|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Rauko | 2011. 02. 11. 00:12:26 | #11256 |
Karakter: dr. Brooke Gabe
Megjegyzés: ~ Timcsinek
- Zavarok? – szólít meg, mire kicsit összerezzenek, de próbálom nem mutatni. Eleve a jelenléte is kellemetlen nekem. Pláne még, hogy beszélgetni is akar...
- Nem, dehogy – válaszolom neki, próbálva tartani a rideg látszatot, mégsem megbántani, de mindenképp elrejteni hangomban azt a pici remegést, amit a közelsége miatt érzek.
Már úgy vagyok vele, hogy sikerült kikerülnöm a beszélgetést, hiszen mindjárt elszívja a cigijét, és bemegy, de előtte még megszólal.
- Kérdezhetek valamit? – szólít meg, mire felpillantok rá. Mit akarhat…?
- Mondd… - Már az én szívem is megszakad, ahogy beszélek vele. Olyan rossz… mert én alapvetően sosem vagyok direkt ilyen senkivel. Pláne nem egy olyan helyes férfivel, mint ő. De vele nem tehetek mást. Semmi értelme nem lenne, hogy leégessem magam az osztály előtt.
- Miért kerülsz? – In medias res. Ez most vitathatatlanuk váratlanul ért. Bár számíthattam volna a kérdésre, meglepő, hogy eddig is vissza tudta fogni. De most azt hiszem, meg kellene próbálnom terelni.
- Nem tudom, mire gondolsz. - Gyenge próbálkozás, de ha nyerek vele egy kis időt, vagy egy kicsit többet a következő beszélgetésig, akkor már megérte! De ahogy elindul felém, már sejtem, hogy nem lesz a dolognak jó vége. Valamit ki kellene találnom, különben ezt nem kerülhetem el… de nem tudom, hogy mit. Viszont ha ilyen közel jön, akkor nem fogok tudni ellenállni.
- Ha a múltkori miatt, akkor sajnálom, de… túl akarok esni rajta, inkább bevallom és vállalom a következményeket. - Micsoda?! Miről… jesszus! Rájött, hogy tetszik nekem, és most el akar küldeni a fenébe, ugye…?
- M-miről beszélsz Erick? – kérdezem kicsit dadogva, hiszen most tényleg félek, hogy mi lesz!
- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – Ez egyre félelmetesebb helyzet a számomra. Ennyire nem lenne gonosz velem, hogy ilyen csúnyán megvezet, hogy kiszedje belőlem, ebben biztos vagyok. De akkor mégis mit akarhat, ami ennyire kényes?
- Persze… - felelem az egyértelműt. Nem vagyok én álnok, ha azt akarja, teljes titokban tartom a nővérek előtt. Ő mintha zavarban lenne, és már nem is tudom, hogy mit gondoljak, amikor…
- Meleg vagyok…
…
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, amíg meredek magam elé. Érzem, ahogy a hajam is előrelibben. Remegő kézzel nyúlok a forró csokim után, ami már nagyon hideg, de hátha az édes íz valami életet ad. De nem segít. Hiába kortyolok bele, nem tudok megszólalni.
- Brooke, ugye nem vagy homofób? - hallom meg megint a hangját, és ahogy rá nézek, mintha meg lenne ijedve. Én hatalmasat sóhajtok, hátravetem magam a széken, felhúzom a lábaimat, átölelem a térdeimet, és így válaszolok.
- Ez… ez kellemetlen nekem, Erick - jelentem ki, mire ő sóhajt fel.
- Értem. Azért remélem, bízhatok benned, és nem mondod el senkinek - mondja kicsit szomorúan, és már álla fel.
Nem tudom, mit kellene tennem és egy pillanatnyi időm van dönteni. Ha hagyom bemenni, mindennek vége, és még bunkó dolog is lesz részemről, hogy nem vallottam be neki én is. De ha bevallom, akkor elindul valami, amit nem tudok, hogy akarok-e. De ahogy eszembe jut a gondolat, hogy elveszthetem, még mint barátot is, vagy egymás mellett ébredünk egy fáradt, őszi délutánon egy közös éjszakás műszak előtt… aztán együtt sétálunk haza, otthon csinálok neki valami finom ebédet, és együtt isszuk a forró csokimat, és kijövök vele, amikor cigizik, vagy otthon várjuk egymást, ha más időben vagyunk beosztva… ez mind, mind lehetséges út. Vagy most hagyom bemenni, és lufiként pukkad el minden.
Elfogy a gondolkodási időm, ahogy tényleg elindul befelé. Kezem magától mozdul, és elkapom a csuklóját, mire ő meglepetten néz rám. Én nem merek tovább a szemébe nézni, elkapom a tekintetem, de felállok, és teljes testemmel felé fordulok, majd ujjaimat lassan a tenyere felé kezdem vezetni, és amikor odaérek, összefűzöm ujjainkat. Ő, mintha nem értené, de meg is értem szegényt. Másik kezem ujjai lassan arcára siklanak, mire már ideges, és próbálna ellépni.
- Ne játszadozz velem, Brooke - utasít kicsit gorombán, de tényleg megértem. Én is így reagáltam magamban. De most csak kedvesen mosolygok rá, és a puszta gondolatra is elpirulok, amit tenni akarok.
Olyan csábító férfi… annyira szép, olyan erős, olyan férfias. Azt hiszem, mellette tényleg más lehetne, mint eddig bárkivel. De ha most megteszem ezt a lépést, akkor feladok valamit az eddigi életemből. Viszont ha minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell, akkor sokkal többet fogok nyerni vele.
Lábujjhegyre állok, és lassan közelítem arcom az övéhez, ő pedig érdeklődve pillant rám.
- Nem játszanék azzal, aki ennyire tetszik nekem - mosolygok rá kedvesen, nyakig pirulva. - Azért voltam veled ilyen, mert azt hittem, hogy a nőket szereted - válaszolom meg előre a fel nem tett kérdést. - Nehéz lett volna kedvesnek lennem veled, ha tudom, hogy lehetséges, hogy elítélsz majd, ha megtudod. - Egyik ujjammal finoman végigsimítok ajkain. - De nem kérek most sem semmit. Lopok egy csókot, és már itt sem vagyok, és elfelejthetünk mindent - jelentem ki, és mielőtt bármit tehetne, ajkaira hajolok, és megcsókolom. Bentről ide pont nem lehet látni, ami most szerencsés is.
Ajkaimmal finoman érintem az övét, és kissé meglepve, így bizonytalanul, de ő is visszacsókol, és átveszi a vezető szerepet tőlem, ahogy azt vártam is. Olyan kellemes… annyira mámorító, izgató és édes, ahogy érzem az ízét a számban… azt hiszem, már ennyitől fel tudnék izgulni. Ha nem itt lennénk, és nem egy ilyen furcsa helyzetben, de tény, hogy istenien csókol. Ahogy közben ujjaimmal végigsimíthatok izmos mellkasán, már remegnek a térdeim. El kell engednek, vagy nem fogom tudni leállítani magam…
Minden akaraterőmet összeszedem, eltolom magamtól, és ellépek tőle.
|
| timcsiikee | 2011. 02. 10. 17:11:38 | #11242 |
 Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ Raukonak
Erick:
Kínzóan lassan telik ez a mai műszak. Emily lassan felkel, így adok neki egy apró kis munkát, hogy felébresszem, addig én a műszak vége felé még megiszom egy újabb kávét, de jó tejesen.
