|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2011. 01. 09. 22:35:55 | #10389 |
 Karakter: Drew Obrian
Megjegyzés: ~ Raukonak
Drew:
Pontban kilenckor kelek reggel, majd egy gyors kávézás után próbálok bejutni kényelmesen a munkahelyemre. Azt hiszem ma a cadillac-el megyek be, az öltönyömhöz illő szürke fényezésűvel. Mikor kiérek a forgalmasabb útra, kivételesen türelmesen hajtok a gyorsabb sávban, és időben érek be. Állítólag vigyáznom kell ma magamra, hogy az esti rendezvényen épségben tudjak részt venni.
Pár idegen autó áll az épület előtt, az egyik ráadásul egy furgon, ismerős felirattal. Komolyan eddig eljött egy TV stúdió? Na ne már…
Mielőtt észrevennének, a hátsó portán megyek be, köszönök Jacknek, aki utánam bezárja az ajtót. Még szerencse, hogy időben észrevette, hogy követ valaki egy diktafonnal. Nem akarok nyüzsit, elég lesz majd este. Mindent a maga idejében.
Nincs más dolgom az irodában, mint pár tervet felkarolni, átolvasni, meghívni valakit magam mellé az estére, és már indulok is tovább, a főbejáraton kilépve. Sejtettem, hogy ha egy észrevett, akkor a többi is követi, akár a marhacsorda… Kész röhej.
Bár ahogy látom, a sok tinó között van egy okos is, aki észrevesz, de nem csap akkora zajt, hogy felkeltse a többi figyelmét. Valami fiatal kölyök lehet.
Mikor elém ér magasra néz fel, először elakad a lélegzete, de mielőtt kérdezne és megmozdíthatná a kezét, gépének tencséjére szorítom tenyeremet.
- Majd este, kicsicsillag – mosolygok rá negédesen, majd beszállok az autómba, és gyorsan kifarolva hajtok rá az útra.
Veszek pár szükséges dolgot, ami otthonra kellhet, hisz a bejárónő mégsem tudhatja mindig, hogy mit akarok enni, vagy miből van hiánycikkem… a hálóm fiókjaiban meg főleg nem turkál, így bevásárolni csak én szoktam.
Megpecsételve egy könnyű ebéddel mindent lerendezek, és már csak az estére való készülődés van hátra, ami egyszerű pihenésből és borozgatásból áll.
~*~
Daveért megyek a megbeszélt helyre, most fekete, sötétszürke csíkos öltönyhöz illő fekete Jaguarral, ami csak akkor lenne feltűnő, ha a megbeszélt helyen kevés ilyen járna. Egy autószalon közelében szerintem semmilyen autó sem feltűnő.
- Ugye tudod, hogy hazafelé taxival mész? – kérdem mikor beköti magát, és először meglepetten pislog rám, hogy köszönés helyett így fogadom, majd bólint, mosolyogva.
- Nyugi, úgy készültem… a kérdés már csak az, te hogyan jutsz haza. – höhö.
- Hidd el, megoldom – vigyorodom el, majd egy éles kanyart gyorsan veszek be.
Részegen valóban nem fogok a volán mögé ülni, de elérem, hogy valakii megtegye helyettem… aki nem ő lesz, és nem is nő lesz. Hehe…
~*~
Már javában folyik az este, rengeteg érdeklődő, kíváncsiskodó és rajongó lepett már el, persze senkinek nem árulom el az újdonságot, ami a lepel alatt pihen, és csini macák őrzik, bulldog testőrökkel karöltve. Egy időre alábbhagy az érdeklődés, mikor látják, hogy makacs természetem nem hagy nekik, és marad végre nyugtom, hisz Dave is belevetette magát az estébe. Nem véletlenül hoztam most őt el. Mindig engem hívnak meg az ilyen találkozókra, és nem az eredeti mérnököket, akik körülbelül ugyan olyan nagy részt vesznek ki a feladatban, mint én. Csak míg én a kényelmes egyben praktikus, jelen esetben pedig az áramvonalasabb kinézetre hajtok, addig ők a teljesítményre és egyéb tényezőkre, ami egy versenyautóhoz kellhet.
