|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2012. 08. 22. 11:07:03 | #23043 |
Karakter: Kitsu
Megjegyzés: (Akanámnak)
Végül magamhoz térek, és azt látom, hogy Akana egyedül harcol a démonokkal.
- Akana… - mondom halkan, mire meghallja. Remélem, azok a rohadékok nem.
- Maradj ott! – kiált rám. Látom, hogy vérzik, sérült, de nincs erőm felállni. Az egyik demon pedig felé ront, de Akana kivédi a támadását.
Akira pedig felém rohan, de még idejében félre tudok gurulni, viszont sarokba szorít. Ennek nem lesz jó vége. Nem bírok el vele, túlságosan kótyagos még a fejem az ütéstől. Nem hiszem, hogy vérzek, de nagyon fáj mindenem.
- Kitsu! – ordítja Akana, miközben közém, és Akira közé ugrik.
A harapás őt éri, Akana pedig védekezik. Ez a róka megőrült! Meg tudom védeni magam, nem akarom, hogy neki essen baja.
- Miért ugrottál elém? Jól vagy? – kérdem idegesen, miközben végre Akanának sikerül lefejtenie magáról Akirát.
A demon felnevet, és tudom, hogy baj van. Még több Pokoldémon, nekünk annyi. Nagyon félek, de nem tehetünk semmit. Kevesen vagyunk ellenük, és ők is tudják. Fejet kell hajtanunk a helyzet előtt, nincs mese. Nekünk befellegzett, mindennek vége, itt fogunk meghalni.
- Idióta tökfej! Ne mond, hogy nem bírtál el velük! – hallunk meg egy ismerős hangot. De hát… ez Ryo-san!
A fejemet tekergetem, de nem látom, hogy hol van. Csak a démonok seregét látom, akik egyre többen gyűlnek körénk.
- Itt vagyok! – halljuk meg újra a hangját, és végre meg is látjuk.
Társai láncon vannak, Ryo, pár másik róka sakkban tartja őket, míg az egyikük Akira felé, hogy őt is megkötözhessék, miközben én összerogyok, Akana meg megpuszilja a buksimat, és köszönetet mond Ryo-samának. Nem tudom, kik ezek a rókák, de hála nekik, még élünk.
~*~
- Ritka szemetek ezek a Pokoldémonok – csóválja a fejét egy Masaki nevű róka, mikor végre Akana lakásán vagyunk, és ellátták a sebeinket. – Amikor Ryo mesélt nekünk róluk, és segítséget kért apádtól az elkapásukhoz, először azt hittük, hogy elfogtad, és kényszeríted arra, idétlen történetekkel riogasson minket.
- Én is szeretem az öreget. Még jó, hogy végül hittetek Ryonak. – sóhajt bosszúsan Akana, majd bemutat a többieknek.
Végül Akana tereli a témát. Látom, hogy milyen rosszul érinti, amit a többiek mondanak róla. Pedig ő csak segíteni akart nekem, hogy legyőzzem a démonokat.
- Kitsu az – teszi hozzá Ryo-san –, aki miatt Akana hatalmas változáson ment keresztül jellemi… - mondja, mire Akana rámorran, én meg elpirulok. Pedig nem is tettem semmit.
Van egy olyan érzésem, hogy Akana sok mindent titkol előlem, de nem akarom faggatni. Ha egyszer akarja, majd úgyis elmond nekem mindent. Tudok én várni. Már csak én, Akana, Ryo-san, és két másik róka van velünk. A többiek elmentek, amit nem is bánok. Már kissé nagy volt a tömeg, és régen nem voltam ennyi róka között. Kissé feszélyezve érzem magam a társaságukban. Hiába, túlságosan hozzászoktam az emberekhez.
- Nyugalom – borzol bele Ryo-san Akana hajába, amin csak nézek. - Ne húzd fel magad azon, ha dicsérni akarnak.
Mi csak nevetünk, mire Akana elhúzódik tőlem, pedig nem nevettem ki. Inkább arról kíváncsiskodik, mihez kezdenek a többiek a Pokoldémonokkal.
- Majd meglátjuk, hogy dönt sorsukról az urunk – felelik, miután elül a nevetés. Az uruk? Ezek szerint Akana valami herceg, vagy mi? Na, jól belemásztam, pedig nem akartam. – Pár nap múlva ha elindulunk, akkor a tárgyalásra pont odaérünk- teszik hozzá. – Velünk jöttök nem? – néz az egyik róka Ryo-sanra, mire Akana döbbenten bámul az említettre.
- Hazamehetünk???
- Később akartam neki elmondani – mondja Ryo-san komolyan, miközben beleborzol a hajamba. Akana el fog menni, amitől megrémülök. Nem mintha nem lennék még kissé ijedt. – De… Akkor most, hogy megtudtátok, megkérdezzük Kitsut arról, szeretne-e velünk jönni.
- Nos, Kitsu? – néz rám Akana. – Akarsz velünk jönni?
Tanácstalanul bámulok rá. Mennék, de… ők a fold alatt laknak, én pedig nem tudnék ott mihez kezdeni. Nem vagyok harcos róka, én erdei róka vagyok, nekem itt a helyem, itt az életem, a barátaim, az iskola, a munkám. Minden ideköt. De ha nem megyek, akkor elveszítem Akanát. Mégis… nem vagyok kész rá, hogy megint elköltözzem. Még nem, már megszoktam itt. És jelenleg semmi sem fenyeget. Nem akarom itthagyni Tokiót. Végül Akanára nézek, és megrázoma fejem.
– Én nem illenék közétek, sajnálom – mondom halkan. – Nem vagyok harcos róka, én erdei róka vagyok, te is tudod. Békés szerzet, aki nemigen bocsátkozik küzdelembe. És, már megszoktam itt, nem akarok megint helyet változtatni. Tudom, hogy rókák között kéne élnem, de… nem megy. Már túlságosan hozzászoktam az emberekhez, és emberként élek. Sajnálom.
– Megértelek – mondja Akana. – Akkor én is maradok – jelenti ki, mire döbbenten meredek rá. – Ha te maradsz, akkor én is, és erről nem nyitok vitát! – néz jelentősségteljesen Ryo-sanra. – Majd hazamegyek egyszer, ha úgy érzem, muszáj, és mindent elmondok apámnak. De most Kitsu mellett a helyem.
– Biztos, hogy jól meggondoltad? – kérdi Ryo-san. – Jól tudod, hogy apád haragudni fog. Te vagy az utóda, az egyetlen fia, és ha nem mész vissza, a klánban a végén háború tör ki az utódlásért.
Nagyot nyelek. Ezt nem akarhatom én sem. Akanának kötelességei vannak a családja felé, de nem akarok beleszólni. Ez az ő dolguk, én nem tartozom a klánhoz. Végül úgy látom, hogy Ryo-san, és a másik két róka feladják, és távoznak. Kettesben maradunk Akanával. Nem tudom, jó ötlet volt-e ez az egész, de remélem, nem lesz belőle Akanának baja. Mikor végül ketten vagyunk, Akana hoz nekünk enni, és inni. Mi tagadás, megéheztem, és meg is szomjaztam a harcban, jólesik egy kis frissítő. Akana a kedvenc dangómból hoz, nem tudom, mikor szerezhette, de azonnal rávetem magam. Ő pedig mosolyogva nézi, hogy egyik dangót a másik után tüntetem el. Végül, amikor már tele a hasam, csak akkor kérdezek rá arra, ami foglalkoztat.
– Nem bántad meg, hogy maradtál? – kérdem. – Mert, én nem akarlak kényszeríteni.
– Nem bántam meg – rázza a fejét. – Nem érdekel, mit mondanak a többiek, az a sok idióta öreg, én veled akarok maradni.
– De… - nézek rá óvatosan, majd elfordítom a fejem – apádnak nincs más örököse. Még én is tudom, hogy ez milyen fontos. Te lennél a klánod vezetője, ha apád meghal, ez pedig felelősséggel jár. Fel kéne nőnöd, nem a saját érdekeidet nézned.
– Ezt úgy mondod, mintha nem akarnál velem lenni – mondja, és hallom a hangján, hogy félig bosszús, félig szomorú. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy maradok.
Nagyot sóhajtok. Persze, hogy örülök neki, hogy marad, nem erről van szó. De még olyan gyerek, még olyan tudatlan, és csak a harchoz ért. Elég felelőtlen dolog eldobni valamit csak miattam.
– Nem erről van szó – mondom, miközben felállok, és kinyújtózom. – Természetesen örülök, hogy itt vagy, hogy maradtál.
– Akkor nem értem – néz rám értetlenül.
– A baj az, hogy éretlen vagy – mutatok rá a dologra, mire összehúzza a szemöldökét. Nem érdekel, ha merges, akkor is elmondom. – Felelősséggel tartozol a klánodért, nem dobhatod el őket miattam, érted? Tudom, hogy miattam maradtál, de… - nagy levegőt veszek – vannak fontosabb dolgok az életben, mint egy futó kaland.
– De te nem futó kaland vagy a számomra! – fakad ki, majd a szájára tapasztja a kezét, mint aki elszólta magát.
Én is döbbenten meredek rá. Ugye… nem azt akarta mondani, amire én gondolok? Mert ha igen, akkor elég komoly problémáink lehetnek. A különböző fajú rókák elég ritkán keverednek egymással. A miénk különleges eset, mert rajtam kívül Tokióban nincs fajtiszta róka. Muszáj lenyugtatnom magam, és ez egy idő után sikerül is. Tudnom kell, tudni akarom. Így végül ránézek, és megkérdem a másik dolgot, ami foglalkoztat.
– Akana! – szólalok meg, mire rám figyel, látom, hogy a füleit hegyezi. – Mit érzel irántam valójában?
|
| yoshizawa | 2012. 07. 31. 19:29:15 | #22571 |
 Karakter: Kitsu Akana
Megjegyzés: (Kitsumnak)
- Gyere már! – kérem is közben mosolyogva - A végén lekéssük a kiállítást. – ott elfelejti volt haverját, és jó kedve lesz. Tudom.
