- Hát… Ö… Izé… - kezdi zavartan, majd köhint egyet. - Egy könyvet keresek. Méghozzá a rókákról. Tudsz nekem segíteni?
Teljesen lefagyok. Ez most tényleg könyvet keres, vagy pedig arra megy ki a játék, hogy kiderítse, tényleg róka vagyok-e? Kaján vigyorral hajol közelebb, mire elvörösödöm. Nem sok kell hozzá, hogy füleim és farkam előbukkanjanak, akkor pedig nagy bajba fogok kerülni. Valamit motyogok arról, hol találja a könyveket, de hála égnek Yumiko-chan megment. Észreveszi a zavaromat és hátraküld pakolni, amit hálás mosollyal köszönök meg neki, majd pucolok is.
Ám hiába vagyok hátul, érzem az illatát. Tudom, hogy a közelemben van, ez annyira biztos, hogy megint rosszul vagyok, és a mellettem álló nő meg is kérdi, jól vagyok-e. Én csak bólogatok, és mikor érzem, hogy a másik róka távozik, megkönnyebbülök. Nem tudom miért, mióta a családomat elveszítettem, feszélyez más rókák közelsége, ugyanakkor vágyom is rá. Talán túl régóta élek az emberek között és nem tudom már, milyen lehet a saját fajtámmal. Másrészt, az alfa-hímektől kiráz a hideg. A többségük kegyetlen bitorló, akit nem érdekel, hány sub-hímet hág meg. Én is sub-hím vagyok, és semmiképpen nem szeretnék neki behódolni. Ráadásul, Tokiónak ez a része az én felségterületem, még a démonok is tudják, így senki sem mer velem ujjat húzni. Sóhajtok egyet, és folytatom a pakolást, ám nem tudom kiverni őt a fejemből.
~*~
Pontosan hétkor zárunk, mint rendesen. Az étkezdék egy része már bezárt, és a nap is lement, így csak a Hold világít az égen. Mikor kilépek, ásítok egyet és nyújtózom, majd elindulok hazafelé, hogy aludhassak. Épp az egyik étkezde előtt haladok el, amikor valaki megszólít, nekem meg a szívem is megáll majdnem. Felismerem a hangot. Ez ő!
- Tudja bárki az üzletben, hogy mi is vagy valójában? – ugirk elég a tetőről.
Ugrom pár métert, és az ijedtségtől a füleim és a farkam is előbukkannak. Riadtan és bosszúsan nézek végig az étterem és a bolt közötti sikátorban, de sehol senki. Hát persze, már mindenki hazament. Nem szeretem az ilyet, ez a róka a szívbajt hozta rám majdnem.
- Ha valaki most látott volna… - sóhajtok fel kissé megkönnyebbülve, de még túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy vissza tudjak változni.
- Akkor mi történt volna? – lép elém kíváncsian. Ő is szabadjára ereszti erejét. Barna színű fülei és farka van. Igazán jól illik hozzá, de ezek szerint nem erdei népségből való. – Ha meglátnak, egyszerűen arrébb állsz nem? Hiszen könnyen ki lehet az emberek játszani…
- Nem szeretnék. Jól érzem magam a környéken - vallom be, mire mintha kissé megvetően mérne végig.
- Értem. Akkor nagyon régóta errefelé éltek már igaz?
- Nemrég költöztem ide - mondom. Nem kell tudnia, hogy álnéven már párszor éltem Tokióban.
- És lenne kedved esetleg ahhoz, hogy többször találkozz velem? Étterembe is meghívnálak, ha tudsz egy jót - mosolyog rám kedvesen. Nem tűnik emberevőnek, de jobb lesz vele vigyázni. – Az egyetlen, amit a környéken ismerek így pár nap után az már délután bezárt.
Felnevetek és ő is elmosolyodik. Kedvesnek tűnik, habár kissé követelőző, mintha egy klán vezére, vagy minimum alvezére lenne, esetleg a klán vezérének fia. Nem szabad túl hamar megbíznom benne. Végre vissza tudok alakulni emberi formába, bár látom ez nem nyeri el a tetszését. Én azonban biztonságosabban érzem magam így, hiszen ha bárki meglátna rókaalakban, a könnyen a vesztemet okozhatná.
- Hogy hívnak? - kérdem és végigmérem. - És mit keresel a területemen?
- A te területed? - néz rám csodálkozva.
- Az enyém. Én érkeztem ide előbb, szóval igazold magad! - mondom határozottan.
- Akana vagyok az Eho-klánból - válaszol, nekem pedig felszalad a szemöldököm.
Természetesen ismerem az Eho-klánt, mint minden róka, de úgy tudtam, sosem mennek nagyvárosok közelébe, ahol nagyobb az esély rá, hogy lebuknak. Tehát harcos, és talán előőrsnek küldhették, felderítőnek, de az is lehet, hogy elszakadt a klánjától, vagy megszökött, esetleg kirakták. Elgondolkodva nézek végig az arcán, majd bólintok és intek, hogy jöjjön velem. Hallom a lépteit, ahogy utánam jön. Vajon mennyi idős lehet? Még mi rókák is nehezen tudjuk megsaccolni, hogy a fajtársaink mennyi idősek.
- Hány éves vagy? - kérdem felé fordulva. Már ő is visszaalakult.
- Huszonkettő - húzza ki magát büszkén.
- Kiskölyök - nevetem el magam, mire bosszúsan néz rám. - Hozzám képest még rókafióka vagy. Én már majdnem százhatvan éves vagyok.
- Tyűha! - füttyent elismerően. - Akkor jó sok időt tölthettél emberek között.
- Többet, mint szerettem volna - sóhajtok keserűen. - Mi nem voltunk harcos nép. Az én klánom az erdőkben lakozott, ezért is zöld a bundánk. Elrejt minket a kíváncsi szemek elől. De sajnos... - elfordulok.
Mintha megérezné, hogy nem akarok erről beszélni, nem is kérdez többet, de a kezét a vállamra teszi. Talán tényleg nem rossz kölyök ez az Akana, ha jóban lennék vele, lenne végre valaki, aki ugyan nem ugyanabból a klánból való, de fajtárs. Habár, ha most belegondolok, anyám mindig óva intett az Eho-rókáktól, mert azt mesélte, vérszomjas bestiák, akik csak rabolnak, fosztogatnak és fiatal rókafiakat rabolnak, hogy utána megkínozhassák őket. Lehet, hogy Akana is ezzel a szándékkal jött ide, de bunkóság lenne megkérdezni tőle.
Hamarosan finom illat üti meg az orromat. A kedvenc dango-boltom még nyitva van, hiszen Osaka-san mindig tízig tart nyitva, mert tudja, hogy én későn szoktam végezni. Összefut a nyál a számban és ahogy látom, Akana is megérzi a finom illatot és nagyot nyel.
- Gyere, veszek neked dangot - fogom kézen és az üzlet felé húzom, amelyen éppen akkor lép ki Osaka-san. - Jó estét, Osaka-san! - nevetve köszönök rá, mire elmosolyodik.
- Szia, Kitsu! - köszön vissza. - Nahát, csak nem egy barátod?
- Ő Akana, most költözött ide - mutatom be. - Akana, ő Osaka-san, aki a legjobb dangokat árulja a világon - vigyorgok és már megyek is be.
- Jó estét! - hallom Akana hangját, de már benn is van utánam.