Egész éjjel nem történt szinte semmi, azt az egy pillanatot kivéve… azóta mintha folyamatosan azt vártam volna, hogy vajon mikor lép be újra, és sétál végig a folyosón, de nem történik meg. Minden egyes ajtó nyekergésnél elkaptam a fejem de nem… inkább jobb lesz, ha lepihenek kicsit.
Nem telik el sok idő, igaz nem is figyelem már a múlását, amikor belép a nővérszobába. Nyugodtnak látszik, kissé talán hűvösnek, de remélhetőleg csak a fáradtság teszi.
- Befejezted az olvasást? – kérdem halkan, mire kissé fagyosan pillant rám.
- Igen – Egy pillanatra megáll a szívem… remélem nem az előbb miatt lett ilyen, mert akkor beásom magam a kanapé matraca alá.
- Valami baj van? – kérdem kissé aggódva, bár ezt próbálom elrejteni. Lehet csak fáradt, vagy a könyvtől lett rosszabb kedve, vagy bármi, de azt remélem, hogy nem miattam.
Már épp kifelé haladna, amikor egy fél mosollyal még visszapillant.
- Nem tudom, miből gondolod – válaszol végül – Ha szükség lenne rám, tudod, hol találsz meg.
– rossz érzésem van… nagyon rossz. És ez csak egyre erősödik, ahogy a műszak végén félig kikerüli köszönésemet, és csak int. Úgy érzem kerül, hisz amikor együtt is vagyunk beosztva alig látom. Eszem azt súgja nem is baj, mert így talán kevesebb az esélye, hogy leleplezem magam előtte.
Viszont… a kiderülne, s ettől távolabb kerülök tőle, nem is tudom milyen lenne.
Talán nem esne rosszul, ha tudatosan tudom, hogy miért kerül, vagy mint most, hogy nem is tudom mit tehettem. Nem mondok senkinek semmit, ugyan úgy dolgozom, beszélgetek másokkal, nem nehéz elterelni a figyelmemet és elfoglalni magam. Majd erre még visszatérek, ha jobban átgondoltam.
~*~
A pult mögött a számítógép mellett ülök, elmélyülten olvasva egy cikket. Csak arra eszmélek fel, hogy szinte néma léptek topognak előttem, de sokkal gyorsabb, mint egy betegé. Amikor felállok és kihajolok a pult mögül, látom, hogy egy alacsonyabb, fehér köpenyes alak lép ki a teraszra vezető ajtón. Ez ő. Erősebben dobban meg egyszer a szívem, majd visszaülök a helyemre. Kolléganőm még valahol a mosdóban lehet, én pedig ütemesen rázom a lábam, feszültség levezetésképp. Mit tegyek? Eddig mindig eltereltem a figyelmem, volt mindig valami, de most még papírmunka sincs, így egyszerűen nem megy. Mindenki alszik, minden nyugodt és csendes, csak a fejemben lévő fogaskerekek kattognak megállás nélkül, s ezt szívem ütemes dobogása tudja csak tompítani.
Ha most utána mennék… nem… Mit is mondhatnék neki? Vonjam kérdőre? Nem tehetem.
Ha csak egy egyszerű kis ápoló lennék, hagynám az egészet, nem zavartatnám magam, de főnővérként ez kissé frusztrál, jobban mint a többieket. Nem beszélve arról, hogy nem tudom, hogy ezt mivel érdemeltem ki azt, hogy közömbösen beszél velem, és kerül. Nem látványosan, de mivel akaratlanul is jobban figyelek rá, mint másra, így nekem sokkal jobban feltűnik. Kerüli a tekintetem, csak akkor szól hozzám, ha szükséges, és még a folyosón is úgy kerül ki, mintha a a papírjaiba lenne bújva.
E miatt már ki kellett volna ábrándulnom belőle, de… ahogy látom, hogy másokkal milyen kedves, a betegekkel figyelmes, és minden más tekintetben lelkesen dolgozik, ez még mindig megragad bennem valamit, ami miatt érdeklődöm iránta. Nem ábrándultam ki, csak nem kellemes azt látni és érezni, hogy velem távolságtartó, azóta… pedig kezdetben még mérhetetlenül kedves volt. Lopva figyelem akikor tudom, munka közben, látom, hogy milyen valójában, s erre még rátesz szépségével egy lapáttal. Belül félek, hogy a múltkori esett miatt történt az egész, de valójában nem tudom megérteni. ha tudni akarom, akkor hozzá kellesz fordulnom.
De hogy tehetném? Álljak elé, és kérdezzek rá? Túl feltűnő, ráadásul… okom se nagyon van rá.
Ha jobban belegondolok, akkor talán megtalálom a módját mindennek.
Előbukkan végre Greta is, persze először nem veszem észre, csak amikor visszajön a nővérszobából, és mögöttem állva először vállamra simítja kezét.
- Mi a baj Erick? Fáradt vagy? – bárcsak csak az lennék, de… nem kifejezés… Nem a testi fáradtságra gondolok. Nem tudom mit tegyek.
- Olyasmi… - mondom a monitorra meredve, majd egy keserű mosollyal nézek rá.
- Mesélj – mosolyog vissza kedvesen, majd leül a mellettem lévő székre.
- Annyira nem fontos –sóhajtok fel, és hátradőlök a széken, ami halkan reccsen egyet, persze ezt már megszoktam, mint mindenki.
- Ahogy gondolok, Erick… de ha meggondolod magad, itt leszek – visszamegy a nővérszobába, majd hallom, ahogy odatesz egy adag kávét lefőzni.
Elmondhatnám neki, de csak a szokásos nyugtató szöveget kapnám, mi szerint csak „beképzelem”. Szeretném, ha így lenne, de tudom, hogy ez csak illúzió lenne. Hiába próbálnák elhitetni, hogy csak véletlen, tudom, hogy nem az.
Hirtelen a semmiből kapok egy nagy lendületű löketet, s felpattanok a székről.
- Greta… azt hiszem szívok egy kis friss levegőt. Ideülnél addig? – visszajön mellém.
- Ej, Erick… le kén már szoknod – leül a helyemre dorgáló mosollyal, amit már a pult előtt állva viszonzok.
- Lehet – felelem könnyedén, majd lassú, magabiztos léptekkel haladok kifelé.
Az ajtó előtt pont megállok.
El is felejtettem, hogy kint van. Csak gondolkodni akartam kijönni, de most rájöttem, hogy nem rég őt láttam kimenni, és visszamenni nem láttam. Nyugalom… lehet, hogy nem is ő volt az.
Ha mégis, akkor csak kimegyek, és ugyan úgy fogok viselkedni, mint eddig.
Ujjaimat a higed kilincsre fonom, majd a becsapó hűvös levegőből mélyet szívok. Kilépek, látom, hogy feéém fordítva érdeklődő tekintetét, és szívem újra hatalmasat dobban némán, csak én érzem.
