|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Levi-sama | 2011. 02. 11. 20:23:10 | #11272 |
Karakter: Matt Howel
Véletlenül a lábaim önkéntelenül is ebéd után az osztályom nővérszobája felé visznek, és mielőtt bármit is tehetnék... már előle menekülök.
- Dr. Howel ráér egy percre?
- Sajnálom, most nem, majd később visszajövök – darálom, és a lifthez trappolok. Ne kövess, ne kövess, ne kövess. Követ. Hallom ahogy fut, majd amikor utolér, zihálva támaszkodik a falhoz, elzárva a spuri lehetőségét.
- Kérem. Csak egy percet kérek… beszélnünk kell.
Lángoló képpel nekiesek a liftgombnak. Gyerünk már, gyerünk már, gyerünk már.
- E-erick, most… tényleg… nem érek rá, majd…
Felerősödik észbontóan finom, kesernyés illata, leheletének forróságát érzem a fülemnél, tompán lüktetni kezd altestem, ahogy mindennél szexisebben ejti ki ezt az egy szót:
- Kérem...
Beleremegek, beleborzongok, és mielőtt elveszíteném cselekedeteim felett a kontrollt, megérkezik a lift és megmenekülök. Ó hála az égnek!
*
Hétvége. Ügyelet. Egész hétvégén ügyelet, éjjel-nappal. Ritka az ilyen, a rezidensekkel és a kezdőkkel szoktak ennyire kiszúrni, és nem kellett volna bevállalnom ezt, de igazából szeretem csinálni. Nap közben műtenem nem kell, csak ha életmentő beavatkozásról van szó, így tudok a kutatásai anyagaimmal foglalkozni. Hörit is behoztam, az orvosi szobában az asztalon van a kis terráriuma, mélán majszolva nézelődik. Szerencsére megszokta már a környezetváltoztatásokat, csak akkor tör ki a hiszti, ha a terráriumot rendezem át. Minden egyes játéka, tálkája ugyanott kell legyen, mert különben hepaj van.
Az íróasztalnál kuporgok, laptopomon böngészem a számokat és eredményeket. Már késő éjjel van, súlyos beteg nincs asz osztályon, így sokat haladok előre. Megkívánom a csokit. Hűha. Felforgatom érte az orvosit, de senki nem felejtett itt egy mákszemnyit sem. Na jó, kénytelen vagyok lemenni az automatához.
Magamhoz veszek némi aprót, és lesétálok. A félhomály és a csend ijesztő lenne, de igazából olyan meghitt. Egy épület, amelyben nappal nyüzsög az élet, fehérruhások tolonganak, sietnek, futnak, élénken beszélgetnek... és éjjel ilyen is tud lenni. Elképesztő, nem?
Megtorpanok az automata előtt, és a kijelzőn lévő listát böngészem. Hol a szemüvegem? Néhány percnyi kutakodás után megtalálom a fejem tetején, így végre látom is a kínálatot. Veszek egy mogyorókrémmel töltött csokit, zsebre dugom. Megrémülök, amikor valami hirtelen megcsörren mögöttem, és amikor megfordulok hogy megnézzem mi az, szívrohamot kapok. Erick! Édes jó istenem, miért pont ő? Itt? Ilyenkor? Jaj nekem, szegény fejem!
Mielőtt belegondolnék mit teszek, elszaladok. Én a gyáva kis kukac. Úgy spurizok, hogy a gimis testnevelő tanárom könnyezve tapsolna örömében ha látná.
A teraszra menekülök, de utánam jön.
- Dr. Howel, kérem hallgasson meg.
Jaj most mi lesz? Jaj nekem... bizonyára dühös rám, mert így viselkedem vele, pedig nem tehet róla, csak én vagyok ennyire zöldség, ráadásul nem szeretném ha rosszat gondolna rólam, vagy bármi.
- Erick, figyelj… én… örülök, hogy múltkor olyan kedves voltál velem, és nem kell aggódnod, nem vettem komolyan, remélem utána azért még jól érezted magad. – Egy levegővel darálom ezt, és közben a korlátba kapaszkodva rejtem el előle remegésem. Annyira közel van, és én úgy vágyom rá... jaj nekem...
- Én azután hazamentem.
Csodálkozva pillantok rá. Istenem, mennyire jóképű! Elkapom róla tekintetem.
- Áh… értem. Milyen szép így este a város nem? Még nem is néztem… - válaszolom hirtelen, csak hogy témát váltsak. A szerelmi (jaj miket beszélek!) élete nem rám tartozik, még ha majd megveszek, hogy tudjam, akkor sem. talán még mosolyognék is.
- Matt…
Ahogy a nevemet kiejti, beleborzongok a gyönyörűségbe. Olyan szépen mondja azon a mélyzengésű hangján. Ha így kérne tőlem bármit is, képtelen lennék nemet mondani neki. Most jön az, hogy bocsássak meg, nem gondolta komolyan és reméli hogy barátok maradhatunk.
- Nem kell magyarázkodnod – szakítom félbe, mielőtt meghallom a litániát.
- Rendben, nem fogok magyarázkodni. Csak azt szeretném, ha nem kerülnél. Ha szeretnéd elfelejtek mindent, és minden mehet úgy, ahogyan eddig volt. Ezt szeretném… Megértem, hogy nem tenne jót a munkánknak ezért sajnálom, és pont e miatt nem lenne jó, ha a munka kapcsolatunk más lenne.
Más? Miféle kapcsolatunk? Én nem értem... Hiszen egy magamfajta szürke egérkével miféle kapcsolata lehetne neki? Hogyan lehetséges, hogy felmerült benne az, hogy... áh biztos csak én tulajdonítok túl nagy jelentőséget ennek a mondatnak, ő nem is veszi komolyan, vagy mást ért ez alatt, bezzeg én meg belevörösödöm, és zavartan kalimpál a szívem is.
Közelebb lép hozzám, és mivel magasabb nálam, őt már érzékeli az automata világítás érzékelője. Amikor felkapcsol a lámpa, szinte felszikráznak azok az elképesztően kék szemek. Bronzbarna bőre és jóképű arca, kissé szelézett szőkésbarna haja... jaj, akár egy menő férfimagazin. Olyan hihetetlenül szép ez a férfi... szinte fáj őt látnom, mert tudom hogy nem vagyunk egy szinten, a magamfajta kis egérkék csak messziről nézhetik csak az ilyen díszhímeket.
- De… ha jobban szeretnéd, akkor inkább nem kerülök a szemed elé.
Belém reked a levegő.
- Nem… én… nem…
- Ha kell a műszakokat is beoszthatjuk úgy, hogy jó legyen. Nem akarok kellemetlenséget okozni.
- Kedves tőled, Erick, de szerintem erre nem lesz szükség – mosolyodom el félénken, majd saját hülyeségem miatt zavartan nevetve borzolok kócos hajamba. Ó a fenébe, ő egy olyan rendes ember, nem érdemli meg hogy ilyen szörnyű dolgokra kényszerítsem, csak azért, mert ő gyönyörű én meg nem.
- Talán van valakije?
Ez meg... miféle kérdés? És... és miért magázódik megint velem? Megremegő ajkakkal, pihegve figyelem őt, kezeim a korlátot szorongatják, félek hogy ha elengedem, akkor a tartásomat is elveszíteném. Mielőtt válaszolhatnék, újra megszólal.
– Sajnálom, nem kellett volna ilyet kérdeznem.
Zavartan fúj egyet, és hosszú, barna ujjai a saját hajába túrnak. Azonnal visszarendeződnek tincsei a dögös frizurájába, igen hiszen ő tökéletes.
- Nem… nincs – suttogom tétován. Rám mosolyog, és én sokkos állapotban meresztem rá szemeimet.
- Ha nem vagyok az esete, csak mondja meg. – MI?! MI?! MI?! MI?! MI?! MI?! - Jó, inkább nem viccelődök. Sajnálom ami történt. Aznap este picivel többet ittam, és olyat tettem, amit nem kellett volna… azt hiszem egy ideig kerülni is fogom az ilyen helyeket. De nem teszem többet. Szeretném, ha ez a dolog nem lenne hatással a munkánkra. Nyugodtan rendelkezhet majd a beosztásommal, nekem mindegy mikor jövök, hisz semmi más dolgom nincs. Most vissza kell mennem, jó éjt, Dr. Howel.
Agyam lassan fogadja be amit mondott. Bele is fájdul a koponyám. Azt hiszem ő most finoman és végtelenül udvariasan kioktatott, hogy gyermetegség amit teszek, felnőtt módjára, kultúráltan kellene viselkednem és... elmagyarázta, hogy kizárólag csak azért állt szóba velem és csókolt meg, mert részeg volt. Szánja-bánja, és ha ennyire zavar engem, akkor szólhatok neki és úgy osztja be magát, hogy ne találkozhassunk soha többé.
Amikor becsukódik mögötte az ajtó, számra szorított kézzel fordulok meg, és a kilátást figyelném, de sajnos nem látom. Zúg a fejem.
***
Höri eltünteti a tizedik mogyorót is, majd a következőért nyúl. Kipiszkálja ujjaim közül, és vígan nekiesik. Bambán figyelem. Egy percet sem aludtam éjszaka, pedig nyugalmam volt, sehova sem hívtak. A háttérben halkan duruzsol a kis tévé. Meglep, mennyire kényelmesen van berendezve az orvosi szobánk, még szőnyeg is van.
A kanapén heverek, mellkasomon üldögél a nassoló hörcsögöm. A falióra szerint mindjárt öt óra, az ablakon beszűrődik a kinti szürkület. Nagyot ásítva teszem vissza Hörit a terráriumába, magamhoz veszem a tárcámat.
Odalent az épülettel szemben az éjjel-nappaliban mosolyogva fogad az eladó.
- Jó reggelt doki! Mit adhatok? Friss a fánkom!
Pár perccel később már a dobozt fél kezemen egyensúlyozva slattyogok végig az osztályom folyosóján, egészen nővérszobáig. Mielőtt belépek, mély levegőt veszek és mosolyt kényszerítek az arcomra. Nem megy valami fényesen, de sikerül.
- Szép jó reggelt! – toppanok be hirtelen. Az asztalnál ülő nővérke felvidulva köszön vissza, aranyos arcán őszinte örömmel, Erick pedig... hát ő épp megfulladni készül a félrenyelt kávétól. Leteszem a dobozt.
- Köh-köh... reggelt... – hörgi, mire barátságosan megveregetem a hátát, hogy segítsek.
- Bocsánat, hogy megijesztettem – hadarom.
- Nem történt semmi. Greta, légy szíves oszd ki a hőmérőket!
A nővérke szájában egy csokis fánkkal elspurizik, és mi kettesben maradunk. Hoppá, ezt nem így terveztem. Megszeppenve nézek le Erickre.
- Üljön le, doki – mondja kedvesen. Tétován leereszkedem vele szemben, és figyelem ahogy feláll, tölt nekem és elém teszi a csészét. Vissza ül velem szemben, onnan figyeli gyűrött, kialvatlan arcomat és égnek álló hajamat. Istenkém, rémesen festhetek!
- Köszönöm... – mosolygok félénken rá, és belekortyolok a barna nedűbe.
- Örülök, hogy visszatért közénk.
Hosszú ujjaival kiválaszt egy porcukros, málnalekváros darabot a dobozból. Nem válaszolok, csak hülyén bólintva felhörpintem a gondosan langyosra hűtött kávémat. Nem merek ránézni, legutóbb is amikor fánkot evett előttem... hát szóval jobb ha nem bámulom, hiszen nyugalomra vágyik. Tiszteletben tartom ezt.
Elém tol egy papírt. Mi ez? Zsebem felé nyúlok, majd észre veszem hogy tisztán látok, tehát rajtam van a szemüvegem. Felveszem a papírt. Jé, ez egy beosztási táblázat.
- Miért mutatja ezt nekem? – kérdezem, felnézve rá.
- A beosztásom. Húzza ki ezzel a ceruzával azokat a napokat, amikor együtt lennénk, és én átírom magam más napokra.
Hevesen megrázom a fejem és visszatolom elé a papírt.
- Nem, erre semmi szükség! Én... tudok viselkedni, ne aggódjon. Cs-cs-csak össze voltam zavarodva, és buta voltam.
Az asztalra könyököl, kezére támasztja állát, és félrehajtott fejjel néz a szemembe. Mosolyog... ó egek, mennyire jóképű! Elpirulva sütöm le a szemeimet.
- A buta szó és ön, egy napon sem említhető.
- J-jó, akkor... bután viselkedtem. Szóval... sajnálom. Mától nem fogom kerülni, és elfelejtem ami történt. Mindent – teszem hozzá nagyot nyelve. Fúj de utálok hazudni, már lángolnak is a füleim. Ugyan hogy feledhetném el őt, és azt a forró csókot, meg a...? Jaj nekem!
Hirtelen hangos sikítás tör a kórház ébredező csendjébe. Erickel egyszerre pattanunk fel, kirohanunk. A folyosón áll Greta, és dermedten bámul a földre, ahol egy fehér tál van fejjel lefelé.
- Mi történt? – dörren Erick mély hangja.
- Ott! – mutat a tálra, hangja már-már hisztérikus. – Egy patkány! Egy patkány! Rádobtam a tálat! Csapd agyon, gyorsan!
Erick közelebb lép a tálhoz, ami megmozdul, és bennem szörnyű gyanú ébred.
- Várjon! – nyikkanok ijedten. Megtorpan és felém fordítja a fejét.