Én pedig szeretném, pontosabban akarom látni a mosolyát.
- Nem fogjuk – ereszt meg felém végre egy halovány vigyort, mialatt kimászik az autóból.
Aztán… Mielőtt boldogan rántanám magam után, ismét erőt vesz felette aggodalmaskodó énje:
- De mi lesz a kocsival? Nem kéne szólni a gazdájának, hogy itt van? Vagy a rendőröknek? Mondhatnánk azt, hogy találtunk egy gazdátlan kocsit, és nem tudjuk, hogy kié. Vagy tegyünk ide egy cetlit, és kész. Nem akarom, hogy bajba kerülj, vagy hogy a tulaj ne tudja, hol az autója. – olyan drága… Nem bírom ki, hogy ne nevessek rajta kicsit.
- Jól van, ha neked ez ennyire fontos – válaszolok nevetés közben - Te mindig aggódsz mindenért. Ne félj, már nincs veszély. Amúgy – keresem meg ajándékát – vettem neked valamit. Tessék! Remélem, tetszeni fog. – ahogy azt is remélem, ettől egy kicsit nyugodtabb lesz.
Itt vagyok mellette, megvédem mindentől…
- Nem kellett volna – sóhajtja aranyosan, az arca is elvörösödik picit, mialatt átveszi tőlem a csomagot - Köszönöm!
Most már látom, hogy tényleg szuper ötlet volt az ajándék…
Az, ahogy bontja, majd az a döbbenet, ami kiül az arcára, amikor megpillantja csak erősebbé teszi bennem ezt az érzést.
Jól is választottam, szemmel láthatóan tetszik neki az a kis csekélység, amit rejtett csomagja, elégedetten figyelem azt is, ahogy a nyakába akasztja.
- Jól vagy? – kérdem, amikor hosszabb ideje támaszkodik már az egyik növény mellett - Ne menjünk haza? – aggódok érte. Nem tudom, hogy megsérült-e, vagy csak szimplán elfáradt.
- Jól vagyok – rázza meg a fejét tündéri mosollyal - Minden rendben, csak… hogy is magyarázzam meg ezt neked… feltöltődöm.
- Feltöltődsz? – ezt nem értem…
- Erdei róka vagyok – sóhajtja türelmesen - Én a természetben, vagy annak közelében érzem igazán elememben magam. Ha a parkolóban kellett volna harcolnom Akirával, nem lett volna esélyem, hiszen nem lettem volna elememben. Te harcos róka vagy, a te erőd benned van, az enyém viszont a természetben. A fákban, a fűben, a kövekben, a vízben, érted? – ahham így már minden világos… Vagyis nem… Komolyan bólintok felé, viszont utána tovább faggatom:
- De akkor nem értem, miért nem vidéken élsz – sokkal jobbak lennének ott az esélyei. – Miért Tokióban?
- Szeretem a nyüzsgést – válaszol vállát megvonva - És vidéken már nemigen találni rókákat. Erdei rókákat sem. A jobb megélhetésért mindenki a városba költözik.
Ez annyira furcsa… Akiket én ismerek, azok vagy harcolnak, vagy maguk teremtik elő a megélhetésükhöz szükséges élelmet.
Szép, és jó is a nagyváros, legalább annyira, mint apám új feleségének a kastélya, de szívem szerint én is inkább a szabadban, volt földalatti kastélyunk folyosóiban élnék. Ha egyszer hazatérhetek, biztos, hogy elég sokáig ott leszek.
A beszélgetés erről a témáról itt abbamarad, tovább nézzük a kiállítást, kóstolgatjuk azon darabjait, amiket szabad.
Aztán… Amikor végigérünk húzhatom a bolt felé is. Feltett szándékom, hogy most én hívjam meg valamire.
Tervem részben sikeres, üres pénztárcákkal, és dugig rakott kézzel indulunk el hazafelé, boldogan lépdelek mellette.
- Nem félsz, hogy újra megtámadnak minket? – kezd el azonban egy pár perc után ismét aggodalmaskodni - A Pokoldémonok nem adják fel, és a rókák a legnagyobb ellenségeik. Minket imádnak halomra ölni. – rohadt szemetek az biztos. De… Nem akarom, hogy tartson tőlük addig, amíg nem muszáj:
- Ha megtámadnak, majd ellátjuk a bajukat – kuncogom jókedvűen – Ne félj, Kitsu, nem lesz semmi baj.
- Komolyan, rókica? – hallok egy morranást, pillanatok alatt mérem fel azt az utcát, amin vagyunk, miközben megállunk. – Nagyon elszámítottátok magatokat.
Franc… Nem az a bosszantó, hogy a mögöttünk megjelenő egy pokoldémon, hanem az, hogy igaza van.
Nincs fegyverünk, ráadásul lehetőségünk sincs a szökésre. Kitsu nagyon még segíteni se fog tudni nekem, a környéken természetes elem sincs, ahonnan erőt meríthetne.
Rókucimmal együtt fordulok meg, és nézek szembe volt pajtásával, és még két másik démonnal, mielőtt felvenném eredeti alakom. Kitsu hozzám hasonló gyorsasággal követi átalakulásom.
Féltem, és aggódok érte jobban, mint az elrejtett édességeinkért, ha tehetném, már megint nem a harcra készülnék, hanem szöktetném.
Egyre jobban idegesítenek a démonok, és a morgásuk, hozzájuk hasonló morgással válaszolok vissza fenyegető fellépésükre. Engem nem írhatnak le, vagy félemlíthetnek meg.
Most csak hárman vannak. Egy harci törzs leendő vezérének így nem jelenthetnek akadályt.
Hopp… Elszámoltam magam…
Így, hogy ketten támadnak rám, mialatt a harmadik nyomorult Kitsut próbálja meg likvidálni már bajosabbak, mint ahogy azt legelőször hittem, villámgyors mozdulattal harapom, és karmolom hol az egyik, hol a másik rám rontó démont, ők alig érnek el támadásaikkal, nem is okoznak nekem mély sebeket.
Velük szemben előnyös kis termetem, ezt, és harci tapasztalataim rendesen ki is használom ellenük, a lehető leghamarabb rókucim segítségére akarok sietni.
Szüksége van rám… Nem hagyhatom cserben…
Az egyik démont viszonylag hamar elintézem, hörögve omlik a földre, miután kap egy nagyobb, gerincroppantó harapást a hátába, társa se kemény ellenfél annak ellenére, hogy ő annak tartja magát, és megöli sérült haverját, akire elmondása alapján már nincs szüksége.
Pont akkor sikerül a földre terítenem, amikor Akira felüvölt Kitsu egyik támadásától, gyors léptekkel indulok el az irányukba.
Kitsu derekasan küzd, de volt barátja úgy tűnik így is kemény ellenfél a számára, olyat rúg rókucim testébe, amitől szegény az egyik háznak csapódik, már villámgyors futással közeledek feléjük, és ordítom kicsikém nevét.
Tisztában vagyok azzal, hogy ettől nem tér magához, de azt is tudom, hogy kiabálásom miatt ellenfele énfelém fog fordulni.
Igen…
Féltékeny rám Kitsu miatt, úgyhogy vérágassá vált szemekkel támad engem, vagyis azt, aki elvette őt tőle, kuncogva ugrok arrébb rohama útjából.
Velem nem veheti fel a versenyt egy kezdő démon.
Nevetésem látva persze felbőszülten ront ismét nekem, de elérni nem tudna, ha időközben magához tért társa, akire idióta módon elfelejtettem ügyelni, nem kapna mélyen az oldalamba.
Grr…
Fogam szívva kelek fel, az ő, és a másik démon okozta sérülések miatt és helyezkedek olyan védekező állásba, amivel mindkettejük szemmel tarthatom.
- Na most nevess bolhás… Ki fogunk nyírni, ha a kezeink közé kerülsz. – szájal Akira, szavai hallatán persze társa se bír csendben maradni:
- Nana… Kinyírjuk az igaz. – oltja le – De… Nem akkor, amikor a kezeinkbe kerül. Előtte megkötözzük, és végignézetjük vele a másik róka halálát. Kicsit meg is kínozhatjuk. Elég erős ahhoz, hogy élvezet legyen a megtörése – méghogy Kitsut bántani…
Az eszem megáll ezektől a szemét rohadékoktól, figyelmeztetőn morgok feléjük…
Persze nevetnek rajtam, de nem érdekelnek.
Rókucim meg fogom védeni akár az életem árán is, úgyhogy annak, amelyik előbb elindul felé annyi, nem fogom magam az ilyen szemét rohadékok élethez való jogán törni.
- Akana…
Ohh a fene vigye el… Ez rókucim…
Most, hogy felébredt, és hangja miatt ennek az információnak a démonok is a tudatába jutottak, ez lehet, hogy nehezebb lesz.
- Maradj ott! – kiáltok rá, aztán már védem is ki annak a démonnak a támadását, amelyik felém indult, hogy sérült oldalam jobban megcincálhassa. Azt hitte, ismét nem figyeltem rá.
Akira Kitsu felé futott, ebben biztos vagyok, kétségbeesetten harapdálom, és karmolom támadóm.
Aztán… Amikor végre holtan esik össze csapásaimtól, az összes erőm összeszedve állok újra talpra, és ugrok rókucim felé, ahogy bemérem a helyzetét.
Volt barátja teljesen sarokba szorította, a kicsike csak morogni tud felé, mialatt sérült lábát szorosan testéhez húzza.
- Kitsu! – ordítom a nevét, közben közé, és Akira közé ugrok, hogy ne őt érje a volt pajtás harapása.
Nem bánthatja. Nem akarom, hogy bántsa…
- Miért ugrottál elém? Jól vagy? – ostoroz persze húzásom miatt kicsikém aggódva, amikor egy jól bevitt karmolásom miatt Akira végre elereszti oldalam, mosolyogva válaszolnám neki, hogy csak őt védem, ha a figyelmem, és védencem figyelmét nem vonná maga felé a velünk szembenálló démon nevetése, majd azok az árnyak, amik láttán kacagásban tört ki.