- Zavarok? – kérdem semleges arccal mégis kedvesen, mire megrázza fejét.
- Nem, dehogy – bezárom magam mögött az ajtót, és a korláthoz megyek. Neki háttal állva farzsebemből kicsúsztatom a dobozkát, kinyitva előveszem a gyújtót és egy szál cigarettát, majd rágyújtok. Egy szívás, és egy fél fokkal nyugodtabbnak érzem magam, de nem sokkal. A tudat, hogy itt van mögöttem, sokkal nagyobb hatással van rám, mint ez a kis nikotin.
Most hirtelen annyi gondolat rohamozott meg. Feltenném kérdéseimet, de visszafogom magam.
Újabbat szívok, majd lassan kifújom. A kíváncsiság is felemészt.
Habár itt van, de gondolkodni mégis tudok akkor is, ha puszta jelenlétével összekuszálja gondolataimat. Ha rákérdeznék, vajon mit felelne? Ha tudná mit érzek, vajon mit tenne? Nem tudom. De ha a legrosszabb esetet nézem, akkor többet lehet, hogy soha nem lennék vele egy műszakban. Ha optimistán nézem még ezt a dolgot is, akkor… csak úgy kell felfognom, hogy lassan elfelejtem. Mindenkinek jobb lesz így… ha ezt történik… de ha mégsem, akkor… vajon mi lehet más?
Bármennyire vágyik rá szívem, nem tudom elképzelni azt, hogy minden jól alakul. Hogy ő is olyasmi lehet, mint én. Lehetetlen.
Akkor talán mégis az lesz a legjobb megoldás, ha bevallom azt ami nyomaszt engem.
- Kérdezhetek valamit? – ujját a sor végére teszi, elnyomom a csikket, majd felnéz rám, és az utolsó füstöt is kifújom.
- Mondd… - még most is olyan semleges, hogy a hűvös levegőt is felülmúlja. Hátamat a korlátnak támasztom, és karba fonom kezeimet.
- Miért kerülsz? – látom szemein, hogy egy pillanatra ledöbben, de a nyugodt arca meg sem rezzen.
- Nem tudom, mire gondolsz – valamiért hasonlóra számítottam, bár reménykedtem abban, hogy egyenesebb lesz velem. De megértem… Lehet mégis csak véletlen volt? Nem baj, ha már egyszer elhatároztam magam, akkor befejezem, amit elkezdtem.
Felsóhajtok, majd lassan felé kezdek lépkedni, figyelmesen követ tekintetével.
- Ha a múltkori miatt, akkor sajnálom, de… túl akarok esni rajta, inkább bevallom és vállalom a következményeket.
- M-miről beszélsz Erick? – leülök mellé, még mindig karba font kezekkel. Arcomat felé fordítom, ő pedig a könyvjelzőt behelyezve csukja össze a könyvet.
- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – mélyen szép szemeibe nézve tartom fogva tekintetét, s halkan válaszol.
- Persze… - remélem hihetek a szavának. Újabb sóhaj, s csak egy pillanatra szakítom meg a szemkontaktust. Dübörög a mellkasom, izgatott vagyok, de már semmi nem tart vissza. Talán még egyszer sem volt ilyen, ami jobb is… Nem húzom tovább az időt.
- Meleg vagyok…
|
| Rauko | 2011. 02. 04. 14:21:25 | #11070 |
Karakter: dr. Brooke Gabe
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Másnap együtt vagyunk az éjszakás műszakban Erickkel. Változatlanul nem ringatom magam olyan tévképzetekbe, hogy esetleg a férfiakat szereti… vagy, esetleg biszex lenne. Lehetetlen. Az univerzum egyik alaptörvénye, hogy a helyes férfiak mindig a nőket szeretik.
Csak ront a helyzetemen a tény, hogy még jobban megtetszik, amikor tudatosul bennem a tény, hogy motorral jár dolgozni. Milyen férfias… szeretem az ilyen típust. Aki irányítani tud egy kapcsolatban, aki, ha kell, akkor kissé erőszakos, ha kell, akkor hihetetlenül gyengéd és finom.
Az is tény, hogy fogalmam sincs, miben reménykedem. Ugyanis én magam döntöttem el Alex után, hogy nem akarok komoly kapcsolatot. Alkalmira pedig most nem vágyom. Akkor miért érdekel ennyire Erick? Komolyabb érzelmeknek, ha lehetőség lenne rá, akkor sem adnánk teret, én legalábbis nem szívesen. De tekintve, hogy teljesen közömbös vagyok neki… így azt hiszem, a gond meg is van oldva.
***
Az esti vizit picit gyorsan telik, de Dr. Anderson, a főorvos hihetetlenül kedves, és hatalmas a szakmai tudása! Olyan dolgokat mond, olyanokra hívja fel a figyelmemet, ami nekem, ha eszembe is jutna, nem hiszem, hogy magamtól hasznosítani tudnám az ötletet! Azt hiszem, ha nem is leszek itt sokáig, akkor is megéri nekem, hiszen szakmailag rengeteget fejlődhetek, ha közel maradok Dr. Andersonhoz.
A vizit után még röviden konzultálok vele a szobámban pár furább esetről, és rákérdez, hogy mikor szeretnék itt átesni az első műtétemen. Azt mondtam, amit gondolok: amikor szükséges. Mosolyog, aztán elköszönöm. Én eldöntöm, hogy a papírmunkám után kiülök olvasni. Egyik betegen sem ehetett látni, hogy esetleg annyira rosszul lenne, de ha mégis valami baj van, akkor Erick és… azt hiszem Emily… Igen, így mutatkozott be a hölgy. Szóval, akkor Erick és Emily mindenképp szólni fognak, és a csipogóm is itt van.
Végül eltelik pár óra, mire mindennel végzek, amit az olvasás előtte terveztem. Nagyot nyújtózok, megigazítom a hajamban a gumit és felkapom a könyvemet. Kaffka Kastélyát olvasom jelenleg. Valahogy érdekes. Persze, mellette szakkönyveket is, de most inkább egy kis irodalomra vágyom.
A teraszhoz érve kinyitom az ajtót, és már ekkor látom, hogy áll kint valaki. Pár pillanattal később meg is szólal, ekkor jövök csak rá, hogy ki az.
- Brooke… - hallom meg Erick hangját. – Csak nem olvasni jöttél ki?
- Eltaláltad. És ahogy látom, te épp cigarettázol. Nem gondoltam volna – mondom neki, és megcsóválom a fejem. Neki pont tudnia kellene, hogy az ilyesmi mennyire káros… de gondolom, hogy mennyi stresszel járhat a munkája. Csak én a saját idegességemet nem cigarettába, hanem olvasásba ölöm. Kevésbé káros, esetleg egy szemüvegnyi pénzt kell majd ráköltenem pár év múlva, ha a túl sok olvasástól romlani kezd a szemem.
- Igaz, nem mondtam, persze nem is kérdezted. – Kedvesen válaszol, de pimaszul mosolyog. Milyen érdekes férfi…
- Hát igen… pár nap alatt nem ismerhetek meg mindenkit – jegyzem meg, és megunva, hogy a copfom csiklandozza a nyakam, hátra is dobom, a kiálló, rövidebb tincseket pedig a fülem mögé simítom. Közben, ha jól hallom, Erick elnyomja a csikket.