Belekortyolok a száraz pezsgőbe, mikor egy köhécselés zavarja meg tompa nyugalmamat, viszont a hang irányába fordulva nagyon is kellemes csalódás ér. Egy kicsit alacsonynak tűnő fiúcska áll velem szemben, csak egy sötét ing, és egy sötét nadrág van rajta, édesen piruló pofival néz fel rám. Kis zavar van a tekintetében, de ez a mosoly…
- Jó estét – ejnye cica hol a gazdád? Mert ugye tudod, hogy az oroszlán közelébe tévedtél? - Dale Harvick vagyok, a csapat első számú pilótája a NASCAR szériában, és arra gondoltam, hogy megihatna velem egy eperlevet. Mit gondol, megvalósítható lenne? – felvonom egyik szemöldököm, majd elmosolyodom.
Oh… szóval ő az az üdvöske, aki vezetni fogja a csodát, amit félig én készítettem? Ni csak, egyre nagyobb meglepetés ér… fincsi husi.
- Eperlevet? – kérdezek vissza, szinte már vigyorral, majd egy fél lépéssel közelebb kerülök hozzá. Ahogy látom jobban kipirul kicsit illegetni kezdi magát. Megzabálom, itt helyben.
- Igazság szerint nem vagyok oda az alkoholért, nem bírom, így inkább kerülöm, de az édes dolgokat nagyon szeretem. – hm… egy édes fiú, aki odavan az édes dolgokért. Ennél édesebb, tényleg nincs.
- Én Drew Obrian vagyok, a kocsi tervezője – nyújtom felé a kezem, és belecsúsztatja finom ujjacskáit.
- Tényleg? – hatalmas ártatlan szemekkel néz fel rám, és bólintok, hosszú ideig nem engedem el a kezét, csak tekintetébe mélyedek.
- Akkor, ha minden igaz, pont te fogod vezetni, micsoda véletlen – mosolyom kiszélesedik és végre lazítok kezének szorításán, így könnyedén kicsúsztatja ujjait markomból.
Eperlé meghívás mi? Ugye jól sejtem azt, amit sejtek?
- Igen, már nagyon kíváncsi vagyok… - kicsit közelebb hajol – nekem elmondja mi lesz az újítás benne? – suttog édesen, huncut tekintettel, de csak kuncogva rázom meg fejem.
- Nem lehet… viszont láthatod majd a saját szemeddel – válaszolok halkan. Bizony kicsikém.
Felcsillannak szemei, végre ő is mosolyog megint, és még közelebb áll hozzám egy fél lépéssel.
Kétség sem fér hozzá, hogy jól értettem az utalását. Hülye lennék visszautasítani, persze nem a szó szoros értelmében. – Próbáltad már a puncsot? – kérdem újra normális hangszínnel, mire csak pislog rám párat, és habár mosolya eltűnik, csak édes értetlenség marad a helyén. – Csak nagyon kicsi alkohol van benne, és nagyon édes – a mellettem lévő asztalon fekvő tálra mutatok, majd leteszem a pezsgőmet és töltök neki is.
- Nem is tudom… - fontolgatja mikor a kezébe nyomom az egyik poharat.
- Csak kóstold meg – felé tartom a saját poharamat, összekoccintja enyémmel óvatosan sajátját, közben szemembe néz végig, és előtte kortyolok bele a borzasztóan cukros italba. Szerencsére kis alkohol tartalom benne csökkenti az ízét.
Óvatosan belekortyol, majd felcsillanó szemekkel iszogat. Úgy látom, tetszik neki.
- Nem is rossz – válaszolja száját megnyalva, s majdnem felmorranok a látványtól, ahogy fényes kis száján végigcsúszik nyelve, majd fogai. Mrr…
Hirtelen tompulnak a fények, de semmi nem sötétül el, viszont sok fény a leponyvázott kocsi felé irányul, amit egy stílusos felvezetés után felvezetnek.
A legújabb Chevrolet Camaro, igazi sportos kialakítással, és festéssel.
Szemem sarkából reakcióját figyelem, ahogy csodálkozva tapad rá tekintete.
A közönséget egy külön terembe terelik, ahol Dave fogja a prezentációt tartani az autó részleteiről, és én pont ezt fogom kihasználni. Nem véletlenül találtam ki ezt a kis részt, és hoztam el őt, most kivételesen. Jó a beszélőkéje, a megjelenése, és ha jól csinálja, akkor még élvezni is fogja a meghívott közönség.
- Gyere – dörmögöm a fülébe, majd megragadom csuklóját és elrántom magamhoz, a mosdók folyosója előtt viszont megállok, és a vastag függöny mögé húzom, magam után.