Még több pokoldémon… Végünk van…
Csüggedten, kicsikémmel egyszerre hajtom le fejem a kilátástalan helyzet miatt.
- Idióta tökfej! Ne mond, hogy nem bírtál el velük… – he?? Ez Ryo??? Kíváncsian kecmergek arrébb egy kicsit, tekintetemmel őt keresem.
Teljesen olyan, mintha a felénk tartó démonok közül szólna…
- Itt vagyok. – halljuk meg újra a hangját, ami miatt már látom, hogy a velünk szembenálló nevetése előreivás volt a medve bőrére.
Társai láncon vannak, Ryo, és apám pár másik embere tartja őket rabul, Abeyashi már fut is Akira felé, hogy őt is megkötözhessék, mosolyogva hintek egy puszit sóhajjal összerogyó rókucim fejére, és köszönöm meg Ryonak, hogy ismét a segítségünkre sietett.
Neki, és klánom hadseregének pár tagja miatt ismét megmenekültünk.
***
- Ritka szemetek ezek a tűzdémonok… - csóválja meg a fejét Masaki, miután hazaértünk, és meghallgatták harcunk történetét, sebeink ellátása közben. – Amikor Ryo mesélt nekünk róluk, és segítséget kért apádtól az elkapásukhoz, először azt hittük, hogy elfogtad, és kényszeríted arra, idétlen történetekkel riogasson minket.
- Én is szeretem az öreget. Még jó, hogy végül hittetek Ryonak. – sóhajtom bosszúsan, aztán bemutatom nekik rókucim.
Muszáj témát terelnem, mielőtt megütöm őket. Hálás vagyok nekik azért, hogy eljöttek értünk, de ugyanakkor kicsit bosszant is irányomba táplált bizalmatlanságuk. Egyszer akartam csak jobbat a klánnak, és máris árulónak kell bélyegezniük?! Felháborító…
- Kitsu az – teszi hozzá szavaimhoz Ryo – aki miatt Akana hatalmas változáson ment keresztül jellemi… - idáig tudja mondani, morogva kérem meg arra, hogy egy szót se többet.
Nem hiányzik, hogy kicsikém megtudja, mit jelent pontosan a számomra addig, amíg nem vagyok biztos az érzéseimben.
Egyenlőre csak azt tudom, hogy meg kell védenem. Nem szerezhet több olyan sérülést, mint ami a karját cifrázza a kötés alatt.
Az egyetlen, ami miatt kicsit nyugodtabb vagyok az az, hogy velünk csak két harcos van jelen Ryo mellett. A többiek elindultak hazafelé fogjainkkal.
- Nyugalom – borzol nevelőtisztem a hajamba, - Ne húzd fel magad azon, ha dicsérni akarnak - Kitsu, és társaim nevetése miatt bosszúsan ülök közelebb kicsikémhez mellőle, és kérdem meg arról a sereg tagjait, mit kezdenek a tűzdémonokkal.
- Majd meglátjuk, hogy dönt sorsukról az urunk. – felelik, miután abbahagyják a nevetést – Pár nap múlva ha elindulunk, akkor a tárgyalásra pont odaérünk. – teszik hozzá. – Velünk jöttök nem? - néz Ryora, döbbenten nézek én is a kérdezettre:
- Hazamehetünk???
- Később akartam neki elmondani. – válaszol bosszúsan, aztán mielőtt megkérdezném tőle, akkor Kitsuval mégis mi lesz, beleborzol a rémülten őt figyelő kicsike zöld tincseibe – De… Akkor most, hogy megtudtátok, megkérdezzük Kitsut arról, szeretne-e velünk jönni.
Fantasztikus lenne, ha velünk tartana… De… Ha úgy dönt, hogy nem, maradnék vele itt, a városban…
|
| Andro | 2012. 07. 07. 10:23:17 | #22019 |
Karakter: Kitsu
Megjegyzés: (Akanámnak)
Fogalmam sincs, hogy fogunk innen kimenekülni, amikor megérzem egy másik róka szagát. Egy bevásárlókocsit tol közénk, és a démonok közé. A szája habzik, de tudom, hogy nem veszett. Ez csak álca. Talán segíteni akar nekünk?
– Sintért! Ez az állat veszett! – kiabálják többen, mire döbbenten nézek Akanára.
Akana gyorsan eldobja a finomságokat, majd megragadja a kezem. Ezek szerint menekülnünk kell. Hét feldühödött Pokoldémonnal még mi sem bírunk el. Ezek rettentően erősek.
– Gyere! – mondja Akana, majd már húz is maga után a liftbe, és megnyomja a felfelé gombot.
Az ajtó lassan csukódik, de a róka még befér, aki utánunk fut, a két demon azonban már nem. Segítőnk a lift falának támaszkodik, mikor a szerkezet elindul velünk valahová. Én rettenetesen félek, nem akarok harcolni, és itt nem is igazán lenne esélyem. Erdei róka lévén, a természetben mutatkozik meg az igazi erőm.
– Miért pont arrafelé?! – nézek egyből kétségbeesetten Akanára. Nem értem, miért a parkolóba visz minket. – Ott nincs semmi, csak a parkoló.
– Nyugalom – mosolyog rám magabiztosan, ám ez engem nem igazán nyugtat meg. – Gyorsan kell innen elmennünk, a sebesség legjobb módja pedig az autókázás, úgyhogy kölcsönzök egy kocsit, és egyszerűen elszáguldunk innen.
– Ültél már egyáltalán járműben?! – kérdem idegesen, mire mosolyogva simogatja meg az arcom, és közli, hogy már igen, ült kocsiban. De nem vagyok nyugodt, amíg le nem ráztuk őket.
– Pont ma vezethettem az egyik kollégámmal, és megjegyezték, hogy kivételes tehetségem van hozzá, ami miatt elhatároztam, hogy a következő fizetésem jogsira költöm – magyarázza lelkesen. Szóval még jogsija sincs?!
– Csodás… Ezt akkor azt jelenti, hogy összesen egy alkalommal gyakoroltad?! – kérdi egy idegen hang, mire Akana karjaiba ugrom ijedtemben. De aztán rájövök, hogy csak harmadik társunk az, aki időközben letörli a fogkrémet a szájáról.
– Pontosan, de jól megy, a biztonsági őr is megmondta – kuncog Akana az idegen felé, majd hozzám fordul. – Kitsu ő a tanárom, Ryo-sama – mutatja be nekem a rókát. Szóval ismerik egymást, és Ryo-sama Akana tanára. Akkor biztos sokat tapasztalt, erős, és okos róka. - Ryo-sama, ő pedig itt mellettem a legédesebb erdei róka az egész világon, Kitsu.
– Örülök, hogy megismerhettelek – rázok kezet Ryo-samával, miközben kissé elpirulok. Hiába, ijedt vagyok, na. Akana meg még vigyorog is rajtam, de ezt még majd visszakapja, csak jussunk ki innen élve.
~*~
Végre a lift megáll, kilépünk belőle, Akana és Ryo-sama pedig egy pillanat alatt feszítik fel az első, útjukba kerülő autót. Ez nem szép dolog, ebből baj lehet a végén, ha elkapnak minket.
– Nem lesz ebből gond? – kérdem aggódva, ám Ryo-sama a fejét rázza.
– Ha arról van szó, akkor inkább kifizetem, minthogy azok a szörnyetegek elkapjanak minket – mondja Ryo-sama, majd szó szerint belök a hátsó ülésre, Akana morgása ellenére is. Aztán rájövök, hogy azért, mert Akira eltorzult arccal áll a lifttel szemben. Elég gyors, mit ne mondjak, ami megijeszt.
– Ezt nem hiszem el… Hogy került ide?! – csóválja a fejét Akana. Ha Akira itt van, a társai sem lehetnek messze. A Pokoldémonok mindig csapatban vadásznak.
– Ne azzal törődj, inkább indítsd már be ezt a valamit! – veri fejbe Ryo-sama Akanát, aki azonnal beindítja a motort.
Ezt látva persze Akira azonnal futni kezd felénk, de elég gyorsak vagyunk, így csak a kocsi helyére ugrik, de felpattan. Időközben a többiek is megérkeznek, és rohanni kezdenek utánunk, de lehagyjuk őket. Ám csak idő kérdése, hogy elkapjanak. A démonok igen kitartó népség, ezek meg különösen azok. Olyanok, mint a vadászkopók, amelyek, ha egyszer szagot fognak, addig követik, míg meg nincs a préda.
– Ez meleg volt – sóhajtja ekkor Ryo.
– Nélküled nem is sikerült volna – biccent Akana, majd bocsánatot kér tőlem a mozi miatt.
– Majd legközelebb – mosolygok rá, majd Akana megkérdi, vigyen-e haza, vagy menjünk máshová. Azonnal tudom, hová menjünk. Édességkiállítás.
– Ha tudsz fordulj be oda. Az előbb láttam egy plakátot, miszerint itt most egész nap édesség kiállítás van.
– Rendben – kuncog Akana, majd beáll a parkolóba.
Ryo-sama ugrik ki elsőnek, majd elköszön tőlünk azzal, hogy este várja majd Akanát. Aztán elsiet, de már rókaalakban. Én még nem vagyok nyugodt, mert Akira most már egészen démon. Ha megtalál, meg kell majd ölnöm, amit nem akarok. Nem mintha olyan jó fej lett volna bármikor is, de mégiscsak ő volt az első igazi barátom az emberek között. Viszont, most nem foglalkozhatom ezzel, mert Akana a karomat rángatja boldog mosollyal, így én is próbálok vidám lenni. Nem szabad, hogy lássa, aggódom.
– Gyere már! – nevet rám Akana. – A végén lekéssük a kiállítást.
