- Úgy érzem, ennyi kint lét egyelõre elég volt neked – suttogja nyakamhoz érintve ajkait, amitõl megint vörös leszek, már számát sem tudom, hanyadszor. – Menjünk be, mert a végén még megfázol.
nem örülök neki, jó lett volna még itt, de igaza van, kezd hideg lenni.
- Rendben – sóhajtom, majd felé fordulok, de nem indulunk el.
- Mondták már neked, hogy mennyire szép vagy? – kérdezi magához ölelve. Vörösebb leszek, mint eddig bármikor- Pláne mikor megcsókol… - Biztosan. – Ha tudná, hogy soha…
- Gyere, menjünk. – El is indulunk, de nem tudunk sokáig haladni, hiszen megáll és megszólal. - Glian, mit szeretnétek?!
- Semmit kapitány. Épp erre jártunk, és öhmm… Izé… Jó estét akartunk kívánni.
- Azért jöttünk te idióta, hogy megkérdezzük!
- Jó a kedve, miért nem mered?! - Nem értem…
- Mi folyik itt, had halljam – szólal meg a kapitány.
- Kicsit ünnepelni. Elvégre új tagot köszönthetünk köztünk, ha minden igaz. Kapitány… Kérem… Nem vinnénk túlzásba. Csak egy hordót bontanánk ki…
- Ajánlom. Ha több üres hordók látok reggel, kiülök veletek napozni – fenyegeti meg õket.
- Új tagja lett a legénységnek? – kérdezem meglepve. Máris befogadtak volna…?
 - Persze… Akkor, ha szeretnél velünk maradni. – Szívem vadul dobogni kezd. Vele…? Én? Ameddig csak lehet…?
Boldogságban úszom miközben haladunk a kabin felé, de felbukkan Apera.
- Kapitány!
- Mit szeretnél Apera? Én adtam engedélyt az italozásra, most nem a fejük után mentek. – Nemet int és felmutat egy üvegcsét. Csak nem?
- Sikerült elkészítened? – kérdezem izgatottan.
 - Igen. Elkerülheted, hogy mászkáló ételnek nézzenek, ha bekened az arcod, a nyakad, valamint kicsit a kezeid. Elég erõsre sikerült. És… Azt is elérheted, hogy a kapitányunk lehozzon a miattad rendezett buliba. Mindenki meg szeretne ismerni.
Jó lenne… ha velük maradok, szeretnék barátokat szerezni. Sosem voltak, de itt mindenki kedves, már ha nem érzik rajtam a vérem illatát…
- Nyertetek, amint bekenem a készítményeddel, megyünk. De… Akkor kerítsetek neki valami vastagabb ruhát. Ezekben, amik most rajta vannak, megfázna reggelig.  
- Mindjárt – feleli Apera vigyorogva és elindul, mi pedig belépünk.
Azonban ekkor jut eszembe valami...
- Mond… Téged is el fog riasztani tõlem ez a szer? – kérdezem aggódva. Azt nem szeretném…
- Lehet… Ha csak a véred miatt kedvelnélek, elriasztana. – Megnyugszom, és hagyom, hogy bekenjen.
- Na most már tényleg nem lesz semmi baj – mondja, mikor végzett. Hálásan bújok karjai közé.
A ruhákat is megkapom, így hamarosan elindulunk a többiekhez.

Mindenki kedves, ahogy megérkezem. Látszik, hogy nem értik, mi ez a szag körülöttem, de senki nem vitatja. Viszont az jól esik, hogy a kapitány leül, és maga mellé húzva ölel át. Mintha azt akarná mutatni mindenkinek, hogy csak hozzá tartozom és senki máshoz.
- Akkor igyunk Daniel egészségére - mondja Apera, mire egyetértõ kurjantásokat kap, és valahogy az én kezembe is pohár kerül. Hasonló bor ahhoz, amit kaptam, de sokkal erõsebbnek érzem.
- Ha nem ízlik ne idd meg - hajol a fülemhez a kapitány.
- Semmi baj - mosolygok rá kedvesen. - Csak picit erõsnek érzem, de minden rendben.
- Mesélj nekünk valamit, Daniel - szól rám egy férfi.
- Mi… micsodát? - kérdezem elpirulva, kicsit jobban megszorítva Tholan kezét.
- Mik az álmaid? Hova akarsz eljutni? - folytatja. Nyelek egyet és felidézem a régi vágyaimat.
- Én… én szeretnék egyszer havat látni - mondom halkan.
- Havat? - kérdez vissza Apera.
- I… igen. Még sosem láttam. De egyszer egy ágyas azt mesélte, hogy olyan, mint a hideg porcukor, és biztosan nagyon szép. Meg egy festményt is láttam, és azon is… olyan szépen volt megfestve.
- Ez az álmod ezek szerint hamarosan valósággá válik - szólal meg Tholan. - Úgyis a Tél szigete felé megyünk, ott van dolgunk, ott pedig van hó, rengeteg - mosolyog rám.
- Akkor igyunk a hóra! - szólal meg az egyik, aki odajött, hogy inni akar.
- És mond csak, kiknél szolgáltál eddig? - kérdezi Apera.
- Hát… elég sok úrnál voltam. - És mesélni kezdek nekik. Közben még iszunk párszor, így mire végzek a meséléssel, már eléggé szédülök.
- Mi megyünk - szólal meg a kapitány.
- Mi? Miért? - kérdezem lebiggyesztett ajkakkal. Már eléggé bátornak érzem magam az alkohol miatt, így az ölébe mászva csimpaszkodom a nyakába és az ajkaihoz hajolok. - Picit maradjunk még. Olyan jó most!
Kurjantásokkal jutalmazzák a tettem, de mégsem szállok le, csak megfordulok az ölében, a mellkasának döntöm a hátam és így beszélgetünk tovább.
Meg iszunk…

* * *

* * * 

Arra ébredek, hogy vére mozgása megváltozik, és a szívverése is gyorsul kicsit, mosolyogva nézek rá.  
- Sajnálom, tettem valamit, amivel felkeltettelek? – kérdez, mielõtt köszönthetném, pislogása magával ragadó.
- Nem, csak hallottam, hogy ébren vagy. – válaszolok neki kedvesen - A véred, tudod. Jól aludtál? 
- Nagyon – sóhajtja - Régen nem aludtam már ennyire sokat és ennyire nyugodtan. – ez kölcsönös…
- És nem vagy éhes? – támaszkodok feljebb, emiatt sajnos arrébb húzódva kicsit tõlem tápászkodik õ is ülõ helyzetbe:
- Nem igazán. De ha te szeretnél inni, szabad ám – a fejét is oldalra hajtja beszéde alatt, hogy feltárja elõttem nyaka hívogató ívét, nevetve hintek rá egy kis puszit.
Gaztettemtõl felsikít, még mindig kuncogva mászom ki mellõle az ágyból:
- Majd késõbb.
- Hova mész?
- Kimegyek a fedélzetre. És ha szeretnél, jöhetsz velem, megmutatok mindent. – remélem, csatlakozik hozzám.

