|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Rauko | 2011. 06. 15. 16:06:30 | #14259 |
Karakter: dr. Brooke Gabe
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Viszonozza a vallomásomat, majd tovább tágít, de enm addig, mint várnám. Kihúzza belőlem az ujjait, az ölébe kap, majd rám néz.
- Merre van a háló? - kérdezi, és nekem eszembe jut, hogy pont ezt szerettem volna... a hálóban, a saját ágyamban együtt lenni vele.
Ahogy beérünk csókolgat, simogat és kényeztet és előre tudom, fantasztikus lesz vele minden pillanat. Ahol csak megérint, lángol a testem, minden ponton bizsergek, olyanokon is, amikről nem is tudtam, hogy tudnak... épp ez a szép benne. Ez a sok új dolog.
Amikor rákérdez, hogy merre van a síkosító, nem merem neki elmondani a teljes igazságot, hogy előszeretettel szoktam magammal játszani, csak a vibrátoromat nem ott tartom, ahol a síkosítót és az övszert, de utóbbit nem húzza fel. Nem is zavar, bízom benne, hiszen szeretem, viszont a kis játékaim szerintem meg fogják lepni. Tervezek neki izgalmakat, amíg Párizsban leszek, és annak tekintetében, hogy most megtörténik, különösen szükségét érzem, hogy ébren tartsam a vágyát irántam.
Ahogy újra elkezd felkészíteni, megremegek. Ez ennyire jó? Kényeztet, simogat és végül el is élvezek, de mintha nem bánná...
Majd, amikor megérzem férfiasságát a fenekemnél, kicsit megremegek. De bízom benne... bíznom kell benne.
Olyan finom, törődő, mégis kemény és férfias. Ha lehetséges lenne, elolvadnék a karjai között azt hiszem. Mindennél jobban szeretem őt. Mindenkinél többet ér nekem és érte akármit fel tudnék adni. A munkámat, a karrieremet, a presztízsemet, akármit, csak vele lehessek.
Könnyes szemekkel fújom arcom vállába, ahogy magamhoz húzom.
- Fáj? - kérdezi suttogva, remegő hangon.
- Annyirah feszít - sóhajtok vissza akadozva. - De ne hagyd abba - kérem halkan, és aprót mozdítok a csípőmön. Hátradönti a fejét és felsóhajt, amiből azt szűröm le, hogy ezt élvezi, ezért így folytatom tovább a játékot, és néha összeszorítom az izmaimat odalent, néha mozgatom én is a csípőmet, segítve neki.
Alkalomadtán rám pillant, a tekintete ködös, mégis hihetetlenül vonzó és erotikus, ettől el tudnék élvezni újra!
Aztán hirtelen, valahogy úgy sikerül löknie egyet, hogy eltalál egy pontot a testemben, aminek az érintésére felsikkantok és érzem, ahogy majdnem el is élveztem.
- Mih... mih volt ez? - kérdezem tőle izgatottan és mocorogni kezdek, hátha újra eltalálja.
- Jó volt? - kérdez vissza, és megint lök, és megint eltalálja, én meg megint hangosan nyögök fel.
- Mégh... ott jó! - szólítom fel, és szemeimben már az élvezettől szöknek könnyek. Ennyire jó azt hiszem, sosem volt! Mennyei!
Nem lep meg, hogy az ágyékomhoz sem kell érnie egyikünknek sem, és percekkel később elmegyek. Annyira direkt ingereket okozott ott az a pont, hogy leírhatatlan. Mintha belülről izgatta volna valaki a férfiasságomat...
Hangosan szuszogva próbálom rendezni levegővételeimet, amit ő türelmesen meg is vár, majd a szemembe néz, kapok egy csókot, kicsit elhajol tőlem, megtámaszkodik és gyorsabb tempót diktál. Tudom, ezt most miatta van, hogy ő is elélvezessen, ezért simogatom a testét, a mellbimbóit, amennyire elérem még csókolgatom is, összeszorítom az izmaimat, hiszen én már kétszer... ő meg még egyszer sem.
Aztán pár perc múlva érzem, ahogy megremeg a teste, így nyugton maradva várom, hogy neki is jó legyen, és amikor végez, magamhoz ölelem, és csókolgatom a nyakát.
- Köszönöm - suttogom halkan, mire megtámaszkodik a karján, rám mosolyog, kihúzódik belőlem, majd mellém fekszik, és megölel.
- Én köszönöm - feleli. - De mire értetted, hogy csak az utazás után akartad elmondani? - kérdezi a hajam simogatva.
- Hát tudod - sóhajtok fel. - Tíz nap az nagyon hosszú idő, pláne, ha nem lehetek veled, és alig tudunk majd beszélni is. Ezért úgy gondoltam, hogy ha ezen túl leszek, egy darabig úgysem forog megint rám a kör és nem kell nekem utazni, hanem mást küldenek majd, szóval több időm lenne rád, a kapcsolatunkra. De ha előtte elmondom, hogy mennyire szeretlek és túlesünk az elsőn, akkor nem tíz napnak, hanem tíz évnek fog tűnni az egész - mondom, de mielőtt rosszul értelmezné, mert hát elég furán fogalmaztam, hozzá is teszem. - De félre ne értsd, szeretlek és nem bántam meg semmit - fúrom arcom nyakába. - Csak így még nehezebb lesz nélküled - sóhajtom, mire érzem, hogy szorosabban ölel.
- Akkor valamennyire megnyugodtam - fújja ki a levegőt. - Bár ez jogos, de majd megpróbálunk úgy egyeztetni, hogy mindkettőnknek jó legyen - mondja és hallom a hangján, hogy mosolyog. - Mikor utazol?
- Holnap - felelem. - Este fog indulni a gépem, de az időeltolódás miatt bele vagyok zavarodva a dologba - vallom be elpirulva, mire kuncogva csókol a hajamba.
- És a konferencia menetrendje megvan már? - kérdezi.
- Ahamm, de most lusta vagyok felkelni - vackolom magam még közelebb. - De azt el tudom így is mondani, hogy naponta reggel lesznek előadások, nekem is tartanom kell majd egyet az ötödik napon. Lesz pár kirándulás, meg ilyenek, de azokra jeleztem, hogy nem akarok menni. Majd összeegyeztetjük a beosztásoddal, és akkor a szabadidőnkben tudunk majd beszélni mindig.
- Miért nem akarsz menni a kirándulásokra? - kérdezi meglepett hangon. Felsóhajtok, és kicsit eltolom magam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Tudom, hogy vörös vagyok, ő viszont érdeklődve figyel, így azt hiszem, elmondom. Biztosan nem nevet majd ki...
- Tudom, butaságnak fogod tartani, de most, hogy vagy nekem, és kapcsolatban élünk, nem akarok idegen országba menni nélküled. De ha muszáj, mint például most is, akkor már nem nézek meg inkább semmit, és majd egyszer visszamegyek és veled megnézem - mosolygok rá. Meglepve néz rám, majd mosolyogva ölel újra.
- Szeretlek - sóhajtom még, és érzem, ahogy lassan elnyom az álom. Még hallom, ahogy válaszol, de már csak vagyok, és perceken belül mélyen alszom is.
***
Reggel időben kelek, ő még mindig mellettem szuszog. Az a baj, hogy hatkor indul a gép, fél ötre kint kell lennem a reptéren, és még össze kell pakolnom, így nem lehetek vele túl sokat, de az még belefér, hogy csináljak neki reggelit.
Mirelit sütit szedek ki a fagyasztóból, és beteszem a sütőbe, az tökéletes lesz reggelinek: akár a friss péksütemény. Hozzá egy kicsi tej vagy kakaó, amihez majd kedve lesz, és ha ráér, akkor... bár nem tudom, hogy milyen műszakba megy, de akár a reptérre is kikísérhetne.
|
| timcsiikee | 2011. 05. 30. 10:57:50 | #13962 |
 Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ Rauciccemnek
Erick:
- Én… - elgondolkodik, kissé megugrik szívem, hogy talán nem jól tettem. Letámadtam… túl hamar akartam… Nem vagyok normális. Ha emiatt fogom elveszteni… Nem tudom mit csinálok. - De legyél nagyon finom – súgja végül, és valahogy minden teher leszáll vállaimról, szívemről szikla gördül le. Kérned sem kellett volna.
- Brooke – most már teljesen megkönnyebbülve sóhajtom nevét.
- Én is szeretlek – mosolya mindent elárul. - Bár nem akartam az út előtt kimondani, de szeretlek… – vajon… miért nem? Talán nem volt még biztos benne, és úgy érezte, hogy egy kis szünettel át kell gondolnia? Ha így van valóban kétes érzések gyötörnek. Örüljek ennek vagy sem? De szavai, érintése, illata elfeledtetik velem ezeket a gondolatokat, s csak testének rezdüléseire reagálok igazán.
Csókolom és simítom, ajkait, bőrét, minden érzékeny porcikáját. Viszont a csókból gyenge remegése késztet arra, hogy elhajoljak tőle. Fényes az arca.
- Brooke, te sírsz? – kezdem azt érezni nem értek igazán mégsem a kapcsolatokhoz.
- Csak boldog vagyok –elmosolyodom, s folytatom puha kényeztetését. Finoman csúsztatom le a feleslegessé váló ruhadarabokat, szemeim csillognak, ahogy meglátom tökéletes alakját.
- Szebb vagy, mint elképzeltem – sóváran cirógatom, néha aprókat rándul meg teste, felsóhajt, s ez még vonzóbbá teszi számomra. Olyan erotikus, ugyanakkor bájos, képtelenség nem szeretni.
- Erick – hangja édes dallam füleimnek, csilingelő buja nyögés, mely nevemet foglalja magába. Ajkait csókolom majd lassan, arcán keresztül haladva érem el fültövét, nyakát, kulcscsontját, mellkasát, s a legérzékenyebb pontokat. Finom, és végtelenül gyönyörködtető. Az íze, a hangja, a látvány, ahogy kipirult arccal ficánkol alattam.