– Nem fogjuk – rázom a fejem mosolyogva, de végül kiszállok a kocsiból. – De mi lesz a kocsival? Nem kéne szólni a gazdájának, hogy itt van? Vagy a rendőröknek? Mondhatnánk azt, hogy találtunk egy gazdátlan kocsit, és nem tudjuk, hogy kié. Vagy tegyünk ide egy cetlit, és kész. Nem akarom, hogy bajba kerülj, vagy hogy a tulaj ne tudja, hol az autója.
– Jól van, ha neked ez ennyire fontos – kacag Akana édesen. – Te mindig aggódsz mindenért. Ne félj, már nincs veszély. Amúgy – kezd el kotorászni a zsebében – vettem neked valamit. Tessék! – nyújt át egy kis csomagot. – Remélem, tetszeni fog.
– Nem kellett volna – rázom a fejem, de elveszem a csomagot. – Köszönöm!
Akana csak nézi, ahogy kibontom a csomagocskát. Megdöbbenek, amikor meglátom a benne levő talizmánt, amely megvéd az ártásoktól, rontásoktól, és a gonosz dolgoktól. Nem is tudom, mit mondjak, de a nyakamba akasztom, és beteszem a ruhám alá. Úgy látom, Akana boldog, és én is. Ezek szerint meg akar védeni, de a Pokoldémonok ellen ez a talisman sajnos nem hatásos. Nincs elég ereje, de szerintem ő is tudja.
– Köszönöm, Akana – mondom mosolyogva.
– Semmiség – legyint könnyedén. – Na, menjünk már végre, éhes vagyok.
Kacagva rázom a fejem. Lehetetlen ez az Akana, látszik, hogy még kiskölyök. De engedek neki, hiszen sok mindent tett értem. Végül elindulunk az épület felé.
~*~
A kiállítás igen gyönyörű, még Akanának is eláll a szava a sok gyönyörű édesség, és az azokból készült szobrok, műalkotások láttán. Természetesen, megmondom neki, hogy ezek nem ehetőek, de azt is elmondom, hogy lehet kapni kóstolót, sőt, lehet édességet vásárolni is a szemközti helyiségben. Ez persze már felvillanyozza kissé.
A teremben vannak növények is, amelyek néha engem jobban lekötnek, mint az édesség. Néhány mellett megállok, részben, hogy megcsodáljam őket, részben, hogy feltöltődjek energiával. A menekülés sokat kivett belőlem, és még kissé kába vagyok.
– Jól vagy? – kérdi Akana egy idő után, mikor vagy öt percig pihengetek egy hatalmas cserepes növény mellett. – Ne menjünk haza?
– Jól vagyok – rázom a fejem mosolyogva. – Minden rendben, csak… hogy is magyarázzam meg ezt neked… feltöltődöm.
– Feltöltődsz? – néz rám meglepetten, értetlen tekintettel.
– Erdei róka vagyok – magyarázom halkan, és türelmesen. – Én a természetben, vagy annak közelében érzem igazán elememben magam. Ha a parkolóban kellett volna harcolnom Akirával, nem lett volna esélyem, hiszen nem lettem volna elememben. Te harcos róka vagy, a te erőd benned van, az enyém viszont a természetben. A fákban, a fűben, a kövekben, a vízben, érted? – nézek rá, mire bólint.
– De akkor nem értem, miért nem vidéken élsz – csóválja a fejét, ahogy lassan elindulunk tovább, hogy megnézzünk egy hatalmas kastélyt, amely marcipánból és csokoládéból készült. – Miért Tokióban?
– Szeretem a nyüzsgést – vonok vállat. – És vidéken már nemigen találni rókákat. Erdei rókákat sem. A jobb megélhetésért mindenki a városba költözik.
Akana értetlenül mered rám. Nem értem, mi baja, hiszen ő is itt él. Bár kezdem azt hinni, csak kényszerből. Mondjuk, nem ismerem a harcos rókákat, hiszen nem tartozom közéjük. Minden rókafajnak mások a törvényeik, mások a szokásaik.
Végignézzük az egész kiállítást, megkóstolgatjuk, amit meg lehet, majd Akana a bolt felé kezd húzni, hogy vásároljon nekünk valamit. Én nem ellenkezem, így jól fel is pakolunk mindenféle finomságból, amit csak elbírunk. A pénztárcánk erősen bánja a dolgot, de egyszer élünk. Én viszont kezdek félni, hogy fogok kijönni a pénzemből, de ezt nem mondom meg Akanának.
– Nem félsz, hogy újra megtámadnak minket? – kérdem, mikor már hazafelé sétálunk az utcán. – A Pokoldémonok nem adják fel, és a rókák a legnagyobb ellenségeik. Minket imádnak halomra ölni.
– Ha megtámadnak, majd ellátjuk a bajukat – nevet Akana. Éppen egy néptelen utcán sétálunk végig, és kezd rossz előérzetem lenni. – Ne félj, Kitsu, nem lesz semmi baj.
– Komolyan, rókica? – hallunk egy mély morgást a hátunk mögött, mire mindketten megállunk. A hajam égnek mered, mikor megismerem a hangot. – Nagyon elszámítottátok magatokat.
Riadtan fordulok meg, és Akirát pillantom meg két másik démon társaságában. Egy pillanat alatt alakulok át rókaalakba, pont úgy, mint Akana. A zacskókat az édességekkel egy biztonságos helyre tesszük, és felkészülünk a harcra.
A démonok fenyegetően morognak, és látom, hogy készek rá, hogy megöljenek minket, ha muszáj. Akana mellettem szintén felmordul. Akira engem néz, majd elindul felém, a két másik démon pedig Akanát veszi célba. Hárman kettő ellen. Lassan hátrálni kezdek, biztonságos helyet keresve, amely nem akadályoz a mozgásban. De nincs elég időm, mert Akira már rám is veti magát, mialatt a másik kettő Akanára veti magát.
Nincs időm megnézni, mi van Akanával, mert ahogy Akira nekem támad, én elugrom, így Akira nem ér el. Azonban máris újra támad, karmait kimeresztve egyenesen az arcomat célozza meg. Én sem vagyok rest, fenyegető morgással ugrom neki. Nem fogom könnyen adni az életem, még akkor sem, ha egy volt ember akarja elvenni. Nem adom meg magam egykönnyen, az biztos.
Félreugrom, így Akira csak a karomat éri el, és belemélyeszti a karmait. Iszonyatosan fáj, de nem törődöm vele, belemélyesztem fogaimat a vállába, mialatt éles karmaimmal felszántom a hátát, és az oldalát. Felüvölt, és hasba rúg, mire elengedjük egymást, és vagy jó öt métert repülök, mielőtt nekicsapódnék egy ház falának, és elveszíteném az eszméletem.
Szerkesztve Andro által @ 2012. 07. 07. 10:23:44
|
| yoshizawa | 2012. 05. 21. 22:43:31 | #21100 |
Karakter: Kitsu Akana
Megjegyzés: (Kitsumnak)
- Ki az? – kérdi édesen az ajtó túloldaláról, mosolyogva válaszolok neki:
- Akana vagyok.
- Bújj be! - nyit ajtót erre szerencsére, és invitál lakásába - Ne haragudj, azonnal átöltözöm. Csak tíz perc és mehetünk.
Azt hittem, azért van rajta melegítő, mert nem akar velem jönni sehová, úgyhogy egyáltalán nem haragszom rá. Inkább... Roppant boldog vagyok attól, hogy hajlandó eltölteni velem egy újabb délutánt.
- És hová viszel? - kíváncsiskodik, nevetve kérdek vissza arra, hogy ő hova szeretne menni, miközben beljebb lépek kuckójába, és nappali fényben is megszemlélem nappaliját.
Hiszen... Tegnap azt mondtam neki, oda megyünk, ahova csak akar, ha hajlandó velem eljönni.
- Foglalj helyet! – jelenti ki azonban erre kitérően, mielőtt még eltűnne hálószobájában, úgyhogy vállrándítva helyezem magam kényelembe kanapéján.
Akkor is én vagyok a makacsabb, ki fogom belőle szedni.
De... Előtte újra annyit akarok látni testéből, amennyit csak lehet, éhes szemmel figyelem öltözését, mialatt arra is ügyelek, hogy ne nyekeregjek nagyon az ülőalkalmatosságával.
Ez csupán azért nehéz, mert észveszejtő az, ahogy kinéz.
- Nos? Hová szeretnél menni? – faggatom ismét, amikor már felvett egy farmert, és egy kék inget. Eszméletlenül állnak neki ezek a göncök még akkor is, ha meztelenségénél nem lehet semmi se szebb.
Erről jut eszembe... Ki kéne próbálni az esti tanácsok...
- Gyönyörű vagy – dicsérem meg, aztán amikor erre vörös lesz az arcszíne, újabb bókkal örvendeztetem meg:
- Még szebb vagy, ha elpirulsz.
- Ne hozz zavarba! - védekezik csendesen, somolyogva figyelem.
Reakciója elárulja, hogy volt annak a senkiházinak, tényleg többet érek el a bókokkal, mint azzal, ha rá akarom erőszakolni az akaratomat.
Furcsa... Viszont... Kényelmesebb is...
- Menjünk moziba, ott sötét van, és nem látod, ha elpirulok. - szólal meg ismét - És ott sok az ember. Most… szeretnék tömegben lenni. - cehh... Látom azért bízni még mindig nem bízik bennem, de így talán még érdekesebb lesz a becserkészése.
- Mi az a mozi? - kérdezek viszont rá, miután beleegyezésem adom javaslatába egy biccentéssel – Amúgy, szép a lakásod, - teszem hozzá kérdésemhez - bár a kanapé kissé nyöszörög.
- Kicsit régi, de most nincs pénzem újat venni - húz cipőt, és veszi magához pár holmiját – Majd talán pár hónap múlva. De én így szeretem. Nagyon puha és kényelmes.