Ahogy mellém lép, helyesebben közvetlenül elém, valami megmozdul bennem… annyira szép férfi és én annyira örülök, hogy vele dolgozhatok. De azt hiszem, amit most tenni készülünk, több szempontból sem helyes. Akkor sem, ha ő mondjuk a fáradtság miatt engem szebbnek lát, mint amennyire kellene, hiszen egy heteroszexuális, ennyire helyes férfi részéről a legaljasabb, amit tehet egy homoszexuális férfival, az az, hogy hiú reményeket ébreszt benne, ahogy most ő teszi velem. Ujjai arcomra simulnak, és mintha éhes tekintettel meredne rám… de már nem hiszek az ilyesminek.
- Valóban nem ismer még – suttogja rekedtes hangon. Ez tényleg gonosz dolog tőle… Én pedig nem, hogy nehezen; egyáltalán nem vagyok hajlandó elhinni, hogy egy ilyen férfi, mint ő a saját neméhez vonzódik. – Jó olvasást, Dr. Gabe – köszön, és be is megy.
Én meg egyedül maradok a teraszon a csípős, korahajnali hideggel, Kaffkával és a kétségeimmel. Miért csinálta most ezt? Elhiszem, hogy fáradt… de őt akkor sem olyannak ismertem meg, mint az ilyen helyes, hetero férfiak többségét, akik elhitetik velem, hogy tetszem nekik, aztán a barátaikkal jót mulatnak rajtam, és az esetlenkedésemen. Ahh, nem szeretem az ilyet, de nem fogok szólni, csak távol maradok tőle. Igen. Ha nem adok neki esélyt, hogy közeledhessen, akkor semmi baj lesz.
Mondjuk… az megint kérdés, hogy ha így is van, akkor honnan tudná, hogy én meleg vagyok…? Gyanítom, hogy nem mondtam el senkinek. Esetleg akkor, ha a kórházból valaki ismer, vagy ismeri Alexet. Nem lepne meg, Alexnek rengeteg egészségügyis ismerőse van… és akkor, ha Erick már visszahallhatta.
Vagy… vagy tényleg vonzónak tart engem, és ő maga is homoszexuális, esetleg biszexuális. De nem. Nem hiszek már az ilyesmiben, és egyszerűbb, ha távolságot tartok vele szemben. Nem beszélek feleslegesen, nem mutatkozom vele, ha nem szükséges, és így megkímélem magamat.
Mikor legközelebb feleszmélek, már nagyon fázom. Lassan be kellene mennem, hideg a hajnal és nem kellene, hogy megfázítsam magam, és rögtön táppénzre menjek az első hetemen. El is döntöm, hogy bemegyek a szobámba, és megtámadom a dugi-forrócsoki készletemet. Van még néhány instant forrócsoki, tejem is van idebent. Bár azt hiszem, a nővérszoba hűtőjében hagytam, de semmi baj, majd beszaladok azért is, mikrósütő meg van a szobámban. Még Dr. Burton hagyta rám.
Belépek, és amikor megcsap a benti kellemes meleg, kicsit megremegek. Elsétálok a nővérpult előtt, de nincs itt Erick, csak Emily. Biztosan betegnél van.
Én egyenesen megcélzom a nővérszobát, előtte pedig szólok Emilynek, hogy a szobámban leszek, ha baj lenne. Ő mosolyogva bólint. Kicsit fáradtnak látszik szegény, de mindjárt vége a műszakunknak, és mehetünk haza. Otthon biztos kipihenheti magát valamennyire.
Belépek a nővérszobába, és micsoda „szerencse”, Erick is itt van.
- Befejezted az olvasást? - néz rám mosolyogva. Meg kell próbálnom közömbös, de nem bunkó lenni vele… válaszolnom kell.
- Igen - felelem az egyértelműt, és a hűtőhöz hajolok. Ahogy ellépek mellette, megcsap az illata, és picit elpirulok. Mennyire… mennyire vonzó férfi… De nem szabad tudomást vennem róla!
- Valami baj van? - kérdezi, és végig magamon érzem a tekintetét, ahogy neki háttal állva lehajolok, és kiveszem a dobozt. Felegyenesedek, helyre igazítom a hajam, és a vállam fölött hátrapillantok rá. Próbálok mosolyogni is…
- Nem tudom, miből gondolod - válaszolom és már lépek is el mellette. Mintha hozzám érne… azt hiszem, egy pillanatra éreztem az ujjait, ahogy végigsiklanak a karomon, de minden bizonnyal beképzelem. Miért akarna hozzám érni? - Ha szükség lenne rám, tudod, hol találsz meg - mondom neki kimérten, és távozok. Amíg ki nem lépek, érzem, hogy néz engem.
Az elkövetkezendő pár órát, ami még hátra van a rendelésből, a szobámban töltöm, mivel nincs semmi baj, reggel pedig, dolgunk végeztével, és a műszak átadása után már megyünk is haza. Emily és Erick hamarabb elmennek, én még direkt szöszmötölök egy kicsit, de így is, amikor kiérek a főbejáraton, ott áll Erick. Biztosan valaki másra vár, talán pont a barátnőjére, nem tudom, de kellemetlen lenne elmennem mellette. Legalábbis nem szeretnék. Most kell egy kis alvás, hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat.
De nem vagyok elég ügyes. Meglát, oda is int és mintha szólna is, de én kedvesen mosolyogva visszaintek, és megfordulok. Úgyis boltba kellett volna mennem, így kerülővel megyek, de legalább bevásárolok a hétre.
***
Természetesen a következő műszakban is együtt vagyunk beosztva. Sors… vagy nem is tudom. De nekem ez akkor is kellemetlen, mert az alvás is csak arra ébresztett rá, hogy Erick nagyon tetszik nekem, de esélyem sem lenne nála. Az a teraszos kis eset is csak a fáradtság miatt lehetett, semmi másért. Ezért is próbálom elkerülni. Nem bunkón, csak nem megyek a teraszra olvasni, ha a nővérekkel beszélgetünk és megjelenik, én minél előbb, de lehetőleg feltűnés nélkül próbálok lelépni. Ez a menekülés eltart így két napig, de akkor megint éjszakások vagyunk.
Már majdnem megnyugszom, hogy biztosan ő és a másik nővér elmentek pihenni, és úgy döntök, hogy kisunnyogok olvasni. Csak nincs akkora „szerencsém”, hogy megint találkozzak vele. Ahhoz képest, hogy szakmai dolgokban elkerülhetetlen, egyéb téren remekül menekülök előle, ezzel meg ugye magam elöl is.
Megcsinálom a szokásos forró csokimat, és elindulok kifelé, kezemben Kaffkával. Kint leülök, és belefeledkezek az olvasásba… egészen addig, amíg nem hallom, hogy valaki nyitja a teraszajtót…
|
| timcsiikee | 2011. 01. 19. 20:09:19 | #10629 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ Raukonak
Erick:
Mikor a nővérek is vége elcsendesülnek és a dolgukra mennek, az új doki felénk sétál, majd együtt búcsúzunk el Dr. Burton-tól.