Én pedig nem tudok hová lenni az örömtől. Osaka-san a kedvenceimet tartogatta meg nekem. Kicsit elbeszélgetek az öreggel, hogy van, milyen az időjárás, hogy vannak a gyerekek, unokák, és én is mesélek neki egyet és mást. Szeretek idejárni, Osaka-san kedves, idős bácsika, aki mindig mindenkivel kedves és barátságos. Akana is körülnéz, látom, hogy szívesen enne, így mindenből kettőt csomagoltatok és mikor fizetek, még kapunk egy-egy dangos rudacskát ajándékba is. Akana elveszi tőlem a csomagot és köszönés után kilépünk az utcára. Akana kedvtelve eszegeti a dangot, és én is elnyammogok rajta. Ez a kedvenc eledelem, habár tudom, hogy csak édesség, de nem tehetek róla, imádom.
Egy útkereszteződésnél állunk meg. Autók és buszok sietnek végig rajta, a járdán rengeteg ember. Hát igen, este van, mindenki siet haza, vagy bulizni, esetleg még van valami munkája. Nekem át kéne mennem az úton, de nem tudom, hogy Akana merrefelé lakik.
- Te merre? - kérdem kíváncsian.
- Jobbra. És te?
- Át az úton, aztán keresztül azon a kis parkon - mutatom. - A lakásom abban a nagy házban van a park túloldalán - mutatok rá az egyik húszemeletes házra. - Ha szeretnéd, feljöhetsz. Főzök egy teát és megesszük a dangot.
Szemei felcsillannak, de remélem, nem arra gondol. Nem, nem szeretnék még szexet, de jó lenne beszélgetni valakivel, aki nem ember. Talán hallhatok tőle olyan történeteket, amelyeket anyám sosem mesélt el nekem. Ő is láthatja rajtam, hogy szomjazom a saját fajtám meséire, legendáira. Remélem, feljön, bár ez nem felhívás egy keringőre.
Apám azt mondta haladnunk kell a korral. Meg valami olyasmit is, nem folytathatjuk tovább életmódunk folytonosan a föld alatt bujdosva, és háborúzva azokkal a törzsekkel, akiket mi szítottunk fel magunk ellen azzal, hogy kifosztottuk őket, mielőtt minden környékünkben élő klánnal békét kötött volna, az egyik legbefolyásosabb rókacsalád hercegnőjét el is véve feleségül.
Ekkor tudatosult bennem, vénsége az agyára ment, és kezdtem el kidolgozni ellene egy puccsot pár katonával.
Amit… Ha nem szimatol meg, és ver le hadvezéreivel, már átvettem volna kezéből a hatalmat, esélyt adva népemnek az eddigi kényelmes, és laza életük tovább folytatására, ami mindenről szól, csak a földművelésről, állattenyésztésről nem.
Azt hittem, lázongásomért meg is öl, de csak újfent bebizonyította, már nem a régi, amikor fejem lecsapása helyett leütött, hogy valami tokiói kis lakásban ébredjek megkötözve, egyik hozzá hűséges csatlósának társaságában.
Nem is tudom, mit gondolt. Életben hagyásommal csak időt nyert. Ugyanúgy el fogom érni, amit akarok, átveszem tőle a vezetést, miest hazatalálok erdőnkbe.
Emberét egy fél nap alatt sikerült kijátszanom, saját lakásom annak a pénznek egy részéből vettem magamnak, valahol a város másik szegletében, amivel neki kellett volna gazdálkodnia, és élnie itt, az emberek között, valamint etetnie engem is, amíg mint mondta jobb belátásra nem térek, és hazavihet.
De mindegy… Már mindegy.
Hamar visszajutnék a klánhoz az ő segítsége nélkül is. Az ok, ami miatt nem teszem az az, hogy belegondoltam abba, ha egyszer itt vagyok akár szórakozhatok is, felderítve, az emberek mókás világában is élnek-e gyenge, kizsákmányolható klánok.
Olyan szép, és jó lenne az itteniek fiacskáit is elvinni egy-egy körre.
***
Nocsak… Hatalmas vigyorral állok meg, félbehagyva városjáró körutam, majd lépek vissza az elé a könyvesbolt elé, aminél megéreztem egy finom kis róka illatát, nem törölve az utam közben fellökött járókelők dühödt ciccegésével, és nem tudsz vigyázni te huligán kérdéseikkel.
Hetek óta keresgéltem nyomtalanul, egészen eddig egy fajtámbelit se találtam, csak rengeteg mocskos démont, akik ráadásul le is akartak verni.
Errefel most… Ha a szimatom nem csal – márpedig nem szokott - egy igencsak pompás példánnyal hozott össze a sors…
Abban bízok, nem őrzik olyan szigorúan a kicsikét, és támadnak meg, helyesen valami veszélyes elemnek gondolva, amikor észreveszik, mi vagyok, miközben nem húzva az időt hosszas kémkedéssel lépek be az épületbe, hozzá.
Mázlim van, sehol egy őr.
Bár… Azért mégis körbenézek a békesség kedvéért, és csak akkor tapogatom végig tekintetemmel a hatalmas barna szemeivel engem szemlélő kicsikét, aki alig látszik ki a pult mögül, amikor teljesen biztos vagyok abban, szabad a pálya, a környéken csak ő róka rajtam kívül.
Hmm… Nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen rég is láttam már ennyire tüneményes áldozatjelöltet. Csaknem lányos még emberi alakjában is, rövid, fekete haja pedig ugyanúgy csillog, mint tekintete.
Igaz… A fehér póló, a kék nadrág, valamint a köpeny, amit visel nem állnak épp a legjobban neki, de ez egy könnyen megoldható probléma, karmaimmal pár mozdulat alatt megszabadíthatom tőlük, ha arra kerül a sor.
Könnyű dolgom lesz meghódításával úgyis. Túl könnyű.
Hozzá lépek, amikor pedig arról kérdez, miben segíthet, megpróbálok egy normális választ kitalálni ahelyett, hogy kisegíthetsz szépségem, ha gondolod még itt is, de nem valami könyvvel.
- Hát… Ö… Izé… - kezdem zavartan, majd egy köhintéssel erőt véve nevetésem felett folytatom:
- Egy könyvet keresek. Méghozzá a rókákról. Tudsz nekem segíteni?
Teljesen lefagy szavaim hatására, mielőtt motyogni kezdene valamit válaszként, amit nem is értek, még éles hallásommal sem, kaján vigyorral hajolok közelebb arcához hátha így. Vagy ha nem, hát nem. Nekem úgy is jó lesz, ha zavara miatt, ami immár kis pír formájában arcára is kiült fülecskéi, vagy farkincája előugranak.
Azt a cirkuszt szerintem munkatársai is biztos annyira díjaznák, mint én.
Csak azért ússza meg a produkciót, mert a mellette álldogáló lány megzavar minket, és maga felé terelve figyelmünk elküldi a közelemből azzal, hogy, menjen hátra, segítsen a pakolásban, mert úgy látja, érkezett pár doboz új manga.
A kicsike biccent szavaira, és már fut is.
Cöhh… Kijátszott egy ember.
Ráadásul olyan fölényes vigyorral nézi elképedésem… Mintha úgy gondolná, sokáig távol tudna tartani tőle.
A legszebb mosolyommal köszönöm meg kedvességét, amikor útbaigazít, kicsit se mutatom ki tovább bosszúságom, mielőtt egy utolsó pillantást vetve a dobozokkal visszatérő csöppségre indulnék el arrafelé amerre mutatta, hogy amikor elérem a polcokat, úgy tegyek, mintha a könyveket nézném.
Persze szemeim még mindig a rókucin, akit ha jól hallottam azt a mellette álló nőt, aki megkérdezte tőle, tényleg minden rendben van-e vele, Kitsunak hívnak.
Kitsu…
Még amikor mosolyogva fizetek az egyik könyvért, amit azért vettem, mégse távozzak üres kézzel is csak ő jár fejemben. Valamint az, hogy hogyan is találkozhatnék vele zavaró tényezők nélkül.