Kis gondolkodás után biccent, aztán már pattan is öltözni, hogy amikor kilépek az ajtón, mögöttem lépdelhessen.
Sajnálom, hogy nem mellettem teszi, de nem sürgetem, annak is el fog jönni az ideje egyszer, hogy magától át mer átölelni.

Érdeklõdve néz körbe, legénységem tagjait szintén kíváncsian méregeti.
Egy idõ után azt is látom, az érdeklõdés kölcsönös, néhány ebadtának még a vérszomját is érzem, ezért inkább mégis birtoklón átkarolom.
- Nicsak, õ a potyautasunk, nem igaz? – kuncog az egyik.
- Õ hát! Milyen kis csinos még mindig. – szólal meg egy másik friss tagja a legénységnek, szúrós tekintetembõl remélem, érti, hogy most kell leállnia.
Meghátrál szerencséjére, és a többiek is elmennek a maguk dolgára, folytathatjuk sétánk a hajó orra felé. A mai gyönyörû éjszakát innen lehet a legjobban látni, tetszeni fog neki a látványa.
Igen… Sejtettem…
Hosszú néma percekig gyönyörködik a hullámokban, és a csillagpettyes égboltban.

Aztán… Rémülten lépek mögé, és karolom át, a korláthoz lépve hajolt elõre. Még a végén belezuhan itt nekem a tengerbe…
- Ki ne ess – mormogom is a fülébe.
- Nem fogok – válaszol zavartan, és visszaegyenesedve dõl jobban nekem.
- Ha van kedved megmutathatom a kabinokat és a konyhát is - kicsit tényleg megijedtem… Azok talán nem ennyire veszélyesek.
- Nem, köszönöm – sóhajtja, mialatt jobban nekem fúrja fejét - Most csak… maradjunk így egy nagyon picit. Kérlek… olyan kellemes itt. – ebben igaza van… Csodás a társasága, és az éjjel együttese, mosolyogva egyezek bele a kérésébe.

- Úgy érzem, ennyi kint lét egyelõre elég volt neked. – suttogom nyaka bõrébe, amikor pár perc elteltével tüsszent néhányszor. – Menjünk be, mert a végén még megfázol. – a szél ismét felerõsödött, és a levegõ is hidegebb lett kicsit, mint az elõbb, tényleg nem szeretném, ha beteg lenne, és a hajó orvosára kéne bíznom. Õ sem nagyon volt ura önmagának elõbbi fedélzetre lépésünkkor, éhesen méregette.  
Tudom, ablakon keresztül sokkal kevesebbet látni a tájból, de lesz még alkalma arra, hogy kijöjjön ide. Arról gondoskodok.
- Rendben. – sóhajtja engedelmesen, visszafordulva felém el is indulna, ha nem ölelném ismét szorosan magamhoz.
- Mondták már neked, hogy mennyire szép vagy? – faggatom, mialatt egyik kezem leemelem a derekáról, és végigsimítom vörös színt öltött arca ívét. Majd… Mielõtt válaszolhatna a kérdésemre, feljebb emelem az állát, hogy egy apró csókot hinthessek az ajkaira.

- Biztosan. – kuncogom aztán, zavara miatt újabb csókokkal is boldogítani akarom.
Végül csak azért nem tapadok ismét gaz módon az ajkaira, mert érzem, a legénységem pár tagja a közelünkben mászkál. Figyelnek minket. Vagy… Talán valamit akarnak. Mondjuk… Ha az utóbbi eset állna fenn, akkor nem próbálnák meg leplezni elõlem az erejük.
- Gyere, menjünk. – el kell innen vinnem.
Késõbb pedig muszáj lesz kerítenem neki ennél a mostanijánál melegebb ruhákat, ha kikötünk valahol, azok, amik rajta vannak, nem védik meg az idõ viszontagságaitól. Bár… Lehet, majd a vele egy súlycsoportú tagoktól kérek is addig párat.

- Glian mit szeretnétek?! – sóhajtom pár lépés megtételét követõen, úgy érzem, jobb lesz beszélni az utánunk mászkálókkal, mielõtt visszatérnénk a kabinomba.
- Semmit kapitány. Épp erre jártunk, és öhmm… Izé… Jó estét akartunk kívánni. – jön elõ fülig érõ mosollyal a kérdezett, Shingan morcosan vágja fejbe:
- Azért jöttünk te idióta, hogy megkérdezzük. – ordít, aztán pusmogásra vált, mintha azt én nem hallanám:
- Jó a kedve, miért nem mered?!
- Mi folyik itt, had halljam. – sóhajtom, bár van egy tippem arra, hogy inni akarnak Daniel egészségére. Általában ez a két jómadár minden vízcseppre inna.
- Kicsit ünnepelni. Elvégre új tagot köszönthetünk köztünk, ha minden igaz. Kapitány… Kérem… Nem vinnénk túlzásba. Csak egy hordót bontanánk ki…
- Ajánlom. Ha több üres hordók látok reggel, kiülök veletek napozni – õk tisztavérû vámpírok, el is égnének. – szerintem ezt már nem hallották, mialatt elporoltak, kuncogva csóválom meg a fejem.

- Új tagja lett a legénységnek? – fordul vendégünk az irányomba, még mindig mosolyogva mondom neki, hogy úgy néz ki, igen.
- Persze… Akkor, ha szeretnél velünk maradni. – érzem, felgyorsult a szívverése, és izgatottabb lesz, mialatt biccent, de ettõl ugyanúgy vissza akarom terelni a szobáig, vállába karolva vezetem tovább.
Tényleg megfázna úgy, ahogy most van, ezért nem szeretném neki azt az ötletet se felvetni, hogy menjünk a többiek közé mi is iszogatni, és szórakozni kicsit.
- Kapitány! – szabotálják persze már megint a tervem, komoran fordulok a megjelenõ szõkeség felé:
- Mit szeretnél Apera? Én adtam engedélyt az italozásra, most nem a fejük után mentek. – megrázza a fejét, és valami kis üvegcsében tárolt kék folyadékot tart felém.
Érdeklõdve kérdezném meg arról ez mi akar lenni, ha Daniel nem sikkantana fel:
- Sikerült elkészítened? – mi folyik itt?

 - Igen. – vigyorog rá a kérdezett. – Elkerülheted, hogy mászkáló ételnek nézzenek, ha bekened az arcod, a nyakad, valamint kicsit a kezeid. Elég erõsre sikerült. És… - néz rám fél pillanatig ravaszul csillogó szemmel – Azt is elérheted, hogy a kapitányunk lehozzon a miattad rendezett buliba. Mindenki meg szeretne ismerni.
A kicsike reménykedõ pillantása miatt végül tényleg nem tudok nemet mondani, sóhajtva adom be nekik a derekam:
- Nyertetek, amint bekenem a készítményeddel, megyünk. De… Akkor kerítsetek neki valami vastagabb ruhát. Ezekben, amik most rajta vannak, megfázna reggelig.  
- Mindjárt. – vigyorog, amint átadja a szert, el is tûnik, sóhajtva vezetem be kis hajótöröttünk kabinomba.

