|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Levi-sama | 2013. 04. 04. 20:45:34 | #25534 |
Karakter: Matt Howel
- Mehetünk? Matt…
Bambán pislogok fel rá, a szám még mindig forrón bizsereg a csókjától. Ah, imádok vele csókolózni…
- Mi? Ja… Persze, mehetünk… - dünnyögöm. Olyan ciki, már megint elolvadtam, pedig csak egy kis csók volt. Érzem, hogy elpirultam, ezért megpróbálom kiüríteni a fejemet, ami igen nehéz, tekintve, hogyha ránézek Erickre, azonnal ilyen szavak jutnak eszembe: fú de szexi, dögös, machó, micsoda kék szemek, és stb.
A vizit problémamentesen lezajlik. Szerencsére a munkamániámra nincs olyan nagy hatással Erick jelenléte. Utána a nővérszobában elcsípek egy szelet pizzát, olyat amin a legnagyobb és legszebb a paradicsomkarika, és jóízűen csócsálni kezdem. Amily mesél a tesójáról, az új szomszédjáról. Mekkora mákom van, hogy a nővéreim nem ilyenek, és a szomszédaim is normálisak, hehe.
Letelefonálok az ambulanciára, semmi különleges nincs, ma nem felvételes a kórház, így elteszem magam néhány órára inkább. Elköszönök Erickemtől, és Amilytől.
*
Mm… Erick…
Olyan csábító a csókja, az érintései, ahogy szuszogása csiklandozza az arcomat, és az illata… Valami nagyon finom parfümöt használ, kezdettől fogva imádtam, és titokban imádom szagolgatni, amikor nem látja.
- Matt – súgja az álombéli félisten. Milyen szép álom… mmhh…
Lassan ébredek fel, és amikor realizálom, hogy ő van itt, és tényleg csókolózunk, simogat és minden… Derekamnál fogva felültet, és én szédülve, lángoló testtel simulok hozzá. Kezemet a mellkasára simítja, majd a hasára is. Úúúú! Iszonyúan felizgultam! Jaj mamám! Mennyire erős, izmos és… és… Áááh, felizgult ő is! Hátrariadok, zihálva nézek fel az arcára. Komolyan néz le rám, kék szemei szinte világítanak a félhomályban, és megint érzem erős ujjait, ahogy határozottan visszateszi mancsom a dudorra. Wah…!
- Azt hiszem tetszel – dörmögi azzal a csintalan félmosolyával, amellyel bezsongít mindenkit maga körül, ha előveszi a tarsolyából. Úh, ha most folytatjuk, akkor nagy gáz lesz, mindenféle fronton, ráadásul megbeszéltük, hogy a kórházban visszafogja magát! Mindezt elmondom neki itt és most..
- Erick… - préselem ki magamból egyetlen szóban, és ő a nyakamba csókol. Kiváló emlékezetmódosító hatású eszköz, már lövésem sincs mit is akartam az előbb. Óh Erick…!
- Szeretnélek megérinteni… megengeded most? – Mély hangja valami észbontóan hat a gerincemre, fel és alá zsibong, az ágyékomban összpontosul, és alhasamba árad a bizsergés tőle. Ajkamba harapok. Engedjem, ne engedjem, Ha így folytatjuk, akkor… Matt… - súgja a fülembe, és ezzel a maradék védőbástyáim is ledőlnek.
- Igehn – nyögöm. Mosolyogva csókol meg ismét, ujjai már az ingem alatt cirógatják egyik érzékeny mellbimbóm. Ó egek… Felemelném a mancsomat ágyékáról, de visszateszi.
- Ne engedj el – morogja őrjítően szexisen, és nincs az az isten, hogy ellenkezzem, ha így mondja!
Erick ajkai a mellkasomon, nyakamon, arcomon, fogai a bőröm karcolják… Úúúh… Ujjai a nadrágomba jutnak, és ebben a pillanatban én is hozzáérek az ő nagy és kemény… Ííííí!
Hátraejtem magam, szédülve és zihálva pislogok fel rá. Milyen nagy! Most először értem így hozzá, és ez valami hihetetlenül szexi és egyben ijesztően intim érzés. Nem vagyok szűz, az egyetemi éveimben már csináltam egy férfival, de az már nagyon régen volt. Erick tud erről, és megbeszéltük, hogy lassan haladunk, de időnként nagyon előresiet, és akkor borzasztóan zavarba tud hozni, ahogy most is.
- Ne haragudj… csak nehéz visszafognom magam.
- Hh… - pihegem, kicsit bólintok is, de nem hiszem hogy feltűnik neki, mert fújtatva rendezgeti vissza a ruhám a helyére, majd segít felülni.
Csendben feszengünk egymás mellett ülve, mindketten valószínűleg a nadrágunkban lévő problémát próbáljuk uralni kisebb-nagyobb sikerrel. Végül Erick mély hangja töri meg a csendet.
- Ha nem vagy túl fáradt, kijössz hozzánk? Csinálok kávét.
- Oké, csak előbb átöltözöm.
- Rendben, előbb úgyis kimegyek még… relaxálni. Elszívok egy szál cigit – teszi hozzá rosszfiús mosollyal, és derekamra csavarja a karját, magához húz természetes mozdulattal, mintha mindig is így üldögéltünk volna, ami végül is igaz, hiszen otthon gyakran nézzük így a filmeket, vagy a híradót. A fülembe súg, amiről pontosan tudja, hogy teljesen elgyengít. Tutira direkt kínoz engem… Pirulva behunyom a szemeimet.
- Holnap ugye szabadnapos vagy?
- Tudod, hogy igen. Te készíted a beosztást – felkuncogok – csikizel…
- Feljössz hozzám? – Mimimimi?? – alszunk együtt egy jót, délután meg kitalálunk valamit.
Megszeppenve végiggondolom. Miért is ne mehetnék fel hozzá, hiszen együtt járunk, nem? Igen. Megyek. Vagy mégsem? De. Nem? De.
- Hát… jó… - csipogom.
- Hagylak átöltözni.
Amikor kimegy és becsukja maga mögött az ajtót, öklömbe harapva felnyüszítek. Ó istenem! Mindjárt szétdurran a gatyám!
*
A hörcsögöm csendben csemegézik a sarokba állított terráriumban, a szobában kellemes félhomály…
A zene lassú és érzéki, az énekesnő szinte susogva énekel, a dobverés szívünkkel egy ütemben lüktet. Behunyt szemekkel ringatózunk összeölelkezve. Zsong a fejem, nehezemre esik gondolkozni a finom vacsora és a finom bor után, amit ittunk. Erick nagyon jól főz… És a lakása szebb mint az enyém, nagyobb a rend is… Hihetetlen, hogy a nappalija közepén táncolunk, mintha álmodnék.
Tenyerét lassan végighúzza a hátamon, arcát enyémhez simítja, szuszogása csiklandozza a fülemet. Érzem merevedését a nadrágján keresztül, és tudom hogy ő is az enyémet. Reszketeg sóhajjal hajtom félre a fejem, szája súrolja a nyakam, ujjai szétnyílnak a hátam csupasz bőrén, és gyengéden, de határozottan közelebb húz magához, amíg úgy érzem, szinte egybeolvad a testünk. Óh…
Követem a példáját, és én is becsúsztatom mancsomat a pólója alá. Forró a bőre, alatta kemény izmok mozdulnak az érintésem alatt. Felemeli a fejét, lemosolyog rám azzal a hihetetlenül vonzó arcával, kékséges szemei megbabonáznak teljesen. Kipirulva viszonzom a mosolyát.
- Matt, szeretném, ha ma előrébb lépnénk a kapcsolatunkban.
Megáll a szívem egy pillanatra, hogy aztán hipergyors sebességre kapcsoljon. Mit akar ezzel mondani? Nem értem! Csak nem arra céloz, hogy….?! Felnevet, és megpuszilja a számat.
- Ne vágj már ilyen rémült arcot, nem akarok semmi rémeset tenni veled, csak…
- Csak? – csipogom halkan.
- Csak… - mormolja a fülembe, érzékien mély hangján, és én borzongva karmolom végig a hátának puha bőrét. – Mrr… ezt csináld megint.
- Nem… - pihegem, miközben a fülcimpámat rágcsálja.
- Miért nem?
- Mert… hn… tudom, hogy beindít téged, és akkor ki tudja mi lesz… - nem tudom befejezni, mert számra tapad a szája, és olyan perzselően forró, mohó csókkal mossa el az ellenállásomat. Odakint heves záporeső csapkodja az ablaküvegeket, a halk zenét a saját zihálásomtól alig hallom. Hn… Erick… teljesen bezsongat, ez nem fair!
A zene lassú ritmusára mozdul Erick csípője, mindkét kezét a fenekemre simítja, és izgatóan markol bele, hogy ágyékainkat összeszoríthassa. Sóhajtva élvezem, és megadom magam. Egyszerűen túl szexi, túl vonzó, túl sármos, finom kesernyés illata bódító, testének izmai ruganyosak és a bőre szinte égetően forró… Felnézek rá. Ahw… Olyan elképesztően jóképű, amikor először megláttam a kórházban, azonnal belezúgtam… És ez csak fokozódott, amikor akkor este a night klubban megjelent. Fúh, a lélegzetem is elállt, ahogy most a mosolyától is.
- Bébi, úgy nézel rám, mint éhes óvodás a csokitortára – dörmögi pasis elégedettséggel.
- Nem ér – nyögöm halkan. – Miért vagy ilyen dögös? Ez nem fair…
- Te pedig szexis vagy, legszívesebben felfalnálak, vagy inkább elnyalogatnálak, mint egy finom édes fagylaltot. – Az utolsó szónál belenyal a fülembe, és végem, teljesen elgyengülnek a lábaim. A széles vállaiba kapaszkodom, olyan fájdalmasan kemény vagyok már, hogy csak torokhangú nyöszörgés szűrődik ki csupán, pedig épp hosszan kifejteném, hogy talán igyunk valamit és nézzünk meg egy filmet.
- Nnnhh…
- Hm? Mondani szeretnél valamit? – hallom a nyakamnál, meleg nyelve bőrömön köröz, kezei a fenekemet markolják, csípője a zenét követi, ritmikus mozdulataival tovább fokozva kínjaimat.
- Erick… én… ahhm…
- Ne folytassuk ezt inkább az ágyamban?
- Nehm…
- Ó dehogynem.
Ernyedt rongybabaként csimpaszkodom rajta, és ő könnyedén a fenekem alá nyúl, az ölébe vesz, akár egy kisgyermeket. Lábaim ösztönösen kulcsolódnak a derekára, és miközben forró nyelve a számba csúszik, érzem ahogy elindul velem valamerre…
Ó Erick…
Szerkesztve Levi-sama által @ 2013. 04. 04. 20:50:49
|
| timcsiikee | 2012. 05. 26. 21:58:01 | #21176 |
 Karakter: Erick Dwane
Erick:
Körbevezet a lakásban, bár az elején én bátorítom, de hamar átveszi az irányítást. Ilyenkor már csak mosolyogva követem. Megállunk az utolsó ajtó előtt, és toporogva, kicsit előre biccentett fejjel gondolkodik. Finoman megszorítom a kezét, hogy ébredjen fel.
- A hálószobám – böki ki végül. Sejtettem, sőt tudtam, de tőle akartam hallani. Kinyitja az ajtót és tele van szóra könyvekkel, bár minden más rendben. Ezért nem akart benyitni? - Nahát már ennyi az idő? Ó biztos lefőtt a kávé, menjünk és igyuk meg! – előre siet vissza a konyhába, kis kacsója kicsúszik ujjaim közül és cseppnyi csalódott sóhajjal követem. Pedig reménykedtem… egy mélyebb betekintésben is a hálószobájában.
- Holnap dolgozol? – kérdem mikor elém teszi a kávét, majd maga elé is fog egy csészét és leül velem szemben.
- Nem... És te?
- Én igen, de megkérhetek valakit hogy helyettesítsen. – legközelebb majd jobban időzítem a szabadidőnket. Még szerencse, hogy ezt könnyedén megtehetem.
- Szereted a jó filmeket? Esetleg elmehetnénk moziba, vagy nézhetünk valamit itt is, vagy talán... valami máshoz lenne kedved? – kérdezek ismét én, de csak annyit látok, hogy néz maga lé a bögréjét markolászva. Semmi reakció a mondatomra. Elaludt volna nyitott szemmel?
- Matt?
- Foci! –vágja rá rögtön, amint megszólítom. – Izé... szereted a focit?
- Igen. Miért?
- Hát, csak... gondoltam... esetleg... De ha nem akarod, akkor nézhetünk filmet is! Van itthon pattogatott kukorica meg minden! – a mondat végére elhalkul, lesüti szemét és még a fejét is előre biccenti. - Na jó, mielőtt még nagyobb hülyét csinálok magamból, inkább elmosom a csészéket, jó? – átnyúlok az asztal felett mielőtt teljesen felállna és még időben elkapom kezét, hogy megállítsam, és hogy rám nézzen.
- Matt, borzasztóan édes vagy. Így vagy jó ahogy vagy, ezt is szeretem benned. Nem csinálsz magadból hülyét, ne is gondolj ilyen butaságokra, jó?
Arca édesen kipirul amit nagyon szeretek, mert ilyenkor sokkal ártatlanabb az arca, biccent, majd a csészémet magával ragadva totyog vissza a mosogatóhoz.
Felkönyökölök az asztalra, fejemet a tenyerembe támasztom, és szemérmetlenül stírölöm a kerek kis fenekét.
~*~
Nem is emlékszem mikor volt utoljára, amikor ilyen lelkesen jöttem be dolgozni. Nem magához a munkához van köze, vagy a munkakörnyezethez, bár tény panaszra nem sok okom lehet. A betegek többsége kedves és normális, a hozzám beosztott nővérek szintén, és jó munkaerő. Mégsem ez a számomra lelkesítő erő, hanem egyetlen személy.
Az én dokim, akit már két hete nevezhetek a sajátomnak. Egy nagy szatyrot teletömtem finomsággal, amit meg is írtam neki sms-ben, hogy mára beviszek. Néha én, néha ő néha egy nővérke hoz valamit így mindig van indok, hogy velünk töltse a szabadideje egy részét, Bár jobban örülnék, ha velem töltené, de nem lehetek telhetetlen a munkaidőben.
Lepakolok a nővérszobában, majd lemegyek átöltözni, és mire felérek, lassacskán kezdhetjük is az osztályátadást. A nappalos nővérek általában hozzám beszélnek, és nekem magyarázzák a nappal történt dolgokat.
- Jó estét szépséges hölgyek és Erick! – keresztül csörtet kedvenc dokink miközben egyik kórteremből a másikba haladunk és mosolyogva követem tekintetemmel, hogy a nővérszobában landol. Már csak három kórterem, és a többiek mehetnek is haza.
Éjszakára csak én és Amily maradunk az osztályon. Mivel nincs súlyosabb betegünk, így ketten elegek leszünk. Dolores úgyis szabadságon van.