- Ráér most? – pillantok le rá, majd meglepett tekintettel néz vissza, ami meghökkent.
- Ugye nem akar végig magázni, amíg itt dolgozom? – nos… ez még jobban meglepett, mint tekintete.
- Tekintve, hogy ön orvos, Mr. Gabe, nem tehetek mást. – válaszolok kedvesen.
- Dehogynem! Ha én kérem, tegezhet és hívhat a keresztnevemen – mondatát egy mosollyal zárja be, ami zavarba hoz, több szempontból is.
- Ha ragasz… ragaszkodsz hozzá, akkor legyen így – nehéz lesz rögtön így kezdeni, de ha Ő kéri, majd igyekszem.
- Minden bizonnyal fura lehet tegezni egy orvost. Nézd el nekem, kicsit fura fazon vagyok – azt meghiszem… belül még én is igazán mosolygok rajta.
- Nos… akkor körbevezetem az emeletünkön.
~*~
Mivel kedvesen megkér, hogy segítsek kipakolni holmijait a szobarészlegében, segítek neki, hisz szerencsére nincs olyan sok munka, és a többi nővér is elintézi. Ha mégsem, akkor majd rohannak utánam. Míg pakolunk próbálok beszélgetni vele, válaszol a kérdésekre, s habár először nehezemre esik tegezni, egyre jobban megy, csak gyakorolni kell. Fura, hogy rögtön ennyire közvetlen, de… legalább nem olyan, aki fiatalon, nagy arccal jön ide, és rögtön úgy gondolja magáról, hogy ő itt a mindenható. Volt már rá példa, nem is maradt itt sokáig.
A válaszaiból furcsa következtetéseket vonok le, mikor barátnőjéről vagy más hölgyekről kérdezem, csak annyit mond, a nők biztosan nem érdekelnék. De vajon melyik felére gondol? Hiszen szerintem egy ilyen helyes és jóra való kedves férfi, aki ráadásul orvos is, úgymond jó parti szokott lenni a lányok számára.
Igaz… az én szememmel nézve máshogyan szép, főleg amikor láttam kioldva haját, ahogy lágyan libbent feje után, szőke fürtjei lágyan simultak arca köré.
Megint elkalandoztam.
- Van kijelölt dohányzó helyiség? – kérdése rángat vissza a valóságba, és felvont szemöldökkel nézek fel rá.
- Persze… de meglepsz. Cigizel? – tényleg nem néztem volna ki belőle elsőre.
- Dehogy – kellemes csalódás fut végig testemen, és halkan sóhajtok egyet. - Csak szeretek néha szabad levegőn olvasni, és ha éjszakai műszakos leszek, akkor jó lesz kicsit levegőzni. – ezt már sokkal jobban el tudom képzelni neki, és… így is van.
- Igaz… nos, a teraszon van, arra – a folyosó ellenkező végén van, csak az irányába mutatok, de nem megyünk el addig. Eltéveszthetetlen.
Míg az esti vizit lefolyik, én az utolsó papírokat, és a holnapi zárójelentéseket készítem elő, hogy a nappalos nővérkéknek ne legyen vele sok gondjuk. A vizit vége felé én is csatlakozom, megfigyelem hogyan bánik pár beteggel, s nem kell csalódnom, szinte pont úgy, ahogyan elképzeltem. Kedves és aranyos minden emberrel, pedig nem is az ő betege, még egyik sem. Talán a jövő héttől már lesznek saját betegei, de a vizit alatt úgy kezeli őket, mintha mind sajátja lenne. Ha minden igaz, a beosztás szerint egyszerre leszünk éjszakások holnap. Akkor talán jobban is megfigyelhetem majd, s részletesebben is kinyomozhatom azon kijelentését, ami apró sejtetést sugallt számomra. Bár az is igaz, hogy… ha igaz a feltevésem, talán mégsem nekem kéne kideríteni elsőként, hanem valamelyik nővérkének, az hatásosabb mindenki felé.
Mikor végez, megáll a nővérpultnál, és elköszön.
- Nos, akkor azt hiszem, én elszaladok a kabátomért, és már megyek is.
- Jó éjt, Dr. Gabe – intek neki, majd távolodó alakja után sokáig nézek, s ezt csak akkor veszem észre, mikor eltűnik a folyosó végén. Vissza kell fognom magam, mert a végén túlságosan is feltűnő leszek mindenki számára.
~*~
Mikor másnap este megérkezem a kórház elé, lekapom sisakomat, szokott helyére láncolom ki motoromat, amikor számomra, már ismerős arccal találkozom, azaz az épület felé jön, és a bejárat felé halad.
- Dr. Gabe? – szólítom le, miközben ellépek járművemtől, sisakomat a szemebe fogva, táskámat a vállára dobva érem utol, miközben ő megtorpan. – Csak nem… busszal jársz be? – kérdem kissé furcsállón, ugyanakkor olyan hangnemben, hogy kicsit se sértsem meg, így mosolygok is hozzá.
- Jó estét, Erick. Nem dehogy, csak a közelben lakom, így inkább besétálok. Egészségesebb is, ennyi mozgás kell – jóízűen nevet halkan, csak kiszélesedik mosolyom, s ahogy végigmér… úgy érzem menten érintenem kéne arcát és…
Elég lesz az ábrándozásból…
Együtt megyünk be az épületbe, érdeklődik az én lakhelyemről, míg a lifttel az emeletre érünk.
Én az öltözőben veszem át a ruhámat, s mire épp kezdődik a műszak átadása, már ott vagyok a nővérpultnál. Az esti viziten végig ott vagyok a főorvos úr, és Dr. Gabe mellett, avagy mögött, és az ideiglenes kórlapokra írom fel javaslataikat, és utasításaikat. Főként Dr. Anderson beszél, komolyan kimérten a betegekkel, ugyanakkor tanító jelleggel néha fiatal dokink felé fordul, aki érdeklődve figyeli, s úgy néz ki, mintha inná minden szavát, ugyanakkor figyelmesen néz a betegekre is. Tegnap, mikor egyedül járta végig a betegeket, többet törődött a betegekkel, hosszabb is volt a vizit, mint most, de nem lep meg. Ilyenkor követni kell a nagyobb rangú orvost.
Kiosztjuk a vacsorát, átolvasom néhány újabb beteg kórlapját, akik ma reggel érkeztek. A gyógyszereket a mellettem lévő egyetlen nővérkével, Emilyvel osztom ki a kórtermeket újra végigjárva, megismerem jobban is az újabb betegeket, kik máris cserfesen kezdenek el mesélni.
Az éjszaka folyamán nem sok minden történik, páran nem tudnak aludni így sétálgatnak a folyosón, a legtöbb beteg súlyosan fekvő, így ha ketten is vagyunk, valakinek mindig kell lenni a pult mellett, hogy hallhassa a tompa, torz, halk csengő rezgését.
- Erick… megkérhetnélek valamire? – kissé aggódó, remegő hangon szólal meg, kedvesen fordulok felé.
- Persze, mondd nyugodtan.
- Nos. Tegnap este is én voltam az éjszakás, nappal a gyerekekkel foglalkoztam, így… - látom szemén mennyire karikás, s ha nem is tudom rendesen átérezni helyzetét, de megértem.
