- Legyen – sóhajt fel Abi. - De csak okosan! – figyelmeztet, mire bólintok, és kézen fogva a táncoló tömegbe vezetem.

Megállok, és a derekára fogom a kezem, Abi pedig próbál táncolni. Látszik, hogy elõször jár ilyen helyen, mert igen béna  a drága, de amikor meglát pár nem éppen finoman táncoló lányt, õ is próbálkozik. Elvégre szexin van felöltözve, kisminkelte magát, és hát nem lehet örökké szende kislány. Szexi mozdulatokkal kezd tekeregni, és a kezeit a feje fölé teszi, miközben elvigyorodom. Nagyon édes, és hamar bejön, de behunyja a szemét, a pofija pedig édesen pirulni kezd. Magamhoz húzom, mire megpördül, háttal nekem. A testünk teljesen összeér, és Abi próbálna elhúzódni, de valaki nekem löki. Úgy tûnik, már nem is zavarja, én pedig baromi jól érzem magam, hogy ilyen jó bõrt tudtam keríteni magamnak. Megéri a fáradtságot, az már biztos. Csinos, már nem is elveszett, tud öltözni, táncolni. Minden, ami nekem kell. Csak kérdés, hogy ennél is vagányabb-e a kicsike. Fejemet a válla fölött tartom, és belecsókolok a nyakának puha, bársonyos bõrébe. Megborzong, felkapja a fejét, és az ajkaink csak pár centire vannak egymástól. De nem csinálok semmit, csak nézem õt, vajon mihez akar kezdeni.

- Igyunk, valamit – suttogja, mire bólintok. Szerintem azt hitte, meg akarom csókolni.

Most õ fog kézen, és vezetni kezd. Egész belejött a kiscsaj, de nem baj. Elõbbi helyünket már befoglalták, de nem baj, máshová telepszünk, és mivel még nem tud választani, két italra bökök az itallapon. Silver tequilát választ, mire elismerõen biccentek.

- Még a végén kiderül, hogy rejtett tehetséged van az italokhoz – mosolygok rá. A bártender kiszolgál minket, citromot és sót is hoz, mire Abi felvonja a szemöldökét. Megfogom a sószórót, majd egy kevés port hintek a kezére, aztán a magaméra.

- Elõször a sót nyald le a kezedrõl, húzd le a piát, aztán harapj a citromba – magyarázom. – Na, gyerünk, egy, kettõ, há – kezdem, majd lenyalom a sót, lehúzom a piát és megeszem a citromot. - Rom,- mondom, és nézem, hogy csinálja. Úgy tûnik, megy neki. - Na, milyen volt? – kérdem.

- Szuper – mondja õszintén. - Jobb volt, mint a másik – közli, aztán témát vált. - Áruld el végre mit is találtál ki! – kér határozottan, mire szélesen elvigyorodom, aztán belekezdek. Elvégre megígértem neki.

- Képzeld ki a hapsi Katyvel… - kuncogok.- Sose találod ki.

- Na, már, mondd! – unszol, és meglöki a vállam.

- Hûha, micsoda kis vadmacska lettél hirtelen – suttogom a fülébe, és hozzá hajolok.

- Jason! Na, már! Ígéret! – mondja határozottan, és keresztbe fonja két karját a mellkasa elõtt.

- Hát jó… Szóval a hapsi, az az öreg… - húzom tovább az agyát, mire a szemeit kezdi forgatni. - A fociedzõ – fejezem be unottan. Elrontotta a játékomat, pedig még szekálni akartam egy kicsit. Abi szemei kistányér méretûre kerekednek, és ezek szerint kellõen megdöbbent. - Igen, igen – fonom össze a karjaimat a mellkasom elõtt. 

-  Azta a picsa… - mondja, majd a szája elé a kapja a kezét. Én csak érdekesen meredek rá, hiszen még nem hallottam káromkodni. De nem haragszom.

- Csak nem – játszom meg az ijedtet. - Egy káromkodás hagyta el Abi ajkait! A kis sátánista!- nevetek fel, mire beleboxol a vállamba. Eközben Abi és a tanár úgy tûnik lelépnek. Együtt. - Mi az? – kérdem hirtelen, bár tudom, hogy mire gondol.

- Mennek – mondja Abi, mire kézen fogom, és elindulunk.

- Akkor mi is megyünk – sóhajtok. - Csak egyet sajnálok… - szólok hátra a vállam felett.

- Na, mit? – kérdez vissza.

- Hogy nem táncoltunk többet – kacsintok. Tényleg szerettem volna még vele táncolni. Jó kis bõr, egyszer tuti meghúzom. Talán többször is, ha úgy adódik. Még nem tudja, hogy az ördöggel játszik.

- Oh, hogy azt… - nevet zavarodottan, majd lassan kiérünk.

Elengedem a kezét, miközben a motoromhoz tartunk, de végig a párocskán tartjuk a szemünket. Taxiba szállnak, és lefogadom, hogy a tanár lakására mennek.

- Lesz még rá alkalom – jegyzi meg halkan, mire ránézek.

- Komolyan beszélsz kicsi lány? – kérdem, mintha nem hinném el. Tudtam, hogy nem lesz könnyû befûzni. Már csak ágyba kéne vinnem. De elõbb vár a munka.

- Ühhüm – válaszol édesen, mire elmosolyodok és bólintok.

Hamarosan követjük is a taxit, ami egy méregdrága ház elõtt áll meg. Ahhoz képest, hogy a pasas tanár, telik neki luxus kéglire, nem mondom. Megállunk a kerítés takarásában, ugyanis egy sarokházról van szó és én pedig fotókat készítek, ahogy bemennek a házba, de elõtte még Katy nekiesik az edzõnek a nyílt és általuk üresnek hitt utcán. Az edzõ felhúzza Katy szoknyáját és beletúr a bugyijába, erre a lány rámarkol férfiasságára. Abi undorodva fordul el, én azonban tovább fotózom. Pasi lévén nem nagyon találom furának a dolgot. Végül bemennek, mielõtt a nyílt utcán dugnának. Öt perc múlva ismét motoron ülünk. Nem szólunk egymáshoz, csak elmegyünk az igazgatóhoz és eljuttatjuk a meglepetéspostát. Abi a képek felõl érdeklõdik, de csak legyintek, hogy semmi gond, elintézem. Ha tudná, mire készülök, biztosan nagyon kiakadna. Õ meg csak bólint, és lassan elindulunk hozzájuk.