- Amily oszd ki légy szíves a gyógyszereket, én addig levizitelek a dokival. – szólok koleganőmnek.
- Rendben! – vágja rá azonnal mosolyogva, és felkapva a gyógyszeres papírt el is vonul hátra a gyógyszeres terembe, kiválogatni őket.
Visszafordulok Matthez. Már csak ketten vagyunk a nővérszobában, így bűntetlenül léphetek hozzá közelebb, vágyakozva.
- Szia – halkan köszön így hasonló hangnemben válaszolok én is, bár míg Ő orra alá pusmog, én kezem közé veszem pofiját, és lehajolok hozzá, hogy a szájába suttoghassam azt az egy szót.
- Szia. – a következő pillanatban már ajkát érintem számmal, finom puha csókkal ajándékozom meg, de nem mélyítem el, csak puha ajkacskáit masszírozom sajátjaimmal. Így is mámorító, hogy a közelemben lehet, érezhetem az illatát és a bőre érintését. Elhajolok tőle, mielőtt mohón szájába dugnám a nyelvemet, és leborítanám magunkat a kanapéra. Onnan nehéz lenne leállni. Felkapom a szükséges holmikat, mintha mi sem történt volna, persze végig mosolyogva. – Mehetünk?
Csak félig lehunyt szemmel mered előre, szemüvege édesen félrecsúszva. Mosolyom kiszélesedik, hogy ennyire elkábult. Micsoda dicséret ez számomra.
- Matt – szólítom halkan széles mosollyal.
- Mi? Ja… Persze, mehetünk – összekapja magát, és elrobog mellettem, piros pofival. Meg kell zabálni.
Követem és végig mögötte haladva jegyzem a dolgokat, néha a lázlapról kérdez, de most csak ennyi miatt fordul felém azt is ritkán. Megértem, a betegek előtt teljesen természetesen kell viselkedni. Még a többi nővér előtt is. Néha a betegekre mosolygok, akik már kissé álmoskásan, de néha viszonozzák. Időközben ahol már jártunk, hamarosan Amily elkezdi osztani az esti gyógyszereket.
Majdnem egyszerre végzünk, de Amily előbb hátra tolja a kis kocsit, majd követ minket a nővérszobába. Matt egy újabb szelet pizzát majszol jóízűen, és látványától még én is megkívánom. Hogy a pizzát vagy őt, az legyen az én titkom, de azért elveszek én is egy szelet pizzát. Amint megissza a narancslevét, egy fáradt ásítással nyugtázza a jóllakottságot. Elkényelmesedik a kanapén, én az asztalnál ülök, Amily a vele közelebb lévő széken… és vele kezd el beszélgetni.
Tudom, tudom, hogy mindig is beszélt a többi nővérrel, mert kedvelik. Nem is csodálom. Mégis… zavar, hogy nem enyém a teljes figyelme. Féltékeny lennék? Valószínű.
- Azt hiszem lepihenek, volt ma pár nehéz műtétem. – áll fel, majd körbenéz. – Hol is hagytam a szemüvegem?
Amily elkuncogja magát, felé néz, majd hirtelen rám kapja tekintetét. Csak mosolygok rajta, majd megérinti a fölét és megérzi.
- Már megint – mosolyog magán, majd zavarában máris elindul, de még az ajtóból elköszön.
~*~
Éjfél körül már végzek minden papírral, ami megmaradt, és mivel nem riasztott eddig egy beteg sem, gondolom Amily megbirkózik a feladattal, ha kicsit magára hagyom. Végül is ha egy betegnek kisebb gondja van azt egyedül is meg tudja csinálni.
- Lemegyek, elszívok egy cigit – szólok be halkan a pultból a hátsó szobába, felemeli arcát a könyvből, majd mosolyogva biccent.
- Le kéne szoknod, Erick – megjátszott rovással néz felém, mint egy szigorú anyuka, de nem tudja sokáig tartani az álcát, mert elmosolyodik.
- Lehet – mosolygok vissza, és a zsebembe matatok. Nincs nálam a doboz. Na nem baj. – Mindjárt jövök. Visszahajol a könyvéhez, én pedig megyek saját utamra.
Ha nálam lenne a doboz, valóban elszívnék egy szálat, mielőtt bemegyek hozzá, de így ez kimarad. Nem baj, így több időt tölthetek vele.
Először bekopogok az orvosi szobába, de semmi válasz. Nem mintha olyan hangosan próbálkoztam volna, szeretem meglepni. Benyitok, és szerencsémre az ajtó nyitva. Talán számított arra, hogy jövök? Remélem. Vagy csak véletlenül hagyta nyitva az ajtót. Nem lepne meg.
Ahogy benyitok látom, hogy ahogy eljött tőlünk, a zöld ruhában köpenyben, szemüveggel elterülve a kanapén hortyog édesen. A szemüveg majdnem leesik róla, így ahogy közelebb lépek hozzá óvatosan leveszem róla, és az asztalra teszem. Oldalt fekve kifli alakban helyezkedik el így pont le tudok még ülni mellé. Ha egy ágyon feküdne, pont mögé tudnék fészkelődni, hogy átölelhessem. Majd erre is teremtek lehetőséget.
- Matt – suttogom halkan, és megcirógatom arcát, de csak egy cuki fintort kapok amitől elmosolyodom. Felfelé fordítja a fejét, mintha csak törleszkedni próbálna, akár egy kiscica. Előre hajolok, és orrára puszit hintek, újabb kis fintor, majd mosolyogva hajolok ajkaira. Kis puszit adok rá, majd egyre hosszabbakat, míg végül csókolni kezdem, álmos kis ajkait. Először semmi reakció, csak puha szuszogás, majd megrezzen ajka, végül felélednek, és viszonozni kezdi kedveskedésemet. Karjai nyakam köré fonódnak, én nyakát és tarkóját tartom, egyre mélyebben csókolva. Másik kezemmel végigsimítom testét, benyúlok a köpeny alá, derekára fonom karomat és felhúzom magammal ülő helyzetbe. Kicsit előre kell még görnyednem, de már Ő is ül és én is, így szabadabban tudom simítani testét. Felnyitom szemem, az Ő pillái még lesütve, de már csak vállamba kapaszkodik. Megfogom egyik kezecskéjét, végigvezetem magamon a ruhán keresztül. Mellkasomtól hasamig, a derekamra, majd kicsit visszafelé. Nem kell nagyon erőltetni, keze követi utasításomat, és másik keze is követi kíváncsiskodva.
Amelyik kezét tartom még mindig magamon vezetem végig, hasamtól most lefelé irányulva, egészen ölemig, és amikor megérzi a dudort, hirtelen elkapja kezét, kipattannak szemei, és elhajol tőlem, de nem messzire. Újra elkapom csuklóját, visszavezetem magamra, tenyerét, ujjait rányomom vágyamra, hogy érezze mennyire kívánom.
Mélyen nézek szép szemeibe.
- Azt hiszem tetszel – búgom halkan, visszafojtott vigyorral. Ahogy érzem magamon forró kezét, csak még jobban vágyom rá. Érezni akarom a puha bőrét.
- Erick… - sóhajtja halkan, teljesen kipirulva. Oldalra fordítja fejét, ezzel felkínálva nyakát nekem, és persze le is csapok rá. Megkóstolom, csókolgatom a puha bőrt, apró kis nyikkanást csalok ki belőle, és nem eresztem kezét, azt akarom, hogy érezze. Eddig Ő még nem fogott meg, de nekem már engedte. Igaz nem volt valami… hosszú. Épp hogy a nadrágja alá csúsztattam a kezem és megérintettem, máris elélvezett. Habár vehetném dicséretnek is, ezen változtatnom kell. A köpeny alatt simogatom, nadrágjánál megérzem saját vágyát, és elmosolyodom nyakát csókolgatva.
- Szeretnélek megérinteni… megengeded most? – nem kapok választ, mert ahogy látom éppen ajkacskáját rágcsálja. Felsimítom a felsőruhát, így már hasát érintem. Olyan puha, olyan érzékeny, imádom. Nem ellenkezik, de nem is ad engedélyt. Munkahelyen próbálom visszafogni magam, de annyira nehéz. – Matt… - súgom fülébe.
- Igehn – nyögi halkan szinte azonnal, elmosolyodom, magam felé fordítom arcát, hogy a szemembe nézhessem. Imádom ezt a gyönyörű kába tekintetet. Mindent szeretek benne. Lehet csak a rózsaszín köd teszi ezt, de akkor is így érzem.
Puhán csókolom meg, feltűröm ruháját, hogy ujjaimmal megcirógathassam mellbimbóit. Számba nyögdécsel tompán, felrántja kezét, de visszafogom.
- Ne engedj el – súgom két csók között, majd visszavezetem kezét, és ott tartom másik kezemmel ügyködök. Nem egyszerű a feladat.
Feltűröm rajta a felsőt, lehajolok mellkasához, hogy megízleljem az ágaskodó kis mellbimbókat, majd visszatérek arcához és nyakához. Megharapdálom kicsit pofiját, majd nyakába csókolok ismét, még párat simítok mellkasán, majd lefelé halad kezem. Hasán elidőzök, majd a nadrág szélénél, és lassan bedugom egy ujjam, hogy lejjebb húzzam, de még nem nyúlok be. Csak szépen lassan.
Próbálom egyszerre vezetni az Ő és az én kezemet, és ahogy én bújtatom be ujjam lassan nadrágja alá, úgy próbálom ő kezét a sajátomba csalni. Épp hogy megérint halkan felmordulok, de csak ennyi élvezet jut nekem, nevem sikkantva kikapja kezét, és hátra vetődik a kanapén, végig engem nézve, méregetve. A kábaságot elnyomja egy cseppnyi rémültség.
- Ne haragudj… csak nehéz visszafognom magam. – Pár feszült pillanatig csak figyelem, majd visszarendezem ruházatát, és sajátomét is. Felé nyújtom kezemet, fog felhúzzam ülő helyzetbe, és az hogy rögtön el is fogadja, megnyugtat. Jól van, nem rémítettem meg túlságosan. Már csak rendesen ülünk egymás mellett. – Ha nem vagy túl fáradt, kijössz hozzánk? Csinálok kávét.
- Oké, csak előbb átöltözöm.
- Rendben, előbb úgyis kimegyek még… relaxálni – kérdőn néz rám. – Elszívok egy szál cigit – vallom be mosolyogva, mire félmosollyal megrázza kicsit fejét. Mielőtt felállna mellőlem, még megfogom csuklóját, és visszarántom magam mellé, majd átkarolom derekát.
- Holnap ugye szabadnapos vagy? – kérdem fülébe súgva, orrommal haját birizgálom. Imádom az illatát.
- Tudod, hogy igen. Te készíted a beosztást – halkan kuncog egy kicsit- csikizel – mosolyogva hajolok el tőle.
- Feljössz hozzám? – ismét a nyuszitekintet – alszunk együtt egy jót, délután meg kitalálunk valamit. – vagy majd improvizálok. Hehe…
- Hát… jó… - egyezik bele lesütve szemét. Arcára, a füle közelébe egy puszit nyomok.
- Hagylak átöltözni – még egy utolsót simítok combján, majd felállok mellőle, és kimegyek az orvosi szobából. Kicsit lengetem a gatyám, hátha a hideg levegő segít a merevedésemen.
|
| Levi-sama | 2012. 05. 25. 22:48:30 | #21165 |
Karakter: Matt Howel
Izgató érintések, zsibbad az egész testem tőle. Kábán pislogok felfelé, álmomban Erick kényeztetett, és most is ő hajol fölém. Járunk. Erick és én járunk egymással, ezt is biztos csak álmodtam, és...
- Nem álmodsz – mondja simogatóan mély hangján. - Éhes vagy?
Nem álmodom! Ez a görög isten itt van velem a... Lakásomban? Igen, otthon vagyok. Húú! Mikor porszívóztam utoljára?!
Erick kimegy a konyhába, én pedig kiskutyaként csattogok utána, meztelen talpaim alatt hűvös a járólap, de nem érdekel az sem, minden figyelmemet leköti a szőkésbarna haj és a széles vállak csodálata.
- Mit...?
- Csak főzök egy kávét – hadarom zavartan. Kinyitom a szekrényt, kivenném a fémdobozt, de hirtelen hátamhoz simul csodás izmos teste, derekam köré az erős karjai, és azt is elfelejtem, hogy hívnak engem...
- Megcsináltam volna – dörmögi fülembe, forró bizsergés rándul végig egész testemen ettől, és számba harapva fojtom vissza a nyögést – sokat dolgoztál, pihenned kéne.
Nyakamon megérzem szájának melegségét. Kész, elhajítom a kávésdobozt és a józan eszem is.
- Erickh – zihálom, de ő nem tesz mást, csak a pultra hajított kávésdobozból kivesz néhány kanálnyi kávéőrleményt és beletölti a szűrőbe. Virtuóz mozdulattal beindítja a készüléket, miközben nyakamat és fülemet bombázza csábító puszikkal. Ezentúl mindig így akarok kávét főzni... hn...
Megfordít, és a világ legdögösebb mosolyával zsebel be tőlem egy csókot.
- Megmutatod a szobád?
- Mih? – nyögöm nagyra nyílt szemekkel.
- Amikor aludtál gondoltam beviszlek, de nem tudtam melyik az Míg lefő a kávé körbevezetsz?
Nagyot nyelek, szerintem még a nagyothalló szomszéd néni is hallotta.
- Ühüm... Bocsánat, ezzel kellett volna kezdenem, én nem is értem miért viselkedtem ilyen faragatlanul, egyszerűen csak...
- Sss... - Számra teszi mutatóujját, csillognak kék szemei, miközben mosolyog. – Csak nyugodtan. Ne aggódj semmiért sem, jó?
Biccentek, és ő hátralép. Szinte fázni kezdek, hogy már nem érezhetem forró testét enyémhez simulni. Zavart kis mosollyal borzolok amúgyis égnek álló hajamba.
- Hát öö... ez itt a konyha.
- Valóban? – vigyorog rám kisfiúsan. Megfogja a kezem, és az egyik ajtóhoz vezet és benyit.
- Kamra...
Maga után húz, és aztán észbe kapva veszem át az irányítást. Megmutatom neki a fürdőszobát, az üresen álló egyik kisszobát – amelyben hegyekben állnak a könyvekkel teli dobozok, mert költözés óta nem csomagoltam még ki - és aztán megtorpanok a hálószobám ajtajában. Befejezem a hosszas szövegelést a költözésről megmaradt könyves dobozokról. A hirtelen csöndre felfigyel ő is, finoman megszorítja a kezemet, amit idáig fogott.
- A hálószobám – motyogom skarlátvörösen, és benyitok. Kicsi szoba, egy nagyobb ágy van csupán bent és egy éjjeliszekrény, valamint a földön egyenletesen szétterítve talán húsz-harminc könyv. Ránézek a faliórára. – Nahát már ennyi az idő? Ó biztos lefőtt a kávé, menjünk és igyuk meg! – rikkantom lelkesen és elporzok a konyha irányába. Mire Erick utolér, két csészébe kitöltöm és alaposan megcukrozom.