- Mond… - szólal meg hevesen dobogó szívvel, amikor lecsavarom a kezemben tartott fioláról a kupakot, és elfintorodok – Téged is el fog riasztani tõlem ez a szer? – hát ez volt a baj? Édesem…
- Lehet… Ha csak a véred miatt kedvelnélek, elriasztana. – – sóhajtom, válaszom miatt érzem, nyugodtabb egy kicsit, ezért mosolyogva kenem be az Apera által készített bûzös lötyivel.
- Na most már tényleg nem lesz semmi baj. – teszem le kezembõl a visszadugaszolt üvegcsét, amire bólint, és hozzám bújik, kuncogva ölelem meg. Rajta sokkal elviselhetõbb, mint töményen, attól pedig, hogy a vérének illatát nem érzem, még mindig érezhetem puha ölelését.
Hálálkodik is, mind nekem, mind a belépõnek, aki sok ruhát hozott neki, vigyorom egyre szélesebb miatta. 

- Értem. – Kedvesen mosolyog, amitõl úgy érzem, hogy talán nem is csináltam olyan nagy bajt. Aztán ledönt maga mellé, és elkezdi simogatni az arcomat. – Ne félj tõle, normális reakció a keményedés bizonyos helyzetekben. És  örülök is neki, hogy kemény vagy. – Meglepetten pislogok fel rá.
- Tényleg? – Bólint, közben a hajam kezdi cirógatni. Nem értem, hogy ez neki miért jó.
- Azt jelenti, nem vagyok közömbös személy a számodra.
Ahogy felfogom, mit is mondott, azonnal mélyvörös színt ölt az arcom. Zavaromat meg csak fokozza, mikor hozzám nyomja azt, ami… neki is kemény. Pedig mindig azt hittem, hogy a vámpírokat csak a vér érdekli igazán!
- A te társaságod is sokat jelent nekem.
Magyarázkodnék, azt sem tudom, miket beszélek neki össze-vissza, de nem enged elmenni, maga mellett tart.
- Az igazságot mindig ki fogom neked mondani. És… Azért, mert az elõbb olyan ügyesen megmasszíroztál, most én foglak téged kényeztetni egy kicsit.
- Erre semmi szük… - Megint nem hagyja végigmondani.
- Lazíts…
Fel sem fogok minden, ami történik. Érzem, ahogy az ajkaival érint. Elõször azt hiszem, hogy megint inni akar, de nem, tovább halad, és már bõven a mellkasomnál jár, amikor rájövök, hogy nyögök. Hangosan nyögök és szinte remeg a testem. Mit csinál?! Nem adott be semmit, nem érzem semminek a hatását. De akkor mi történik velem?
A testem szinte az akaratom ellenére reagál az érintéseire, és nem tudom, hogy miért, de kicsit furcsán érzem magam. Ahogy tovább csinálja, amit csinál, csak többet és még többet akarok belõle. Nem elég, amit ad, egyre inkább azt érzem, hogy fel fogok robbanni.
Akkor térek valamicskét észhez, amikor már teljesen meztelenül fekszem, õ pedig épp… ott simogat, de megérzi pillanatnyi zavaromat, és már kedveskedik is.
- Élvezed, amit csinálok nem? Akkor hagyd magad nekem… Ígérem, nem foglak bántani… Jó?
Nem tudom, mit mondjak vagy tegyek most, de próbálom követni a kérését, és ellazulok, amennyire csak tudok.
Ami viszont meglep, az a saját testem, hiszen nem sokkal késõbb már a hangom sem tudom visszafogni, mikor elragad az öröm, az élvezet és kirobban belõlem valami. Egy pillanatra azt hiszem, hogy… pisilnem kell, de nem. Olyan érzés, mint még soha, és pillanatokkal késõbb is csak bámulok ki a fejembõl és nem tudom, mit mondjak, tudnék-e beszélni egyáltalán.
- Remélem… - szakít ki hangja az elmélkedésembõl. – Sikerült neked megmutatnom, hogy mennyire hálás vagyok a kényeztetésed miatt… 

- Én… - Megszólalni sem tudok, nem is merek igazán. Ilyenkor mit kell mondani? Meg kell köszönni? Vagy pont ellenkezõleg, és megköszönni lenne illetlenség?! Fogalmam sincs és kissé zavar, hogy nem tudom, mit tegyek.
- Nem kell mondanod semmit - nevet fel, mintha érezné, hogy min járatom az agyam. - Ha viszont nem lenne ellene kifogásod, én most szeretnék aludni egyet, és majd ha felkelünk éjszaka, kiviszlek és megmutatok m,indent a hajon. Rendben? - kérdezi mosolyogva.
- Rendben - felelem halkan, és ahogy fekszik mellettem, közelebb bújok hozz-. Amikor ezt észreveszi, magához húz teljesen, így egy pillanatra megszeppenek, de aztán a fejem a mellkasára hajtom. 
- Jó így? - kérdezi halkabban.
- Azt hiszem, sosem éreztem még ennyire jól magam - vallom be elpirulva. Úgysem látja, ha vörös az arcom.
Nem felel semmit, csak sóhajt egyet, a karját átteszi rajtam, még szorosabban tartva így, és lassan elalszik. Én eleinte nem tudok pihenni, de ahogy hallgatom halk szuszogását és a hullámok hajónak verõdõ, érdekesen durva, mégis csodás hangját, lassan elalszok, de elõtte még egy alapos pillantást vetek a függöny felé. Nem akarom, hogy a napfénytõl baja legyen, márpedig a nap magasan jár már az égen.  Bár azt sem tudom, hogy igazán sértené-e a bõrét a napfény…

* * *

Elõször én kelek fel. Õ még hangosan szuszog, mikor kinyitom a szemem, és lassan észhez térek. Mozdulni nem tudok, hiszen teljesen összecsavarodtunk alvás közben és moccanni sem tudok anélkül, hogy felkelteném, így nem is teszem. Ezért is lep meg, hogy pillanatokkal késõbb már hallom, ahogy ébredezni kezd.
- Sajnálom, tettem valamit, amivel felkeltettelek? - pislogok fel rá saját mellkasáról.
- Nem, csak hallottam, hogy ébren vagy. A véred, tudod - mondja kedvesen, de álmosan. - Jól aludtál?
- Nagyon - vallom be õszintén. Régen nem aludtam már ennyire sokat és ennyire nyugodtan. - Felmosolygok rá, a lehetõ legõszintébben, hiszen tényleg hálás vagyok neki.
- És nem vagy éhes? - kérdezi, és ahogy feltámaszkodik az alkarjára, én is felülök, hogy felkelhessen.
- Nem igazán. De ha te szeretnél inni, szabad ám - billentem oldalra a fejem, de csak felnevet, és a fogai helyett az ajkait érzem meg a nyakamon, mire sikkantok egyet.
- Majd késõbb - feleli, és felkel az ágyról.
- Hova mész? - kérdezem, figyelve a mozgását.
- Kimegyek a fedélzetre. És ha szeretnél, jöhetsz velem, megmutatok mindent. - Egy picit elmerengek a dolgon, de aztán bólintok, és felkelve felöltözök, majd ahogy kilép, utána lépek én is. Szívem szerint belekarolnék, de nem akarok illetlen lenni, így nem teszem meg, de izgatott vagyok, hogy milyen lesz!

