- Azt ne! – szólok rá, mikor észre veszem, hogy egy barackkal szemez éppen. Igazából hagyhatnám is neki, de egyfelõl magamnak ártanék vele, másrészt...nem is tudom...nem is olyan vészes a srác – Ne edd meg, különben soha többet nem mehetsz el ebbõl a világból. A mester azt mondta, hogy hozat neked majd a ti világotokból ételt.

Nem szól semmit, csak elmélkedik tovább...vajon mi jár a fejében?

- Nem tetszik itt?

- Mi? De, nagyon szép, csak elgondolkodtam.

- Micsodán?

- Azt hiszem, tudom már, hogy anyám miért küldött ide.

- Miért?

- Hogy elfeledtessen velem valakit, akit õ maga kísért a saját falujába. Azért tiltott ki onnan, mert félt, hogy túl sokat látogatnék el oda, és elhanyagolnám a munkámat.

- Egy kedves barátodat vitték le oda?- kérdem. Jó dolog, ha az embernek barátja van...és elég fájdalmas is, tudván, hogy egy nap elveszítjük õt.

- A feleségemet. „Míg a halál el nem választ”, ahogy mondani szokták. Mi már nem lehetünk együtt, mert a halál elválasztott.

- Tragikus lehetett – jegyzem meg – Egy istennõ nem hal meg egykönnyen.

- Nem volt istennõ. Egy halandó hercegnõ volt, és természetes halállal halt meg. De se elõtte, se azóta senkit nem szerettem annyira, mint õt.

Leül a gyümölcsfák alá és a tájat nézegeti.

Fájdalmas lehetett...minden bizonnyal. Nekünk halálisteneknek tiltva van mindenféle kapcsolat, akár társainkkal, vagy más istenekkel...nem hogy egy halandóval! Mi nem szerethetünk bele senkibe, hisz egy-egy társunk az istenek felett is ítélkezik, képes lenne akár egy vízistent is a halálba küldeni... szerencsére az ilyenekbõl kevés van.

Elképzelem õt azzal a bizonyos nõvel... nem vagyok benne biztos, de azt hiszem ott voltam, amikor a mesterem átvitte... akkor még kicsi voltam, ezért megengedte, hogy a csónakja sarkában ülve nézzem, ahogy dolgozik...csodálatos volt...

- De ez már több száz éve történt. És õ is azt mondta, hogy nem szeretné, ha a gyásznál leragadnék. Úgyhogy most anyám gõzerõvel kutat az istennõk között egy nekem való után. Attól félek, hogy most téged szemelt ki.

- Nem tartom valószínûnek, hogy ezért küldött- bár, azt hiszem tudat alatt örülnék neki

- Mért vagy ebben olyan biztos?- kérdi felvont szemöldökkel

- Sok mindent nem tudsz még a halálistenekrõl- ejtek meg egy fájdalmas mosolyt- ideje lenne visszaindulnunk

.oOo.

Az éjszaka itt nem sokban különbözik a nappaltól. Az ég alig pár árnyalattal sötétebb és a levegõ is alig hûl le.

Susanoot elszállásolom az egyik szobámban, nem tudom alszik-e, mindenesetre csöndben van, így egy kicsit egyedül lehetek.

Az egyik kõszobor alatt üldögélek, ölemben egy apró, alvó sárkányfiókával. Szegény ki sem kelhetett rendesen, a halál máris érte jött. Apró szárnyai néha megrezzennek, ahogy álmában kergetõzik valakivel, márvány színû pikkelyein néha megcsillan az ezer és egy csillag fénye.

Szegény Hiru...sosem nõhet nagyra.

- Egy halottnak nem a faluban a helye?- ha halandó lennék, minden bizonnyal szívinfarktust kapnék most. Szikrázó tekintettel fordulok hátra, ruhám ujjával gyorsan elrejtve az alvó lényt

- Te meg mit keresel idekinn?!- förmedek a mögöttem álló istenségre

- Csak kijöttem egy kicsit levegõzni...-azzal leül mellém, minden kérdés és engedély nélkül.

- Nem tudnak róla. És melegen ajánlom, hogy ez így is maradjon!- nézek rá a szemem sarkából

- Van kedved meglátogatni a holt lelkek faluját, - Kérdezte, majd válaszomra se várva elindult.

Jobb ötletem nem lévén követtem. Rövid séta után elértünk egy falut. Kedves, békés környék volt. Az emberek mintha nem is tudták volna, hogy halottak. Vagy tudták, de a jól megérdemelt pihenésüket töltötték volna. A hegy lábánál szép gyümölcsliget volt.