- Holnap dolgozol? – kérdezi, és lezseren leül a konyhaasztalhoz. Szívdöglesztően fest, még a zöld asztalterítő is jól áll neki.
- Nem... És te?
- Én igen, de megkérhetek valakit hogy helyettesítsen.
Odatotyogok hozzá, és leülök vele szemben, kezeim között melengetem a csibés bögrémet. Bambán nézem őt, miközben tovább beszél.
- Szereted a jó filmeket? Esetleg elmehetnénk moziba, vagy nézhetünk valamit itt is, vagy talán... valami máshoz lenne kedved?
Filmet nézni kettesben a kanapén? Fúh... Soha még csak álmodozni sem mertem ilyesmiről, hogy VELE én ilyet...
- Matt?
- Foci! – nyikkanom zavartan, és saját hülyeségemtől kiakadva elvörösödöm. – Izé... szereted a focit?
- Igen. Miért?
- Hát, csak... gondoltam... esetleg... De ha nem akarod, akkor nézhetünk filmet is! Van itthon pattogatott kukorica meg minden!
Zavartan elhallgatok, lehajtom a fejem.
- Na jó, mielőtt még nagyobb hülyét csinálok magamból, inkább elmosom a csészéket, jó? – motyogom. Nevetve nyúl felém az asztal alatt, kezei közé veszi a csészét szorongató ujjaimat, mintha együtt imádkoznánk a kávék istenéhez.
- Matt, borzasztóan édes vagy. Így vagy jó ahogy vagy, ezt is szeretem benned. Nem csinálsz magadból hülyét, ne is gondolj ilyen butaságokra, jó?
Vörösen biccentek, és elhussanok a mosogatóhoz.
***
- Dr. Howel, kérem referáljon nekünk erről az esetről.
A főorvosi nagyviziten egy betegágyat állunk körül. A korosodó főorvos szemüvege felett figyel engem szigorú szürke szemeivel, én pedig megigazítom a szemüvegem és ledarálom fejből az információkat, miközben a mellettem álló adjunktus a kórlapot és a lázlapot böngészi.
- Hatvan éves nőbeteg, két héttel ezelőtt anginás tünetekkel került felvételre... – és blabla ls blabla, ismertetem a kórtörténetet, kitérek az anamnézisre, majd a vizsgálati eredményeket néhány szóban összefoglalom, és a diagnózisomat, majd a kezelési eljárást.
- Angina katéterezés miért nem merült fel?
- Egy újfajta trombolízis eljárást alkalmazok a betegnél, amely során...
A referálás végén elégedett és büszke mosollyal figyelem ahogy kisétálnak a kollégák, és a nővérek hüvelykujjukat feltartva gratulálnak nekem. Hetek óta őket fárasztom ezzel a kezelési eljárással, amely korszakalkotóan új áttörés a műtét nélküli kardiológiai ellátásban. Az egyik tudományos szaklapban is nemsokára megjelenik egy cikkem erről.
Megrezzen a mobilom a zsebemben, előkapom és izgatottan meredek a képernyőre. Erick írt üzenetet!
Mindenről elfeledkezve olvasom el. Ma este éjszakás lesz, én is maradok, mert ügyeletes vagyok. Fúh, azt írja hoz fánkot meg pizzát! Úú! Imádom!
Két hete „járunk”, és ezalatt az idő alatt úgy beleestem, mint egy buta csitri a gimi legmenőbb fenegyerekébe. Nagyon sok időt töltünk együtt, teljesen hozzám igazította a beosztását és nem engedi hogy más nővér elhappolja előle a kórtermeket amelyekben az én betegeim vannak. Megteheti ő a főápoló, és igazából engem egyáltalán nem zavar, sőt. Imádok vele lenni, nekem már az is óriási boldogság, ha csendben nézhetem ahogy dolgozik, vagy éppen olvas, vagy bármit tesz. Ő pedig türelmesen elviseli a hülyeségeimet, szelíden bánik velem. Csóknál messzebbre még nem jutottunk, illetve egyszer volt, hogy megengedtem neki, hogy belenyúljon a... és megfogja az én... Kipirulva túrok kócos hajamba a zavarba ejtő emléktől. Emlékszem, abban a pillanatban ahogy megéreztem ujjait ráfonódni a... Azonnal elsültem egy hangos nyögéssel. Azt hittem elsüllyedek szégyenemben, de hát... annyira fel voltam izgulva! Ő bezzeg csak kedvesen mosolygott és puszilgatott.
Erick egy angyal. Én tudom. Meg is mondtam neki, nem is egyszer.
Lelkesen kilököm a műtőajtót, és zöld ruhámon lobogó fehér köpenyemmel batmanként keresztülsüvítek a folyosókon.
- Jó estét szépséges hölgyek és Erick! – robbanok be vidáman az osztályátadás közepébe. Kedves mosolyog, vidám hangulat fogad. Az asztalon illatozik a pizza, valaki a kezembe nyom egy pohár narancslevet is. Jó hangulatban elnyammogok velük egy szelet pizzát, majd a nappalosok elköszönnek és marad Amily és Erick.
- Amily oszd ki légy szíves a gyógyszereket, én addig levizitelek a dokival.
- Rendben!
Kettesben maradunk, a szívem hevesen dobogni kezd a torkomban, levegőért kapkodva figyelem ahogy Erick hozzám lép.
- Szia – súgom elkábulva, ő pedig legérzékibb és legszívdöglesztőbb mosolyával néz le rám, kezei közé veszi az arcom.
- Szia.
Kész, megszűnt létezni a világ. Lehunyt szemekkel, teljesen kikapcsolt aggyal élvezem a csókját...
|
| timcsiikee | 2011. 06. 23. 15:20:35 | #14484 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ L-samanak
Erick:
Épp hogy felérünk és leülünk a nővérszobában, megérkezik kedvenc dokink is. Legalábbis… számomra túlságosan kedves.
- Jó reggelt, szépséges nővérkék – lép be megtörhetetlennek látszó jó kedvvel – És Erick – teszi még hozzá. Csak remélni merem, hogy ezt az édes arcot, most én váltottam ki belőle.
- Üdv, doki – szólítják szinte egyszerre, leül velem szemben, de csak egy fáradt mosollyal iszogatom kávémat. Lehet, hogy nem rég keltem, viszont az, hogy visszafogjam magam elég sok felgyűlt energiámat szívta le. Remélem ez a kis koffeinadag felpörget majd.
- Hallottuk Amilytől, milyen kedves volt éjszaka. Igazán rendes öntől, doki.
- Semmiség. Hiszen tudják, hogy önöknek a csillagokat is lehoznám az égről.
Én is pontosan ezt gondolom, amikor rád nézek… doki.
Bejön a főorvos, s kedvenc dokiknak elhívja vizitre. Még elkapom az utolsó pillanatot, amikor mosolyogva emeli fel fejét a főorvosra és közben máris beszél neki.
Hihetetlenül és visszavonhatatlanul elrabolta rég magányos szívemet.
~*~
Átöltözve, csak egy cseppet felfrissülve már lent vagyok a kocsija mellett állva, s míg tart a vizit és összepakol, addig elszívok egy szálat. Épp hogy befejezem már látom is, hogy jön.
- Szia.
- Szia.
Elveszem tőle a súlyosnak tűnő mappát, aminek súlyát most még én is megérzem, miközben előre hajolok nem látok a környéken senkit, így szabadon rabolom el ajkait pár pillanatra, de riadtan hajol el tőlem, s körbenéz.
Ennyire… nem akarja, hogy lássanak?
- Bocsánat, én csak... úgy gondolom nem lenne szerencsés, ha megtudnák a többiek – végül is… Igaza van, nem tenne túl sok jót egyikünk munkájának sem. Főleg neki.
- Semmi gond, megértem. Nem vetne rád valami jó fényt, hogy egy ápolóval jársz, igaz? – azt hiszem megleptem.
- Mi-miről beszélsz? Semmi bajom a munkáddal! – megszeppenten kapkod kezeivel, még a táskát is majdnem „eldobja” de megmentem időben - Ha nem lennék... szóval ha engem a nők érdekelnék, már valószínűleg feleségül vettem volna valamelyik helyes nővérkét... – válaszolja hebegve.
- Például Nelliet? Ő igazán csinos, nem? – mosolyodom el, bár nem valami boldogra sikerül.
- Hogy jön ide Nellie? Épp azt dadogom a magam módján, hogy jobb ha titokban tartjuk a... – elakad.
- Viszonyunkat – fejezem be helyette.
- Igen, mert… Mert nem tudom te hogy vagy vele, de rólam itt senki sem tudja... hogy én... a férfiakat szeretem.
- Rólam sem – azt hiszem kicsit túlreagáltam a dolgot - Oké, igazad van, doki.
- Matt – javít ki piros pofival. Most már őszinte mosollyal húzom magamhoz közelebb.
- Matt. – Közelebb hajolok hozzá – Indulhatunk?
- Hová? – pillog rám értetlen arcocskával.
- Hozzám vagy hozzád – teszem fel az alapvető kérdést, ami már régen nem használt szöveg számomra. A megfelelő alkalmat, pillanatot s legfőképpen személyt vártam arra, hogy ezt újra kiejthessem ajkaimon. Suttogva duruzsolok minden hangot érzékeny kis fülébe, és élvezem ahogy karjaimban megborzong.
- Hozzám, mert izé – hebegi édesen – Mert… csak – micsoda érvek… ennek aztán nem lehet ellenállni. Persze gondolom azért is, mert a saját lakásában nagyobb biztonságban érzi magát. Megértem.
- Követlek a motorral.
- O-oké.
~*~
Elérünk a lakásáig, követem az épületbe, de végig csak annyit érek el, hogy csak egyszer rám mosolyog. A liftben sóhajt egy nagyot.
- Nagyon csöndben vagy – szólok rá halkan, de semmi válasz, amint nyílik az ajtó slisszol kifelé. Ennyire zavarban lenne? Miattam? Vajon mikor fogja ezt „kinőni”? Habár szívemet megdobogtatja minden reakciója, nem szeretném ha örökké ilyen feszült lenne a közelemben.
Beenged, előre int s míg bezárja az ajtót, körbenézek.
- Kellemes lakásod van.
- Kö-kösz. Főzök egy… - kávét? Remélem nem komplett reggelit készül rittyenteni. Követem a konyhába, s csak azt látom hogy veszettül pakol ki a hűtőből, sürög-forog.
- Nem gondoltam, hogy nekiállsz főzni – főként, hogy nem igazán ezért jöttem, viszont csak úgy sem akarom letámadni. - Egy tea is elég lenne. Vagy valami más. – teszem még hozzá.
Elveszem és leteszem azt ami a kezében van, teljesen leblokkolva hagyja, hogy lecsúsztassam róla a szemüveget is.
- Én csak... szóval nagyon izgulok, és... – hebegi újra, leheletében érzem még a kávé üdítő illatát. Apró csókot lopok puha ajkairól.
- Én is izgulok – válaszolom halkan, szájára duruzsolva a szavakat.
- Tényleg? – kérdez vissza édesen.
- Nagyon. – ujjammal megsimítom forró ajkait – Mi lenne, ha visszapakolnánk a hűtőbe, és csinálnák egy kis teát kezdetnek?
- Jó…
- Aztán beszélgetünk egy kicsit, ha szeretnéd. Nem erőltetek semmit, ne félj tőlem.
- Oké…
- Megígéred? – kérdezek vissza. Nem válaszol viszont csillognak szemei, megragadja ingem, végül megint megrezzennek arcvonásai.
- Nekem... muszáj zuhanyoznom! – és már megint huss.
- Rendben, menj csak nyugodtan. Addig én elpakolok és csinálok teát, jó?
- Köszi. Ha... ha éhes vagy, egyél nyugodtan.
- És te? Ettél ma egyáltalán? – helyette a hasa válaszol, megpróbálom visszafogni nevetésemet - Készítek valamit, te pedig menj fürdeni.
Mire visszaér már a tévé előtt ülök, a zaja mellett hallom mezítelen lépteit.
- Izé…
- Gyere, ülj mellém – mutatok az irányba, viszont távolabb ül, egy fáradt sóhajjal húzom magamhoz közelebb. - Ne izgulj már ennyire, csak megölellek egy kicsit. Ha szeretnéd, ehetünk is, készítettem néhány szendvicset. – mondom halkan, és a tányérok felé nyújtom ujjamat.
Mocorog kicsit, majd megtámaszkodik lábamon, felhajol s szinte arcomhoz ér, csillogó kis szemei elkábítanak engem is.
Igen… én is izgulok és aggódok azon, hogy vajon meddig bírom magam visszafogni. Mert nem akarom elijeszteni magamtól.
Lassan, finomkodva lopok tőle csókot, lehunyja pilláit és így lassan de csak kicsit mélyítem el.
- Matt – duruzsolom halkan, nyakára hajolva magamba szívom édes illatát és bőrére csókot égetek, majd újra ajkaira, kezemmel finoman térképezem fel testét simításokkal.
Észre sem veszem igazán mikor fordul a helyzet, de élvezem azt ahogyan rajtam pihen, apró ujja cirógató körökkel borzongat meg.
- A fürdőszobában azt gondoltam... – motyogja halkan, s elakad a mondatban.
- Hm?
- ...hogy mire kijövök, meglépsz. – felvonom egyik szemöldökömet.
- Ugyan miért?
- Mert olyan lökött vagyok, és... biztosan idegesítő is. Biztos kiakadtál tőlem, és... – újabb heves menetre csábítom ajkait, mielőtt befejezné a mondatot. Remélem ettől elfelejti azt a sok butaságot, amit gondol.
Újra mellkasomra hajtja fejét cirógatom hátát, s csak attól félek, hogy szívem heves dobogása talán felkeltheti. El sem hiszem, hogy itt vagyok vele összebújva egy kanapén.
Még a szendvicsekhez sem nyúltunk hozzá.
~*~
Mivel az éjszaka folyamán az Ő jóvoltából aludhattam egy keveset, nem is tudom igazán, hogy mennyit, így hamarabb kelek fel, nem nagy meglepetésemre. Hosszú-hosszú percekig csak gyönyörködöm az alvó pofiban, ahogyan elalvásom előtt is tettem.
Nem tudom miért ennyire alacsony az önbizalma, pedig ha akarná minden ujjára lenne pasi. Vagy csak én gondolom így? Én úgy vélem bárki beleszerethetne, nem beszélve arról, amikor néha a nővérkék csacsogását hallgatom.
Ujjaim tincseivel játszanak, hátát simítom meg, majd kézfejére simítom kezemet, összekulcsolom őket, finoman fogom meg. Annyira ártatlan és mégis… Most a legnyugodtabb, amikor alszik, ezért nem szeretném megzavarni álmát, viszont akármennyire is jó a kilátásom rá, fokozatosan kezd kényelmetlenné válni a kanapé.
