|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| ef-chan | 2012. 07. 02. 00:51:17 | #21857 |
 Karakter: Maddox McCoy
Megjegyzés: (Hotdogomnak)
Megbűvölten bámulom, ahogy teljes beleéléssel énekli, üvölti, őrjöngi a dalszöveget a mikrofonba, s elképzelem, ahogy az egész stúdió beleremeg a kellemes baritonba, pedig egy mukkanást sem hallhatok az egészből. A hely profi stúdióhoz méltón hangszigetelt, nehogy bármi is kiszivárogjon, mielőtt lemez megjelenne. Nem mintha én bárkinek is adnék belőle akár egy fél darabkát is, de megértem az aggodalmat, mert legszívesebben már én is az új, még nyers és utómunkától mentes verziót bömböltetném otthon, miközben perverz álmodozással verem ki magamnak.
Egyelőre azonban kénytelen vagyok azzal a kis plusszal beérni, hogy elképzelhetem vad odaadását, amelyet itt ugyan a mikrofonra pazarol, de otthon nálam, az én fantáziámban férfiasságom illeti vele.
Szinte látom magam előtt, ahogy hátrakötött kézzel, láncokkal keresztülhurkolt teste még többért remegve hunyászkodik meg, miközben erősen tartom, s vergődik, szó nélkül rimánkodva farkamért, s ahogy egy kis rést hagyva engedek láncaiból, feje behódolva bukik alá, hogy nyelvével, ajkaival, s még fogai enyhe karistolásával is győzködjön némán: adjak még, többet, sokkal többet! S szinte átszellemülten , a kéj legmélyebb bugyraiból sikolt fel, ahogy az eddig fenekét piros csíkosra csapkodó ostor markolata most felcsusszan, durva erőszakossággal tágítva ki. S ahogy kezem mégis magára hagyja, s az ostor immáron sehogy sem mozdul tovább, édesen felháborodott horkantással veti rám meghunyászkodásában is dacos szemeit, melyek a kielégületlenség őrültségétől csillognak farokállító bujasággal öntve el minden porcikám. Aztán levegőért kapkodva nyüsszen fel, ahogy állánál megemelve húzom egyenesbe, s ajkaira tapadok birtoklón, kiszívva, majd véresre harapva a rózsás húst, miközben tovább emelve kényszerítem, hogy egyensúlyát vesztve "elrugaszkodjon" térdeiről, s hátsójára érkezve saját testsúlyával nyomja fel magának teljesen az ostor markolatát, s csillagokat látva dől a hátára fájdalom és gyönyör között vergődve.
Nehéz visszafognom magam, szívem szerint rávetném magam, de önmérséklettel, hatalmam kiélvezve csak talpammal simítok végig selyemanyaggal elszorított izgalmán, amely már úgy lüktet, szinte felrobban.
Lassú mozdulattal hajolok fölé, esdeklő tekintete teljesen megőrjít, éhes ragadozóként tapadok mellkasára, apró harapásnyomokkal hintve tele, majd ujjaim az ostor bőrszíjára marnak, hogy kitépjem belőle, féltékeny-felajzottan remegve végig sikolyára, hogy aztán végre keményen vágjam bele magam, s a megkínzott izmok minden előzetes gyötrés ellenére szűken fonódjanak farkamra, s együtt hördüljünk fel a beteljesedés felé hajtva egymást...
- ...Mc! - kvázi álomból riadok fel, ahogy Rex hátba vág, s azonnal kérdőn ártatlan ábrázatot öltök magamra.
- Igen? - érdeklődöm, s még hangom is olyan, mint ma született bárányé.
- Végre! Már vagy negyedszer szólok - fedd meg, s kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy a felmosószettet szállító kis kocsi úgy lett kialakítva, hogy a szűkebb nadrágomban észrevehető, és egyébként is látványos merevedésem eltakarja a kapaszkodóról lelógó méretes felmosórongy. - Lassan vége a felvételeknek, készíts oda mindent a srácoknak az öltözőbe! - adja még ki az utasítást a főnökömként funkcionáló, tőlem nem sokkal idősebb srác, majd elhúz.
Lényegében én is lelépek, csak előbb beiktatom a férfi mosdót, mert még be kell fejeznem azzal a képzelgésem, hogy magam elé idézve orgazmusban úszó, kipirult arcát, hogy végre túlléphessek én is "kis problémámon".
* * *
Mivel korábban már majdnem mindent odakészítettem, csak az üdítőket nem, amelyek hűtést igényelnek, így bőven ráérek a kis manővereme. Gyors mozdulatokkal kipakolom a megfelelő asztalokra a megfelelő frissítőket, majd az órámra nézek. Még lehet nagyjából öt percem, mert még egyszer felveszik azt a hét perces számot.
Nem tétovázom, előhalászom a nadrágom oldalán díszlő hatalmas "mindenes" zsebemből a ki s ajándékcsomagot, amelyben egy általam egyediesített szájpecek lapul, amelyen ízlésesen elegáns Swarowsky kristályokkal kirakva ott díszlik a neve, körbefutva a pecket felerősítő fekete bőrszíjakon.
A kis csomagot becsempészem a fiókjába. Nem szokta zárni, de nem szereti, ha belenyúlnak, épp ezért mindig belenéz, főleg mert egyébként is szeret belepakolászni mindenfélét, s már nem először fog ennek ellenére mégis csini kis ajándékot kapni. Még nem gyanakszik rám, legalább is jelét nem adta, s én is tudom az ártatlant játszani, főleg a megdöbbentet, ha érdeklődnek tőlem valamit ezzel kapcsolatban. Elvégre az nem én voltam, nem a kisegítő csicska, hanem az a Maddox, aki dominánsként szeretné megnyerni választottja szívét, és levarázsolni róla azt a szexi farmernadrágot, ami ma is rajta feszül kívánatos fenekén.
Az ajtóban viszont megtorpanok, mert csörtetve tör utat magának durva "Félre!" kiáltással, amelynek engedelmeskedek, látszólag meghunyászkodva, valójában sokkal inkább arcát szeretném figyelemmel kísérni. Persze hátulról nem látom, de oldalról már sok minden leolvasható. Egyelőre elégedett és magabiztos, bizonyára jól haladnak az új cd felvételeivel, s jókedvűen vágódik le a székébe, megnyitva a szokott üdítőjét, amelyet pontosan 10 fokra hűtve szeret a legjobban, legalább is megfigyeléseim szerint akkor kortyol belőle mindig a legtöbbet, s akkor hagyja el ajkait mindig a legelégedettebb sóhaj, ahogy hátradőlve vágja bakancsos lábait az asztalra, hogy a fejét a támlának döntve mélázzon el egy egészen rövid ideig végignyalva ajkain, hogy utána rám nézzen, és tekintetünk, mint szinte minden nap, amikor akarom, találkozzék, és rám förmedjen, hogy mit keresek még itt. Ma sem történik ez másképp, még a sorrend is ugyanaz, s ahogy tekintetünk egymásba olvad, elmosolyodom provokatívan, s máris fordulok kifelé azon az ajtón, amelyen belépte miatt nem tudtam kilépni már korábban. Ahogy eltűnök a látóteréből, kissé megszaporázom lépteim, hogy az öltöző melletti ruharaktárba vegyem be magam. Nemrég vettem ugyanis észre, hogy az egyik ruhaakasztó mögött a falon van pár lyuk, amelyeken átlátni az öltözőbe, de elég kicsik ahhoz, hogy odabenn ne lehessen felfedezni őket, legalábbis mivel a ruharaktárban mindig félhomály van, mert nincs benn lámpa, senki nem gondolná az öltözőben, hogy a nem használt raktárba átérnek azok a lyukak, amelyeket a falakon felfedezhetnek, ha elkalandozik rajtuk tekintetük. Egyszerű szög fúrta, ott felejtett lyukaknak tűnnek csupán, s szám szerint is csak három van belőlük. S az egyikből, bár nem tökéletesen, de ráláthatok az arcára.
Épp akkor érkezem, mikor kinyitja a fiókot, hogy elővegyen valami papírt. Talán ihlete támadt, vagy csak felfirkant valamit, amit korábban mondtak neki, míg nem hallhattam és nem is láthattam, s tekintete megkeményedik, látszik vonásain a felismerés, megint járt itt valaki, s az arca már tükrözi, sejti, hogy ugyanaz, aki a korábbi kis csecsebecséket is küldte neki, s aki már rövid, gépelt üzenetet is hagyott hátra számára: szeretné egyszer azokban a cukorfalatnyi cuccokban látni a saját lábai előtt heverve feltárulkozván neki teljesen.