Az biztos, ilyen puha ülőalkalmatosságon, mint amilyen ez még nem ültem, mosolyogva helyeslem kijelentését egy biccentéssel, mielőtt elindulnánk.
Célunk felé tartva persze készségesen meséli el, hogy mi is az a mozi, érdeklődve hallgatom. De... Azt, hogy zavar, sok ember lesz ott nem tudom tagadni előtte, kicsit az is bosszant, hogy pénzbe kerül.
Majdnem az egész heti fizetésem rá ment az ajándékra, amit neki vettem a múzeumban, és még mindig nem tudtam neki átnyújtani.
A beszélgetéssel gyorsan telik az idő, hamar elérjük célunk, egy hatalmas épületet, amiben még a soknál is több ember van, ugyanannyira érdekesnek találom őket, mint az itteni üzletek kirakatait.
Kitsu ugyan szól, hogy ezt nem kéne, de egyszerűen nem tudok magamon uralkodni. Minden... Annyival másabb, mint otthon, vagy akár a városban... Mintha valami külön univerzumba kerültünk volna.
|
| Andro | 2012. 03. 21. 10:44:46 | #19984 |
Karakter: Kitsu
Megjegyzés: (Akanának)
Teljesen ledöbbenek, miközben megcsókol. Aztán ellép tőlem, és elneveti magát, gondolom rajtam. Én pedig vörös képpel, ledermedve állok előtte. Meg… megcsókolt!
- Ne legyél már ennyire merev. Ez csak egy kis üdvözlő puszi volt – mondja végül.
- Üdvözlő puszi? – szorítom ökölbe a kezeimet. Ekkora pimaszságot már! - Teljesen hülyének nézel?! – nézek rá mérgesen. Igen, merges vagyok, nagyon is. - Azt hittem már megbeszéltük, hogy ne próbálj meg átverni! – vágom a fejéhez dühösen.
Látom, hogy megérti, milyen rosszul esett ez nekem. Nem azért, de ha már üdvözölni akar, ne így tegye. Váratlanul ért, és amúgysem akartam vele közelebbi kapcsolatba kerülni.
- Bocsánat – mondja halkan, a füleit is lehajtva. - Nagyon elragadtattam magam. Nem lett
volna szabad azt tennem, amit tettem. Csak... Csak annyira rég tetszett már úgy valaki, mint
amennyire te tetszel... Tudom, hogy nincs bocsánat a tettemre, de kérlek... Könyörgöm, adj
nekem még egy esélyt...
Elpirulok a szavai hallatára. Régen volt már, hogy valaki így beszéljen hozzám, hogy azt mondja, tetszem neki. De akkor sincs mentség arra, amit tett. Még mindig merges vagyok.
- Még egy ilyen... Még egy ilyen előfordul, és soha többet nem fogok veled találkozni – mondom mérgesen, de azért annyira már nem haragszom rá. Az előbbi vallomása nagyon tetszik nekem.
- Sőt... – mondja komolyan - Azért is igyekezni fogok, hogy ezért meg bírj
nekem valamikor egyszer, a távoli jövőben bocsájtani.
Biccentek, de még mindig remegek, és a falhoz lapulva állok. Végül Akana kimegy a konyhába, és hamarosan hallom, hogy vizet forral. Teát főz? Kedves tőle.
- Gyere, ülj le, itt kényelmesebb – invitál az asztalhoz, mikor visszajön egy csomag sütivel. Nagyon finom illatuk van, amikor kiveszi őket a dobozból, így óvatosan lépek közelebb. - Remélem, szereted ezeket a fajtákat.
A sütik nagyon finomak, főleg a lekváros, és a csokis. Hozzá teat iszom. Akana nem eszik, csak iszik. Aztán szól, hogy morzsa van a szám szélén, amit le is nyalok. Nem akarom, hogy a süti kárba vesszen.
- Köszönöm, hogy szóltál – nyalom körbe a számat. Szinte hallom, hogy Akana nyel egyet. Ennyire bejönnék neki?
- Szívesen máskor is – válaszolja vigyorogva.- Bár... Szívem szerint lenyaltam volna őket – mondja őszintén, mire elpirulok. Aztán hirtelen az órámra nézek. Már jó késő van, ideje mennem. - Máris? – komorodik el. Én is szívesen lennék még itt vele, de illetlenség sokáig maradni. - Mikor láthatlak legközelebb? Van kedved holnap elmenni velem valamerre, ha befejezem a munkát, és eléd megyek? Mondjuk valamerre sétálni? Vagy moziba? Nem tudom, az pontosan mi, de érdekesnek tűnik.
- Nem tudom – gondolkodom el. Jó lenne, de nem tudom, megbízhatok-e benne. - De - teszi teszem hozzá, mikor látom, hogy milyen szomorú - eldöntöm, mire becsengetsz.
- Rendben – biccent mosolyogva, majd megkérdi, ne kísérjen-e haza. Kedves tőle, de erre semmi szükség.
- Köszi, nem kell – hátrálok, majd visszaveszem az emberi alakom. – Holnap találkozunk.
- Hát jó. Szia! – mondja, és integet nekem. Én is visszaintegetek, majd elindulok hazafelé.
~*~
Másnap egész nap nem mozdulok ki. Nem is tudom, miért. Ideges vagyok, hiszen Akana tegnap azt mondta, tetszem neki. De már régen nem mondott nekem senki ilyesmit, és én sem tudom, most mit tegyek. Hosszú idő óta Akana az első fajtámbeli, akivel találkoztam. De annyira elszoktam már a rókáktól, hogy nem tudom, mit kezdjek ezzel az új érzéssel. Mert meg kell vallanom magamnak, Akana nekem sem közömbös. De félek, borzalmasan félek.
Aztán hallom, hogy becsenget valaki. Már öt óra van, én pedig ijedten ugrom fel a kanapéról, ahol egész nap kuporogtam és tévét néztem, meg olvasgattam. Felállok, és az ajtóhoz megyek. Még igazán fel sem vagyok öltözve, egy sima melegítő van rajtam.
- Ki az? – kérdem halkan.
- Akana vagyok – hallom a választ.
- Bújj be! – nyitok ajtót. – Ne haragudj, azonnal átöltözöm – szabadkozom a ruházatom miatt. – Csak tíz perc és mehetünk. És hová viszel?
- Hová szeretnél menni? – kérdi, mialatt bejön, és körbenéz a nappalimban. Szemmel láthatóan tetszik neki.
- Foglalj helyet! – mondom, mialatt eltűnök a hálóban.
Nem is nézek vissza, hogy leült-e, vagy valami, bár hallom a kanapé halk nyögését. Újat kéne vennem, de nincs rá pénzem. Ez egy régebbi darab, hallani is lehet a rugóin, de én szeretem.
A hálóba menve kinyitom a szekrényem és kutakodni kezdek benne. Végül egy sima kék farmer és egy világoskék ing mellett döntök. Gyorsan átvedlek, megfésülöm a hajam, és kimegyek. Természetesen emberi alakomban vagyok, most nem akarok azzal pepecselni, hogy róka legyek, aztán meg megint visszaváltozzak.
- Nos? Hová szeretnél menni? – kérdi újra Akana, mikor kijövök. – Gyönyörű vagy – néz végig rajtam, mire elpirulok. – Még szebb vagy, ha elpirulsz.
- Ne hozz zavarba! – mondom halkan. – Menjünk moziba, ott sötét van, és nem látod, ha elpirulok. És ott sok az ember. Most… szeretnék tömegben lenni.
- Mi az a mozi? – kérdi, de bólint. Szerintem most bármit megtenne nekem. – Amúgy, szép a lakásod, bár a kanapé kissé nyöszörög.
- Kicsit régi, de most nincs pénzem újat venni – mondom, miközben cipőt húzok, és magamhoz veszem az irataimat, meg a pénzemet, kulcsomat. – Majd talán pár hónap múlva. De én így szeretem. Nagyon puha és kényelmes.
Akana bólint, majd elindulunk. Útközben elmagyarázom neki, mi az a mozi, és hogy mit lehet ott csinálni. Ahogy látom, érdekli, bár az szemmel láthatóan nem tetszik neki, hogy pénzbe kerül, és sok ember lesz ott.
Hamar megérkezünk az egyik bevásárlóközponthoz, ahol mozi is van. Akana ámulva néz meg mindent, és úgy kell rászólnom, ne bámuljon ilyen feltűnően, mert akkor az emberek furcsán fognak ránk nézni. De ahogy látom, ez nem izgatja. Lemondóan sóhajtok, ahogy végignézem a mai filmkínálatot. Van egy vígjáték, amit még nem láttam, van egy fantasy, amit szintén nem. Végül a fantasy mellett döntök.
- Ebben lesznek démonok is – mondom. – De nem igaziak. Emberek játszák őket – mondom. – Olyan, mint a színház, tudod?
- Nem igen láttam még színházat – vallja be. – Csak kabukit, de ott csak férfiak játszottak.
- Itt nők is fognak – mondom. – Szerintem élvezni fogod – bíztatóan mosolygok rá. – Ha meg mégsem, akkor kijövünk és elmegyünk sétálni.
Akana bólint, de ahogy látom, kissé bizonytalanul tekint a film elé. Én is így voltam, amikor láttam filmet. Habár, én már elég öreg vagyok, ott voltam akkor, amikor az első filmeket csinálták. Én már vén róka vagyok, nem ilyen kölyök, mint ő. Ő még csak most ismerkedik az élettel, az emberi világgal. Sok mindent kell még tanulnia.