- Fogadjunk, nem ilyennek képzelted el. A halálistenek feladata több mint egyszerû révészkedés… mindegyikünknek van egy városa, amire vigyáznia kell, és amiben az általa begyûjtött lelkek élnek.

Hát, valóban egy kicsit több fortyogó üsttel, és jajveszékeléssel képzeltem el a dolgokat, de nem akartam, hogy ezt õ is tudja. Gyorsan össze is szedtem az államat a földrõl.

- Ez a tiéd?

- Az lesz… ha majd teljes értékû halálistennõ leszek. Most még a mesterem vigyázza ezt a helyet, de a lelkeket én gyûjtöttem be- nézek végig mosolyogva a tájon. Valahogy melegséggel tölt el, hogy én vigyázok rájuk egy napon… talán nem is olyan távoli már az a nap.

Én kedvtelve nézelõdtem a gyümölcsösben. Egy barack különösen érettnek és lédúsnak tûnt, hát leszakítottam és a számhoz emeltem.

- Azt ne! – Modta gyorsan. – Ne edd meg, különben soha többet nem mehetsz el ebbõl a világból. A mester azt mondta, hogy hozat neked majd a ti világotokból ételt.

Ez megint anyámat juttatta eszembe, aki már többször is elvitt a saját falujába, de egy esemény után kitiltott onnan. Az érzései az arcomra is ki lehettek írva, mert kissé aggódva, kissé szemrehányóan így szólt:

- Nem tetszik itt?

- Mi? De, nagyon szép, csak elgondolkodtam.

- Micsodán?

- Azt hiszem, tudom már, hogy anyám miért küldött ide.

- Miért?

- Hogy elfeledtessen velem valakit, akit õ maga kísért a saját falujába. Azért tiltott ki onnan, mert félt, hogy túl sokat látogatnék el oda, és elhanyagolnám a munkámat.

- Egy kedves barátodat vitték le oda?

Egy darabig nem válaszoltam. Elõször nem is akartam neki megmondani, elvégre semmi köze nincs hozzá, aztán…

- A feleségemet. „Míg a halál el nem választ”, ahogy mondani szokták. Mi már nem lehetünk együtt, mert a halál elválasztott.

- Tragikus lehetett – jegyezte meg. – Egy istennõ nem hal meg egykönnyen.

Keserûen rámosolyogtam.

- Nem volt istennõ. Egy halandó hercegnõ volt, és természetes halállal halt meg. De se elõtte, se azóta senkit nem szerettem annyira, mint õt.

Leültem a gyümölcsfák között, és az eget kezdtem kémlelni. Szinte láttam magam elõtt kushinada apró alakját, libbenõ, fekete haját, amit mindig szeretett leengedve hordani, széles mosolyát, amivel mindig bearanyozta a napomat, és csengõ hangját, amivel hozzám szólt.

Natsuru egy darabig nem szólt hozzám, gondolom tudta, hogy most nincs szükségem beszélgetõpartnerre. Nyilván sokszor találkozott már gyászolókkal.

- De ez már több száz éve történt – mondtam végül. – És õ is azt mondta, hogy nem szeretné, ha a gyásznál leragadnék.  Úgyhogy most anyám gõzerõvel kutat az istennõk között egy nekem való után. Attól félek, hogy most téged szemelt ki.

Köszi, anyu. Kösz szépen. Most a közeljövõt tölthetem a japán alvilág nyomasztó légkörében. Az egy dolog, de a még nyomasztóbb halálistennõt kellett követnem, és segítenem a munkájában. Egyáltalán mit tudok neki segíteni? Teljesen más a hatáskörünk.

Anyának hála, ráadásul mindenhová követhettem az istennõt. Ez megint csak egy olyan dolog, aminek fogalmam sincs az okáról.

Legalábbis mindenhova követném, ha engedné. A házába sem engedd be, csak a teraszon ücsöröghetek. Kezdtem halálosan unatkozni. Ez már lassan odáig fajult, hogy unalmamban apró felhõket küldtem a közeli virágok fölé, amibõl lágy esõ szemerkélt. Hogy minek köszönhetõ, nem tudom, de végre méltóztatott elõhúzni (igazából meglepõen csinos) fenekét.

- Mondd, meddig szándékozol még bezárkózni? – Kérdeztem epésen.