Felállok, s őt is magam után vonom, eltűntetem az utolsó felesleges ruhaanyagot, így végigmérhetem egész testét teljes valójában. Gyönyörű… százszor szebb mint a képzeleteimben eddig. Ha tudná…
Karcsú ujjait markomba fogom finoman, magamhoz húzom, s vágyainkra terelem kezét. Ösztönösen, finoman masszírozni kezdi, Tovább folytatom kényeztetését, miközben én is élvezem tevékeny kis ujjacskáit.
Egyik kezem fenekére simul, finoman markolom meg a marokba illő formás testrészt. Pont ide találták ki, pont nekem. Egyik majd másik ujjam becsúszik partjai közé, s lassú, óvatos mozdulatokkal kezdem tágítani. Annyira szűk és forró, hogy úgy érzem mindjárt leégnek ujjaim. Először szorít, de ahogy csókolgatom lassan ellazul.
- Szeretlek – sóhajtja reszkető hangon, s csípőjét ringatni kezdi.
Szabad kezemmel álla alá nyúlok, felterelem magamhoz tekintetét.
- Én is téged – válaszolom mosolyogva – szeretlek – susogom ajkaira, majd puha csókkal csábítom el, egy pillanatra lassan mélyebbre tolom benne ujjamat, s számba nyög úgy, hogy ajkaim beleremegnek.
Kihúzom ujjaimat, megkönnyebbült ugyanakkor sóvár sóhajjal ernyed el teste, mintha eddig megfeszült volna. Kezeit nyaka köré terelem, derekát körbeölelem, fenekébe belemarkolok két oldalt, majd felrántom, ölembe, azonnal, ösztönösen csavarja derekam köré lábacskáit. Így homlokunk pont egy magasságban van, egymásnak is döntöm őket, s mélyen szemeibe nézve, mosolyogva szólalok meg.
- Merre van a háló? – duruzsolom halkan, s piros pofival int az irányba, újra megcsókolva haladok a mondott irányba. Kinyitom az ajtót, de a lámpát nem kapcsolom fel, csak félig hajtom be az ajtót, hogy egy kis gyenge világosság szűrődjön be a résen, majd finoman az ágyra fektetem, és felé támaszkodom. Pár hosszú pillanatig mélyen nézek szemébe, majd egy újabb mosollyal arcát csókolgatom, megint nyakát, s puhán fülébe duruzsolok.
- Szeretem ezt a szerelmes arckifejezésed – érzékien megcsócsálom fülcimpáját, felsóhajt, s szorosan ölelve magához feszül meg teste.
- Erick – már ez is apró gyönyör, ha így hallhatom szájából nevemet. Nyakának puha bőrén ível végig nyelvem, belecsókolok a puha hajlatba, tenyeremmel testét barangolom be. Hajamba túr bizsereg fejbőröm minden érintésétől, ágyékom már sóváran lüktet, de visszatartom magam. Érte mindent.
Köldökébe belenyalok, finoman megharapdálom oldalát, kicsit felkuncog a csiklandozó érzéstől, de újabb kéjes sóhajt hallat, ahogy csókjaimmal elérem ágyékát.
Nyelvemet végigfuttatom rajta, már forrón feszül alhasának, s megrezzen, amikor finoman érintem meg. Olyan érzékeny, s annyira szép. Felemelem s finoman ajkaim közé veszem, néha fel-felnézek arcára, s gyönyörködöm a buja kifejezésekben. Élvezi, s ez büszkeséggel tölt el, hogy én láthatom ezt a meseszép arcát. Senki más.
Az enyém.
Elhajolok tőle, újabb csalódott sóhaj, s lassan kinyitja szemeit, ekkor már hasának támasztom óvatosan államat, hogy őt figyeljem. Kérdőn pislog rám.
- Van síkosítód? – kérdezem halkan duruzsolva, ha lehetséges arca még pirosabbá válik, majd szemeit lesütve fejével biccent az éjjeli szekrény felé. Milyen ártatlan… Ugyanakkor feltüzel az érzés, hogy ha elképzelem… hogy talán… magának…
Bele sem merek gondolni, mert a végén idő előtt teljesítem saját örömömet, ami nem lenne a legjobb benyomás…
Széles mosollyal nyúlok a kis fiók felé, pár papír alatt megtalálom azonnal, a szinte még teljesen tele lévő tégelyt. Nyomok kicsit ujjamra.
Féltem attól, hogy talán nem lesz nála, így jobb lett volna nálunk az első, de egy felnőtt férfiról van szó… bíztam benne… ráadásul kínos lett volna, ha én hozok.
Száraz kezemmel széjjelebb cirógatom lábait, hogy nagyobb terpeszben feküdjön alattam, orrát kicsit megpiszézem majd egy lassú de szenvedélyes csókkal nyugtatom meg és tüzelem fel, közben két ujjammal óvatosan ingerlem bejáratát, majd újra tágításába kezdek. Érzékien karmol hátamba, ölel, vadul viszonozza a csókot, szorosan ölel, vonaglik alattam a sokadik ujjmozdulat után.
- Lazíts – suttogom egy pillanatra két csók között, mondanom sem kell, s olyan könnyen csúsznak benne ujjaim a forrón lüktető gyűrűk között, s korlátaimat súrolom magam visszatartására.
Reszket alattam, bár örömmel tapasztalom, hogy élvezi. Másik kezemmel hasát simítom végig, majd farkacskájára fonom ujjaimat, s lassan masszírozni kezdem, egyre hangosabban nyöszörög ajkaimba. Nyakára térek csókjaimmal, hangosan liheg, zihál, nyöszörög, olykor nevem foszlányait fedezem fel nyögéseiben.
Ajkaimmal megállapodom mellbimbóinál, nyakamat szorítja olykor, de tartom magam, néha belemarkol hajamba, de minden érintés csak kellemes bizsergést hagy maga után akkor is, ha vállamat próbálja tolni. Annyira forró a testünk, hogy már ennyitől érzem az első képződő izzadtságcseppeket, akadozva nyöszörög, érzem, ahogy egyre vadabbul remeg a teste.
- Neh… Er… Erick… én… én így… el… el fogok… - érzem… tudom… de mintha észre sem venném szavait, folytatom tovább, s ahogy akadozva ejti nevemet a gyönyör pillanata közben arcát figyelem, a gyönyörű látvány perzseli vágyamat, magja kezemre is fröccsen, s csak akkor hagyom abba kényeztetését, mikor már kissé lecsillapodtak reakciói. Ujjaimról letisztogatom nedvét, felé hajolok, arcát óvatosan simítom, csókokkal halmozom el. Édesen piheg, de viszonozza csókomat is, bejáratához illesztem magamat, ahogy megérzi, felpattannak szemei, s végre kába, csillogó mégis éberebb szemekkel néz fel rám.
- Felkészültél? – kérdezem halkan susogva, válaszként csak nyakam köré fonja finoman karjait, elmosolyodik kipirult arccal, és csak bíztatóan biccent. Mosolyogva csókolom meg homlokát, orrát, majd ajkaira nyomok puszit végül egy csókkal csábítom el, s lassan, óvatosan merülök el érzékeny testében.
Annyira szeretem.
|
| Rauko | 2011. 05. 28. 12:49:59 | #13899 |
Karakter: dr. Brooke Gabe
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Boldog vagyok vele. Azt hiszem, sosem voltam még ennyire... nem tudom, mi lehet erre a jó szó. A felhők között érzem magam, ha a karjaiban lehetek, akkor is, ha hullafáradtan estem, haza, vele együtt. Feltölt energiával, hogy velem van, hogy nem siettet és egyelőre mindenkinél boldogabb vagyok. Csak az az egy hét lebeg felettünk, kicsit szürkébbé téve a napfényes mindennapokat.
Néhány nappal az út előtt este épp tévét nézek. A Discovery Channel műsorait kedvelem, érdekesek és kellemesek, a műsorvezetők többsége vicces és mulatságos, még akkor is, ha komoly kísérleteket, kutatásokat végez.
Aztán csengő szakít ki nyugalmamból, és kinyitva az ajtót, Erickkel találom szembe magam. Nem volt megbeszélve a találka, ezért is lep meg, de a csókjai mindent feledtetnek. Miközben ölelem, érzem, hogy csupa víz, de mikor vetkőzni kezd, megdobban a szívem. Istenem, mennyire szeretném már végigcsókolni az egész testét!
Teát csinálok neki, amit a nappali kanapéján ülve, kezdünk iszogatni, egészen addig, amíg....
- Szeretlek, és igen, ezért vágtattam ide az éjszaka közepén. - Meglepetten nézek rá. Kimondta... tényleg?
Hátradönt a kanapén és csókol, kényeztet... tudom, meg fog történni.
- Erick - nyögök fel, mire abbahagy mindent és rám néz.
- Mi a baj? hagyjam abba? Csak egy szavadba kerül.
- Én... - Tanácstalanul nézek rá. Tudom, hogy akarja, ahogyan én is, de elhatároztam, hogy az utazás előtt nem, mert akkor könnyebb átvészelni, ha nem tudjuk, hogy milyen a másik teste. Ez a pillanat viszont annyira magával ragadó, annyira romantikus, hogy képtelen vagyok ellent mondani. - De legyél nagyon finom - suttogom, és a karjaimat a nyaka köré fonva húzom magamhoz egy csókra. Próbálok én vezetni, de nem vad és szenvedélyes irányba, csak finoman kényeztetve ajkait, és engedi is, de közben ujjaim reszketve simítják hátát, vállait, nyakát, mellkasát. Érinteni akarom mindenhol, minden pontot ismerni akarok a testét, minden helyet, amivel feltüzelhetem... és én akarok lenni az egyetlen, aki minden vágyát, minden álmát kiszolgálja! Talán önző dolog, de csak őt akarom. Senki mást... és ha ez megtörténik, ebben csak még biztosabb leszek.