Hamarosan megvesszük a jegyeket, majd elindulunk, hogy popcornt és kólát vegyünk. Ezek kellenek a filmnézéshez. Akana kissé idegenkedve bámulja a kólát és a pattogatott kukoricát, de amikor beléjük kóstol, még neki is ízlik. Meg veszünk cukorkát is, és nyalókát. Meg dangót, mert azt is árulnak itt. Nekem a mozi elképzelhetetlen dangó nélkül. Akana nevet is, hogy mennyire felpakoltam, de nem érdekel. Ekkor azonban meglátom Akirát azoknak a démonoknak a társaságában, akikkel mostanában lóg. Ő is meglát minket, és felénk tart. Rossz előérzetem van, és hátrálni kezdek. Akira ugyanis más. Nagyon más, mint a múltkor. Furcsa illata van, és ezt nemcsak én érzem, de Akana is. A démonok már a hatalmukba kerítették. Ebből nem fog túl sok jó kisülni, az biztos.
|
| yoshizawa | 2012. 02. 16. 20:18:50 | #19258 |
Karakter: Kitsu Akana
Megjegyzés: (Kitsunak)
Sokáig gondolkozik azon, merjen-e velem kettesben lenni, de aztán végül beleegyezik
meghívásomba.
- De ne próbálkozz semmivel! – teszi hozzá halkan, fenyegetően, muszáj magam elnevetnem
rajta. Nagyon rövid idő alatt kiismert.
- Ugyan, mivel próbálkozhatnék? – még hangilag is én tudok lenni a megtestesült ártatlanság.
– Nem vagyok olyan.
- Mindketten rókák vagyunk – kezdi el újra komolyan, mialatt útra kelünk – Nagyon jól
tudom, mire képes néhány fajtársunk. - szerintem fogalma sincs arról, ha nem folytatná
tovább, nem csak magamban nevetnék:
- Mellesleg, legközelebb próbálj nem halálra rémiszteni. Ha valaki meglát minket, az nagyon
komoly gondokat okozhat. Nem akarok riadalmat és pánikot kelteni. Az emberek már nem
egyszer hívták a vadászokat, amikor felfedezték, mi vagyok valójában. - cehh… Az emberek
gyengébbek még a legapróbb rókakölyköknél is. Komolyan azt gondolja, nem bírnék velük
elbánni, ha felfedeznék, mik vagyunk, és megtámadnának minket? Kíváncsian kezdem el
tanulmányozni arcát, szemeit.
Aztán…
Látva azt, mennyire valóságos a félelme, ismét kitör belőlem a nevetés:
- Csak ne mondd, hogy nem tudsz elbánni pár emberrel.
- Nem, ha történetesen puskájuk és hálójuk van. El tudok bújni, képes vagyok mágiát
használni, de előfordult már, hogy mágusokat is hoztak. Azokkal nehezebben veszem fel a
harcot. - mordul erre vissza.
Pont nekem, aki látta a puskáik, és hálóik. A mágusok se lehetnek sokkal veszélyesebbek az
eszközeiknél.
De… Ha ennyire gyenge, akkor tényleg meg fogom védeni, amíg szükségem van rá.
***
Olyan helyet választunk a vacsorához, ahol nincsenek sokan, hogy nyugodt körülmények közt
tudjunk enni, és beszélgetni.
Mindent el akarok neki mesélni munkahelyemről, azokról a primitív fegyverekről, amiket az
emberek használnak.
- Mellesleg, mi történt a többi erdei rókával? - faggatom, amikor úgy érzem, túlságosan is
csöndes lett - Azt mondtad, hogy csak te maradtál.
- Tűz ütött ki az erdőben, és nem tudtunk elég gyorsan kimenekülni. - válaszol halkan az első
döbbenete után - Engem a szüleim egy üregbe zártak, és azt mondták, visszajönnek. De…
sosem jöttek vissza. Mikor végre előbújtam… mindenhol csak elszenesedett fákat, földet,
meg halott testeket láttam… - ijj… Talán ez nem volt jó téma…
- Sajnálom. Nem kellett volna megkérdeznem. - kérek tőle elnézést. De azt hittem,
levadásztak titeket. Hogy… ki lettetek irtva.
- Hát… igazából igen - biccent – Én vagyok az utolsó a klánomból. Egy ideig lopásokból
éltem, majd mikor elég nagy lettem, az emberek között kezdtem élni, felvéve az emberi
alakomat. Az idők viszont változtak, és rájöttem, hogy csak tanulással szerezhetek több
pénzt és jobb munkát, így iskolába kezdtem járni. Egy illető, aki szintén rókadémon, mindent
elintézett nekem. - értem.
- Szóval azért te is rá vagy utalva másokra - állapítom meg hangosan, szavaimból csak úgy süt
a büszkeség.
- Mindenki rá van utalva valakire. Még te is. - érdeklődve nézek rá, majd cáfolom meg azt,
amit mondott:
- Én ugyan nem! Én önálló vagyok. - nincs szükségem még a klánomra se ahhoz, hogy
életben maradjak.
- Mégis szükséged van az emberekre, a pénzükre – cehh… Erre inkább nem mondok semmit,
csöndben kapom be az utolsó falatom.
Van igazság abban, amit mondott, de ez elkeserítő egy olyan Eho-rókának, aki vissza akarja
állítani klánjában a fosztogatásból élési módot, és a háborúskodást más népekkel.
Amikor befejezzük az étkezést, és kifizetjük a vacsit természetesen nem akarom elengedni
haza, de csak egy kis idő után merem tőle megkérdezni, hogy nem jön-e fel hozzám.
- Tegnap te hívtál fel, és most szeretném viszonozni a vendéglátást. - magyarázom kérésem.
- Hát… - kezd el gondolkodni, kíváncsian figyelem. Ha nemet találna mondani, el kell
rabolnom.
- Rendben. - jelenti ki végül, egy kicsit fellélegzek válaszától. Valamiért őt nem tudnám úgy
bántani, mint ahogy eddig bántottam a kezem közé kerülő kis rókácskák.
- Holnap már szombat, nem kell suliba mennem, sem dolgozni. - folytatja - Két egész nap
szabadság. Már, ha közbe nem jön valami – remélem nem fog, és az egész hétvégét velem
tölti. Vagy kikötve, vagy kötelékek nélkül. Majd ahogy a jövő hozza.
De… Az biztos, hogy mindkét gondolatban csábítóan, pucéran fekszik, és nem a ruháin át
kell néznem a testét. El is vesztem az elmélkedés miatt az eszem, kicsit talán vehemensebben
ragadom meg a kezét, mint kéne, mialatt azt mondom neki, hogy akkor menjünk.
Hirtelenségemmel először megdöbbentem, de aztán hamar összeszedi magát, és biccent.
Sőt... Egészen hazáig engedelmesen követ is, úgyhogy viszonylag hamar elérjük azt a házat,
amiben apám ribancának a pénzéből vettem magamnak lakrészt addig, amíg haza nem
megyek.
Mosollyal bátorítom mielőtt innen tovább, befelé, az én lakásom felé terelném tovább, hogy
ha eddig nem rémült meg, ezután se tegye, és már ne gondolhassa meg magát.
Éppen elég, hogy én ideges leszek, amikor annak a senkiházinak, akire bíztak megérzem a
szagát fészkemben. Úgy néz ki, rám akadt.
- Nem élsz egyedül – jelenti ki tárgyilagosan a kicsike is, sóhajtva szedem össze magam,
próbálok neki nyugodtan válaszolni:
- Apám megbízta az egyik emberét, hogy tartson szemmel. De úgy tűnik, most nincs itt.
Biztos engem keres. - remélem, jó sokáig. Még a végén kinyírnám, mert megzavart minket.
- Nos, most már nem kell álcát húznod – terelem más irányba a beszélgetést, mielőtt
kiereszteném füleim, farkam. – Te is jobban fogod érezni magad, ha végre önmagad lehetsz. -
grr... Hát még én a látványtól...
Imádom kis zöld fülecskéit, farkát, és sárga szemeit, jobban izgatnak, mint emberi alakja.
Biccentve változik át, kiszáradt szájjal, megbabonázottan ragadom meg vállait, szorítom a
falhoz. Annyira szép...
- Akana… - nyögi ijedten, rémülete pedig csak még nagyobb lesz akkor, amikor
megcsókolom.
Persze nem is viszonozza érzéseim, hatalmasra tágult szemekkel, ledermedve figyel, miután
távolabb állok tőle is, muszáj magam elnevetnem döbbenetén:
- Ne legyél már ennyire merev. Ez csak egy kis üdvözlő puszi volt. - még így,
összezavarodottan is annyira gyönyörű...
- Üdvözlő puszi? - szorítja ökölbe mancsocskáit, dühe miatt pír lepi el arcát is.
Bár... Ettől csak szebb, és kívánatosabb lesz, mint valaha, kedvem támadt tőle az ágyban
folytatni a köszöntését.
- Teljesen hülyének nézel?! - pöröl tovább - Azt hittem már megbeszéltük, hogy ne próbálj
meg átvágni. - pff... Nem is átvágni akarom, hanem meghágni.
Mondjuk...
Most elbizonytalanodtam ezen a téren kicsit. Nem tudom, sürgős-e azért ágyba vinnem, hogy
teljesen megutáltassam magam vele...
Szívesen megismerném még jobban. Egy haverral nem tudok olyan jól elbeszélgetni, mint
vele.
- Bocsánat. - komolyodom meg, füleim is lehajtva. - Nagyon elragadtattam magam. Nem lett
volna szabad azt tennem, amit tettem. Csak... Csak annyira rég tetszett már úgy valaki, mint
amennyire te tetszel... Tudom, hogy nincs bocsánat a tettemre, de kérlek... Könyörgöm, adj
nekem még egy esélyt...
Jobban elpirul, mint eddig, mielőtt még mindig duzzogva vágná a fejemhez, hogy sajnálhatom
is a csókot.
- Még egy ilyen... Még egy ilyen előfordul, és soha többet nem fogok veled találkozni. - kicsit
nehéz feltételt szabott a szépsége, és ajkainak bódító íze miatt, de boldog vagyok attól, hogy
nem azt vágta a fejemhez, most azonnal hazamegy, és ne is keressem többet.
Úgyhogy komolyan bólintok neki, mielőtt, magabiztosan jelentené ki neki, hogy nem fog.