- Miért?
Odalépek a tálhoz, felemelem és Greta halk sikkantással elszalad, én pedig elmosolyodva térdelek le, leteszem nyitott tenyerem és Höri már bele is mászik.
- Kiszöktél, te kis csibész? – suttogom, zsebemből előhalászok egy kekszet amit neki tartogattam. Halkan szuszogva veszi el és vadul nekiesik, csak úgy repkednek a morzsák ahogy darálni kezdi apró fogaival.
Erick hajol fölém.
- Egy hörcsög?
- Az enyém – mosolygok fel rá. – Magammal hoztam, mert egész hétvégére nem hagyhatom egyedül otthon. Kiszökött a terráriumából. Az én hibám, sajnálom hogy ekkora felfordulást okoztam...
Belém reked a szó, a levegő és minden egyéb, mert ez a mosoly... annyira... és olyan közel az arca, észre sem vettem, hogy mellettem térdel. Olyan hihetetlenül finom az illata, és ahogy közelebb hajol, hogy megnézze magának Hörit, szívem hangosan dübörögni kezd, elpirulok. Nem bírom nem bámulni őt... Olyan jóképű, és a haja selymesnek tűnik, ha beletúrnék, biztosan olyan puha és lágy lenne mint a hörcsögöm bundája.
- Hogy hívják?
- Höri... – suttogom.
- Miért szökhetett ki? – suttogja ő is. – Talán éhes?
- Nem, mielőtt eljöttem... teletömtem.
- Akkor?
Belenéz a szemembe, a külvilág teljesen megszűnik, csak őt látom, és a körülöttünk repkedő morzsákat amiket Höri darál dühödt szorgalommal.
- Cs-csak hiányoztam neki... és olyankor... utánam szökik és mindenhová követ engem... – lehelem elkábulva. Ujjai arcomhoz érnek, melegek és gyengédek. Jaj nekem...
|
| timcsiikee | 2011. 02. 11. 02:00:37 | #11257 |
 Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ L-samanak
Erick:
Hátán egyre lejjebb csúszik kezem, ujjbegyeim már épp betévednek a nadrág alá, amikor…
Hirtelen elszakad tőlem, könnyfátylas tekintettel hátrál el kezeit a szájára tapasztva.
- Matt… - utána nyúlok de nem érem el, sarkon fordulva rohanni kezd, én utána, de mire kiérek, már egy taxiban ülve suhan tovább.
Idegesen fújtatva túrok hajamba, bele is markolok tincseimbe, majd a fal felé fordulva csapok rá egyet öklömmel, de nem túl erősen.
A francba…
Francba, francba, francba, hogy nem tudom magam visszafogni… most mindent elrontottam. Francba… miért nem tudtam visszafogni magam? Én hülye… Miért nem gondoltam bele jobban? A fenébe…
~*~
Figyelnem kell hogyan vezetek akkor is, ha épp máson jár az eszem, ha épp azon idegeskedem, hogy vajon mi lesz, ha szembetalálkozom vele. Az persze természetes, hogy ugyan úgy viselkedem, mint eddig de… vajon Ő mit fog tenni? Soha nem akar majd velem lenni egy műszakban? Megutál? Kerül?
Pont most, amikor végre rájöttem mennyi esélyem is lehetne?
Egy a gond… bizonyos szemszögből a főnököm, egy helyen dolgozunk, és ebbe én akkor este bele sem gondoltam. Annyira hihetetlen volt számomra, hogy az valóság, hogy egy pillanatra sem gondoltam arra, mi lehet a következménye.
Az utolsó pillanatban veszem észre, hogy hol kell lekanyarodni, és egye jobban figyelnem kell arra, merre is hajtok. Lekapom sisakom, kitámasztom, és rutinosan láncolom ki helyére a motort.
Oké…
Mikor átöltözök és felérek, még nincs sehol. Cseppnyi nyugodtság áraszt el, de nem sokáig.
Amikor megjelenik, megugrik a gyomrom, de rezzenéstelen arccal, a szokásos módon köszöntöm, mint a többiek. Most nem jelent meg műszak kezdése előtt a nővérszobában, s a rosszérzés kerülget, mert tudom jól, hogy miattam van. Annyira hülyének érzem magam. De hogyan kerülhetnék négyszemközt vele? Egyáltalán jó lenne most ez? De jobb mindent, minél előbb tisztázni nemde?
A főorvosi körbejárás után egy egyszerű vizit következik, és a mellettem álló felé fordul, fel sem nézve rám. Mióta láttam belépni a folyosóra, talán csak egyszer futott át rajtam a tekintete. Nem hagyhatom, hogy ez mostantól így menjen.
- Molly kedves, ráér egy gyors vizitre? – és huss… elég nehéz dolgom lesz, ha ennyire figyelmen kívül fog hagyni. A pulthoz megyek, hogy elrendezzek minden, amit a nővérkék még nem csináltak meg. Amíg ki nem találok valamit, addig jobb lesz, ha elfoglalom magam.
~*~
Napokig megy ez, s minden perc, amíg a közelemben van úgy telik, hogy fájdalmasan nézek utána. Hiába szólítanám elmegy inkább a másik irányba, s ezt azon a nővérkék is sínylik, akik velem egy műszakban vannak. Olyankor nem jön be, nem ül le közénk beszélgetni. Semmi…
Zavar ez a feszültség, de nem tudom, mit tehetnék ellene.
Az biztos, hogy beszélnem kell vele, már csak azt kéne pontosan kitalálnom, hogy mit és hogyan…
Az első az, hogy négyszemközt legyünk, és most ezt szörnyen nehéz lesz megoldani, ha ennyire menekül előlem.
Az egyik órában ebédszünet után feltéved az emeletünkre, elmélyülten olvas valamit, de amint felnéz a lapokból és meglátja, hogy melyik folyosón is van, 180 fokos fordulatot véve indul vissza, s rákapok az alkalomra, utána eredve.
- Dr Howel, ráér egy percre? – sietek utána, mire gyorsítja lépteit.
- Sajnálom, most nem, majd később visszajövök – hadarja egy szuszra, olyan gyorsan lép, hogy köpenye csak úgy lebeg utána, de az én lábaim szerencsére hosszabbak. Befordul a folyosó végén a lifteknek kialakított pici zsákutcás folyosórészre, ekkor érem utol, s hátulról bekerítve tenyerem a falnak csapódik, elzárva az utat.
- Kérem – lihegem nagyon halkan – Csak egy percet kérek… beszélnünk kell.
Veszettül elkezdi nyomkodni a lift gombját, ami világít és hallom a műszer mozgását, de lassan.
- E-erick, most… tényleg… nem érek rá, majd… - látom, ahogy még a nyaka is elvörösödik közelségemtől, de még közelebb hajolok füléhez, és halkan duruzsolva megismétlem.
- Kérem… - lágyan dörmögöm a szót, hogy ha csak véletlenül is tévedne a közelbe valaki, ne hallja meg. Megremeg, nyel egy nagyot, majd hirtelen kinyílik a liftajtó, beesik rajta, s zuhanása közben ügyesen megnyomja az ajtó bezárás gombot, csak csalódottan nézek utána, míg el nem tűnik a szemem elől. Miért kerül ennyire? Legalább… meghallgathatna, vagy… nem. Megértem, és lehet hogy a munkahelyi kapcsolat miatt nem akar semmit. De ez nem megoldás. Ez így nem mehet mostantól mindig.
A következő nap éjszakája nyugodtan telik. Szinte minden beteg alszik, semmi nesz, semmi riasztás pár apró köhécselésen kívül. Nem járkál senki. Nincs más dolgom, mint ülni, és figyelni. Közben persze azt csinálok, amit akarok. Azaz csinálnék, ha a könyvemet felhoztam volna a motortól, mikor megérkeztem.
- Greta idejönnél míg lemegyek a portáig a könyvemért? – szólok be halkan a nővérszoba felé, majd pár másodperc, és máris megjelenik az ajtóban.
- Persze, menj csak – mosolyog rám, majd leül a helyemre, én pedig előbb az öltözőbe megyek a kulcsomért, ami doboz zárát nyitja.
Megforgatom ujjamon, hirtelen rámarkolok, majd a zsebembe dugom a kezemet, és lassan, csendben trappolok le a lépcsőn. A könyv helyett sajnos csak az egyik újságomat találom, de ez is megfelel a célnak. Majd máskor beteszem a könyvet.
Henger formába összecsavarom, majd farzsebembe teszem az újságot, lassan felfelé indulok a lépcsőn, amikor eszembe jut, hogy a második szinten szerezhetnék egy kis nassolni valót. A csoki automata csak itt van, de ha már itt vagyok, kihasználom egy apró kerülővel.
Befordulok a folyosón, már a messziből látok egy fehér köpenyt, de ahogy közelebb érek, és felhajolni látom a géptől az illetőt, aki a zsebbe rejti a nassot, rájövök, hogy ki ez.
Talán most sikerülne elkapnom.
Próbálok csendesen közeledni felé, olyan, mintha egy nyuszit akarnék becserkészni, vadász módjára… ha jobban belegondolok, vicces.
Amikor véletlenül meghallja kulcsom zörrenését a zsebemben hirtelen felém fordul, amikor észrevesz kikerekednek szép szemei a szemüveg mögött, majd amerre lát, szaladni kezd. A legközelebbi ajtót éri el, ami történetesen a teraszra nyílik, s pár lépéssel követem, bezárom magam mögött az ajtót, az egyetlen menekülési utat elzárva.
Anyám, ez nem volt könnyű… soha nem hittem volna, hogy még ilyen idősen is fogócskázni fogok, ráadásul egy másik felnőtt emberrel.
- Dr. Howel, kérem hallgasson meg – a korlátba kapaszkodik remegve, és próbálja tekintetemet kerülni.
- Erick, figyelj… én… örülök, hogy múltkor olyan kedves voltál velem, és nem kell aggódnod, nem vettem komolyan, remélem utána azért még jól érezted magad – hadar, de néha elakadozik, remeg a hangja, akár csak lábai. Csak értetlenül nézek rá, hisz olyan mintha hadoválna minden félét össze-vissza, majd ahogy lassan felfogom mire is gondol, felsóhajtok. Ennyire… bizonytalan lenne? Vagy másról van szó?
- Én az után hazamentem – mondom halkan, majd ellépek az ajtótól egy et felé, de meg is állok. Félek lassan már mindentől, főleg attól, hogy azt hiszi zaklatom. Az lenne a legrosszabb.
- Áh… értem – még mindig oldalra néz, sőt már lassan hátat fordít nekem – Milyen szép így este a város nem? Még nem is néztem… - próbálja terelni a szót édesen, és ha nem lenne egy nagy, ezer kilós súly a szívemen, talán még mosolyognék is.
- Matt… - mondom halkabban mire megrezzen, és még közelebb lépek.
- Nem kell magyarázkodnod – egy fokkal nyugodtabb hangon szólal meg, csak oldalra nézve, lesütött szemekkel. Nem értem mire gondol, csak sejtem, de remélem, hogy rosszul.
- Rendben, nem fogok magyarázkodni. Csak azt szeretném, ha nem kerülnél. Ha szeretnéd elfelejtek mindent, és minden mehet úgy, ahogyan eddig volt. – nem kellemes, de muszáj ezt tennem – Ezt szeretném… - mondom nyugodtan, és még közelebb lépek lassan. – Megértem, hogy nem tenne jót a munkánknak ezért sajnálom, és pont e miatt nem lenne jó, ha a munka kapcsolatunk más lenne – lassan felém fordítja tekintetét, ha arcát nem is, a félhomályban valamennyire látom arcát, és ahogy közelebb érek, egyre jobban, hirtelen a mozgásra felkattan a villany és láthatom arcán a kis pírt. Milyen szép… de nem kalandozhatok el.
Nem szól semmit, így folytatom.
- De… ha jobban szeretnéd, akkor inkább nem kerülök a szemed elé. – hirtelen felém fordul végre teljes arccal, s reménykedve mégis savanyú arccal nézek rá. Meg kell állnom, hogy megérintsem mégis szeretném. De nem tehetem.
- Nem… én… nem…
- Ha kell a műszakokat is beoszthatjuk úgy, hogy jó legyen. Nem akarok kellemetlenséget okozni.
- Kedves, Erick, de szerintem erre nem lesz szükség – zavartan nevet, de még mindig a korlátot markolássza.
- Talán van valakije? – térek vissza a magázásra. Észre sem vettem, hogy hirtelen felindulásból elkezdtem tegezni.Kkikerekednek szemecskéi, és megremegnek ajkai, de nem mond semmit. – Sajnálom, nem kellett volna ilyet kérdeznem. – vakarom meg zavartan a tarkómat, fújtatva. Már majdnem mindent elmondtam, amit akartam, de még nem jutottunk dűlőre… nem… egyszerűen nem értem. Legalább elmondhatná, ha nem vagyok az esete, vagy más oka van, vagy, hogy egyáltalán mit szeretne mit tegyek.
- Nem… nincs – feleli olyan halkan, hogy alig hallom, de végül is tisztán értem. Ez a két szó olyan nekem mint egy cseppnyi remény.
