- Most meg mi a francot csinálsz? Nem érünk rá szundítani!- dühöngök egy sort, de azonnal abbahagyom, amikor gyilkos pillantást vet rám.
- Nem állt szándékomban szunyókálni. Csak próbálok lehiggadni, mielõtt olyat teszek, amit megbánnék...- susogja fenyegetõen. Szóval feladna? Na szép… Számat elhúzva morgok vissza pár szót, majd türelmetlenül tovább várok. Körülbelül öt perc után feláll és int nekem, hogy kövessem. Na nem mintha lenne más választásom, még a mosdóba is követnem kéne, ha úgy adódna.
Egészen a garázsig megyünk, bár fogalmam sincs, hogy mi a terve, de amikor felemel egy csõfogót, akkor csak látványosan megforgatom a szemeim.
- Azzal nem tudod átvágni.- közlöm vele a fájdalmas tényt, a saját ötletemre gondolva, ami legalább egy picurkával is, de gyümölcsözõbb volt. 
- Csönd, és csináld, amit mondok!- förmed rám, amit tekintve, hogy össze vagyunk láncolva és õ egy rendõr, eltûrök. Semmi kedvem a csuklómmal egy hullát vonszolgatni, bár akkor már mindegy lenne, hogy mit vágok le róla és mit nem. A következõ percben egy emelõt is elõszed és én mindinkább nem vágok semmit.
- Emeld ezt meg egy picit, hogy alá tudjam csúsztatni.- mondja, de csak felhábodorva nézek rá. Mit képzel ez magáról? Semmi légy szíves meg egyebek? Nem volt ennek nagyanyja? Ráadásul ez egy szerszámos szekrény és nem óhajtok sérvet kapni!
- Te normális vagy?! Ezt csak Godzilla lenne képes odébb rakni!- mondom döbbenten, mire csak felnevet. Egyre idegesítõbb ez a rendõrfajzat…
- Nem is azt mondtam, hogy tedd odébb, hanem hogy emeld fel. Ne mond, hogy még erre sem vagy képes...- pillant rám kihívóan, mire újból csak felháborodok és ezt a megjegyzést nem hagyhatom szó nélkül. Mégis mit képzel magáról ez a kis mitugrász? Nála biztos erõsebb vagyok, de ha ezt nem hiszi meg is mutathatom.
- Ne beszélj hülyeségeket! Simán megemelem!- húzom ki magam és odalépek a szekrényhez. Nekifeszülök és próbálom megemelni, ami nem megy elsõre. Nehezebb, mint gondoltam. Érzem, hogy menni fog, de mégsem mozdul. Aztán egy örökkévalóságnak tûnõ erõlködés után megmozdul. Kou valamit csinál, de hát nem azzal vagyok elfoglalva, hisz Atlaszt kell itt játszanom, csak kisebb kiadásban.  
Nekifeszül, perceken keresztül erõlködik, az erek kidudorodnak a homlokán, mikor végre megmozdul a szekrény. Lelkesen tolom be alá a hidraulikus emelõt.
- Ügyes vagy.- hallom a hangját, mire elengedek a szekrényt. Lenézek és döbbenten konstatálom a hidraulikus emelõt. Mire készülhet? Odafordulok, már épp tenném fel a kérdést, amikor megsimogatja a fejem, mire csak lesújtóan pillantok rá. Mi vagyok én? Valami öleb? - Most pedig rajta, pumpáld. - utasít újra, de morogva nekilátok. Csak várja meg a pillanatot, amikor elválunk mástól… Addig pumpálom, ameddig azt nem mondja, hogy abbahagyhatom és utána várom a legújabb utasításokat.
- Most pedig gyere.- mondja és letérdelünk a szekrény sarkához. Nagy gonddal beilleszti a láncszemet és meghûl a vér az ereimben, de csak remélni tudom, hogy nem arra készül, amire gondolok.
- És most engedd le. – bingó… nyitok egy jósdát… De ez még nem mellõzi a kérdést: Ez a gyerek megõrült vagy csak szimplán autista?!
- Biztos, hogy ez jó ötlet?- kérdem hezitálva. Egyáltalán nem tetszik ez nekem.
- Ne vitatkozz, csak csináld!- szól rám és jobb ötlet nem lévén, csak megbízom benne. Elvégre is… úgy néz ki, hogy õ tudja mit csinál…