- Sőt... - teszem hozzá egy kis habozás után - Azért is igyekezni fogok, hogy ezért meg bírj
nekem valamikor egyszer, a távoli jövőben bocsájtani.
Biccent, viszont egész testében megfeszülve áll a falnál akkor is, amikor én a konyhába
megyek teát csinálni.
Sajnos nem megy nekem ez az udvarlás dolog, eddig mondjuk nem is volt rá szükségem.
Lehet, majd apám emberének a segítségét kell kikérnem arról, ez hogyan működik, amikor
nem csak le akarok fektetni valakit. Úgy rémlik, neki van felesége.
- Gyere, ülj le, itt kényelmesebb. - invitálom az asztalhoz, amikor visszatérek egy csomag
sütivel. Szerintem az az idióta vehette magának nagy örömében annak megünneplésére, hogy
visszaszerezte tőlem a pénze maradékát, de majd vesz helyettük másikat, ha ő is enni szeretne.
- Remélem, szereted ezeket a fajtákat. - kezdem el kihámozni őket a papírból, finom illatuk
miatt érdeklődve lép közelebb pár óvatos lépéssel.
Van itt mindenféle süti. Epres, csokis, habos, lekváros...
Annyira édesnek tűnnek, mint amennyire Kitsu édes, de vele ellentétben nem eszek belőlük,
már a látványukra összeragad a szám. Inkább a teát szürcsölgetem, amíg nekiáll falatozni, és
lopva benne gyönyörködöm.
Pedig... Tényleg nehéz nyugodtan ülnöm, és csak néznem.
Főleg akkor, amikor azt látom, hogy pár édes morzsa az arcára került.
De... Végül erőt véve magamon említem meg neki:
- Köszönöm, hogy szóltál. - nyalja körbe, annyira erotikusan az arcát, mintha direkt irritálni
akarna.
- Szívesen máskor is. - válaszolom hatalmas vigyorral. Majd... Ha már ő így, akkor
mosolyogva bővítem ki mondandóm:
- Bár... Szívem szerint lenyaltam volna őket. - őszinteségembe megint belepirul, viszont
mielőtt tovább firtathatnám ezt a témát, azzal, hogy az se tetszett volna-e neki, zavartában az
órára néz. Aztán... Amikor meglátja, hogy már elmúlt 11 óra is, kijelenti, hogy mennie kell.
- Máris? - komorodom el. - Mikor láthatlak legközelebb? Van kedved holnap elmenni velem
valamerre, ha befejezem a munkát, és eléd megyek? Mondjuk valamerre sétálni? Vagy
moziba? Nem tudom, az pontosan mi, de érdekesnek tűnik.
- Nem tudom. - gondolkodik el - De - teszi hozzá, mielőtt elszomorodhatnék - eldöntöm, mire
becsengetsz.
- Rendben. - biccentek neki mosolyogva. Majd megkérdem arról, hogy ne kísérjem-e el
hazáig.
- Köszi, nem kell. - hátrál egy lépést kifelé, miután visszaöltötte emberi formáját - Holnap
találkozunk.
- Hát jó. Szia. - intek neki én is, viszont egészen addig nem megyek vissza a lakásba, amíg
látom.
Meg kell tudnom, hogy mégis hogy csábíthatom el anélkül, hogy ráijesztenék.
- Végre megvagy! - szorít ekkor viszont a földre apám embere, morogva próbálok szabadulni
a kezei közül. Mikor jöhetett be? És... Ami fontosabb, hol, hogy nem vettem észre. - Tudod
te, hogy hány napig próbáltam érted átfésülni a várost?!
- Nem. - lököm le végre magamról, morcosan húzza elő a fegyverét, amikor felpattan. - De
nem is érdekel. - teszem hozzá miután leültem a kanapéra, és ásítottam egyet. - Abban akarok
tőled tanácsot kérni, hogy hogyan lehet valakit anélkül elcsábítani, hogy az kiábrándulna
belőled.
- Micsoda? - ejti ki fegyverét döbbenten kezei közül. Aztán... Miután a levegőbe szimatolt,
kuncogva kérdezi meg, hogy tényleg ennyire szép-e az, akit magamnak akarok.
- Még annál is szebb, de ha hozzá mersz érni, leharapom a kezeid. - vicsorgok felé, amire
nevetve ül le mellém.
- Az első, és legfontosabb az, hogy ne siettess semmit. - háttöö... Rendben. Ezt elrontottam, de
nagyon. Bár... Talán a holnapi nappal jóvátehetem.
- Mi a második lépés? - próbálom tovább folytatni a témát, amikor nem válaszol. - Kérlek,
mond el nekem... Még munkám is van, úgyhogy egyenlőre, nem is mennék haza, ha sikerülne
vele összejönnöm.
Megdöbbentem azzal amit mondok, de legalább vállalkozik rá, hogy egész éjjel tanácsokkal
lásson el, hogy másnap munka után szép bókokkal, nameg majd valami ajándékkal menjek
oda Kitsu elé.
A feltétele csak annyi, hogy legközelebb majd szóljak, amikor hazahozom, mert meg szeretné
ismerni.
***
Idegesen csöngetek be hozzá, nem tudom, el fog-e velem jönni. Jelenleg azt se merem
megnézni látásommal bent van-e házában.
|
| Andro | 2011. 11. 24. 12:02:55 | #17836 |
Karakter: Kitsu
Megjegyzés: (Akanának)
- Van lakásom, egy kicsit távolabb a parktól – válaszol végül. Tehát nem hajléktalan, habár ahhoz túl jól táplált. - Viszont az események fényében, jobb lenne, közel lennünk egymáshoz. Azok a szemetek bármikor ismét próbálkozhatnak, és megtámadhatnak minket, együtt többet tehetnénk ellenük – mondja komolyan.
- Akana… - suttogom rémülten, mire hirtelen megcsókol. Én pedig teljesen lefagyok.
|
| yoshizawa | 2011. 08. 03. 18:46:31 | #15558 |
Karakter: Kitsu Akana
Megjegyzés: (Kitsunak)
- Úgy gondolod, kicsi fióka? – naa… Azért a tiszteletet kikérem magamnak… – Meglátjuk, igaz, főnök? - könnyen legyűrném a beszélő kis senkiházit, ha a tisztelt főnökuruk, aki már bólintott felé nem lenne mellette.
Még méregetjük egymást mi és a démonok a köztünk kialakult feszült légkörben, viszont amikor Kitsu jelzi, menjünk, egyből örömmel állok fel, lépek mellé, amíg ő felkapja haverját. Főleg, hogy fogcsikorgatásom is kinevetik a minket körbevevők.
Az utcán ennél is felszabadultabb leszek, még mindig boldogan változok át, surranok a haverját vivő Kitsu után, amíg el nem érjük a házat, ahol ember barátja lakik.
Csak ő lép innen beljebb az ajtóig, és csönget a rokonainak. Én amíg nem ered ismét futásnak a sarok felé a védővarázsát tanulmányozom. Rókucim dicséretre méltón kizárta innen a démon haverjainkat.
Akkor indulunk tovább egészen a parkig, amikor Akiráért kijön az anyja. Rókicám itt, a saját területén változik vissza, és dől az egyik öregebb fa törzsének.
Látom rajta, már sokkal nyugodtabb, mégis bosszant, hogy nem tehettem azok ellen a szemetek ellen semmit, mert ő sem akart az emberkék miatt.
- Miért nem próbáltál velük harcolni? - kérdezek rá végül hosszas tépődés után.
|
| Andro | 2011. 06. 20. 09:20:22 | #14362 |
Karakter: Kitsu
Megjegyzés: (Akanának)
- Felmehetek, ha nem zavarok. És… Evés közben akár még vicces sztorikat is mesélhetünk egymásnak. – mosolyog, mire én is elmosolyodom. Talán még barátok is lehetünk.
- Tényleg jó lenne… - A hangja kissé bizonytalan. Megfogom a kezét, és elindulunk a lakásom felé.
~*~
- Itt vagyunk – invitálom be a kuckómba. Nem túl nagy, de otthonosan van berendezve.
Látom, hogy leveszi a cipőjét, majd körbeszimatol, mintha valami rejtett csapdát sejtene. Szegénynek biztos nem volt alkalma bízni senkiben. Pedig én nem rejtek sehová csapdát, nem vagyok olyan. Másfelől, ő az első róka, akivel hosszú évek óta találkoztam. Nem akarok neki ártani, habár az Eho-rókák híresen harcias lények.
- Ülj le, mindjárt jövök – mondom, mialatt a konyhába megyek.
Teát főzök, majd előveszek tányérokat is a dangóknak. Még nem hűltek ki, jó melegek. Az eladó nekem mindig olyan dobozba teszi, ami hőmegtartó. Csak ne felejtsem el visszavinni holnap reggel. A tea hamar kész, kitöltök két bögrébe, majd a tányérokkal együtt tálcára teszem őket, és beviszem a nappaliba. Kitsu a kanapén ül, mikor leülök mellé, és tányérokra szedem a dangókat.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy vásároltál nekem ilyen finomságot – mosolyog rám. Nem is olyan rossz kölyök ez, mint hittem. – Még soha nem ettem ennyire édes valamit, mint amilyen ez.
- Szívesen – vigyorgok rá, majd én is bekapok egy falatot. – De… Ezt nem is tudtam. Tényleg nem ettél még ilyet? – szomorúan rázza meg a fejét, és mikor már kérdeznék, ő belekezd a magyarázatba.
- Szerintem tudod, de azért elmondom. Az Eho-rókák harcban állnak a többi törzzsel, mindig másoktól szedik el azt, ami éppen kell nekik. Legalábbis így volt mostanáig, meg majd így lesz, ha visszamegyek, és megölöm a vénséget. Jó volt ez a gyenge lemorzsolódik, az erős megmarad életmód őseinknek is, nem értem még mindig, miért is kéne pont neki változtatnia rajt.
Biccentek. Erről tudtam, de azért érdeklődve figyelem. Mindig jó dolog valami újat hallani, ő pedig folytatja. Szemmel láthatóan örül neki, hogy hallgatom.