- Brooke - sóhajt fel, mikor elengedtem ajkait, lés mélyen a szemembe néz, majd végigsimít az arcomon. Engedelmesen simulok tenyeréhez, hiszen szeretem az érintéseit.
- Én is szeretlek - mosolygok rá. - Bár nem akartam az út előtt kimondani, de szeretlek... - Érzem, hogy megremeg, és pillanatokkal később újra csókol. Most vadabbul, de még mindig nem erőszakos vagy követelőző.
A régi, kinyúlt ujjatlan póló nem sokat véd érintései ellen, szerencsére. Ujjai fürgén csúsznak az anyag alá, és ahogy a hasamhoz, majd a mellkasomhoz, mellbimbóimhoz ér, felnyögök. Olyan, mintha égetne minden érintése. Mintha forró láva folyna az ereimben vér helyett, a szívem eszeveszett tempóban dübörög, mintha ki akarna ugrani a testemből, a gyomromban megint támadnak a pillangók. Azt hiszem, menthetetlenül szerelmes vagyok.
Az elsőt úgy képzeltem el vele, hogy egy vacsora után, a mécsesekkel és rózsaszirmokkal teleszórt hálóban találunk majd egymásra, ahol lágy dallamú zene szól. Mindent beborít a jótékony félhomály, a virágillat, és miközben együtt sóhajtozunk és vágtatunk a gyönyör felé, a mécsesek halvány fénye világítja majd meg izmos testét, és csak simogatni, csókolgatni fogom hajnalig, amikor mindkettőnket elnyom az álom. És amikor reggel a karjaiban kelek, az ajkaimra suttogja, hogy szeret, elmondom neki, hogy én is őt, és újra kényeztetjük egymást.
Ennek ellenére az első a nappalim kanapéján készül megtörténni, a mécsesek halvány fénye helyett a tévéből kiáramló világosságnál látom azt a tényleg izmos testet, amiről már annyit ábrándoztam, a halk zene helyett pedig a Discovery Channel éjszakai műsorainak hangja szól. Nincs félhomály, nincs vacsora, csak ő van és én, és a szerelmünk... és azt hiszem, ez így jó. Pont olyan spontán, ahogy mi mindketten, mégis ragaszkodó és makacs... milyen fura helyzet. Annyi idő után tényleg annak adom a testem, akit tiszta szívemből szeretek, és aki nem siettetett.
- Brooke, te sírsz? - szakít ki gondolataimból rekedtes, mégis aggódó hangja. Arcomhoz érve megérzem a könnyeket, és csak mosolyogva ölelem át újra.
- Csak boldog vagyok - mondom, és lassan leveszem róla a pólót, majd ő is rólam. Zavarba ejtő előtte feküdni egy szál alsóban, miközben ő felettem támaszkodik egy szál alsóban.
- Szebb vagy, mint elképzeltem - simít végig a testemen, mire libabőrös leszek
- Erick - nyögök fel, próbálva a hangomba csempészni mindent, amit akarok, és azt hiszem, sikerül, hiszen nyakamra hajolva kezdi végigcsókolni a testem, a mellbimbóimat, mindent, miközben ujjai alsón keresztül simítanak végig ágyékomon, amitől megremegek és felnyögök. Ez... ez... mennyei!
De mielőtt beleélhetném magam feláll, és engem is magával húz, majd letolja az alsómat és sajátját is, én meg itt állok előtte teljesen meztelenül. De mégsem hoz zavarba a helyzet. Rám néz, elmosolyodik, majd kezemet a férfiasságunkhoz irányítja, ő pedig átölel, és ujjai a fenekemhez kúsznak. Másik kezemmel ölelem, miközben ujjaim között izgatom őt is és magamat is, de majdnem összesek, amikor megérzem a testembe hatolni egyik ujját. Felnyögök, de a nyakamat csókolgatja, a másik kezével tart meg és simogat, így elterelem a gondolataimat.
Sosem hittem abban, hogy a szex két férfi között lehet romantikus és szép. Mindig azt hittem, hogy ez csak a heteroszexuális párok kiváltsága. De Erick sokadszorra ránt ki a saját kis világomból, és ezért nem tudok neki eléggé hálás lenni.
Remegek, nyöszörgök, hiszen kicsit fáj és feszít, ahogy tágítani próbál, de erős vagyok és elviselek mindent, hogy magamban érezhessem. Ködös tekintettel pillantok le ágyékára, és... milyen hatalmas, milyen izgató, milyen... milyen...
- Szeretlek - nyöszörgöm, és valahogy akaratlanul kezdem mozgatni csípőmet, mintha már ő lenne bennem.
|
| timcsiikee | 2011. 05. 07. 01:42:17 | #13447 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ Raucicnek
Erick:
Hátat fordítva simul hozzám, megvárja, míg elszívom a szálat, s közben elmondom, hogy a beosztását átírtam. Nem szeretném, ha sok közös műszak után sokáig nem is láthatnám. Túl nagy lenne a hiányérzetem, bár már így is elég különös érzés.
- Tényleg… akartam szólni neked is. Egy hónap múlva lesz egy konferencia Párizsban. Egy hétig leszek távol. – megfeszülnek izmaim.
- Egy hétig nem látlak? – kérdem halkan.
- Sajnos nem. A főorvos szeretne mindenképp engem küldeni – megértem, végül is… a főorvos mindig megfontoltan cselekszik - De remélem, hogy ez nem akadályoz majd semmit – fordul felém, és egy boldog puszit nyomok ajkaira.
- Ne butáskodj – elnyomom a csikket, s szomorúra veszem hangomat - Be kell mennem.
- Nekem is, azt hiszem.
- Dolgod van?
- Be kell fejeznem egy cikket az egyik szaklapnak – finom mosollyal válaszol kedvesen. Oh, akkor azt valószínűleg olvasni fogom. Kíváncsi leszek.
- Rendben. Átküldtem két zárójelentést, majd megnéznéd őket? Az egyiket neked kell majd aláírni - közlöm egyre tárgyilagosabb hangon, ahogy befelé haladunk.
~*~
Még az éjszaka folyamán végigjárom a kórtermeket, most kivételesen még sétáló, álmatlan betegekkel sem megyek szembe. Különös, máskor legalább egy ember szokott téblábolni, akit vissza kell tessékelni az ágyba. Talán erősebb altatót adtak? Hehe…
Felkapok pár papírt, és mivel perpillanat nincs semmi dolgom, így az orvosi különszoba felé veszem az irányt.
- Mindjárt jövök – szólok be Mollynak, aki csak biccent.
Bekopogok, de nem várom meg a belépésre való engedélyt. Az asztal előtt megállva teszem le az üres lapokat.
- Mik ezek? Erick?
- Csak be akartam jönni, de ezek nélkül túl feltűnő lett volna – vigyorodom el édes arca láttán, előre hajolva lopok egy csókot. - Molly épp készül a műszak átadásra. Magam részéről végeztem már.
- Rendben. Akkor elkezdek én is pakolni.
- Mond csak, nem megyünk el teázni valamerre?
- Elmehetünk valahova, ha szeretnél, de fel is jöhetsz egy teára – megdobban szívem az ajánlatra, amit nem kéne annak vennem, de… a fantáziám élénkebb és gyorsabb, mint kellene. - Csak teára – teszi hozzá, és szélesen elmosolyodom.
- Rendben. Akkor lent találkozunk, hogy ne legyen feltűnő. Majd utolérlek motorral – egy újabb csókkal búcsúzom el, és legközelebb már csak a lakása előtt találkozunk.
Felmegyünk a lakásába, kedvesen invitál be, először csak követem és körbenézek.
- Ha éhes vagy, tojást tudok neked csinálni. Nem voltam vásárolni. – vallja be kedvesen.
- Nem, köszi, majd otthon eszek – ha valóban csak egy teára jöttem, az nem sok idő, könnyedén kibírom egy kis étel nélkül még órákig. Csak egy kis tea, pár szavas könnyed csevej, majd forró búcsúcsók és hagyom pihenni, én is hazasietek hasonló kikapcsolódást keresni.
A motorral úgy száguldok, mintha szárnyam lenne, s nem is gurulnák, mindinkább repülnék. Nehezebben érzékelem a környezetem.
~*~
Telnek a napok, a hetek, nem kerülünk mindig egy műszakba, de majd’ minden nap pótolja ezt egy rejtett randi egy kávézóban, vagy csak nála. Magamhoz nem merem huzamosabb ideig felinvitálni, hogy nehogy túlzásba essek. Ahogy legutóbb. Mindketten fáradtan találkozunk csak össze, s nem áll másból találkozásunk, mint kellemes beszélgetés, összebújás és pihenés. El sem hiszem, hogy ez történik velem. Egyre nehezebben fogom vissza magam főleg fáradtan vesztem el könnyebben az eszem.
Viszont nem sokkal több, mint egy héttel az elutazása előtt valami belém nyilall. Nem engedhetem csak így el.
Az utazás előtt egy hétig nem csak hogy nem leszünk egy műszakban, de alig fog bejönni, ahogy a főorvos úrtól hallottam. Eddig nem zavartam szabad hétvégéjén, hisz tudom, hogy cikkeket írt, de most. Szabad utat engedek az eddig visszatartott vágyakozásaimnak.
Gondolva egyet az éjszaka közepén felpattanok motoromra, a napközben leesett eső pocsolyái néha felcsapnak, de nem törődöm vele. Nem engedhetem el a-nélkül, hogy egy emlékezetes estét ne töltsek vele.
Talán őrült vagyok, hisz csak egy hétről van szó, mégis… Nem tudom leállítani magam, nem is szeretném.
Leparkolok az épület előtt, bekopogok, és csak ekkor nézek rá az órámra. Fél tíz. Talán még nem túl nagy pofátlanság tőlem betolakodni.
Végre hallom lépteit, bizonytalanul ajtót nyit, majd mikor felismer, bátrabban tárja ki.
- Erick… hogy-hogy… - belépve kezeim közé fogom arcát, s egy mohó, kiéhezett csókkal rabolom el puha ajkait, meglepetten nyög fel, s nehézkesen próbálja viszonozni a feldúlt csókot.