Olyan óvatosan mozgok, ahogy csak tudok, végül sikerül úgy alá gyűrni a kanapé párnáit, hogy ne sokat változzon a pozíciója, mégis kikerüljek alóla. Mivel eléggé megéheztem így megeszek a szendvicsekből kettőt, a többit kiviszem, és lefedem. Annyira nem tudok otthonosan mozogni, pedig… jó lenne.
Visszasétálok, leülök úgy a kanapé szélére, hogy ne mozdítsam meg nagyon. Elfordult, és ölelgeti a párnát, nagyon édes. Pólója picit felgyűrődik, de csak egy nagyon pici része villan ki bőréből. Nekem ez már is több a kelleténél.
Visszaterelem tekintetem nyugodt arcára, ahogy szuszog. Sima és ártatlan, kézfejem fordítva felé simítok ki homlokából egy tincset ujjaimmal, majd finoman beletúrok a puha hajába. Lassan lekalandoznak ujjaim nyakára, óvatosan húzok végig bőrén egy láthatatlan csíkot, elérem vállát, és most már tenyerem simul testén. Milyen kellemes és nyugtató, ugyanakkor izgató. Vissza kell fognom magam, ami nagyon nehéz feladat lesz.
Vállán simítok végig, emelkedő és süllyedő mellkasát figyelem, halkan susog a puha anyag érintésem alatt. Derekán siklom végig, csípőjén megállapodok, és visszasimítom a felcsúszott pólót. Hogy mi fogott meg benne? Az egész lénye. A küldő nem minden, sőt nem ítélek külső alapján. Viszont bármennyire alacsony az önbizalma, számomra akkor is aranyos kedves és édes arcú marad. Nagyon kimerülhetett, biztos nem aludt éjjel úgy, mint én. Lehet, hogy jobb lenne bevinni a szobájába, viszont nem tudom melyik az, és nem szeretném feltúrni a lakását, meg itt sem szeretném hagyni egy pillanatra sem, Inkább a földön ülök mellette, és gyönyörködöm. Ezt még szabad minden mennyiségben.
Vágyom rá… Ki sem tudom mondani mennyire… főleg azóta, hogy találkoztam vele abban a bárban. Attól a pillanattól kezdve olyan őrülten estem bele, hogy észre sem vettem. Bármit megadnék, hogy tudjam legalább hasonlóan érez.
Combján futtatom végig tenyeremet, megrezzen, így visszafelé haladok ugyan úgy végigsimítva testét, újra nyakát cirógatom, közelebb hajolok, összeszorítja néha szemhéjait. Azt hiszem, lassan ébredezik. Mikor motyogva felnyílnak hosszú pillái, már arca előtt vagyok, hosszan figyelem a kábán csillogó szemeket, nem moccan, csak halkan szusszan és elmosolyodik. Mielőtt meg is szólalhatva, vagy egy hangot adhatna ki, puha csókot hintek forró szájára, és visszahajolva megtámasztom állam.
- Nem álmodsz – világosítom fel kiszélesedő mosollyal, amire Ő arca is felvidul. – Éhes vagy? – Bólint így felállok, hogy behozzam neki a megmaradt szendvicseket.
Épp hogy belépek a konyhába már hallom, hogy mögöttem csattognak talpai a konyha kövén, nincs rajta szemüveg, így majdnem nekimegy egy széknek, de még időben kikerüli. Megenném inkább őt reggelire.
- Mit…? – kérdeznék rá, de abban a pillanatban látom, hogy most céltudatosan nyúl az egyik szekrénybe, nem pedig úgy mint reggel, hogy a fél hűtőt kipakolta.
- Csak főzök egy kávét – hadarja édesen, lassan mögé lépek nesztelen léptekkel, és mögé kerülök, épp kimérni próbálja az őrölt kávét. Átölelem hátulról derekát, előre hajolok, füléhez.
- Megcsináltam volna – duruzsolom halkan – sokat dolgoztál, pihenned kéne. – finom, csábító illata orromba kúszik, tenyereim hasára terülnek, nyakába csókolok, és beleborzong.
- Erickh – sóhajtja halkan, s ettől felforrósodik testem, de még mindig visszafogom magam, ágyékomat elhúzom fenekétől ne érezze meg vágyódásomat. Visszaejti a kis kanálkát a tartóba, egyik kezemmel előre nyúlok és kiszedek egy adagot a szűrőbe, hóna alatt előre nyúlva a helyére pattintom az egészet, úgy látom víz már van benne. Bekapcsolom, és kéz, közben végig puszikkal hintem nyakát vagy fülét, az érzékeny pontokat. Finom és édes, a kávé üdítő illatát már most érzem.
Amikor mindezzel végeztem, megfordítom finoman testét, álla alá csúsztatom ujjaimat, felemelem fejecskéjét, de nem kell sokat mozdítanom rajta, magától néz szemeimbe, kipirult arccal.
Fel akarom falni.
Apró mosollyal hajolok előre lassú csókra csábítom, közben derekán pihennek kezeim. Finoman mélyítem a csókot, szuszogása lecsapódik arcomra, felhevít megőrjít, de nem vadulhatok be. Nem tudom megijeszteném-e vele.
Lassan hajolok el, pihegése csiklandozza bőrömet, sóhajtva hajolok füléhez.
- Megmutatod a szobád? – susogom halkan, miközben oldalát simogatom, fel-felgyűrve rajta a pólót.
- Mih? – nyikkan egyet halkan, és mosolyom csak kiszélesedik.
- Amikor aludtál gondoltam beviszlek, de nem tudtam melyik az – válaszolom arcához hajolva, orrunk finoman összeér, előre kell görnyednem, hogy épp elérjem. – Míg lefő a kávé körbevezetsz?
|
| Levi-sama | 2011. 05. 06. 21:47:28 | #13438 |
Karakter: Matt Howel
- Tényleg – súgja. Szája keményebben csókol, követeli a figyelmet, az odaadást. Megremegek. Ó egek, az egyetem óta nem voltam senkivel... - El sem tudod képzelni, mennyire.
- Erickh… - nyögöm megremegve. Jaj nekem, majdnem... majdnem!
Ujjai meztelen bőrömet égetik, ajkai perzselnek, s ahol csak megérint, úgy érzem megégek. Megfogja kezemet, és mellkasának kemény izmaira simítja. Uhh.. Erick... elképesztően dögös teste van! Érzem heves szívverését, és a gondolat, hogy tőlem ilyen, boldogsággal tölt el.
Szívdöglesztő mosollyal néz le rám.
- Mi a diagnózisa doki?
- Remélem nem szívritmus zavar – nézek fel rám félénk mosollyal. Hihetetlen, hogy itt van velem. Még most is úgy érzem, mintha álmodnék.
- Biztos, hogy nem az.
Nyakamat csókolgatja, bőrömön csúsznak ujjai, mellbimbóm érintésekor pedig halkan felnyögök és behunyom szemeimet. Erick... szeretkezni vele... hű...
Amikor nadrágomhoz ér kezével, megrezzenve tolom el magamtól. Nem lehet, én... jaj istenem, ha ezt tudom, akkor nem a nyuszi-mintás alsónadrágot veszem fel! Nem szabad hogy meglássa, mert azonnal kiábrándul belőlem! Jaj nekem, azt nem élném túl!
- Mi a baj?
- Semmi… semmi olyan, csak… mindjárt itt a műszak vége, talán… Lehet, hogy Amily mindjárt keresni fog.
Sóhajtva biccent.
- Nehezen tudom visszafogni magam – dörmögöi a szácskámnak, kezével végigsimítja mellkasom. Uhh... – Melletted ez a legnehezebb dolog számomra… visszafogni magam.
Katt.
Ó egek, mekkora szerencse, hogy bezártam az ajtót!
- Dr. Howel?
Erick lemászik rólam, és én mélyen elvörösödve gombolom vissza ingemet.
- Tényleg mennünk kell – mondja szexis hangján. Elkap amikor az ajtóhoz indulok, és maga felé fordít.
- Ha végeztünk… várlak a bejáratnál. – Ah mamám, ez a mosoly... ha így kér valamit, nincs senki, aki nemet mondana neki. Huss! Lángvörösség marja végig arcomat. Energiám sincs összeszedni magam, kinyitja az ajtót. Gyorsan elfordulok, és arcomra szorítom remegő kezeimet. Jaj nekem!
- Ah, Erick, de jó téged kerestelek. Mindjárt itt van a váltás – ront neki Amily.
- Sajnálom, kissé elaludtam.
- Bizony… elég nehéz volt felébreszteni – jegyzem meg tetetett jókedvvel. – Az ajtót, pedig biztosan megszokásból zártam be, sajnálom.
- Nem baj, a lényeg, hogy mindenki megvan… Erick, ideje átadni az osztályt.
Elmennek, és én az orvosi ajtajában toporogva bámulok utánuk, ajkamat harapdálva. Erick mielőtt eltűnne a folyosó sarkán, visszanéz rám, s ahogy tekintete találkozik az enyémmel, rám kacsint.
Elájulok! Nincs annyi vér a testemben, ami a bőröm alá gyűlt hogy elpiruljak!
Visszamegyek az orvosiba. A szívem olyan hangosan és hevesen dobog, mintha egész éjjel futottam volna. Hú...
Erick és én... járunk! Ez hihetetlen!
Megmosom arcomat hidegvízzel a csapnál, megsikálom fogaimat, majd kissé kócos hajamba túrok ujjaimmal. Muszáj felmennem az osztályra, a reggeli viziten részt kell vennem mielőtt hazamegyek.
Felbaktatok a lépcsőn, és amikor belépek az orvosi szobába, megcsapja orromat a friss kávé mennyei illata.
- Jó reggelt, szépséges nővérkék – mondom széles mosollyal. – És Erick. – Teszem hozzá.
- Üdv, doki – üdvözölnek lelkesen. Nellie, az egyik nappalos nővér lelkesen teszi le elém a kávés bögrét, letelepszik mellém. Velem szemben Erick ül, szája sarkában kis mosollyal figyel. Ahogy belekortyol a bögréjébe, félig lehunyt szemekkel, annál szexisebb nincs a világon. Elkapom róla a tekintetem, nehogy eláruljam magam. Jaj nekem.
- Hallottuk Amilytől, milyen kedves volt éjszaka – mondja Nellie, közelebb hajolva hozzám. Bizalmas mosollyal igazítja meg a galléromat, kezét megpihenteti a karomon. Nem zavar, gyakran csinálják ezt a nővérkék. – Igazán rendes öntől, doki.
- Semmiség – legyintek mosolyogva. – Hiszen tudják, hogy önöknek a csillagokat is lehoznám az égről.
Lágy női kacagás tölti be a nővérszobát.
- Üdvözletem! – dörren a főorvos mély hangja mögöttünk. Hátrapillantok a vállam felett, látom hogy mögötte toporog a többi orvos. – Örülök hogy ilyen jó itt a hangulat, Dr. Howel. Indulhatunk a vizitre?
- Jó reggelt! – válaszolom kedves mosollyal. Felállok és még visszapillantok a nővérkékre. – Köszönöm a kávét!
Átadom az osztályt. Semmi különös nem volt éjszaka, így sok dolgom nincs. Csak hallgatom ahogy a főorvos átnézi a kórlapokat, megbeszéli a nappalisokkal a műtéteket. Ha lenne mára műtétem, nekem is bent kéne még maradnom délig, de szerencsére most nincs.
Visszarohanok az orvosiba, átöltözöm, majd egy rakás kutatási anyagot belegyömöszölök egy mappába. Nem fér bele. Na jó, többfelé osztom, több mappába, aztán felkapom a táskámat és a sok túltömött mappát és kirobogok az ajtón.
Odalent a parkolóban a kocsim oldalához támaszkodva már vár rám... Ő. Szívdöglesztően fest a szűk farmerben és a mellkasán nyitva hagyott ingben, és bőrdzsekijében. Amikor meglát, elnyomja a cigijét és csábítóan rám mosolyog. Elvörösödök, olyan észbontóan jól néz ki... Haja szexisen borzasan hullik a homlokába, szemei szinte világítanak.
- Szia – cincogom.
- Szia.
Elveszi tőlem a rakás mappát, és lehajol hozzám. Kesernyésen finom, mentolos ízű a csókja. Elhúzódom tőle, és vörös képpel körbepillantok. Szerencsére nem láttak meg minket... Jaj. Amikor felnézek rá, látom hogy elkomorult.
- Bocsánat, én csak... úgy gondolom nem lenne szerencsés, ha megtudnák a többiek – dadogom hülyén. Bólint.
- Semmi gond, megértem. Nem vetne rád valami jó fényt, hogy egy ápolóval jársz, igaz?
Döbbenten nézek fel rá.
- Mi-miről beszélsz? Semmi bajom a munkáddal! – kiejtem kezemből a táskámat, ahogy hadonászni kezdek, de elkapja és behajítja a kocsimba. – Ha nem lennék... szóval ha engem a nők érdekelnék, már valószínűleg feleségül vettem volna valamelyik helyes nővérkét...
Felém fordul ismét, arcán halvány mosollyal.
- Például Nelliet? Ő igazán csinos, nem?
Zavartan vakarom meg a fejem búbját. Most hogy is jutottunk idáig? Miért olyan ingerült?
- Hogy jön ide Nellie? – kérdezem homlokomat ráncolva. – Épp azt dadogom a magam módján, hogy jobb ha titokban tartjuk a...
- Viszonyunkat – segít ki türelmesen, ismét a kocsinak támaszkodva.
- Igen, mert – elpirulok. – Mert nem tudom te hogy vagy vele, de rólam itt senki sem tudja... hogy én... a férfiakat szeretem.
- Rólam sem – bólint nagyot sóhajtva. – Oké, igazad van, doki.
- Matt.
Elmosolyodik, és csuklómat megfogva húz magához.
- Matt – ismétli lágyan, arcom pedig lángolni kezd. – Indulhatunk?
- Hová? – csuklom halkan.
- Hozzám vagy hozzád – súgja a fülembe, ujjai hátamat simítják végig, és alul becsúsztatja az ingem alá. Megborzongok és eszembe jut a legfontosabb. A nyuszis alsónadrág.
- Hozzám, mert izé – hadarom gyorsan, majd észbe kapok. Mivel magyarázzam meg? – Mert... csak.
Halkan felnevet, és kinyitja nekem a kocsiajtót.
- Követlek a motorral.
- O-oké.
*
Amikor megállok a ház előtt aminek a második emeletén van a lakásom, torkomban dobogó szívvel szállok ki a járgányból. Erick mögöttem parkol le. Kihalászom a kocsiból a mappákat meg a táskámat, majd enyhén elnyíló szájjal, bambán bámulom ahogy dögös félistenként leveszi a sisakját, és megrázza szőkés haját, szemei szikráznak a napfényben. Jaj mamám... mindjárt beolvadok a kocsi alá. Milyen gáz vagyok...