Úgy tûnik, senki sem kereste Abit. Felmászunk az emeletre, én pedig megállok a létrán, az ablakkeretnek támaszkodva. Nem lenne jó leesni, a végén összetörném magam.

- Én megyek Abi – mondom könnyedén, miközben a szemeimet azért rajta legeltetem. Isteni alakja van, meg kell hagyni. Jót tesz a szemnek.

Beletúr a hajába, amivel megõrjít, majd leguggol az ablakhoz és a párkányra támaszkodva engem néz. Áthajolok, és ajkaimmal megérintem az övéit, mire beleharap az ajkamba. Felmordulok, és egyik kezemmel a tarkóját támasztva mélyítem a csókot. De õ szakítja meg a csókcsatát.

- Jó éjszakát – mondja, és engem néz, mire biccentek, és lemászom az ablakból.

Hamarosan már a kerten kívül találom magam, a motorom társaságában. Abi az ablakból figyel, ahogy felülök a jármûre, és elhajtok. Kaján vigyor terül szét az ajkaimon. Szereztem egy nõt, szórakoztam, és még koránt sincs vége. A dolgok hétfõ reggel nagyon érdekesen fognak alakulni, azt hiszem.

Mire hazaérek, apám már a tévé elõtt hortyog egy üres sörösüveggel a kezében. Megint kiütötte magát, és vagyok olyan jótét lélek, hogy legalább egy plédet terítsek rá. Aztán megvonom a vállam, és a szobám felé indulok. Fenn van az emeleten, és mikor benyitok, enyhe kupi fogad. Nem zavar, gyorsan lezuhanyzom – saját fürdõm van a szobához, ami nagyon klassz -, aztán benyomom a laptopomat. Muszáj elkezdenem a munkát, mert nem várhat holnapig. A levél már megvan, én most csak annyit teszek, hogy feltöltöm a képeket, meg a videót a gépre. Kissé összerendezem a képeket, és még egy zenét is bevágok alájuk. Egy amolyan csöpögõs számot. Majd holnap még Abivel megdumálom, hogy mit akar. Õ még nem is látta a videót, amit a kis tiniribancról, meg a pasijáról lõttem a klubban. Szerintem érdekelni fogja. Csak nem tudom, hová is töltsem fel. Youtube? Vagy menjen egyenesen az iskolai hálózatra, amit nem olyan nehéz feltörni. Még nem döntöttem. Picit még szöszölök a dologgal, fõleg a képekkel, némelyiket kinagyítom, van, amit régimódira csinálok. A hatás fantasztikus. Lehetne kör-email, akkor mindenki megkapná, és lehet idõzíteni, hogy a diákok hétfõ reggel tudják megnézni. Mondjuk a becsengetés elõtt nem sokkal, amikor már mindenki benn van a suliban. Széles vigyorra húzódik a szám. Igen, ez jó lesz.

~*~

Másnap pontban tízkor ott állok Abi háza elõtt, az utca másik oldalán, szemben a házzal. Egyszerû farmer, fekete ing és fekete bõrdzseki. Semmi cicoma, semmi háló, meg fodor. Most csak így lazán, hanyagul. Már épp hívni akarom Abit, amikor látom, hogy kilép a házból, mögötte meg egy nõ. Olyan középkorú, mint az apám. Ordibál Abivel, aki egy ideig tehetetlenül tûri. Már éppen indulnék, amikor végre megembereli magát, és elindul felém. A nõ meg üvölt, még én is hallom a hangját, de azt nem értem, hogy mit ordibál. Komolyan, nem zavarja, hogy a szomszédok ezt hallják? Néhány járókelõ meg is bámulja õket, amit nem csodálok. Abi végre odaér hozzám, és úgy tûnik, fel van dúlva.

-       - Rossz reggel, drágám? – kérdem cinkos vigyorral, de õ csak morog. – Ne is törõdj vele, épségben hazahozlak.

-       - Nem érdekes – mondja. – Csak megint ki van akadva, mert engedély nélkül lépek le. Veled – néz rám nyomatékosan.

-       - Hát igen, a szülõk engem általában nem kedvelnek. Na, pattanj fel! – nyújtok oda neki egy bukósisakot. Elsõ a biztonság. – Motorozunk egyet, aztán majd valahol megállunk, és elmondom, mit találtam ki.

-       - Örömmel – vidul fel, és felveszi a bukósisakot, majd mikor felülök a motorra, felpattan mögém. – Mehetünk, Jason.

-       - Ahogy akarod, szivi – kuncogok, és már repesztünk is.

Egészen a közeli parkig megyünk, némileg ismerem már a helyet. Ott állunk meg, ahol Abi kosarazni szokott. Persze, most mások foglalták be a pályát, egy helybeli csapatnyi srác. Nem is rosszak, ahogy megállapítom, de hát nincs hely. Így a közeli padok egyikénél állítom le a motort, és pattanunk le róla. A táskám is nálam van, és abban természetesen a laptop. Hoznom kellett volna kaját, de hát, ha jól látom, van itt egy hotdogos, majd ott veszünk valamit, ha éhesek leszünk. Pénz van nálam.

-       - Nos, elmondod, miért is vagyunk itt? – kérdi kíváncsian Abi, miközben kikotorom a laptopomat és bekapcsolom.

-      - Tegnap este gondolkodtam, és némileg elõre is jutottam a bosszúnk második részével – mondom, majd megmutatom neki a képeket, meg az alávágott zenét. Abi szemei elkerekednek, és rám sandít. – Gondoltam, feldobhatnánk a netre, mondjuk az iskolai hálózatra. Vagy a Youtube-ra, és elküldhetnénk minden diáknak és tanárnak a suliban.

-       - De akkor rá fognak jönni, hogy mi voltunk – mondja Abi rémülten. – Ha lebukunk, kirúgnak, mert ez tulajdonképpen bûntény.

-       - Magunknak is elküldjük, szivi – oktatom ki nyugodtan. – Így senki sem jön rá, és nem keveredünk gyanúba. Ráadásul le tudom védeni az IP-címemet, így az visszakövethetetlen. Az öreg Jason tudja, hogy mit csinál, Abi. Bízhatnál egy kicsit bennem – kacsintok rá.