Amikor elhajolok tőle, kapkodva piheg, és kipirult arccal, mosolyogva néz fel rám, lábbal becsukom magam mögött az ajtót, és visszamosolygok rá.
- Mi a baj? Miért nem szóltál, hogy jössz? – kusza gondolatok egy pillanatra cikáznak végig fejemben, de gyorsan elhessegetem a sok badarságot.
- Gondoltam érdekesebb, ha megleplek – finoman magamhoz ölelem, amit viszonozna, de hirtelen hajol el tőlem.
- Te csurom víz vagy! Várj! – kiszalad a fürdőbe, majd visszajön egy törülközővel. Szerencsére csak a ruhámat érte a támadás. – Tessék… bár nem hiszem, hogy rád való ruhám lenne – kuncog fel halkan, csak elmosolyodom rajta.
- Nem baj, nem is kell… persze, csak a téged nem zavar. – Egy könnyed mozdulattal kapom le magamról a pólót, ami igaz annyira nem lett vizes, mert bőrkabát volt rajtam, amit még az előbb levettem. Az arcán hirtelen elterülő piroskás foltok gyönyörűen ékesítik arcát.
- Erick… - egyre mélyebbé válik zavara, és sarkon fordulva, most a konyhába robog. – Csinálok gyorsan egy teát, nehogy megfázz. – és már itt sincs.
A póló talán még annyira nem is vészes, így visszakapom, nehogy ájulásig pirongassam az én dokimat. Viszont a nadrág súlya szinte dupla annyi a víztől, így kénytelen vagyok levenni, csak a boxer marad.
- Foglalj helyet a nappaliban, épp tévéztem. – kérésének eleget téve a nappaliba lépve leülök a kanapéra, de hagyom azon a csatornán, amit nézett. Érdekesnek tűnik.
Pár perccel később megjelenik két csészével, amint meglátja megváltozott hiányos ruházatomat majdnem fél méterre ül tőlem, de közel húzódom hozzá. Nem szeretném, ha túlságosan zavarban lenne.
- Köszönöm – mosolyogva csúszom a közvetlen közelébe, belekortyolok a finom, melegítő italba, ahogyan Ő is.
- És… minek köszönhetem hirtelen vizitedet – kuncog fel halkan, és én is kissé felnevetve teszem a kisasztalra a csészét.
- Szerettelek volna látni – búgom halkan. Őszinte leszek. Elkezdem lassan átkarolni, és ennek hatására ő is leteszi a csészét. Magamhoz húzom, szinte az ölembe, teljesen közel. – Nemsokára elutazol… szeretném, ha többet lehetnék veled - fülébe susogom a szavakat, érzem ahogy megborzong.
- De ezért éjszaka…
- Szeretlek… - vágok szavába, mire teljesen meglepett arccal fordul felém, akaratlanul is teljesen hozzám simul. – És igen, csak ezért vágtattam ide az éjszaka közepén. – mosolyogva húzom magamhoz, odaadóan hunyja le szemeit, miközben puha csókot kezdeményezek, ami egyre szenvedélyesebbé, egyre mohóbbá válik. Kívánom… szörnyen kívánom már nagyon régóta, de nem akartam semmit ráerőltetni, viszont eddig bírtam és nem tovább.
Halkan nyöszörög ajkaimba, lassan hátradöntöm a kanapén, testét bebarangolják ujjaim, felfedezve minden csodálatos centimétert. Nyakába csókolok, majd nyelvemmel kezdek körözni az érzékeny pontokon. Reszketegen ölel át, vágyam egyre csak sarjad megállíthatatlanul, s nehéz úgy helyezkednem, hogy erekcióm ne érintse testét.
- Erickh – nyögi halkan belemarkolva hátamon a pólóba, s ijedten kapom fel róla a fejemet.
Szőke tincsei lágy hullámokban terül szét a kanapé párnáján, arca rózsás pírban ég, szemeiben örvénylő vágy, talán még félelem. Bizonytalanul vizsgálgatom tekintetét, zihálva.
- Mi a baj? – súgom halkan, óvatosan karolva testét. Olyan gyengéd vagyok vele, amennyire csak energiámból telik. Nem akarom egyetlen mozzanatommal sem a fát vágni magam alatt. Kissé aggódó tekintettel folytatom – Hagyjam abba? Csak egy szavadba kerül.
|
| Rauko | 2011. 02. 28. 09:29:45 | #11811 |
Karakter: dr. Brooke Gabe
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Mikor pár nap múlva közös műszakban vagyunk, akkor is eszembe jut a búcsúja. Olyan szemtelen volt, mégis vérpezsdítően kellemes… Mikor vannak szabad perceim, akkor eszembe jut, hogy milyen nagyon várom már az első csókunkat most, hogy megbeszéltünk mindent.
- Brooke - szakít ki gondolataim közül a főorvos hangja, és mesélni kezd. Lesz egy konferencia Párizsban. Egy hét. Mindenképp engem szeretne küldeni, tekintve, hogy új orvos vagyok itt, másrészről a szakmai elismertségem miatt is fontos lenne az intézménynek. Nem mondhatok nemet… még akkor sem, amikor kiderül, hogy egy hét lesz. Összerezzenek. Egy hét Erick nélkül? Gyerekes dolog lenne máris rossz dolgokat gondolni, de ember vagyok, akaratlanul is eszembe jut, hogy egy ilyen friss kapcsolatban - ha ezt lehet már annak nevezni - sok lesz az egy hét. De eldöntöm, hogy elmondom neki.
Amikor éjszaka keresem, Mollytól tudom meg, hogy épp kiszaladt valahová. Ismerem Mollyt, nem kell külön kérnem, hogy szóljon neki, hogy kerestem, fog ő magától is. Nem is csalódok, bár jócskán negyed óra, mire hallom, hogy közeledik. Nem a székemben ülve várom, ezért is meg is lepem, mikor észrevesz, de hosszú idő óta a legkellemesebb érzés, amikor a karjaiba zár, és magához húz. Kicsit évődök vele, hiszen kéri a csokiját, de sokat váratott, egyébként is kihűlt volt.
Aztán végre megcsókol… és ez valami fantasztikus érzés! Régen csókolóztam már, ez tény, de akkor sem ennyire férfias, erős valaki tartott meg, mint Erick. Értem ezt arra, hogy ajkai érintésétől remegnek a térdeim, minden bizonnyal össze is esnék, ha nem kapaszkodnék, ő pedig nem szorítana magához. Fergeteges… nem gondoltam, hogy egy csók ennyire különleges is lehet!
- Finom - suttogja elválva ajkaimtól, és visszautalva a forró csokira.
- Örülök, hogy ízlik - felelem, és szeretnék még egy csókot, de amikor nem engedi, eszembe jut, hogy ez itt tényleg nem helyes. Talán elhívom magamhoz teázni, kávézni reggel. nem történne semmi, csak picit tovább lennénk kettesben, és nem kellene tartanunk a kíváncsi tekintetektől. Gondolataimba kutató ujjai zavarnak be, amikor néha a hátamról, derekamról a fenekemre simít. Nem tolakodó, nem simogat, csak jól esnek ezek a kis lopott érintések is.
Állunk, én közben megfordulok, és a hátam a mellkasához vetve állunk. Cigizik, én meg az engem ölelő karját simogatom. Úgy mondanék valamit, de nem tudom, mennyire érezné tolakodásnak, vagy mennyire értené félre.
- Brooke, egy időre most nappalos leszel. Pár napig, rendben? - szólal meg halkan. - Nem szeretném, ha elvennék tőled az éjszakai műszakot. - Bólintok, tudom, hogy igaza van. Szeretek éjszaka lenni, kevésbé nagy a nyüzsi, de ha ez a szabály, nem szegülhetek szembe vele.
- Tényleg… akartam szólni neked is. Egy hónap múlva lesz egy konferencia Párizsban - sóhajtok fel. - Egy hétig leszek távol. - Szorosabban ölel.
- Egy hétig nem látlak?
- Sajnos nem. A főorvos szeretne mindenképp engem küldeni - mondom kicsit elszomorodva. Tényleg nem szívesen megyek el ilyen hosszú időre. - De remélem, hogy ez nem akadályoz majd semmit - fordulok felé, és mellkasát simogatom. Ő elmosolyodik, arcomra simít, majd kapok egy gyors csókot.
- Ne butáskodj - suttogja ajkaimra, majd elnyomja a csikket. - Be kell mennem.
- Nekem is, azt hiszem.
- Dolgod van?
- Be kell fejeznem egy cikket az egyik szaklapnak - mosolyodom el.
- Rendben. Átküldtem két zárójelentést, majd megnéznéd őket? Az egyiket neked kell majd aláírni - jegyzi meg.
Együtt megyünk be, ő a nővérpulthoz ül, én a szobámba megyek, és folytatom az írást. Nem is figyelek az órára, csak halk kopogás üti meg a fülem. Kiszólok, hogy jöjjön csak be, és Erick lép be. Mosolyogva intek, hogy jöjjön csak be, ő pedig az asztalomhoz sétálva tesz elém néhány papírt.
- Mik ezek? - kérdezem, és a lapokra nézek. Meglepve tapasztalom, hogy mindegyik üres. - Erick?
- Csak be akartam jönni, de ezek nélkül túl feltűnő lett volna - vigyorog, majd lehajol és kapok egy gyors csókot. - Molly épp készül a műszak átadásra. Magam részéről végeztem már.
- Rendben - simítok kezére. - Akkor elkezdek én is pakolni.
- Mond csak, nem megyünk el teázni valamerre? - kérdezi, miközben én épp lementem a cikket a laptopon. Rá pillantok.
- Elmehetünk valahova, ha szeretnél, de fel is jöhetsz egy teára - mosolygok rá, de ő fura tekintettel mér végig. - Csak teára - nevetek fel, mire ő is kuncogni kezd.