- Ha nem vagyok az esete, csak mondja meg – mosolyodom el még mindig zavartan. Kínos… ez a helyzet, és kellemetlen, de… talán abba kéne hagynom. – Jó, inkább nem viccelődök – igaz eddig sem tettem – Sajnálom ami történt. Aznap este picivel többet ittam, és olyat tetem, amit nem kellett volna… azt hiszem egy ideig kerülni is fogom az ilyen helyeket – az utolsó mondatot szinte csak magamban mormolom kelletlenül. – De nem teszem többet. Szeretném, ha ez a dolog nem lenne hatással a munkánkra. Nyugodtan rendelkezhet majd a beosztásommal, nekem mindegy mikor jövök, hisz semmi más dolgom nincs. – nem tudom, mit mondhatnék még… talán gondolkodnia kell rajta… ha így van, akkor jobb, ha magára hagyom. – Most vissza kell mennem, jó éjt, Dr. Howel – köszönök el halkan, s legbelül még reménykedem, hogy hátha megállít, lassabban is teszem a lépéseket, de mikor az ajtó kilincsére fonom ujjaimat és kinyitom már feladok minden apró kis reményt, és visszamegyek a helyemre.
|
| Levi-sama | 2011. 02. 10. 15:48:56 | #11241 |
Karakter: Matt Howel
Uhh milyen közel az arca...
- Maradjon még egy kicsit – mondja lágyan, ez a mosoly... jaj. Mellettem valaki halkan felsóhajt, szerintem Manny. Bambán nézek rá, és szót fogadok. - Jó helyen kezdte a város megismerését. Mit szólna, ha körbevezetném?
- Istenem... – sóhajtja mellettünk Manny. – El ne szalaszd...
- Köszönöm, de… Manny már… bemutatta a… helyet… - dadogom hülyén. Erick Manny felé fordul és rámosolyog, majd vissza felém. Szemem sarkából látom, ahogy Manny ráharap az öklére.
- Kár… akkor meghívhatom még egy italra?
- Erick, én… most már tényleg mennem kell, csak… csak egy italra jöttem be, és szétnézni – hadarom minden eddiginél jobban zavarba csúszva. Erick és én... jaj, egyrészt ez hihetetlen, tuti hogy álmodom, másrészt viszont ha ez valóság, akkor nagyon-nagyon rossz ötlet lenne. Nagyon.
Lecsusszanok a székről, és arccal a mellkasa közepébe érkezem.
- Ne siessen annyira – dörmögi olyan szexisen mély hangon, hogy ágyékom bizseregni kezd. Összerezzenek ahogy megfogja a kezem. - hosszú még az éjszaka, táncoljunk még egy kicsit. Csak egy táncot kérek.
Az utolsó mondatot már a nyakamba súgja, én pedig fázom és izzadok, aztán megsülök és remegek. Nagyot nyelve biccentek, már nehezemre esik gondolkozni.
- Jó… - pihegem kábultan. Hagyom hogy maga után húzzon, segítségért rimánkodó tekintettel pillantok hátra Mannyre, aki csak hüvelykujját feltartva teli szájjal vigyorog. „Ez az kislány!” – tátogja. Milyen kislány? Itt csak ő hasonlít a női nemre... itt-ott.
A zene dübörög körülöttünk, én meg totál hülyének érzem magam, mert nem tudok táncolni. Az egyetemi bulikon is csak fel-le és előre-hátra ringatóztam, számomra ennyi volt a zene élvezete. De Erick... hű... ő aztán tudja mitől döglik a légy, és mindenki más is.
Teljesen a hatása alá kerülök, csak engedem hogy magához szorítson, és csípőmet fogva vezessen, az sem zavar már, hogy hátamat, fenekemet és combjaimat markolja, mert én is garázdálkodok izmos mellkasán. Óvatosan végigfuttatom ujjaimat hasának kockáin, ameddig a szétnyíló ing engedi. Jaj... Ahogy félig lehunyt szemekkel, csábítóan figyel engem... Teljesen kikészít...
Hajamba túr, majd tarkómat megfogja nagy tenyerével, és mielőtt levegőt vehetnék, megérzem nedves ajkait az enyémen.
Teljesen elolvadok, minden porcikám szétfolyik, akár a vaj a mikróban, pezseg és bugyborog...
Jaj-jaj-jaj... ennek nem lesz jó vége, én...
Halkan felnyögök, nyelve számba hatol, és kész. Itt a vég.
Karjaim nyaka köré tekerednek, érzem vágyát az enyémhez préselődni, levegőt sem kapok, csak forró pára jut a tüdőmbe, szívem zakatol mellkasomban, nyelvem pedig tétován megcirógatja az övét. Szorosabban markol a fenekembe egyik kezével, bátorítva engem a folytatásra, így belevetem magam az igazi nyelves csókcsatába.
Abban a pillanatban tépem ki magam a karjaiból, amikor fenekemnél a nadrágomba csúsznak ujjai. Uramisten, mi az ördögöt művelek itt?!
Rákvörös képpel hátrálok el tőle, zavaromban nem merek ránézni, csak a számra szorítom kezemet.
- Matt – nyögi utánam nyúlva, de nem ér el. Remegő kezemmel takarom el lángvörös arcomat, zavaromban könnybe lábadnak szemeim.
Te jó ég...! nyilvánosan csókolóztam egy melegbárban... egy kollégámmal!
Aki ha nem lennénk ismerősök, le sem tojná a fejem...
Nem, nem vagyunk egy kategória, Manny is megmondta, és különben sem lehetne közöttünk semmi, mert megmételyezné a munkát vagy a munka a kapcsolatot...
Már ha lenne egyáltalán bármiféle kapcsolatom egy ilyen álomszép fenegyerekkel, aki valószínűleg minden nap mást visz az ágyába.
Jaj nekem, megfájdult a fejeeem!
Zihálva szaladok a kijáratig, odakint a hűvös éjszakai levegőt szinte harapom, bevágódom egy ott álló taxiba, elhajtunk... és én közben térdeimre támaszkodva próbálok magamhoz térni. Amikor végre kapok levegőt, és képes vagyok felfogni mi a frászt műveltem, legszívesebben elsüllyednék.
Tiszta hülye vagyok...
***
Gyomromban ideges görccsel szállok ki a megjavíttatott kocsimból, majd remegő kézzel zárom be az ajtaját. Riasztóm nincs, nincs senki aki el akarná lopni.
Véget értek az ügyeletes helyettesítések, végre újra rendesen járhatok be, s legközelebb két hét múlva viszem egész hétvégén éjjel-nappal az osztályt, az pedig még odébb van.
Két nap telt el azóta az este óta, és ma biztosan ő is dolgozni fog, látom a motort a parkolóban. Remeg kezem-lábam, a fenébe is... nem is értem miért, hiszen miután leléptem, biztos megvigasztalta magát azzal a szép hosszúhajú pasival, akivel előttem akart smacizni. Na ő igazán jó fogás lehetett, engem valószínűleg csak udvariasságból vitt táncolni, vagy azért mert ki akarta próbálni, milyen egy orvossal. Fogalmam sincs miért tette, nyilvánvalóan jobban járt volna a másikkal.
Ezúttal nem jöttem korábban, nem vonszolok magammal egy tálca süteményt, és nem üldögélek a nővérszobában amíg el nem kezdődik a főorvosi vizit, inkább én is a többi orvossal együtt érkezem. Barátságos üdvözlés és kedélyes beszélgetés. A kutatási eredményeimmel nem sokat haladtam ugyan, de mindig hálás téma, a többi orvos nagyon szeret engem faggatni erről. A nővérszoba előtt csak elsétálok ahogy a többiek, miközben az egyik adjunktus fejtegetését hallgatom az aorta insufficienciáról szóló cikkének előkészületeiről. Szeretné ha betársulnék.
Csatlakoznak hozzánk a nővérek is, köztük van Ő is, de nem látok az arcán semmit, pedig alig bírom nem őt figyelni. Keresi a tekintetem, de nem adok rá lehetőséget... Így is borzasztóan zavarban vagyok... a fenébe is...
Véget ér a vizit, minden orvos ránéz a saját betegeire, én is ezt teszem, de előtte a folyosó fala mellett sorakozó nővérek egyikéhez fordulok, szándékosan nem nézek rá Erickre.
- Molly kedves, ráér egy gyors vizitre? – mosolygok rá kedvesen. Középkorú, duci nővérke, egy édes angyal. Azonnal tollat ragad, elő halász a zsebéből egy kis noteszt.
- Mehetünk, Dr. Howel.
És ez megy napokig.
Keresztülnézek Ericken, kerülöm és nem maradok kettesben vele egy pillanatra sem. Ha a közelébe kerülök, elpirulva menekülök... Képtelen vagyok a szemeibe nézni, annyira zavarban vagyok. Persze ez biztos nem érdekli őt... Biztos nem is foglalkozik velem, csak én vagyok ilyen marha...
|
| timcsiikee | 2011. 02. 08. 00:54:21 | #11196 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ L-samanak
Erick:
A vizit után nem sok ideje van, épp csak annyit tudok meg, hogy a hétvégén szabad lesz… Én is… És amikor kikotyogja édesen, hogy meg szeretné ismerni a várost, kapva kapnék az alkalmon, de mielőtt akár egy mondatot is mondhatnék, jönnek a főorvosok.
Nos… majd máskor. De lehet, talán jobb is így.
Szombat este, és jó kis társaság. Fiúk lányok összevonva, régi ismerősök és néhány a párjával együtt. Csak irigyen figyelem őket, persze ez nem csorbít a hangulatomon. Sőt ez a harmadik whisky, kóla kísérővel egyre jobb hangulatot kölcsönöz nekem.
Mineki mesél valamit az elmúlt időszakból, mióta nem találkoztunk, és ahogy rám kerül a sor, fontolgatom, hogy mit is meséljek, majd teljesen akaratlanul, mégis lelkesen az új dokiról kezdek nekik regélni. Persze a barátaim, így azonnal rájönnek, mennyire is tetszik, és szabadon hagyom viccelődni őket, mint mindig. Akármilyen jó is lenne, úgy érzem esélytelen. Túl szép lenne…
- Erick, haza mész? Elviszünk! – ajánlja fel Tess, de csak mosolyogva csóválom meg a fejem.
- Áh, még nem haza megyek – sejtelmes kis mosollyal intek csak, majd elköszönök mindenkitől. ár lehet, néha jó barátokkal együtt eljárni szórakozni, de… ez a hely, semmiképp sem nekik való, maximum majd ha olyan extrém hangulatom lesz, mindenkit beviszek. Heh…
A biztonsági őr már félmosollyal enged be, kezet fogok velem, majd rácsapok vállára.
- Rég láttalak Erick, sok a munka?
- Mondhatni… gondoltam benézek, feszültség levezetésképp – szinte már vigyorgok. Azt hiszem ez a 3 whisky kicsit még nekem is beütött, lehet azért mert gyorsan ittam. Ritka, de a cél nemes. Ha minden jól megy a hétvégén, akkor talán nem fogok jövő héten rámászni a dokira a nővérszobában. Vagy valamelyik rejtett zugban.
- Sok friss husi van – súgja még nekem utoljára, csak egy köszönő intéssel válaszolok, majd belépek. Azonnal megcsap a jellegzetes illat. A fülledt erotika, az izzadó, táncoló testek, a milliónyi parfüm és egyéb kencék keveréke. Én nem vagyok oda ezért, jobb szeretem az egyszerű stílust, ami még a normál emberek között is túl egyszerű. Rögtön szembe a bárpultnál pár ismerős, és egy alig ismerős, de annál édesebb pofit látok meg. Nos… válogassunk.
Amint a többség meglát, ahogy beljebb sétálok, kisebb sáv nyílik meg előttem, de már hozzászokhattam volna, mégis vigyorogni kezdek a látványtól. Epekedő tekintetek. Sosem tudtam mivel érdemlem ki, mégis élvezem és kihasználom. Talán most nagyobb hasznát fogom venni, mint máskor. Finoman csapódik nekem egy test, amit azonnal magamhoz rántok, de végignézem arcát, bár mozdulat, és könnyű szerrel ábrándulok ki belőle. Nem… most valami más kell.
Tovább haladok.
Valóban sok új arcot látok, és ha nem is járok gyakran ide, mégis meglátszik. De ez nem jelenti azt, hogy a felhozatalban olyan nagy választék lenne, ami… most megfelelne.
Észre sem veszem, de ha csak egy pillantást vetek valamelyikre, mindben Őt keresem. A szeme… szájának vonala, arcának, nyakának íve…
Ez… ez a kissé hosszú hajú fiú, talán hasonlít is, így pár hosszabb pillanatra ragadok le, mint másnál. Karcsú test, igazán hajlékony ahogy megdöntöm, s ahogy végigsimítok rajta pont azt az érzést kelti felém, mintha Őt érinteném. Igen…
Szemem sarkából persze már figyelem a következő prédát, ha mégsem lenne igazi ez a kissrác, és ahogy sokadszorra fut át tekintetem egy ismerős ugyanakkor ismeretlen arcon, hirtelen bevillan.
Megállok a fiú arca előtt, s fejemet a bárpult felé fordítom, ekkor teljesen biztossá válok elképzelésemben… Vagy valóban csak képzelegnék? Remélem nem.
Hirtelen elfordul tőlem, s mire észbe kapok, már robogok is felé.
Mire odaérek, már félig háttal van nekem, a mellette ülő furi alak, csak egy pillanatnyi mosolyt kap, majd a „fiú” teste mellé támaszkodom a pulton, kicsit a háta felé görnyedve.
- Hello, doki – duruzsolom fülébe. Pont olyan, mint egy álom. Ha igen… szeretném minden pillanatát kiélvezni, mert még mindig nem hiszem el, hogy az, viszont biztos vagyok abban, hogy az arcát jól láttam. Lassan felém fordul, és ekkor már teljesen biztos vagyok. Ő az… képzelgés, vagy sem, de ez az ő arca. Minden centit felismerek.