Maga a hajó csodálatos, kifejezetten szép és kellemes helynek látszik. Annak ellenére, hogy… egy hajó. Tele van mindenféle lényekkel, de halandó nem nagyon van köztük, viszont nemes és félvér vámpírok annál inkább, így amikor közelebb érünk a legénységhez, a kapitány azonnal belém karol.
- Nicsak, õ a potyautasunk, nem igaz? - kérdezi az egyik.
- Õ hát! Milyen kis csinos még mindig. - Aki ezt mondta egy fiatalabb lény. De nem vámpír, ám ahogy közelebb lép, a kapitány egy szót sem szól, csak rá villantja a tekintetét, mire a lény hátrébb lép. Nem szól többet egyiküknek sem, valahogy mintha mindenki tudná, hogy most nem kívánatos a társaságuk, mennek a dolgukra, mi pedig a hajó elejébe megyünk.
Az ég teljesen tiszta és szépen látszanak a csillagok is, a tenger mégis nyugtalan picit, a hullámok néha magasra csapnak a hajó oldalánál, de az, hogy õ velem, van, biztonságérzetet ad.
Percekig nem szólok egy szót sem, ahogyan õ sem, csak elõre lépek a korláthoz, és kicsit kihajolok. Ekkor lép mögém, és hátulról átkarol.
- Ki ne ess - mondja halkan.
- Nem fogok - felelem azonnal, picit zavartan, de kiegyenesedek. Az érintése… nem zavar. Fura is lenne ha az után, amit korábban csináltunk most megzavarna az, hogy mögöttem áll közvetlenül és a hasamnál összeérnek a kezei ahogy ölel.
- Ha ven kedved megmutathatom a kabinokat és a konyhát is - ajánlja fel.
- Nem, köszönöm - mondom azonnal, és picit hátrahajtom a fejem a vállára. - Most csak… maradjunk így egy nagyon picit. Kérlek… olyan kellemes itt. - A haja elõrelendül a szélben, az illata az orromban, a teste az enyémhez ér és a szívem majd’ kiszakad a helyérõl.
Mi történhet velem? Miért van rám ilyen hatással?! Mármint sejtem, de vajon õ… áh, nem. Õ biztosan nem érez irántam semmi ilyesmit.

Nem… Az lehetetlen… De… Ha mégis…

Nem tudom, a vihar közben-e, vagy csak utána, viszont azzal tisztában vagyok, hogy veszélyben lehet, idegesen indulok a keresésére.  Meg kell találnom…

- Apera! – szólítom nevén egyik legjobb emberem, amikor eredménytelen körutam végén pont a kabinom melletti korlátnál látom meg Daniel mellett támaszkodni - Mi történt? – csak a fáradtság miatt nem vehettem õket észre eddig…

Remélem, nem azért vannak kint, mert Daniel rosszul van, és nem is azért, mert baja esett…

- Semmi kapitány, - nyugtat meg vigyorogva - csak állt a nyitott ajtóban és félt, én meg kihívtam beszélgetni – ohh értem… - De én megyek is. - ez az alak… Néha úgy érzem, direkt kerül, mondjuk eddig még mindig segített, ha arra szükségem volt, még akkor is, ha nem kértem rá elõtte.

- Elnézést, nem akartam bajt – sóhajtja a drága, mosolyogva lépek hozzá, majd emelem feljebb a fejét:

- Semmi baj – óvatosan kapom el kezét, húzom magammal vissza a kabinba. Azért azt mindig jobb megelõzni… - Legközelebb szólj, és megmutatok mindent a hajón, ha lesz kedved - féltékeny vagyok Aperára? Egy kicsit, fáradtan dobom pólóm az egyik sarokba…

- Köszönöm… de ha gondolod… mármint…. - na… Mit szeretne?

- Csak mond ki – bátorítom, amire már fel meri tenni a kérdését:  

- Megmasszírozzalak? – drága… Mosolyogva fekszem el az ágyon:

- Csak ha van kedved. 

- Van, persze! – mosolyodik el, aztán már ugrik is mellém, hogy így kezdhesse el kilazítani fáradt izmaim.

- Ülj rám, úgy jobb. – utasítom, amikor viszont nem halad, vörös arca mosolyra késztet, és ennél is csak szélesebben vigyorgok, ahogy teszi, amit kértem tõle.  

Édes, és ártatlan… Grr… És iszonyú ügyesen tud masszírozni…

Az, hogy merevedése lett is kifejezetten tetszik, nekem is legalább annyira kemény a tagom, mint amennyire neki, de úgy látszik velem ellentétben õt zavarja férfiassága reakciója:

- Uhm… Befejezem. – slisszolna el elõlem, ha nem kapnám el a lábait ugrása elõtt, és faggatnám:

- Neked ez kellemetlen?

- Nem tudom, hogy ez milyen kell, hogy legyen – hajtja le vörössé vált fejét, nem értem, mire gondol, ezért kíváncsian fordulok felé, és faggatom:  

- Micsoda?

- Nem tudom mondtam-e, de sosem kértek tõlem a véremen kívül mást. Mármint…. nem tudom, hogy miért ilyen kemény – ohh egek…

- Értem. – sóhajtom halovány mosollyal, mielõtt még magam mellé dönteném, és végigcirógatnám az arcát. – Ne félj tõle, normális reakció a keményedés bizonyos helyzetekben. És… - teszem hozzá szavaimhoz õszintén - örülök is neki, hogy kemény vagy. – még mindig remeg, de legalább erõsen összeszorított szemeit végre kinyitja, és a tekintetembe mer nézni:

- Tényleg? – mindjárt itt eszem meg vacsorára. Annyira kívánatos…

Biccentek, mialatt ujjaim finom vonású arcáról tincsei közé simítom:

- Azt jelenti, nem vagyok közömbös személy a számodra. – szavaim miatt elvörösödik, valamint ismét más fele nézne, ha hagynám, és nem kihasználva azt, hogy mellettem fekszik, dörgölném óvatosan az övéhez merevedésem.

Ezzel a tettemmel nem kicsit megfagyasztva:

- A te társaságod is sokat jelent nekem.

Szegény zavartabb lesz szavaim miatt, mint eddig valaha, arra kér, ne mondjak neki ilyet, amikor még nem is sejtem, mennyi baj van vele, és megint megpróbálna mellõlem ellógni.

Pechjére most se hagyom, gyengéden elkapva derekát húzom magam alá, hintek csókot a homlokára:

- Az igazságot mindig ki fogom neked mondani. – közlöm vele gyengéd hangon – És… Azért, mert az elõbb olyan ügyesen megmasszíroztál, most én foglak téged kényeztetni egy kicsit.

- Erre semmi szük… - nem hagyom tovább beszélni, óvatosan hintek az ajkaira is puszit:

- Lazíts…

Még mindig megszeppent, és még mindig remeg is, ezért újabb kis csókot kap szájára.

Lassan, és ráérõsen kezdem el simogatni is. Elõször a felsõjén keresztül, csak késõbb simítom le róla azt az anyagot, ami selyem bõrét eddig takarta elõlem.

Nem sietünk sehová.