Főleg, hogy úgy érzem bántja távozásom. Mintha magányos lenne…
Az üzlet melletti étterem adja meg a választ terveimre, itt letelepedve az egyik kinti kis asztalkánál kezdek el olvasgatni, miután rendelek egy adag sültet.
Úgy érzem, a könyvvel, és az ételekkel jól elleszek itt. Azt meg úgyis látnám, ha nem erre indulna el.
***
- Tudja bárki az üzletben, hogy mi is vagy valójában? – ugrok le elé a tetőről köszönés helyett. Az étterem sajnos hamar bezárt, muszáj volt ott sütkérezve előbb a nap, majd a holdfényben várnom arra, befejezze a munkáját, és kijöjjön a könyvesboltból.
Szerencsémre ő maradt az üzletben legtovább, ezért már a többi ember nincs a közelében.
Hirtelen feltűnésemtől pár métert ugrik ijedtében, de amikor morcosan rámnézve megjegyzi, megijesztettem legalább már láthatom eredeti alakját is, amit rémülete miatt vett fel.
Zöld színű fülecskék, és farkinca, amik hihetetlenül puhának, és bolyhosnak tűnnek még messziről is, valamint hatalmas sárga szemecskék.
Félve néz körbe, majd vonul be az étterem, és a könyvesbolt közötti sikátorba.
- Ha valaki most látott volna… - sóhajt fel kicsit megkönnyebbültebben, de teljesen emberré visszaváltozni zaklatottsága miatt még nem tud.
- Akkor mi történt volna? – lépek elé kíváncsian. Most, hogy sötét van, én is szabadjára engedtem füleim, farkam. – Ha meglátnak, egyszerűen arrébb állsz nem? Hiszen könnyen ki lehet az emberek játszani…
- Nem szeretnék. Jól érzem magam a környéken. – ohh… Szóval ezért titkolja kilétét, és hagyja ugráltassák. Mióta élhet itt a városban?
- Értem. Akkor nagyon régóta errefelé éltek már igaz?
- Nemrég költöztem ide. – ahha… Ez tömör volt. De úgy érzem nem is akar tovább a témával, foglalkozni. Talán egyedül van, mert őt is elküldték…
- És lenne kedved esetleg ahhoz, hogy többször találkozz velem? Étterembe is meghívnálak, ha tudsz egy jót. – mosolygok rá kedvesen. – Az egyetlen, amit a környéken ismerek így pár nap után az már délután bezárt.
Felnevet, kuncogásán én is elmosolyodok, de ettől függetlenül még csupa fül vagyok, kíváncsian várom válaszát.
Remélem, az ijesztgetésem miatt nem ábrándult ki belőlem, és hajlandó csatlakozni hozzám. Vele aztán az elvileges büntetésem tényleg más értelmet nyerne. És ki tudja… Talán ha itt nem érzi jól magát, elvihetném majd a klánhoz is, ami hamarosan az enyém lesz.
Lustán nyújtózom egyet a meleg napsütésben. Fenn vagyok az iskola tetején és ma igazán nincs kedvem semmihez. Talán jobb is, mert a reggeli csínyemért az a srác még mindig el akar kapni. Pedig nem is csináltam semmit, mindössze elejtettem egy banánhéjat a járdán. Tehetek én róla, hogy pont rálépett azzal a nagy lábával és utána egyből engem kezdett el hajkurászni az udvaron? Én viszont gyorsabb vagyok nála, és most kénytelen vagyok meglapulni az ebédszünetben, míg fel nem adja. A kezembe veszek egy dangós pálcikát. Imádom a dangót, egész nap el tudnám eszegetni itt a tetőn, miközben újabb csínyeken töröm a fejem. De talán ma nem kéne annyira kiborítani az embereket, már így is túl sok van a rovásomon és a végén innen is mehetek el. Pedig szeretem Tokiót, szép város és sok benne a látnivaló. Az egyetlen gond, hogy nincsenek rókák. Ettől kissé magányosnak érzem magam, mert hiába az iskola, a könyvesbolt, meg a kedvenc sütizőm, mégsem vagyok a fajtársaim között. És egy róka csak a klánjával teljes. Felsóhajtok, és hogy elűzzem a nyomasztó gondolatokat, falatozni kezdek.
Pont a becsengetésre végzek és pucolok is le az osztályba. Már csak két órám van, és mehetek is dolgozni. Az mindig lefoglal. Szeretem a könyveket, az illatukat, a szavakat, a képeket. És nem is nehéz munka, csak néha kell cipekedni.
Az osztályba érve a helyemre ülök, és várjuk a tanárt. Nem igazán vannak barátaim, csak az előttem ülő sráccal szoktam beszélgetni. Azóta az eset óta senkit sem engedek közel magamhoz. Tapasztalatból tudom, hogy az emberek és más lények nem kedvelik a rókákat, holott mi legfeljebb egymás ellen viselünk hadat, az embereket nem bántjuk. Mégis, idegenkedve tekintenek rám, és éppen ezért kell vigyáznom, ki ne derüljön, hogy nem vagyok ember.
- Hé, Kitsu! - szólít meg Akira, az előttem ülő, szőkére festett hajú srác. - Jössz ma este bulizni?
- Nem tudok - rázom a fejem. - Melózok és örülök, ha utána sikerül elkeverednem hazáig. Talán máskor.
- Mindig máskor, mi? Mintha kerülnél minket - vigyorog rám, de csak vállat vonok. - Egyszer úgyis elcibállak, csak várj!
Bólintok. Valóban nem szívesen lógok együtt Akira haverjaival. Egyszer bemutatta őket nekem, és úgy éreztem, nem nekem való társaság. Azt sem értem, ő miért lóg velük, mert nem illik abba a közegbe. Habár, arra már rájöttem, sokszor az emberek inkább nem akarnak kilógni, és egyedül lenni, ezért olyanokkal lógnak, akikkel nem is pendülnek egy húron. Igazság szerint nem akartam soha elmondani Akirának, hogy a haverjai valójában nem emberek, hanem démonok. Nem hitt volna nekem, vagy megharagudott volna rám, és mivel ő az egyetlen az osztályban, akivel jóban vagyok, nem akarom elveszíteni a barátságát. Így úgy döntöttem, megtartom magamnak az információt.
~*~
Az óráknak pontosan fél háromkor van vége, én pedig sietve kapom össze a cuccaimat és már indulok is. Háromtól dolgozom, és hála égnek, csak két sarokra van az a nagy könyvesbolt, ahol állást kaptam még egy fél éve. Na igen, hamis személyi, lakcímkártya, meg mindenféle kellett hozzá, de a hozzám hasonló rókák már tudják mit hol tudnak beszerezni. Pontosan három előtt tíz perccel esem be a boltba, ahol a főnök, Okada-san már vár rám.
- Jó napot, főnök! - köszönök neki meghajolva. - Most időben jöttem - rávigyorgok, mire mordul egyet.
- Kivételes eset, Kitsu - mondja. - Öltözz át!
Ismét meghajolok, majd hátramegyek. Mindenki Kitsunak szólít, bár van rendes nevem is, de sokak szerint olyan rókás az arcom, meg a szemeim, hogy inkább így hívnak. Én meg nem ellenkezem. Ha tudnák az igazat, tuti kinyúlnának. Gondosan beteszem a táskámat a szekrénykémbe, majd lekapom az iskolai egyenruhám és átöltözöm egy kék nadrágba, fehér ingbe és felveszem a kék színű, nevemmel és az üzlet logójával díszített kötényt. Kissé felborzolom a hajam, és megnézem magam a tükörben. Tetszem magamnak. A hajam most is fekete, mint mindig, a szemeim pedig sötétbarnák.