- Öh... üdvözlöm... – arca pipacs árnyalatban játszik, a fények csak még élénkebbé színezik csillogó szemeit. Ha nem érezném úgy, hogy túlzás lenne, most azonnal lekapnám, de… inkább hagyom még húzódni azt a kis feszültséget, mely élezi ezt a helyzetet.
- Alig ismertem meg a szemüvege nélkül – viszont így… sokkal édesebb.
- K…ko… - hebegi akadozva, de kisegítem.
- Kontaktlencse? – egyértelműen látszik.
- Igen... néha beteszem, de munkába sosem, mert... – kétség kívül, ez… csak ő lehet. Most vagy Tess kocsijában durmolva és nyáladzva álmodom ezt, vagy ez a valóság… tegyünk próbát, eddig teljesen igazinak tűnik minden.
Nem fejezi be a mondatot, csak elmosolyodom, hisz már tudom a választ, sőt be is fejezem helyette.
- Mert akkor is felvenné a szemüvegét, igaz?
- Mit iszol, Erick? – kérdi a csapos, de csak megrázom a fejem. Nem… eleget ittam én már ahhoz, hogy jól érezzem magam, sőt… ha ez mind igaz, talán sokkal jobb is lehet, mint gondoltam.
- Na és mi járatban erre? – folytatom vele a diskurzust, mintha teljesen megszűnne a környezet.
- Hát izé... gondoltam iszom valamit... – megállíthatatlan mosolyom lassan terül szét arcomon, és kissé sejtelmesebbre sikerül mint szeretném, de nehéz visszafogni magam. Komolyan megőrjít.
- Egy melegbárban? – kérdezem halkan, s a válasz kissé meglep, ugyanakkor kellemes csalódással, örömmel ér.
- Aha – bólint zavaros tekintettel - Hiszen... én is... az vagyok – még a dübörgő zene mellett is olyan tisztán hallom, hogy egy pillanatra ledöbbenek, majd gyors ütemre kapcsol szívem, amitől észbe kapok. - Nahát, már ennyi az idő? Sajnos mennem kell, úgyhogy... khm... örültem a találkozásnak... izé... – megmoccan a széken, de nem ugrik le, pedig… örültem volna, ha nekem csapódik. Lassan felnéz megint arcomra, mintha kérlelőn pislogna, de… nem eresztem. Most nem…
Közelebb hajolok arcához, hogy közelebb nézhessek szemeibe.
- Maradjon még egy kicsit – duruzsolom halkan, mire tátogni kezd valamit, de hangot nem hallok, csak lágyabban mosolyodom el. Milyen finom illata van. Nem azaz édes és émelygő, mint a legtöbb ilyen édes arcúnál. Nem… Finom, lágy sampon illat, és még valami más különös, ami egyszerűen megmagyarázhatatlan. Mintha őt magát érezném.
- Jó helyen kezdte, a város megismerését - folytatom egymagam a beszélgetést, megvárva, míg végre meg nem szólal újra. Hallani akarom a hangját, de… már nem csak azt, ahogyan beszél. – Mit szólna, ha körbevezetném? – halkan csúszik ki ajkaimon a mondat, melyet már a legutóbbi alkalommal is szerettem volna kimondani, de most végre eljött ennek is az ideje.
- Köszönöm, de… Manny már… bemutatta a… helyet… - félve mutat felé, pár pillanatra szakítom csak meg a szemkontaktust, hogy a transzi kezdeményre villogtassak egy döglesztő mosolyt, majd visszafordulok az én kis dokimhoz.
www.youtube.com/watch
- Kár… akkor meghívhatom még egy italra? – ezek a szemek… el tudnék veszni bennük.
- Erick, én… most már tényleg mennem kell, csak… csak egy italra jöttem be, és szétnézni – izgatottan pattan le a székből, gondolom azt remélve, hogy legalább ilyenkor félreállok az útból, de… nem hagyom.
Mellkasomnak csapódik, és ösztönösen kapaszkodik meg ingemben. Mh… ezek a kis kezek.
- Ne siessen annyira – hajolok füléhez, miközben lassan bűvölöm ujjaim közé kezecskéit. Megőrjít – hosszú még az éjszaka, táncoljunk még egy kicsit – lassan már nyakára lehelem a szavakat, és jól hallom, ahogy nyel egy nagyot, enyhén remegni kezd teste – Csak egy táncot kérek.
- Jó… - súgja halkan, majd elterülő, szelíd vigyorral vonom magam után, és szó szerint rántom magamhoz, hogy testéhez simulva kezdjek el mozogni. Zavarban van, arca piros. szemei csillognak, ajkait már duzzadtra rágcsálta, és egész testében remeg, valahogy el kéne lazítanom.
Derekára siklik kezem, lábai közé lépek, hogy ezzel is megtartsam és irányítsam valamelyest, másik kezemmel óvatosan simítok végig alakján, olykor karján, de úgy néz ki nem nyugszik meg, sőt… Igaz nem lep meg. Valami mást kell kitalálnom.
Közelebb hajolok, homlokom majdnem az övét éri, résnyire nyitott szemekkel gyönyörködöm arcában, a kába kifejezésekben, mely lassan eluralkodik rajta.
Istenem… hogy lehet ennyire szép?
Számat résnyire nyitom, ringani kezd csípőm a zene ütemére, kezemmel az övét is mozgatom, ujjaim lejjebb csúsznak, majd finoman markolok fenekébe.
Ennyi már bőven elég ahhoz, hogy szörnyen vágyjak rá, forr a vérem, éget belülről, és lassan felemészt, ha nem hagyok vágyaimnak legalább egy résnyi szabad utat.
Gyors pillantásokkal közvetlen közelről mérem végig testét, ahogy lassan mozog, irányításom alatt, ahogy kezei hol tétlenül lógnak pár pillanatig, de főként mellkasomon keres támaszt, vagy ruhámon kapaszkodót és ez csak egyre szítja bennem az amúgy is forró vágyat.
Ágyékom már jócskán duzzadni kezd, próbálom elrejteni, mégis hozzá dörgölöm testem a zene hatására, s úgy érzem, egyre közelebb kerülök hozzá. Ez… ez már túl valóságos számomra ahhoz, hogy azt higgyem, álmodom, mégis még mindig hihetetlen. Itt van a karjaimban, és ő maga vallotta be, hogy meleg. Lehet még ennél jobb? Nem hiszem…
Áldom az eget, meg az eszemet, hogy ma ide sodort a hangulatom.
Most már nem fogom elereszteni. Senki kedvéért sem eresztem ki karmaim közül.
Egyik kezem még mindig derekánál irányítja, másik lassan hasától felfelé kezd kúszni, végig mellkasán, fel vállára. Teljesen más őt érinteni, mint bármelyik másik tüzes kis testet, mely ösztönösebben hajlik meg, mint ő, főleg ahogy lassan megint felé hajolok.
Válláról lassan tarkójára csúszik kezem, ujjaim belesiklanak tincsei közé, ujjbegyeim bizsergeti, ahogy fejét érzem markomban, és így vonom egyre közelebb magamhoz. Nem… már nem bírom tovább tartani magam.
Mélyen nézek szemébe, elmerülök az ártatlan, remegő tekintetében, egy pillanatra siklik csak le ajkaira pillantásom, s kihasználva ezt a fülledt pillanatot lágyan, mégis mohón tapadok puha szájára, óvatosan, szenvedéllyel falni kezdem, magamhoz ölelve testét.
Édes íze tovább ösztönöz, halk nyöszörgése csak tovább részegít, lassan végignyalok ajkain, hogy bebocsátást nyerjek, és elmélyíthessem a csókot.
Nem bírom tovább.
|
| Levi-sama | 2011. 02. 07. 21:37:29 | #11192 |
Karakter: Matt Howel
Az ambulanciáról hívás érkezik a csipogómra. Amikor tárcsázom a jelzett melléket, már hadarja is bele a traumatológus, hogy behoztak egy infarktus gyanút.
- Máris ott vagyok.
Lecsapom a kagylót, magamra cibálom a köpenyem és kirontok az orvosi szoba ajtaján.
Odalent a szokásos, minden sürgősségi osztályra jellemző káosz fogad. Hamar megtalálom a kettes kezelőt. Bent nyüzsögnek a dokik és nővérek. Benyitok a lengőajtón.
- Hello, Dr. Howel vagyok a kardiológiáról, a konzultációra jöttem.
- Ó hál’ isten – sóhajt fel egy fiatal doktornő, és azonnal a kezembe nyomja a beteg aktáját, közben már hadarja is az információkat. – Hatvan körüli fehér férfi. Autóvezetés közben lett rosszul, balesetet okozott, a többi sérült a többi kezelőben. Ennek nem esett traumatológiailag semmi baja, de az anginás roham nem szűnt a nitromintra sem. Szívritmusa szabálytalan – kezembe nyom egy EKG szalagot is – úgyhogy alacsony dózisban megkezdtem a Dopamin adását is, meg fisót is kap. A Cardio-CT felvétele is itt van. A beteg az öné.
Paccs, ledobja a gumikesztyűjét és huss. Átnézem a Cardio-CT felvételeket a hordozható monitoron, majd a kinyomtatott képre is ránézek. Szívkoszorúér elzáródás. Sejtettem. Azonnal a beteg felé fordulok, sztetoszkópomat felveszem és ráhallgatok a mellkasára. A szívdobbanásoknál zörejt nem hallok, ez jó. A nővér felém nyújtja az astrup eredményt, látom hogy mi a helyzet.
- Kérem telefonáljon fel a kardiológia műtőbe, készítsék elő nekem az egyes műtőt. Angioplasztika lesz.
A betegszállítók kitolják a liftből az ágyat, majd a műtő felé sietünk. A folyosón már vár minket Erick, mint egy jó ápoló.
- Erick. Egy hatvanas férfi, most visszük a műtőbe, előkészítene egy ágyat neki?
- Persze, Dr. Howel.
Tovább a műtőbe.
***
Órákkal később, már hajnali három körül beimbolygok a nővérszobába és lerogyok az asztalhoz.
Amíg a fiatal ápolónő átveszi a beteget a műtőstől, Erick friss kávéval kínál. Ahh igen, erre vágytam most a legjobban.
- Hogy sikerült?
- Köszönöm – belekapaszkodom egyik kezemmel a bögrébe, a másikkal megdörgölöm szemeimet és elfojtok egy ásítást.
Megérinti az arcomat, és bambán nézek fel rá, szívem tachicarddá válik azonnal, sőt, ahogy mélyen a szemembe néz, még arythmiát is produkál. Tuti.
- Csak… nem akartam, hogy leessen a szemüvege – dörmögi mély, karcos hangján.
- Kö-köszönöm, igazán kedves – dadogom elpirulva. Hát persze hogy csak a szemüvegemet vette le, én hülye! Mégis hogy képzelhetem, hogy bármi más indokkal akarjon hozzám érni?!
Zavartan fújkodni kezdem a kávémat.
- Ne aggódjon, csak langyos. – nyugtat meg kedves mosollyal. - A múltkori baleset óta Emmy kikötötte, hogy Önnek csak langyos kávét szabad adni.
Behunyt szemekkel, mélyen magamba szívom a kávé különleges illatát, és jól meghúzom.
- Mindenki olyan figyelmes velem… Meg sem érdemlem magukat.
- Dehogynem, ne mondjon ilyeneket.
Vállamon érzem nagy és erős tenyerét, nyomán bizsergés szánkáz végig testemen. Ahogy felpillantok, elakad a lélegzetem, mert olyan de olyan közel van az arca hozzám. Teljesen elgyengülök, kicsúszik a csésze is a kezemből, de neki nagyon jók a reflexei, és mielőtt magamra borítanám az egészet, elkapja kezeimet. Együtt fogjuk a csészét... Milyen meleg a bőre... És a szemei ilyen közelről olyan kékek, mint az ég...
- Dr. Howel – szólal meg hirtelen mögöttünk egy női hang. – Az ügyeleten keresik.
- Oh, máris megyek.
Huss. Kimenekülök a hihetetlenül vonzó közegből, a hihetetlenül vonzó ápoló mellől. Ezt megúsztam... kis híján megcsókoltam őt, és akkor tutira agyvérzést kapott volna, talán a képemet is beverné... de nem hiszem. Erick kedves férfi, nem olyan amilyennek első látásra gondolja az ember.
***
Reggel csak egy gyors zuhany, pár szem keksz és tiszta ruha. Izé, talán a sorrend nem stimmel, de hát öltözés közben majszoltam a kekszet.
A fésűm sehol. Hajam már megint égnek mered, ráadásul egy órát aludtam összesen egész éjjel, így sápadt vagyok, a szemeim karikásak. Remélem Erick elment már, mert nem szeretném ha így látna. Na persze nem mintha neki számítana, de nekem igen.
Nem, nem ment el. Amikor belépek a nővérszobába hogy átolvassam a lázlapokat, meghallgassam az osztályátadást, még őt is ott találom. Szokatlan.. elpirult. De mitől?
- Jó reggelt! Miről van szó? – kérdezem vidáman.
- Semmi különös, doki, inkább menjük, rendezzük le a reggeli vizitet – hadarja nekem, és már terel is ki a nővérszobából. Mi? Mi ez az egész?
- Valami gond van, Erick?