-       - Rendben. Van még valami? – kérdi izgatottan. Ez az! Ráharapott a kicsike.

-       - Nos, van egy video, amit tegnap este készítettem a párocskáról a klubban. Gondoltam, azzal is megfûszerezhetnénk a dolgot – mondom elgondolkodva.

-       - Ha megtesszük, Katy bosszút fog állni – mondja Abi kissé aggodalmas hangon. – Nem fog nyugodni, amíg meg nem találja azt, aki felnyomta.

-      -  Akkor gondoskodnunk kell róla, hogy ne tegye – vonok vállat egyszerûen.

-       - Hogy érted? – jön a kérdés, de csak a fejem rázom.

-       - Mindent a maga idejében, kislány – kuncogok. – Nos, benne vagy egy kis szívatásban? Ha mindenki látja a képeket, meg a videot, tuti mindkettejüket kirúgják.

-       - Benne! Fingassuk meg õket! – bólint határozottan Abi, én pedig csak vigyorgok.

Gyorsan fel is töltök mindent Youtube-ra, majd elkezdem begépelgetni az email-címeket. Nem olyan nehéz a dolog, mert nem sok idõbe telik feltörni a suli rendszerét, és ott automatára állítani a rendszert, hogy mindenkinek elküldje a linkeket. Persze csak hétfõn fogják megkapni, ezt is elmondom Abinek. Így állítottam be, közlöm, mire õ csak bólint. Most már úgysincs visszaút. Katyt meg majd lerendezzük. A pasiját nem, õ nem érdekel. Elõbb a ”méhkirálynõ”, aztán jöhet az udvartartása. Csak szép lassan, egyenként. Nem is hittem volna, hogy ilyen jól fogok szórakozni. Persze idõközben megéhezem, és úgy tûnik, Abi is.

-       - Mit szólnál egy hotdoghoz? – kérdem hirtelen. – Odaát láttam egy árust, ha gondolok, veszek neked egyet. Utána pedig elmehetnénk valahová – kacsintok rá.

-       - Mire gondolsz? – kérdi értetlenül Abi.

-       - Rajtad áll, drága – tárom szét a két karom, miközben felállok. – Amit csak óhajtasz. Ez a te napod, cica!

Abi sóhajtva felkel az ágyról, és az ablakhoz megy. Összefonja két karját a mellkasa elõtt, majd a falnak dõl. Én csak nézem, nem szólok semmit. Ez egy nagy pillanat, és kár lenne veszni hagyni a lehetõséget, hogy megtorolja az õt ért sérelmeket. Én pedig pompásan elszórakozom majd a kislányokkal, de úgy, hogy õ ne tudja meg. Még nem akarom, hogy lássa a másik arcomat, elõször eljátszom neki a laza csávót, de aztán… Majd egyszer… Már elõre élvezem.

- Ha elkapnak – néz rám Abi a válla felett.

- Nem fognak – vigyorgok rá, mert már tudom, hogy benne van a buliban. Belevaló csajszi ez, csak kellett valaki, aki végre felnyitja a pici szemecskéjét.

- Akkor csak meg kell írnom, elmegyünk az igazgatóhoz, bedobjuk a postaládába és vége? – kérdi komolyan, és teljesen felém fordul.

- Kihagytad, hogy kipróbálhatod magad a fotózás terén – nevetek fel félhangosan, mire Abi riadtan néz az ajtó felé.

- Halkabban – kér, és leengedi a kezét, mire elhallgatok. Igaz, az õsei biztos nem vennék jó néven, ha a szobájában találnának. Ezért rühellem a szülõket, kivéve az öregemet. De õ teljesen más tészta. - Hol van a buli? Egyáltalán mit vegyek fel? – kérdi szemlesütve, miközben a pólóját kezdi gyûrögetni. - Életemben nem voltam még hasonló helyen- nézek félre a falamra és egy pontot kezdek el nézni.

- Elvettem a piaszüzességed, most meg elveszem a buliszüzességed?! Ezt nem mondod komolyan? – dõlök hátra az ágyán, miközben rázkódok a visszafojtott nevetéstõl. Ez jó, szóval egy tök szûz kiscsajt fogtam ki. Bár, a ruhái és a viselkedése alapján ez nem volt kérdés. Mint egy apáca, komolyan, csak a fityula hiányzik.

-  Jól van, na, nem mindenki lehet olyan, mint Katy – húzza fel sértõdötten a vállát.

- Befejeztem – támaszkodom fel, és fixírozni kezdem. Jó teste van, vékony, és pont ott kerekedik, ahol kell. - Valami dögöset, ilyen egyszerû kicsilány – vigyorgok, õ pedig a fejét csóválja. A halántékomhoz kapok. - Sok dolgunk van és telik az idõ – sóhajtok fel, majd felállok és mellé lépek. - Mutasd a gardróbod! – szólítom fel, mire teszi, amit mondok.

Elég unalmas szekrény. Inkább bézs színû cuccok, semmi színes, vagy fekete. Nadrágok, kardigánok, pulcsik és szoknyák. Semmi olyan, amiben el lehet menni bulizni, fõleg nem egy ilyen exkluzív klubba. Komolyan, ezen sürgõsen változtatni kell, mert nem lesz ez így jó.

- Neked semmi színes és sötét ruhád nincs? – lepõdöm meg, mire benyúl az akasztós ruhák közé, és kivesz kettõt. Na, ez már valami!

Nagyon jó kis rucijai vannak. Mindkettõ fekete, a térde fölé érnek. Az egyik testhez simuló, sima anyagú a mellrésznél csipkével, ami elfedi, amit el kell. A másik derékban enyhén bõvül, de nem igazán bulis, inkább alkalmi. A szûk inkább buliba való, így egy pár pillanatig méregetem, majd a kezébe adom.

- Ezt vedd fel – mondom, mire Abi szemei kikerekednek.

- Nem – válaszolja egyszerûen, de nem adom fel. Elég ránéznem, és mint mindig, most is beadja a derekát. Szerintem kezd rájönni, hogy velem nem lehet szórakozni. - Soha de soha többé nem veszek fel hasonlót – szögezi le magához véve egy nylonharisnyát is, majd a fürdõbe vonul.