- Rendben. Ha szeretnél, a nővérszobában aludhatsz pár órát.
- Köszönöm – hálásan mosolyog, még szemei is csillognak.
- Csak pár percet kérek még, elszívok egy cigit, és jövök is.
- Persze, menj csak, azt megvárom. – leül a pult mögötti székre a kis telefon mellé, a monitoron kezd nézelődni valamit, majd ellépve tőle a folyosó vége felé megyek, ki a teraszra.
Nem túl nagy, de legalább van, néha, sőt gyakran a betegek is ide járnak ki, de éjszaka sokkal nyugodtabb. Van kint pár szék, de én inkább a korláthoz lépek, az éjszaka fényeit csodálom a város felé nézve, amikor halk nyekergés üti meg fülem, s azonnal az ajtó felé kapom tekintetem.
- Brooke… - mosolyodom el, s sziluettjén kívül szerencsére még az arcát is látom, és a kezében lévő könyvet. – Csak nem olvasni jöttél ki? – kérdem halkan, majd számhoz emelem a már félig elszívott szálat.
- Eltaláltad. És ahogy látom, de épp cigarettázol. Nem gondoltam volna – mosolyogva csóválja meg fejét, miközben gyorsan, újabbat szívok. Szívesen társalognék még itt vele… Sőt… de több szempontból is jobb, ha visszasietek. Az egyik, hogy Emily pihenni szeretne, a másik hogy nem tudom, mit tennék, ha elkapna a hév.
- Igaz, nem mondtam, persze nem is kérdezted – válaszolom egy mosollyal viszonozva, mintha csak szócsatát vívnék vele. Pedig nem állt szándékomban, de valahogy… ezt váltja ki most belőlem.
- Hát igen… pár nap alatt nem ismerhetek meg mindenkit – előre lógó laza copfját egy könnyed mozdulattal sepri hátra, ujjaival kecsesen érintve fülét, mikor mindet oda hajtja.
Kifújom az utolsó füstöt is, a csikket elnyomom, majd beleteszem a kiakasztott hamusba, és felé lépek. Pontosan előtte állok meg, s úgy néz fel rám, mintha várna valamit. A halvány fények, mintha csak meghitt világításként siklanának arcára, szeme szinte ragyog ebben a homályban, s mellkasomban megdobban szívem. Sokkal szebb így közelről figyelve.
Kezem magától mozdul, akaratlanul is arcára simítom ujjaimat, és mélyen nézek szemébe. Túl… túlontúl vonz ez a közelség, nem lesz szó.
- Valóban nem ismer még – búgom lágyan, bizseregnek az ujjaim, a bőröm, s még a leheletem is felforrósodik, de mielőtt bármit is tennék, inkább eleresztem, egy hosszú pillanatra lehunyom szemem, majd ellépek mellőle. Jobb lesz, ha megyek. – Jó olvasást, Dr. Gabe – mondom még halkan utoljára, majd kinyitom az ajtót, belépek, s ahogy bezárul mögöttem mély, reszketeg sóhajjal húzom meg lépteimet. Elment az eszem… Ha felhozná később a témát, valahogyan biztosan kimagyarázom majd magam. Muszáj lesz.
- Emily, menj nyugodtan pihenni, már itt vagyok – szólok rá, mikor már a pulthoz érek, s van egy olyan érzésem, hogy ha még pár percet késtem volna, már itt durmolna a széken. Szegény nő.
- Még egyszer nagyon köszönöm Erick, majd valahogy meghálálom.
- Ugyan… menj csak – noszogatom tovább, majd hátra megy a szobába és magamra hagy, a pult mögé „bújva” merülök el a számítógépben, s hogy unalmam elűzzem, orvosi cikkeket bújok két csörgés között.
|
| Rauko | 2011. 01. 13. 11:33:38 | #10463 |
Karakter: dr. Brooke Gabe
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Tisztelt Mr. Gabe!
Ezúton szeretném tájékoztatni, hogy a tulajdonosi gyűlés döntött, amíg ön a kényszerszabadságát töltötte. Döntésünk értelmében kórházunk nem kíván tovább igényt tartani munkájára. Tekintettel azonban arra, hogy milyen fontos kutatási eredményekhez segítette intézményünket, felajánljuk önnek a közös megegyezés alapján történő elbocsátást.
Az okot minden bizonnyal ön is tudja, és tökéletesen tisztában van vele. A Scott Wald-al történtek után nem engedhetjük meg magunknak, hogy érzelmileg ennyire instabil férfit alkalmazzunk, aki nemi identitását sem tudja az épületen kívül hagyni.
Kimagasló szakmai tehetségre való tekintettel ezen privát levél mellé csatolok egy ajánló levelet is.
Maradok tisztelettel: …
Mr. Burton rám néz, kicsit letolja a szemüvegét, és nemlegesen int a fejével. A levelet visszacsúsztatja elém az asztallapon. Egy pillanatra elmerülök a keze nézegetésében. Ilyen korban nekem is ilyen szép és kecses ujjaim lesznek?
- Brooke - köhint egyet. - Ugye hívhatlak így?
- Természetesen! De én mindenképp maradnék a Mr. Burton-nél - mosolygok rá kedvesen, mire ő is elmosolyodik.
- Sejtettem. - Arca egy pillanat alatt válik komorrá. - Ki volt ez a Scott Wald? - A név hallatára én is komollyá válok, és tárgyilagos próbálok maradni… bár nagyon nehéz.
- Egy húsz éves fiú volt. Eddig ismeretlen szívelégtelenségben szenvedett. Megpróbáltam megmenteni, de ehhez szükség lett volna egy belgyógyász és egy ideggyógyász segítségére, mert nagyon kényes területen kellett megbolygatnom. Viszont az engedélyt nem kaptam meg. - Felsóhajtok. - A többit sejti, igaz?
- Természetesen igen. Tekintve, hogy tényleg homoszexuális vagy, Brooke, nekem is azt kell feltételeznem, amit neki - mutat a levélre. - Beleszerettél a fiúba, azért küldted el a kedves főorvos urat egy melegebb és távoli éghajlatra…
- Nos, azt a mai napig határozottan tagadom, hogy beleszerettem Scottba. Az azonban tény, hogy ha nem ott és olyan körülmények között találkozom vele, akkor ez minden bizonnyal megtörtént volna.
- Értem. - Elgondolkozva áll fel, és a szekrényéhez lépve folytatja a pakolást, amit akkor kezdett, mikor bejöttem. - Én nyugdíjas leszek, Brooke. Kertészkedni fogok, és vidámparkba viszem az unokáimat - mosolyodik el. - Viszont bízom abban, hogy nem adom a helyem rossz embernek, és hála neked, a szakmai tekintélyem mit sem veszít fényéből - néz rám kicsit cinikusan. Felnevet, ahogy én is. Kollégák között köztudott tény, hogy én ugyanolyan vagyok, mint Mr. Burton évekkel ezelőtt. - Gyere. Elkísérsz a délutáni vizitre, hiszen az igazgatónál már voltál, ugye? - Bólintok. - Tökéletes. Vedd fel a köpenyt, induljunk.