- Az életmódunk miatt néha még az is megesett, rendes ételhez sem jutottunk hetekig. Éppen ezért… Ha mondjuk betörünk valahova, és választanunk kellett egy hét koplalás után egy zsák liszt, vagy egy zsák cukorka közül, mert a nyomunkban lévők miatt nem vihetünk magunkkal két zsákot, hát inkább a lisztet választottuk. A túléléshez fontosabb a napi kenyér.
Komolyan nézek rá. Erről nem tudtam. Az Eho-rókáktól anyámék mindig óvtak, azt mondták, veszélyesek, nem szabad a közelükbe menni. Agyamban cikáznak a gondolatok. Azért sajnálom szegényt, hogy így kellett élnie eddig. De most már másként lesz. Ha nincs hová mennie, majd én ellátom.
- De miért éltek így, ha egyszer ennyire rosszul éltek? – kérdem ártatlanul. A szemében egy pillanatra düh villan. Azt hiszem, rosszat mondtam.
- Hát szerintem ez az életmód jó volt, apámnak se kellett volna megváltoztatnia – úgy harap rá egy dangóra, hogy a pálcika is kettétörik. Gyorsan kiveszi a szájából a darabot. – Látod? – néz rám ismét. – Ha nem lennék edzésben, ezt se tudtam volna megfogni, és kárba veszett volna.
- Megváltoztatta? – kérdezek rá csodálkozva, és egyszersmind megkönnyebbülten. – Az mit jelent? Nem fogtok többet fosztogatni? Mert ha így van, akkor az jó hír… És… - teszem hozzá elpirulva – esetleg akkor tudok mutatni olyan sportok is, amikben anélkül edzheted magad, hogy megsérülnél.
- Én élveztem a harcokat! – áll fel feldúltan. Na, megint rosszat mondtam. Meg kéne tanulnom néha befogni a számat. – Lehet, hülyeségnek tartod, ahogy engem idiótának, viszont a veszély éltetett.
A falra ken, miközben kuncog, és fojtogatni kezd. Ám ekkor akkorát dörömbölnek az ajtón, hogy ijedtemben a füleim és a farkam is előjönnek, majd Akanába kapaszkodom. Ő elenged, és mindketten kíváncsian nézünk az ajtó irányába. Ki lehet az ilyenkor? Akana ökölbe szorítja a kezeit, és a háta mögé utasítva engem kérdi meg, ki az.
- Akira vagyok! – ordít egy részeg hang. Na, már csak ez hiányzott. – Megmondtam, egyszer elcibállak szórakozni. Úgyhogy ha nem jössz ki most rögtön, és tartasz velünk a buliba, rád törjük az ajtót.
- Ismered? – kérdi halkan Akana, mialatt eltüntetem magamról a rókákra emlékeztető füleket és farkat.
- Igen, barát. Légy szíves változz vissza! – könyörgök halkan. – Ígérem, nem fog minket bántani.
- Hát jó – egyezik bele. - De ha megpróbálja annyi neki – folytatja suttogva, miközben kiszólok, hogy nyitom az ajtót..
Akira bejön, és vagy hat másik embernek tűnő lény is van vele. De ezek nem emberek, hanem démonok. Látom, hogy Akana is érzi, és nyugtalanul áll, ahogyan én.
- Kitsu… hukk… - Akira a nyakamba veti magát – most… hukk… eljössz velünk, igaz… hukk… fiúk…
- Naná! – vigyorog ránk az egyik démon. – A kicsi Kitsu nélkül nem élet az élet.
Mielőtt tiltakozhatnánk, vagy bármit csinálhatnánk, a banda már fog is minket, és kívül is vagyunk az ajtón. Bocsánatkérően nézek Akanára, aki láthatóan ugyanolyan nyugtalan, és félénk, mint én. A démonokat egyikünk sem szereti, ezek pedig mind Pokoldémonok, a legrosszabb fajtából. Esélyünk nem lenne ellenük.
~*~
Egy bárban kötünk ki, ahol a banda tagjai inni kezdenek. Én pocsékul érzem magam, és tudom, hogy megint nekem kell majd hazavinnem ezt a részeg csókát, aki úgy nyakalja egymás után a töményeket, mint más a vizet. Akana orrát befogva húzódik távolabb, de velem egyetemben nem mer mozdulni. A démonok durva tréfákat sütnek el, Akira meg egészen rám mászik. Pedig nem is meleg, de ha iszik, mindig megpróbál becserkészni. Akana persze próbálja távol tartani egy idő után, és én is próbálkozom őt levakarni magamról. De semmi értelme. Aztán egy idő után Akira bealszik. A démonok is látják, így arrébb pakolják, és az egyik hozzánk hajol. Sötét szeméből süt a gyűlölet, megvetés, aurája a tömény gonoszságot sugallja. Biztos ő a bandavezér.
Minden idegszálam megfeszül, ahogy az arcomba tolja a képét, és még Akana is lefagy, habár ő korántsem olyan rémült, mint én. Csak egy hajszál választ el attól, hogy átváltozzam, és az nem lenne jó. A démon elneveti magát.
- Szóval a kis róka fél, igaz? – röhög az arcomba. Hála égnek a zene túl hangos ahhoz, hogy a körülöttünk levők bármit halljanak. Az emberek hallása olyan rossz. – Most, hogy a barátod kifeküdt, mit akarsz csinálni? Tudod, hogy kell a területed.
- Sosem kapjátok meg! – szememben tűz lobban. – Amíg élek, az a hely az enyém. Ha kell, az életem árán is megvédem!
- De a haverodat már nem tudtad, igaz? – vigyorog egy másik, vörös hajú démon. – Ő már a miénk.
- Akira nem igazán a haverom – vonok vállat. – De ha arra kerül a sor, szembesíteni fogom vele, hogy kik vagytok – hallom, hogy Akana feszülten figyel. – De addig is, nem ajánlom, hogy megöljétek!
- Ne félj, ez a kis halandó remek játékszer – nyúl felém a főnök, de elrántom a fejem. – Bár egy rókácska még jobb lenne.
- Abból nem esztek! – mordul fel mögöttem Akana. Érzem, hogy fél, de talán meg akar védeni. Ez hülye?!
- Úgy gondolod, kicsi fióka? – röhög fel egy harmadik démon, akinek kék-fehér csíkok vannak a hajában. – Meglátjuk, igaz, főnök?
A főnökük csak bólint, majd hátrahúzódik. Itt nem harcolhatok, pedig tuti azt akarják kiprovokálni. Viszont tudják, hogy ha a saját térfelemre érek, én leszek az erősebb. Mi erdei rókák a természetben vagyunk igazán nagy harcosok. Nem hiába választottam a parkot. Sok fa, fű, virág, apró állatok. Ők mind a segítségemre vannak. És még csak le sem rombolhatják a parkot, mert az ellenkezne a szabályokkal. A szabályokat pedig még a legalantasabb démon is betartja.
Azt hiszem, ideje menni, és jelzem Akanának, hogy menjünk. Ő örömmel áll fel, bár látom rajta, ellátná a bajukat. De ő is tisztában van vele, hogy két ilyen kis róka, mint mi, nem bír el hat erős démonnal. Ők jóval erősebbek nálunk, megölnének, mielőtt akár egy ujjal is hozzájuk tudnánk érni. A fogát csikorgatja, mialatt a démonok röhögnek. Én felkapom Akirát, és kimegyünk a klubból. Az utcán, ahol senki sem lát minket már átalakulok, és a vállamra kapva Akirát, rohanni kezdek vele a házuk irányába. Hallom, hogy Akana is begyorsít. Rókaalakban sokkal erősebbek és gyorsabbak vagyunk, mint az emberek. Árnyékokként suhanunk a házak között, míg el nem érjük Akiráék házát. Leteszem az ajtó elé, és becsengetek, majd Akanával együtt elsurranunk a sarokig. Tudom, hogy Akira anyja itthon van, és nemsokára nyílik is az ajtó. Jól van, ő már biztonságban van. A démonok otthon nem tudják bántani, miután tettem pár védővarázslatot a házra.
Megkönnyebbülten indulok el a park irányába, majd mikor odaérek – Akana a sarkamban van -, nekidőlök egy fának. Még mindig kicsit meg vagyok ijedve, de már jobb. Újra ember vagyok és látom, hogy Akana kissé bosszúsan áll mellettem.
- Miért nem próbáltál velük harcolni? – kérdi.
- És te? – kérdéssel felelek a kérdésére. – Te harcos vagy, én nem. És érezted, hogy sokkal erősebbek kettőnknél. Ezek Pokoldémonok – Akana szemei elkerekednek. – Semmi esélyünk ellenük a saját térfelükön.
- És itt? – kérdi.
- Itt más lenne a helyzet. Erdei róka vagyok, a természetből szerzem az erőmet. Nekik meg ez a terület kéne. De harc nélkül nem adom oda! – elszántan felcsillan a szemem. – Másrészt, ott a sok ember előtt nem lett volna jó ötlet harca szállni velük. Túl sok lett volna az ártatlan áldozat.
- És aztán? – von vállat Akana.
- Egy rókának tisztelnie kell az életet – mutatok rá a lényegre. – A klánok lehetnek akármilyen harciasak, de mi nem vagyunk emberek. Az életet tisztelni kell, mert mindenkinek csak egy van. És senkinek nincs joga elvenni a másét.
- Furcsa vagy, tudod? – szólal meg Akana.
-Van hol aludnod? – kérdezek rá. – Ha nincs, nálam megalhatsz.
Nem tudom, mit fog mondani, de nem szeretném csak úgy elengedni. Nem is tudom miért, de Akana nagyon érdekes, és talán kettőnknek esélyünk lehet a démonokkal szemben.
|
| yoshizawa | 2011. 06. 07. 19:52:21 | #14142 |
Karakter: Kitsu Akana
Megjegyzés: (Kitsunak)
|
|