A szobában várom, pedig szívesen megnézném ruha nélkül, de talán majd egy más alkalommal. Nem õ lesz az elsõ kiscsaj, akit meg fogok fektetni, de õ lesz az elsõ szûz kislány. Hirtelen köhintést hallok, és mikor megfordulok, a szemeim elkerekednek. Abi fantasztikusan néz ki, a ruha úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna, a haja besütve és összeborzolva, szemei és szája kifestve, a lábán pedig fekete magas sarkú bokacsizma. Na, igen, nem hiába mondják, hogy ha egy nõ kiöltözik, akkor teljesen megváltozik. Elégedetten néz rám, majd az asztalhoz ül és megírja a levelet Katy nevében, amit borítékba is tesz.

- Indulhatunk – nyújtja át a levelet és a telefonját. Nem értem, miért nem hoz kistáskát. Talán nincs neki, de akkor ez esetben errõl is gondoskodnunk kell. - Csak azt nem tudom, hogy mászok le ebben a cipõben – mereng, majd mosolyogva leveszi a cipõjét. - Mássz le aztán ledobom neked. – Bólintok, majd elindulok az ablakhoz.

- Abi – szólok még neki, mielõtt lemásznék.. - Nagyon dögös vagy – kacsintok, majd lemászok.

A cipõ hamarosan megérkezik a lábaimhoz, és amit azután látok, az minden fiú egyik vágyálma. Abi ruhája olyan rövid, hogy mászás közben tökéletes bepillantást nyerhetek a szoknyája alá. Hm… fekete bugyi, ráadásul csipkés, ha nem tévedek. Élvezet lenne lehámozni róla.

- Fordulj el – suttogja elpirulva, mire megvonom a vállam, és elindulok a motorom felé.

Abi hamarosan megérkezik, miközben én már fenn ülök a nyeregben és elõszedtem a tartalék bukósisakot is, Elfogadja, felcsatolja, majd felül mögém és a derekamba kapaszkodik. Beindítom a motort, és már suhanunk is az éjszakában a klub felé.

~*~

Hamar odaérünk a klubhoz, nem is kell nagyon keresni a város legmenõbb helyét, hiszen kilométeres sor áll a bejáratnál. A bejárat elõtt biztonsági õrök pózolnak, és ellenõrizgetik a személyiket. Fogadok, hogy a nagy többségük hamis, hiszen ide kiskorú nem teheti be a lábát. De semmi gond, tudom én, hogy kell intézni az ilyet, nem elõször lógok be illegálisan egy szórakozóhelyre. Leállítom a motort, majd végignézek a soron, de sem Katyt, sem az udvartartását nem látom. Ezek szerint már benn vannak, ami jó. Vigyorogva nézem, ahogy pár, már látásra is alig tizenöt éves lány fut el sírva a bejárattól. Hát igen, azért az õrök sem hülyék, és egy rosszul megcsinált hamis személyi lebuktatja az embert.

-     - Hogy fogunk bejutni? – kérdi aggódva Abi. – Ide nem engednek be, ha nem múltál el még huszonegy.

-      - Szerinted erre nem gondoltam? – nyúlok a zsebembe, és kapom el a hamis személyit, amely szerint múlt héten lettem nagykorú. – Nem vagyok kezdõ, kislány. Add a személyid, mindjárt felnõttet csinálok belõled.

-      -  Itt a nyílt utcán? – néz közbe.

-    -   Senki sem bámul minket, a vaksi õrök is azzal vannak elfoglalva, hogy az iratokat bámulják, meg a lányokat – mutatok az egyikre, aki feltûnõen stíröli az igencsak rövid ruhában levõ, kifestett sorban álló tiniket. – A sminked tök jó amúgy, simán kinézel huszonegynek, csak egy korrekció kell – mondom, miközben elveszem tõle az igazolványát, majd helyette odaadok egy ugyanolyat. – Ezzel már beengednek.

-     -  De… ez nem bûncselekmény? És egyáltalán, mikor csináltad? – kérdi elhûlve, ahogy nézi nagykorú önmagát.

-      -  Ne kérdezz, és akkor nem kell válaszolnom – vigyorgok rá, õ meg a fejét csóválja. – Mindig van nálam egy-két darab készenlétbe. Csak egy fénykép kellett, azt meg bárhonnan szerez az ember, ha jártas az ilyesmiben. A nevet meg gyerekjáték kicserélni. Majd megmutatom, hogy csinálom. Hidd el, nem én vagyok az egyetlen, Abi, sokan vannak, akik nagy tételben alkotják a hamis személyiket a bulizni vágyó fiataloknak. Katyék is ilyennel jutottak be.

Abi nem szól semmit, a sor pedig lassan haladni kezd. Körülbelül fél óra múlva kerülünk sorra. Lazán megmutatom mindkettõnk személyijét, leperkálom a belépõt, kapunk egy-egy csinos karszalagot, aztán engednek is be minket. Abin látom, hogy ideges, de megfogom a kezét, és befelé húzom. Ha azt látják, hogy idegbeteg, lebukhatunk.

-     -  Légy nyugodt, és viselkedj természetesen, vagy gyanút fognak – súgom a fülébe. – Fõ a lazaság, kisanyám, de ezt is majd megtanulod.

-      -  Úgy tûnik, te gyakran csinálod ezt, de nekem ez az elsõ alkalom – súgja vissza. – Még sosem voltam ilyen helyen.

-      -  Lefogadom, hogy másmilyen helyen sem nagyon – mosolygok pimaszul, mire kapok egy ronda szemöldökráncolást. – Hé, nyugi van, Abi! Csak vicceltem, és oldani akartam a feszültséget. Tudod mit? Igyunk valamit, attól feloldódsz.

-     -  Motorral vagy, biztos jó ötlet, ha iszol? – kérdi aggodalmasan, mire elnevetem magam. – Ez nem vicces!

-     -  Nyugi, sosem iszom annyit, hogy az befolyásolja az ítélõképességemet. Tudom, hol a határ – válaszolom, miközben a bárpulthoz vezetem. – De egy valamit jegyezz meg! Ne hagyd õrizetlenül az italod, és ha valaki hozzád szól, mindig takard le a kezeddel, ha elfordulsz. Ugyanis bármit beleönthetnek, ami lehet szimplán pia, de lehet nagyon kemény drog is. Jobb az elõvigyázatosság. Italt pedig csak tõlem fogadj el, ha pedig üdítõt iszol, vegyél bontatlant! Az üdítõbe szoktak leginkább belekeverni valamit.