Mikor kész vagyok előremegyek és beállok a pult mögé. Okada-san azonnal a kezembe ad egy dobozt, hogy a megfelelő helyekre tegyem a könyveket, meg nézzek kissé körül, hogy minden rendben van-e, nem dobálták-e megint össze-vissza a vásárlók a könyveket. Ilyesmi elő szokott fordulni, így már megyek is.
A pakolás végeztével körbejárok, de minden rendben van nagyjából, csak pár manga keveredett a fantasy-részlegbe, a fene se tudja hogyan, holott az a bolt másik felében van. Talán a kedves olvasó lusta volt visszagyalogolni vele. Van ilyen, de nem húzom fel magam, csak mosolyogva viszem vissza a kötetet a helyére. Ezt a mangát már amúgyis kiolvastam, nem lenne értelme belekukkantani.
Mikor mindennel kész vagyok, visszaállok a helyemre, ahol már vár a társam, egy lány személyében. Ő Yumiko, aki két évvel idősebb nálam, és szintén diákmunkán van itt. Csinos lány, de őszintén, semmit sem mozgat meg bennem, ráadásul van barátja, aki a szemközti kávézóban dolgozik pincérként. Mi csak jóban vagyunk, már amennyit beszélgetünk. Rajtam kívül még egy fiú ikerpár dolgozik itt, Sho és Shinya, akik mindketten húszévesek, így mindenki engem cseszeget, ha valami baja van, lévén én vagyok a legfiatalabb. Ja, látszatra, holott valójában mindenkinél idősebb vagyok. Yumiko éppen egy vevővel van elfoglalva, én pedig a kasszámat ellenőrzöm. Az ikrek meg hátul vannak, és valamit rámolnak.
Nincsenek sokan, csak pár fiatal lány, akik mindig kiszúrnak maguknak és most is engem lesve trécselnek egymással. Kár, hogy nem fiúk, akkor talán még érdekelne is a dolog.
Már ott tartok, hogy ez a nap is unalmasan fog eltelni, amikor fura aurát érzek. Ez nem lehet! Azt hittem, Tokióban én vagyok az egyetlen. A füleimet hegyezem és a szemeim kerekre tágulnak a döbbenettől, amikor nyílik az ajtó és besétál rajta ő! Yumiko is észreveszi a változást, de csak rajtam.
- Mi a baj, Kitsu-kun? - kérdi halkan, majd az idegenre mered. - Ismered?
Megrázom a fejem, és egyre az idegent bámulom, aki szintén megérezhetett engem, mert felém fordul és elvigyorodik. Majd elindul felém. Most már jobban is szemügyre veszem. Szakadt ruha van rajta, de nem látszik szegénynek. A karjain kötések, mintha verekedett volna, de nem érzek vérszagot. Haja szőkésbarna, szélfútta, szemei barnás-zöldes színben csillognak. Arca nagyon csinos, termete magas és vékony. Igazán elbűvölő fiú, és ráadásul... róka. Róka, mint én, ezt első pillantásra leszűrtem, még akkor is, ha ő is elrejti a füleit és farkát. A pulthoz lép, és hanyagul rátámaszkodik. Ez egy alfa-hím, semmi kétség, a kisugárzása, a tekintete, a mosolya, a járása...
- Miben segíthetek? - kérdem végül egy kedves mosoly kíséretében. Csak el ne árulja magát, mert akkor mindennek vége és nem szeretnék itt balhét.
Remeg az egész testem, lábaim, kezeim ólomnehezek. Felnyílnak szemeim, és halk, rekedtes kiáltással hunyom be ismét. Szinte kiégette szememet a fény...
- Mica? - Ismerős, mély hang. Peter... ez az ő hangja.
- Bántja a szemem a fény – suttogom, egyik nehéz kezemet szemem elé teszem. Furcsa, olyan hideg a bőröm.
- Rendben, eloltottam a gyertyát.
Gyertya? Egy gyertya lángja okozott ilyen erős fényt?
Felnyílnak szemeim, a fölém hajló arcot meglátva eszembe jut minden. Az ajtó... emlékszem, az ajtóig jutottam.
- Mi történt? – suttogom, de nem válaszol. Olyan száraz a szám... – Szomjas vagyok, kérek vizet.
Egy poharat nyújt felém. Ülő helyzetbe tápászkodom, de segít nekem, mert visszaesnék a párnákra. Számhoz tartja a poharat, belekortyolok és felfordul a gyomrom, öklendezni kezdek.
- Ez a víz... büdös...
- Nem, nem az. Ez friss víz.
Értetlenül nézek rá. Tökéletesen látok mindent, túlságosan is. Az arca földöntúli fehérséggel ragyog, mintha valamiféle misztikus aura venné körül. Felemelem a kezem, ugyanaz a sápadtság és ragyogás. Mi ez?
- Meghaltam? – suttogom.
- Igen és nem. Most már a fajunkhoz tartozol te is.
Csodálkozva nézek rá, visszafektet az ágyra és az arcomat figyeli, hosszú hajamat simítja végig ujjaival.
- Vámpírt csináltál belőlem?
Rémület szorítja össze a torkomat, képtelen vagyok lélegezni.
- Igen. Még gyenge vagy, az átváltozás folyamatban van. Vérre van szükséged.
- Nem! – kiáltom elhalón. – Én nem vagyok képes...
Egy csókkal folytja belém a szavakat.
- De igen, Mica. Képes leszel rá. Lassan és biztosan átalakul a lelked, míg végül ugyanolyan könyörtelen vadász leszel, mint mi mindannyian. Nem lesz nehéz dolgod, hiszen gyönyörű vagy, s a véremnek köszönhetően még sokkal szebb lettél.
Könnybe lábadt szemekkel hallgatom.
- Miért tetted?
- Meghaltál volna, pedig magamnak akarlak teljesen. Enned kell. Gyere ide...
Gyengéd suttogásának, és fejemet fogó, irányító kezének engedelmeskedve felülök, és nyakára hajtom fejem. Érzem bőrének illatát, melegségét, s ahogy megérintem számmal, az erekben forrón kerengő vért a torkomban érzem... szinte. Kinyitom a szám, nyelvemmel megérintem fogaimat. Nem érzem nagynak őket.
- Harapj meg – súgja, lágyan végigsimítja meztelen hátamat, és ettől olyan erős éhség áramlik szét bennem, hogy fájdalmasan mar a gyomromba. Halk nyögéssel mélyesztem fogaimat bőrébe, meglepően könnyen megy. Vére számba zúdul, kéjes borzongással tölt el. – Jól van. Igyál amennyi kell...
Néhány órával később, kiimbolygok a fürdőszobába, az ágyon pihenő Petert magam mögött hagyom. Megszokásból feloltom a lámpát, az erős fénytől összerándulok és halkan felkiáltva kapom kezeimet az arcom elé. Peter már mögöttem áll.
- Semmi baj. Idővel hozzászoksz majd a fényhez. Inkább nézz most a tükörbe.
Szót fogadva hunyorgok a nagy tükör felé, a döbbenettől pedig tátva marad a szám.
- Ez én vagyok... és mégsem – suttogom. Bőröm fehér, hibátlan. Arcom keskenyebb és finomabbak lettek az arcvonásaim. Szemeim nagyobbak lettek, és mintha drágakövek lennének, úgy szikráznak a fényben, ahogy forgatom arcomat, annál jobban csillognak. Hajam hosszabb, dúsabb és selymesebb. Megérintem vállaimra hulló tincseimet, elcsodálkozom kezemen. Kissé hosszabbak a körmeim, gyöngyházszínűek és hegyesebbek. Gyilkolásra teremtett szépséges kezek.