- Ameddig csak kell. Ma estére szabadnapot kaptam, és nincs kedvem még téged is pesztrálni.

- Azért legalább kijöhetnél.

Kinyílt az ajtó, és elõlépett. Haja teljesen kibontva, festék egy csepp se rajta. Kicsit rendetlennek tûnt, ugyanakkor nagyon jól állt neki. Pár másodpercig a szemem se tudtam róla levenni. Õneki ez nem nyerte el a tetszését.

- Nem értem, hogy miért nem hordod így a hajad – jegyeztem meg. – Sokkal jobban áll.

Nem válaszolt. Sõt, felvette szokásos pókerarcát. Fogalmam sem volt, mit gondol az elõbbi minõsítésemrõl. Így tényleg kevésbé nézett ki keselyûsen, és még azt is megkockáztattam volna, hogy vonzó. Pláne, ha visszagondolok arra, amit a melegvizû forrásnál villantott. Ha meztelen lenne festék és hajtûk nélkül, akkor az elképzelt összkép…

- Mit vigyorogsz? – Kérdezte gyanakodva.

- Arra a feledhetetlen idõre gondolok, amit együtt fogunk eltölteni – vágtam vissza.

Már készült, hogy elõadja a magáét, de csak indulatosan kifújta a levegõt, és higgadtan így szólt:

- Ezt abbahagyhatnánk. A mesterem arra kárhoztatott bennünket, hogy együtt töltsük az idõt. Ezt megtehetjük ellenségesen, és félretéve az ellentéteket, és akkor még akár jól is érezhetjük magunkat.

Sóhajtottam egyet, hogy kissé megnyugodjak. A halálmadárnak igaza van. Ha nem marjuk egymást, akkor tényleg kellemes program lehet az együttlét. Én felemeltem egy felhõt, és lustán forgatni kezdtem egy ujjammal.

- Nyomasztó lehet naponta holtakat lekísérni egy ilyen helyre – mondtam végül.

Õ gyanakodva fürkészte az arcom, de végül nem találta bántónak a megjegyzésemet.

- Néha igen – válaszolta. – Van, aki nem akar meghalni, és mindent megtesz, hogy visszatérjen a Földre, az életbe. Viszont vannak, akik készen állnak a halálra, és nyugodtan jönnek át. Néhányuktól nagyon szép élettörténeteket szoktam hallgatni.

- Érdekes lehet mindenféle emberrel találkozni munka közben – motyogtam. Ennek fényében az esõzés elég unalmas.

- És milyen érzés a csapadékosítás?

Én meghökkenve néztem rá.

- Mire gondolsz? Felhõket gyûjtök, és kikényszerítem belõlük a vizet. A földmûvesek ünnepelnek, az utazók és a kirándulók meg anyáznak.

- Ami az egyiknek áldás, a másiknak ártás – mondta nagy bölcsen.

- Ez minden munkára igaz - mondta.

Álmodozva néztem a túlvilág vörös egére. Ha hozzászokik az ember, már nem is szúrja annyira a szemét. És az éggel is ez a helyzet. Végül egy kicsit kinyújtóztam, és így fordultam hozzá:

- Csak beszélgetünk, vagy van mára valamilyen terved?

- Izanami, miért hoztad õt ide?- kérdem értetlenül. Oké, hogy a fia, meg minden, de egy elemi istenségnek semmi keresnivalója a holtak földjén.

- Mert van valamije neked. Igaz, Susanoo.- nem néz a fiára, de a hangjából ítélve bosszús, szerencsére nem rám. Nem kedvelem õt, de tudom jól, milyen az anyja ha dühös és ezt még neki sem kívánom.

Szemeit forgatva sóhajt fel, majd öltözéke ujjából elõ húzza a hajtûmet és visszaadja. Talán azt várja, hogy megköszönjem? Hmm..milyen ostoba

- Sajnálom –motyogja

- Akkor ezzel is megvolnánk –szól közbe a mester – És végül megtennétek nekem egy szívességet? Szeretném, ha a fiam elkísérné a tanítványomat pár napig. Szeretném, ha kibékülnétek.

- Tessék?!- zörrenünk fel egyszerre

- Mester, ugye nem gondolod... komolyan..

- Én aztán nem megyek sehová egy ilyen hárpiával!- vág közbe

- Kit nevezel te hárpiának?!- pattanok fel a földrõl, ahol eddig ültem, arra készülve, hogy pofon vágjam, de a mesterem megállít

- Nincs vita! Te udvariasan körbe vezeted és bemutatod neki a tájat, te pedig kedves leszel hozzá és segítesz neki, világosan beszéltem?