- Oh, semmi. csak gondoltam Ön is szívesebben pihenne már otthon.
- Figyelmes, mint mindig – mosolygok fel rá. Ha nem akarja elmondani, hát nem mondja el. Nem erőltetem, annyira nem fontos.
Amikor befejezzük a vizitet, egy elhaló sóhajjal dobom magam a nővérszoba kanapéjára. A nappalosok a kórtermekben serénykednek, Amily már elment, Erick pedig az asztalnál ül velem szemben és kávét kortyolgat.
- Ma este is dolgozik, doki? – kérdezi, és beleborzongok mély hangjába. Megrázom a fejem, és visszatolom orromra a lecsúszott szemüveget.
- Nem, sőt, ma műteni sem fogok. Sok volt ez a hét egyszerre, úgyhogy pihenőt tartok, és majd csak hétfőn reggel jövök.
- Ó, akkor jó hétvégét – mosolyog. Jaaaj, de jól áll neki! – Pihenje ki magát.
- Az lesz. Feltérképezem a környéket is, még az élelmiszer boltokon kívül nem sok mindent ismerek.
Kinyitja a száját hogy mondjon valamit, de ekkor belép a nővérszobába a főorvos és a három osztályos orvos. Kezdődik a főorvosi vizit. Felállok és elindulok velük.
- Viszlát hétfőn – mosolygok vissza Erickre búcsúzóul.
***
A taxiból kiszállok és megtorpanok. Hátrahőkölve mérem végig az épületet, szinte lüktetnek a falak. Egy látványos, nagy, fekete épület. A bejáratnál őrök, szőnyeg, minden. Különös egy bár ez, az interneten nem írták hogy ennyire menő hely. Zavartan igazítanám meg szemüvegem a szokásos mozdulattal, de eszembe jut hogy kontaklencsét raktam be. Egyszerű halványzöld rövid ujjú ingem, fekete farmerom nem tűnik alkalmasnak ehhez a helyhez, de hát ha már itt vagyok, iszom valamit, nézelődök és aztán lelépek.
Az ajtóban álló őr megállít.
- A személy igazolványát kérem. Ide csak nagykorúak léphetnek be.
Előkotrom a zsebemből, megmutatom neki. Csodálkozva hunyorog rám, majd leakasztja a láncot és beenged. Zavart mosollyal battyogok be, majd leesett állal bambulok. Hű...
Emeletes. Még a balkonokon is táncolnak, tömeg van. Minden fekete, a puha szőnyeg, a feketén csillogó márvánnyal borított fal, csak középen a nagy diszkógömbök szórják a színes fényeket. Az emelvényen egy DJ áll, neki köszönhetően olyan hangos zene lüktet, hogy szinte a gyomromban érzem.
http://www.youtube.com/watch?v=FHh86ySgKrA
Azt hittem ez egy Bár, ahol lehet inni és ismerkedni... de inkább tűnik diszkónak. Hű... hát azt hiszem jobb ha iszom valamit és hazamegyek.
Kiszúrom a bárt, odaküzdöm magam a tömegen át. Pont felszabadul egy bárszék, így letelepszem rá és fújok egyet. A csapos nem kérdezi mit szeretnék, elém tesz egy poharat, benne narancssárga lötty, rajta kis esernyő.
- Elnézést! – szólok utána, mire lassan megfordul és felvonja a szemöldökét. – Ez mi?
- Sex on the beach.
- Na de...
Elfordul tőlem, és már nem is foglalkozik velem. Mellettem, egyik oldalamon egy középkorú férfi, a másikon egy másik ül. Az egyik normálisan néz ki, a másik meg... hát valami csillogó van a szemhéján, és hűha... még rúzsozva is van a szája. Ő szólal meg.
- Nyugi kisszívem, itt rád néznek és tudják mi kell neked – búgja, nekem meg a lúdbőr végigkúszik a karomon. Bizarr jelenség. – Új vagy?
- Aham – bólintok bambán, és megszívom a szívószállal a koktélt. Hű... ez finom!
- Manny – nyújtja felém kezét, hosszú körmei világoskékre vannak festve. Kezet fogok vele.
- Matt.
- Szintén pasivadászatban?
Elpirulva, zavartan piszkálom meg a szívószállal a poharamban hintázó jégkását.
- Izé, én csak gondoltam iszom egy italt, aztán hazamegyek...
- Szóval igen – nevet fel, mesterkélten ellágyított hanggal. – Nos drágám, Manny majd segít neked, hogy eligazodj a mi kis kedvenc melegbárunkban.
Megfordít székemben, bizalmaskodva átöleli a vállamat, én meg bénán szorongatom a poharamat. Mutogatni kezd.
- Látod a DJ-t? Na vele vigyázz, sötét dolgokban is fut, ne vegyél tőle semmit, főleg füvet és ex-et ne.
- Ex? – motyogom, majd leesik hogy az extasyról beszél. Folytatja tovább. Egy magas, szőke, nagyon jóképű alakra mutat, aki egy alacsony feketehajúval táncol érzékien összesimulva.
- Az ott a bár tulaja. Pompás díszpéldány, de durva az ágyban, jobb ha elkerülöd. A kezdő friss husikat szereti, szóval ne kerülj a szeme elé.
Megfogja államat, és elfordítja másik irányba a fejemet.
- Látod azt a társaságot ott a sarokban?
Egy boxban kisebb tömeg ül, csupa fiatal, nagyon jóképű férfi. Bólintok.
- Azok ott a tőzsdecápák.
- Tőzsdecápák?
- Így hívjuk az üzletember-típust. Idejönnek, együtt isznak, majd felszednek valakit, akit aztán magukkal visznek. Kerüld őket, mocskos kis társaság. Te inkább oda tartozol – újra elfordítja a fejemet, elenged és a terem másik sarkára mutat. – Azok helyes kis fiúkák, közöttük biztosan megtalálod azt, akit keresel. Ha tetszik valamelyik, mondd melyik az és mindent elmesélek róla.
- Öh, köszönöm szépen, de inkább csak üldögélek, és... – belém akad a szó, mert meglátok valamit, amitől a szívem is megáll. Egy magas, izmos férfi sétál be a terembe, a táncolók szétnyílnak körülötte. Fehér ing szétnyílva, hogy látszódjon izmos mellkasa és hasa. Szőkésbarna haja szexisen borzos, talán zselézve is van, szemeinek kéksége szinte világít a félhomályban. Elképesztően jóképű arcán csábító mosoly ül, ahogy idpnként elkap egy-egy testet és táncol vele néhány másodpercet miközben... felénk tart!
- Erick? – sikítom halkan, kétségbeesetten. – Nem ez lehetetlen...
- Tessék? – hajol közelebb hozzám Manny, majd követi tekintetem, meglátja mit figyelek tátott szájjal.
- Hehe, jó ízlésed van, kiszúrtad a klub fenegyerekét. Felejtsd el kiscsibe, esélyed sincs nála, nem vagytok egy kategória. Ő csak a legszebbeket viszi, azokat is csak ritkán. Milyen kár! – sóhajtja. – Pedig micsoda remek példány! Mindenki oda van érte...
A szívószálba harapok, mélyen megszívom az italomat, két slukkra kivégzem a tartalmát. Megszédülök tőle, majd amikor ismét kinyitom szemeimet, már csak néhány méterre van tőlem. Egy csodaszép, hosszú hajú fiúval táncol szorosan összesimulva. Csábító mosollyal dönti hátra, szabad kezével végigsimít a fiú mellkasán, majd vissza. Beletúr a hajába... hű... milyen jól ért a csábításhoz... Lehajol hozzá, szemei szinte perzselők, de mielőtt megcsókolná, oldalra pillant. Megérezte hogy bámulom?! Amikor meglát, ledermed. Kiejtem számból a szívószálat... Ajaj!
Rajtakapottan, nagyot nyelve fordítom el arcom, teszem le a poharamat a pultra, remegő ujjakkal halászok ki pénzt a zsebemből és azt is leteszem. Lángvörös az arcom, de nem az italtól. Nem, attól inkább szédülök és forog minden.
- Úristen! – suttogja mellettem Manny. – Idejön! Erick idejön! Woaah! - Idegesen igazít a haján, kihúzza magát. – Gyerünk Matt, csak lazán, mosolyogj!
Megrázom fejemet, ami rossz ötlet, mert még jobban szédülök tőle.
Egy kéz tenyerel mellém a bárpultra. Az erős, férfias kéz a hosszú ujjakkal. Nagyot nyelve, rajtakapottan dermedek meg. Mögöttem áll! Mögöttem áll! Jaj!
- Hello, doki – dörmögi. Ajkamat rágcsálva fordulok felé.
- Öh... üdvözlöm... – Fenébe, tutira olyan színem lehet, mint a pipacs. Egyáltalán mit keres ő itt? Egy meleg bárban? Legszívesebben most sikítanék, elszaladnék, hogy porzana utánam a föld. Komolyan néz a szemembe néhány hosszú másodpercig, miközben én kétszer kapok akut szívrohamot és éledek újra.
- Alig ismertem meg a szemüvege nélkül – szólal meg hirtelen. Olyan közel áll, hogy szinte... jaj... Érzem az illatát, és a testéből áradó hőt...
- K... ko... – dadogom hülyén.
- Kontaktlencse?
- Igen... néha beteszem, de munkába sosem, mert...
Mosolyogva hallgat, még mindig mellettem támaszkodik a pulton, minden kilátást eltakar előlem. Olyan, mint egy nagy Erick fal, ami mindentől elválaszt... Jaj milyen hülyeségek jutnak eszembe!
- Mert akkor is felvenné a szemüvegét, igaz? – kérdezi kedvesen.
- Mit iszol, Erick? – dörmögi mögöttem a bárpultos, de ő csak megrázza a fejét és ismét felém fordul. Hű, tudja a nevét, ezek szerint sűrűn jár ide. Jaj! Ezek szerint... tényleg... ő is... ő is... Na jó, lángol az arcom.
- Na és mi járatban erre?
- Hát izé... gondoltam iszom valamit...
Elmosolyodik, de nem azzal a jóságos, kedves mosollyal, a látványtól citerázni kezdenek a térdeim, a gyomrom pedig egészen picire zsugorodik.
- Egy melegbárban?
- Aha – bólintok hülyén. – Hiszen... én is... az vagyok – nyögöm ki szavanként az igazságot. Már annyira zavarban vagyok, hogy legszívesebben elsüllyednék. Nem hiszem el, hogy ez velem történik... jaj szegény fejem! Hirtelen eszembe jut egy menekülési lehetőség, és az órámra pillantok.
- Nahát, már ennyi az idő? Sajnos mennem kell, úgyhogy... khm... örültem a találkozásnak... izé...
Leszállnék a székről, de annyira elzár a külvilágtól, hogy ilyen közel áll és még a pulton van a keze is, hogy ha megtenném, hozzá kéne érnem. Zavartan nézek fel rá, az engem figyelő igéző szempárba, mert nem áll félre az útból.
|
| timcsiikee | 2011. 01. 25. 18:55:17 | #10789 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ L-samanak
Erick:
- Hát ööö izé... – kipirosodó arccal, hadarva kezd dadogni édesen - Én még sosem ültem motoron... és bevallom... nagyon gyáva is vagyok... – talán ha nem mondja is kitalálom, de így az ő szájából hallva mindezt… gyorsabban lüktet tőle a szívem.
- Adok egy bukósisakot és lassan vezetek jó? – ösztönzöm tovább, majd végre egy sóhajjal pillant rám.
- Ön egy angyal – pulzusom lassan a végtelen eget verdesi. Bólintással egyezik bele végre, magamban repesek az örömtől, és más egyébtől is, majd a kezemben tartott sisakot a kezébe nyomom.
- Jöjjön, doki – intek felé, csak pár lépés a motorig, amire fel is pattanok, a másik sisakot húzom fejemre, majd a magam mögötti helyre mutatok, hova is kell ülnie.
Amikor leveszi szemüvegét, és szinte közvetlen közelről láthatom arcát, nyelnem kell egyet.
Kicsit elcsúszva húzza fel a sisakot, halkan kuncogva igazítom el.
- Így. Most kényelmes?
- Nem tudom, gondolkozhatok a válaszon egy kicsit? – ha nem lenne rajtunk sisak, esküszöm, letámadnám. De inkább csak fojtogat az inger.
- Üljön inkább mögém. – szólok rá kellemes mosollyal, mögém ül, mikor előre fordulok, és érzem, ahogy vállamra teszi a kezét. Igaz óvatosan vezetek, de…
- Ölelje át a derekamat, különben leesik – nézek rá vállam felett, s hirtelen, ijedten öleli át derekamat, hasamnál összeérnek ujjai. Újabb nyelés, majd beindítom a motort, hogy zúgása elterelje figyelmemet érintéseiről. Totál meghülyültem… ráadásul az csak most jut eszembe, hogy a címét még nem is kérdeztem meg.
- Mi a cím? – kiabálok hátra, csak egy fél pillanatra nézek hátra, de értetlenül kérdez vissza – Mi a cím? – ismétlem meg a kérdést hangosabban, mire megkapom végre a választ.
Nocsak… a szomszéd kerületben lakik a doki, nem is olyan messze.
Megállok a mondott cím, azaz ház előtt, s igaz kétszer annyira kellett figyelnem az úton, mert feleannyira kaptam levegőt, mint máskor, ráadásul izgatott is voltam attól, hogy ölel… így sokkal jobban koncentráltam mindenre… legalább is próbáltam. Szerencsére épen haza tudtam hozni.