Hófehér mellkasomon simítanak végig Peter kezei, rózsaszín mellbimbómat cirógatja finoman, és ez az apró érintés is olyan elemi erővel hat rám, hogy teljesen elgyengülök.
*
- Mica! Mica! Mica! Mica! Mica!
A kántálástól rezeg a stadion. Az öltözőben is hallom, de nem foglalkozom vele.
- Mica... – elhaló sóhajjal ernyed el karjaimban a fiatal lány.
- Elég lesz, Mica – dörmögi egy mély hang. Az egyetlen, amelyre hallgatok hónapok óta. Még akkor is meghallom és elfogadom, ha vastag vérköd borítja be agyamat. Felemelem a fejem, lenyalom a szám sarkán csorduló vért. Merevedésem keményen ágaskodik nadrágomban, elengedem a földre hanyatló testet, és a következő törtmásodpercben már a kanapén ülő Peter ölében ülök. Mohón, vágyakozva csókolom mosolygó száját. Felajzva dörgölőzöm hozzá, testemre tapadó fekete bőrnadrágom útban van. Emberfeletti gyorsasággal hámozom le magamról, s újra ajkaiba marva mászom rá.
Tíz perccel később, ragyogó bőrrel, csillogó szemekkel és csábító mosollyal lépek a közönség elé.
Sikoltó rajongók, csodálat és imádat.
Hangom a magasba ível, elvarázsolom őket, mindenki rabjává válik különleges hangomnak, de az egyetlen aki számít a színpad szélén áll. Mosolya maga a mennyország, tekintete összefonódik az enyémmel.
Szerelmes dal. Neki éneklem... annak, akié a szívem és akinek a szíve az enyém.
Fémes vér illata tölti be orromat, az ő édes illatával keveredve, lusta tekintettel meredek a plafonra, lihegve. Mocorgásának hangja csiklandozza fülem. Alattam nedves a lepedő, ujjaimmal megszorongatom gyengén az anyagot, és meghúzom, de meglepően könnyen csúszik felém. Zihálva, lassan emelem fel fejem. Nincs itt.
- Peter – halk nyöszörgése eljut fülemig, kiéleződött érzékeimmel azonnal meghallom. A másik irányba fordulok, és maszatos vörös csíkokat látok először a fehér ajtón, tekintetem azonnal lejjebb siklik, és meglátom elterülve a földön, hófehér bőrén a szétkenődött vérét.
Kihalt szívem produkál egy fél dobbanást. Feloldódik bennem forró vérének maradványai.
Fájdalom… félelem…
Megnyalom ajkaimat…
Halálfélelem.
Bőröm fagyossá válik, libabőrös lesz attól, hogy érzékelem testét, amely fokozatosan hűl le. Ujjaim egyre erősebben szorulnak meg a véres lepedőn, halkan reccsen.
Meg fog halni… a szemem előtt…
Nem először látnék ilyet, nem újdonság számomra, mégis… Minden izmom lázas fájdalomban ég attól, hogy visszafogom magam.
Hagynom kéne meghalni, nem telne sokba elsimítani az ügyet. Nem lenne könnyű, de megoldhatnám, csak hagynom kell.
Öklöm már olyan erősen szorul össze, hogy körmeim a tenyerembe vájnak.
Miért érzem azt, hogy meg akarom menteni?
„Kívánlak... vágyom rád... csak én akarlak... ...táplálni... téged... csak az én testemet használd... a véremmel és a kéjjel akarlak... táplálni...”
Szavai a fülemben visszhangzanak, felhúzom egyik lábam. Mellkasomban, a kihalt pumpáló szerv egy újabb lüktetéssel borzolja össze gonfolataimat.
Mica… Nem bírom…
Felpattanok az ágyról, Húzom magam után a lepedőt is, morogva rádobom, majd mellé guggolva az ölembe veszem törékeny testét.
- Mica… - dörmögöm, óvatosan megrázva Őt.
Semmi válasz. Két ujjamat torkához nyomom, közben komor tekintettel figyelem arcát. Pillái remegnek egyre lassabban, ajkai résnyire nyitva és sápadtak. Pulzusa egyre ritkább. Összeszorítom ajkaimat.
A vértabletta már nem segítene rajta, csak lassítanám a folyamatot. Összeszorítom szemhéjaimat, elernyedt testét szorongatom, mellkasomba préselem.
Nem halhat meg…
Megőrültem…
Ez a fiú őrjített meg.
Kell nekem… Akarom… Érezni akarom… Magamnak akarom…
Mégis azt akartam, hogy gyűlöljön… mert nem voltam képes elviselni egy ember érzéseit… Azt akartam, hogy gyűlöljön, hogy ne érezzem azt, hogy megváltoztatott belül valamit. Pedig így van… Megőrülök, ha itt hal meg.
Mégis meg kell ölnöm.
Remegve tapasztom számat nyakára.
Megöllek azért, hogy újjá születhess.
Fogaim puhán ütik át a bársonyos, kihűlt bőrt, vérének íze gyönyörrel áraszt el. Lassan halkulnak el szívverései.
Felhajolva róla felemelem egyik kezem, fogammal mély sebet ejtek csuklómon, öklömet összeszorítva csepegtetem saját vérem ajkai közé, az ujjamra folyt cseppeket a nyakán lévő sebekre kenem.
Éledj fel… Kelj fel… Kelj fel, a francba is…
Óvatosan visszahajolok arcához, ajkaimat lassan az övéire fonom.
Durván csókol meg, bőrömbe vájnak körmei. Fájdalmas nyögéssel rándulok össze, saját vérem sós és fémes íze a számban.
Hirtelen, fájdalmasan hatol belém. Felsikoltok a fájdalomtól, könnyeim kicsordulnak, mégis dereka köré fonom remegő lábaimat, és szétárad testemben a kéj. Milyen ellentmondásos... élvezem, hogy bánt engem...?!
Sikoltok és nyögök... még... még... ne hagyd abba... Peter...
Szétrobban testemben a felgyülemlett feszültség, gyönyör rázza minden porcikámat, úgy érzem meghalok...
- Micah...
Távolbol szűrődik felém hörgése, majd ahogy magamhoz térek, egyre erősebb fájdalommal jár, ahogy bennem mozog. Keményen, kíméletlenül... csinálja... fáj... fáj... mindenem...
- Gyűlölj.
Annyira fáj... szinte széthasadok, már a lábaimat sem érzem, csak saját vérem szagát, és a pokoli kínt.
- Mondd ki! – lihegi a fülembe, körmeit érzem, a fájdalomtól már csillagokat látok. Miért akarja, hogy gyűlöljem...? Ez lenne a helyes... igen... hiszen most is fájdalmat okoz nekem, bánt engem...
- Mondd, hogy gyűlölsz! – kiáltja mélyen zengő hangján, majd felordít és megfeszül rajtam, teste görcsösen rángatózva nehezedik rám.
*
Azt hiszem... órák telhettek el, vagy csak néhány másodperc. Nem tudom. Ő legördül rólam, szemei behunyva. Oldalamra fordulok nehezen, és kábán támaszkodom karomra. Valamin megcsúszik a kezem, visszahanyatlom a párnára. Csodálkozva nézek le... ez az... én vérem?
Istenem... tiszta vér vagyok... mindenem tiszta vér!
A fájdalom pedig... nem tudok rá fókuszálni, mert mindenhol érzem... mindenhol...
Fázom...
Az ajtóig eljutok valahogy, de vértől nedves kezeim lecsúsznak a kilincsről. Ahogy lassan egyre lejjebb csúszom, a fehér ajtón végigcsúszó tenyereim széles, vörös csíkot rajzolnak rá, akár valami absztrakt festmény egy vásznon.