Összeszedem maradék önbecsülésemet, és ahogy szívdöglesztően rám mosolyog, visszamosolygok rá. Követ a kapuhoz, átveszi tőlem a rakás papírt. Bepötyögöm a biztonsági kódot, majd a lifthez battyogok, ő pedig a nyomomban van. Amikor ránk csukódik a liftajtó, mélyen magamba szívom finom, kesernyésen friss, férfias illatát.
- Nagyon csöndben vagy – mondja, és mély hangjába beleremegnek a térdeim. Nagyot nyelve hajtom le fejemet, fejemben lázasan keringenek a gondolatok. Mit válaszoljak? Válaszoljak egyáltalán? Ha tudná, hogy mennyire zavarban vagyok... A liftajtó nyílása ment meg. Spuri. Kinyitom az ajtómat, és szemeimet lesütve engedem be őt.
Becsukom magunk mögött, majd bénán figyelem, ahogy körbesétál, majd az ablaknál álló íróasztalomra leteszi a mappáimat és táskámat. A bukósisak pedig a tetejére kerül a rakásnak.
- Kellemes lakásod van.
- Kö-kösz – dadogom. – Főzök egy...
Huss. Kimenekülve a konyhába tanácstalanul tekintek körbe. Mit is akartam? Nekirontok a hűtőnek, és kirámolom a fél tartalmát a konyhapultra.
- Nem gondoltam, hogy nekiállsz főzni – hallom a hátam mögött, és megrezzenek. Bűnbánatosan pislogok rá a vállam felett. Kedvesen mosolyog rám. – Egy tea is elég lenne. Vagy valami más.
Közelebb lép, kiveszi dermedt kezemből a joghurtos dobozt, és mosolyogva leteszi az asztalra. Kezei közé veszi arcomat, én pedig úgy érzem elolvadok és szétfolyok a konyha járólapjainak fugái között. Pihegve figyelem ahogy finoman leveszi rólam a szemüveget.
- Én csak... szóval nagyon izgulok, és...
Puhán megérinti szájával az enyémet, csak futólag. Megborzongok.
- Én is izgulok – súgja. Pislogva nézek fel rá.
- Tényleg? – súgom vissza én is. Hüvelykujjával megcirógatja számat.
- Nagyon. Mi lenne, ha visszapakolnánk a hűtőbe, és csinálnák egy kis teát kezdetnek?
- Jó...
- Aztán beszélgetünk egy kicsit, ha szeretnéd. Nem erőltetek semmit, ne félj tőlem.
- Oké...
- Megígéred?
Bambán meredek halványan mosolygó szájára, és minden porcikám azt kívánja, bárcsak megcsókolna. Megígérni? Mit is?
Ingére csúsznak kezeim, és megmarkolom a finom anyagot. Kivillan napbarnított izmos mellkasa, és képtelen vagyok elszakítani a szemeimet a látványtól.
Nyuszi-mintás alsónadrág.
Ahogy bevillan, azonnal észhez térek.
- Nekem... muszáj zuhanyoznom! – hadarom hátralépve.
- Rendben, menj csak nyugodtan. Addig én elpakolok és csinálok teát, jó?
- Köszi – biccentek. – Ha... ha éhes vagy, egyél nyugodtan.
- És te? Ettél ma egyáltalán? - Megkordul a gyomrom, és ő jókedvűen felnevet. – Készítek valamit, te pedig menj fürdeni.
Kiterelget a konyhából, és én tétován hagyom magam. Amikor a fürdőszobában végre egyedül maradok, beleverem a homlokomat párszor a falba. Hogy lehetek ennyire gyagyás?! Azt fogja gondolni, hogy egy gyengeelméjű sráccal jár, és a végén rémülten eliszkol majd! Néhány percig hallgatózom, hátha csukódik a bejárati ajtó. Halk dúdolás hangjai szűrődnek be, majd víz zubogása ahogy valószínűleg megnyitotta a csapot. Még itt van. Nem kapott agybajt a hülyeségemtől.
Megkönnyebbült sóhajjal vetkőzök le, a nyuszis alsónadrágot pedig dühös mozdulattal csapom a szennyes tartóba. Fenébe... Nővéremtől kaptam poénos ajándékként, és néha felveszem, ahogy a macisat és a cicásat is, amik szintén tőle vannak. Nagyon rossz időzítés volt a mai.
Beállok a zuhany alá, és végigmaratom a testemet a lávaforró vízzel, majd minden porcikámat alaposan átdörzsölöm a finom kamillás szappanommal. A tudat, hogy odakint vár rám Erick... Erick! Wáá! Szóval a tudat, egyszerűen hihetetlen. Ő a legdögösebb, legszebb pasi akit élőben ilyen közelről láthattam, és velem jár. Hihetetlen. Nem is értem mit lát bennem... komolyan nem tudom.
Amikor már a törülközővel szárítom magam, rájövök. Óriási villanykörte villog a fejem felett, ahogy realizálom. Hát persze! Erik nyilván rövidlátó! Nem lát jól, és...
Ledobom a türcsit és megrázom kissé vizes hajamat. Nem, Erick nem rövidlátó. Erick tökéletes. Annál is jobb. Erickéletes. Szupi! Alkottam egy új szót!
Felrántok magamra egy sötétzöld és normális (!) alsónadrágot, egy fehér pólót és egy kényelmes farmert. Odakint a kanapén találok rá, épp a tévét kapcsolgatja. Nyugodtan ül, amikor megjelenek, végignéz rajtam. Meztelen lábujjaimmal zavartam tépkedem meg a szőnyeg rojtjait.
- Izé...
- Gyere, ülj mellém – kéri halkan. Bólintok, és a kanapé távolabbi részére ereszkedem. Sóhajtva fogja meg a csuklómat, közelebb húz magához, fejemet mellkasára vonja. Akadozó lélegzettel hagyom magam. Jaj istenem, sistereg az arcom! – Ne izgulj már ennyire, csak megölellek egy kicsit. Ha szeretnéd, ehetünk is, készítettem néhány szendvicset.
Az asztalra mutat, amin szendvicsek és tea illatozik.
Mély sóhajjal lazítom el a testemet, de attól még ugyanúgy izgulok. A szívem olyan hevesen kalimpál mellkasomban, hogy én is hallom, gondolom akkor ő is. Remegő kezemmel a pasim (a pasim!!!) combjára támaszkodom, és felnézek rá. Kék szemei szinte foszforeszkálnak. Olyan hihetetlenül jóképű...
Lehajol hozzám, megcsókol és elolvadok a karjaiban. Nem érzek mást, csak a testéből áradó melegséget és finom illatot. Jaj...
- Matt – sóhajtja a nyakamba, lehelete és szájának forrósága éget. Nyaka köré fonom karjaimat, magamra húzom, mint egy csodálatosan puha, meleg takarót. Hosszú percekig csókolózunk, semmi mást nem teszünk. Én alatta fekszem, ő rajtam... cirógatja hajamat, végigsimít a derekára kulcsolódó lábaimon, és nyelvével olyan hihetetlenül szakértően, csodálatosan mesterkedik, hogy elájulok. Hihetetlenül jól csókol, én pedig bénán próbálom viszonozni, miközben a boldogságtól úgy érzem, azonnal el tudnék ájulni.
Amikor végre teljesen elmúlik a lámpalázam és ellazulok, már ő van alul. Hanyatt fekszik, és én rajta pihizek. Mellkasán hever a buksim, ujjaim ingéből kilátszó mellkasára rajzolnak pici köröket.
- A fürdőszobában azt gondoltam... – suttogom.
- Hm? – megáll hátamat cirógató keze a mozdulatban. Nem nézek fel rá, csak álmodozva nézem ahogy barna bőrén siklanak ujjaim.
- ...hogy mire kijövök, meglépsz.
Megrázkódik mellkasa, ahogy halkan felnevet.
- Ugyan miért?
- Mert olyan lökött vagyok, és... biztosan idegesítő is. Biztos kiakadtál tőlem, és...
Nem tudom folytatni, mert a szája és a nyelve megakadályoznak. Hosszú, hosszú csókok, ismét ellazulok és megnyugszom. Olyan jó vele... annyira kedves és figyelmes. Nem is értem miért foglalkozik egy magamfajta kis szürke egérkével.... zzz...
|
| timcsiikee | 2011. 04. 04. 23:46:06 | #12776 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ L-samanak
Erick:
Lassan mégis mohón falom ajkait, ahogy sóhajtani próbál, kihasználva az alkalmat résnyire nyitott ajkai közé csúsztatom lassan nyelvem egyre mélyebbé varázsolva a csókot. Nem… egyszerűen nem tudok betelni vele. Hátra döntöm óvatosan, ajkairól lassan nyakára térek, s az illatos bőrt kóstolgatva élvezem lágy puhaságát. Megőrjít, teljesen… Alig tudom visszafogni magam, pedig lehet, hogy ezzel még jobban elijesztem. De hiába gondolok erre, testem már fékezhetetlen.
- Erick! – nyöszörgi kissé elhalóan, mire valamivel nagyobb erőt nyerek saját magam visszafogására, s riadt tekintetével találkozom újra. Teljesen elvakít a vágy, így inkább csak a kipirult arc, a reménykedve csillogó szemek, amik igazán megragadják tekintetem - Te... te kívánsz engem? – egyre vékonyodik hangja, szinte már cincog, és még jobban vörössé válik, ahogy ösztönösen hozzá dörgölöm lassan magam, hogy érezze kívánalmamat.
- Nagyon – válaszolom röviden, szinte azonnal, majd mintha mi sem történt volna, folytatom ínyenc felfalását apránként. Mindent… mindent akarok érezni, ízlelni, tapintani. Mindenét akarom.
Miközben finoman kóstolgatom felhevülő bőrét, ujjaim lassan ingére kalandozva kezdik a gombokat pedzegetni, s fokozatosan oldom ki őket, újabb szabad bőrfelületet tárva magam elé.
- Erick én nem hiszem, hogy... szóval én nem vagyok... érted... – akadozva jut el tudatomig halk motyogása, összekavarnak simító ujjai, ahogy ő is egyen ingemet kezdi remegő, heves kezekkel oldogatni. Lassan rakom össze a képet akkor is ha hiányos, s feje mellett megtámaszkodva fogom vissza magam pár pillanatra, ujjaimmal tűzpiros arcát simítom végig, érzem milyen forró a bőre.
- Soha nem gondoltam rólad, hogy egyéjszakás vagy alkalmi partner lennél... Matt. Ugye ez a baj? Azt gondolod, csak egy alkalomra kellenél? – nem… nem akarom, hogy ezt higgye, pedig lehet eddig is úgy gondolta csak arra kellene. Aznap este a bárban mi mást szűrhetett volna le? Még magamnak sem hittem volna akkor. Pedig az nem igazán az én stílusom akkor sem, ha sokak szerint megtehetném.
- Miért? Talán nem? – kérdez vissza halkan, és ekkor már teljesen bizonyossá válik, hogy azt gondolta, amitől féltem. Butus… okos ér értelmes ember, férfi egy gyönyörű fiatalos arccal, s bármennyire okos is, ha magáról van szó, teljesen el van veszve. Ki az, aki nem azt gondolná róla azonnal, hogy imádnivaló? Az szerintem nem tudja mi az.
Ellágyult mosollyal bújtatom puha tincsei közé ujjaimat. Gyönyörű… ilyen kifejezésekkel arcán alig lehetne szebb.
- Mit gondolsz? Nem vagyok valami jó ebben, de a magam suta módján épp elcsábítani próbállak, amit meg kívánok tenni még számtalanszor. Matt, jársz velem, ha megkérlek?- csak úgy dőlnek belőlem a szavak átgondolatlanul, ahogy mélyen szemeibe nézve simulok hozzá egyre közelebb. Álomkép… olyan előttem, mintha még mindig csak álmodnék, hogy itt van a karjaimban. Attól félek, bármikor elreppenhet. De nem akarom, hogy elmeneküljön előlem.
- Járni? - kérdez vissza értetlen szemekkel, mire magamban halkan felnevetek.
- Így mondják nem?
- De én… én…
- Te? – kérdezek vissza.
- Én... csúnya vagyok! – hadarja szemeit összeszorítva - Te pedig egy álompasi! Miért csinálod ezt? Nem hiszem el, hogy komolyan tetszenék neked, kizárt, hiszen olyan mély szakadék húzódik közöttünk! Nem vagyunk egy súlycsoportban... – egy kissé megdöbbenten hallgatom, összekuszálódnak gondolataim.
- Te meg miről beszélsz? Miért lennél csúnya? Nekem nagyon tetszel, szerintem észbontóan édes vagy. – a félhomályban is jól látni, ahogy szavaimtól egyre vörösebbé válik, és ez csak még édesebbé, még ártatlanabbá teszi őt.
- Té-tényleg? – kérdez vissza bájosan, és mosolyom újra arcomra terül. Egyik ujjamon egy puha tincset tekergetek, miközben lágyan tekintek le rá. Teljesen bele fogok habarodni, ha így fojtatja… nem mintha már egy ideje nem lennék oda érte. Összezavar, megőrjít, elolvaszt, felkavar. Mindezt a tudta nélkül.
- Tényleg – duruzsolom halkan, lassan hajolva vissza ajkaira. Egy újabb finom csókot lopva perzselem fel azt a vágyat, mely pár pillanatra lecsillapodva szunnyadt bennem. Kívánom… nem is kicsit, s ha akarnám sem tudnám magamat visszafogni. Lassan simítom végig alattam reszketegen sóhajtozó testét, finom szájáról apró csókokkal arcán áthaladva visszajutok lassan nyakáig, majd halkan dörmögök fülébe, vágytól rekedtesen. – El sem tudod képzelni, mennyire – ha magát látná… vajon mit gondolna? Nem számít csak az, amit én érzek… Akarom.
- Erickh…
Lassan, finoman nyalok fülébe, csókot hintek fültövére, mire reszketeg sóhajt csalok elő belőle, ujjai görcsösen markolják kissé szétgombolt ingemet, s fél kézzel az utolsó gombokat is szabaddá teszem. Míg nyakát halmozom el csókokkal, megfogom egyik kis kezét, mellkasomra vezetem, ahol a bőr és minden más alatt hevesen dobog a szívem.
Miatta van… érte van… olyan érzéseket hozott elő belőlem, amit évek óta senkinek nem sikerült. Mély, ösztönös vágy, mely teljesen az őrületbe kerget. Vége a hajszának, nem eresztem el többé.
Lassan felhajolok, és sármos, mégis kedves mosollyal nézek le rá. Elragadóan áll neki ez a piros árnyalat.
- Mi a diagnózisa doki? – próbálom visszafogni vigyoromat, több-kevesebb sikerrel. Csak egy aranyos mosolyt kapok válaszul.
- Remélem nem szívritmus zavar – incselkedik halkan, s ujjaimat álla alá terelem.