Abi figyelmesen hallgat, majd bólint. Hatalmas a tömeg, sokan táncolnak, de az asztaloknál sem igen van már hely. A pultnál találunk két helyet, pont úgy, hogy mindent beláthatunk. Jobb nem is lehetne. Kérek két whiskyt, Abinek persze vízzel, én azonban tisztán iszom. Megpillantom Katyt a szolgái körében, és oldalba bököm a mellettem ülõ lányt, aki szintén oda pillant. Persze látom, hogy automatikusan a poharára siklik a keze, és lefedi. Okos lány, gyorsan tanul.

Katy persze már részeg, kissé dülöngél, miközben szemmel láthatóan, már inkább a harmincas évei felé járó férfit ölelget. És mivel senki sincs közte és köztem, nem zavarnak, hogy elõkapva a mobilomat, néhány képet kattintok róla. Ostoba kis kurva, de megérdemli, amit kapni fog. Bár jó lenne tudni, mirõl is diskurál olyan nagyon a pasival, mert szemmel láthatóan nagyon jól mulat valamin. Talán a reggeli kis cselén, hogy csapdába csalta Abit.

-      -  Szerintem téged beszél ki – mondom könnyedén.

-     -  Honnan gondolod? – kérdi Abi, miközben óvatosan beleiszik az italba. És fintorog. – Ez borzalmas!

-      -  Majd megszokod – legyintek. – Én viszont szeretném közelebbrõl is hallani, hogy mirõl van szó. Nem megyünk közelebb? Fogadok, sokkolná, ha egy ilyen helyen látná az annyira utált, egykori lábtörlõjét.

-      -  Nem akarok bajba kerülni – rázza a fejét. – Mi van, ha valaki lekap? Úgy értem… ha a suliban megtudják…

-      -  Nem fogják, ne aggódj már annyit – mosolygok rá magabiztosan. – És ráadásul, most legalább elégtételt vehetnél rajta, de ha ennyire félsz…

-     -  Nem félek, csak nem akarom, hogy a szüleim esetleg megtudják. Neked fogalmad sincs, hogy milyenek – sóhajt Abi.

-     -  Jól van, jól van, akkor maradj itt, én meg mindjárt jövök – paskolom meg a karját. – El ne mozdulj innen, és ne állj szóba senkivel! És fõleg, ne menj el idegenekkel!

-     -  Nem vagyok gyerek! – húzza fel az orrát sértetten, mire elnevetem magam, majd elindulok Katyék felé.

Melissát nem látom, de nem hinném, hogy beteg. Biztos kiesett a méhkirálynõ kegyeibõl. Csak a többiek vannak itt. Katy, aztán az udvartartásának másik három tagja, Rebecca, Melanie és Daisy. Mindegyikük úgy ki van festve, mintha minimum valami sminkversenyen lennének. De ettõl még nem lettek szebbek. Ízléstelenek, annyi szent. És mindegyik csaj be van csípve, vihorásznak a vezérük megjegyzésein, én pedig azonnal nyomom be a telefon videofelvevõjét, ahogy a közelükbe érve kényelmes, nem feltûnõ helyen vagyok.

-    -   És… és… hukk… képzeld, az… az a kis ri… ribanc úgysem tudja bizonyítani, hogy… hukk… mi loptuk el a papírokat… - vihog Katy. – Még jó, hogy… hukk… jó barátságban vagyok… hukk… mindenkivel, ha érted, mire célzok, szépfiú – néz fel kéjesen az elõtte álló pasira. – Nekem… hukk… senki sem tud… hukk… ellenállni… nem?

-      -  Igaz, te vagy a legszebb csaj, akivel dolgom volt, Katy – simítja meg a pasas Katy arcát. Ahogy jobban megnézem, elhûlve látom, hogy a fickó nem más, mint Mr. Beckett, a fociedzõ. Hú, ez aztán érdekesnek ígérkezik. Tanár-diák viszony? Szép, nagyon szép.

Katy részletesen beszámol arról, hogy lopta ki a kulcsot és az iratokat a szekrénybõl, hogy csempészte be õket Abi szekrényébe. Én pedig vigyorogva hallgatom õket. Azt hiszem, a drága edzõnek is nagyon rossz hétfõje lesz. Mikor mindent végighallgattam, óvatosan visszaosonok Abihez, és kinyomom a felvevõt. Abi a helyén ül, és elég bosszúsnak tûnik, ahogy az a két srác is, akik éppen akkor távoznak, amikor én odaérek.

-     -  Csak nem megpróbáltak felszedni? – kérdem vidáman. – Úgy tûnik, mégiscsak ruha teszi az embert.

-     -  Az két bunkó paraszt volt! – fakad ki Abi dühösen. – Rá akartak venni, hogy menjek velük a folyópartra. Ennyire hülyének néztek?!

-      -  A legtöbb fiú ilyen korban igen ostoba és egyszerû lélek – sóhajtom. – De hogy felvidulj, olyan ajándékot kapsz tõlem, amilyet még szerintem a suli sem látott.

-      -  Mégis, milyet? – kérdi, mire én csak somolygok. – Jason! – néz rám komolyan.

-     -  Nyugi, nyugi, nem itt és nem most, édes – emelem fel a kezem. – Most bulizni fogunk – állok fel, és a kezem nyújtom. – Táncolsz velem? Ígérem, utána elmondom, mirõl is van szó, és szerintem le fogsz sokkolódni – vigyorodom el.

- Nem úgy megy az – sóhajt fel Abi, és az égre néz.

- De ilyen egyszerû az egész – válaszolom komolyan. - Miért nem teszel ellene? Csak azt ne mondd, hogy élvezed a helyzeted!? – Idõközben megérkezünk, és a táskát a hátára veszi. Rám néz, és úgy tûnik, nem tetszik neki, amit mondtam.