Nyelek egyet és kibiztosítom az emelõt. A szekrény lezuhan és hatalmasat döndül. Becsukom a szemem, nehogy ijedtemben megrezzenjek. Mikor valami fémes csattanást hallok kinyitom a szemem. A lánc elszakadt. Nagyszerû, most már csak a divatos kis karkötõmtõl kéne megszabadulnom…
Kou diadalittasan emeli el kezét, mint valami gyerek, amikor csont nélkül bedobja a labdát a kosárba.
- Héj, ez bevált!- pattanok fel lelkesen, de õ csak szolidan mosolyog.
- Pedig csak egy légbõl kapott ötlet volt. – szerénykedik, mire lefagy arcomról a mosoly.
- Azt akarod mondani, hogy még te sem voltál biztos a dologban?- hûlök el, de õ csak vigyorogva vállat von. Megölöm… és még csak le se csuknának érte, hiszen önvédelembõl tenném… - Te meg vagy õrülve! És mi lett volna, ha leviszi a karom?!
- A lényeg hogy bevált, nem? Na fejezd be a nyavalygást és gyere.- int és még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez most hülye vagy csak szimplán autista. Ilyen gyorsan nem fogom elfelejteni a szekrényt. Utána megyek a bosszút forralva és legnagyobb meglepetésemre a konyhában kötünk ki. - Szereted a japán kaját?- kérdi félvállról, miközben kinyitja a hûtõt.
- Per pillanat minden kosztot megeszek. – válaszolom tenyerem a gyomromra nyomva. Nem is tudom már, hogy mikor ettem utoljára. Arra meg már nem is emlékszem, hogy normális étel mikor került a kezeim közé. Aki annyit volt börtönben, mint én csoda, hogy még nem fordult fel a koszt miatt. Azt hiszem a bosszút elnapolom, vagy elfelejtem, ha már olyan rendes, hogy megetet. Kou valamiért felnevet és arra leszek figyelmes, hogy tetszik. Tetszik ahogy nevet… régen hallottam már igazi nevetést…
- Tényleg, én nem is tudom a nevedet.- pillant rám megszeppenten. Na mi van? A kis magabiztos, pöttöm rendõrúr hirtelen bizonytalan lett?
- Laurel Afon vagyok.- mutatkozok be udvariasan, és kezet fogunk. Egyre szimpatikusabb a kicsike. Észreveszem, ahogy szemügyre vesz, de nem tudom eldönteni, hogy ez most egy berögzõdött rendõri szokás vagy esetleg valami más.
Aztán nekilát a fõzésnek. Jó sokat csinál, biztos sejti, hogy farkaséhes vagyok. Miután talál szinte rávetem magam az ételre. Úúúúristeeen! Ez mennyei! Komolyan, ha meleg lenne most azonnal megkérném a kezét. Kicsit nem százas, de ez a kaja! Esküszöm, olyan finom, hogy mindjárt felnyögök.   De mielõtt még jobban belemerülhetnék az élvezetekbe észreveszem, hogy mosolyogva figyel.
- Mi van?- kérdem összehúzott szemekkel, teli szájjal. Hú, ha ezt most nagyi látná, olyan taslit kapnék a tarkómra, hogy nem csak a kaja esne ki, de még a fogaim is. Kou zavartan kapja el a tekintetét. Mit tettem, hogy zavarba jött? Lehet, hogy…
- Semmi...- válaszolja és õ is belekezd a falatozásba. - Szóval mesélj. Azt mondtad, ártatlan vagy. – szól, amolyan elterelésképpen.
- Neked az nem mindegy? –morranok fel.
- Ha azt szeretnéd, hogy segítsek, akkor nem. Rendõr vagyok, az én segítségemmel tisztára moshatod a neved. – válaszol nyugodtan. Hát ez tényleg autista. Mégis hogy segíthetne? A másik kérdés meg az az olyan jól ismert miért?
- Miért vagy velem ilyen kedves?
- Mert nem bírom az igazságtalanságot. Azért lettem rendõr, hogy a bûnösöket küldjem a sittre. És szúrja a szemem, ha valaki ártatlanul ül. - rándít újra a vállán. Ha jól látom ez nála bevett szokás.