Udvarlásom azonban egyelőre nem díjazza, látszik ideges lesz és feszlt, ahogy körbenéz, s tudom, ennyi öröm adatott nekem, s ismét gyors, de halk mozdulatokkal kisurranok a folyosóra, és folytatom a felmosást, mikor kilép, és rám nézve veti felém félvállról, látszólag mintha mi sem történt volna.
- Hé, te ott!
Rápillantok kérdőn, de nem takarva rajongásom, hiszen tisztában van vele, hogy úgy kerültem be, hogy hűséges kísérőjük voltam így is úgy is, akkor már akár segíthetnék is, főleg, hogy éhbérért vállaltam, s mellette más munkám is van, hogy fenntarthassam magam, és elláthassam őt is csecsebecséimmel. - Miben segíthetek? - mosolyom most előzékeny, de úgy tűnik, ő olajnak érzi a tűzre, mert vonásai megkeményednek.
- Ki volt benn az öltözőben? - érdeklődik, mire ártatlanul válaszolok: - Természetesen a zenekaron kívül csak Rex és én, más nem mehet be. Valami nem megfelelő? Összekevertem valamit? Vagy maradt valami kosz odabenn? Esetleg félrelöktem valamit? Esküszöm jobban odafigyelek legközelebb - leszek ijedt, ami akár jogos is lehetne, mert ha nincsenek megelégedve a munkámmal, akkor ki is tehetnek, amelyet nem vennék könnyen, mert ismét messze kerülnék tőle, s kárba menne minden eddigi munkám.
Méreget, erősen méreget, ahogy mindig. - Felügyelt az öltözőre valaki?
- Hát... - bizonytalanodom el látszólag, szerintem jól játszva a megszeppent alkalmazottat, bár azért nem feszítem túl a húrt, a sírós tragikáig nem fogok fajulni. Épp csak mosolyom fagyasztom le, hogy aggódó képpel igyekezzek minden probléma megoldására törekedni, ami miatt kellemetlenül érzi magát, és épp édesen hisztizik a maga módján. - nem kimondottan, mármint olyan értelemben nem, hogy mindig állt volna valaki az ajtó közelében, mert jobbára a felvételeket figyeltük mindannyian. Eltűnt valami? Riasszam a többieket?
|
| Lorian | 2011. 10. 25. 19:23:35 | #17424 |
Karakter: Kian
Megjegyzés: -Vége
A játszópajtásom eltűnt, így vége.
|
| Lorian | 2011. 03. 07. 18:18:50 | #12051 |
Karakter: Kian
Megjegyzés: ( Yukinak)
Borostyán szemek az arcomban, felém nyúl a keze, elkapnám, de rácsok szakítják le az ujjait....
Felébredek.
Megint gerincig izzadva.
Pedig... az utóbbi 3 hónapban már alig álmodtam rosszat... amióta megtudtam, hogy nem volt életre érdemes az, akit...
Megöltem.
És hogy a szőke fiú, aki az ajtófélfába kapaszkodott görcsös kezekkel, nem segíteni akart a rémálom-vigyorú férfinak.
Meg akart védeni engem.
És utánam szaladt... talán a vállamon át elfolyó véremet követve.
És most miattam, helyettem van bezárva, mert...
Mert meg akart védeni.
Engem.
***
Rácsos ajtó nyílik, majd még egy rács, kártyás beléptetős ajtó, megint egy rács.... A levegő sem jut ki innen.
Meglátom Őt.
Szőke haja az arcában, kezében ecset.
Bedugul a torkom, fülem, szemem, szívem.
Mit mondhatsz egy embernek, akit helyetted zártak be? Én hívtam ki oda a mentőket... mert hiszen önvédelem volt... azt hittem, megkeresnek majd,és... mert csak megvédtem magam, hiszen leszúrt... De Yuki nem szólt semmit, és most itt ül, gyógyszerszagot árasztva, és kábán festeget. Miért?
- Itt nincs TV – pillant rám.
Gyönyörűek a szemei. Én meg tehetetlenségemben csak nevetni tudok.
Mit mondjak a fiúnak, aki meg akart védeni?
- Nincs kedved sétálni? – találom fel magam.
Ki innen, a rácsok, a zsibongó fehérség masszájából.
Arcba rúg minket a napfény a szépen gondozott, tüchtig kertben. Letelepedünk egy padra, igyekszem lenyelni, vagy felköhögni a masszív betongumi gombócot a torkomból. Egyszer megakadt a teniszlabda méretű hív gyógyszerem is félúton... de az nem nyomta a szívemet ennyire.
Fogpiszkálóvá tudnám kaparni a padot alattunk kínomban. Úthengerrel döngöl a földbe a bűntudat. Miattam ül.
- Jól vagy? – hallom a hangomat.
- - Hogy jól vagyok-e? Nem. És nem is érdekelsz, nem akartam, hogy ide gyere, hogy megbámuld a dilis szőke gyereket, hogy néz ki mamuszban, rózsaszín zokniban, egy szál alvósruhában, amit mindig hord, kócos hajjal, folyó takonnyal. Itt is ugyan az van, mint bárhol máshol. Ja, nem tudtad? Most már magadba fogadhatod, ezt a spirituális élményt, akkora, mint a farkam.
Végre beszél. Lenyelem a gombócot, nem jó ízű, de meg tudok szólalni.
- Elmentem szociális munkásnak, persze tovább hangteknikuskodom, de most már van külön lakásom - Na jó, egy kis lyuk, és albérlet, de akkor is önállósodom. - ....és egy szép bernáthegyi kutyám, akit Lollipopnak hívnak, mert ha napra fekszik, mintha színesen csillogna a szőre, de lehet begombáztam az utóbbi időben.
Kicsit eltévedek a mondanivalómban. Újratervezés.
-Na szóval, azt akartam mondani – veszek nagy levegőt - hogy hazavinnélek. Beszéltem itt pár emberrel, meg ismerek pár ember, és jóvá kellene tennem, hogy nem szóltál semmit arról, ami történt. Ha megtudták volna, biztos kettétörik az életem, mint egy csokis-tejszínes nyalókát. Amúgy hoztam neked egyet.
Előkotrom a kedvenc nyalókámat, és az ő Szent Grálját a zsebemből és a kezébe nyomom. Elfogadja, nem vágja hozzám, mint legutóbb, békésen nyalókázik.
Társalogtam a gondozóival, orvosival, mielőtt bejöttem. Nem vesz részt a csoportterápiákon, visszautasítja a pszichoterápiát. Csak a gyógyszereket fogadja el. Az analitikus stílusú pszichomókus szerint.... ööö... mindenféle elfojtás, bűntudat, düh és egyben félelem, és hasonló csodás dolgok jellemzik őt.
- Lefogytál. – gondolkodom hangosan, Kian, az életmód tanácsadó és önjelölt pszichológus - És nem kiabálsz. Ez rossz. Elzárkóztál, és rosszkedvű vagy, nem a Yukisanrosszkedvű, hanem a szomorúYukisanrosszkedvű.
Lábát lógatva ül mellettem, nem hatja meg a tudományos diagnózisom.
- Azt gondolom semmi normális inger nem ért az utóbbi időben, és bedrogoznak szépen reggel, és szépen este, hogy annyit sem érezzek, mint a nyári lágy szellő, hogy ugyanolyan degradált idióta narkós pöcs legyek, mint bárki, hogy elnevezhessenek pszichológiai betegnek, mert élvezik. Nincs gond, nincs probléma, nem lesznek ordítások, meg megcsócsált szivárvány pónik, nincsenek felhők, meg helyek, ahova bújhatok. Kilóg a farkam, és csupasz, mint én magam, mindenki a fejembe matat, és könyvet ír arról, ami nem is a bajom. Nem fogok talpra állni, mert elvesztettem az okot, önmagam, ehhez. Nem, nem kevertelek bele, mert őt én akartam elintézni, azt akartam az én beteg szemeimet lássák, hogy ő azt érezze én öltem meg rajtad keresztül, egy szem jóság, és más semmi nem volt bennem, amikor erre gondoltam, arra, hogy te neked ne essen bajod.
Kamu. Tudom. Nem kell bevallanod, de tudom.
Megvédtél, aggódtál értem, és ennek ellenkezőjéről akkor sem tudsz meggyőzni, ha kiplakátolod a Szabadság-szoborra az álláspontodat.