Lassan leszáll mögülem és visszakapom a sisakot, feszengve toporog előttem, amit először nem értek, de a látvány annyira letaglóz, hogy gondolkodni is elfelejtek.
- Köszönyöm – és ez csak olaj a tűzre, főleg a rózsaszín, már-már piros arc, és lesütött szemek. Vajon a motorozás miatt lett ilyen? Vagy csak… áh, nem hiszem. Inkább csak az, hogy először ült motoron.
- Nagyon szívesen, doki. Jól van? – nem tudom szó nélkül hagyni toporgását.
- P-p-persze! H-hogyne! Én csak... asszem izé... a szemüvegem... – szinte már rutinosan mutatok a zsebe felé, és rögtön arcát figyelem, mintha kiélveznék minden egyes pillanatot, amíg szemüveg nélkül láthatom arcát.
- Cserélje le azt a régi tragacsot. – javaslom csak halkan, hogy mondjak is valamit.
- Hatszázkettő – a válasz kicsit kizökkent amúgy is kusza gondolataimból.
- Tessék? – lehet, hogy csak a sisak miatt hallottam félre?
- Ön mondta nekem hatszázkettedik alkalommal ezt. Nem, nem fogom lecserélni, mert én ilyen szentimentális típus vagyok. Még gimis koromban kaptam a szüleimtől, és a szívemhez nőtt. Majd holnap érte küldök egy vontatót. – tehát mégis jól hallottam.
- És addig?
- Taxi is van a világon, a kórház pedig nincs messze. – valóban érdekes, de… nem is lehetne igazi doki, ha nem lenne egy apró „rigolyája” ugye?
- Hát jó. Akkor holnap találkozunk, jó pihenést doki! – lecsapom a sisak elejét arcomra, majd visszadőlök a kormány fölé, és felbőgetve a motort indulok hazafelé.
~*~
Már egy hete… már egy hete, hogy minden éjszaka egy műszakba vagyok osztva Dr. Howel-el. Egyetlen mentsváram, hogy mindkettőnknek van elég munkája, így nem láthatom olyan gyakran. Ez egyszerre jó is meg nem is. Egyrészt azért jó, mert nem esem semmilyen kísértésbe, viszont tudat alatt szeretném látni. Igazából nem tudom, mi lenne a jobb. Mindig csak pillanatokra látom, de az éppen elég ahhoz, hogy megváltoztassa a napomat, avagy éjszakámat. Csak a tudat, hogy egész éjjel egy épületben vagyunk, nagyobb lelkesedésre ösztönöz, izgatottabb leszek, mert úgy érzem, bármelyik pillanatban beléphet a folyosóra.
Moderálnom kell magam. Akkor is, ha csak magamban őrlődöm ezen. A munkahelyi kapcsolatoknak amúgy sem szokott jó vége lenni…
Most már tényleg elment az eszem.
Már kapcsolatra gondolok, nem is afférra, pedig azt sem tudom, hogy egyáltalán képes lenne-e egy férfit szeretni. Az is lehet, hogy homofób, és ha megtudná, néha mikre gondolok, elintézné, hogy többet ne legyek egy műszakban vele. Azt pedig nem szeretném. Akkor már inkább maradok a plátói csodálásnál, és ha már nem fogom tovább bírni, máshogy vezetem le a feszültséget. Remélem azért ez nem fog bekövetkezni.
Míg a többiek az öltözőben készülnek, addig Emmytől átveszem a műszakot, persze ráérünk, van még bő negyed óránk, és még Amilynek is meg kell érkezni. Amíg őt várjuk, addig egy kávé mellett mesél nekem a mai napról, és csak mosolyogva hallgatom.
- … és ezért Marie néni nekem adta a csokiját – csak halkan kuncogok, miközben hallgatom. Szívesen hallgatom mindig, mindenki meséjét, hisz nekem is megvannak a saját kis történeteim. – Kivel is leszel ma műszakban? Mármint ki lesz melletted?
- Amily – válaszolom az asztallapot figyelve, miközben ujjaim között forgatom a csészét.
- Ő igazán ügyesen dolgozik ugye? Mindig olyan lelkes – csak bólintok.
- Igen, bár még fiatal. De remélem ő sem változik majd.
- Ó én arra gondoltam, hogy amikor veled dolgozik – felpillantok rá, és felvonom egyik szemöldökömet.
- Mire gondolsz? – cseppnyi értetlenségemben megiszom a maradék kávét, de nem válaszol, csak halkan kuncog. Nem értem. Vagy… mégis?
Már épp azon lennék, hogy kitaláljak valami választ, amikor „valaki” betoppan a nővérszoba ajtaján, mintha csak védőangyalként érkezett volna. Tökéletes az időzítése.
- Jó estét, doki – köszöntöm mosolyogva, hisz most még jobban örülök neki, mint máskor.
Zavart mosollyal pillant be, kicsit érdekesnek tűnik.
- Izé, jó estét Erick. Ismét egy műszakban leszünk?
- Aha. Így jött ki a lépés.
- Nahát, ez remek – a mosolya és hangja vidám, de… a szemében kicsit furcsa érzéseket látok, remélem csak a fáradtság teszi. Nála is és nálam is.
Átnyújt Emmynek egy dobozt, és mikor közelebb hozza, csak akkor látom, hogy mi is az. De jó… úgy sem bolt időm enni, mielőtt eljöttem.
- Ezt igazán nem kellett volna, ön annyira kedves! – köszöni meg helyettem is drága kolléganőm, visszaül mellém, és felnyitja a dobozt.
- Ugyan semmiség. Ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom, hogy ilyen kedvesek velem. – kiveszek egy szép kis kerek, porcukros fánkot, és jóízűen harapok bele.
- Izé... ezeket... elviszem... – hadarja a doki akadozva, majd mikor épp odanézek egy koppanást hallok, ahogy feje találkozik az ajtófélfával, de mintha meg sem kottyanna neki, gyorsan ki is iszkol.
- Dr. Howel olyan fura mostanában nem? – kérdi tőlem Emmy, mikor lenyelem az utolsó falatot.
- Tényleg? Szerintem mindig ilyen volt.
- Az tény, de… mióta visszajöttél sokkal szeleburdibb, mint mikor szabin voltál. – már megint csak csodálkozó szemöldök felvonást produkálok, végül szélesen mosolyodom el.
- Emmy… te ma nagyon titokzatos kedvedben vagy. Csak nem arra akarsz utalni, hogy különleges aurám van, amivel megváltoztatom az embereket?
Csak halkan felnevet, ahogyan én is.
- Nem, dehogy… bár ami azt illeti…
- Jó estét! – csilingelő hangjából persze rögtön felismerem, hogy végre megérkezett Amily is. Az órára pillantok, majd leporolom kezeimet, és felállok a székből.
- Épp jókor. Egyél egyet a finom, doki féle fánkból, majd vegyük át az osztályt rendben? – mosolygom a megszeppent lányra, aki csak bólint, addig én előkeresem a kór- és lázlapokat.
~*~
Az éjszaka most egész nyugodtnak tűnik mindaddig, míg a lift felől zajt nem hallok. Azonnal felpattanok székemből, a pulthoz sétálok, de mivel onnan kilógva sem látok semmit, így kilépek mögüle. Épp akkor látom, hogy Dr. Howel az, mögötte nem sokkal hoznak egy ágyon valakit, persze azonnal kapcsolok.
- Erick. Egy hatvanas férfi, most visszük a műtőbe, előkészítene egy ágyat neki?
- Persze, Dr. Howel. – olyan komoly arckifejezéssel kért, hogy még én is elkomorultam tőle, igaz így is kell. Halk hangja olyan határozott volt, hogy egy pillanatra meglepődtem. Csak tovább is illan, és pedig hosszan nézek alakja után.
Nyoma sincs annak az aranyos, ügyetlen ugyanakkor bájos teremtésnek, akit máskor szoktam látni. Habár meglepő, de… pont ettől érzem azt magamban egyre jobban, hogy igazi orvos. Sőt… embernek egyáltalán nem utolsó. Egyedi személyisége van a „magánéletben”, de ha munkáról van szó, komolyabb bárkinél.
- Amily – szólok hátra a nővérszobába, az éppen olvasó lánynak. – Hozz kérlek tiszta ágyneműt a hatvan kettesbe.
- Máris – hirtelen pattan fel, szinte azonnal ugrik szavamra, én addig rendezem az ágyon a matracot.
Alig két vagy három órával később, mikor már hajnalodik, megrezzen a műtő ajtaja, kihozzák a beteget, s míg Amily megmutatja a műtősfiúnak, hogy hova helyezze a férfit, addig Dr. Howelt kávéval kínálom meg.
- Hogy sikerült? – kérdem halkan, és elé teszek egy bögrét.
- Köszönöm – fáradtan mosolyodik el, arcát úgy meggyűri, hogy a szemüvege felcsúszik a homlokára, de mielőtt leesne, inkább óvatosan leveszem róla, és leteszem az asztalra.
Ahogy hozzáérek véletlenül bőréhez… hirtelen olyan borzongást érzek, ami egész velőmet megrázza. Egy pillanatra én is megállok, akár csak lélegzetem, arcát figyelem, és a reakció megbabonáz. Különös tekintettel néz fel rám, és nem csak ajkam, hanem szinte egész arcom bizseregni kezd. Már megint kezdődik.
- Csak… nem akartam, hogy leessen a szemüvege – észrevétlenül próbálok nyelni egyet. Túl közel van. A levegőt is óvatosan veszem, nehogy megzavarjam vele.
- Kö-köszönöm, igazán kedves – hadarja kipirosodó arccal, persze lehet, hogy csak a szoba lámpájának tompa fénye vakít el engem annyira, hogy arcpírt lássak rajta. Vagy netán fáradtság? Az is lehet. Sok kifogást lehetne még találni.
Leteszem az asztalra szemüvegét, majd figyelem, ahogy szájához emeli, és kicsit megfújja.
- Ne aggódjon, csak langyos. A múltkori baleset óta Emmy kikötötte, hogy Önnek csak langyos kávét szabad adni – elmosolyodom, hogy zavaromat elűzzem messzire, rám sem pillant, csak lehunyja szemeit, hosszú pillái megpihennek arcán és úgy iszik bele az italba.
Istenem…
- Mindenki olyan figyelmes velem… Meg sem érdemlem magukat. – lágy hangon suttog a csésze felett, lassan felemeli szemhéjait és csak előre figyel.
- Dehogynem, ne mondjon ilyeneket. – vállára teszem kezem, ettől véletlenül kicsit közelebb hajolok, és… úgy érzem elvesztem. Ez talán mégsem volt olyan jó ötlet. Felém néz ő is, ekkor látom, hogy majdnem kicsúszik kezéből a csésze, de gyorsan összefogom kezeit, hogy ne ejtse el.
Nem bírom… Az illata… az arca… Annyira hívogató, hogy nem fogom kibírni.
- Dr. Howel – Amily zavar meg minket, gyorsan elengedem a dokit, és egyszerre fordulunk hátra – Az ügyeleten keresik.
- Oh, máris megyek – gyorsan felhörpinti a kis kávét, felpattan mellőlem, és már siet is.
A fenébe… elszúrtam. Már megint túl közel kerültem. Remélem nem vett rajtam észre semmit. Felkönyökölök az asztalra, és arcomat meggyűröm kicsit.
- Valami baj van, Erick? – kérdezi mellém ülve – Mi történt? – kedves lány, és nagyon figyelmes. Igazi nővérkének való, jól mondta Emmy is.
- Áh semmi, csak a doki is elfáradt, a kávét is majdnem elejtette – egyik lábamat átvetem a másik felett, hogy… még azt a csekély izgalmamat is elrejtsem előle. Csak közelebb hajoltam, éreztem az illatát és ennyi is elég volt. Komolyan kezd elég erős hiányom lenni.
~*~
Korán reggel megérkeznek a nappalis nővérkék, Amily fogadja őket frissen főtt kávéval, addig én előkészítem a reggeli vizithez az lapokat.
- Erick – szólít az egyik nővérke, azt hiszem Greta, és amikor belépek, épp vígan beszélget a többiekkel.
- Mi ez a nagy viháncolás hölgyeim? – széles, ugyanakkor fáradt mosollyal lépek be, és az ajtó mellett a falnak támasztva hátamat állok meg, karba tett kezekkel.
- Csak azon gondolkodunk, amit tegnap Emmy mondott – először nem értem, sőt... másodszorra sem. Vajon mit mondott már nekik?
- Pontosabban? – először csak megszeppenten pillognak fel rám, mind a négyen, az asztal körül ülve, és egyre furcsábban érzem magam. Akár csak egy vallatásnál.
- Hogy… miért nem hallunk soha a kedvesedről, vagy legalább arról, hogy… megismertél egy lányt… most, vagy régebben – egy pillanatra megáll bennem az ütő. Fenébe… ha ez kiderül. – Csak nem azért, mert… nem is a nőket… - nem fejezik be a mondatot, amit eddig közösen kezdtek el, és válasz nélkül hagyom. Oldalra fordítom fejem, és szám eltakarásával, állam szorításával próbálom a keletkező apró pírt elrejteni, ami lehetetlen. Végül rájövök, hogy ez volt a lehető legrosszabb reakció, amit produkálhattam, ezzel teljesen elárultam magam.