Nem… nem hagyhatom magam elpuhulni csak azért, mert életben kellett hagynom ezt a kölyköt. Halkan morogva fordulok felé, már hátán fekszik, kisimult arcocskával. Valami mocorog bennem, ami most nem a fenevad, és ez nagyon idegesít… Lerántom róla a takarót, csak megrezzen, de nem ébred fel. Felé kerekedek, leszaggatom róla a ruhát, vággyal teli éhséggel csókolom végig testét. Még mindig nem teltem be vele eléggé. Még mindig vágyom rá, már puszta látványa is kiéhezetté tesz.
Apró, vékony karmolást ejtek meg combja belső felén, nyelvemmel bebarangolom apró péniszét, kis zacskóit.
Felsóhajt, és végre felébred, nevem csusszan ki szájacskáján.
- Ideje volt már, hogy felébredj... Kezdtem nagyon unatkozni. – dörmögöm combjára, majd lehunyom szemem, és kicsit meg is szívom azon a folton a bőrt. Megremeg, lábacskáival több helyet biztosít nekem, és amikor felpillantok rá, keze a hasán siklik, megdobban bennem újra az érzés, s mire a tekintetét észreveszem, belém nyilall az érzés, nem csak lüktet. Vágy lakozik a szemeiben… az illatában… a lényében.
Fejecskéjébe nézek, hogy hallhassam gondolatait, de csak az utolsó foszlányt kapom el „... és vérrel”. Nem tudom értelmezni, viszont határtalan kíváncsiságom szabadjára engedem. Tudni akarom…
- Mire gondolsz most, Mica? – duruzsolom dőrébe, fogva tartva tekintetét. Sóhajtozik, szemei homályosan, édesen csillan bennük a vágy.
- Nem tudom… - zihálja kábán, összeszűkül tekintetem. Nem cicám… Nem menekülsz.
- Dehogynem. Érzem rajtad a vágy illatát, ezt nem tudod letagadni. Szóval, mire gondoltál? – kivörösödik szép arca, kis tenyerei mögé próbál rejtőzni, de mindhiába. Ágyékán köröz nyelvem, reszketeg sóhajjal feszül meg, a kéj kiül arcára, és gyönyörködöm benne. De akkor is hallani akarom. – Mondd ki
- Nem bírom... ahh... nhhh... – Először tenyeremmel simítom végig combocskáját, majd előbukkanó karmaimat húzom végig bőrén, vörös csíkokat hagyva nyomán. Ekkor kapom számba a kicsikét, d arcán látom a kéj és fájdalom torzulásának keverékét. Gyönyörű szép…
- Holnap hajnalig… van időnk kicsi Mica. Ha kell, addig kínozlak, de akkor is tudni akarom… mi járt a fejedben, amikor úgy néztél rám.
Visszahajolok sérült bőréhez, nyelvemmel tisztogatom le az apró vérpöttyös sebeket. Íze szétolvad számban, érzem mindenét. Sóvárog a kicsike, és ez lesz az, amit ki fogok használni.
Felválva kényeztetem és kínzom, hol gyönyört, hol pedig fájdalmat okozva sebekkel, karmolásokkal és harapással. De nem hagyom, hogy elélvezzen… semmiképp.
Órákig kínzom, növelem sóvárságát addig, míg az őrületbe nem kergetem vele. Ezzel magamat is sanyargatva. De megéri… a látványáért teljesen megéri.
Csuklóit már bőrszíjammal kikötöttem az ágytámlához, s ahogy lassú kényelmes kényeztetéssel fokozom tovább a feszültséget, meg-megfeszül teste, reccsen a bőr, édes nyögések töltik be a szobát, a fülledt levegőről nem is beszélve.
Csuklómmal lassan masszírozom fényes farkacskáját, párszor megnyalom végét, majd hasához hajolok, forrócsókokat égetek bele, fokozatosan gyorsítom markom mozgását, de mielőtt elélvezne, elszorítom a tövét, és oldalába harapok egy olyan ponton, ahonnan egy csepp vér sem folyik ki. Csalódott sóhaj újra, könnyes, könyörgő tekintet, halk zihálás… Teste fénylik az izzadságtól, mellkasa fel-lejár, fájdalmasan remeg meg. A kielégületlenség édes fájdalmában, végre megtörni látszik.
- Kívánlak… vágyom rád… kérlek…
- Halljam… - morgom, folytatásra bírva.
- Én akarlak... csak én akarlak...
- Tovább.
- ...táplálni... téged... azt akarom, hogy... nhhh... csak az én testemet használd... hogy...
- Folytasd! – hörgöm öntudatlanul, mellkasomban vadul lüktet a vérpumpáló szerv, visszatartom lélegzetem, hogy halljam tovább szavait. Akarom.
- ...ahh... a véremmel és a kéjjel akarlak... táplálni...
Szívem leáll egy pillanatra, majd tovább dörömböl vadul. Nem lehet… nem…
Mindent abbahagyok, felé görnyedek, és tekintetét fürkészem.
- Ez az amit gondoltál? – lassan nyitja fel hosszú pilláit, homályos, kába tekintet csillog vissza rám.
- Igen… - válaszol áhítatos sóhajjal. Nem hiszem el.
- A francba – dörmögöm halkan, hogy szinte még ő se hallja, majd hirtelen, mohón tapadok ajkaira. Fogaimmal felsebzem száját, ettől csak durvábbra vált a csók, vadul szuszogva habzsolom apró testrészét, tenyerem bejárja egész testét, majd felsóhajtva karmolom végig, hosszú csíkot hagyva rajta keresztben. Belenyög a számba, ajkam és nyelvem is megremeg, még végigsimítom utoljára szájpadlását, majd lassan hajolok el tőle, ajkacskái körbeölelik nyelvem, farkam fájdalmasan rándul egyet. Arcán szétkenődött a vér a csóktól, úgy néz ki mint egy maszatos gyerek. Ajkain keresztül nyalok forrón, lassan letérek fülére, fogaimmal finoman karcolgatom karimáját és lentebb nyakát, de nem sebesítem meg.
Egy gyors mozdulattal szabadítom ki a zipzár mögül a fenevadat, lábacskái persze már rég derekamon pihennek, így pontosan a cél előtt vagyok. Hangosan felmorranva hatolok belé, ő felsikolt, én pedig elsorvadok a hirtelen ért forróságtól. Gyorsan kezdek el mozogni, és már elég tág ahhoz, hogy így ne ejtsek rajta sebeket. A gyönyörtől nyöszörög, nyögései visszhangoznak fülemben, lényemig hatolnak. Háta megfeszül, de ahogy belé karmolok, szemeit összeszorítva sikolt fel. Nem… nem jó… még így is gyönyörű… Nem fogom bírni.
Nyakán is ejtek apró karcolásokat, lenyalogatom a foltokban kiserkenő vért, de amit érzek… még jobban megingat. Nem lehet… lehetetlen.
Elégedetlenül morgok, pedig amit lentebb érzek, mindent felülmúl.
- Micah… - hörgöm fülébe, egyre gyorsabb tempóra váltok, már arcán látom, hogy rá sem kell segítenem, mindjárt elélvez. Ah… Ismét megmarkolom hasának feszülő péniszét, arcát megnyalva, tovább mozogva figyelem mimikáját, ahogy fájdalmasan szisszen fel. Ki akar sajátítatni… Ki akar tulajdonítani… Melyik ember gondolhat ilyet? Miért akar engem? Miért akar minden kínzásom ellenére? Miért? Melyik lény az aki birtoklásra képes?
Aki szeret…
Fájdalmasan hördülök, erősebben teszem magamévá, durván vágódom belé újra és újra, egyre erősebben szorítva kis farkát. Nem lehet… Engem soha… senki…
Ő sem…
Nem… ha ezt tovább hagyom, a végén még legyengít teljesen.