Nyújtózkodom a cirógató napsugárban, hagyom, hogy átmelegítse minden sejtemet, gondolatomat, talán a lelkemet is megsimogatja kicsit.
És kimondom végre.
- Megtudtam, hogy utánam jöttél. Megakarlak ismerni. YukiYukit. Nem a rettegőYukit, nem a haragosYukit, nem a csillámpóniszivárványkukijúYukit – ránézek, már fél, látom, ahogy téglát keres a gondolataiban, hogy falat húzzon maga köré. De akkor is végigmondom.
- Yukit. Mert kedvelem. Igazán.
***
Aláírás, még 5 papír, még orvos, vallomás, nyilatkozat, kezeskedés, ítélet közmunkára, kezelésre, még 4 nap, még 6 papír...
És becsukódik az intézet ajtaja.
Előttünk a világ.
Virágos mezőn sétálunk, hegynek felfele persze, ilyen az ember, miért is ne folyjék a szemünkbe az izzadtság, miért is ne lihegjünk a hegymenetben,
De jó is ez, mert amíg teli van a szánk a fújtatással – néha egy-egy lepkével, méhecskével – addig nem kell beszélgetni, márpedig én jelenleg nem tudom, mit mondhatnék ennek a lefogyott szőke fiúnak itt mellettem.
Szótlanul, hősiesen, gondolatainkba merülve lépkedünk a csúcs felé, mint két sokat megélt, markáns férfiú.
Amíg el nem vágódok egy ürgelyukban.
- Hát te? – hallom a csodálkozó Yukihangot, ahogy megpihenek hason fekve a növényzeten.
Homokkal, fűvel, pillangóval az arcomban nézek fel rá.
- Előfordul, tudod, még 20 éves koromig nőnek a csontjaim, meg a lábam is állítólag, most biztosan nagyobb az egyik, mint a másik, és így instabil... – folytatnám még, de vállat vonva megragadja a lábam, a cipőmnél fogva húz fel a már csak pár méterre lévő vadvirágos hegytetőre.
Felszántom az aljnövényzetet, ennyit a fehér pólómról, zöldes-barnás- feketés-virágossá batikolta Yuki, a spontán divattervező.
Elvetjük magunkat a langymeleg füvön. Yuki cigarettát kap elő, igaza is van, mit nekünk friss levegő, virágillat. Egy pillanatra hezitálok, hogy csatlakozzam-e hozzá az epres pockymmal, de túl feszült vagyok most bármilyen rágcsálnivalóhoz.
Ő fújja a füstöt, én szívom a levegőt az összeszorított fogaim között.
Meg kell szólalni, nem ülhetünk itt évezredekig, mert jön a jégkorszak, jégheggyé válik ez a domb,és belénk fogják szúrni a zászlóikat az ide felcaplató hegymászók.
Megnyalom kiszáradt számat.
- Elolvastam mindent. A rendőrségi jelentéseket, a jegyzőkönyveket, a pszichológusi szakértői véleményeket. – rezzen a válla, gyorsan folytatom, hogy ne törjek össze mindent – Semmi nem került ki a nyilvánosságra, a rajongóid azt hiszik, csak celebes idegrohamok miatt hesszelsz egy luxusklinikán. Persze nem olvashattam volna bele semmibe, de egy részükhöz mint szociális munkás, a másik részükhöz meg mint Bárkitől Autógrammot Szerző Hangtechnikus jutottam hozzá. Tudok mindent.
Csend. Nagyot lélegzünk az egyre kesernyésebbé váló hegyi levegőből.
- Tudom, hogy kölyökkorodban ez a fickó.... mit csinált.
Hogyan beszéljek, hogy ne fájjon egyikünknek se? Kínlódva esnek ki a szavak a számból, mint a csokiautomatából a beragadt M & M’s.
- Én akkor... megijedtem... azt hittem.... – nem megy. És minek is erről beszélni? Yukit szétcincálták miattam. Hol számít az, hogy én féltem?
Nem szól, én pedig nem nézek rá, hogy lássam az arcát. A csupaszín növényzetbe merülök, mint lelkes természetbúvár.
- Megnéztem a lakásodat, mivel nem fizetted a lakbért, már nem a tiéd. Találsz jobbat, tök szép ház épül most annál a halastavas parknál, én tutira laknék ott. De amíg... szóval,ha épp most nincs hova menned, aludhatsz nálam, megdumálom Lollipoppal és a molylepkékkel, hogy szorítsanak neked helyet.
- Felakasztasz a szekrénybe, mint egy csokor levendulát? – rekedtesen csendül a hangja, sokat szótlankodott mostanság.
Szeretem, ha beszél, még ha hülyeségeket is hord össze.
Beletúrok mindenfelé álló selymes babahajamba.
- Rólam meg.... – elakadok. Nehézkes nekifutás után erőteljes fékezés. Rásandítok, hogy érdekli-e egyáltalán a mondanivalóm. Mélyen hallgat, a csodaszép kilátásba bambul.
- Szóval a nevemet már tudod, nevelőszüleimet láttad, reggeliztél is velük, amúgy azóta is emlegetnek téged is,meg a tofusizédet is, a baba azóta kétszeresére nőtt, lassan elindul,de még elég kamikáze módon próbálkozik, az igazi szüleimet hetente 2-3x látogatom, életben tartom őket, ők is szeretnek engem, tutira, csak a körülmények, ésatöbbi... 7 éve fogadtak örökbe, szóval 11 éves voltam akkor, kész férfi, ebből kikövetkeztethető, hogy most 18 leszek nemsokára, pontosan egy hét múlva.
Megint elakadok, próbálom nyomon követni elszabadult gondolataimat. Felgyülemlik bennem valami érthetetlen düh, kitépek egy maréknyi pipacsot.
- Igen, mindjárt 18 leszek, előreláthatólag szűzen fogom betölteni ezt a jeles évfordulót is.. – felém fordul,és én ettől annyira meglepődök, hogy egy szusszanásnyira elakad a beszélőkém.
Keserűen felnevetek.
- Bocsánat, pontosítok: önszántamból még szűz vagyok. És nekem ez olyan, mintha tényleg... – elcsuklik a hangom, na ha most elsírom magam, ledob a hegyről, be egy pelenkázóba. Összeszedem magam. - Anatómiailag vagy micsodailag már nem, átestem a tűzkeresztségen két éve, amikor 4 seggfej....
Gumigombóc szorul a torkomba. Sosem beszéltem erről senkinek. Most sem fogok.
- Bazdmeg. - Halk hang, fogcsikorgatás a jobb fülem mellől. Gúny, él nélkül.
Ebben maradunk.
Szótlanul caplatunk le a természetből a nagyvárosba.
Lekapom a pólómat, ahogy a nappaliba érünk.
Elromlott a klíma, és itt a sokmilliomodik emeleten olyan hőség van, mint a kalahári sivatagban. Borostyán szemek villannak a hasfalamra, mellkasomra, megállnak a vállamon lévő sebhelynél.
- Ne sztriptízelj itt, otthon vagy, nem a moulin rougeban.
Kiöltöm rá a nyelvem, és elhajítom a pólót.
Lollipop vetődik utána, az 50 kilós test bezuhan a könyvespolcra, hatalmas robajjal esik szét minden. A Nyomorultak koppan utoljára a szerencsétlen bernáthegyi fején.
Yuki ámulva nézi a showt, csak a popcorn hiányzik a kezéből.
Van itthon vajon?
Mire visszafordulok a konyhaszekrénytől, a szőke hajú srác már a földön fekszik hanyatt, feje a hatalmas kutymuttyom bundás hátán, kezében egy novelláskötettel.
Kényelembe helyezte magát.
Nézem, ahogy teljesen nyugodtan olvasgat a polc-köny-virágföld-gyertyatörmelékek között, és egyszerűen toporzékolnom kell, annyira aranyos.
Váááá.
Mielőtt gondolkodnék, odatérdelek mellé, elhúzok tőle a könyvet.
Borostyán szemek pislognak rám.
- Mi van?
Megvonom a vállam, a mosolyom levakarhatatlan. Talán a napsütéstől téptem be ennyire.
- Meg akarlak csókolni.
Kistányérrá lerekedik a szeme, de mielőtt még visszavonhatatlanul elérne a tudatáig amit mondtam, az ajkára hajolok, és puhán megcsókolom, nyelvemnek csak a hegye érinti, fogam finoman karcolja ajkát, olyan jó érinteni őt... Azóta sem csókoltam meg senkit.. Még szeretném, még..