- Honnan veszed, hogy nekem tetszik a helyzet?! – tesz egy lépést hátra. - Mibõl gondolod, hogy élvezem, hogy mindig mindent zokszó nélkül teljesítek, nem merek megszólalni, nem merek ellenkezni, nem merem megmondani a véleményem. Ezért is van némi csodálat bennem feléd, mert fel mered vállalni magad! – mutat végig rajtam. - Én nem ilyen vagyok Jason… jó ez így, ahogy van, beletörõdtem ebbe, nekem ez a sorsom. Szó nélkül tennem kell, amit mondanak, jobb a békesség… - mondja, és valahogy nem hiszem el. Az emberek sokszor hajlamosak a szõnyeg alá söpörni a problémát. Egy szót sem szólok, csak felé nyújtok egy bukósisakot és felszállok a motorra.

- Merre? – kérdem kurtán, lezártnak tekintve a témát.

- Ebben az utcában – mutat felfelé. - Második keresztezõdés jobbra és szólok, mikor állj, meg – mondja, mire bólintok.

Megvárom, míg felül mögém és átöleli a derekam, majd nagy sebességgel nekiindulunk. Abi görcsösen kapaszkodik belém, mint aki még nem ült sosem motoron. A házak elsuhannak mellettünk, miközben bekanyarodom abba az utcába, amit mondott. Nem tudom, segíteni akarok-e neki, és azt sem tudom, mit törõdöm vele. Én sosem voltam ilyen megadó típus, nem is érdekelnek az emberek. Végül meghallom Abi hangját, és megállok.

- Sajnálom, az elõbbit – suttogja, majd visszaadja a bukósisakot.

- Melyik házba laksz? – kérdem, figyelmen kívül hagyva, amit mondott.

- Még egy kicsit sétálnom kell, de nem sokat – mosolyodik el.

- ha jól emlékszem arról volt szó, hogy hazáig kísérlek – emlékeztetem finoman.

- Ha édesanyám meglát egy motoron, nagyon mérges lesz – mondja szomorú tekintettel, majd az egyik ház felé tekint. Szép, nagy épület, biztos gazdag emberek laknak itt. - Köszönöm, hogy elhoztál idáig – lép oda hozzám, és egy puszit lehet az arcomra. Mielõtt még lenne idõm reagálni, már el is tûnik.

Még nézek utána egy pár pillanatig, aztán fogom magam, és hazafelé veszem az irányt. Apa már biztosan otthon van, de ha nem, az sem gond. Nem vagyunk amolyan apa-fiú kapcsolatban, inkább úgy vagyunk, mint két haver.

Mikor hazaérek, apa még sehol – az ablakok sötétek, és nem is hallok bentrõl mozgást -, így csak beállítom a motort a garázsba, gondosan bezárom az ajtót, majd belépek a házba. Valószínûleg megint sokáig dolgozik, állapítom meg vállat vonva, ahogy a konyhába igyekszem, hogy némi ehetõt találjak. Miközben a mikróban melegítem a makarónit, eszembe jut Abi. Nem is tudom, mit törõdöm ennyire vele, de talán csak azért, mert jó bõr. Valóban jó kis csajnak tûnik, akit szívesen megdöntenék, de van benne valami más is. Mintha õ sem akarná azt az életet, amit él. Nos, ezért vagyok én itt, hogy megmutassam neki, milyen az igazi élet. Elvigyorodom a gondolatra, hiszen nem elõször mûvelnék ilyesmit. Igaz, eddig mindig olyan csajokkal hozott össze a sors, akik nem féltek semmitõl és majdnem olyanok voltak, mint én. De Abi más, mégis van benne valami tûz, ami vonz, mint lepkét a gyertya lángja.

~*~

Másnap korábban érkezem, mint Abi, de csak alig valamivel, mert amikor leállítom a motorom, és éppen szedném le a táskám, már meg is pillantom. A motor oldalának dõlök, és úgy nézem, ahogy fejét lehajtva felém sétál. Tehát vagy meggondolta magát, vagy pedig azért jön ide, hogy elutasítson. Ám mielõtt odaérne hozzám, az az idióta szõke srác megállítja. Még azt is hallom, mit beszélnek.

- Már korán reggel jótétlelket játszol Abi? – kérdi a szõke, én pedig azt várom, hogy Abi mit fog reagálni.

Ám úgy tûnik, rossz lóra tettem, mert csak áll ott, mint a faszent, lehajtott fejjel. Tiszta birka, már csak a vágóhíd kéne. Fogom magam, vállamra kapom a táskámat, és elindulok az épület felé. Persze a diákok megbámulnak, de mit izgatom én magam emiatt? Már megszoktam, ahogy azt is, hogy levegõnek néznek. Éppen belépnék az épületbe – a legtöbben óvatosan elhúzódnak az utamból -, amikor valaki elkapja a kezem és nem ereszti. Mikor megállok és megfordulok, legnagyobb meglepetésemre, Abivel találom szembe magam.

- Jason… döntöttem… megmutatom a világnak ki is az az Abigal Greanton, de szükségem van a segítségedre – mosolyog rám izgatottan, és várja a reakciómat.

Egy szó nélkül szorítom meg a kezét és húzom magam után, de nem olyan gyorsan, hogy ne tudjon lépést tartani velem. Mindenki döbbenten figyel minket, de nem mernek szólni. A folyosón már elengedem, amikor megpillantom azokat a lányokat, akik valószínûleg ugráltatják. Abi kissé megrettenve bámul a vörös hajú lányra, aki csapatával felénk tart.

-       - Rázd le õket! – mondom egyszerûen, majd ott hagyom.

-       - Jason! – kiált utánam, mire visszanézek rá, de csak vigyorogva integetek.

Kinyitom a szekrényemet, és nekilátok berakodni, meg kivenni, ami az elsõ két órámra kell. Közben hallom, hogy Vöröske éppen az irodalom leckét akarja elkérni Abitõl.

-     -  Hé, Abi, ugye odaadod nekünk is? – kérdi parancsoló hangon a lány. – Tudod, hogy milyen elfoglaltak vagyunk, és nincs idõnk leckét írni.

-      - Én… - mondja halkan Abi, majd rám néz, én pedig bólintok. – Tudod mit, Katy? Keressetek valaki mást, akit csicskáztathattok! – emeli fel a hangját.