Már így is a rabjává váltam… a vérének… a szépségének…
Mrrr… Nem…
- Gyűlölj – hörgöm halkan fülébe, majd karmaimmal mély csíkokat húzok alhasán, és ahogy megtámaszkodom, újra éledező farkacskája dörzsöli a sebet.
Nem… nem lehet…
Lábai még midig derekam körül szorulnak erősen csípőmre. Nem bírom már sokáig, túl jó benne.
Nem mond semmit, csak összeszorított szemekkel nyöszörög, ahogy durván hágom meg.
- Mondd ki – hörgöm egyre hangosabban, oldalát is végigkarmolom, egész teste tele van sebekkel, az egész szobát elborítja vérének bódító illata, úgy érzem teljesen megrészegültem.
Még mindig semmi… Francba már… - Mondd, hogy gyűlölsz! – kiáltom mély torokhangon, vággyal telt hörgéssel, és combján is mély csíkokat szántok. Nem bírom tovább.
- Azt nem mondtam cicám – vigyorodik el. Összeszorul a torkom a gondolattól, hogy valaki másból ivott. Miért zavar? Nem tudom...
Megérkezünk és megállítja a kocsit, felém fordul, szemei úgy parázslanak a sötétben, mint két égő cigaretta.
- Ennyire hiányzik, hogy megharapjalak, kicsi Mica?
Felém közelít, és én a kocsiajtóhoz simulok, minél távolabb húzódva tőle.
- Nem… nem azért mondtam – dadogom, de már késő. Az ölébe ránt, karjai úgy ölelnek át, mint a satu. Nincs menekvés... Forró nyelve égeti fülem érzékeny bőrét, reszketeg sóhajjal hunyom be szemeimet.
- Már késő kicsikém.
Ágyéka keményen feszül, pénisze olyan, mint egy vastag és kemény kötél. Az enyém is lüktet már, és amikor Peter simogatni kezdi csupasz bőrömet hasamon és mellkasomon, még jobban megkeményedek. Cipzáram halkan csúszik le, és amikor ujjai közé szorítja lüktető péniszkémet, felnyögök.
- Örülök, hogy élvezed – búgja lágyan, miközben keze egyre nagyobb gyönyört okoz, egészen addig, amíg elsötétül minden, és az orgazmus végigsöpör testemen, hogy ezzel egy időben megérezzem bőrömbe mélyedő hegyes fogait. Összerándulok, és ahogy hangosan kortyolja véremet, újabb gyönyörhullám áramlik szét bennem...
- Istenem... – lehelem a hihetetlen élmény közben. Az élvezettől hajába bújnak ujjaim, nyakamhoz húzom a fejét szorosabban, és kábult örömmel tölt el, hogy én vagyok, aki táplálja őt.
Lassan elhomályosul minden, meleg testéhez bújva merülök kába álomba...
Amikor felébredek, különös érzés kerít hatalmába. Halkan felnyögve remegek meg, amikor megérzem...
- Peter... – suttogom, és lepillantok a lábaim között fekvő testre. Ajkai péniszemet cirógatják, majd combomon fut végig forró, nedves nyelve.
- Ideje volt már, hogy felébredj... – súgja. – Kezdtem nagyon unatkozni.
Combomra tapad a szája, érzem ahogy fogai bőrömet karcolják, de nem harap még meg. Halk sóhajjal tárom szélesebbre lábaimat, hogy kényelmesen elférhessen, ujjaim hasamon siklanak végig. Engem figyel, szemeiben vörösen parázslik a vágy, az enyém tükörképe. Kívánom. Érezni akarom testének súlyát magamon, lélegzetének forróságát a bőrömön, hegyes fogait... táplálni akarom a testét kéjjel és vérrel...
Halkan morogni kezd, ujjai combom húsába mélyednek, megfeszül a teste.
- Mire gondolsz most, Mica? – kérdezi rekedten. Megnyalom kiszáradt ajkaimat, és zihálva próbálom összeszedni gondolataimat.
- Nem tudom...
- Dehogynem – súgja. – Érzem rajtad a vágy illatát, ezt nem tudod letagadni. Szóval, mire gondoltál?
Nyelve lágyan körözni kezd herezacskómon, és én nyüszögve feszítem ívbe a testem, a kéj végigfolyik ereimben...
- Mondd ki.
- Nem bírom... ahh... nhhh...
Körmei combomba vájnak, a fájdalomtól felsikoltok, ezzel egy időben pedig ahogy szájába vesz, a gyönyör előhullámai rázzák meg testemet. Érzem ahogy fogai karcolnak... istenem! Nhh...
- Holnap hajnalig... van időnk kicsi Mica. Ha kell, addig kínozlak, de akkor is tudni akarom... mi járt a fejedben, amikor úgy néztél rám.
Az órák lassan vánszorognak.
Megfeszül izzadt testem, csuklóimon megszorul a bőrszíj, amely az ágyhoz köt.
Könyörgő nyöszörgéseim töltik be az éjszaka csendjét.
Forró szája, nyelve és hegyes fogai...
- Kívánlak... vágyom rád... kérlek...
- Halljam...
- Én akarlak... csak én akarlak...
- Tovább.
- ...táplálni... téged... azt akarom, hogy... nhhh... csak az én testemet használd... hogy...
- Folytasd!
- ...ahh... a véremmel és a kéjjel akarlak... táplálni...
- Ezt az amit gondoltál? – hajol fölém , szemeit az enyémbe fúrja. Kábán nézek fel rá, már azt sem tudom hol vagyok.
Ívbe feszül háta, felnyögve, ahogy tövig nyomom belé ujjamat, fejecskéjét hátraveti, és pilláit lehunyva sóhajt fel. Gyönyörű… Az én szépségem. Vigyorogva, kába szemekkel figyelem, ahogy csípőjét mozgatni kezdi, és szörnyen élvezi a kis drága, megtalálom vágyforrásának apró pontját, és ahogy azt kezdem masszírozni, nyöszörögve robban ki belőle a kis kéjenc, lábai máris derekam körül ölelnek körbe.
- Várj, így nem tudom lehúzni rólad a nadrágot – duruzsolom a vágytól rekedten kis füléhez hajolva, lábait úgy mozgatja, hogy könnyen lerángathassam róla a ruhát, és szabaddá váljon számomra. Ahogy újra talpra áll, immáron meztelenül, hátat fordítva nekem pucsít be a kicsike, pontosan tudja, mit akarok. Ő is akarja, ahogy látom, és ennek ellenállni képtelenség. Ujjammal félresimítom útban lévő tincseit, forró csókkal tapadok ajkaira, és ezzel egy időben, mikor elmélyítem a csókot, belehatolok forró popsijába. Ahh anyám… úgy érzem egy pillanat és elmegyek.
- Ez az… - hörgöm öntudatlanul, sóváran, a vágytól feltüzelve. - Sikolts... mutasd, mennyire élvezed, ahogy megbaszlak...
Szinte beleépítem a falba, két oldalt masszívan fogom csípőjét, és magammal ellentétes irányban mozgatom őt, bőrünk csípősen csattan össze, ahogy egyre erősebben és erősebben teszem magamévá. Megőrülök tőle, ajkait tépem, talom, s ahogy végre teleélvezem a kicsikét, elégedetten zihálva, hörögve szoríthatom magamhoz. Ez kurva jó volt…
Elvigyorodva nézek a csempére, ahol az ő spermája csurog végig. Hehe…
Segítem visszavenni a ruháit, majd magam után húzva ültetem be a kocsiba. Olyan mintha félálomban lenne, vagy még extázisban? Hehe… Kipirult arcából ítélve erre tudok gondolni. Gyorsmenetnek nem is volt olyan rossz… sőt… gyorsan kapcsol a kicsike, egyre gyorsabban. És a legjobb, hogy még élvezi is.