- Rendben. Akkor lent találkozunk, hogy ne legyen feltűnő. Majd utolérlek motorral - simít ki egy tincset az arcomból, majd egy újabb gyors csók után már kint is van. Felsóhajtva érintem meg ajkaimat. Ez a férfi annyira… elvarázsol. Nem tudom. Rég éreztem magam ennyire tiniként. Mert utoljára azt hiszem, akkor voltam ennyire boldog.
***
Ahogy megbeszéltük, utol is ért, és ugyanúgy mentünk, ahogy legutóbb. Én hátul ültem, de már teljesen más érzés volt karolni őt, és a ruhán keresztül simogatni izmos hasát. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lenne már OTT tartani. De semmiképp sem akarok elsietni semmit. Talán a konferencia után. Esetleg előtte, ha mindketten úgy érezzük majd. De akkor nehezebben bírjuk majd ki azt az egy hetet.
Miközben ezeken gondolkodom, Erick leállítja a motort, így el kell engednem. Leveszem a sisakot, majd kicsit beletúrok a hajamba. Mikor kinyitom a szemem látom, hogy engem néz. Rá mosolygok, majd elindulok felfelé. Ő lezárja a motort, amíg én megkeresem a kulcsot, majd nyitom a lakást.
Büszke vagyok magamra, szép rend van, mint mindig. Ő nézelődik persze, én meg ledobva a táskámat, a konyhába sietek. nem szólok, hogy üljön le, mert hallom, ahogy követ, majd a konyhapult elé foglal helyet, és nézi, ahogy teát főzök.
Miközben készül, beszélgetünk. A műszakról, a betegekről is esik szó, de a víz hamar felforr, és elé teszem a bögre eperteát, majd a szekrényből vadászok pár csokis kekszet, és azt egy tányérra téve teszem a bögre mellé.
- Ha éhes vagy, tojást tudok neked csinálni - mosolygok rá. - Nem voltam vásárolni.
- Nem, köszi, majd otthon eszek - feleli, és belekortyol. Leülök vele szemben, és nézem… egy idő után már csak azt érzem, ahogy ujjai az enyémekhez kúsznak, és végigsimít kézfejemen. Olyan jó vele lenni. Az ilyen pici érintések és a csókok… minden olyan kellemes, ha tőle kapom. Elképzelni sem merem, hogy milyen jó lesz az első alkalom.
|
| timcsiikee | 2011. 02. 18. 16:10:08 | #11450 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ Raukonak
Erick:
Kissé felém dől, így újra érezhetem kellemes illatát.
- Veheted úgy – súgja halkan, mégis tisztán értem. Valóban? Szívem hevesen verdes - Nagyon fáradt vagy? – kérdi hirtelen, így rendeznem kell gondolataimat.
- Miért, mi történik, ha igen? – kérdem szelídebb vigyorral, hisz… elég kétértelműen hangzott.
- Felajánlom, hogy aludj nálam, nagy a kanapé – villantja felém kacér tekintetét - De te lovag vagy, és visszautasítod – úgy tűnik, annyira még sem értelmeztem félre.
- Akkor marad az én verzióm – válaszolom kacsintva - Megiszod a csokidat, hazaviszlek, aztán felkeresem a saját ágyamat.
- Teljesen jó gondolatmenetnek érzem. – én is pont így gondoltam.
- Egyébként jól emlékszem, hogy legközelebb nappalra jössz? – ha jól emlékszem így láttam az orvosok beosztásában .
- Igen. De nem veled leszek, azt hiszem. – kissé elszontyolodik amit nem szeretnék látni.
- Mi a baj? – kérdem halkan.
- Semmi, csak azon ábrándozok, hogy milyen jó lesz legközelebb együtt éjszakázni. Adnék a forró csokimból is – milyen… aranyos. Mondhatnék rá mást? Biztosan, szebbnél szebb jelzőket.
- Szavadon foglak – válaszolom mosolyogva, majd kifizetem az italokat, megvárom míg befejezi, és hazaviszem.
- Nos, akkor jó pihenést, doki.
- Neked is, Erick. – legszívesebben csókkal búcsúznék el, de tolakodásnak tűnne… Talán nem a legjobb ötlet, de mégis… lopok egy búcsúajándékot.
Lehajolok hozzá, látom hogy meglepettségében még az arca is kipirul, lehunyja szemeit, de megállok arca előtt, majd oldalra döntve a fejem, arcára adok csak egy könnyed csókot, és fülébe dörmögök.
- Szép álmokat. – felhajolok tőle, látom művemet arcán, ahogy ártatlan kifejezéssel néz utánam. Ilyenkor igazán szép. Fejembe nyomom sisakomat, intek neki, majd ahogy látom az ő integetését is, elindulok hazafelé, még a visszapillantóból elcsípek pár pillanatot ahogy belép a házba.
~*~
Három, vagy négy nappal később – sajnos kissé összemosódnak néha a napok, ha az ember felváltva éjszakás és nappalos – amikor beérek a nővérszobába csak akkor jövök rá, hogy éjszaka kivel is leszek egy ügyeletben. Molly lesz mellettem, és a doki… megint éjszakás. Elmosolyodom.
Ez most még igazán jó, de ha sokat lesz egyhuzamban éjszaka, akkor kötelezni fogják utána, hogy egy hónapig ezt pihentesse… azt nem szeretném. Vagyis… nem tudom, mi lenne igazán a jobb, talán megbeszélem vele.
Azt esti vizitet most nem ő viszi, legalábbis nem egyedül, hisz pénteken a bent lévő orvosok mind megnézik a betegeiket, főleg akik nem lesznek itt hétvégén. Amikor meglátom a többi orvos gyűrűjében – rajta kívül azt hiszem három – elmosolyodom, s felderülni látom arcát, amikor találkozik tekintetük. Mollyval együtt kísérem őket, pár beteg már hétfőn mehet haza, így éjszaka majd előkészíthetek pár zárójelentést hétfőre, páran pedig csak ma érkeztek. Nem lesz sok gondunk, remélhetőleg.
Az utolsó előtti kórteremnél az egyik beteg leszólít, átírom a papírokat Mollynak, aki egyedül marad, majd követem a nénikét, aki a szobában hív egy másik, fekvő beteghez.
Rosszul van. Megkérdezem mit evett, mit ivott mostanában, majd megdorgálom, hogy nem tartotta be azt, amit mondtunk neki.
- Mindjárt hozok egy kis savlekötőt, tessék megnyugodni – mosolygok rá, majd megyek is a nővérszobából nyíló gyógyszeres szertárba, és megkeresem a megfelelő tablettát, kinyomok belőle egyet, majd viszem is neki. Épp látom, ahogy végeznek az orvosok, és elhaladok mellettük.
„Majd este” tátogja némán, s csak szélesebb mosoly terül arcomra, így megyek vissza a mamához.
- Jaj, Erick életem, köszönöm szépen – beveszi a gyógyszert, majd egy kis édességet csúsztat a zsebembe ajándékként – olyan jó látni, hogy mindig ilyen kedves és jókedvű – nos… nem nehéz, ha valahol szíve mélyén cseppet boldog az ember.
- Köszönöm – válaszolom halkan, majd visszamegyek a helyemre.
~*~
- Mindjárt jövök – mondom halkan a gépet bújó kolleginának, aki csak mosolyogva bólint. Kimegyek a mosdóba, pár pillanat csak, s lépteket hallok, pár szót, de mire kezet mosok és kiérek, már sehol senki. Talán csak egy beteg sétálgatott. Mikor visszaülök helyemre, Molly mosolyogva fogad.
- Dr. Gabe volt itt az előbb – akkor mégis jól hallottam.
- Tényleg? És mit szeretett volna?
- Csak megkérdezte, merre vagy – kuncog halkan, s csak egy mosollyal fogadom. Legszívesebben most rögtön kimennék, de az túlságosan feltűnő lenne. Várok egy kicsit, befejezek két zárójelentés alapot, amit majd reggel átküldök Brooke gépére. Az egyiket neki kell majd aláírni, a másikat a nappalos orvosnak. A többit elintézik majd a vasárnapi vagy a hétfői nővérkék… Bár ki tudja, lehet az is én leszek majd.
Nyújtózom egyet székemben, hátrébb gurulok vele, majd a zsebembe nyúlok.
- Szívok egy kis frisslevegőt, figyelnél addig mindenre?
- Persze – válaszol kedves mosollyal, és már állok is fel, le kell csillapítanom izmaimat, hogy ne gyors léptekkel közelítsek az erkély felé… csak nyugalom.
Mikor kinyitom az ajtót, bezárom magam mögött még csak a földre szegezem tekintetem, és a kilincsre, de ahogy sarkon fordulva keresném tekintetemmel, a széken csak hűlt helyét látom, de teste enyémnek csapódik, s halkan kuncogva ölelem át.
- Hiányoztál – mondja halkan, szinte annyira csendesen, hogy én se halljam meg, de város és kórház éjszakai nyugalma túl csendes ahhoz, hogy ne halljam meg.
- Te is – megsimítom hátát, érzem, ahogy összerezzen, és beljebb lépek egyet, hogy ne látszódjunk a folyosón. – Jöttem behajtani a forró csokimat – mondom kisebb vigyor félével, s duzzogó mégis boldogan csillogó tekintettel néz fel rám.
- Nos… mivel megvárattál, már majdnem mindet megittam – válaszol mosolyogva, látszik rajta, hogy megrovása csak megjátszott, de annál édesebb.
- Nem baj – arcára simítom tenyeremet, majd hátra csúszik, s ujjbegyeim finoman hajába túrnak. – Nekem csak az íze miatt kell – ajkaira hajolok, finom puha csókot lopok tőle, érzem az ő ízét és a forrócsokiét összekeveredni.
Hevesen ver a szívem, nem csak azért, mert végre szabadon érinthetem, mert végre úgy érhetek hozzá ahogy eddig csak vágytam, hanem hogy ezt pont a kórház területén tesszük. Nem lenne szabad… de egy csók mégsem árt meg senkinek… remélem. Csak ne lássa meg egy beteg sem. Nyelvem becsúsztatom ajkai közé, halkan szuszogva falom minden centijét, táncra hívom nyelvét, s szorosabban ölelem át derekát, karjai nyakam köré fonódnak akár két kis törékeny lián, s szinte rajtam csüngve csókol vissza finoman.