De nem akarok meghalni.
Elhúzódom, visszaillesztem a könyvet az arca elé, felkapom a törülközöm, és bevágódom a fürdőszobába.
Pár pillanaton belül olyan hangeffektek hallatszódnak az ajtón, mint amikor pattogatott kukorica készül a mikróban: Yuki a kisebb tárgyakról kezdve a Háború és békéig valószínűleg mindent az ajtóhoz vág.
Kis csönd.
Valószínűleg csak elfogyott a keze ügyéből a mozgósítható dolog, mert fél perc múlva hatalmas csattanás, majd csörömpölés rázza meg az ajtót.
A hangokból ítélve az egyszem vázám is most lelte halálát.
Rezignáltan zuhanyzok tovább a csoki illatú tusfürdőmmel. Szeszélyes a vízellátás is ebben a lakásban, olykor tűzforró, olykor jéghideg vízzel kedveskedik nekem a bojler. Állítólag ez jót tesz a vérkeringésnek, de én csak szívrohamot kapok tőle félpercenként.
Kivágódik az ajtó.
A szemembe került habon keresztül látom, ahogy Yuki dühösen mered rám, kis vérpöttyök a lábnyomába, beleléphetett a megboldogult vázába.
És most itt áll előttem, rám ömlik az éppen forró víz, és meztelenül vagyok, menthetetlenül.
Belép mellém, vízesés folyik végig a szemüvegén, haja az arcába, ruhája testére tapad, és olyan dühös, hogy még a víz is feljebb forr tőle.
- Ebből elég, bazd meg! Én ezt nem csinálom tovább! – üvölti az arcomba. Vízzel teli füllel hallgatom. Mit? Mit csináltam már megint? Közel lép hozzám, belemarkol a hajamba, és teljes felháborodással folytatja, olyan ideges, hogy mindjárt lebontja a csempét. – Elegem van a kibaszott csoki illatodból, a türkizszínű mesekönyv-szemedből, és abból, hogy azt hiszed, lesmárolhatsz a nyáladdal! Márpedig most dugni fogunk, akármennyire is rühelljük a gondolatot.
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 03. 07. 18:32:03
|
| Lorian | 2011. 02. 07. 16:41:37 | #11176 |
Karakter: Kian
Megjegyzés: (Yukinak)
Karok, lábak, könyökök, földön csúszom, valaki húz, kar ölel körbe, lépcsőn koppan a térdem, friss levegő, autóajtó csapódása, autóülés, légfrissítőszag, meglódulás, kanyar, friss levegő, jóestétkívánokYukisan, lift csiling, zár zörrenés, kevesebb ruha, fázom, több ruha, tiszta, meleg... vízszint, párna... ta...ka...ró... al...v....ááás...
Szürkület kopog be szemhéjamon.
Valami nem jó.
Valami fáj.
Hol is a lábam? Ja, itt a homlokomnál,És a repedt bordám vajon hol sajog? Ha a fülem helyén találom meg, sírva fakadok.
Jut eszembe: hol vagyok?
Idegen helyen.
Gumilabdaként pattanok fel, azonnal orra is esek, elgémberedett gerincem recsegve tekereg. Szóval ezen a méternyi „hosszú” kanapén aludtam. Végülis jobb,mint a semmi, de az alvós zsiráfom hiánya nagyon fáj.
Kicammogok a konyhába... nem, ez az előszoba. Oké, hátraarc, talán ez az ajtó..
Itt sötét van, és egy kis aranyos vaddisznó túrja épp a földet, a hangokból ítélve.
Vagy....
Yuki horkol.
Közel lopakodom hozzá, kiterülve fekszik az ágyon, arcát a párnába fúrva, mézszínű haja ezerfelé áll, megcsiklandozza az orrát, viccesen fintorog tőle.
Kisimítom az eltévedt tincset az arcából.
Összerándul, én hátraesek ijedtemben, fenékkel tompítok, van valamilyen gyógymód ülőgumótörésre?
Sötét árny indul imbolyogva az ablak felé, borostyán szeme nyitva, de máshova, más világba van kitárva, nem lát engem sem, ahogy átlép rajtam, kinyújtja kezét az ablakon befolyó szürke hajnal felé.
- Állat! – tör ki belőle a dühöngés, én meg újra összerezzenek.
Ööö... Hol a kandikamera? Hova mosolyogjak?
Felpattan az ablakpárkányra...
Lökhajtással startolok, ugrok, szelem a levegőt.
- Yukiii...- ilyen egérhangom is régen volt már. Most kéne egy cigirágó, hogy férfiasabbnak tűnjek.
Koppanunk a földön, bordám, gerincem kánonban jajdul fel szívszaggatóan, legalábbis az én szívem megszakad, ha hallom. Yuki nem vevő a testkoncertre, teljesen máshol van, kapálózik alattam,felettem, mellettem.
Térj már magadhoz... francba... mi rossz neked ennyire? Miért nem vagy sosem józan? Engedj be, mert itt fázom...
- Yuki...
Körmei a parkettába mélyednek, vér serken ujjain.
- Yuki... – rázom meg vállát. Kérsz vizet? Teát? Csokit? Nyalókát? Eperhabos túrótortát?
Felcincálom az ágyra, alig 20 kilóval nehezebb nálam, ugyan, mi az nekem.
Szeme könnyel telik meg, arcán szétáramlik a félelem.
- Yuki – kiáltok rá rekedten, szilvásgombóc akadhatott a tokromon, most nagyon fojtogat.
- Cssss.... – könnyein át néz a szemembe, felém nyúl a keze, óvatosan törli meg arcom, mintha az én szememből folynának a könnyek – Ne sírj. Semmi baj.
Vállamat megragadva húz le magához, átölel, ahogy én szoktam a plüssömet, és visszazuhan omegába.
Én meg, az élő alvós zsiráf megfeszülve görcsölök karjaiban....
De hát alszik, szuszogása a nyakamat csiklandozza. Nem fog bántani, dönti el a fejem jedigyűlése, és izmaim bólogatva ernyednek el.
Annyira fáradt vagyok, hogy egy krokodil szájában is elaludnék.
Mézédes, tejszínhabos, vattacukros, sültgesztenyeillatú álmok követik egymást.
Hjááhhhnyauuu.
Rándulás, könyök a rekeszizmomban.
Nem lehetne inkább kakaóval ébreszteni,most komolyan?
Kilesek méteres szempilláim között: Yuki nyújtózkodik mellettem, napsugár cirógatja körvonalát. Ugyan, még csak délelőtt van... És ez az ágy annyira puha és meleg, tutira megsértődne, ha nem aludnánk rajta tovább. Van az ágyaknak szakszervezete?
Jobb megelőzni a vitát, én szívesen szendergek még, így félálomban is olyan jó...
Yuki ízületei recsegnek, vagy talán az agytekervényeit gereblyézi épp szét.
Moccanok én is, de a hátam nyelvet öltve sztrájkol.
Szolidan felnyögök.
- - Te vagy az első ember, magamon kívül, aki ismerek, aki elvisz magához valakit, hogy aludjon... – lassított felvételben fordul felém az Álmos Szőke Rocksztár Fiú, szeme csordultig telik meglepettséggel, mintha nem ő használt volna ölelgetős macinak, miután.... - .. amúgy nagyon jót aludtam, de te kiakartál ugrani az ablakon, és azt hiszem vissza kellett kérlelnem téged az ágyadba.
Beletúrok selyemszénakazal hajamba, megnyalom kiszáradt ajkaimat. Vajon hozna nekem egy pohár narancslevet, ha már úgyis felkelt?
-Köszönöm Yuki-san, a kanapéd kiegyenesítette a bordáim. Most már nem keresztbe repednek, hanem ipszilon, és W alakban. Még pár nap vendégszeretet, és kiírják, hogy Y. wécé...
- Anyám odaégetett süteményére mi a hóbelebancos, esőverte, nyávogó macska fasza bajod van neked, és mi a jó édes-krémes mázas gecibe kerülsz a lakásomra?! – üvöltene, de a végére elfullad a hangja.
Milyen sütemény? Reggelire?
Nekem ehhez korán van, cssss...
Álmosan függesztem rá álomporral teli szemeimet.
- Jó volt tegnap a koncerted... meg én is jól dolgoztam, gondolom észlelted... – vigyorom el – aztán csak túl fáradt voltam, elég gyenge az immunrendszerem, meg a globális felmelegedés, az üvegházhatás is biztosan bezavart, kicsit elvesztettem a fonalat a tánctéren.. de nagyon köszönöm, hogy ágyat biztosítottál nekem.