Elindulok a kocsival, halk szuszogását hallgatom addig, míg fel nem ébred.
- Miért nem haraptál meg? – egy fél pillanatra kikerekedik szemem, majd halkan morranok egyet. Basszus… Mi ez így hirtelen? Ráadásul igaza van. Mindig ezt csinálom, és most észre sem vettem magamon. Ez hogy lehet?
Ki kell találnom valamit.
Hehh…
Lassan elmosolyodom negédesen, és egy pillanatra fordulok csak felé.
- Mert már jóllaktam – majd visszanézek az útra, nem lenne jó balesetet szenvedni kora éjjel.
- Ve-velem? – hehe… pont ezt a kérdést vártam.
- Azt nem mondtam cicám – vigyorodom el, de tekintetemet nem veszem le az úttestről. Gyorsan hazaérünk, természetesen hozzám, mert az biztos, hogy egy kis ideig nem akarom elereszteni magam mellől. Lezárom a kocsit, azt sem hagyom, hogy kiszálljon, de úgysem tudna elmenekülni előlem a kis drága.
Felé fordulok, a félhomályban halványan parázslik vörös szemem.
- Ennyire hiányzik, hogy megharapjalak, kicsi Mica? – vigyorom újra arcomra terül, lassan felé kezdek hajolni, de ő hátrál… amíg tud.
- Nem… nem azért mondtam – a rémülettől és a sötéttől még pupillái is kitágulnak, arca elhűl, de számomra még így is egy szexi kis kéjenc fiúcska. Főleg az után, amit magától tett.
Elkapom csuklóját, és az ölembe rántom őt, szorosan ölelem át, hogy kapálódzni se tudjon.
Orrommal végig simítom arcát, majd haját is félresöpröm vele, és belenyalok fülének tövébe, amibe beleborzong a kis édes.
- Már késő kicsikém – dörmögöm bele halkan susogva, oldalába markolva simítok végig rajta ruhán keresztül. Már most megint kívánom, persze ő is érzi, hogy rajtam ül. Reszket simogatásomtól, és talán még a félelemtől is. Az utóbbit néha már egyre ritkábban érzem rajta. Forrón tapadok duzzadt kis ajkaira, mohón falom őket, nyelvemmel becsúszok szájába, és morogva élvezem tompa nyögdécseléseit. Szabad tenyeremmel végigsimítom mellkasát, hasát oda-vissza, majd letérek a nadrágra is, gyors mozdulattal lehúzom a sliccet, becsusszannak ujjaim, és meg is ragadom feléledt farkincáját.
- Örülök, hogy élvezed – duruzsolok fülébe vigyorogva, de mielőtt válaszolhatna bármit is, lassú masszírozásba kezdek, amit fokozatosan, egyre jobban gyorsítok. Nyelvemmel szinte egész nyakát végigcirógatom, és ágyékom fájdalmasan rándul, amikor érzem a bőr alatt lüktető ereket. Ahh… annyira vágyom rá… De kivárom az utolsó pillanatot. Markom már gyorsan cuppog rajta, Ő hátravetett fejjel sóhajtozik kipirulva, és amikor látom, hogy arca a kéjtől torzul, hevesen dobogó szívvel, áhítattal figyelem minden mozzanatát.
Abban a pillanatban, ahogy felsikolt a kirobbanó orgazmustól, fogaimmal bőrébe mélyedek, s a forró, vággyal telt vére csak úgy ömlik, lecsurog torkomon, és elégedetten morgok, ő hosszan-hosszan élvez el, ujjaim között is folydogál forró magja. Amikor végeztem vele, jóllakottan nyalom körbe ajkaimat, és ziháló pofiját figyelem. Folyamatosan, erősen reszket, lehunyt szemekkel, gondolom még mindig a hatásom alatt lehet. Gyönyörű szép.
Lassan fokozatosan nyugszik le, majd végül teljesen kisimul arca. Elaludt…
Arcom komor, végigfuttatom tekintetem rajta sokadszor, ujjammal gyengéden simítok ki arcából egy tincset. Hm…
Kinyitom a kocsi ajtaját, felnyalábolom és beviszem a házba. Önkívületében, félálomban a nyakamba kapaszkodik, és egy furcsa érzés leng körül. Nem éreztem még ilyesmit.
Óvatosan fektetem le az ágyba, összekucorodik így betakarom.
Saját magamon döbbenek le olykor. Most is eljött az ideje. Leülök az ágy szélére, neki háttal, könyökeimet a térdemre támasztom, tenyereimbe temetem arcomat, és szuszogva masszírozni kezdem arcbőrömet.
Bassza meg… Mikor kezdtem el gyengéd lenni vele?
- Merre van a mosdó Mica? – Gyanús ez a mosoly, mégis elárulom neki. Álmomban sem gondoltam volna, hogy percekkel később a mosdó falának préselve állok, és hevesen csókolózom vele.
- Hiányoztál már Mica… - simogat a levegőbe karcos hangja. A távolból hallom saját tiltakozó nyöszörgésemet, amely elhal ahogy megérzem matató ujjait mellkasomon és hasamon. Perzselő vágy áramlik végig testemen, képtelen vagyok bármi másra, csak nyöszörögve kapaszkodom belé, amíg fel nem rántja pólómat és csuklóim köré tekerve feszíti fejem fölé karjaimat.
Zihálásomat visszaveri a csempézett fal, félig lehunyt szemeimmel figyelem mellkasomat harapdáló Petert, de a kábaság azonnal rémületté változik, amikor megérzem kezét a fenekemen.
- Ne!
Enyhe fájdalmas feszítést érzek, ahogy belém vezeti egyik ujját, majd szemembe néz egy elégedett mosollyal.
- Látom én is hiányoztam.
Felsikkantok és megfeszül a testem, amikor mélyen belém dugja. Szemeim lehunyva adom át magam a testemet rázó kéjnek, és önkéntelenül is megmozdul csípőm, ösztönös kis lökésekkel egyre mélyebben és mélyebben vezetem magamba. Érzem ahogy belülről egy bizonyos pontot kitapintva masszírozni kezd, combjaim remegve fonódnak dereka köré.
- Várj, így nem tudom lehúzni rólad a nadrágot – dörmögi a fülembe, és én engedelmesen, halk nyöszörgések kíséretében segítek neki lecibálni magamról a farmert. Elenged, én pedig megfordulva tartom felé fenekemet, vállam felett hátrapillantva rá, miközben kezeimmel a falnak támaszkodom. Hosszú hajamat félresimítja vállamról, szája durván tapad az enyémre, majd belesikoltom a behatolás fájdalmas gyönyörűségét.
- Ez az – zihálja mélyebbre hatolva. – Sikolts... mutasd, mennyire élvezed ahogy megbaszlak...
Keményen meghág, fájdalmam és gyönyöröm hangjait szája nyeli el, egyik karjával derekamat szilárdan tartva egyenletesen és gyorsan pumpál, másik kezének ujjai péniszemet masszírozzák, amíg szét nem robban testemben a gyönyör, őt is magával rántva. Rángatózva szorít magához, hörgése fülemet súrolja.
Fáradtan hagyom hogy felöltöztessen, kábán engedelmeskedem neki, és követem ahová húz magával. A kocsiban kezdek magamhoz térni, és a város éjszakai kivilágítása homályosan suhan el szemeim előtt, amikor újra megszólalok.
- Miért nem haraptál meg?
Ezen már azóta gondolkozom, amióta csak észhez tértem. Eddig mindig véremet vette szex közben, vagy előtte vagy utána. De most semmi. Miért?