Lassan válok el tőle, gyönyörködöm kipirult arcában, s egy mosollyal nézek csillogó tekintetébe. – Finom…
- Örülök, hogy ízlik – suttog számra, kissé felpipiskedve, mintha újabb csókért könyörögve.
Szeretném, de nem lehet… egyre erősebben vágyódom, s nem tudom mennyire leszek képes visszafogni magam továbbra is.
- Csak pár percre jöttem, míg elszívok egy cigit, aztán vissza kell mennem – suttogom vissza, és újra megsimítom hátát a köpenyen keresztül, ujjaim kissé letévednek fenekére is, de gyorsan visszahúzom őket a formás testrészről. Csak nyugalom Erick… semmi tolakodás.
|
| Rauko | 2011. 02. 15. 22:13:38 | #11391 |
Karakter: dr. Brooke Gabe
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Elindulok, próbálok minél gyorsabban minél messzebb kerülni tőle, de hirtelen elém vág a motorral, felcsapja a sisak plexijét, és úgy néz rám.
- Doki… ha felnőtt módjára szeretne beszélgetni, ne meneküljön el – mondja mosolyogva, én meg le sem tudnám tagadni, hogy most mennyire megijedtem. Bevág egy motor elém… és pont ő… és ilyet mond nekem.
- Na ne mondja, Mr Dwaine – próbálom kicsit kevésbé súlyos vizekre terelni a dolgot, de ő hirtelen kotorászni kezd, és előkap egy sisakot… Mi?
- Beszéljünk egy nyugodtabb helyen. Csak negyed órát kérek. - Nos, azt hiszem, ezzel csak nyerhetek.
Egy kávézóhoz visz. Meglep, hogy már nyitva van, de örülök, jól fog esni még egy forrós csoki, bár nem tudhatom, hogy mit akar. Emiatt félek is, de előtte szeretnék leszögezni valamit.
- Én már mindent elmondtam, amit akartam, Erick – mondom neki, mert így is van. Annál többet nem tudok tenni kettőnkért.
- Először nem értettem, miért vagy olyan rideg velem… és ez zavart. Azt hittem kiborultál attól a kis érintéstől az erkélyen. Már akkor sem bírtam megállni magam. Én azért vallottam be, hogy biztos legyek abban, hogy távol tartsam magam, vagy talán még lehet is valami, de a másodiknak adtam kevesebb esélyt. – Meglepve nézek rá. Nos, nálam is hasonló volt a helyzet, de…
- De te miért voltál velem olyan rideg… a-az után? – kérdezem picit dadogva. Régen volt, hogy bárkivel ilyenekről tudtam beszélgetni.
- Ugyan ezt csináltad velem nem? „Azért voltam ilyen, mert azt hittem a nőket szereted”… ezt mondtad. Egy vallomás után pedig azt hallani, hogy „lopok egy csókot és már itt sem vagyok”, nem a legüdítőbb. – Igen… éreztem, hogy ezt érthette ő iszonyatosan félre.
- Esélyt sem adtál, hogy megmagyarázzam – fejezem be hangosan gondolatmenetemet, mert így is volt. Meg sem próbálta megadni az esélyt, hogy kifejthessem.
- Valóban… mert még mindig hihetetlen a magyarázat. - Már megint ez!
- Sajnálom, hogy ennyire hihetetlen, hogy meleg vagyok.
- Évek óta nem volt senkim… aztán megjelenik egy kedves, dolgos orvos, aki nem utolsó sorban az esetem és ráadásul meleg. Számomra ez hihetetlen egy csapásra. – Megint közelebb hajolva figyelek rá, de ekkor csak azt érzem, hogy az ujjai az ujjaimhoz érnek. - Mit szól doki? Tehetjük még ezt hihetővé?– Vagy ennyire reménytelen lenne a helyzet?
Ez… ez hihetetlen. Most komolyan… sikerült megbeszélnünk mindent, és nem is a negatív irányba fordult a helyzet? Csak nézem, hol az arcát, hol a kezét, és nehezen, de összeszedem magam. Elmosolyodom, és rá pillantok, egyenesen a szemébe.
- Már nem is emlékszem, hogy milyen vonzódni valakihez - ismerem be kicsit elpirulva. Egy hirtelen gondolattól vezérelve fordítom felfelé a tenyerem, és ujjaimmal az ő tenyerét simogatom. Meglepetten pillant rám. - Emlékeztethetnénk egymást, hogy milyen jó is az ilyesmi - mosolygok rá, ő pedig eleinte furán néz, de aztán viszonozza a mosolyt, összefűzi az ujjainkat, és kicsit megszorítja a kezem.
- Akkor vehetem úgy, hogy minden rendben? - kérdezi vigyorogva. Én kicsit előre hajolok, nem feltűnően, csak hogy ő értse.
- Veheted úgy - válaszolok, és mosolyom levakarhatatlan. Boldog vagyok… azt hiszem. Igen. Tökéletes zárása ez egy tökéletlen napnak. - Nagyon fáradt vagy? - kérdezem. Aggódom érte, motoron nem kellene, hogy elmélázzon és baja essen.
- Miért, mi történik, ha igen? - vigyorodik el, amibe belepirulok. De régen néztek rám így…
- Felajánlom, hogy aludj nálam, nagy a kanapé - nézek rá kihívóan. - De te lovag vagy, és visszautasítod - kacagok fel, mire ő is felnevet.
- Akkor marad az én verzióm - kacsint rám. - Megiszod a csokidat, hazaviszlek, aztán felkeresem a saját ágyamat.
- Teljesen jó gondolatmenetnek érzem. - De jó lenne most megcsókolni… hah…
- Egyébként jól emlékszem, hogy legközelebb nappalra jössz? - kérdezi, még mindig kezemet simogatva.
- Igen - mosolygok rá. - De nem veled leszek, azt hiszem. - Picit elszomorodom. Most valahogy jó lenne éjszakásként vele lenni. Nyugodtabb akkor az osztály, többet tudnánk beszélgetni is.
- Mi a baj? - kérdezi, kiszakítva a gondolataimból, én pedig sóhajtva nézek rá.
- Semmi, csak azon ábrándozok, hogy milyen jó lesz legközelebb együtt éjszakázni - mosolygok rá. - Adnék a forró csokimból is - kacsintok rá, majd felnevetünk mindketten.
- Szavadon foglak - mondja, és int a pincér lánykának, aki készségesen jön is. Én már nyúlnék a táskámba a pénzemért, de finoman leint.
- Majd én.
- Rendben, köszönöm - mondom hálásan. - Akkor legközelebb én hívlak meg, de akkor te is csokizol velem - nézek rá, mire ő megint mosolyog. Édes mosoly… szeretném látni még nagyon sokszor.
Most valahogy már más a jelentése annak is, ahogy hátulról karolom a motoron. Igazán nem akarom zavarni, eszembe sem jutna direkt gonoszkodni egy ilyen veszélyes közegben, de nem bírom ki, hogy ne bújjak a lehető legjobban hozzá. Most büntetlenül szabad, és talán nem is veszi észre. Csak… annyira jó ölelni őt. Fergeteges érzés, ahogy az izmai az ujjaim alatt húzódnak… előre felizgat a puszta gondolat is, hogy egyszer eljuthatunk oda, amikor majd nálam alszik.
Amikor odaérünk, szomorúan szállok le a háta mögül, mert elölelgettem volna még egy ideig.
- Nos, akkor jó pihenést, doki - mondja, és leveszi a sisakját.
- Neked is, Erick. - Hirtelen furakszik az ötlet a fejembe, de gyorsan el is vetem. nem akarom, hogy tolakodónak érezzen… de akkor is jó lenne vele vacsorázni. És talán klisé, de az is jól esne, ha megcsókolna… azt hiszem. Persze neki ezekről most nem szólok, nem akarom, hogy befolyásoljam.
|
| timcsiikee | 2011. 02. 15. 09:41:56 | #11379 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ Raukonak
Erick:
Az osztály átadása után a nővérszobába ülök le pár percre, míg Greta egy betegnél van. Alig telik el pár perc, belép valaki és én persze ösztönösen felé figyelek, majd megdobban a mellkasom, amikor felfogom, hogy ki az.
- Kimehetsz cigizni, akármikor. Nem fogok kint olvasni, ha veled leszek egy műszakban – már fordulna is ki, de öklömet kicsit összeszorítva szólok utána.
- Erre semmi szükség – megáll, majd még visszafordul.
- Ha már egy liftben sem vagy hajlandó feljönni velem, akkor nincs miről beszélnünk – he? Miről beszél? - Ezt az éjszakát bírjuk ki valahogy, utána beszélek a főorvossal, hogy oldjuk meg a beosztást máshogy, látnod sem kell többé – ezt nem hiszem el. Ugye csak vicc?
- Brooke – utána lépek, de sértett arccal fordul meg.
- Mit parancsol, Mr. Dwaine? – egyre jobban nem értem ezt a kitörést. Már épp szólalnék meg, amikor Greta visszaér. - A szobámban leszek. – majd sértetten távozik.
- Mi történt? – kérdi ártatlanul, de csak megrázom a fejem.
- Semmi, csak… a bögréjéért jött. – sóhajtva túrok hajamba, majd próbálok lenyugodni. Nem értem. Ő kezdte az egészet, ráadásul Ő mondta azt, hogy csak egy csókot akar… nem? Tudom, hogy megbántani nem akart, de… Épp az után ilyet tenni, hogy bevallok neki olyan valamit amit másnak nem? Ráadásul ő van „felháborodva ezen”. Nem értem…
~*~
Egész műszak alatt nem látom, még a szinten sem, nem csak a nővérpult közelében. Sehol semmi. Egész éjjel ezen törtem a fejem, de nem bírtam rájönni. Nem megyek vele egy lifttel? Ez miféle sértett kijelentés volt? Tudhatná, hogy a nővérek öltözője lent van. Vagy nem tudja? De az meg hülyeség…
Oda kell figyelnem a munkámra.