- Ez igaz? Erick! – egyszerre hallok hangjukból ledöbbenést és csodálatot, és nem is tudom igazán mit mondjak, de amikor arcukra nézek a jól ismert kedvességet látom. Biztosan elfogadnák de…
- Jó reggelt! Miről van szó? – most is tökéletes az időzítése, de sajnos a legrosszabbkor. Még csak azt hiányzik, hogy pont ő tudja meg.
Mielőtt az egyik nővérke szóra nyitná a száját, gyorsan a doki elé lépek, és kissé zavart mosollyal karolom át a vállát.
- Semmi különös, doki, inkább menjük, rendezzük le a reggeli vizitet – lassan kiterelem a „tűzvonalból”, mielőtt egy „találat” érné. gyorsan magamhoz veszem a mappákat, egy tollat.
- Valami gond van, Erick? – kérdi mikor már a folyosón haladunk csak egymás mellett, és az ő hangja is kicsit meglepettnek tűnik.
- Oh, semmi. csak gondoltam Ön is szívesebben pihenne már otthon.
- Figyelmes, mint mindig – mosolyog fel rám, és akkorát dobban a szívem, hogy egy pillanatra nem kapok levegőt.
Nyugalom… úgy sem hallott semmit. Csak természetesen.
|
| Levi-sama | 2011. 01. 23. 20:29:19 | #10727 |
Karakter: Matt Howel
Körbecammogunk az osztályon. Ha Erick nem figyelmeztet, ki is hagyok egy kórtermet, amilyen zizi vagyok. Végül mindent rendben hagyva magam után elrobogok az orvosiba, bepötyögöm a gépbe a zárójelentéseket, ráalszom a billentyűzetre is, ezzel több száz oldalnyi ű-betűt és q-betűt írva.
Felriadásomat követően azzal töltök még fél órát, hogy korrigálom az „elírást”.
Végül jóllakott óvodás mosollyal kinyomtatom őket, és a nővérszobába viszem, hogy a kórlapok és lázlapok mellé berakosgassam a dossziékba a helyükre. Amikor a betegek távoznak délután, akkor csak odaadják nekik és kész.
Ahh, leülök szusszanok egyet ezen a kanapén, aztánnnn.......
- Dr. Howel… ébredjen kérem.
Milyen hihetetlenül kellemes és mély hang...
Basszus!
– Nem aludtam el! – hadarom, és kábán bámulom a levegőt, majd az órát. - Oú… - a fenébe, már hazamenni sincs időm, máris kezdődik az ügyelet... Höri egy életre megsértődik...
Felpillantok a mellettem guggoló és lassan felemelkedő szoborszépségű férfira... Erick...
Néhány másodpercig szinte a nyálam kicsordul, annyira lekapcsol az agyam. Milyen magas... mikor nőtt meg ekkorára? Valaki öntözte amíg aludtam?
- Délben volt itt Dr. Wilson, és azt üzeni, hogy a holnapi és holnaputáni napot felcserélték.
Megkönnyebbülésemben egy hegynyi kő omlik le nagy robajjal a szívemről, mert így Höri se fog –annyira- utálni, és a műszakomat sem kell fáradtan és nyűgösen végigcsinálnom.
- Köszönöm Erick… akkor… jobb lesz, ha hazamegyek.
Feltápászkodom, mint egy reumás csiga vagy teknős, és a szemüvegem keresésére indulnak kezeim. Amikor bejöttem a nővérszobába, még megvolt...
- Hová tettem a szemüvegem?
- Az orra előtt van – válaszolja, én pedig megnyugodva mosolygok rá. Szépen megköszönöm és huss. Vár Höri.
Na persze az élet nem habostorta, és amikor a kocsim halálhörgést imitálva közli velem, hogy márpedig ő már innen sehová, csak darabokban, akkor elönt a végső kétségbeesés.
- Jaj Lakat – dünnyögöm körbesétálva őt.
- Valami baj van doki?
A hang irányába fordulok, és szívem hirtelen aritmiássá válik, kalimpálni kezd. Túl jól néz ki ebben a bőrkabátban és farmerben, egy menő motorosnak látszik, aki fogaival tépi a húst és a söröskupakot, nem pedig ápolónak. Mégpedig jó ápolónak, mert hallottam ahogy róla beszélnek a többiek és nagyon dicsérték. Jaj már megint elkalandoztam! Kérdezett valamit... mit is? Na ez a baj, ha nem vagyok kipihenve.
- Semmi, csak… - sóhajtom, és ismét zavar, hogy megint kócosan és megviselten lát engem, pedig nem így szoktam kinézni.
- Segíthetek?
- Áh, Erick… Nem tudom, igazság szerint csoda, hogy beértem vele – nevetek zavartan.
- Ha gondolja, hazavihetem.
Ez a mosoly... Fogadok, hogy minden nő szerelmes belé az osztályon, plusz a műtőben és máshol is. Nagyjából mindenhol, ahová csak beteszi bőrcsizmás lábait.
Annyira kedves! Azt hiszem menten elcsöpögök...
- Hát ööö izé... – dadogom elpirulva. – Én még sosem ültem motoron... és bevallom... nagyon gyáva is vagyok...
- Adok egy bukósisakot és lassan vezetek jó?
Jaj és mennyire türelmes és figyelmes! Ez a férfi egy angyal. Meg is mondom neki.
- Ön egy angyal – biccentek, megkönnyebbült mosoly terül szét képemen, majd a kezembe nyomot fémlabdára rácsodálkozom. Jah, ez a bukósisak.
- Jöjjön, doki.
Felül, felcsatol a fejére egy bukósisakot, majd megveregeti maga mögött az ülést. A táskám pántját átvetem magamon, leveszem a szemüvegem, elrakom a zsebembe és a fejemre húzom a sisakot. Halk kuncogással segít, megigazítja rajtam.
- Így. Most kényelmes? – kérdezi, a nyakamon becsatolva a pántot. Nagyon közelről néz a szemeimbe, látom milyen hosszú és sűrű szempillái vannak. Wáóóó...
- Nem tudom, gondolkozhatok a válaszon egy kicsit?
- Üljön inkább mögém.
Szót fogadok, átbűvölöm a lábamat a motor tetején, majd a vállaira teszem kezeimet.
- Ölelje át a derekamat, különben leesik – figyelmeztet, majd felbőg a motor. Jézus! Egy vadállat morog a lábaim között! Jah csak a motor.
Átfonom derekát a karjaimmal, elöl összefűzöm ujjaimat, amikor pedig megérzem a szétnyíló kabát alatt a pólóján és a hasán pihenő tenyereimmel, hogy micsoda kemény és kidolgozott izomzata van, nyelnem kell egyet, majd még egyet, és mire kikanyarodunk a parkolóból, a fejem inkább hajaz egy csőben sült burgonyára, vagy sült tökre.
- Mi a c...? – nem hallom a zajtól őt.
- Tessék?
- Mi a cím?
- River street 72.
A ruháján át is érzem, hogy mennyire kisportolt, kemény a teste. Ó jaj mamám, ezer éve nem volt senkim, és most aztán... jaj... jaj nekem!
Leáll a motor, leveszi a bukósisakot. A reumás csiga, azaz én, lekászálódom a motorról, és zsibbadtan megtorpanok. Remegő ujjaimmal kibogozom a bukósisakom pántját, lehúzom fejemről, és leszegett fejjel felé nyújtom.
- Köszönyöm – motyogom, és tudom... ó a fenébe is, tudom jól, hogy a képem piros, a füleim pedig lángvörösek! Csak adja az ég, hogy ezt megússzam, és ne vegye észre, hogy felizgultam! Menten elsüllyedek...
- Nagyon szívesen, doki. Jól van?
Az aggódó hangszíntől óvatosan felnézek rá, vaksin pislogok rá nagy szemeimmel, ajkamat harapdálom. Jaj nekem, észre vette! Biztos észre vette! Végem!
- P-p-persze! H-hogyne! Én csak... asszem izé... a szemüvegem...
Felém nyúl a keze, és a zsebemre mutat. Odakapok, ujjaim beleütköznek a szemüvegem hűvös fémkeretébe. Valahogy megnyugtat az érintése, és nagyot fújva veszem elő, orromra biggyesztem. Nyugi Matt, ez a pasi egy hetero félisten. Valószínűleg innen hazagurul a nőjéhez, aki szőke, karcsú, csodaszép és nagy mellei vannak.
- Cserélje le azt a régi tragacsot.
- Hatszázkettő – mosolyodom el szélesen. Meghökkenve néz rám.
- Tessék?
- Ön mondta nekem hatszázkettedik alkalommal ezt. Nem, nem fogom lecserélni, mert én ilyen szentimentális típus vagyok. Még gimis koromban kaptam a szüleimtől, és a szívemhez nőtt. Majd holnap érte küldök egy vontatót.
- És addig?
- Taxi is van a világon, a kórház pedig nincs messze.
- Hát jó. Akkor holnap találkozunk, jó pihenést doki!
Helyére csapja a bukósisak plexiüvegét, biccent felém és felbőg alatta a járgány. Integetek neki amíg el nem tűnik a sarkon, majd felrobogok a lakásomba.
*
Furcsa.
Általában nem érdekel, melyik ápolónővel dolgozom, de már egy hete, hogy szinte folyamatosan egy műszakban vagyok Erickel. Hiába próbálom elkerülni, egyszerűen lehetetlen. Ma is...
Belépek a nővérszobába, és ki köszön rám?
- Jó estét, doki.
Hogy lehet valaki ennyire dögös és vonzó, ellenállhatatlan, mégis udvarias, kedves, intelligens és minden egyéb amit el lehet mondani? És miért kell engem még ezzel is kínozni?! Szinte felnyüszítek, de csak mosolyt rántok az arcomra és beleborzolok barna hajamba.
- Izé, jó estét Erick. Ismét egy műszakban leszünk?
- Aha. Így jött ki a lépés.
- Nahát, ez remek – válaszolom vidáman, de valójában legszívesebben a fogammal rágnám a küszöböt kínomban. A nappalos nővérke is még itt van, és a kezemben lévő fánkos dobozt boldog mosoly kíséretében veszi át tőlem.
- Ezt igazán nem kellett volna, ön annyira kedves!
- Ugyan semmiség – mosolygok rá. – Ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom, hogy ilyen kedvesek velem.
Leteszi az asztalhoz, én pedig a nekem előkészített dossziékat a hónom alá csapom, de mielőtt kilépnék, megtorpanok. Erick belenyúl a dobozba és egy porcukrok, lekváros fánkot kivesz. Amikor beleharap, muszáj nyelnem egyet, olyan elképesztően szexis látvány. Úristen... Ha nem tudnám, hogy hetero (mert tutira az), azt gondolnám, direkt csinálja, hogy engem próbálgasson.
Na jó, most lángol a képem. Hát ez remek.
- Izé... ezeket... elviszem... – dadogom zavartan, és miután nekimegyek az ajtófélfának is, sikeresen kivergődöm onnan.
A folyosón pedig magamat átkozva pofozom fel magam. Én hülye! Hülye, hülye, hülye!
Házinyúl és hetero és minden egyéb. Esélyem sincs...
|
| timcsiikee | 2011. 01. 19. 20:08:02 | #10628 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ L-samanak
Erick:
Mikor reggel beérek Emmy már egy kávéval vár. Leülök a nővérszobában, elém tolja a saját csészémet én pedig hálásan mosolygok neki.
- Történt valami az elmúlt pár héten, míg nem voltam? – kérdezem érdeklődve, majd belekortyolok italomba.
- Hát… van pár kicsit nehezebb esetünk, de ők holnap hazamennek, és… Persze a legfontosabb – mosolyodik el szélesen, én pedig értetlenül pislogok felé.
- Micsoda?
- Új dokink van. Nagyon kedves, aranyos meg minden, de ne tudd meg milyen szétszórt – halkan kuncog, én csak mosolygok reakcióján. Új doki? Kíváncsi vagyok.
- És fiatal? Vagy nem rég helyezték át? – kérdezem tovább, megfeledkezve kávémról.
- Óh, nagyon fiatal – órájára pillant, s feláll a székből, hogy egy újabb adag kávét készítsen elő. Emmy már csak ilyen, mindig jó az időzítése. – Most lesz is szerencséd megismerni, mert éjszakás volt, de még itt van. – hm… megiszom kávém maradékát, majd elkényelmesedem a széken. Nemsokára kezdhetjük is a műszakváltást, és a viziteket.
Egy kedves hang üti meg fülemet, ami még ismeretlen, így azonnal oda kapom tekintetemet.
- Jó reggelt – egy viszonylag alacsonyabb, szinte fiúnak tűnő férfi támolyog be, enyhén ingatag állapotban, s a szeme alatt vékonyan rajzolódó karikákból látom, hogy ez mind az éjszakázás műve. Az arca viszont… El sem hiszem. Tényleg ő az új doki? A köpenye is ezt árulja el számomra.
- Dr. Howel, jó reggelt – és még ez is. Már semmi kétség a felől, hogy Ő az. Emmy feláll az asztaltól, Ő leül a helye mellé, felém közelebb, majd ő lesz az, aki végre megkapja a kávéadagját.
- Köszönöm, Emmy, ön egy drága kincs... – az arca… a csészémre szorítom ujjaimat, mert már azért bizseregnek, hogy érintsem meg. Miért veszem nehezebben a levegőt?
- Doki, had mutassam be a főnővért, Ericket – egy pillanatra meglepődöm, és ahogy felém néz, még az ütő is megáll bennem egy pillanatra. Heh, még szerencse, hogy a kardiológián vagyok, azonnali ellátás.