Nyögései, amiket sikertelenül próbál meg elfojtani kezei szájára szorításával édes dallamok a füleimnek, mosolyogva hintek csókokat is elõször a nyakára, aztán mellkasának finom érzékeny bõrére.

Mellbimbóit kicsit meg is szívogatom.

Mûveletem hatására a csípõjét derekamhoz löki, és merevedése az enyémhez ér, azoktól a csillagoktól, amiket emiatt, és még rajtam lévõ nadrágom szorítása miatt látok szívem szerint felszisszennék.

Csak azért tudom magam tartóztatni, mert tisztában vagyok vele, hogy ha észrevenné, valamit nem élvezek a kényeztetésénél, nem hagyná magát…

Elõször farkát is csak ruhái anyagán keresztül cirógatom, nyüszörögve simul jobban, és ütemesebb mozdulatokkal a tenyerembe addig, amíg óvatosan kioldva nadrágját, és lehúzva alsóját kézbe nem veszem keménységét.

Ekkor megint kicsit feszültebb lesz, gondolom zavarja az, hogy most ruha nélkül van, mosolyogva csókolom meg ismét, és próbálom nyugtatni:

- Élvezed, amit csinálok nem? Akkor hagyd magad nekem… Ígérem, nem foglak bántani… Jó?

Látszik, hogy elõttem senki nem simogatta farkát, valamint golyóit az ujjaival, és markolgatta, kényeztette legérzékenyebb pontját, bólint, aztán megpróbálkozik azzal, hogy ellazul.

Igen… Sikerül neki…

Hamarosan már sikítva élvez a markomba, mosolyogva fekszek vissza mellé, húzom magamhoz, és egy takaró alá, hogy ne fázhasson meg, hintek újabb puszikat a buksijára.

- Remélem… - kezdem el tincseit is ismét simogatni – Sikerült neked megmutatnom, hogy mennyire hálás vagyok a kényeztetésed miatt… 

- Lassabban. Egyszerre nem tudok ennyi kérdésre felelni… - jegyzi meg.
- Bocsánat… - Lehajtom a fejem, de aztán az állam alá nyúl és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
 - Elvégre… Miattam aludtál ennyit… - Milyen kedves! A kedvességtõl elpirulok, de folytatja.
- Talán elõször kezdeném is azzal, hogy Tholan Darkspur vagyok, ennek a hajónak a kapitánya, és az, aki rád fog vigyázni. De nem szeretném, ha a gazdádnak szólítanál. A Tholan, vagy a kapitány megszólítás bõven megteszi.
Tholan kapitány. Tholan gazda… mindkettõ jól hangzik! - Folytatni meg azzal folytatnám a válaszadást, hogy eszem ágában sincs a volt gazdáid keresgetni azért, hogy visszavigyelek nekik, kidobni meg még annyira sem akarlak. Itt fogsz élni velünk a hajón, és lakhatsz velem ebben a szobában. Ha ez persze így neked megfelel.  
- Köszönöm Tholan kapitány… Nagyon jó lesz…  
- Nincs mit – sóhajtja. – Ezekre sincs semmi szükséged.
Felemeli a kezeimet és mielõtt reagálhatnék, elpattintja a kezemen levõ bilincseket.
Hirtelen a gondolat is megrémiszt, hogy mi történik!
- Te most… Te most…
- Nincs rájuk szükséged. Nem fogunk rabként kezelni.
Mondani, gondolni sem merek semmit, de mielõtt õ szólhatna, az egyik lény beront és kiszaladnak, mert baj van.

* * *

- A gazdáim, a vámpírok csak eledelt láttak bennem. Sosem volt lényeges, hogy én mit szeretnék vagy mit nem szeretnék. Általában jól tartottak, de börtönökben. Évekig kaptam olyan szereket, hogy a vérem gyorsabban pótolja magát, így ideális élelemforrás voltam. – igen… Határozottan jól teszem. Egy ilyen helyes fiúval nem lehet így bánni… - A vérem minden vámpír számára olyan, akár az éltetõ nedû. Kóstold csak meg.

Mi? Jól hallottam, hogy azt szeretné, ha azt tenném vele, amit eddig mások tettek?

Fejét oldalra dönti, így jobban érzem vére illatát, ami megint közelebb csábít Daniel testéhez. Már látom az ereit is, alig bírom magam visszatartani attól, hogy rájuk vessem magam.

 - Nem akarlak most bántani - nyögöm rekedten, de tovább bátorít:

- Nekem ez nem bántás, megszoktam. Gyorsan gyógyulok. Kóstold meg kérlek. Cserébe, hogy ilyen szépet mutattál nekem. – nem bántás, hanem csere? Hát jó… Arról lehet szó…

Egy kicsit iszom belõle…

Tényleg csak pár korty erejéig akarom fogaim a nyakába mélyeszteni. Annyi elég lenne ahhoz, hogy megkóstolhassam vérét.

De… Mialatt beleremeg abba, szívni kezdem, rá kell döbbennem, hogy még édes véréhez hasonlót se ittam eddig soha…

Szinte már transzba esve fúrom jobban a nyakába fogaim, és szívom vadabbul a vérét, azt is csak akkor fogom fel, tettem fájhat neki, amikor az egyik forró könnycseppje az arcomra pottyan.

Miért nem szólt, hogy már durva volt az, amit vele tettem?!

- Bocsáss meg. Csak már fájt egy picit - és akkor még õ kér tõlem elnézést?! Annyi vérét kiszívtam, hogy mindjárt álomba merül szegény.

- Van most gazdád? – ha a válasza igen, akkor a szeme láttára fogom megölni. Õ az enyém lesz.  

- Úgy vélem azt fogja hinni, hogy meghaltam – tökéletes…

Óvatosan döntöm rá az ágyra, és hagyom, összekucorodjon rajta. Halovány mosolya elragadó látvány, betakargatom, és mialatt végigsimítom a nyakát elnézést is kérek tõle. Az elõbb durva voltam vele.

- Nem akartam fájdalmat okozni. – teszem hozzá a szavaimhoz, egy csókot is hintek puha bõrére, mielõtt még visszatérnék a legénységemhez.

* * * 

Jól haladunk a munkálatokkal, boldogan lépek be a kapitányi szobába. Reményeim szerint már azért lassan visszatér Daniel ereje, és felébred.

Igen… Már az ágyon ül, és felém pillog.

- Mennyit aludtam? – kérdi is tüneményesen. Olyan, mint egy álmos pandamaci…

- Majdnem egy teljes napot – huppanok mellé az ágyra. Éjjel nem aludtam, mert attól féltem, ha bejövök hozzá, azzal csak zavarnám, de mosolyát látva úgy érzem, jó döntést hoztam - Hoztam bort is, idd meg, jót tesz a vérednek.

- Miért kérdezted, hogy van-e most gazdám? – faggat félénken, arca pirultsága szavaim miatt érzett zavara miatt lehet - Talán ki akarsz dobni? Vagy vissza fogsz hozzá vinni? És még... a nevedet sem tudom. Ne haragudj, ha bemutatkoztál és elfelejtettem, de hogy szólíthatlak? Gazdám?