- Igen mesterem

- Igen anya...

A nap hátra levõ részét a szobámban töltöm, Susanoo pedig a teraszon kap helyet, ennél beljebb nem engedem.

- Mond...meddig szándékozol még bezárkózni?- kérdi végül, megtörve a csendet.

- Ameddig csak kell- vetem oda neki- ma estére szabad napot kaptam, és nincs kedvem addig is téged pesztrálni!

- Legalább kijöhetnél...- hirtelen vágódik ki a könnyû rizspapírajtó. Kibontott hajjal, festék nélkül állok meg mögötte és érzéketlen arccal nézek le rá, ahogy elõttem ül és bámul....chö...idegesítõ...

- Sokáig bámulsz még, vagy kinyögöd végre mit akarsz?- morgok rá türelmetlenül

Mikor hazaértem a családom palotájába már naplemente volt, és készült feljönni a Hold. Ezzel az járt együtt, hogy jött haza Amatersu, az álmos húgom, és elmegy othonról Tsukiyomi, frissen ébredt Öcsém. Ez utóbbival össze is találkoztam, azonban most nem laposakat pislogott, és ásítozott, hanem nagyon is éber volt.

- Jól festesz, Tsukiyomi.

- Köszi. Felébresztettek, mikor anya megérkezett.

- Anya itt van?

- Hazalátogatott. És szeretne látni.

Én mosolyogva elindultam a palota felé, de Tsukiyomi megállított.

- Én a helyedben nem örülnék.

Mosolyom egyszerre lehervadt. Beléptem a szobába, ahol anyám ült, egymagában. Én még nem tudtam, hogy miért szorulok, de ha anya mérges, az sosem jó jel.

- Szia! – Köszöntem ártatlanul.

- Susanoo-no-Mikoto! – Teljes név, rossz jel. – Mindig szeretek hazalátogatni az alvilágból, de ilyenkor szeretnék mindõtökkel békében lenni, nem pedig összeveszni egyikõtökkel.

- Ha az északi áradás miatt vagy zabos, senki se halt meg, és csak egy kicsit tovább öntöztem a rizs ültetvényeket, de csak a…

- Van egy halálistennõ. Rie Natsuru, talán ismered.

- Futólag.

- Lement múltkor a Földre lelkeket szállítani. Nem tudom mi történt, de mikor visszatért nem volt jó hangulatban, és állítása szerint te tehetsz róla.

- Lehet, hogy egy kicsit megtréfáltam.

- Megtennéd, hogy nem húzol fel istennõket, akik többet tettek le az asztalra, mint te?

- Én is ugyanannyira része vagyok a természet körforgásának, mint õ.

Anyám sóhajtott.

- Szeretném, ha lejönnél velem az alvilágba. Kérj bocsánatot Natsurutól.

- Nem kérek tõle bocsánatot. Õ ugyanannyira sértegetett engem, mint fordítva.

- Igen, csak hogy õ sokkal fontosabb szerepet tölt be. Susanoo, nem vitatkozom. Készülj fel az utazásra. És ha találkozol a húgoddal õt is küld ide. Vele is beszélnék.