-     -  Hallottad ezt, Katy? – kérdi egy szõke, rövid hajú lány. – Hogy mer ez beszélni veled, fõleg azok után, hogy annyit tettél érte? Vigyázz a szádra, ribanc! – mondja most már Abinek. – Van fogalmad, hogy kivel beszélsz? Mutass egy kis tiszteletet, ha nem akarsz visszakerülni a gödör aljára!

-       Hagyjatok békén! – vág vissza Abi, és egyszerûen ellép a lányoktól, majd elindul felém.

Elismerõen nézek rá, és a szekrényéhez kísérem, ami az enyémtõl kettõvel van. De még halljuk Katy hangját.

-     -  Ezt még meg fogod bánni, te kis kurva! – kiabál mérgesen. – Én emeltelek ki a mocsokból, nélkülem egy senki vagy, érted?! Nekem köszönheted, hogy egyáltalán ismernek! De ne félj kisanyám, keservesen megfizetsz még ezért, majd meglátod!

-    -   Ne is figyelj rá! – legyintek, ahogy nézem a méhkirálynõt és sleppjét, amint elvonulnak. A jelenetnek persze a fél iskola szem és fültanúja volt. – Járatja a száját, de nem olyan okos, mint látszik. Lefogadom, hogy valami gazdag kis tyúk, akinek az agya nem tud mást befogadni, mint a pasikat és a ruhákat. Nem érdemes rá, hogy egyáltalán meghalld, amit összehord.

-     -  De Katy Price nagyon gonosz tud lenni, és tudja a módját, hogyan ártson nekem – mondja félõs hangon Abi. – Sajnos tud rólam olyanokat, amikkel igencsak kellemetlen perceket szerezhet nekem.

-       Nos, akkor gondoskodnunk kell róla, hogy ne tehesse meg – nézek rá bíztatóan. – Bízd csak az öreg Jason bácsira a dolgot, lefogadom, hogy ennek a Katynek is van titkolnivalója. Tudod, tapasztalatom szerint mindenkinek van valami sötét titka, amitõl retteg, hogy napvilágra kerülhet. Csak ki kell derítenünk, õ mit takargat.

Úgy tûnik, mintha Abi egy kissé megnyugodna. Ez jó, mert úgy érzem, nagyon jól fogom érezni magam ebben az iskolában. Fõleg, ha tehetek valamit, amivel tényleg feldobhatom a hangulatomat. Katy Price pedig kiváló áldozatnak tûnik.

Az elsõ óránk irodalom, ahol persze a gráciák is megjelennek teljes számban. Hátul ülnek, és egyértelmû, hogy törik valamiben a fejüket, sõt, talán már ki is találtak valamit, mert, ahogy Vöröskére nézek, látom, hogy vigyorog. De nincs idõm arra, hogy jobban szemügyre vegyem, mert a tanár bejön, és elkezdõdik az óra.

~*~

-      - Attól tartok, hogy nem kell sokáig várnunk rá, hogy Katy bosszút álljon – sóhajt fel Abi, mikor ebédnél az egyik asztalnál ülünk.

-     -  Mégis, mi az, amivel árthat neked? – kérdem kíváncsian, és szemügyre veszem azt a valamit, amit ebédnek merészelnek csúfolni. Abi egy szót sem szól, és úgy érzem, komoly oka lehet rá, így nem firtatom. – Azt hiszem, hétfõtõl inkább csomagolok magamnak kaját. Errõl nem tudom megállapítani, mi lehet.

-     -  Úgy néz ki, mint valami tészta, meg hús, de szerintem lehetetlen beazonosítani – kuncog fel Abi. – A menza rejtélye.

-      -  Igen, vajon ki lehet a kajámban? – nevetek én is hangosan, és egy mozdulattal arrébb lököm a tálcát. – Azt hiszem, elment az étvágyam.

Abi szintén félretolja a tálcáját, és mindketten úgy döntünk, hogy inkább sétálunk egyet. Furcsa mód, senki sem próbál belénk kötni. Talán elég volt az, hogy tegnap visszaszóltam annak a nagydarab izomagynak.

Szép idõ van, rengeteg diák van kinn, akik vagy esznek, vagy csevegnek, vagy próbálnak tanulni a délutáni órákra. Végül az egyik lépcsõre ülünk, ami a kapu közelében van.

-     -  Amúgy, van programod a hétvégére? – kérdem Abihez fordulva. Úgy tûnik, a kérdés váratlanul érte, mert meglepetten néz rám.

Csak néz rám, mint aki megkukult, én pedig alig tudom visszatartani a kitörni készülõ nevetést. Hát igen, még mindig sikerül zavarba hoznom a csajokat. Persze a fél étkezde minket bámul, de nem zavar, megszoktam már. Aztán hirtelen egy srác lép oda hozzánk, és Abi vállára teszi a kezét.

- Mivel sikerült így zavarba hoznod zöldfülû? – kérdi rám pillantva a szõke ficsúr, majd választ sem várva folytatja. – Na, mindegy is – néz Abire -, jobban kéne figyelned arra, kivel állsz szóba, nem a te súlycsoportod.

Azzal egyszerûen odébb húzza a lányt, aki látom, hogy tiltakozva. Kaján mosollyal nézek utána. Jössz te még az én utcámba cica, és akkor a hõs lovagod sem lesz ott. Biztos a pasija, és akkor ideje lesz lekoptatni. Az ebédszünetnek azonban lassan vége, és kénytelen vagyok órára menni. Bár lehet, hogy ki kéne hagynom a dupla matekot, ám megígértem apának, hogy nem függesztetem fel magam már az elsõ héten. Holnap már úgyis péntek, majd hétfõn kezdek balhézni, hacsak addig valaki nem köt belém. Tényleg, holnap kémiával kezdek, kíváncsi vagyok, mit fogunk csinálni, hátha hasznosíthatom majd a késõbbiekben.

~*~

Este van, már sötét, én pedig az utcákat járom motorral, ismerkedem a hellyel. Apám nem bánja, ha lelépek, õ úgyis el van foglalva a legújabb épületrobbantás tervezésével. Meg már meg is szoktam a magányt. Az utam szélesebb utcán vezet, amikor hirtelen labdapattogtatás hangja üti meg a fülemet. Leállítom a motort egy ház elõtt, és a hang irányába sietek. Egy elhagyott kosárlabdapályára tévedek, ahol megpillantom Abigalt. Úgy tûnik, nem én vagyok az egyetlen, aki szeret kimaradni késõ este. És igazán ügyes, ahogy kosarazik, fõleg az a félfordulatos kosárra dobás, ami bemegy. Van tehetsége hozzá.