- Lassabban – kuncogom – Egyszerre nem tudok ennyi kérdésre felelni…

- Bocsánat… - hajtja le a fejét, ami miatt még mindig mosolyogva simítom végig az arcát, és emelem feljebb buksiját álla gyengéd megfogásával.

Így tisztázom vele, inkább nekem kéne tõle elnézést kérnem:

- Elvégre… Miattam aludtál ennyit…

Arca még pirosabb lesz, mint eddig, ezért mielõtt tovább nõhetne a zavara, mondom el neki, még tényleg nem mutatkoztam be.

- Talán elõször kezdeném is azzal… Tholan Darkspur vagyok, ennek a hajónak a kapitánya, és az, aki rád fog vigyázni. De… - köszörülöm meg a torkom – Nem szeretném, ha a gazdádnak szólítanál. A Tholan, vagy a kapitány megszólítás bõven megteszi.

Biccentése szélesebb mosolyra késztet, egy puszit hintek puha tincseire, mielõtt az ölembe húzva kis testét beszélnék hozzá tovább:

- Folytatni meg azzal folytatnám a válaszadást, hogy eszem ágában sincs a volt gazdáid keresgetni azért, hogy visszavigyelek nekik, kidobni meg még annyira sem akarlak. Itt fogsz élni velünk a hajón, és lakhatsz velem ebben a szobában. Ha ez persze így neked megfelel.  

- Köszönöm Tholan kapitány… Nagyon jó lesz… - olyan bátortalan a hangja… Pedig nincs oka a félelemre. Nem akarom bántani. Most még jól tudom szerencsére vére utáni vágyam is kezelni.

- Nincs mit. – sóhajtom. – Ezekre sincs semmi szükséged - emelem meg kezeit. Aztán… Mielõtt reagálhatna szavaimra roppantom le csuklóiról vaskarpereceit.

Könnyû mûvelet, reményeim szerint neki se fájt, csak a döbbenettõl nyögött fel.

- Te most… - áll fel ijedten, hol az egyik, hol a másik üressé vált karját vizslatva – Te most…

- Nincs rájuk szükséged. – állok elé, és kapom el karjait, hogy perecei helyére csókot hinthessek. Keze ezen a két helyen világosabb, de majd idõvel a drágával együtt lesz kicsit barnább. – Nem fogunk rabként kezelni.

Ide hallom szívverését, mialatt döbbent tekintetét az enyémbe fúrja, olyan hívogatóan… Ha nem rohanna be az egyik legényem, és hívna magával ki a fedélzetre, akkor biztos, megízleltem volna édes ajkait, és nem azt kérve tõle, hogy egyen, mire visszaérek rohantam volna emberem után.

***

Aggodalmuk jogos volt, a pár nappal ezelõttihez hasonló vihar közeledett, arra kellett rendesen felkészítenünk a hajónkat.

De… Úgy érzem, a kemény munka megérte, fáradtan megyek be kabinomba. Már minden rendben lesz.

És… Érdekel az is, hogy kis vendégünk evett-e. Azt se szeretném, ha nagyon aggódna a vihar miatt. Hajóm erõs, nem tudja pár széllökés elsüllyeszteni.

Pihenni? ÉN? Pihenhetek egy picit? Aludhatok és nem fognak megzavarni benne? Ez picit hihetetlen. Nem emlékszem ilyenre.
Boldogabban, mint eddig, picit határozottabban kapok a keze után és egyezek bele a pihenésbe. Ha csak egy picit is… pár órácskát.

Ahogy beérünk a kabinba, két dolog is meglep.
Ez nem egy börtön. Ez egy… kabin. Nincsenek láncok, nincs vizeletszag, ez tényleg nem börtön!
És ha ez nem lenne elég, akkora ablakot látok, hogy alig tudok egyben kinézni rajta. Csak bámulok. Hallom, hogy szól hozzám, de ennyire szépet, ennyire sokat még nem láttam, így csak bambán nézek kifelé. Ahogy a karja a testem köré fonódik, picit megremegek, és próbálok visszatérni ebbe a furcsa valóságba.
- Eddig tartott az engedelmesség? – kérdezi, de nem ideges, nem fog megverni, érzem a hangján.
- Bocsánat… Én… Csak… - Hebegek és habogok, de nagyon igyekszem magam összeszedni, ez az egy biztos.
- Tetszik a látvány, mi? – kérdezi, lés kinyitja az ablak egyik szárnyát. - Nekem is. Azért ilyennek alakíttattam ki a kapitányi szobát.

Órákig állunk így. Nem zavar, így nyugodtan nézhetek, szaglászhatok és hallgathatok, miközben még mindig mögöttem áll.
A tenger hangja, a víz hívogató szava, ahogy az a sós illat az orromba kúszik… minden annyira csábít és kábít.
Teljesen belefeledkezek, mikor hirtelen lágy simogatást érzek. Az oldalamon kezdi, végigsiklanak ujjai a combomon is, majd a fenekembe markol, mire felnyikkanok kicsikét.
- Beszédem van veled. – Az ágy felé terel és az ölébe ültet. – Érdekelne, hogy ki volt, aki ezeket rád tetette.– Felemeli a vas karpereceket, és megszemléli õket. - Arra is kíváncsi vagyok, hogy miért tette. - Nem szeretnék neki felelni, nem tudom, mennyire bízhatok benne. - Ha nem elégíted ki a kíváncsiságom, még a végén olyat fogok tenni veled, amit talán senki se tett. Ahogy a nyelve, az ajkai a nyakamhoz érnek, megszokott remegés kerít hatalmába, de azt hiszem, az elõbbi simogatásból… nem. Nem vagyok bolond, tudom, hogy ha arra igény van, ki kell szolgálni a gazda testét is, bár tõlem eddig szerencsére sosem kértek ilyet.
Egyáltalán akkor õ most a gazdám? Vámpír, itt van, a tulajdona vagyok.
Vagy nem?

- Nem tudom mióta vannak a kezemen - felelem finom, lágy hangon. - Az elsõ gazdám külön a kezemre szabatta. Eleinte nagy volt, de belenõttem - felelem, halványan rá mosolyogva. Meglepetten pislog rám. - A gazdáim, a vámpírok csak eledelt láttak bennem. Sosem volt lényeges, hogy én mit szeretnék vagy mit nem szeretnék. Általában jól tartottak, de börtönökben. Évekig kaptam olyan szereket, hogy a vérem gyorsabban pótolja magát, így ideális élelemforrás voltam. A vérem minden vámpír számára olyan, akár az éltetõ nedû. Kóstold csak meg - hajtom oldalra a fejem.
Pár pillanatig nem történik semmi, aztán lassan közelebb hajol.
- Nem akarlak most bántani - feleli olyan hangon, hogy végigszalad egy kellemes érzés tõle a gerincem vonalán.
- Nekem ez nem bántás, megszoktam. Gyorsan gyógyulok - pislogok rá, és kicsit közelebb hajtom a fejem. - Kóstold meg kérlek. Cserébe, hogy ilyen szépet mutattál nekem.