- Biztos, hogy nem az – válaszolom halkan, s egy apró csók után visszatérek állán keresztül nyakára. Kezeimmel szétsimítom mellkasán a kigombolt inget, lassan derekára csúszik markom, oldalát, hátát simítom, alá nyúlva feljebb fektetem óvatosan az ágyon, hogy kényelmesen férhessek el felette. Lassan nyelvemmel kezdek körözni a puha, illatos bőrfelületen, szabad kezem lassan mellkasára siklik vissza megtalálva érzékeny pontját, óvatosan simítok át rajta, oda és vissza, csókjaimmal már kulcscsontjánál járom. Kezem visszacsúszok derekára, lassan nadrágjára, ujjaimmal a gombot mozgatom meg, ajkaimmal mellkasán simulok végig, amikor hirtelen matató, simító kezei, melyek csak szították bennem a vágyat, hirtelen mellkasomnak feszülve próbál eltolni magától, és ha sóváran sajgó tagokkal is, de engedelmeskedem a néma kérésnek.
- Mi a baj? – kérdezem halkan, szemeiben látom a vágyat és a cseppnyi félelmet kavarodni.
- Semmi… semmi olyan, csak… mindjárt itt a műszak vége, talán… Lehet, hogy Amily mindjárt keresni fog. – halk, bosszús és csalódott sóhajjal adok neki igazat. Olyan rossz az időzítés. Mondhatnám azt, hogy nem érdekel, de nem lenne így. Igaza van… mégis… mégis…
- Nehezen tudom visszafogni magam – dörmögöm ajkaira, lassan újra végigsimítva mellkasán – Melletted ez a legnehezebb dolog számomra… visszafogni magam – újabb lassú csókkal bódítanám el teljesen, ha hirtelen nem nyomódna le halk zajjal a kilincs, s nem rebbennék el tőle. Időzítés tökéletes, a kérdés már csak az, kinek jó… nekem biztosan nem.
- Dr. Howel? – ez Amily hangja lesz… azt hiszem. Így az ajtón keresztül nehéz megállapítani.
- Tényleg mennünk kell – húzom el a számat, felegyenesedem róla, és próbálom csillapítani magam. Csak belső erőszakkal megy, így míg rendezzük ruházatunkat, nem figyelek felé. Így valamivel könnyebb. De ez így… nem jó.
Felveszi szemüvegét, feláll az ágyról, de mielőtt az ajtóhoz menne még izgatottan toporog. Vajon mire gondolhat? Bármire is, én már tudom… sőt elhatároztam, hogy nem eresztem el. Még Amily sürgető kopogása sem siettet különösképpen.
Már épp lépne az ajtó felé, mikor derekánál kapom el, hátulról átkarolva, és egy gyengéd mozdulattal fordítom magam felé. Kissé előre görnyedve kerülök közelebb arcához.
- Ha végeztünk… várom a bejáratnál – sejtelmes, csábos mosollyal nézek mélyen szemeibe, s ha jól látom, érti, mire gondolok, főleg hogy mély pír terül el arcán. Egy apró csókot nyomok puha szájára, majd a zár felé nyúlva fordítom el a kulcsot, és elengedve őt kinyitom az ajtót. Gyorsan rendezi magát, és kimegyünk a türelmetlen nővérkéhez.
- Ah, Erick, de jó téged kerestelek. Mindjárt itt van a váltás – mosolyog fel rám. Zavartan kezdem tarkómat vakargatni.
- Sajnálom, kissé elaludtam – és egyéb dolgom is volt… például ezt a tündéri dokit magamhoz csábítani.
- Bizony… elég nehéz volt felébreszteni – szólal meg a doki bohókásan, mire Amily is felnevet. – Az ajtót, pedig biztosan megszokásból zártam be, sajnálom – igazítja meg szemüvegét, és ellépek tőle, mielőtt félreérthető mozdulatot tehetnék Amily szeme láttára. Így sem könnyű mérsékelni magam.
- Nem baj, a lényeg, hogy mindenki megvan… Erick, ideje átadni az osztályt – fejével intve csal maga után, s muszáj utána mennem, hisz ez a munkám. Pedig legszívesebben most teljesen máshol lennék. A folyosó végére érve még lopok egy pillantást.
|
| Levi-sama | 2011. 04. 02. 19:37:07 | #12724 |
Karakter: Matt Howel
A megígért időpont után jóval később megyek ébreszteni Ericket. A kis nővérkével kellemesen eltrécseltünk a nővérszobában, munka nem is akadt. Amily aranyos és kedves, áradozik Erickről, és én szívom magamba szavait. Kibírom hogy ne álljak be én is a fan-klubba, és nem kezdek el lelkesen visítozni. Azonban határozottan és mértéktelenül egyetértek azzal, hogy ellenállhatatlan a mosolya, jóképű, dögös, és a teste...
Nyáltörlés. Halkan kopogok az ajtón mielőtt benyitok, de semmi életjel. Sötétség fogad.
- Erick! – suttogom, lila elképzelésem sincs, miért. Elvégre fel kéne ébresztenem, nem? Felkapcsolom az éjjeliszekrényen a kislámpát, lélegzetem elakad. A hátán pihen, arca békés és csábítóan markáns. Haja borzas, inge mellkasán szétnyílik, betekintést hagyva barna bőrére és izomkockáira. Szusszantva fújom ki a levegőt, megrázom fejemet és kis pofont is adok magamnak. Ébredj Matt! Nem illik egy kiszolgáltatott, alvó embert bámulni és élvetegen álmodozni arról, hogy... áhá! Itt a huszonkettes csapdája! Szóval csend legyen és ébreszd fel. Pont.
- Erick... Erick... – megrázom a vállát finoman.
Morog valamit, oldalra fordul, karja derekam köré csavarodik. Halkan nyikkanva merevedik meg egész testem, és végigfut rajtam a forró és forró. Mimimi? Erick! Ébredj, és legyél kevésbé vonzó légyszi, tedd meg nekem ezt a szívességet, jó?
- Szeretem... – motyogja. Hűha, lehet hogy nem kéne felébresztenem, biztosan sütit eszik álmában, ahogy én is szoktam.
Felébred végre, látja hogy csak én vagyok itt, és azonnal kijózanodik. Borzas hajába túr, amitől átrendeződnek tincsei, és ha ez lehetséges, még dögösebbé válik.
- Köszönöm, hogy felkeltett… lehet délig is aludtam volna – nevet lágyan, ettől pedig kezdek cseppfolyós állagot felvenni, arcom lángol a közelségétől. Ha tudná miken járt az agyam néhány másodperccel ezelőtt, legszívesebben elsüllyednék.
- Valami baj van? – kérdezi. Vadul rázom meg fejemet. - Matt.
Dermedten figyelem ahogy közelebb hajol hozzám, ültében is jóval fölém magasodik, nem lep meg. Jaj miket beszélek, hisz éppen leveszi rólam a szemüvegemet... de miért...?
Felpattannék, de forró ujjai határozottan megragadják csuklómat és visszatart, mi több, közelebb húz magához. Jaj ez nagyon nem jó! Ajaj!
- Sajnálom.
- Mi-miért? Mit? – dadogom hülyén, s ahogy még közelebb kerül az arca, a nevét nyögöm. Hajamba fúrja ujjait, egészen a kislábujjamig fut a bizsergés.
- Sajnálom… de nem tudom elfelejteni azt az estét… Úgy érzem megőrülök.
Mit egy álom, vagy valami brazil romantikus sorozat... mintha nem is a valóságban lennénk, úgy hajol le hozzám még jobban, szája enyémhez ér. Ez... ez a nyelve? Wahh!
Ó egek... csókolózom Erick-el! Ez... elképesztő... hihetetlen... Milyen csodásan csókol, sehol sem vagyok hozzá képest, csak bénán ügyetlenkedem. Az egyetem óta nem voltam senkivel, hű de rég is volt az már! Wáóóó... Erick nyelve a számban van...
A hátamra érkezem a párnán, Erick a nyakamba fúrja arcát, fogai bőrömet karistolják finoman, majd nyelvének langyos melegségét érzem, egészen a fülemig, s annak legérzékenyebb részéig csúszni.
- Erick! – nyikkanok halkan. Felemeli a fejét, fújtatva néz le rám, ágyékát enyémhez dörzsöli. Merevedése van? Komolyan?! Erick-nek merevedése van miattam?! Tágra nyílnak szemeim, pihegve és lángvörösen bambulok fel rá. – Te... te kívánsz engem?
- Nagyon.
Témát lezárva hajtja vissza fejét a nyakamra, hosszú, barna ujjai fehér ingemet gombolják, a megérzem mellkasomon cirógatását. Felnyögve feszülök meg, lábaimat széttárom, hogy jobban rám nehezedjen. Megteszi. Ó jézusmária! Erick rajtam fekszik, és azt mondja kíván engem! Ez biztos csak egy álom!
- Erick én nem hiszem, hogy... szóval én nem vagyok... érted... – motyogom, miközben az inget cibálom róla. Uh micsoda mellkas izmok! Megtámaszkodik fejem mellett, és olyan vastag a karja, mint a combom, azon is megfeszülnek az izmok. Nem csorgatod a nyálad, nem csorgatod a nyálad!
Kék szemei izzanak a félhomályban, olyan mint egy gyönyörű szörnyeteg, de gyengéden cirógatja arcomat, hangja lágy.
- Soha nem gondoltam rólad, hogy egyéjszakás vagy alkalmi partner lennél... Matt. Ugye ez a baj? Azt gondolod, csak egy alkalomra kellenél?
- Miért? Talán nem? – suttogom, és úgy érzem belehalok ha most megbánt valamivel. Mosolya ellágyul, hajamba túr ujjaival.
- Mit gondolsz? Nem vagyok valami jó ebben, de a magam suta módján épp elcsábítani próbállak, amit meg kívánok tenni még számtalanszor. Matt, jársz velem, ha megkérlek?
- Járni? – ráncolom homlokom tétován. Ez úgy hangzik, mintha gimisek lennénk.
- Így mondják, nem? – nevet zavartan, orrát az enyémhez piszézi.
- De én... én... – nyögöm elhalóan.
- Te?
- Én... csúnya vagyok! – rikkantom összeszorított szemekkel, s szinte hadarom a szavakat. – Te pedig egy álompasi! Miért csinálod ezt? Nem hiszem el, hogy komolyan tetszenék neked, kizárt, hiszen olyan mély szakadék húzódik közöttünk! Nem vagyunk egy súlycsoportban...
Döbbent csend. Felpillantok rá, először az egyik, majd a másik szememmel, ő pedig tanácstalanul néz le rám.
- Te meg miről beszélsz? - Ajkamba harapva, rákvörösen figyelem. – Miért lennél csúnya? Nekem nagyon tetszel, szerintem észbontóan édes vagy.
- Té-tényleg? – suttogom meghatódva.
|
| timcsiikee | 2011. 03. 29. 23:18:58 | #12648 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ L-samanak
Erick:
- Bocsánat, nem akartam felébreszteni, Amily mondta hogy nagyon kimerült - ficeregni kezd mint egy kisegér az ölemben, de ahogy felemelem kissé térdem, nehogy leessen rólam, ágyékához simul combom, egy pillanatra megfeszülnek izmaim, és érzem, hogy ős is megremeg felettem. Ez a magázás… olyan távolságtartó számomra, olyan közvetett… Tudom, hogy nem kérhetem tőle, de ilyen gyenge pillanataimban nem tudom fékezni feltörő gondolataimat.
- Matt – súgom halkan nevét, mire reakcióként teljesen vörös arccal hátrál le felőlem, felpattan majd hajába túrva, halkan fújtatva ül le az asztal másik végébe, hogy beleigyon kávéjába, de rögtön felköhögi.
Aggódva ülök fel. Ajh… Amily… neked még nem szólt senki?
Gyengébb fulladozással küszködve pillant vissza rám, és mintha elmerülne arcom fixírozásában.
- Ó Erick édes, de jó hogy itt találom! Képzelje, nem találom sehol a szemüvegem, és így nem tudok olvasni – lép egy beteg be már majdnem egészen az ajtón, amikor Amily hirtelen felbukkan mögötte.
- Mrs Potts, kérem menjen vissza a kórterembe és feküdjön le. Éjszaka ne olvasson, mert zavarja a lámpával a többi beteget – ahogy kifelé tereli még visszafordulva elrebeg egy sajnálást némán. Kimerülten sóhajtok egyet.
- Szóval itt tényleg nem lehet pihenni – jegyzi meg a doki halkan, s egy fáradt, zavart mosollyal csóválom meg a fejem.
- Nem igazán – sőt… ez a mai nap talán még nem is olyan vészes, van hogy sokkal többet kell gürizni. Viszont sosem panaszkodom… miért is tenném? Szeretem ezt csinálni, azért is dolgozom itt egy jó ideje.
- Ha gondolja, lepihenhet az orvosiban, én most úgysem tudok aludni. – ajánlja fel kedvesen. Halkan csörög a kulcs ahogy ujjaival óvatosan csúsztatja kia csomót a zsebéből.
- Köszönöm, de kibírom. Nemsokára úgyis reggel van, és... – utasítanám el kedvesen a gesztust, hisz amúgy sem lenne sem szabályos, sem illendő… de közbevág szavamba.
- Néhány óra alvás nem a világ vége, Erick – lágy, kedves mosolya felmelegíti és szinte teljesen elolvasztja szívemet, minden tiltakozásom füstté válik - Addig én itt elboldogítom Amilyt, ráadásul néhány kórlapot át kell néznem reggelig. Ezt itt is meg tudom tenni. Menjen, pihenjen egy kicsit, engedje meg hogy ennyit megtehessek önért, ha már egyszer felébresztettem.
A mondat végére rózsaszínből újra kissé pirosabbá válik arca, s csak bágyadtan, de annál jókedvűbben elmosolyodva figyelem.
- Rendben, de csak egy órára fogadom el – remélem, hogy fel fogok tudni kelni. – Merre is van? – nem igazán figyeltem ki soha az orvosi szobákat, és azt meg végképp nem tudom, ő melyikben van most. Ha jól emlékszem több is van, amit megosztanak.
- Elkísérem.
~*~
Kinyitja az ajtót, de még nem nyitja ki, csak zavartan igazgatja szemüvegét. Olyan… aranyos így. Felnőtt ember létére gyermekien aranyos, de teljesen jó értelemben. Talán személyiségének és arcának összképe teszi.
- Szóval... nincs valami nagy rend... – a szavakra halk kuncogás fog el amit igyekszek visszafogni, de csak nehezen megy.
- Kicsire nem adunk, doki.
Belépünk végre, nem látok sem nagy rendetlenséget, igaz a rend is relatív. De szerintem egyáltalán nem vészes. Rosszabb napjaimon a lakásom meg sem közelíti a látványt.
- Rendben, akkor... jó pihenést. Egy óra múlva bekopogok majd, hogy felébresszem. Így jó? – zavartan kapja ide-oda tekintetét, már épp indulna ki, de halkan szólítva állítom meg a mozdulatban.