Kimntem a szobámból és a saját rezidenciám felé vettem az utam. összekészítettem, amire szükségem lehet.

~~~

Utálok az alvilágba menni. Az atmoszféra nyomasztó, és ezen nem segítenek se a halott emberek ott tömörülõ lelkei, se az alvilág mogorva urai. Anyám palotájában szálltam meg, bár azt nem tudtam, miért kell odaköltöznöm egy bocsánatkérés erejéig. Végül édesanyámmal egy sétát tettünk a környéken. Tudtam, hova megy ki a játék, ugyanis a hely nem éppen esti sétára való.

Azonnal meg is éreztem a halálistennõ auráját. Mikor összetalálkoztunk, szúrósan méregetett, és anyához fordult.

- Izanami, miért hoztad õt ide?

- Mert van valamije neked. Igaz, Susanoo.

Én sóhajtva megforgattam a szemem, és átnyújtottam neki a hajtût.

Õ szenvtelenül átvette tõlem.

- Sajnálom – motyogtam.

- Akkor ezzel is megvolnánk – mondta anya. – És végül megtennétek nekem egy szívességet? Szeretném, ha a fiam elkísérné a tanítványomat pár napig. Szeretném, ha kibékülnétek.

- Ez a lazaság vezetett arra, hogy nekivetkõzz egy forrásnak, amiben szemmel láthatóan egy istennõ ül.- vágok vissza gúnyos hangon. Na ebbõl mássz ki, ha tudsz!

- Nem vetk… Visszavettem a ruhámat. Egyébként meg nem tudtam, hogy istennõ.

- Akkor csak egy halandó nõt akartál elcsábítani? Milyen nemes!

- Kezded kihúzni nálam a gyufát. Ha ahhoz van kedvem, azt teszem, ennyi.- hátat fordít és elindul, de mielõtt eltûnne csettint egyet, ezzel esõt teremtve fölém. Te kis...ezt még megbánod...

- Ez nagyon kicsinyes és gyerekes volt.

- Lehet, de most az az elõírás, hogy éppen…

Kihajólva felkapom a ruháim, nem kell, hogy az is elázzon, de mielõtt arrébb tehetném vissza fordul.

Percekig nézek vele farkasszemet, lehagyva a döbbenettõl, majd mikor tudatosul bennem, hogy egy szál semmiben parádézok elõtte vissza ülök a vízbe és az egyik hajtûmet vágom hozzá.

A vállában áll meg...na, így leskelõdj ezek után!

- Ezt nem kapod vissza – jegyzi meg, miután kitépi a tût. Az övébe tûzi, mint valami trófeát.

- Ez még gyerekesebb, mint az esõ – kiáltok utána. Nyavajás..ezt még megkeserülöd...

csak int, majd ismét hátat fordít és elindul. Megvárom míg tisztes távolságba ér, csak azután mászok ki a vízbõl. Magamra kapom a ruháim, persze az esõzés most sem állt el. Na mindegy.

Felkapom a legyezõmet, majd egyetlen suhintással rést vágok a térben. A horizontot átlépve ismerõs területre érek. Otthon, édes otthon, és itt már az esõ sem esik. Legalább.

Átázott ruhában megyek végig a rózsaligeten, majd a patak parton, mire elérek a házig.

- Natsuru, téged meg mi lelt?- kérdi a mesterem

- A fiad...- vágom rá bosszús hangon, majd bemegyek a házba. Lekapom magamról a vizes ruhát, majd egy szárazat veszek fel helyette. A hajamat is kiengedem, vizesen omlik le a derekamig. Kellett nekem annyit küszködnöm vele reggel. Most csurom víz az egész...

Mesterem is belép az aprócska szentélybe, de nem szól semmit, csak figyel. Nem várok tõle együttérzést, hisz tudom, hogy képtelen rá, de õ legalább nem oktat ki, és nem viselkedik úgy mint egy kisgyerek, ellentétben a fiával.

.oOo.

Másnap reggel ismét hajnalban kelek.

Ezúttal egy testvérpárhoz kell mennem, akiket a tegnapi sárlavina sodort le a hegyoldalról. Két aprócska, alig 10-15 éves fiúcska...halálra zúzták magukat a sziklákon.

Az út szótlanul telik, a csónakom is hangtalanul siklik a sekély folyó vizén. A tegnapi nõvel ellentétben egyetlen szót sem szólnak, ami egy kissé nyomaszt. Ennyire várták már a halált? Mintha bölcs, öreg lelkek laknák a fiatal testeket, melyek már megjárták volna párszor ezt az utat.

Vajon egy halálisten meg tud halni? És ha igen...a lelkünkkel mi lesz, ha a testünk megsemmisül?