Ahogy a fogai megnyúlnak és a nyakamba vágnak, átjár a bizsergés. Az, hogy így hatol a testembe, nekem mindig különleges volt, és talán pont azért, mert másképp nem érintkezek más testekkel, kicsit olyan volt, mint másnak a szeretkezés. A testemben van az õ teste, érzem, ahogy a vérem a szájába ömlik. A seb széle csíp és fáj, kicsit sem szédülök viszont, míg õ próbálja türtõztetni magát és lassan szívni a vérem, de tudom, el fogják ragadni az ösztönei.
Nincs is idõm végiggondolni, már érzem is, ahogy gyorsabban, mohón kezdi szívni a vért a testembõl. A fájdalom fokozódik, a szemembe könnyek szöknek, és lassan legurulnak az arcomon.
Akkor fejezi be, mikor az egyik könnycsepp az arcára hullik. Hirtelen távolodik el, még lenyalva az utolsó, kiserkenõ cseppeket a sebbõl, ami azonnal gyógyulni kezd.
- Bocsáss meg - szuszogom. - Csak már fájt egy picit - nézek rá picit kábán.
- Van most gazdád? - kérdezi azonnal, furcsa hangon.
- Úgy vélem azt fogja hinni, hogy meghaltam - felelem, de egyre nehezebben tudom nyitva tartani a szemem.
Lágyan fektet az ágyra. Ahogy a hátamhoz ér a puha anyag, azonnal összegömbölyödve élvezem. Rég nem voltam ilyen fényes, tiszta ágyikóban, így mosolyogva ragad el az álom. Hallom, hogy beszél valamit, az arcom és a nyakam simogatja, még egyszer közelebb is hajol, de nem harap meg, csak a nyakamba csókol, majd egyedül hagy.

* * *

Ahogy kinyitom a szemem, még mindig nappal van. Meglepetten ülök fel és nézek szét. Semmi nem utal arra, hogy mennyit aludhattam, csak az ekkor épp belépõ kapitány.
- Mennyit aludtam? - kérdezem halk, az alvástól még torz hangon.
- Majdnem egy teljes napot - feleli, és egy tálca étellel leül mellém. - Hoztam bort is, idd meg, jót tesz a vérednek - jegyzi meg, mire eszembe jut a tegnap és kicsit elpirulva nézek rá.
- Miért kérdezted, hogy van-e most gazdám? - kérdezem félve. - Talán ki akarsz dobni? Vagy vissza fogsz hozzá vinni? És még... a nevedet sem tudom. Ne hartagudj, ha bemutatkoztál és elfelejtettem, de hogy szólíthatlak? Gazdám?

Nem egy ágyúnk el is szabadult annak ellenére, hogy lekötöttük, és a tenger fenekére sodródott pár szerencsétlenebb matrózzal egyetemben.

Szóval… Mielõtt ismét hosszabb útra indulhatnánk, és rátámadhatnánk másokra, rendesen ki kell pofoznunk a hajónk, hogy olyan legyen, mint új korában.

Legénységemnek sem árt egy kis pihenéssel eltöltött idõ.

Mennyire súlyosak a hajó sérülései, és köszöntenek rám a harcok, valamint velük együtt a vérszerzés hiánya miatt ínséges idõk? Ezt még sajnos nem tudom.

Csak azzal vagyok tisztában jelenleg, hogy újat csináltatni még ennél is több ideig tartana…

Épp mielõtt legénységem pár tagja értem kiabálva lépett volna elém akartam megnézni a már javában folyó javítási munkálatok.

- Mi történt? Mi a baj? – vonom így viszont kérdõre õket, fontos oka lehet annak, hogy nem dolgoznak.

- Felszedtünk egy hajótöröttet. – lihegik.

Tényleg fontos infót hoztak.

De… Egyben lesújtót is. Már csak egy plusz éhes száj hiányzott. Bár… Talán addig, amíg szükség van rá, lehetne õ maga is az étel, menjünk oda hozzá - paranccsal indulok el a legnagyobb zsivaj irányába.

Ott lesz az áldozat.

Igen… Már látom.

- Ki vagy te? – faggatom is a vékony fiúcskát, akit az elõbb segítettek a hajóra.

Hosszú haja vizesen tapad sápatag bõrére, és viseletes, tépett ruháira, kezein olyan láncoknak a perecei, amiken a rabokat tartják.

Ha valahonnan meglépett, még késõbb a nyomában lévõk okozhatnak nekünk gondokat. Akkor jártunk jól, ha a vele utazók már mind meghaltak.

- Da… Daniel Sholler vagyok, a hajó, amin utaztam elsüllyedt. – tökéletes… Az enyém lehet…

Hmm… Igen… Kell, akarom. Az illata legalább annyira csábító, mint a teste… Úgy vonz magához, mint ahogy eddig még semmi…

Közelebb lépve hozzá szívom mélyebben is magamba, viszont így se tudom megállapítani azt, hogy õ milyen lény.

- Nem olyan a szagod, mint egy halandónak, mégis annak látszol – állapítom meg hangosan, hogy gyomrom korgását ne hallhassa.

Annak ellenére, hogy nem régen ettem, õrülten szeretném a vérét.

- A… a vámpírok számára kifejlesztett vérû klán tagja vagyok - ahha… Így már minden világos…

Hallottam arról, hogy mostanában kísérletekkel hoznak létre emberek, akiket aztán csillagászati áron adnak el, de azt sose gondoltam, egy ilyen lény élve a kezeim közé kerül…

Mosolyogva simítom végig arca ívének bársony bõrét, majd fordítom magam felé úgy, hogy szemeibe tudjak nézni:

- Üdvözöllek a hajómon Daniel. – olyan barnák, mint a csokoládé… Mégis… Pillantását kicsit megkeseríti a szomorúság, és a magány, ami bennük csillog… Milyen múltja lehetett? Bánthatták azért, ami? - Megmutatom, hol pihenhetsz addig, amíg az embereim befejezik a vihar okozta károk kijavítását.   

A megjelenése kellett ahhoz, hogy morcosságom eltûnjön egy kicsit, széles vigyorral figyelem, ahogy a legénység tagjai szavaim hatására egy egységes biccentés után annyi fele futnak szét, ahányan jelen voltak a kicsike kiemelésénél.

Igen sóhajától, és attól, hogy engedelmesen elkapja a kezem csak boldogabban, mint eddig indulok el vele kabinom felé.

Nálam fog lakni. Ebben a témában nincs vita, nem is lehet.

Máshol nem élné meg a reggelt, láttam a legénységem vámpír tagjain, hogy csak az tartotta õket tõle vissza, közel voltam hozzá, és tudták, mielõtt foguk a bõréhez ért volna lenyestem volna a fejük.

Velem nem mernek újat húzni.

- Mi a baj? – kérdem, amikor döbbenete miatt hatalmasra tágult szemekkel lecövekel az ajtónál, ahelyett, hogy tovább jönne velem az ágyig, ahova ültetni szerettem volna, de nem felel a kérdésemre.

- Hahó… - integetek emiatt neki az arca elõtt – Valami baj van?

Megint nem válaszol, azonban amikor becsukom mögötte az ajtót elindul az ablak irányába.

- Eddig tartott az engedelmesség? – lépek mögé kuncogva, ölelem szorosan magamhoz, amikor kulcsra zárom kabinom ajtaját.