Hátát a fal felé nyomom, közvetlenül elé lépek.
- Mit…? – kérdezné meglepetten, amikor tenyeremet a szájacskájára tapasztom.
- Sss – csitítom halkan, felcsillanó szemekkel, mosolyogva nézek szemeibe, majd lassan leveszem szájáról kezemet, és arcához hajolok, de csak kínzó közelségbe, s amikor meghallom, hogy a súlyos ajtó zárja kattan, kiszélesedik mosolyom, még egy utolsó pillantást vetek kába tekintetére, majd hirtelen hajolok el tőle, és kirántom a függönyt, és kilépek, majd megvárom, míg ő is követ, és elengedem az anyagot. Az előadás körülbelül egy órás lesz, ha nem több… tökéletesen elég egy rövidke numerára, akár kettőre is… Nem mindig az idő a lényeg, hanem a tempó… és ezt megtanítom a kicskének is, biztos vagyok benne, hogy élvezni fogja.
A kocsi felé lépkedek, mindenki a másik teremben van, így minden csendes, csak a cipőm kopogását lehet hallani. Lezserül zsebre dugott kezekkel pillantok hátra, szerencsére közvetlenül magam mellett találok, sőt pár lépés után már hamarabb ér oda, mint én. Kinyitja az első ajtót, és úgy mászik bele, hogy kis popsija kipucsít a járgányból, és pedig egy jóleső vigyort elfojtva állok közvetlenül mögé. Tökéletes a pozíció, már csak pár részlet hibázik.
Mikor kimászna, pont nekem ütközik, válla felett pillant hátra, de szavak helyett csak egy mosolyt kapok, persze vigyorom rá a válasz. Most már biztos vagyok benne, hogy egyre gondolunk.
- Tetszenek a változtatások – mondja halkan, felegyenesedve.
- Akkor nézd meg a hátsó üléseket is, igazán kényelmesek – duruzsolom fülébe, még mindig háttal állva neki, mosolygó szám egy pillanatra megérinti az egyik puha, illatos hajtincset.
Míg ő kinyitja a hátsó ajtót, behajolok, és a műszerfalon bekapcsolom a teljes ablak sötétítést, amit csak ebbe a modellbe építtettem bele, plusz még néhányba kérésre, de most ez jól fog jönni vészhelyzet esetén. Becsapom halkan az ajtót, bemászok mellé az ülésre, és lendületből rögtön ajkaira vetem magam, már csak lábammal húzom be az ajót, ami hangosabban csapódik be mint az előbb.
Vadul habzsolom az italoktól édes száját, mikor felsóhajt, nyelvemmel rögtön bebocsátást nyerek, és kezemmel testét simítom végig, kicsit meggyűrve ingét. Először nyakkendőmet fogja meg, a csomónál beakasztva ujját lazítja ki, én pedig feneke alá nyúlva markolok bele, hogy végre számba nyöghessen. Ó igen… tökéletes kezdése az éjszakának.
|
| Rauko | 2011. 01. 09. 19:28:52 | #10381 |
Karakter: Dale Harvick
Megjegyzés: ~ Timcsinek
- Igen? - morgom bele a telefonba álmos hangon, miközben az órára pillantok. Ki olyan elvetemült barom, hogy hajnali délben zavarni merészel?!
- Aludtál? - kérdezi röhögve Max. - Bocs.
- Nem bocs, ez medve volt - nyafogom. - Egyébként mi a baj? - Mert tényleg nem szokott csak úgy keresni.
- Nincs baj, kérésem van. - És bele is kezd, én meg lehunyt szemmel próbálok arra koncentrálni, hogy ne aludjak be azonnal.
Valami idióta szerződéskötésről beszél, amit a csapat kezdeményezett egy menő céggel, viszont lesz valami parti is este, és mivel én vagyok a jelenlegi sztárpilóta, borzalmasan el kellene mennem. Max azzal vigasztal, hogy lesz egy nagy rakás, finibbnél finibb és habosabbnál habosabb sütemény, és minden bizonnyal hozatnak majd eperlevet is. Szeretem a töményen édes, habos-mézes sütiket, pláne ha eperlé is van hozzá, akkor nyami igazán.
- Na, jössz? - kérdezi a monológ végén Max.
- De csak az eperlé miatt, és ha nem lesz, hazajövök - jelentem ki, mire belenevet a telefonba.