Cigarettát varázsol elő, morogva kér valami mumust, vagy hamust... Miért dohányzik kora reggel, éhgyomorra? Betegen? Teljes kiőrlésű gabona, meg ilyesmi kellene neki. Lándzsás útifű, pajzsos bőröndlevél, ilyesmi.
Nem akarom, hogy megint rosszul legyen...
- Nem én lőttem le az anyád Bambi, ne nézz így.
- Haragszol? – rám a világra, a Bambira, a Disneyre? Kire?
- Drogozom. – nyúl a hamutartóért, ösztönösen kapom el a karját. Mazsolává rezzenek össze, ahogy az ágykerethez vágja az öklét. Nem akar engem megütni.
Miért is tenné?
Kutatva nézek a szemébe, mintha egy bibircsókos boszorkány lennék, aki az üveggömbjét fürkészi. Sok ez nekem ilyen fáradtan, sérülten, gyógyszer nélkül.
- Én csak... – Nem akarom, hogy árts magadnak. Nem tudom, ki vagy. De engem se bánts. Ahogy az éjjel öleltél, az elringatott, megnyugtatott. Miért nem emlékszel? – Kedves vagy...
- Takarodj szép szemű, mert seggbe pisillek, és normális leszel!
Hmm... a szemem... Azt mondta anya, türkiz színű, biztos tündérek csiszolták. Akkor megijedtem: fáj a csiszolás?
Tetszik neki a szemem... Mosolyognék még vele az övébe, de hétezer álommanó csimpaszkodik belém, az ágy puhán ölel magához.
Szaharai sivatag a számban, a nyelvem kiszáradt kukacként tapad szájpadlásomhoz. Vizeeeeeet....
Felülök az ágyon, ami nem az enyém, végigpislogok a ruhán,ami nem az enyém. Az enyém mind csoki illatú a tusfürdőmtől (ami mér többször bebizonyította, hogy nincs csoki íze), és a dezodoromtól.
Egyszer megjárom, rám fog vetődni egy tucat pms-es, depis tinilány, vagy szingli 30-as.
Felkapom a táskám, kicsattogok a nappaliba.
-Jó reggelt, Yuki! – ezerkarátos mosolyom villan, elmúlt délelőtt 11 óra, felkelt végre a nap nekem is – képzeld, azt álmodtam, hogy egy körhintán vagyunk, de elszédültem, és leestem, amit nem bántam, mert pillecukorra érkeztem...
Démonszemek marnak az agyamba.
-Takarodj – sikítja valaki Yuki testében.
- De... mi a... – képednék el, és kezdenék mérgelődni, de...
A szeme már nem egy démoné, hanem egy rettegő, szűkölő állaté.
- Menj már...
Kihátrálok a lakásból.
Otthon a kezembe nyomják a pelenkás gaztevőt, kurjongatva örül nekem, izgalmában meg is ajándékoz egy bukés csomaggal.
Imádok pelenkázni, mondtam már?
Nem?
Nos, azért, mert igazából nem is imádok.
Gázmaszkkal felszerelkezve teszem emberbaráttá újra a következő generáció jeles tagját. Feldobom párszor a levegőbe, szaltózva esik a nyakamba, szenvedélyesen megragadva a hajamat.
Aúúú....
Felajánlok neki egy puszit, cserébe a hajhagymáim épségéért.
Bugyborékolva kacag ki.
Oké, kapsz egy meghívót a legjobb torrentoldalra is, na?
- Heöö.. – töpreng el az ajánlaton.
Akkor egy csörgő?
- Höeee!!! – sikolt fel boldogan, nyálát arcomra zúdítva a 8 hónapos macsó, és elengedi végre a hajamat.
Aú.
Estefelé döbbenek csak rá, hogy ez a ruha, ami amúgy fantasztikusan jól áll nekem, nem mindenképp az enyém.
Sőt.
Még az alsónadrág sem.
A répatorta színe az én arcoméhoz képest sápadt orchidea.
Bármilyen kínos is, vissza kell vinnem neki. Főleg, hogy az én kedvenc alsónadrágom meg nála van. Ugye még nem tűzte ki a gyűjteményébe?
Megszeppenve vágtázom át a városon.
Útközben azért csak megállok a nyalókaárusnál.
Az ember fiának azért vannak szükségletei.
Kopp.
Semmi.
Kopp-kopp!
Semmi.
- Yukii... itthon vagy? – Aludna tán megint?
Lenyomom a kilincset, nyílik az ajtó. Tehát itthon van, Tokióban az ember nem hagyja nyitva a lakása ajtaját.
Állongok a küszöbön. Nem illik bemenni csak úgy...
- Yuki.... jöttem a ruháimért...
Egy lábujj bent.
Még egy.
Egy talp bent.
Hát, csak nem harap meg, ha bemegyek.
Körbekukkolom a lakást, de a Szexi Szőke Srác sehol. Kilesek az ablakon is: se szétplattyant test, se vértócsa, szóval nem ugrott ki.
Az ágy szerteszét, a takaró úgy összegyűrve, ahogy én hagytam. Ott a zoknim! Levadászom. Ott a párja... Kommandózok a ruhadarabjaim után. Megvan mind, jól le is cserélem Yuki cuccaival.
Kibújok a nadrágból, a vicces alsóból, ledobom a pólót, fel a saját alsónadrágom, bújnék bele a farmeromba, fél lábbal már benne, amikor zajt hallok.
- Yuki? Mindjárt itt sem vagyok, csak... – felnézek.
Ez nem Yuki.
Ősz-kopasz, ráncos nyakú, sebes szájú férfi támaszkodik az ajtónak. Szeme engem néz, kéjesen nyaldossa végig a tekintete a testemet.
Ez nagyon nem Yuki.
-Szia –hangja mint egy rekedt bárénekesnőé. Lefagyva állok egy szál alsónadrágban, egyik lábamon a nadrágommal. Ráz a hideg.
- Yuki- sant tetszik keresni? Ő most nincs itt... vagy az apja tetszik lenni? – miért ilyen a szeme? – Én pedig már megyek is, egy pillanat...
- Ne siess, kisfiú... – mosolya mint a kígyóé a dzsungel könyvében – csak nyugodtan. Beszélgessünk.
Szemét nem veszi le rólam, mellkasomról, combomról, ahogy közeledik.
Lélegzete a nyakamat éri.
Mozdulj!
- Mennem kell! – iramodnék, de elkap, a földre taszít, kés villan a kezében, ahogy fölém magaslik.
- Csitt... nyugi, ne rohanj sehova. Folytasd csak a kis vetkőző műsorodat.
Ujja az ágyékom felé tart....
Satuba szorít a félelem.
- Kian! – üvölti egy hang valahonnan, Yukihang, de ő még sosem szólított a nevemen... Üvöltene mást is, de elfullad a hangja.
Az ajtóban áll, arca sápadtabb a hómezőknél, szeme őrjöng, szája vicsorog.
Előttem az ősz szadista elvigyorodik.
Egy idegen lakásban.
Két idegen férfival.
Majdnem meztelenül.
Mint akkor, azok négyen... pucsíts, bazdmeg...
Nem történhet meg újra!
Nem érhetnek hozzám....
Mindjárt idejön a másik, a szőke,és lefog, hogy segítsen az öregnek...
Nem tehetik meg!
Önkívületben rúgok, bele az öreg mellkasba, roppan a csont, hörög a torok, elkapja a lábam, a kezem, szisszen a kés a levegőben, éles fájdalom a vállamban...
Kapálózok, küszködöm, újra villan a kés...
Rúgok a mocskos ágyékba.
Tántorogva távolodik a test, megbotlik, zuhan... bele a... saját késébe. Sötétvörös folyó kígyózik némán.
Ne..
Néma csend egy pillanatra.
Vércseppek a padlón a vállamról.
Majd újra dobban a szívem.
Felkapom a nadrágom,és rohanok, el az ajtóba kapaszkodó, görnyedő vékony alak mellett, mielőtt elkaphatna, visszatarthatna.
Félmeztelenül rohanok végig az utcákon, fel egy buszra, akárhova megy...
- Egy mentőt kérek a...- elcsuklik a hangom a telefonba– siessenek...