- Matt…
Egy apró mozdulattal mögötte termek, nem is kell sokat lépnek hozzá. Megrezzen, látom és érzem.
- T-t-tessék… - hangja kissé megemelkedik. Zavarban van… talán nem kéne tovább feszegetnem a húrt. Így félálomban magam sem tudom, hogy mit mondanék vagy tennék.
- Köszönöm – búgom halkan, félve felsandít rám, s széles, hálás mosolyommal találkozik, kissá vágyakozva figyelem a pirosló puha arcot, a riadtan csillogó szemeket… remegő ajkait. Csak egy csókot akarok lopni róla… csak finoman érinteni, karjaimban tartani.
komolyan kezdem elveszteni az eszem.
Félig borzas hajának finom illata orromba kúszik. A zavart pír mintha mélyebbé válna, egy mosolyt facsar ki ledöbbent kifejezéséből, majd pilláit egy hosszú pillanatra fordul lassan vissza előre, és lassan nyitja ki az ablakot.
- Se-semmiség… Jó pihenést – ahogy szembe fordulva zárja be az ajtót, látom aprócska mosolyát ajkain virítani, s még az ajtó bezárta után pár pillanatig meredek előre.
Szinte bizsereg tenyerem. Sóvárgok egy apró érintés után, amit csak néha lophatok, de ez kicsit sem csillapítja bennem azt az éhséget ami lassan már tombolva marcangol belülről.
Akarom… sőt, talán…
Nem, talán az még elhamarkodott lenne, hisz alig ismerem… vagy ehhez több nem is kellene?
Felsóhajtva túrok hajamba, majd megfordulva veszem az ágy felé az irányt, egymás mellé rúgom le fehér papucsaimat, elfekszem oldalt az ágyon, rögtön megérzem illatát.
Itt aludt volna előttem? Akaratlanul is belefúrom jobban arcomat, mélyet szívok a kellemesen lágy illatból, majd szinte azonnal álomba merülök.
~*~
Kissé félálomban dünnyögve kergetnek az álmok, nevemet hallom suttogva, és gyengéden rázódik meg testem. Pont olyan forró cikázás fut végig testemen, mint amikor egy röpke érintést tudok lopni tőle. Pontosan olyan.
Karomat felemelem, és átvetem valamin, próbálom magamhoz húzni, de gyengének érzem magam. Viszont kellemesen meleg a valami, amin karomat pihentetem.
-Erick… - hallom újra kissé hangosabban nevemet, de még mindig suttogásba fulladva. Olyan a hangja, mint… Mattnek.
- Matt… - Pontosan olyan édesen lágy mégis bársonyos. Szeretném újra és újra hallani, hogy minden egyes sóhaja cirógasson. Megőrültem, biztos… folyamatosan ilyen gondolatok kavarognak a fejemben. Talán ez olyan, mintha… mint amikor…
- Szeretem… - motyogom, s csak akkor jövök rá, hogy ezt ki is mondtam, amikor megérzem gyengéden megrezzenő hangszálaimat. Elcsitul minden mégis úgy érzem, hogy a sötétség fokozatosan lökdös ki magából, fokozatosan ébredek fel, majd ahogy megrezzen szemhéjam, egy körvonalat látok, s pislogással élesítve látásomat látom, hogy valakinek az ölében pihen karom és szinte ölelem, de gyenge, fáradt alkarom lelóg.
Oldalra fordítva fejem látom, hogy ő az…
Hirtelen kipattannak szemeim, és eszembe jut, hogy csak egy órára akartam lepihenni, de fogalmam nincs, mennyi lehet az idő.
Gyorsan feltápászkodom, ujjaimmal fésülöm ki tincseimet, majd egy hálás mosollyal nézek le rá.
- Köszönöm, hogy felkeltett… lehet délig is aludtam volna – nevetek fel halkan, kissé még rekedtesen az álmosságtól. Ahogy jobban szemügyre veszem arcát látom, hogy még a füle is majdnem piros. – Valami baj van?
Csak megrázza hevesen fejét, rövid tincsei meglebbennek, kissé hátrébb húzódik, de csak aggódva figyelem.
- Matt – szólítom halkan nevét, mélyen búgva az apró szót, ami könnyedén siklik ki ajkaimon és mindig élvezettel súgom halkan. Felpillant rám szemüvege mögül, ami kissé elcsúszott a hirtelen fejrázástól. Kisebb mosollyal óvatosan csúsztatom le róla a törékeny tárgyat, ujjaim bizseregnek ahogy bőréhez érek pár ponton, majd a kisasztalra helyezem halk koppanással a keretes üveget.
Felállna az ágyról, de csuklójára fonva ujjaimat gátolom meg a mozdulatban, s reszketve ül továbbra is az ágy szélén, pár centit közelebb csúszom, halkan recseg a matrac alattam.
- Sajnálom – sóhajtom halkan az apró szót, mire meglepetten fordítja ismét felém arcát, hitetlen szemekkel találom szembe magam, arcán értetlenkedő kifejezés.
- Mi-miért? Mit? – kérdez vissza, hangja olyan füleimnek akár egy kedves dallam. Mosolyra fakadnék hallatán, de mondandóm komolysága nem hagyja, hogy megrezzenjen arcom csak közelebb hajolok, komolyan nézve szemeibe – Erick… - megborzongok nevem hallatán, ahogy puhán csúszik ki ajkain. Annyira… igéző…
- Sajnálom… de nem tudom elfelejteni azt az estét… - ujjaim lassan füle felett simítanak tincsei közé, egyre közelebb hajolok ujjaim már tarkójánál simulnak gyengéden – Úgy érzem megőrülök. – halkan suttogok minden hangot, ahogy lassacskán szája felé érek, szívem őrülten dübörög mellkasomban, s bele sem gondolva semmibe rohanok az ösztönöm után, s lassan, puhán csókolom meg a forrón reszkető ajkakat.
|
| Levi-sama | 2011. 02. 14. 10:05:20 | #11351 |
Karakter: Matt Howel
Felsegít a földről.
- Szerintem legközelebb tegyen egy nehéz könyvet a terrárium tetejére – mondja kedvesen. Keze meleg és gyengéd. Belepirulok ebbe az apró érintésbe is.
- Így lesz, köszönöm.
- Azt hiszem, a hőmérők kiosztása rám maradt – konstatálja szívdöglesztő mosollyal. Mielőtt elolvadnék, inkább Hörire pillantok. Már végzett a keksz maradványaival is, úgyhogy jobb ha visszaviszem a kis vércsét, mielőtt az ujjaimnak esik.
- Azt hiszem visszaviszem a helyére, a kis szökevényt.
- Rendben, akkor majd… beszélünk még – mondja tarkóján megborzolva a haját. Bólintok és inkább elsietek az orvosiba.
Délelőtt végre eljutok odáig, hogy hazamehessek, habár estére jönnöm kell vissza, úgyhogy néhány óra alvás jut csak nekem. Nincs is értelme ilyenkor már hazamenni, általában a kórházban maradunk, de... egyrészt haza kell vinnem Hörit, hogy nehogy megismétlődjön a ma reggeli esemény, másrészt pedig úgysem tudnék odabent pihenni rendesen.
Mielőtt kicsúszna kezeimből a terrárium, egy mentőangyal siet segítségemre, pontosabban Höri segítségére, aki rémülten mereszti nagy szemecskéit.
- Had segítsek.
Kiveszik a kezemből, s meglepetten fordulok a mellettem álló Erickre. Jaj a szívem!
- Köszönöm, épp arra gondoltam, hogy hogyan fogom kinyitni az ajtót… Hol is van a kulcsom?
- Ott van – int fejével a mellkasomra. Oh tényleg. Előveszem, végre kinyitom a kocsiajtót, ő pedig beteszi nekem. Tökéletes feneke van. Zavartan sütöm le szemeimet. Nem hiszem el, hogy idáig süllyedtem... egy ápoló hátsóját fixírozom. Nekem teljesen elmentek otthonról.
- Köszönöm… - mosolygok rá hálásan. Nélküle még mindig bénáznék.
- Látom megjavíttatta a kocsit, remélem sokáig fogja bírni.
- Bírni fogja, szívós járgány – válaszolom elégedett mosollyal. Bizony, csak kéthavonta robban le, ez elég jó arány.
- Akkor… azt hiszem ma este, ugye?
- Ha jól emlékszem igen – válaszolom hülyén bambulva rá.
- Jó pihenést, doki.
Int nekem és elsétál, bőrdzsekijében, hosszú lábain a sötét farmerrel maga a szívdöglesztő fotómodell külsejével egyszerűen átmeneti agymosást okoz nekem.
Hova is akartam menni? Ja igen, haza.
*
Hát persze hogy megint éjszakázom. De vígasztal a tudat, hogy ezután a hétvége után legalább egy hónapig nem kell. Visszatérhetek a normális hétköznapokba, amikor egész délelőtt a műtőben állok, aztán sietve bekapom az ebédemet, majd délután ambuláns rendelésen vagyok, este zárójelentéseket írok és a kutatásaimmal foglalkozom. Jaj... lehet hogy inkább az éjszakai ügyelet lenne a jó. Sóhajtva sétálok be az osztályomba.
Keveset aludtam otthon, de annyi elég is volt nekem, és most csak kiszellőztetem a fejem. A nővérkék biztos ébren vannak, majd beszélgetek velük egy kicsit. Erick is itt van... A gondolat hevesebb szívverést követ, aztán elhessegetem a zavarba ejtő gondolatokat.
Amily a folyosón üdvözöl.
- Dr Howel, miújs?
- Gondoltam benézek, egyébként semmi. És itt?
- Megyek és átkötöm Mr. Jous mellkasát, mert leöntötte magát teával és beszennyezte a kötését. Más nem történt eddig.
- Erick? – csúszik ki a számon.
- A nővérszobában van, ledőlt egy kicsit, mert nagyon kimerült. Pár perce főztem egy kis kávét, menjen és igyon egyet, mindjárt jövök én is.
Amily elviharzik, tolva maga előtt a kötöző kocsit.
A nővérszobában már vár az asztalon egy bögre kávé, rajta kik kék elefánttal. A napokban hoztam be, és már mindenki tudja hogy az enyém. Nincs is más orvos az osztályon, aki bejárós az ápolókhoz. A többi orvos furcsállja ezt, mert a felsőbbrendűségi komplexusuk nem engedélyezi az ilyen dolgokat. Fogalmuk sincs milyen üdítő a társaságuk, és különben is az orvos is ugyanolyan ember mint bárki más. A szüleim is ilyenek, a testvéreim is mint én.
Mielőtt azonban meginnám, meglátom a kanapén pihenni Ericket. Hevesen dobogó szívvel csodálom hosszú lábait, amelyeket kinyújtva pihen, s ahogy egyik alkarját homlokán pihenteti, mellkasán szétnyílik az ingének felsőrésze. Barna és izmos.
Odahúzom nesztelenül a székemet, és álmodozva nézegetem ahogy alszik. Most olyan mint egy nagy gyerek, szívdöglesztő. Emlékszem a bárban... amikor belépett és keresztülsétált a tömegen, olyan elképesztően vonzó volt. Minden porcikája vonzotta az embereket, a kisugárzása elsöprő volt, mosolya maga a tömény erotika, s amikor táncoltunk, majdnem elélveztem az érintéseitől. Aztán eszembe jut, milyen amikor dolgozik, kedvesen mosolyog a betegekre, rám, és tisztességesen végzi a munkáját.
Erick... olyan tökéletes.
Székem háttámlájára könyökölve merülök el a látványában, s mielőtt felfoghatnám mit is művelek, fölé hajolok. Felnyílnak a hihetetlenül kék szemek, és ijedten hőkölök hátra, kishíján felborulok székestül, de erős ujjak fonódnak csuklómra és visszarántanak. Paff. Erick testén végzem be pályafutásomat, és döbbenten pislogok fel rá.
- Jól van? – kérdezi halkan.
- Azt hiszem… - suttogom összeszorult torokkal.
- Ennek örülök…
Ujjai hajamba túrnak, majd arcomra csúszik. Beleremegek az érzésbe, és sóhajtásomat elfojtva harapok ajkamba.
- Bocsánat, nem akartam felébreszteni, Amily mondta hogy nagyon kimerült – mondom halkan, és ficergek, hogy lemászhassak róla, de ekkor combját megmozdítja, ágyékomhoz és, és áramcsapásként ér a forróság ami végigperzseli gerincemet. Halkan felnyögve rándulok össze.
- Matt – suttogja, s én lángvörösre gyúlt képpel farolok le róla villámgyorsan. Legszívesebben elszaladnék, de ezzel megint belehajszolnám magunkat az elkerülősdibe, ami bizonyára már nagyon bosszantaná. Egyszerűen csak napirendre kell térni az egész felett, hiszen neki úgysem jelent semmit, nemde?
Borzas hajamba túrok, és mély levegőt véve rogyok le az asztal mögé, s ahogy közénk kerül a bútor, mintha falat képezne. Belekapaszkodom az elefántos bögrécskémbe, a benne lötyögő kávét egy kortyra eltüntetem. Forró! Áhh!
Köhögök egy keveset, majd lecsillapulva nézek rá ahogy felül a kanapén. Szőke haja meg sem rezdült, ugyanolyan szexis és dögös mintha nem is aludt volna, csak szemei alatt van egy kis sötét karika, jelezve hogy tényleg kimerült.
Egy beteg kukkant be a nővérszoba ajtaján. Idős hölgy, vastagon kifestve, éjszaka. Csodálkozva figyelem.
- Ó Erick édes, de jó hogy itt találom! Képzelje, nem találom sehol a szemüvegem, és így nem tudok olvasni – nyafogja panaszosan. Amily jelenik meg a háta mögött.
- Mrs Potts, kérem menjen vissza a kórterembe és feküdjön le. Éjszaka ne olvasson, mert zavarja a lámpával a többi beteget – mondja neki udvariasan, majd belekarol a hölgybe és elvezeti, de még visszapillant.
- Bocs, Erick – tátogja sajnálkozva.
- Szóval itt tényleg nem lehet pihenni – jegyzem meg szemüvegemet törölgetve. Mosolyogva rázza meg a fejét.
- Nem igazán.
- Ha gondolja, lepihenhet az orvosiban, én most úgysem tudok aludni.
Előveszem zsebemből a kulcsot. Megrázza a fejét.
- Köszönöm, de kibírom. Nemsokára úgyis reggel van, és...
- Néhány óra alvás nem a világ vége, Erick – mosolygok rá kedvesen. Addig én itt elboldogítom Amilyt, ráadásul néhány kórlapot át kell néznem reggelig. Ezt itt is meg tudom tenni. Menjen, pihenjen egy kicsit, engedje meg hogy ennyit megtehessek önért, ha már egyszer felébresztettem.
Az utolsó szónál eszembe jut hogy az imént rajta feküdtem, és hálás vagyok a sorsnak, hogy nincs rajtam a szemüvegem, nem látom milyen arcot vág. Lángol a képem... Olyan hülye vagyok...