- Mit kérsz cserébe a segítségedért? – kérdem az asztalra könyökölve. Csak megjátssza, hogy olyan naiv vagy tényleg az?  Ha ült volna börtönben, akkor nem osztogatná így a segítséget.
- Csak annyit, hogy többé ne sározd be a neved. Az rám is szégyent hozna. – mondja nagy komolyan és nem bírom megállni, hogy ne röhögjek fel. Ez a pöttöm japcsi tényleg nagyon szórakoztató! Így hinni egy kedves kis világban? Megbízni egy vadidegenben, segíteni egy sorozatgyilkosnak, tényleg nem értem. Mikor már a rekeszizmom kezd sajogni nagy nehezen, de abbahagyom.

-Most komolyan… te melyik bolygón élsz? – kérdem, mire csak sértõdötten felhúzza az orrát és felpattan.
- Tudtommal ott, ahol te is. De ha nem akarod nem segítek, lõjenek csak agyon, meg egyebek. – veszi el elõlem a már üres tányért, de elkapom a csuklóját és felállok. Lenézek sötét szemeibe.
- Sajnálom. Nem akartalak megbántani, de tudod, a börtön után nehéz hinni bárkinek is. Ha meg ilyen kedvesen naiv emberekkel találkozom, akkor egyszerûen nem tudok magamon uralkodni. Egyszer majd te is rájössz, hogy milyen a való világ. – mondom gyengéden, mélyen a szemeibe nézve és nem tudom miért, de keze a kezemben megremeg.
- Hogy milyen a való világ? Sajnos már épp eléggé kitanított az élet. – válaszolja felszegett állal és nem állhatom meg. Elmosolyodom. – Megtennéd, hogy eleresztesz?
- Elmesélem, hogy mi történt, ha megbocsájtasz. – veszem fel a kedves énem, mire mintha kicsit meginogna a sértettsége. A kis kíváncsi.
- Megbeszéltük, de úgy, mint a tárgyaláson. Csakis az igazat, a színtiszta igazat, másképp nem tudok segíteni.
- Megegyeztünk. – bólintok komolyan és elengedem.  Elviszi és elmossa a tányérokat. Én addig türelmesen várok és nézelõdök. Sehol sincsenek képek, pedig olyan barátságos kis lakás. Ezek szerint csak a munkájának él. Mikor visszatér megvárom míg leül, nagy levegõt veszek és belekezdek életem legnagyobb történetébe.

- Kezdetektõl fogva a nagymamám nevelt egy olyan környéken, ami nem éppen a biztonságáról volt híres. Sajnos ez ellen nem volt mit tenni, nem volt pénzünk elköltözni,és mint minden más fiatal a környéken én is sok olyan dolgot tapasztaltam amit nem kellett volna. A korrupt rendõröket, az igazságtalanságot, az embertelenséget és a többit. Szóval sok bajos dologba is belekeveredtem, amibe nem kellett volna és a kinézetem miatt nehezebb dolgom is volt. Meg kellett védenem magam valahogy és ezt a legkönnyebben úgy tudtam elérni, hogy távol tartom magam a bandáktól, de ha rám támadtak megvédtem magam. Így sikeresen megszereztem a tekintélyem és, ha néha belém kötöttek csak elgyepáltam pár embert és utána újból visszaállt a megszokott élet. De az egyik nap összeszûrtem a levet a negyed koronázatlan urával. Be akart venni, de én elutasítottam. Akkor pénzrõl kezdett hadobálni, nagy lehetõségekrõl, de elutasítottam mindet. Bûzlött az egész… Az egésznek verekedés lett a vége. Többen is rám támadtak, szépen helyben hagytak és megfenyegettek. Ezt nem hagyhattam szó nélkül, különben odaveszett volna minden büszkeségem és szabadságom. Elkezdtem szimatolni a nagykutya után és elég érdekes dolgokat találtam. Drogcsempészés, illegális szervkereskedelem, fegyverkereskedelem, emberölés, rablás, minden amit el lehet képzelni. A szervkereskedelmet sikátorokban végezte és az áldozatokat otthagyta felnyitva az egyik üres raktárépület asztalán… - fut végig a hátamon a hideg, ahogy újból elképzelem az egészet, de megrázom a fejem - Mindegy, most nem ez a lényeg. Úgy gondoltam, hogy megleckéztetem. Megtudtam, hogy kivel, mikor és hol fog legközelebb üzletelni és szabotáltam. Nem tudták, hogy én voltam, de pár hónap múlva mégis csak kiderítették valahogy. Fogalmam sincs, hogy hogyan. Mondjuk, ha lett volna egy kis eszük nem kellett volna annyit kutatni… - jegyzem meg elmerengve. – Az õ bosszújuk sem maradt el. Lemészároltak egy egész családot… - temetem fél arcom a jobb kezembe. Még mindig elõttem lebegnek a tárgyaláson mutatott fényképek. -  A három gyereket kikötözték és végignézették velük azt, ahogyan a szüleiket lassú kínzással megölték. Majd utána a gyerekekkel is végeztek. Rám küldték a rendõrséget, állítólag megbízható forrásból szereztek egy fülest. Egyedül a nagymamám tudta, hogy hol voltam aznap, de neki nem hittek, mivel a rokonom. Bíróságra vittük az ügyet, de mivel nem volt pénzünk ügyvédre az egész meddõ volt, de muszáj volt megpróbálni. Alig negyed óra alatt lement az ügyem. Az egész meg volt bundázva… Tizenhét évesen életfogytiglannal börtönbe kerültem úgy, hogy nem tettem semmit.