***
- Aztán, amikor Mrs. Clark felpattant, hogy jól van, elnevettük magunkat, és hazaengedtük őket - fejezi be a mesélést, mikor a nővérpulthoz érünk, én pedig kíváncsian pillantok körbe. Az első dolog, amin megakad a szemem, egy kifejezetten helyes, de nálam minden bizonnyal idősebb férfi. Férfias testalkatú, láthatóan izmos és magas. A haja szőkésbarna, selymes, látszik, hogy nem hanyagolja el. Amikor felnéz, egy pillanatra tökéletesen belefeledkezem a két élénk kék gyémántba, amit a szemében látok. Próbálom összeszedni magam, és nem mutatni, hogy mi is történt, de akaratlanul is neki mutatkozom be először, pedig már állnak mellettünk mások is.
Erick… milyen szép név. Emlékszem a mesére még gyerekkoromból, amiben a hableány beleszeret egy Erick nevű hercegbe, de a közös élethez millió akadályon át vezet az út. Én egyelőre azt is kilátástalannak vélem, hogy egy ilyen eszméletlenül helyes férfi bármit is megláthat egy olyan semmilyen, átlagos doktorban, mint én. Ám ha meglátna is lényegtelen lenne. Alkalmi kapcsolatra nem vágyom, komolyra még kevésbé.
Mindenki bemutatkozik, próbálok mindenkivel váltani pár szót, aztán, amikor a nővéráradat elvonul lepedőt cserélni, vacsorát és gyógyszereket előkészíteni, felsóhajtva támaszkodom a pultra. Még a hajamból is ki akar csúszni a gumi… hátranyúlok, én húzom ki végül, és megrázom a fejem, beletúrok hosszú hajamba, majd újra összefogom, ezúttal szorosabbra. Amikor felpillantok, meglepetten látom, hogy Mr. Burton és Erick is engem néz. Az előbb még beszélgettek.
- Mindig csodáltam a hajad, Brooke - nevet fel Mr. Burton, mire én is elmosolyodok. Erick furcsa szemekkel méreget, de ezt betudom az újdonság varázsának. Az ilyen pasik mindig a nőket szeretik… ez tényszerű. Ő is hetero. - Nos, fiatalok, én távozom - teszi a kezét Erick vállára. - Számítok rád, fiam, és ha bármi történik, tudod a címemet is - kacsint rám.
- Ne aggódjon, nem fogom zavarni a vidámparkozásban és a kertészkedésben - vigyorgok rá, mire felnevet.
- Vigyázzon magára, doktor úr - búcsúzik tőle Erick is.
Amikor Mr. Burton már a lift felé sétál, az ápoló rám néz.
- Ráér most? - kérdezi tőlem, mire kikerekednek a szemeim.
- Ugye nem akar végig magázni, amíg itt dolgozom? - kérdezek rá meglepve, és ő hasonló érzésekkel színezett arccal néz engem.
- Tekintve, hogy ön orvos, Mr. Gabe, nem tehetek mást.
- Dehogynem! Ha én kérem, tegezhet és hívhat a keresztnevemen - mosolygok rá kedvesen, és kicsit oldalra döntöm a fejem.
- Ha ragasz… ragaszkodsz hozzá, akkor legyen így - mondja ki végül, mire elnevetem magam.
- Minden bizonnyal fura lehet tegezni egy orvost. Nézd el nekem, kicsit fura fazon vagyok - jegyzem meg, és talán picit bele is pirulok az önostorozásba.
- Nos… akkor körbevezetem az emeletünkön. - Szokatlan modor ez egy pasitól, de talán csak én képzelek többet egy szimpla fáradtságba, és nincs baja velem. De tény, hogy nagyon szeretette Mr. Burtont, ahogy itt mindenki. Nehéz lesz jóban lennem mindenkivel, ha elkezdik őt keresni bennem.
***
Végigmutatott mindent. A betegek szobáját is körbejártuk újra, bemutatkoztam néhányuknak, akiket frissen hoztak be, de a szinten már inkább csak Mr. Burton még bent levő páciensei vannak. Megmutatta, hogy a nővérszobában melyik székre ne üljek rá, mert az csak a pakolós és egyébként szálkás az ülőke és minden bizonnyal engem is megszúrna, mint előttem annyi embert már. Nevettünk, sokat. Megkértem, hogy jöjjön be és segítsen nekem kipakolni, ő pedig engedelmesen jött is. Kitettünk pár könyvet, amit ma hoztam be, néhány rajzot, amit még máshol kaptam fiatalabb betegektől, és az asztalra a laptopomat, meg anyu és apu vörös keretes esküvői képét.
- A kedvesedről nem is teszel ki képet? - kérdezi, miközben egy vaskos lexikont tesz fel a polcra.
- Ha lenne olyanom, minden bizonnyal kitenném a képét - válaszolom kimérten, de mosolyogva.
- Létezik, hogy egy ilyen helyes férfi, mint te nem kell a nőknek? - kérdezi felnevetve.
- A nőknek semmiképp - szögezem le azonnal, mire rám néz, kicsit meglepődik, de nem firtatja tovább a témát, viszont, miközben pakolja a könyveimet lehetőségem nyílik megfigyelni szép, izmos hátát is, és arra gondolni, hogy milyen kellemes lenne az ujjaimmal finoman karmolni, miközben… hah.
Pár perc múlva rá nézek.
- Van kijelölt dohányzó helyiség?
- Persze… de meglepsz. Cigizel? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Dehogy - kacagok fel jókedvűen. - Csak szeretek néha szabad levegőn olvasni, és ha éjszakai műszakos leszek, akkor jó lesz kicsit levegőzni.
- Igaz… nos, a teraszon van, arra - mutat a folyosó végére, és elindulunk. Most nem megyünk ki, hiszen lassan aktuális az utolsó vizit is.
Mikor az utolsó beteget is megnéztük Erick-el, rá nézek.
- Nos, akkor azt hiszem, én elszaladok a kabátomért, és már megyek is.
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 01. 14. 21:06:29
|
| timcsiikee | 2011. 01. 11. 16:02:54 | #10417 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ Raukonak
Erick:
Reggel ötkor csipog az órám, lendülettel csapnék rá az ébresztőre, ha nem állítanám meg utolsó pillanatban a kezemet, így csak ujjamat használom. Újabb műszak.
Ma fogjuk búcsúztatni Burton dokit, amit sajnálok, de már ráfér a nyugdíj. Az elmúlt egy évben sosem volt jobb dolga, hogy azt kérdezgesse, merre van a menyasszonyom… de persze mindenki viccnek fogta fel.
Felülök az ágyon, az ajtó felé nézek, majd nagyot sóhajtok egy ásítás helyett. Nem vagyok fáradt, csupán csak testem nem képes mindig átállni a korai kelésre, és kell pár perc, míg helyrerázódom.
Fújtatva túrok bele hajamba, majd végre az órára pillantok. Még csak öt perc telt el.
Kimászom az ágyból, egy egyszerű igazítással teszem helyére a paplant, majd lusta léptekkel állok be a zuhany alá. Egy jó kávé, valami reggeli, és mielőtt még motorra ülnék, egy szál cigi, ami délig kitart.