Leteszem a kulcsot az asztalra.
- Rendben, de csak egy órára fogadom el – dörmögi halkan. Elveszi előlem a kulcsot. – Merre is van?
- Elkísérem – teszem vissza szemüvegem.
Odalent ahogy benyitunk, még nem engedem hogy kinyissa az ajtót. Zavartan igazítom meg szemüvegem.
- Szóval... nincs valami nagy rend...
Halkan felnevetve rázza meg a fejét.
- Kicsire nem adunk, doki.
Bemegyünk, kékséges szemeit körbevezeti az egyenletesen eloszló rendetlenségen, majd megállapodik az ágyon amiben eddig én aludtam. Zavart mosollyal nézek fel rá, vörös a képem már megint.
- Rendben, akkor... jó pihenést. Egy óra múlva bekopogok majd, hogy felébresszem. Így jó?
Az ajtó felé fordulok, belekapaszkodom a kilincsbe.
- Matt...
Megdermedek. Érzem ahogy mögém lép, lehelete fülemet csiklandozza.
- T-t-tessék... – csipogom.
|
| timcsiikee | 2011. 02. 12. 00:02:59 | #11284 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ L-samanak
Erick:
Lassan már a műszak végén járunk, a nővérszoba ablakából a pirkadatot lehet látni, s Greta-val az asztalkánál ülve isszuk meg a szokásos „reggeli” rituáléhoz tartozó kávénkat. Lassan már tényleg meg sem tudunk nélküle élni, azt hiszem az éjszakai műszakot soha nem szokja meg az ember, hisz nappali lény.
Hirtelen a semmiből nesztelenül lép be a doki az ajtón, s meglepettségemben még a kávémat is félrenyelem, pedig nem szokásom. De… Ő bármit képes kihozni belőlem, ahogy látszik.
- Köh… reggelt – préselem ki magamból, próbálom szabályozni légzésemet.
- Bocsánat, hogy megijesztettem – veregeti meg hátam, s szívem zakatolása olyan gyors lesz, hogy még a fulladozásomat is elnyomja. Jó módszer, a doki egy kincs, jobb mint a gyógyszerek.
- Nem történt semmi. Greta, légy szíves oszd ki a hőmérőket! – mondom neki kedvesen, mire egy fánkkal a szájában megy is. Így nyugodtan beszélhetünk.
- Üljön le, doki – kínálom hellyel, majd egy kávét teszek elé, langyosra hűtve.
- Köszönöm – veszi el hálásan, majd leülök a közelébe.
- Örülök, hogy visszatért közénk. – mondom kedvesen, mintha csak üdvözölném. Már ettől is jobb a közérzetem, hogy végre olyan mint „régen”.
Míg iszogat, zsebemből elővéve tolom elé beosztásomat.
- Miért mutatja ezt nekem? – hihetetlen mennyire édes tud lenni.
- A beosztásom. Húzza ki ezzel a ceruzával azokat a napokat, amikor együtt lennénk, és én átírom magam más napokra. – fejét rázva adja vissza kezembe a lapot, és hirtelen nem értem, bár… kissé örülök.
- Nem, erre semmi szükség! Én... tudok viselkedni, ne aggódjon. Cs-cs-csak össze voltam zavarodva, és buta voltam. – nos, helyeselhetnék, de az nem lenne igaz, viszont igazság van benne… és az sem hanyagolható el, hogy mennyire aranyos, ahogy mentegetőzik.
Oldalra támaszkodom az asztalon, fejemet döntve a tenyerembe hajtom és mosolyogva nézek rá.
- A buta szó és ön, egy napon sem említhető. – hisz kiváló orvos, attól függetlenül, hogy a… magánéletében szétszórt. Még jobban elpirul, lassan édes paradicsom lesz belőle.
- J-jó, akkor... bután viselkedtem. Szóval... sajnálom. Mától nem fogom kerülni, és elfelejtem ami történt. Mindent – bár belül szívemnek nem esik jól, de a lelkiismeretem végre nyugodt. Ha jól értem akkor minden rendben, és mehet úgy, ahogyan eddig volt. Viszont… nagyon nehéz lesz visszafognom magam, most, hogy már tudom, hogy ő is… ő is olyan, mint én. De most már teljesen tudatosan tartanom kell magam, jobban mint eddig.
Hirtelen sikoltás és csattanást hallunk, egyszerre rohanunk ki, és látjuk ahogy Greta toporog izgatottan.
- Mi történt? – kérdezem azonnal.
- Ott! – sikoltja egy földön heverő tányérra mutatva - Egy patkány! Egy patkány! Rádobtam a tálat! Csapd agyon, gyorsan! – patkány? lehetetlen… hogyan jöhetett fel egészen erre a szintre? Lehet csak a fáradtság miatt hitte? A tányér mégis megmoccan. Már épp hajolnék oda, amikor a doki megállít.
- Várjon!
- Miért? – szótlanul a tálkához lép, letérdel, miközben Greta eliszkol, majd kivesz alóla egy kis állatkát. Mellé térdelek, hogy én is szemügyre vegyem.
- Kiszöktél, te kis csibész? – tehát… az övé?
- Egy hörcsög? – hihetetlen… hogy kerülhetett ide?
- Az enyém – mosolyog rám édesen, és megugrik a gyomrom… végre láthatom megint az őszinte mosolyát - Magammal hoztam, mert egész hétvégére nem hagyhatom egyedül otthon. Kiszökött a terráriumából. Az én hibám, sajnálom hogy ekkora felfordulást okoztam... – mentegetőzik, s arcán annyira látszik, hogy szégyelli, még rám is hatással van. Ha ránéz az ember még ő maga is bűnösnek érezheti magát.
- Hogy hívják? – terelem el figyelmét.
- Höri… - érdekes.
- Miért szökhetett ki? Talán éhes? – hát ahogy látom mennyire tömi pofazacsijába a kekszet, úgy néz ki mint egy gyerek aki egy hete nem evett rendesen.
- Nem, mielőtt eljöttem... teletömtem. – igaz nem véletlenül vannak a hörcsög hasonlatok az emberekre is… bármikor tudnak majszolni.
- Akkor?
- Cs-csak hiányoztam neki... és olyankor... utánam szökik és mindenhová követ engem... – ha tehetném én is követném minden felé, ahova csak lehet, ahova csak engedi.
Felé fordulok, észre sem vettem, hogy ennyire közel hajoltam hozzá…
Ujjaimmal megérintem arcát, villámcsapásként ér ahogy megsimíthatom a puha bőrt, de ahogy belém nyilall a felismerés, hogy a folyosóról bármelyik beteg láthat, ráadásul pont most beszéltük meg, hogy mindent elfelejtünk, nem lenne helyes.
Sóhajtva felállok, majd kezemet nyújtom neki, hogy felsegíthessem
- Szerintem legközelebb tegyen egy nehéz könyvet a terrárium tetejére – kedves mosollyal rántom fel magamhoz, vagyis jobban mondva két lábra, és csak egyetértően bólogat kipirult arccal.
- Így lesz, köszönöm – boldog mosolya egy apró kis infarktust okoz, mert most legszívesebben magamhoz ölelném, de a megerőltetés, hogy saját magam ellen küzdjek eléggé megterhel.
Oldalra nézek, majd felsóhajtok.
- Azt hiszem, a hőmérők kiosztása rám maradt – mosolyodom el és ahogy fújtatok egyet érzem, hogy meglibben a hajamból pár tincs.
- Azt hiszem visszaviszem a helyére, a kis szökevényt – ujjával óvatosan simogatja, a teli pofával forgolódó kis állatot. Hihetetlen, nem hittem volna, hogy a dokinak ilyen kisállatkája is van, de igazán aranyos… Mint ő.
Miket gondolok… de úgy érzem még sok szép jelzővel illethetném, mindig találnék valamit amire hasonlít. Persze csakis pozitív értelemben.
- Rendben, akkor majd… beszélünk még – ujjaim tarkómra csúsznak, kicsit megvakargatom, próbálom enyhe zavaromat messze űzni, ami nehezen megy.
Ha megint elvesztettem volna teljesen az eszem, akkor minden bizonnyal olyat tettem volna, amit megbánok… jobban kellesz figyelnem, mindenre.
~*~
Mikor végzünk szinte egyszerre érünk le, de ő már a kocsijánál küszködik, és látom, ahogy az üveggel küszködik, amiben az állatka van… jézusom, ebből baj lesz.
Mellé sietek, majd elé kerülve egy könnyed mozdulattal az üveg alá nyúlok, hogy megfoghassam helyette.
- Had segítsek – veszem át végül, először meglepetten, majd hálás mosollyal néz fel rám, enyhe arcpírral.
- Köszönöm, épp arra gondoltam, hogy hogyan fogom kinyitni az ajtót… Hol is van a kulcsom? – elkezdi magát tapogatni, de látom, hogy kabátjának felső zsebében ott lapul, sőt kilóg a vége.
- Ott van – szólok kedvesen, mire felpillant rám, és látja, hogy a mellkasát fixírozom… persze nem mellékes célból, bár… így büntetlenül lophatok pár pillanatot a közelében.
Kinyitja a hátsó ajtót, óvatosan leteszem a kezemben lévő nehéz üveget, majd majdnem szó szerint kimászva, kihátrálva a kocsiból állok újra vele szemben.
- Köszönöm… - szeretem ezt a hálás mosolyt, s akkor szeretem a legjobban, ha nekem szól. Többször akarom látni.
- Látom megjavíttatta a kocsit, remélem sokáig fogja bírni – csak óvatosan támasztom kezemet a tetejére, még mindig őt figyelve.
Hihetetlen, mennyire össze tudja kuszálni a gondolataimat, csak a közelségével… ráadásul mindig magamat sodrom olyan helyzetbe, mint a mostani… nehezen tudok elszakadni tőle, legszívesebben követném…
- Bírni fogja, szívós járgány – büszkén pillant rá.
Igaz már tudom hol lakik.
De ilyen hülyeségre még én sem gondolhatok. Lehet, hogy tudom a címét, de mit csinálhatnék vele? Azt hiszem rám fog férni a pihenés.
- Akkor… azt hiszem két nap múlva este ugye? – akkor leszünk egy műszakban újra éjszaka.
- Ha jól emlékszem igen – ujjait már a zárra fonja, azt hiszem ideje elköszönnöm.
- Jó pihenést, doki – intek egyet, majd felülök motoromra és gyorsan elhajtok, mielőtt még újabb hülyeség fordulna meg a fejemben… Mint például az, hogy segítek a házába is felvinni… Az lett volna a legrosszabb ötlet, mert négyszemközt, négy fal közt, ráadásul az ő lakásán… még én magam sem tudom, mit tettem volna.
Csillapítanom kell szívem ütemes verését. Amikor egy egész sor lámpa zölddé válik előttem, jól beletekerek a gázba, s gyorsan hazahajtok.
~*~
Nyugodtabbnak kéne lennem… de miért nem vagyok az? Örülök, hogy ugyan olyan, mint az elején. Kedves, hóbortos, aranyos és miegymás. Hetente legalább háromszor látom, négy alkalomból, de van, amikor többször is… és egyszerűen. Úgy érzem, fel fogok robbanni. Képletesen értve.
Igaz sokkal jobb, mintha látványosan kerülne, de ez… azt hiszem elhoztam magamnak saját kis zseb poklomat. Az óta az éjszaka óta jobban sóvárgok utána, mint bármikor.
De megígértem, hogy elfelejtem, és hogy nem fogok semmit tenni amivel a munkánkat megzavarhatnánk.
Újabb éjszakai műszak, mely fárasztóbban telik, mint máskor. Sikeresen kifogtam egy makacs nénikét, aki nem hajlandó a tanácsokat megfelelően megfogadni. Például azt, hogy nem kéne sétálnia, vagy azt, hogy holnap reggelig még nem ehet semmit.
Szerencsére a harmadik adag altató után, sikerül pihenésre bírni.
- Sosem láttalak még ilyen fáradtnak – mosolyog rám Amily, amikor visszajön a mosdóból…
- Hát… nekem is lehet – válaszolok én is kedves mosollyal, és hátra dőlök a széken.
- Ha gondolod pihenj le egy kicsit, én most kifejezetten jól vagyok – talán segítene egy kicsit, ha nem is sokat… Remélhetőleg vagyok már annyira fáradt, hogy ne kedvenc dokim álomképei jelenjenek meg lelki szemeim előtt… Otthoni ébredéssel is voltak már ehhez kapcsolódó gondjaim.
- Azt hiszem jól esne, köszönöm – feltápászkodom a székből, majd komótosan betámolygok a nővérszobába, s lefekszem a kanapéra. Fejemet a karfára támasztom, egyik térdemet felhúzom, majd jobb kézfejemet homlokomra nyomom, s így erőltetek magamra egy kis pihenőt. Nagyon ritka, hogy ilyen módos pihenek meg, de persze mindennek eljön egyszer az ideje.
Az idő egyre lassul, szinte nesztelenül kattog a falióra, és számolom tudat alatt a másodperceket, míg félálomba nem merülök.
Mikor kicsit kizökkenek ebből az álom küszöbi világból, apró hasadéknyira nyitom szemeimet, s látom hogy a doki húz a kanapé mellé egy széket, igaz csak meg kell fordítania, mert nincs messze az asztaltól.
Pulzusom az egekig szökik, próbálom légzésemet nyugodtan tartani, nagy erőfeszítéssel. Kissé közelebb hajol.
Mire készül?
De végül nem csinál semmit, csak… néz… figyel. Oldalt ülve könyökét a szék háttámlájának támasztja, ráhajtja fejét, és úgy figyel engem… mosolyogva. Szívem mindjárt kiszakad a mellkasomból, olyan őrült erővel dübörög.
Ez a tekintet… azt hiszem mindjárt beleolvadok a kárpitba. Picivel még közelebb hajol, nem tudom tovább szememet így tartani, s hirtelen felnyitom, úgy megijed, hogy majdnem hátra esik székkel együtt, de csuklója után kapva visszarántom, egyenesen magamra.
Ez nem jó… nagyon-nagyon nem jó.
Most már olyan közel van, hogy egyenesen szemébe nézve, szivárványhártyáján még egy apró pici fekete pöttyöt is felfedezek… Ez… ez egyre rosszabb lesz, főleg ha gyorsan nem csinálok valamit.
- Jól van? – kérdem halkan, s azon csodálkozom, hogy a zajra Amily még nem jött be… csak nem betegnél van?
- Azt hiszem… - válaszolja ő is suttogva, és érzékennyé vált számat megcsapja lágy lehelete. Bőröm bizseregni kezd, kezem magától mozdul, és valamiért pár hajtincsével kezdek játszadozni. Elment az eszem… de annyira jól esik.
- Ennek örülök… - hajtincseiről arcára siklanak óvatosan ujjbegyeim, alig érintve, kipirult arcát. Szinte érzem, hogy forró, de gyönyörű szép. Teljesen elvesztem.
Nem fogom sokáig bírni…
|
|