Ismerõs energia fogad, mikor hazaérek. Már megint õ az? És mit keres a halálistenek falujában?

Már az ajtóban érzem a jelenlétét, a küszöböt mégis érzéketlen, unott arckifejezéssel lépem át. Ha nem is nézek rá, és úgy teszek mint aki nem veszi észre talán elmegy és békén hagy...

Nagy levegõt vettem, és hatalmasat fújtam. A ház törmelékei arrébbgurultak, és leõjött alóla egy anyuka és kislánya. Fujin azzal foglalatoskodott, hogy egy forgószéllel visszavigye a vizet a faluból a tengerbe, Raiden pedig egy csoportba terelte a túlélõket. Én is a csoport hoz igyekeztem.

- Hogy állunk a népszámlálással? – Kérdeztem az öcsémet.

- Egész jól. Csak négy halottunk van.

- Értem. Mehetett volna jobban is. Már csak azt kellene kitalálni, hogy mi okozta a vihart. A tengeristenek körmére kell nézni. Akarsz egy kis munkát?

- Mármint hogy akarom-e a munkádat végezni?

- Csak gondoltam nem szeretsz nyugton ülni, és én végeztem a viharcsillapítás és túlélõmentés oroszlánrészét.

- Tökmindegy – vonta meg a vállát, és felugrott egy felhõre.

Én viszont most gyûrtem le egy vihart meg pár árhullámot, úgyhogy megérdemeltem egy kis pihenést, hát el is indultam egy meleg vizû forrás felé. Éppen levettem a kimonómat, mikor megpillantok egy nõt a vízben. Szerencsém van. Egy vándor nõ használhatja a forrást pihenésre. Érdekes módon volt föltûzve a haja. Nem is lehet olyan szegény, ha ilyen hajtûkkel… jaj, ne! Ismerõsek voltak ezek a hajtûk:

- Már megint te? – Kérdeztem kelletlenül ledobva kimonómat.

- Én is örülök, hogy látlak – gúnyolódott. – Mi dolgod van errefelé?

Nem akartam az orrára kötni, hogy egy idegent akartam fürdõzés közben meglepni, ezért inkább visszavettem a fölsõ ruházatomat.

- Legyen annyi elég, hogy… dolgom van. Inkább az a kérdés, hogy egy istennõ mit keres itt az emberek világában.

- Kiruccantam egy kicsit lazítani – vetette oda hanyagul. – Néha neked is ki kellene próbálnod, akkor nem lennél ilyen karót nyelt.

- Én vagyok karót nyelt? Édesem, hozzád képest én vagyok a megelevenedett lazaság.

- Ez a lazaság vezetett arra, hogy nekivetkõzz egy forrásnak, amiben szemmel láthatóan egy istennõ ül.

- Nem vetk… Visszavettem a ruhámat. Egyébként meg nem tudtam, hogy istennõ.

- Akkor csak egy halandó nõt akartál elcsábítani? Milyen nemes!

- Kezded kihúzni nálam a gyufát. Ha ahhoz van kedvem, azt teszem, ennyi.

Sarkon fordultam, és elindultam akármerre, de még csettintettem egyet, mire esni kezdett az esõ, szigorúan csak a forrás fölött.

- Ez nagyon kicsinyes és gyerekes volt.

- Lehet, de most az az elõírás, hogy éppen…

Nem tudtam tovább mondani, ugyanis, mivel esni kezdett az esõ, a ruhái elázás veszélyének voltak kitéve, ezért kihajolt, hogy arrébb tegye õket, ki a frissen fakasztott esõ sugarából. ez együtt járt azzal is, hogy combtól fölfelé kint volt a vízbõl pont, mikor én megfordultam. Egy darabig farkasszemet néztünk. Õ a szemeimmel, én a melleivel, hogy másról szót ne ejtsünk. Natsuru azonnal visszasüllyedt a vízbe, kikapta egyik hajtûjét, és hozzám vágta. Én kábulatomban még elhajolni se tudtam elõle, úgyhogy a vállamba állt.

Fájdalmasan felkiáltottam, majd kihúztam a hegyes ezközt.

- Ezt nem kapod vissza – jegyeztem meg, és kardjaim mellé az övembe rejtettem.

- Ez még gyerekesebb, mint az esõ – kiabálta utánam félig kibomlott hajjal.

Talán testének utóhatásaként, de az volt az érzésem, hogy ez a hajviselet nagyon vonzón áll neki.

 - Felébredtél végre? Ma a keleti szirtekhez kell menned...- ismerõs, rideg nõi hang csapja meg a fülem. Mesterem...- egy halászfalut sújt az árvész, és minden bizonnyal halottak is lesznek elegen

 - Igen, mesterem..- felkelek a tornácról, ahol eddig aludtam, majd elindulok, hogy felkészüljek az utazásra.

