajom adományozta képességnek köszönhetõen tudom változtatni.

- Akkor te nem is vagy ember? – kérdezi még nagyobb meglepettséggel.

- Hát tulajdonképpen nem… én egy alakváltó vagyok. –Mondom szemeibe nézve. –De az igazi alakom hasonlít az emberekéhez, csak a fülem kicsit hegyesebb, meg én koránt sem vagyok olyan, mint az emberek. Utálom az erõszakot, de a szeretteim megvédem. – jelentem ki a dolgokat. –Az én nevem Tony… és a tiéd? –Kérdezem meg, bízva benne, hogy végre megtudhatom a nevét.

- Ne… nem is tudom. Nem tudom, hogy bízhatok-e benned. –mondja kétkedõn.

- Nézd… ha bántani akarnálak már rég bántottalak volna nem? Gondold végig logikusan… nem tudod, hogy kerültem eléd, és bármilyen alakot képes vagyok felvenni. Akkor nem bántottalak volna már? –Kérdem oldalra döntve a fejem. A hangom viszont nagyon vicces így, mert nem éppen férfias, de a lányokat egy macska meg szokta nyugtatni és szeretik is a cuki dolgokat. –Kérlek, áruld el a nevedet! –Nézek fel rá hatalmas nagy cica szemekkel kérlelõn, aminek eddig a lányok nem tudtak ellenállni. Viszont a lány szemeiben a bizonytalanságot látom.

- Nem is tudom. –mondja ki és hosszan néz a szemeimbe és úgy látom, mint ha hatna. –Biztos, hogy… hogy nem akarsz bántani? –Kérdi, amire felsóhajtok és felállva emelem fel a bolyhos farkamat az ág felé.

- Nézd szép virágszál… szerinted egy ekkora állat tudna neked valami bajt okozni? Jó oké más alakot is tudok felvenni, de gondolj bele kérlek, ha bántani akartalak volna már rég megtehettem volna. Egy állatot nem bántottam az erdõbe pedig imádom a húst. Egy két õzet jó megkergettem, de nem ejtettem el õket és nem is öltem meg egyet se. Inkább eszem csirke, vagy disznóhúst, amit az emberek tenyésztenek. –Mondom szemeibe nézve õszintén.

- Mit csinálnak az emberek? –Kérdi elkerekedett szemekkel.

- Állatot tartanak. Etetik, nevelgetik a húsáért. –a kérdései alapján még nem igazán járt az emberek között, bár ahogy fél tõlük nem is csodálom.

- Mind ezt azért, hogy ne kelljen vadászniuk? –További kérdések, amit kezdek unni. Macska alakba maradok, de végre nem menekül tõlem. Leül elém én pedig válaszolgatok a kérdéseire mikor vissza ér a párduc. Na ebben az alakban viszont igen csak ki tud rázni a bundácskámból, így a lány ölébe pattanok. A nevét még mindig nem árulta el.

- Ki ez a bundás kis vakarcs? –Morran, mikor lerakja a lány mellé a növényeket.

- Õ Tony. –Mutat be Seamusnak. –Õ a medve, farkas akivel össze verekedtél. –Mondja el amit nem igazán kellett volna. Összébb húzom magam az ölébe.

- Hogy micsoda? –Morran ismét fel. –Mégis mi a fene ez, hogy enyi állatot testesít meg? Ez a kis micsoda mi akar lenni? –Kérdi morranva én pedig felsóhajtok.

- Hé! Ne csináld már ez egy macskafajta… olyan, mint te, csak háziasított miniatürizált változat oké, vili, stim?! –Kérdem kicsit felháborodva és a hátamon is felállítom a szõrt. Olyan jól „elbeszélgettem” végre a lánnyal, míg ez a hülye tulok meg nem jött.

- Te csak ne pattogj itt nekem, mert kirázlak a bundádból ember! –vicsorítja rám a fogait, én pedig a lány karja alá bújok, mert nem akarok nagymacska alakot ölteni, fõleg nem az ölében.

- Seamus! –Szól rá a nagymacska „rokonra”, aki végre vissza vesz és kicsit arrébb ül le és nem veszi le rólam a szemeit. Nagyot sóhajtok és már az ölében ülök le a párducnak háttal és nézek fel a lány szemeibe újra hatalmas nagy, ártatlan, csillogó, kicsit szomorú macskaszemekkel.

- Kéééérlek… áruld el nekem a neved! Biztos olyan csodálatos, mint te magad! –Mondom igazából nevetséges macska hangon.

Élvezettel és nagy irammal futok a fák között, mikor egy kellemes illat csapja meg orrom és kíváncsiságomnak eleget téve lassan indulok meg az illat forrása felé. Farkas alakomban maradok, mivel nem tudom kivel és mivel találkozhatom, és ezen alakomba sokkal gyorsabb vagyok. Hangtalanul közelítem meg az illat forrását, és mikor odaérek, megpillantok egy ilyen gyönyörû törékeny virágszálat egy fekete párduc kíséretében. A párduc kiszúrva engem morogva fordul az engem rejtõ bokor felé.