Messzire... messzire.
|
| Lorian | 2011. 01. 28. 11:14:32 | #10853 |
Karakter: Kian
Megjegyzés: (Yukinak)
Hogy hogyan került végül a vattacukor a fülembe és egy korlát a bordáim közé, csak isten tudná megmondani.
Egyik percben még a tömeg közepén táncoltam, élvezve a ritmust, a szabadságot, a következő pillanatban meg már a tömeg alatt feküdtem, bakancsos lábak dobbantak a hátamon, az alattam lévő korlát meg beépült a mellkasomba.
A bordám szolidan annyit mondott: reccs.
Sikítás, rohangálás, elefántcsorda dübörgése. Állítólag késelés zajlik épp. Ez engem nem érint: gyerekméretemnek köszönhetően mindig én vagyok az első, akit szélre sodornak, vagy aki a földön köt ki. Nevethettek, de engem legalább nem fognak megkéselni: ki néz lefelé ekkora porban?
Erős kezek emelnek fel.
Most komolyan: a mentősök mindenhol ilyen szexik?
- Fáj valahol? – kérdezi Szépszemű Markáns Arcú Sármos Mosolyú... stb... Mentős Fiú.
- Minden rendben... csak a vattacukrom pálcája megszúrta a fülemet – biggyesztem le a számat, aztán elmosolyodok – De ha szerzel egy újat, megosztozom veled.
Kicsit fáj, ha levegőt veszek. Hm. Azt hiszem, ezt még vállalom, inkább fájjon, mint hogy ne lélegezzek. Bár... kiskoromban talán fél percig is kibírtam a víz alatt. Kipróbáljam most is?
- Ez itt érzékeny? – tenyerel bele a mellkasomba teljes súlyával. Felnyögök.
- Ugyan, dehogy. Szerintem állj is rá. Azt külön szeretem. – elgondolkodva nézem a sokkos tömeget – Megsérült valaki komolyabban is? Nyugodtan menj a súlyosabb esetekhez, én elvagyok itt. Persze, a vattacukromat kérem... az kifejezetten kell a trauma feldolgozásához.
Elneveti magát, int a kollégájának, bepakolnak egy járgányba. Zötykölődünk, a bordáim hálásan nyilallnak minden kis úthibánál.
Két hete már, hogy megcsókoltam azt a fiút. Azt hittem, eljön ma... vagy tegnap? Hány óra lehet? Szóval azt hittem, eljön megnézni, hogyan dolgozom, meg... csak úgy, na. Vajon jól van egyáltalán?
Előkapom a telóm, pötyögök neki egy smst a hordágyon fekve:
„Nem jöttél el”.
5 másodperc múlva felcsiripel a kiskütyüm:
„-o-!”
Na. Ezt akárhogyan nézem, nem tudom megfejteni. Vajon azt írta, hogy igazán sajnálja, de nem tudott ideérni, mert épp nekem süt meglepi tortát, majd elhozza nekem, és érzékien megetet? Hm. Részemről semmi akadálya.
A röntgen csinos keresztet rajzol a mellkasomra.
- Na, a rossz hír, hogy megrepedt egy bordád. A jó, hogy nem késeltek meg, nincs eltörve semmid, életben vagy. Pihenj sokat.
Hazakecmergek, éppen pitymallik.
Szóval 27 órája nem aludtam.
Suli or not suli? Ez itt a kérdés.
Elég sokat hiányoztam már így is, az érettségi előtt nem kéne több kártyát eljátszani.
Viszont ha nem alszok eleget, könnyen beleállok fejjel a padlóba. Arra nem hivatkozhatok, hogy beteg vagyok – azt még a szüleim sem tudják.
Dilemmák kora hajnalban.
Sajna kritikus periódusban vagyok, az agyamban a neuronok még serényen építik ki a hálózatokat, a tudás most épül be a legjobban, és a kortárs kapcsolatokat is ápolnom kell, ja meg a szociális/politikai nézeteimet is ideje lenne kialakítanom, és át kell esnem az identitáskrízisen is, ilyesmiről beszélt nekünk a biológiatanár múltkor.
Felsóhajtok. Ennyi tennivalóval nem pazarolhatom az időt alvásra.
Elkószálok az iskolába
Haza! Ágy! – az agyam E.T üzemmódra kapcsol, ahogy kisétálok a tanteremből. Hatalmas tábla csokit eszem, az a két kézzel fogós méret, de kell az energia.
Felcsilingel a telefonom.
- Hm hmm? – hallózok bele teli szájjal.
Gako ideges hangja a túloldalon.
- Figyelj Kian, az a helyzet... a jövő heti melóval kapcsolatban...
- Nyos? – nyelem le az utolsó falatot. Csokiréteg borítja a torkomat.
- Nézd... le kell mondanom. Nem dolgozhatsz velem többet. Sőt, úgy néz ki, a legtöbb tokiói klub nem fog munkát adni neked.
- Ööö.... – felelem könnyed társalgó modorban – mi van?!
- Figyelj, most komolyan: mivel haragítottad magadra Usagi Yukit? Tudod, a menedzserének elég messze elér a keze... itt kapcsolatokról van szó, Kian. Amiket óvatosan kell kezelni. Te még...
Kinyomom a telefont.
Miért tenne nekem keresztbe Yuki?
Nem is ismerjük egymást igazából. Majdnem lehányta a cipőmet, az ágyamban aludt, a nevelőszüleimmel reggelizett, az őrangyala voltam a kórházban.
Miért haragudna?
Hoppááá.... ezen a plakáton épp a Hisztis Szőke Fiú pózol. Koncert ma este 10-kor. Ott számon kérhetem.... na de esélytelen, hogy én ma 10-ig fennmaradjak. Este 10-kor én már kilométer mélyen leszek alfában, gammában, omegáig meg sem állok. Viszont a plakáton a gitáros srác régi ismerősöm, több fellépésükön is dolgoztam már. Ha abban a pincében próbálnak még mindig...
360 fokos fordulatot teszek, nekicsattanok egy kerekesszékes ámokfutónak, egy pillanatra elbambulok az ölében ülve, majd elnézést kérve száguldok a villamoshoz.
Forr a düh az agyamban, Jó hangtechnikus vagyok.
Szinte már profi.
Ki a franc ez a Yuki, hogy poénból széttapossa a jövőmet?
Hergelem magam, mindjárt sípolni kezd a fülemen a gőz, ahogy haladok a próbatermük felé. Valami viszont eltereli a figyelmem a dühöngésről.
Ajjajjj... ez az illat.... frissen sült pizza... a hasam üvöltve korog, jelezve, hogy nemcsak nem aludtam immáron 36 órája, de enni sem ettem szinte semmit. Csak gumi –és vattacukrot, még éjjel a fesztiválon.
Tanácstalanul toporgok a pizzéria előtt.
Ha bemegyek és jóllakom, elalszok az asztalon,és akkor nem tudok beszélni Yukival.
Ha nem megyek be, a gyomrom felfalja önmagát.
A próbaterem ajtaja. Hangzavar, dallamkezdemények és egy ismerős hang üvöltözése szivárog ki az ajtó résein, a kulcslyukon.
Nagy levegőt veszek. Most aztán megmondom neki.
Berúgom az ajtót.
Mérhetetlen felháborodással felüvöltök:
- Ki kér pizzát?
Elkerekedő szemük láttán kicsit zavarba jövök, leteszem a forró dobozt az asztalra.
A sarokban üldögélő szőke srác úgy néz rám, mint aki szellemet lát. Jól áll neki ez a fekete póló... hmmm.... na de koncentráljunk.
Odalépek elé.
- Jól vagy?
Nem néz rám.
- Tudod, dr. Funyien mondta, hogy sokat kell pihenned... mondjuk rám is rám férne... na de nem ezért vagyok itt...
Közbeüvölt
- Kurvára nem érdekel, miért vagy itt! Ne legyél itt!
- Tényleg rám uszítottad a menedzsered? Miért? – kérdezem csendesen – Ártottam én neked?
- Azon kívül, hogy rám másztál, kölyökkancsó?
Miről beszél? Egy pillanatra még a gyomrom is elfelejt korogni a döbbenettől.
- Te... arra a csókra gondolsz? Hiszen én... csak...
Felpattan, emeli a széket, hogy hozzám vágja, de a basszeros még időben felkap engem, és kitesz a próbaterem elé.
- Ne húzd fel őt koncert előtt, légyszi... ilyenkor alapból síkideg és hisztis.
Becsukja az orrom előtt az ajtót.
A francba – szontyolodom el.