Az illata még mindig nagyon vonz. Pedig… Igyekszem magamban elnyomni a vámpírt, lehet, ha megkóstolnám a vérét, le se bírnám magam addig állítani az ivásával, amíg szárazra nem szívom.

Végre megrázza a fejét, és felém fordul a hatalmas ablak felõl:

- Bocsánat… Én… Csak…

- Tetszik a látvány mi? – vágok a szavába, halovány pír jelenik meg az arcán, mialatt biccent, ezért kuncogva nyitom ki az egyik ablakot.

Persze csak jobb kézzel. A másikkal még mindig fogom. Elkaptam, nem eresztem. Õ az én kincsem jelenleg…

- Nekem is. – fûzöm hozzá mozdulatomhoz. – Azért ilyennek alakíttattam ki a kapitányi szobát.

Eddig még soha nem is sikerült senkinek se ágyúval belõnie ide. Jobban érdekel, hogy a kicsike nem-e valami csapda része, amivel elfoghatnak minket.

Bár… Ha az, akkor úgy lesz, mint eddig, szökünk.

Pár óra csöndes ácsorgást követõen, a lemenõ nap fényében csak még vérénél is kívánatosabb lesz számomra a teste, óvatosan simítom végig oldalát, majd combját, fenekébe bele is markolok.

Válaszként felnyikkan, vigyorogva csukom be az ablakot, és kérem arra, jöjjön velem az ágyra.

- Beszédem van veled. – ültetem az ölembe. – Érdekelne, hogy ki volt, aki ezeket rád tetette.– emelem fel az egyik kezét. Csúnyán mutat rajta a perece, az õ kis kezeire inkább illene aranykarkötõ, mint ez. - Arra is kíváncsi vagyok, hogy miért tette.

- Lehajtja a fejét, ezért újra megszólalok:

- Ha nem elégíted ki a kíváncsiságom, még a végén olyat fogok tenni veled, amit talán senki se tett. – végignyalom nyaka ívét, aztán finom csókok hintek rá, megremeg alattam.

Kíváncsi leszek arra, hogy meddig kell elmennem nála a válaszáért…

Csak ülök, és bámulok ki a pici ablakon. Sosem értettem igazán, hogy a hajókra miért kell ilyen pici ablak. Jó, értem én, hogy ha nagyobb akkor könnyebben betörik és beömlik a víz, de csak egy kicsivel lenne tágasabb. Fény is alig jut be.
Bár az is lehet, hogy csak nekem ilyen. A gazdámat ismerve biztosan büntetésbõl tetetett ide, mert sírtam legutóbb. Bár õ a másik hajóval jön majd… Ideges volt, és több vért vett el és durvábban… nem bírtam ki. Õ meg utálja ha sírok. Mindig azt mondja, hogy így is elég szánalmas vagyok, ne tetõzzem, és mostanában büntet is érte.
Hirtelen éles zaj töri ketté az üres csendet.
- Süllyed a hajó! - ordítja valaki. Kikerekedett szemekkel lépek a rácsokhoz, és pillantok ki, hogy tényleg-e, és igen. A víz egy kicsit messzebbi résen ömlik be megállíthatatlanul. Ekkor hirtelen odaugrik a rács elé egy másik õr.
- Kiengedlek, menekülj! - Hatalmas szemekkel nézek rá, azt hiszem, ha lehetséges lenne, kérdõjeleket eregetnék. - Ne kérdezz semmit! Tudom, hogy ki vagy és honnan jöttél, és hogy miért bánnak veled így! A hajó el fog süllyedni, már több helyen is lépek kaptunk, zátonyon vagyunk. Nem hagylak itt meghalni!
Ellenkezni sincs idõm, nyitja a rácsot és a láncot is letépi a csuklómról, így már csak az azt tartó perecek vannak, amikhez sosem volt kulcs. Külön így tervezték, amikor az elsõ gazdámhoz kerültem. Nem tudom levenni soha.
Elmélkedésembõl az tép ki, hogy egy hatalmas hullám indul el felém a hajó másik részébõl. Rohanni kezdek kifelé, a fedélzetre. Nem nézek semerre, csak kapaszkodni kezdek, és ekkor látom meg az okát a bajnak.
Hatalmas vihar tombol, alig tudom tartani magam a hullámok miatt!

Percekkel késõbb már a víz felszínén kapálózok. Szerencsére úszni tudok, így kiszúrok egy nem messze lebegõ fadarabot. Nem tudom, a hajónak melyik része lehetett, de abba kapaszkodva talán eljutok valameddig. Hajó vagy sziget, csak van itt valami a közelben.

* * *

Hajnalra elfárad a karom, hiszen azzal hajtom magam, és lefekszek a deszkára. Vagy az uram talál meg és öl meg, vagy egy hal fog felfalni, vagy csak éhen és szomjan halok.
Alig érzékelek valamit a külvilágból, csak azt, amikor a hullámok egyre nagyobbak lesznek, egyre inkább himbálják a hajócskámat. Ijedten pillantok fel, és egy… hajó?
Micsoda szerencse!
Elkezdek arrafelé integetni, és szerencsémre egy kicsivel távolabb áll meg a hajó, így nem törik szét a deszkát a hullámok. A kezemmel evezek közelebb, és ahogy ledobják a kötelet, felkapaszkodik rajta. Közben a hullámok a hajó oldalának csapják a deszkát, és az darabokra törik. Nyelek egyet és inkább mászok felfelé.
- Kapitány, kapitány! - Ez már a hajóról jön.
- Szóljatok a kapitánynak, itt egy potyautas!
- Hajótörött az, te idióta!
Miközben õk veszekednek azon, hogy mi is vagyok, végre felérek. Egy idõsebb, halandónak kinézõ férfi segít fel. Ahogy meglátom õket már tudom, hogy kalózhajó, de azt hiszem, nem lehetne ennél rosszabb. Bár így is meghalhatok, ez tény, csak arra nem gondoltam eddig, hogy azon a hajón ölnek majd meg, akik kimentenek.
- Ki vagy te?
A hangra megdermedek.
Talán nem is a hang… az illat.
nem. Ezt nem hiszem el! Ennyire szerencsétlen vagyok?! Itt is egy?!
- Da… Daniel Sholler vagyok, a hajó, amin utaztam elsüllyedt.
Közelebb hajol, és így is szemügyre vesz, miközben nekem le van hajtva a fejem.
- Nem olyan a szagod, mint egy halandónak, mégis annak látszol - állapítja meg.
Na, lebuktam. Ha nem is mondom el, akkor is kiderül, hiszen a vérem illatának nem tud ellenállni õ sem, hiszen érzem rajta a vámpírok szagát. Bár nem olyan erõsen, talán csak félvér. De az is, akiben egy csepp gén van a vérszívókból, éhezik a vörös nedûre.
- A… a vámpírok számára kifejlesztett vérû klán tagja vagyok - hajtom le még inkább a fejem. Végülis azt hiszem, nem lehetne ennél sokkal másabb halálom. Mindenképp vámpír által fogok meghalni, talán most tõle, hiszen ha kiszívja minden csepp vérem, úgyis vége.