- Most mennyi is vagy? – néz rám elgondolkodva, pont úgy, ahogyan az egész beszélgetés alatt.
- Huszonegy és azt bátran merem állítani, hogy elõbb kerülnék a sivatag középére és száradnék ki a tûzõ napon, minthogy visszamenjek a rácsok mögé. Ez volt életem legborzalmasabb öt éve.
- El tudom képzelni. – néz rám együttérzõen. Valamiért úgy érzem magam, mint aki túl sokat fecsegett… Furcsa, hogy valakinek elmondhattam azt, hogy mi történt. - Ne aggódj, segítek tisztára mosni a neved.

- Nekem már az is elég lenne, ha tiszta lappal kezdhetnék új életet. – sóhajtok és felkelek. Már így is túl soká maradtam itt. Talán még kölcsönkérem egy kicsit a fürdõt és megyek is.
- Nem kérsz kávét? Utána megmutatom, hogy hol fogsz aludni.
- Bocsi, de nem. Csak a fürdõt szeretném még használni és utána megyek is.
- De hát mondtam már, hogy segítek. Ebbe a bújtatás is beletartozik. – pattan fel határozottan, de most már nem vagyunk összekötve, nem függök tõle, ergo nem parancsolhat a kis édes. Ráadásul azzal, hogy segít nekem csak magát sodorja bajba. Kicsit sem vidáman, sõt meglehetõsen fenyegetõen odalépkedek hozzá és állánál fogva megemelem kicsit azt a kedves, kis buksiját. Furcsa… nem látok rajta semmi félelmet, csak két fürkészõ szemével vizsgálgat nyugodtan.
- Idefigyelj fakabát, attól még, hogy öt év után volt egy gyenge pillanatom és elmeséltem neked az igazat, attól még ugyanúgy nem bízom benned. Ha annyira segíteni szeretnél, akkor megengeded, hogy fürödjek és befogod a lepénylesõdet. – veszem fel fenyegetõ hangom, de õt nem különösebben izgatja. Furcsa… pedig a börtönben és az utcán mindent eltanultam.
- Rendben, ha nem hát nem. A fürdõ balra a második ajtó.
- Helyes. – mosolyodom el hátborzongatóan és megfordulok.

A fürdõ is nagyon takaros, rendezett, tiszta, pont, mint az egész ház. A mi házunk, illetve a nagyié sosem volt ilyen. Az is tiszta volt meg takaros meg rendezett, de mégis másképp. A nagyi házában voltak személyes dolgok, olyanok, amik marasztalni, nézelõdni késztetik az embert, amik kicsit is melegséget árasztanak… Ebben a házban a tusfürdõ a legintimebb dolog, amivel eddig találkoztam. Ijesztõ, amikor egy ember otthona ennyire személytelen… legalábbis nekem.
Lassan megfürdök, kicsit talán sokáig is tart, már nem emlékszem. A börtönben mindig meg volt szabva, hogy mennyi ideig lehet és utána elfogyott a meleg víz… Most kiélvezem minden cseppjét. Amikor kimászok a fürdõbõl ránézek a börtönben viselt ruhámra, meg a lopott kapucnis felsõre. Mindkettõ már kitudja, hogy mióta van rajtam, szegényeken meg is látszik. Egy törülközõt a derekam köré csavarva lépek ki a fürdõbõl és keresem meg házigazdám, aki újságot olvasva kávézgat.

- Kou, van valami fölös, szakadt ruhád? Börtönszerkóban azért mégsem léphetek le, mert rögtön kiszúrnak. Elég bajom lesz a szolid kis karperecemmel is.
- Vanni van. – hümmögi két korty között, miután kicsit feltûnõen végignézett rajtam. Tudom én, hogy szép vagyok, de a válasz elégtelen.   
- És adsz is?- húzom fel a szemöldököm.
- Amit találsz a szekrényben és jó rád azt viheted. – bök egy másik ajtó felé.
- Köszönöm. – méregetem furcsán, de csak váll rándítva távozom. Turkálok a cuccai közt egy kopott farmert, egy fekete, szebb napokat is látott pólót meg egy másik, szintén nem valami új, kapucnis melegítõ felsõt. Így korrekt lesz minden. Majd valahogy meghálálom neki.