Ott maradt a pizza., nekem meg nincs több pénzem.
- Állj csak meg kisfiam. Vagy már 16 éves? – marcona biztonsági őr pocakjába ütközik az orrom a klub bejáratánál.
Felsóhajtok.
- Kedves, hogy fiatalítasz... pláne, hogy jelenleg 97 évesnek érzem magam. Sőt, dinoszaurusznak. Kötőtűs, almáspités, kardigános dinoszaurusznak. Aludni szeretnék. Beengedsz? – emelem rá tekintetem. Ékkő szemeim ilyenkor sokkal nagyobbnak látszanak, amikor az arcom sápadtan beesik a fáradtságtól. Legyint.
Bent a szokásos füst-tömeg-alkoholszag-feromonszag fogad.
Bárhol megtenném most... oh igen... bárhol, most rögtön.... a lépcsőn, a pulton, az asztalon, a színpadon. Kényeskedés és hezitálás nélkül. Bárhol elaludnék.
Na jó, kamu: nem merek idegen helyen aludni. Meg ha emberek vannak körülöttem.
Yuki koncertje pár perc múlva kezdődik. Már nincs időm megkeresni őt... Bekukkolok a színpaddal szemben elhelyezett erősítőpultba. Korosodó, leszaromavilágot-arcú fickó unja látványosan az életet.
- Hey! – ugrok fel mellé – mi a helyzet, kolléga?
Gyanakodva mér végig, de aztán elhúzza a száját, vállat von.
- A faszom beleverem ebbe az egészbe, az a helyzet. Ma szabadnapos lennék, de nem, be kell jönnöm, mert az a köcsög banda köcsög énekese kitalálta, hogy tegnap helyett ma lép fel. Fáradt vagyok, az asszony otthon vár, és itt kell basznom a rezet.
Csodálkozva nézek rá.
- De hát miért nem mész haza? Azt hittem, azért vagy még itt,mert meg akarod nézni a koncertet... A hangosítást én csinálom, neked nem szóltak? Yuki-san ragaszkodik hozzá,és tudod, milyenek ezek a sztárok...
- He? Na basszus... – akad fent a szemöldöke – ha ezt tudom, már 20 perce leléphettem volna... Tipikus, hogy elfelejtenek szólni. Na mentem, üdv a kis köcsög repedtfazéknek.
És elporzik.
Yuki... vajon csuklasz ilyenkor?
Vigyorogva helyezkedem el a hangosítópultban, gyorsan összedobom a rendszert. Megy ez, mint a karikacsapás.
Feltörő leánysikolyok, füst gomolyog elő: a banda megjelenik a színpadon. Laza fekete felső, kócos szőke haj...
Nyelek egyet.
Yuki belekopog a mikrofonba, aztán belekezdenek. A hangzás tökéletes, a pultra támaszkodva figyelem őket. Pont Vele szemben. Csak keresztül kell néznie a füst-és kézfelhőn.
Borostyán szempár marja ki a retinámat. Karba tett kézzel elmosolyodom, rákacsintok.
Velem nem lehet szórakozni. Hallgasd csak a hangod, halld, milyen jó munkát végzek.
És alélj el, légyszi. Tőlem.
Vastaps, sikítás, hörgés, melltartódobálás – vége a koncertnek. Na, most megkeresem őket az öltözőben, és..
Aha, ahogy én azt elgondoltam. Hömpölygő testtenger a tánctér, amin keresztül kéne vágnom.
Hé, az a szőke kócos haj.... Yukiiiiiiii.....
Kapálódzok a tömegben. Egyszerűbb lenne,ha fejest ugranék valahonnan, és a tömeg tetején szörfölnék oda...
Rám villan a tekintete, nevetve integetek neki. Ebben a pillanatban egy erős kar kulcsolódik a csípőmre, izmos mellkassal találom szembe magam. Felnézek: kigyúrt, hatalmas pupillájú srác ragyogtatja rám ragadozómosolyát.
- Táncolj velem, kismacska – nyalja meg a szája szélét.
- Minden álmom ez, de most dolgom van... – Hiába minden kapálódzás, a karok nem engednek, hozzám dörzsöli az ágyékát. Ne! – szűkölök fel némán. Ne érj hozzám...
Ellökném magamtól, de nincs elég erőm. Aludni, enni kellett volna...és nem kéne betegnek lenni. Végtagjaim elnehezednek, szemem csukódik lefelé, csak a bordám nyilall kegyetlenül, ahogy rángat a zene ritmusára. Haza akarok menni...
Egyszerre rántást érzek, az izzadt izomtömeg repülve távolodik tőlem, valaki elrántott onnan....jajj, hol a levegő?
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 01. 28. 11:19:41
|
| Lorian | 2011. 01. 22. 01:16:49 | #10688 |
Karakter: Kian
Megjegyzés: (Yukinak)
Borostyán szeme cirógat, mosolya átölel. Keze a hajamban, ajka ajkamon... olyan finoman és lágyan csókol...
Az íze, mint...
hmmm...
mint a...
plüss zsiráfomé.
Azonnal felébredek, nagy ívben kiköpöm az átnyálasodott zsiráfot. Fuhujjj. Hanyatlanék is vissza, aludni még kétezer órát, de ekkor nekifutásból fejberúg valaki acélbetétes bakanccsal.
A fejem....
A rohadt hidegfront.
Tapogatózva, csukott szemmel kúszok ki a konyhába, hogy teát szerezzek. Gyűlölöm a reggeleket. Minden bús, borongó, sötét, sőt, setét. Az életnek nincs színe, mámora délelőtt 11-ig.
Teaillat, tofuillat, zöldségillat, csevelyillat, Yukiillat...
Mi?!
Összeragadt szemeim felpattannak.
- Ő mit keres itt? – hangom kivágná a magas cét, ha nem lennék még 6 méter mélyen az alvásban, így csak rekedtek sikításra futja.
- Épp arról meséltem, milyen kedves volt tőlem, hogy elkísértelek – válaszol magától értetődően Yuki. Mosolya elbűvölő.
Kikukucskálok a hajam alól. Ez a srác... tényleg törődik velem? Nem dobott fel a szüleimnél, hogy idegen, betépett embereket hozok haza. Elönti a szívemet a szeretet. De még reggel van, ilyenkor túlcsorduló szívvel is olyan szociális vagyok maximum, mint egy orrszarvú. Az szociális? Elgondolkodnék a kérdésen, de sehol sem találom az agyamat. Reset.
- Kian, nem is meséltél arról, hogy Yuki-sannak dolgozol mostanság – nevelőanyám szinte kivirágzik, ahogy Yukira néz. Figyelem a fiút, mint valami néprajzi leletet. Cseveg, mosolyog, tündököl. Ez lenne ő?
Aki ilyen elbűvölően beszélget a cseppet sem könnyű eset nevelőszüleimmel? Aki reggelit csinál, és aki...
...aki hirtelen halálsápadtan zuhan le a székről?
Vetődök.
Eszméleténél van, pislog, a homlokát horzsolta csak le. Mi a franc van?
- Még részeg vagy? Másnapos? Lement a vérnyomásod?
- Csak a gyógyszerek... – nyögi ki. Jéghideg homloka verejtékes.
- Mifélék? Inzulin? Cukorbeteg vagy? – már rég fel kellett volna találnia valakinek a gondolatolvasó kütyüt, mindenféle atombomba helyett. Bedugnám most Yuki fülébe, kiszippantanám a választ a fejéből.
- Ehrmmghtorvosbogyó... – kezdi el magyarázni.
Leintem.
Tárcsázom dr. Funyient, az orvosomat. Sikítozva ér ki a mentő, tagbaszakadt legények pakolják hordágyra a srácot, kapásból esnének neki a defibrillátorral – asszem kicsit eltúloztam a dolgokat, amikor a telefonban siettettem őket. Nem baj, inkább kétszer verjen a szíve,mint egyszer se.A mentős fiú feltűri az inget, hogy vérnyomást mérjen. Yuki még ilyen félhalott állapotban is ficánkol, mint egy partra vetett tengeri uborka.
- Na fogdosssh, mert... – erőtlen a hangja.Miért hiszi ez a fiú azt, hogy mindenki őt akarja megkapni?
Mondjuk... így elnézve...
Megindul a nyáltermelődésem, Pavlov jókedvűen felnyerít valahol a túlvilágon.