Bár itt, japánban a fehér a halál színe, én mégis feketét öltök magamra. Most ehhez van kedvem. Hajamba megannyi pengeéles hajtût szúrok, oh, és az elengedhetetlen legyezõm sem maradhat itt... most már készen állok.

.oOo.

Pont, ahogy megmondta. Roncsok és romok mindenütt, sérültek, haldoklók. Homokban összegyûlt vértócsákat mos el a víz, minden olyan groteszk és nyomasztó...ilyenkor jövök rá, hogy mennyire nem akartam én halálistennek születni.

 Utam egy roncs alá szorult nõhöz vezet, szegény pára...

 Közben ügyet sem vetek a mellettem álló istenségre, csak kezemet nyújtom a nõ felé, aki meg is fogja azt és testét hátra hagyva követ.

- Te egy halálistennõ vagy – jegyzi meg a férfi – A neved pedig… mi is? Natsuru.

 - Rie Natsuru – javítom ki. No nem mintha érdekelne, tudja-e a nevem. – Te pedig Izanami halálistennõ fia vagy. Minek is vagy te az istene?- kérdem, bár ez inkább költõi kérdés, olyan nagyon nem is érdekelne.

 Tovább indulok, kézen fogva vezetne a nõt. Nem várakoztathatom sokáig, egy frissen elhunyt, gyenge léleknek nem tesz jót, ha sokáig itt bóklászik.

 - Susanoo – kiált utánam – És a vihar istene vagyok.- mit mondott?! Vihar isten?

 - Ez a te mûved? – fordulok felé, majd legyezõmmel mutatok körbe. Sejtettem...

 - Nem, én nem kavarnék ilyen vihart!

 - Akkor valamit egyértelmûen rosszul csinálsz.- vetem oda. Ha nem tudja kordában tartani azt, aminek az istene, nem alkalmas arra, hogy halhatatlan legyen.

 - Nem! – kiált. Nocsak, valaki de morcos ma...– Úgy értettem, hogy ez egy tengeri vihar volt. Azt valaki más csinálja. Valószínûleg az egyik tengeristen. Utána kellene nézni.

 Tovább indulok, erre én nem érek rá..
- Az már nem az én szakterületem.

 .oOo.

- Nagyon fog fájni?- kérdi a nõ, a parton álldogálva. Én a csónakból nyújtom felé a kezem, másikban az evezõt tartom.

 - Ahová mész, nem fogsz fájdalmat érezni. Ígérem.- mondom steril, érzéketlen arccal. Szavaimnak persze nem sok igazság alapja van, hisz még nincs eldöntve, hová is kerül pontosan. Végül aztán beszáll, így el tudunk indulni.

 Az út nem túl hosszú, hamarosan egy elágazásnál állunk meg.

 - Ez meg mi?- kérdi rémülten. Az elágazás két vízesésbe torkollik. Egyik, egy mocskos, vérrel és szurokkal szennyezett vezet a pokolba, egy másik, hófehér, tele lótuszokkal pedig a mennybe. A kettõ közt egy vízen úszó szentély, tornácán három alak. Illedelmesen hajolok meg elõttük, a nõ pedig csak bámul, remegve.

 - Majd õk gondoskodnak a sorsodról...- súgom a fülébe.

.oOo.

 A három helytartó ezúttal egyhangúan döntött. A mennybe jutott a nõ, így nem is értem mitõl rettegett annyira...

Kimerülten fújom ki magam, miközben egy meleg vizû forrásban ejtõzök. Rajta kívül még négy halandót vittem át ma, ami eléggé fárasztó, tekintve, hogy mindig egyesével kell õket vinnem. Mi lesz majd, ha egy háborúhoz rendelnek ki? Bele fogok õrülni...

 - Már megint te?- ismerõs férfi hang. Vajon hányszor futok még össze vele a nap folyamán?

 - Én is örülök, hogy látlak.- Mondom, persze jó sok szarkazmussal. Felkelek, majd egyetlen könnyed mozdulattal veszem magamra a hófehér yukatát- mégis mi dolgod erre felé?

 Kimászok, majd a holmim felé indulok, õ csak néz, némán, szúrós tekintettel.

 - Dolgom van..legyen ennyi elég... inkább az a kérdés, egy halálistennõ mit keres az emberek világában

- Kiruccantam egy kicsit lazítani, néha neked is ki kellene próbálnod, akkor talán nem lennél ilyen karót nyelt- állok meg elõtte egy gúnyos mosollyal. Élvezet lesz az idegein táncolni.