A műszak végén átadjuk az osztályt, lemegy egy nővéri és egy orvosi vizit is, majd fáradtan egy reggeli tejeskávé után lemegyek, átöltözök, és hónom alá csapva a sisakot kimegyek elköszönve a portástól is.
Az ajtón kívül Gretatól is elköszönök, majd mikor motorom felé fordulnék, valaki visszatart.
- Mit szeretnél? – kérdezem kíváncsian.
- Azt, hogy felnőtt emberekhez méltóan beszéljük meg az egész helyzetet! – nos, az nem lenne rossz ötlet. - Nekem fontos vagy! Nem hiszem el, hogy ennyire félreértettél. Én csak téged próbáltalak óvni! Ha csak csókot akartam volna, be sem vallom, hogy én is meleg vagyok. – Teljesen összezavarja gondolataimat, nehezebben veszem a levegőt, és erre a fáradtság csak még jobban rátesz. - Kellesz nekem, Erick. Meg szeretnélek ismerni. Veled akarok lenni… - nem… nem viccel, ha már sokadszorra ezt hajtogatja. Először nem is jutok szóhoz, majd nem is hagyja, még annyi gondolkodási időt sem ad, hogy egyáltalán felfogjam, hogy ez most nem játszadozás. - Hát, akkor tényleg ennyi volt. Értem. Sajnálom, hogy zavartalak. – kikerülve, gyors léptekkel el is kezd rohanni, meg sem próbálok utána szólni, csak motoromhoz sietek, beindítom, fejembe nyomom a sisakot, majd abba az irányba kezdek hajtani, amerre indult, szerencsére a kijárat nincs annyira közel, így még biztosan utoléram valahol.
Meg is látom, csikorogva bekanyarodok elé, mire hátrál egy lépést. Felcsapom sisakom elején a plexit.
- Doki… ha felnőtt módjára szeretne beszélgetni, ne meneküljön el – mosolygok rá, mire csak az ijedtségtől kipirult arccal fordítja el tekintetét.
- Na ne mondja, Mr Dwaine – karba teszi kezeit, haja és táskája is meglibben. Hátra fordulva a motor csomagtartójából előveszek egy másik sisakot, és felé nyújtom, de csak érdeklődve néz rám.
- Beszéljünk egy nyugodtabb helyen – hol a sisakra, hogy arcomra, vagyis inkább szemembe néz – Csak negyed órát kérek – teszem még hozzá, mire tétován, de elveszi tőlem végre a sisakot, megpaskolom magam mögött az ülést, és szólok, hogy a hasamnál karoljon át.
Egy kávézóba viszem, ami már hajnalban is nyitva szokott lenni, és elhatárolható boxok is vannak, de kint is lehet ülni. Bentre invitálom, s míg nem rendelünk semmit, addig a felszolgáló nem is hagy nyugtot, pár pillanat és hozza is a kávékat, így végre ez után nyugodtan tudunk beszélgetni.
Ujjaimmal a csészét ölelgetem, majd a szemébe nézek, de pár pillanatnyi szemkontaktus után, lesüti pilláit.
- Én már mindent elmondtam, amit akartam, Erick – magához emeli a csészét, megfújja, majd belekortyol. Hát igen… ez lehet, de nem hiszem hogy olyan hangnemmel és olyan tisztán érthetőséggel, mint először kellet volna… gondolom én.
- Először nem értettem, miért vagy olyan rideg velem… és ez zavart. – megkavarom csészém tartalmát egy kis kanállal. – Azt hittem kiborultál attól a kis érintéstől az erkélyen. Már akkor sem bírtam megállni magam. Én azért vallottam be, hogy biztos legyek abban, hogy távol tartsam magam, vagy talán még lehet is valami, de a másodiknak adtam kevesebb esélyt. – belekortyolok a langyos kávéba kisebb hatásszünetet hagyva, de ezt ki is használja.
- De te miért voltál velem olyan rideg… a-az után? – látom, ahogy a zavartól kipirul, de ezt felváltja az enyhe düh okozta pirosság.
- Ugyan ezt csináltad velem nem? – mosolyodom el lágyan a félig elfogyott kávét figyelve, majd visszaterelem tekintetemet értetlen arcára. - „Azért voltam ilyen, mert azt hittem a nőket szereted”… ezt mondtad. Egy vallomás után pedig azt hallani, hogy „lopok egy csókot és már itt sem vagyok”, nem a leg üdítőbb. – kínosan mosolyogva kavargatom újra kávémat.
- Esélyt sem adtál, hogy megmagyarázzam – talán így van… talán azért mert nem akartam magyarázkodást hallani.
- Valóban… mert még mindig hihetetlen a magyarázat.
- Sajnálom, hogy ennyire hihetetlen, hogy meleg vagyok – hátra dől székén, de még mindig rám figyel.
- Évek óta nem volt senkim… - már nem is merek utána számolni, mióta - aztán megjelenik egy kedves, dolgos orvos, aki nem utolsó sorban az esetem és ráadásul meleg. Számomra ez hihetetlen egy csapásra. – visszaegyenesedik, egyre nagyobb érdeklődéssel figyel, én viszont az asztalon pihenő kezét mustrálom, végül sóvárogva, óvatosan simítom rá ujjaimat, érzem milyen törékeny, karcsúak és melegek az ujjai.
- Mit szól doki? Tehetjük még ezt hihetővé? – kezéről arcára terelem tekintetem, s mosolyogva figyelem enyhe zavarát – Vagy ennyire reménytelen lenne a helyzet?
|
| Rauko | 2011. 02. 14. 12:57:42 | #11357 |
Karakter: dr. Brooke Gabe
Megjegyzés: ~ Timcsinek
- Csak ennyit szeretett volna, Dr. Gabe? – kérdezi durva hangnemben, mikor elválunk, és én nem értem. Hogy érti, hogy csak erre kellett?
- Erick… - kérném, hogy hallgasson meg, hogy beszéljük meg, mert nem úgy gondoltam, de végig sem hagyja mondani.
- Nem véletlenül vallottam be. Tudni akartam, hogy távol tartsalak a vágyaimtól, vagy talán van egy kis remény arra, hogy jobban megismerjelek. Esetleg másra is. – De én is épp ezt akarom! Akkor mi a baj?! – De ha csak ennyire kellettem, talán jobb lesz, ha én is elfelejtem az egészet.
- Erick… ne érts félre, nem azért mondtam – kezdeném, pedig sosem magyarázkodom, de ha neki most ez kellene, megtenném. De ezt sem hajlandó meghallgatni.
- Nem… igazad volt. Valószínűleg nem tenne jót a munkánknak. Most már vissza kell mennem… további jó olvasást, Dr. Gabe – köszön el, és már bent is van. Én lefagyva állok. Mi a fene történt…? Mégis… mégis mi volt ez?!
~*~
Amikor aznap bementem, már nem is nézett rám, és mikor elköszöntem is csak Greta fogadta. Nem értem… egyszerűen képtelen vagyok megérteni ezt az egészet… de nem szabadna hagynom, hogy kihasson a munkámra, viszont egy hétig nem is látom. Három nappal az ominózus eset után, ha nincs ott velem az egyik nővér, rossz gyógyszert írok fel egy betegnek... mi a fene van velem?! Soha nem szoktam ilyen szétszórt lenni. De valahogy… nem is tudom.
Hiányzik. Nincs itt, nincs mellettem a műszakokban, nem is látom. És egy olyan banális félreértés miatt… pedig én ott is csak őt akartam védeni! ha szerette volna, elfelejthettük volna, de én nem akartam, hogy ez legyen! Én szerettem volna megismerni… de sajnos ő döntött. Helyettem is.
Képtelen vagyok túltenni magam ezen az egészen. Csak azon kattogok, hogy mit kellett volna tennem… hogy kellett volna csinálnom, hogy ne ez legyen a vége. Akkor is ezen jár az agyam amikor éjszakás műszakba tartok, és észreveszem. Megremegnek a lábaim, ahogy meglátom… hiszen majdnem el is felejtettem, hogy mennyire helyes férfi. Most pedig, hogy tudom, amit tudok, sokkal, de sokkal nehezebb csak munkatársnak nézni őt!
- Szia – köszön rám. Barátságos, kedves, de hihetetlenül rideg.
- Szia – viszonzom, de valahogy… nem tudok ép ésszel elmenni a dolog felett. De ha ő ezt akarja, nekem is ezt kell tennem.
- Úgy tűnik, megint egy műszakban leszünk – kezd beszélgetni. Nos, akkor beszélgessünk, mint két, majdnem idegen férfi.
- Igen – mosolygok rá én is műmosollyal. Pont annyira vagyok távolságtartó, amennyire ő velem, de arra nem számítok, hogy már egy liftben sem akar feljönni velem… – Nem jössz?
- Előbb átöltözöm. – Hát… rendben. Szomorúan pillantok a bezáródó liftajtóra, és hirtelen nem tudom, mit kellene mondanom, tennem, vagy gondolnom.
***
És érdekes módon a műszak sem telik sokkal jobban. Eleinte még rám sem néz, aztán, amikor már igen, akkor is azonnal elfordítja a fejét, így felsóhajtok, és inkább az irodámba megyek kávézni, de azt hiszem, ezt nem hagyhatom szó nélkül.
Ahogy elindulok kifelé, megállok. Greta pont nincs bent a nővérszobában, nekem pedig kezemben a bögrém. Megfordulok, és rá nézek. Ő ekkor hirtelen a szemembe néz.
- Kimehetsz cigizni, akármikor. Nem fogok kint olvasni, ha veled leszek egy műszakban - jelentem be, és már indulnék, de a hangja megállít.
- Erre semmi szükség - mondja, kicsit fura éllel a hangjában, amit nem is tudok mire vélni, de idegesít.