Max a menedzserem. Ő intézi azokat, amiket nem én, meg azokat is, amiket nem a szerelőm, Brandon. Brandon is aranyos férfi, Bradnek becézem. Max ő csak Max. Én meg Dale, néha mogyi. Volt valami mese régen állítólag, abban az egyik mókust így hívták, így a mogyoró, és egyéb változatai rajtam ragadtak. De csak kevesen hívnak így, Max szokott a legtöbbször.
Felkelek az ágyból, és kifejezetten morcosan, borzalmasan álmosan indulok el a fürdő felé. Egy zuhanyért az életemet! Hát, totál kész vagyok… Nem szeretek hajnalban kelni, és ma is csak kettőre terveztem, hogy kimászok az ágyból. De ha már így alakult, legalább főzök valamit.
*
Főzött a halál! Rendeltem. Van a közelben egy nagyon jó pizzéria, és kedvezményesen szállítanak házhoz a törzsvendégeknek, és nekem van kuponom! Szeretem a kuponokat, hasznos dolgok. Most például kedvezményesen jutottam egy tejfölös-csirkehúsos pizzához. Direkt nem kértem rá fokhagymát. Most őszintén. Amit megspórolok a pizzán, költsem rágóra?! Neeem. Így elég egy fogmosás, és már jó is minden.
És épp ott tart a készülődés, hogy negyven perc múlva a város másik felében található tanácsteremben kell lennem, csúcsforgalom van, és egy szál boxerben vagyok. Oké, hogy velem szemben, a gardróbszobában hever körülbelül száz, majdnem ugyanolyan sötét árnyalatú farmer, de azért nem mindegy, na! Ki tudja, lehet, hogy itt futok össze életem szerelmével.
Megszületett! Kellett a húsz perc, mire találtam megfelelő farmert, hozzá egy fekete inget, és egy kicsikeparfüm. Ennyi elég is, gyors fésülködés, és pattanok is kicsi kocsimba. Cadillac CTS-V Coupéból alakíttattam át még utcán is használható, de alapjában véve és alapjellemzőit figyelembe véve versenyautó. Imádom! Szép, ezüst az alapszín, fekete-sárga-piros oldalmintával. Nagyon pöpec járgány!
Tizenöt perc! Új rekord, hehe! Szeretem a száguldást, de azért biztonságosan vezetek. Utcán mindenképp.
Kiszállok, és felpillantok a hetvenemeletes épület tetejére. Oda kell nekem menni, és ha nem jó a lift, megölök valakit.
De a vérontás végül elmarad, hiszen a lift jó. És nem csak a lift!
Max elintézett nekem egy kis különlegességet. Eperlé! Ahh, imádom! Ez az íz… ahogy szétolvad a számban az élénk eper íz, mintha magát a gyümit harapdálnám! Teljesen felpörget minden alkalommal! Komolyan! Ilyenkor vezetni sem nagyon szeretek, mert túlpörgöm magam, és baj lenne belőle. Egy túlpörgött autóversenyző, egy 550 lóerős autóban…? Ne már. Aztán meglátok valakit a tömegben.
Rosszul fogalmaztam. Ő-t pillantom meg, Ő-t, aki olyan, de olyan jó pasi, amilyet, hah, de régen láttam! Sötétbarna haj, kék szemek, iszonyatosan jó test, izgató kisugárzás… ki ez a pasi?! Meg akarom tudnom. Meg kell tudnom! Muszáj…
El is indulok felé. Ilyenkor magamat egy totálisan részeg tinihez tudnám hasonlítani, elpirulok, ahogy a közelébe érek. Magasabb nálam. És annyira, de annyira, de… hah. Nagyon jó pasi! Mikor mellé érek, halkan köhintek, mire felém fordul. Mosolyogva viszonzom pillantását, de aztán végigmér, kicsit sem bújtatva a dolgot. Kehet akkora mázlim, hogy ez a pasi itt velem szemben egy meleg, aktív pasi, akinek van valamije, amit én már hónapok óta nem kaptam meg, de már annyira akarom, hogy… Nem! Nem vagyok én kurva! De… mondjuk attól ismerkedni szabad. Ugye?
- Jó estét - mosolygok rá kedvesen. - Dale Harvick vagyok, a csapat első számú pilótája a NASCAR szériában, és arra gondoltam, hogy megihatna velem egy eperlevet. Mit gondol, megvalósítható lenne? - billentem kicsit oldalra a fejem, és a válaszát várva.
|
|