A tenger csak úgy tombolt. A parton mindenfelé házak roncsai voltak, amiken végigsöpört a pusztító árhullám. A romok között férfiak próbálták menteni a sérülteket és a csapdába esetteket. Egy méretes gerendát akart éppen három férfi megemelni, hogy egy fiatalember ki tudja húzni alóla a törött lábát. Ebben csak az volt a baj, hogy éppen egy másik hullám közelített a part felé. A három férfinek megállt egy pillanatra a szíve, és még erõsebben emelték a gerendát, de az meg sem moccant.

- Hagyjanak! – Kiabált a fiatalember. – Magukat mentsék, én már úgyis fél lábbal a sírban vagyok.

- Ne beszélj bolondságokat! – Nyögte az egyik. – Egy-kettõre kiszedünk innen, és biztonságba cipelünk. Akkor egy-két-há’ EMELD!

Megint nekiveselkedtek, de a súlyos fadarb meg se mozdult a rádõlt ház többi részétõl.

- Valaki kerítsen egy fûrészt!

- Nincs rá idõ!

- Akkor mit csinálunk?

- Hagyjanak itt!

- Mondtuk már, hogy az kizárt!

Ekkor értem én is oda nyugodt léptekkel elmentem mellettük, és a víz felé sétáltam. Az árhullám egyre közelebb került a parthoz, már alig kétszáz méterre volt tõlünk, és szélsebesen közeledett.

- Kölyök, mit csinálsz? – Kérdezte az egyik. – Miért nem menekülsz? Pürévé morzsol téged a hullám.

Nem is törõdtem vele, csak elõhúztam a két kardomat, és vártam, hogy a hullám elérjen. Felnéztem a fölém tornyosuló víztömegre, és meglendítettem mindkét katanámat. A cunami elõször kettészakadt, aztán teljesen eltûnt, végül már csak a sûrûn záporozó vízpermet emlékeztetett a gyilkos hullámra. Odaléptem a fiatalemberhez, és meglendítettem az egyik katanámat. A gerenda úgy hasadt ketté, mintha már eredetileg is két darabban lett volna. A férfiak kiemelték a fadarab alatt raboskodó fiút, és értetlenül néztek rám.

- Maga meg…

- Nincs idõ. jön a következõ hullám. menjenek biztonságba én majd a testvéreimmel kimentem a többi túlélõt.

A férfiak elvitték a sebesültet, aki még odaszólt:

- Köszönöm, Susanoo nagyúr!

Én bíztatóan rámosolyodtam, és megint a viharra irányítottam a figyelmemet. Két öcsém Raiden és Fujin is ott munkálkodott a romok között. Raiden félmeztelen volt, belõtt szõke hajjal, háta mögött egy aranykarika lebegett hét dobbal, és mint mindig, fülében ott bömbölt az iphone-ja. Ikertestvérén, Fujin-en is csak egy vörös mellénnyel volt több ruházat, hosszú, világosszürke haja volt, és vállain egy mindkét végén becsomózott zsákot cipelt. Õk ketten szaporán mentették a romok között fogságba esett halandókat, én pedig kettévágtam egy újabb cunamit. A vihar alább hagyott, és néhol még az ég is kitisztult. Én is be tudtam segíteni a mentésbe. Felemeltem egy háztetõt. Azalatt egy nõ volt, akin sajnos már nem segíthettem. mikor megfordultam, láttam, hogy valaki közeledik.

Egy fekete kimonós, falfehér arcú nõ volt. Ismertem régebbrõl, de hirtelen nem ugrott be, ki és mi õ. Mikor odaért, rám ügyet se vetve a nõ fölé hajolt. Sóhajott egyet, és felé nyújtotta a kezét. Legnagyobb meglepetésemre a nõ megfogta azt, és fölkelt. Aztán láttam, hogy a testét otthagyta. A nõnek csak a szelleme kászálódott ki a házak között.

- Te egy halálistennõ vagy – jutott eszembe. – A neved pedig… mi is? Natsuru.

- Rie Natsuru – javított ki pókerarccal. – Te pedig Izanami halálistennõ fia vagy. Minek is vagy te az istene?

A választ meg se várva elindult a romok között a nõt vezetve.

- Susanoo - Válaszoltam. – És a vihar istene vagyok.

Erre már megtorpant, és szúrós szemmel méregetett.

- Ez a te mûved? – Mutatott körbe.

- Nem, én nem kavarnék ilyen vihart!

- Akkor valamit egyértelmûen rosszul csinálsz.

- Nem! – Csattantam fel. Nem tudom miért veszítettem el ilyen hamar a türelmemet. – Úgy értettem, hogy ez egy tengeri vihar volt. Azt valaki más csinálja. Valószínûleg az egyik tengeristen. Utána kellene nézni.

Továbbindult, és úgy válaszolta:

- Az már nem az én szakterületem.

Nem zártam különösebben a szívembe a rideg halálistennõt.