Tegnap este majdnem azzal a szaklappal aludtam el, ami még a kanapénál a kezemben volt. Amikor észrevettem, hogy a hozzánk érkező új doki nyilatkozik benne, muszáj voltam elolvasni, főleg, hogy amúgy is mindent elolvasok. Már csak egy dolog hiányzott… egy kép róla.
~*~
Háromnegyed hatkor már a sisakot kapom le, leláncolom a korláthoz, majd táskámat a vállamra csapva lépek be.
- Jó reggelt Phil – intek a portásnak, aki csak visszamosolyog, majd visszabújik az újságjába. Minden zökkenőmentesen zajlik, ahogy mindig. Hat előtt öt perccel már átöltözve érek fel az én szintemre, majd körülbelül negyed óra alatt átesünk a műszak átadásán.
Míg a két legfiatalabbak kicseréli mindenhol az ágyneműket, addig elintézek pár papírmunkát, plusz rejtegetem az „apró” meglepetést.
Már messziről meghallom a doki hangját, el is mosolyodom rajta, és mielőtt a nővérpulthoz érve, végigjárja a szobákat, és elköszön utolsó betegeitől, akik ma fognak távozni a kórházból. Épp a zárójelentésüket írom.
Már az összes kollega tűkön ül, páran végigkísérik kórteremjárása során, míg végül elér ide, és pont előttem áll meg, én csak rámosolygok.
- Igazán hiányozni fognak – vastag keretes szemüvegét leveszi és nyakába akasztja, szemében látom a meghatottságot, de ezt még csak fokozni szeretnénk.
- Mindenki nevében szeretném ezt átadni, főleg azok nevében, akik nincsenek itt. – előveszek a pult alól egy nagy ajándékcsomagot, amiben van minden féle. Persze feltör a nevetés, amikor a doki is észreveszi a kis doboz Viagrát, ami ugye csak a jókedv végett lett beletéve.
- Bolondok maguk – nevet még egy kicsit, míg letöröl egy láthatatlan könnycseppet. – Köszönöm, majd este elviszem. Higgyék el, fogok még látogatóba is jönni.
- Meg ne próbálja – vágom rá szigorúan, majd megenyhül arcom – csak akkor jöhet, ha nem betegként – mindenki helyesel, a doki csak mosolyog.
- Drága doktorúr, nem tudja, hogy az új orvosunk mikor ér be? – kérdezi valaki a hátam mögül, mire kicsit komolyabb arcot vág.
- Ma délután jön majd be, és első dolgom lesz ide elvezetni – a mondat végére újabb mosoly, majd végre elköszön, hisz tudom jól, milyen sok adminisztrációja van még hátra, ráadásul elég sokan fognak ma még elbúcsúzni tőle.
Micsoda véletlen… pont az én műszakomban érkezik az új doki.
Egy órával később már a gyógyszeres tálcás kocsival haladok végig a folyosón, két nővérke kíséretében. Míg ők a nagyobb kórtermeket intézik el, addig én az egy vagy két személyes szobákat.
Elérem az egyik jól ismert szobát, majd halkan nyitok be, de erőteljesen szólalok meg.
- Jó reggelt Gledis. – hangomra azonnal felfigyel, kinéz az újság mögül, és szélesen mosolyodik el.
- Jaj, Erick kedveském, de jó, hogy újra látom – kedves asszony.
- Mondtam, hogy ma én jövök ugye? – felemelem a gyógyszeres lapot, és nevét megkeresve az egyik kék dobozkán veszem ki gyógyszereit.
- Képzelje el… tegnap reggel a kis Monica olyan rosszul adta be a vérhígítót… egy lila folt van még most is a combomon.
- Majd legközelebb megmutatom neki, hogy hogyan kell – beadom neki a másik lábába, majd megnézem az ágy végén lévő lapját is, összeegyeztetem a füzetben lévővel, és végül lázat mérek. – Úgy látom, nemsokára mehet haza – biztatom mosolyogva, mire csak összefont ujjakkal néz fel rám, próbál felülni, de most még segítek neki.
- Mondja csak szereti a csokoládét? – hihetetlen, mennyire hajthatatlanok az ilyen hölgyek.
- Köszönöm, nem vagyok édesszájú – utasítom vissza szelíden, majd elköszönök tőle.
- Akkor majd legközelebb – csak bólintok, majd haladok tovább az utolsó két kórterembe.
~*~
Már az ebéd is lefolyt zökkenőmentesen, a nővér szobában javában megy a trécselés az új dokiról, akiről persze még nem hallottak. Emily jön oda hozzám, hisz még mindig papírokat és aktákat figyelek és rendezek, majd hogy a többiek is figyeljenek, úgy kérdez.
- Te tudsz már valamit az új dokiról? – sejtelmes mosoly, majd még sejtelmesebb tekintet.
- Persze – mindenki azonnal az ajtóba gyűlik, mintha valami világrengető érdekességet készülnék mondani. – Csak annyit, hogy már nem először írt az orvosok szaklapjába cikket.
Mindenki elcsodálkozik, de a kérdésre, hogy tudom-e hogyan néz ki, már nem tudok válaszolni.
A délutáni vizit ideje lassan eljön, amikor csendes társalgás hangja egyre csak közeledik, és ahogy felnézek a füzetemből, meglátom Burton dokit, és mellette…
Ki ez a fiú?
Orvosi köpeny van rajta, és… az nem lehet, hogy ő lesz az új doktorunk, annyira fiatal, és… szép. Biztos, hogy nem csak egy tréfa akar lenni? Először a doki befejezi mondatát a mesélésben, mindenki idecsődül, aki észreveszi őket, de én csak a pult mögött állok még mindig, ledöbbenve. Lehetetlen.
Felém fordulnak végre, majd a doki elsőként nekem mutatja be. Aranybarna tekintet tapad rám.
- Jó napot, a nevem dr. Brooke Gabe, örvendek – édes mosoly, kíváncsi és annál lelkesebb szemek. És ez a hang… elgyengülten nyújtom felé én is kezem, karcsú ujjai finoman simulnak tenyerembe, ami bizseregni kezd érintése nyomán.
- Erick Dwane – csak ennyit tudok kinyögni, hisz még a hatása alatt vagyok. Nem sokáig nézhetem a szép arcot, mert a sok kíváncsi és lelkes nővér, nagy csillogó szemekkel támadja le, hogy ők is köszönjenek neki, és megismerjék. Burton doki pár szóval, egy nagyon rövid mondattal mutatja be, majd mellém lép, a pult másik oldalán.
- Ne ítéljen első látása, Erick – hallom suttogó hangját, és fejem picit megrázva az első kábulatból figyelek rá. – Nálam tanult az egyik gyakorlaton még anno az egyetemen, és kiváló tehetség.
- Ha maga mondja doki, elhiszem – mosolygok rá, mire ő is visszavesz komoly arcából.
- Ennek örülök. Akkor most már végleg elbúcsúzom, kérem, mutassa majd neki végig ennek a szintnek minden részét – kezét nyújtja felém, hosszú erős kézrázással köszön el, majd távozik.
Hihetetlen…
Visszavezetem tekintetem az újoncra, akit még mindig pár nővér tart „sakkban”.
Vajon hány éves lehet?
|
|