Kimegyek a konyhába, de õ fel se pillant.
- Akkor köszönök mindent és viszlát. – intek neki tétován. Nem tetszik ez nekem… Odasétálok az ajtóhoz és lenyomom a kilincset. Nem akar kinyílni… be van zárva. Hogy a kurva anyját! Dühösen rácsapok a fára és már visszafele is tartok.
- Engedj ki, de most azonnal! Mégis mi a francot képzelsz te magadról?
- Engedlek egy frászt! – felesel vissza és még csak fel se pislant.
- Ne húzd ki a gyufát drágaságom… - morgom.
- Figyelj, nélkülem elkapnának és újra ott lennél, ahol kezdted. Nézd, nekem vannak infóim, vagy legalábbis tudom merre kell szimatolni. Azért egy jelvény nagy elõnyt jelent. – próbálja nekem osztani a logikát, de nem érdekel. Odasétálok az asztalhoz, ingjénél fogva megemelem és rávágom a konyhapultra.
- Elengedsz. – jelentem ki ellentmondást nem tûrõ hangon.
- És ha nem? – dacoskodik a kicsike, de majd én megmutatom neki.
- Akkor átélheted, hogy mi volt az egyik dolog, amit a börtönben mûveltek velem. – közlöm jéghidegen az egyszerû alapállást. Farkasszemet nézünk egymással, miközben kezem lassan végigsiklatom izmos mellkasán. Mikor a nadrágja zipzárához érek kicsit megfeszül. Kíváncsi vagyok, hogy mikor próbál majd ellenállni, vajon meddig bírja.
- Ezt te sem gondolod komolyan. – marad még mindig az értelem szintjén. 

- Meg vagy? - kérdezi és én csak dörgölöm a karom és felharsannak a szirénák, majd megjelenik három rendõrautó.

- Nem, de már köröznek! - kiáltom és újból felhúzom a nyúlcipõt. Vajon õ mikor fog elfáradni?
- Menj arra, amerre mondom! - kiált elõre Hotaka.
- Miért bízzak meg benned? -kérdezek vissza.
- Mert nincs más esélyed. - tesz pontot a vita végére és követem az utasításait. 
Annyi helyen befordultunk, hogy a szirénák hangja egyre távolodik. Nagszerû! 
Aztán Hotaka hirtelen felgyorsít, elém kerül és a bilincsnél fogva húz egy ház ajtajáig. Kinyitja az ajtót és bemegyünk, feltételezéseim szerint a házába. Térdünkre támaszkodva lihegünk és én zsebembe belenyúlva tartom felé a pénztárcáját. Ha már egyszer segített, miért ne lehetnék kedves vele? 
- Kösz, de a pénzemet is kérem vissza... -lihegi én zihálva beljebb invitálom magam az elõbbi kis mondatot elersztve a fülem mellett. Egész rendes kis lakás. Bár egy japántól mit vártam? Vajon van családja? Nem látok képeket. 
Meglátok az étkezõasztal mellett kényelmesnek tûnõ székeket és egy szimpatikus darabba belevetem magam. Elfelejtettem, hogy a bilincs másik végén van, ezért majdnem elesett. 
- Mondd... nincs ahhoz kedved, hogy megszabadíts ettõl a marhaságtól? - emelem fel a kezem a bilincsre célozva. 
Hotaka komolyan néz, néz, néz, néz néz, néz, néz, néz, néz, néz és néz. Olyan komolyan, hogy azt hiszem, hogy soha nem fogja abbahagyni, aztán határozottan felemeli a mutatóujját.
- Dehogynem! -jelenti ki még határozottabban és én lelkesedve dõlök elõre. - De sajna a taxiban hagytam a kulcsokat. - görbül le a mutatóujja és szája elkínzott mosolyra vát. 

- Én ezt nem hiszem el! - vetem magam hátra a székben. - Mégis mi a jó isten van ma? Péntek tizenhárom? - hisztizek egy kicsit. Sokból is megárt a sok, pláne a sokkból meg a rosszból.
- Japánban a négyes a szerencsétlen szám. - oktat ki Hotaka és én elkínzottan felnevetek. 
- Érdekel a francokat! Legyen akkor négy, tizenhárom, kilenc vagy tizenhét! Nekem rohadt mindegy! - hisztizek még egy sort majd az asztalra vetem magam. - Fortuna... miért hagytál el? - váltok kétségbeesett hangra, majd felkapom a fejem. 
- Van nagy konyhakésed? - Hotaka kérdõn pillant rám.
- Ezt nem vágja át. 
- Tudom, de a húst igen. - váaszolom és õ öklével ráver a fejemre.
- Én sem akarok veled összekötve élni, de ettõl még nem vágnám le a karod. - vázolja a véleményét és ezt megerõsítve kapok a fejemre egy még egy barackot.