- Hol a szemüvegem? – ha nem lennék kábulatban még mindig jelenségétől, most biztosan elmosolyodnék, főleg amikor Emmy előveszi a doki köpenyének zsebéből, és a kezébe adja. – Köszönöm – veszi fel, és így már sokkal orvosiasabb a kinézete is. – Matt Howel – mutatkozik be, kezét nyújtja amit szinte már sóvárogva fogadok el. Finomak és kecsesek az ujjai, igazi sebész kezek, ezért óvatosan is fogom meg őket, kellemes bizsergést vált ki belőlem ez az egyszerű kis érintés.
- Erick Dwane. Hívjon Ericknek kérem. – mondom én is halkan, csak arcomat figyeli, majd bólint.
- Erick – egy hosszú pillanatig még szemembe néz, majd szinte hirtelen dönti le a nagy adag kávét, végül köhögve fordul Emmy felé. Egy pillanatra, míg egyikőjük sem figyel szám szélére egy mosoly kunkorodik. Elbűvölő egy személyiség, meg kell hagyni.
- Öh... khhmm. Történht vahlami méhg éhjszaka?
- Semmi egyéb, doki. Kér valami reggelit? – csak fél füllel hallgatom beszélgetésüket.
- Ó nem, nagyon köszönöm. Na és ki lesz ma a nappalos?
- Én – vágok közbe hirtelen, amikor is visszafordul felém így újra rabul ejthetem ártatlan szemeit. Egy fél napot szívesen eltöltenék csak a bámulásával.
- Öhm, akkor ha végeztek az osztályátadással, körbemehetnénk egy gyors vizitre, mielőtt megjön a főorvos. – hadarja el gyorsan, majd utolsó köhécseléssel végre rendezi légzését.
- Rendben – válaszolom egy lágyabb mosollyal, megfogom csészémet, majd felállva helyemről mosom el magam után. Míg ezzel végzek, Emmy a doki elé tesz egy kis szendvicset, és így hagyjuk magára, míg átveszem az osztályt az éjszakásoktól.
~*~
- Jó reggelt! – lép előre a doki, már a harmadik kórterembe, s a betegek, kik már ébren várták, lelkesen mosolyogva fogadják érkeztét. Kedvesen és figyelmesen bánik a betegekkel, meghallgatja mindegyiket még akkor is, ha nem az ő betege. Figyelmes, ugyanakkor ellágyult tekintettel állok mögötte a „kiskönyvvel”, s beírom mindazt, amit diktál, vagy javasol egyes betegeknél. A főorvos úr máskor csak átszalad a betegeken, hisz’ mindig sietnie kell, mindig megy valahova, s persze minduntalan feleségére és családjára panaszkodik hétköznapi gondjai miatt, még a betegeknek is ugyan úgy kikotyogja mérgét, mintha csak közéjük tartozna.
Akármilyen fiatalnak is tűnik, s a nővérszobában akármennyire is ügyetlennek láttam, ez a kép teljesen más, amit mutat felém. Pontos, törődő orvos, ki munkáját precízen végzi, és még van ideje kedvesen társalogni a betegekkel is. Sokan példát vehetnének róla.
A folyosóra lépünk ki, és már a szemben lévő kórterem felé kezdene haladni, amikor utána szólok.
- Dr. Howel! Előbb a 64-es kórterem – megtorpan, mikor utána szólok, s zavart mosollyal fordul vissza felém.
- Igaz, köszönöm Erick. – megállok az ajtó előtt és előre engedem, de mindenhol csak azt tapasztalom, amit a többinél is. Példamutató fiatal orvosok egyike, akit remélem majd a kor és munka ártalma sem fog megváltoztatni idővel, ha már idősebben is ebben a szakmában fog dolgozni.
~*~
Eljön az ebéd ideje, kiosztjuk a fekvő betegeknek a kirendelt ételeket, a járni tudó betegeket kisegítem az asztalhoz, de a többiek elintézik a nekik való ételosztást, addig a nővérpultnál állva rendezem el a papírokat.
Időközben megérkezik Dr. Wilson, aki egyenesen felém jön, kissé érdeklődő tekintettel.
- Erick, nem tudja, hogy Dr. Howel hazament-e már?
- Szerintem biztosan, mert már elmúlt dél.
- Oh, akkor pont elkerültem. Szólni akartam neki, hogy holnap én jövök helyette, Ő pedig majd holnap után lesz nappalos. – Megigazítja szemüvegét, közben már veszem is elő a nővérek telefonkönyvét, amibe valaki biztosan beírta a számot, és hamar meg is találom. Egy mobilszám.
A telefon kicsöng, de egy idő után más hang is megüti a fülem, másik irányból, leteszem a telefont, majd a nővérszobába lépek, ahol… Howel doki a kanapén fekve hortyog, köpenyének zsebében pedig villog a telefon. Csak mosolyogni tudok a látványon, majd visszafordulok Dr. Wilson felé.
- ne aggódjon, majd szólok neki. Biztosan jót tesz majd Dr. Howelnek is a pihenés – komor arccal köszöni meg, majd távozik is, s mielőtt az ebéddel végző nővérkék is nekilátnának az ebédelésnek, szólok, hogy halkan tegyék meg. Felváltva eszünk, hogy minden pillanatban legyen ügyelet, néha a pultnál hallom, ahogy halkan kuncognak bent a nővérkék, amitől nekem is mosolyognom kell.
~*~
Mikor átadom a műszakot az éjszakásoknak, Dr. Howel még mindig a nővérszobában kuporog, s fejem megcsóválva lépek hozzá.
Leguggolok elé, majd pár pillanatig csak megbűvölten figyelem ártatlan arcát. Akaratlanul is közelebb hajolok, így még jobban megcsodálhatom a finom vonású arcot, a hosszú pillákat, a résnyire nyitott ajkakat. Nyelek egyet, majd inkább türtőztetem magam, és vállánál megragadva finoman kezdem el rázni.
- Dr. Howel… ébredjen kérem – lassan kezd pislogni, majd hirtelen felpattan, és gyűrött arcát fogva pattan ülőhelyzetbe. – Nem aludtam el! – mondja édesen, még mindig előtte guggolok, és figyelem, mikor órájára néz. – Oú… - felszisszen az idő láttán, majd aggódni kezd, a holnapi nap miatt, mikor felállok, és megnyugtatom, lenézve rá.
- Délben volt itt Dr. Wilson, és azt üzeni, hogy a holnapi és holnaputáni napot felcserélték.
Nagyot sóhajt, mintha az élete lett volna megmentve, bár amilyen komolyan veszi a munkáját, még ezt is elhiszem.
- Köszönöm Erick… akkor… jobb lesz, ha hazamegyek. – feláll és ruháinak zsebében kezd el kutatni, ellépek mellőle, majd figyelem, ahogy teljes átszellemültséggel keres valamit, és félfüllel hallom még suttogó, morgolódó hangját.
- Hová tettem a szemüvegem? – halkan kuncogva mosolyodom el.
- Az orra előtt van – válaszolok kicsit hangosabban, majd megtorpanva fogja meg halántékánál a szemüveg szárát. Hálás mosollyal fordul felém.
- Köszönöm, Erick – majd ki is suhan az osztályról.
~*~
Mikor leérek motoromhoz, már egyszerű ruhában vagyok, kezemben a sisak, és a láncot levéve a kerékről teszem be az oldaltáskába, amikor berregő hangra leszek figyelmes. Pont olyan, mint amikor lefullad egy motor. Oldalra nézek, és egy vén járgány mögött ismerős arcot fedezek fel.
Bosszankodva száll ki a kocsijából, és aggódva járja körbe. Hihetetlen, hogy ebben a pillanatban is milyen édesen tud viselkedni.
Megrázom fejem, koncentrálnom kell.
Kedves, édes arcú és ártatlan, de ez még nem jelenti azt, hogy homokos is. Ezeket a gondolatokat inkább megtartom magamnak.
- Valami baj van doki? – szólok utána, szerencsére nem kell nagyon megemelni a hangomat, mert alig két autónyival van messzebb.
- Semmi, csak… - hajába túrva, kisebb fintorral kezdi el vakargatni fejét, mint aki nagyon erőteljesen gondolkodik, majd kicsit közelebb lépek hozzá.
- Segíthetek?
- Áh, Erick… Nem tudom, igazság szerint csoda, hogy beértem vele – zavartan nevet, kedves mosollyal nézek le rá.
- Ha gondolja, hazavihetem.
|
| Levi-sama | 2011. 01. 15. 13:57:32 | #10511 |
Karakter: Matt Howel
Dzs, dzs, dzs.
A dobszólóval indul, majd halkan kezdődve magasba ível egy női visítás. Lálálálá – mondja, majd refrén következik.
Kábán tapogató kezeim megtalálják a zajforrást. A mobilom. Kijelzőjén egy nagy csilingelő harang villog, ébresztés felirattal. Jah, ezt én állítottam be.
Kinyomom álmaim gyilkosát.
Nagyot ásítva ülök fel, majd nyammogva fésülöm meg tíz ujjammal égnek meredő hajamat, bár tudom hogy meddő próbálkozás.
Körbepislogok, felmérem a terepet. Fehér falak, íróasztal, ágy... Lassan jut el agyamig az információ. Igen, ez az orvosi szoba, és ez a gyűrött fehér ingben és nadrágban fekvő, gyűrött képű, kócos pofa én vagyok, az ügyeletes orvos. Nehéz éjszaka volt, csak hajnalban tudtam ágyba kerülni, így talán ha három órát tudtam aludni. És mivel ma még csak szerda van, nem mehetek ügyelet után egyből haza, a reggeli nagyviziten részt kell vennem, plusz vár rám néhány zárójelentés is. Legjobb esetben is csak délben tudok hazamenni, otthon pedig már vár rám Höri. Mindig nagyon dühös amikor sokáig egyedül hagyom, még ha tele is tömöm a tálját egy hétre elegendő nasival, akkor is.
Megmosom fogamat, letusolok, átöltözöm. A fésülködés teljesen hasztalan, ezt a szétaludt hajszerkezetet csak hajmosással lehet egyenesbe hozni, arra pedig nincs időm. Fehér nadrágom és ingem fölé egy köpenyt kanyarítok, majd hatalmasakat ásítva kiimbolygok a hajnali szürkületben derengő folyosóra.
Már hallom a nővérkék cserfes hangját, és mosoly kanyarodik ajkaimra. Két hete dolgozom itt, és kezdettől fogva mindegyiket imádom. Mintha lenne tíz kicsi feleségem, mind olyan kedves és aranyos. Vannak idősebbek, fiatalabbak, és mind nagyon kedves velem. Kávét főznek, megvarrják a szakadt ingemet, megkeresik szemüvegemet, utánam hozzák elhagyott dolgaimat, és boldogan csillog a szemecskéjük, amikor minden nap elhalmozom őket hálával. Néha pizzát rendelek nekik, fánkot hozok, csokoládét vagy virágokat, mikor mit. Nővéreim, akik szintén orvosok, és a szüleim is arra tanítottak, hogy az ápolónők nagyon fontosak, és a velük a jó kapcsolat az alap. Nem gond, nagyon könnyen a szívükbe fogadtak eddig, bárhol is dolgoztam.
- Jó reggelt – támolygok be a nővérszoba ajtaján. A két bent lévő alak az asztalnál ül, felemelik fejüket és félbeszakítják a beszélgetést.
- Dr. Howel, jó reggelt – hallom egyik nővérke hangját. Lerogyok az asztalhoz, ő pedig már teszi is elég a nagy bögre kávét. Hm... éjszaka melyik nővérke is volt...? Ja igen, Emmy.
- Köszönöm, Emmy, ön egy drága kincs... – sóhajtom. Behunyt szemekkel kortyolok az édes, sötét löttybe, az erő pedig lassan szétáramlik bennem. Ó igen...
Kuncogva telepszik mellém.
- Doki, had mutassam be a főnővért, Ericket.
Hunyorogva pillantok az asztalnál ülő másik alakhoz, és kapcsolok.
- Hol van a szemüvegem?
Újabb kuncogás, majd Emmy előhalássza zsebeim egyikének rejtekéből az okulárét és az orromra biggyesztem. Csinos, pufók kis arcát látva elmosolyodom.
- Köszönöm. – Az asztalnál dermedten ülő alak felé fordulok kedves mosollyal, kezemet nyújtom felé. – Matt Howel.
Hű... micsoda hatalmas férfi... Milyen jóképű, és a szemei egyszerűen gyönyörűek. Amikor megfogja a kezemet, erősen és határozottan, megborzongok és zavarba jövök. Elképesztően mély, kellemes és határozott hangja van.
- Erick Dwane. Hívjon Ericknek kérem.
- Erick – biccentek bambán. Megbűvölve nézem, majd zavaromban a bögrémre meredek és felhajtom a kávét. Leforrázom nyelvemet, köhögök két sort, majd Emmy felé fordulok.
- Öh... khhmm – skálázom. – Történht vahlami méhg éhjszaka?
- Semmi egyéb, doki. Kér valami reggelit?
- Ó nem, nagyon köszönöm. Na és ki lesz ma a nappalos?
- Én – válaszolja a bódító mély hang. Visszafordulok felé, zavartan túrok kócosan égnek meredő hajamba, és hirtelen olthatatlan vágyat érzek egy fésű és két liter hajlakk után.
- Öhm, akkor ha végeztek az osztályátadással, körbemehetnénk egy gyors vizitre, mielőtt megjön a főorvos.
|
|