- Mi a baj Seamus? –kérdezi kedves csilingelõ hangján és felállva lép a párduc mellé és érdeklõdve figyel a bokor felé. Lassan lépek ki ekkor megriadva húzódik vissza.

- Nyugodj meg gyönyörû virágszál! Nem bántalak és nem szándékozom bántani senkit sem. –Mondom mély mégis lágy hangon és próbálom nyugtatni a hölgyet, majd a párducra pillantok. Farkas beszéddel kommunikálok, remélve megérti ez a gyönyörûség. Mondhatjuk, szerencsém van, mert megért így is.

- Ki vagy te? –Kérdi rémült mégis kellemesen csilingelõ hangon, mely simogatja fülem.

- A nevem Tony. Kit tisztelhetek eme gyönyörû törékeny virágszálban? S miért nem láttalak eddig? –Kérdem érdeklõdve kedvesen, de a párduc még mindig nem enged fel. –Nyugodj már meg nagy macskusz. Nem akarok bántani. –Mondom nagyot sóhajtva.

- Ezt én is kérdezhetném tõled? Hogy kerülsz ide? Eddig még nem láttalak az erdõben! Ne… ne közelíts! –Hívja fel figyelmem félõs hangon, mikor kicsit közelebb akarnék menni.

- Miért vagy velem ilyen én… én tényleg nem akarlak bántani. –Mondom kicsit letörve, hogy nem mehetek oda és dörgölõzhetek oda a virágszálhoz, hogy mélyen magamba szippanthassam édes illatát.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. –Mondja félelemtõl csilingelõ hangon.

- Hogy kerülök ide? Nos én kérlek szépen én erre bóklásztam és megéreztem édes finom illatod és a kíváncsiság vezetett el hozzád, na meg az orrom. –Mondom ki õszintén és magam elé nézek. ~Talán ha felvenném emberi alakom, kevésbé félne tõlem.~ Fut végig a gondolat a fejembe és lassan és óvatosan veszem fel elõtte emberi alakom. Hát nem volt jó ötlet. Ahogy felvettem emberi alakom a lány még jobban megrémülve futásnak ered be az erdõ mélyére. –Ne kérlek, ne szaladj el! –Kiáltok utána és utána erednék, de a fekete párduc utamba áll és nem enged. Nem akarom bántani, így inkább nagyot sóhajtva lépek hátrébb felemelve kezeim.

- Jó értettem Seamus. Megyek is! –Mondom hátrálva, de koránt sem feladva, csak elhalasztva a dolgot. Újra farkas alakot öltve indulok el vissza a város felé. Az erdõ szélén veszem fel ismét emberi alakom és haza megyek, de koránt se tudom kiverni a fejembõl azt a szépséget, akit az erdõben láttam. Egész éjjel nem tudok aludni.

~*o*~

Másnap a munkahelyemen olyan vagyok, mint a mosott szar, amiért nem tudtam aludni. Erre a hõség is rátesz egy nagy, nagy lapáttal. A törölközõm folyamatosan vizezem hideg vízzel, hogy egyrészt ébren tartson és elviselhetõbb legyen a hõség. A munkámban is csak rá tudok gondolni és elhatározom, hogy este ismét megkeresem. Remélem, nem fut el ismét elõlem.

Este, ahogy terveztem el is megyek az erdõbe és farkas alakban módszeresen kezdem el azt a finom édes illatot keresni, mely hozzá tartozik. Ahhoz, aki elsõ pillantásra megfogott, és valami azt súgja meg kell szereznem bármibe is kerül.

Szaglászva minden felé keresem a nyomait, és mikor rábukkanok azt keresve próbálom megtalálni a virágszálat. Egészen egy fáig követem az illatát és ott veszítem el. Hiába járom körbe a fát vagy tízszer nem bukkanok illata nyomára. Hirtelen a párduca ugrik rám a fáról és morogva terít le.

- Seamus! –Ismerem fel a párducot és próbálom magamról lerázni, de nem igazán sikerül. Verekedni kezd el velem, hogy távol tartson a virágszáltól. Belém mar hatalmas karmaival a mellsõ lapockámba és fájdalomtól ittasan vonyítok fel. Ekkor megelégelem a dolgot, hogy hagyjam magam és ledobva magamról medve alakot öltve morgom a párducra. –Hagyj békén! –Morranok rá fájdalmasan, mert a sérülésem akkor is megmarad.

A párduc rám fúj, és újra nekem rontana, amikor a virágszál közénk ugrik.

- Elég lesz Seamus. –Szól a párducra, én pedig felnyüszítve adom meg magam lapockám fájdalmának és egy hatalmas fekete medve alakba fekszem el a fa tövébe.

- Én tényleg nem akarlak bántani. –nyöszörgöm fájdalmasan a lányra nézve. –Én csak meg akarlak ismerni. –szavaim õszinték és próbálom elnyomni a fájdalmat, amit a párduc marása okozott.