- Ha már egy liftben sem vagy hajlandó feljönni velem, akkor nincs miről beszélnünk - nézek hátra dühösen. - Ezt az éjszakát bírjuk ki valahogy, utána beszélek a főorvossal, hogy oldjuk meg a beosztást máshogy, látnod sem kell többé - morgom, át sem gondolva, hogy mit mondok, hiszen ha jól tudom, ő is csinálja a beosztásokat.
- Brooke - szól utánam.
- Mit parancsol, Mr. Dwaine? - nézek egyenesen a szemébe, és mintha meghökkenne. Greta pont ekkor lép be. - A szobámban leszek - nézek a nőre, és szó nélkül kisétálok.
Dühös vagyok! Mérhetetlenül ideges és hihetetlenül csalódott! Évek óta ő az első férfi, akiben meglátok valamit, aki megmozgat bennem valamit, erre egy ilyen baromság miatt már arra sem hajlandó, hogy feljöjjön velem egy liftben. Pedig annyira szerettem volna, ha nem így alakul… olyan jó lett volna. Annyira…
Beszélnem kell valakivel! A szobába érve már hívom is Alexet. Egyetemi csoporttársam volt, azóta is beszélünk, ha úgy adódik. Ő amolyan lelki szemetesláda nekem. Ha jól emlékszem a beosztására, ma otthon kell lennie… és nem is csalódom, a második csörgés után felveszi.
- Brooke? - kérdezi álmos hangon. - Mi történt?
- Ne haragudj, de beszélnem kell valakivel.
- Mi történt? Meghalt egy beteged? - Igen, jogos a kérdés, olyankor mindig őt hívom elsőnek.
- Most annál komolyabb a baj - sóhajtok fel. - Szerelmi… - Ő gonoszan felkacag.
- Neked nincs is szerelmi életed, Brooke.
- Most lehetett volna - sóhajtok fel megint szomorúan, és mesélni kezdek.
Azért jó ha egy heteroszexuális férfi egy meleg férfi lelki tanácsadója és legjobba barátja, mert teljesen más szemmel látja a helyzetet. Alex pedig mindig ráhibázik, és mindig helyesen látja a dolgokat. Addig duruzsol a fülembe, amíg el nem ülteti a gondolatot. Ezt meg kell beszélnem Erickkel. Ha tényleg akarom őt, nem hagyhatom elmenni. Akkor sem, ha ő akarja! De nem rohanhatom le most, meg kell várnom a műszak végét.
***
Amikor megy a motorjához, utána indulok. nem feltűnő, hiszen arra van a kijárat, így neki sem mérvadó, hogy pár lépéssel lemaradva követem. De amikor kilép, és Greta elindul a másik irányba. megmaradom a csuklóját. Nem kiabálhatok, nem mutathatom, hogy baj van, így a motorjához húzom, ahol már legalább takarásban vagyunk.
- Mit szeretnél? - kérdezi. Megint ez a fura él…
- Azt, hogy felnőtt emberekhez méltóan beszéljük meg az egész helyzetet! - Már szólalna, de nem hagyom. - Nekem fontos vagy! Nem hiszem el, hogy ennyire félreértettél. Én csak téged próbáltalak óvni! Ha csak csókot akartam volna, be sem vallom, hogy én is meleg vagyok - suttogom neki. - Kellesz nekem, Erick. Meg szeretnélek ismerni. Veled akarok lenni… - sorolom, de nem reagál, pedig várok is pár percet, de semmi. Fura arccal méreget. Felsóhajtok. - Hát, akkor tényleg ennyi volt. Értem - mosolygok rá kínosan. - Sajnálom, hogy zavartalak - fejezem be, és ellépek tőle. Nagyot sóhajtok… azt hiszem, én már egyedül fogok megöregedni.
|
| timcsiikee | 2011. 02. 14. 01:38:03 | #11349 |
Karakter: Erick Dwane
Megjegyzés: ~ Raukonak
Erick:
Hosszú, kínos csend… amit nagyon nem szeretek, de ez ezzel jár. Végig őt figyelem, minden mozdulatát, s még azt is, ahogy remegő kezekkel iszik poharába. Jól sejtettem, elég sokkosan érte. Hah…
- Brooke, ugye nem vagy homofób? – mert az eddigi reakciókból ítélve eléggé úgy tűnik.
Felsóhajt, elhelyezkedik, és hátra veti kissé fejét.
- Ez… ez kellemetlen nekem, Erick – sejtettem… akkor azt hiszem jobb lesz, ha megbarátkozom a gondolattal. Véglegesen.
- Értem. Azért remélem, bízhatok benned, és nem mondod el senkinek – nem szeretném, ha hirtelen mindenki kerülni kezdene, vagy már az is sok lenne, ha csak pár eddig kedves ember… elég lesz az ő távolságtartását kibírni.
Sóhajtva állok fel, s megkerülve fordulnék is az ajtó felé, de amikor kinyitom, érzem, hogy ujjai tenyerembe csúsznak, majd ujjaim közé. Testemen bizsergés cikázik végig, majd meglepetten kissé felhevülten reagálom le.
- Ne játszadozz velem, Brooke – egy dolog, ha nem szívlel, de ne játszadozzon az identitásommal, azt már végképp nem szeretem.
A reakciója a legérdekesebb számomra. Arcára rózsaszín pír telepszik, majd felpipiskedve hajol közelebb, elmerülök tekintetében.
- Nem játszanék azzal, aki ennyire tetszik nekem – hogy… mi? - Azért voltam veled ilyen, mert azt hittem, hogy a nőket szereted – zúg a fejem, kattog benne minden fogaskerék, és csak nehezen áll össze a kép egy ilyen hajnali órán. - Nehéz lett volna kedvesnek lennem veled, ha tudom, hogy lehetséges, hogy elítélsz majd, ha megtudod. – nem… ezt nem hiszem el, túl szép… Vagy álmodom, vagy még mindig szórakozik.
Kíváncsi? Akkor megadom, amire vágyik… ha csak szórakozik velem, akkor úgyis fellökve ugrik majd el.
Újabb hullámok dúlnak bennem, ahogy ujja számat éri. - De nem kérek most sem semmit. Lopok egy csókot, és már itt sem vagyok, és elfelejthetünk mindent – ezt nem hiszem el… még mindig nem tudom felfogni ép ésszel.
Először csak meglepve fogadom, hogy ő maga kezdeményezi a csókot mély pírral borított arccal. Lehunyom szemem, halkan szusszanok, hajába túrva viszonzom és mélyítem el, kiélvezve minden pillanatot, minden ízt. Milyen édes…
Mohón falom fel, kiéhezve szívom meg ajkait, majd pihegve tol el magától, szinte ellök és hátrál egy lépést. Szemei csillognak, s kellemes csalódás, hogy ajkai letörlése helyett csak finoman megnyalja szája szélét. Ha csak szórakozna, első mozdulata az lett volna, hogy letörli magát. Mégis… Furcsa, kellemetlen érzés áraszt el.
- Csak ennyit szeretett volna, Dr. Gabe? – kérdem kíváncsian, kicsit komorabb hangon. Testem mellé kényszerítem kezeimet.
- Erick… - szólít halkan, s nem tudom, mit is szeretne. Mit látok a tekintetében? Sajnálatot? Talán… De ez inkább valami más, nem tudom hová tenni.
- Nem véletlenül vallottam be. Tudni akartam, hogy távol tartsalak a vágyaimtól, vagy talán van egy kis remény arra, hogy jobban megismerjelek. Esetleg másra is. – látom kezén hogy megrezzen, talán felém nyúlna, de ujjaimat a kilincsre fonom, s továbbra is kimérten beszélek – De ha csak ennyire kellettem, talán jobb lesz, ha én is elfelejtem az egészet.
- Erick… ne érts félre, nem azért mondtam – pedig nekem nagyon is úgy tűnt.
- Nem… igazad volt. Valószínűleg nem tenne jót a munkánknak. – miért reszket a mellkasom? Talán csalódott lennék? – Most már vissza kell mennem… további jó olvasást, Dr. Gabe – magára hagyom.
Visszaülök helyemre, s még sokáig nem látom visszajönni, de amikor meghallom közeledő lépteit, magam mellé hívom Gretat, és megbeszéljük a reggeli átadást.
~*~
Már egy hete lassan, hogy nem egy műszakban vagyok vele… Talán véletlen, vagy sem, igaz az elmúlt három napra én osztottam úgy be az időmet, hogy pont az ellentétes műszakba kerültem. Lenyugodtam, felfogtam, hogy csak egy csókra kellettem, s ennyi kis idő után végre újra normális gondolkodásmóddal nézhetek szembe az új hétvégével, amit éjszaka megint bent töltök. Pedig szívesen összeültem volna a régi ismerősökkel, de sajnos most így alakult… talán majd jövő héten.
Lekapom sisakom, biztosítom a motoromat, majd sarkon fordulva épp befelé indulok, mikor látom, hogy ő lép fel a pár lépcsőfokon, és pont észrevesz.
- Szia – köszönök ugyan úgy barátságosan mint addig, és persze úgy, ahogyan ő kért… tegezve.
- Szia – zavart látok tekintetében, megelőzöm, és kinyitom neki az ajtót… csak természetesen, mintha mi sem történt volna. Ez így helyes nemde?
- Úgy tűnik, megint egy műszakban leszünk – próbálom oldani azt a kis feszültséget, ami van, de már magamon is érzem, hogy valami nem stimmel.
- Igen – mosolyog fel rám, s megáll bennem az ütő, ahogy a liftbe száll. Megtorpanok. – Nem jössz? – kérdi kíváncsian, de még mindig a könnyed mosolyába vagyok merülve.
- Előbb átöltözöm. – válaszolom elbambulva, majd addig meredek rá, azaz előre, míg be nem záródik a liftajtó.
Nem… ez így nem jó… nagyon nem jó… még mindig vonzalmat érzek iránta.
|
|