-          Szép dobás volt – mondom, mire hátra fordul, és az arcán mintha páni félelmet látnék. Biztos tõlem ijedt meg. - Ne vágj ilyen rémült fejet, valami rosszat mondtam?- kérdem.

-          Kérlek szépen, ne mond el senkinek, amit láttál – fut a labdáért, majd a táskája felé veszi az irányt.

-          Miért? – kérdem értetlenül.

-          Sajnálom a barátom viselkedését, nem szolgáltál rá, hogy így beszéljen veled – motyogja halkan.

-          Nem neked kellene, bocsánatot kérned – mondom vállat vonva. Igazán csinos lány, sokkal csinosabb, mint az eddigi kapcsolataim.

-          De megteszem – mosolyog rám halványan.

-          Miért nem tudhatják meg, hogy kosarazol? – terelem vissza a beszélgetést az elõbbi témára.

 
-          Nem szeretnék, róla beszélni – válaszolja, és próbál kikerülni, de elkapom a csuklóját. Nem szorítom meg, de érzem, hogy megremeg. - Maradjon ez köztünk, kérlek! – néz rám kétségbeesetten, és próbál szabadulni, de nem engedem. Csak nézek rá, tekintetem a tekintetébe mélyesztve. Most már nem szabadulsz, cica.

-    -   Nem mondom el, ha játszol velem egyet – mondom könnyedén, végül elengedve. – De ha gyõzök, akkor jössz nekem valamivel.

-      -  Ez… zsarolás – mondja óvatosan.

-     -  Nem, mindössze minden játéknak tétje van, tét nélkül semmit sem ér az egész – vonok vállat, és elveszem tõle a labdát. – Öt kosár, nem több, nem kevesebb. Aki elõbb megszerzi, az nyer.

Mire felocsúdhatna, már a pályán futok, pattogtatva a sporteszközt. Annak idején New Yorkban és San Franciscoban sok mindent tanultam az utcakölyköktõl. Többek között kosarazni is. Abi hamarosan utánam fut, és próbálja elvenni tõlem a labdát, de váratlanul felugrom és bezsákolom. Mikor földet érek, õ csak néz rám, úgy tûnik, meglepõdött, de a játék folytatódik.

Sokáig játszunk, mindketten élvezzük, ahogy a labda a levegõben száll, ahogy próbáljuk elvenni egymástól, ahogy sikerül kosarakat dobnunk. De a játék végül az én gyõzelmemmel ér véget 5:3-ra. Ahogy látom, Abi egy kissé csalódott, és mintha meg is lenne szeppenve, de azért a szemembe néz.

-       - Hol tanultál meg így kosarazni? – kérdi végül kíváncsian.

-     -  New Yorkban, meg San Franciscoban és persze Detroitban – mondom, miközben elpakol. – Jó tanáraim voltak, pedig sosem jártam edzésre. Tudod, ha nagyvárosban élsz, akaratlanul is összefutsz itt-ott az úgynevezett ”csõcselékkel.” Csak nem szabad lenézni õket, mert feldühödnek, viszont az esetek többségében szívesen hívtak játszani.

-      -  Sokat költözködtél? – jön az újabb kérdés.

-      - Ja. Vegas, LA, New York, Chicago – mondom. – Apámnak egy építkezési vállalata van, ahol munka van, oda megyünk. De mindenhol van kosárpálya és bunkó gimisek.

-     -  Jason Tomlinson. Várj csak, nem a te apád Big Ted Tomlinson? – csillan fel a szeme, mire bólintok. – Úristen, akkor tudom, ki vagy. Nem lehet könnyû ennyit költözni.

-     -  Már megszoktam – vonok vállat. – Most viszont, van még valami, amirõl nem beszéltünk, Abi, nevezetesen a fizetségemrõl.

-     -  Ó, igaz, nyertél. És… mit kérsz érte? – A hangja ideges, látom, hogy fél, pedig nem akarom megfektetni. Még.

-     -  Egy csókot – kuncogok halkan, mire elpirul. – Mi van, a pasid biztos lesmárolt már, nem? A szõke srác, aki az ebédnél elrángatott tõlem.

-    -   Dawson?! Õ nem… szóval… õ csak amolyan haver. Gyerekkori barát, semmi több – magyarázza. – És tudod…

Mielõtt be tudná fejezni a mondatot, magamhoz húzom, és megcsókolom. Érzem, hogy megremeg a karjaimban, de nem próbál szabadulni. Az ajkai édesek, mint a méz és bársonyosak, mint a rózsaszirmok. Aztán tétován átölel, sõt, óvatosan vissza is csókol. Bizonytalan, és olyan, mint aki még sosem csókolózott ezelõtt. Csak nem ez volt az elsõ csókja? Végül elválnak ajkaink, õ pedig zavartan néz rám, majd elfordul.

-      -  Ennyire rossz volt? – kérdem értetlenül.

-      -  Nem… csak… tudod… én még soha… - hebegi.

-      - Úgy érted, ez volt az elsõ csókod? – kuncogok vidáman, mire végre ismét rám néz. A szemeiben mintha egy kis dühöt látnék. – Nyugi, nincs ezzel semmi gond, jól csináltad, Abi. Elsõnek nem is volt rossz.

-      -  Ha te mondod… - morogja halkan.

-     -  Nos, és lehetek olyan lovagias, hogy hazafuvarozzalak? A szüleid már biztos aggódnak érted – mondom, hiszen tudok néha lovagias is lenni, nem vagyok én pszichopata, vagy legalábbis, ezt még senki sem mondta rám. – A motorom itt áll pár házzal arrébb, és ha nem félsz a motoroktól, szívesen hazaviszlek. Csak hogy tudd, nem sok embert engedek hozzányúlni az én kicsikémhez.

-      -  Miért is ne? – mondja végül, és hamarosan már a motor felé ballagunk.

-     -  Amúgy, téged mindig ennyit csicskáztatnak a többiek, mint ahogy hallottam? – kérdem hirtelen, mire Abi megáll. – Nem mintha rosszat akarnék mondani, de miért hagyod magad? Vágj vissza, ha valami nem tetszik.