Dr. Funyien ezüstbe forduló hajával, széles vállával, széles mosolyával olyan, mint George Clooney volt a vészhelyzetben. Ő volt az orvosom, amikor hetekig bent feküdtem, mert... és utána rá 2 héttel újra ő volt az orvosom, amikor sormintát varrt a csuklómra. Egy sima, egy fordított.
Most Yukit vizsgálja, olykor engem néz, továbbra is szexi, én meg Yukit nézem, Yuki senkit sem néz. Összeszorítja a száját. Mintha belesüppedne az ágyba, mintha visszasüllyedne a saját bordái közé, elrejtőzve mindenki elől. Előlem.
Dr. Funyiennek nem kellett volna... ki kellett volna küldenie engem. Hogy ne halljam. Ne előttem beszéljen vele.
Yuki HIV pozitív.
Clooney-Funyien rám mosolyog
- Nincs semmi komoly probléma, Yuki-san egy kicsit megerőltette magát, valamint nagy mennyiségű alkoholt és drogot fogyasztott, nem megfelelően szedett gyógyszer mellett. Magyarul csak annyi történt, hogy semmit nem tartott be, amit az ő állapotában be kéne – foglalja össze kedvencem.
Nem kéne így beszélnie. Igaza van, de ahogy most Yukira nézek, mintha jegesmedvék rágcsálnák a szívemet.
- Holnap reggelig bent kell maradnia megfigyelésen, na meg hogy biztosan ne kelljen fel, és pihenjen – rendelkezik Sárm-sama. – Ha van időd, maradj bent vele, vidítsd fel... figyelj rá, hogy ne mozogjon. És ha gondolod, keress meg, rég beszélgettünk.
Rám villantja millió karátos mosolyát, és elsuhan.
Eldobom magam a fotelban. Rekedtes morgás valahonnan.
- Te... ez a doktor buzivagyok tényleg így rád van kattanva? És te? Csőbuzi vagy?
- CsőKian vagyok, maximum. Ez a biztos egyelőre. Egyebekről nem tudok nyilatkozni, fejlődésben vagyok, képződik az identitásom, azt mondták a tévében. – Ez a fotel egész kényelmes, belegömbölyödök. Már csak az alvós zsiráfom kellene. – Amúgy meg miért érdekel ennyire? Tetszem neked? Megint a görög testemre vagy kíváncsi?
- Rohadj már le rólam.
- Á, nem, dr. Funyien direkt kérte, hogy maradjak. Társalogjunk. Nálam van a töri könyvem is, tudok tanulni holnapra. Jut eszembe: mit gondolsz breszt-litovszki egyezményről? – érdeklődöm intellektuálisan.
- Azt, hogy beléd is. Jó mélyen, a bordáid közé. Haza akarok menni. Hol vannak a cuccaim?
- Szerintem az oroszok elég gerinctelenek voltak 1918-ban, és... – folytatom a művelt társalgást. Egy óra alatt elmesélem neki az éppen aktuális történelemanyagot, kiegészítve a saját véleményemmel.
Szusszanok egyet.
Az ágyra sandítok; Yuki feje a párna alatt. Megszabadítom a takarástól, rámosolygok
- Álmos vagy?
- Miután éjszaka a horkolásodat hallgattam, meg a nyüszögésedet...- csattan fel.
- Nem nyüszögök! Rosszat álmodtam. Azt, hogy....hogy...20 hatalmas mellű nő akar leteperni egyszerre. Nem mondom, 19-el még elbánok, de hússzal... érted, azért én maximalista vagyok, nem szeretem, ha a mennyiség a minőség rovására megy. Nem tudok 20 nőt egyszerre csókolni. Amúgy nagyon jól csókolok, a lányok mindig nyalókává karamellizálódtak tőlem. De már... régen volt.
- Hát mi a francért nem nyalókázod a csöcsös barátnődet tovább, ahelyett, hogy itt punnyadnál, és az agyamat rágnád?
- Mert azóta nem tudtam... nem... De te sokat csajozol a koncertek után, ugye?
- Olyan vagy baszki, mint az egyik régi ismerősöm..... – a távolba mered, elgondolkodik - pofázott folyton,de sosem arról, amiről kérdeztem.
Csendben figyelek, még a levegőt is suttogva veszem. Yuki végre... mesél.
Összefüggéstelenül, elkezd egy történetet, aztán elhallgat, újba kezd... emlékmorzsákat dobál.
Aztán elalszik.
Kicsellengek csokiért.
Kéz a vállamon, gyémántolvasztó tekintet a szemembe bele.
- Kian! Gyere, igyál velem egy teát – mosolyával kezeli a betegeket, nem is a bogyókkal - Rég voltál erre. Ideje lenne egy kontrollvizsgálatnak, hogy felmérjük az állapotod, hogy...
- Kicsattanóan jól vagyok – ragyogtatom rá türkizszínű szemeim. A szüleim azt mondták, még mielőtt elkezdtek volna a saját hányásukban fetrengeni, hogy olyan a szemem, mint valami ékkő. Aztán véresre itták magukat. Akkor most a szemem vajon ékkő?
- Vannak egy újfajta kísérleti eljárás, amit...
- Nem próbálok ki.
- A másik: azóta sem voltál terápián. Egyszer sem.
- Nem.
- Beszélned kellene egy jó pszichológussal, aki segítene feldolgozni a téged ért...
- Nem.
- Kian, ez nem gyengeség. Téged négyen meg....
- Nem!
- És megfertőztek, szóval ha...
- NEM!
- Ne borulj ki. De ne is áltasd magad. Nem vagy túl rajta. El tudod már viselni, ha valaki a hátad mögött áll?
- Nem... – rázom meg a fejem csendesen, és otthagyom. Visszamegyek a szőke fiúhoz.
Elmosolyodik, ahogy berobogok. Nekem örül, vagy annak, amit a lepedőjére firkál épp?
- Mikor és hol lesz a legközelebbi koncerted? – pillantok rá.
-Mikor és hol van neked ahhoz közöd?
- Csak tudnom kéne, hol fogom csinálni a hangtechnikát – csillámlik rá a vigyorom – mármint a következő koncerteden. Mert ragaszkodsz hozzá, hogy én csináljam. Mert tartozol nekem.
- Téged fejbe rúgott a csillámpóni. Miért tartoznék neked bármivel is?
- Egyrészt, mert megmentettelek a koncerteden. Másrészt mert ha nem lennék, még most is a kukák és a falak pattogtatnának téged. Harmadrészt, mert hazavittelek, ágyat adtam neked, aludhattál. De mindegy is: két hét múlva lesz egy kétnapos sátras-poros-műanyagpoharas kis rockfesztivál, ahol egyedül fogok dolgozni. Egyébként van sátrad? Az enyém elveszett valahol... vagy nem is volt.
Rohadt ideges vagyok az előbbi beszélgetés miatt a dokival. Fecsegek hát.
- A lényeg– firkálom az ebédje szalvétájára a dátumot és a helyszínt - , hogy itt leszek, és gyere el, és lásd, hogyan dolgozom. Nem is akarsz utána majd más hangtechnikust, csak engem. Utána iszunk pár üveg mindenfélét, részemről elszívok majd pár jégkrémet, vattacukrot, és fejest ugrunk az éjszakába. Egy tó mellett lesz a party, éjjel lehet majd úszni... meg... minden... de részegen nem érdemes, én egyszer eltévesztettem, merre van a fel, és percekig úsztam lefelé, robbanásra kész tüdővel, hátha kibukkan már a fejem. És nem. Hol is tartottam? Ja igen, hogy tartozol nekem. Mindezért.
Levegőt venne egy cirkalmas káromkodáshoz, de nem hagyom szóhoz jutni.
-És nem utolsósorban: mert neked adtam a nyalókámat. A csokis-tejszíneset... - szontyolodom el - Még mindig itt van a zsebedben, látod?
Benyúlok az ingzsebébe, kiveszem a már kissé szöszös, de még mindig nyalatlan nyalókát. Megtörölgetem, ráfújok.
- Ki is polírozod? – fanyalog az Ágybanfekvő Szőke Fiú.
Odaadnám neki, de gondolok egyet, és előtte azért megkóstolom. Nyammm....
Cuppanva veszem ki a számból,még egy sajnálkozó pillantást vetek rá... a kedvencem. Végignyalok rajta még egyszer, majd Yuki szájába nyomom a nyalókát.
- Tessék, ez minden bajt megold.
Mint egy felháborodott macska, kitágul a szeme, talán a gerincén is felborzolódik a szőr, fúj is, kiköpi a nyalókát, dühtől fuldokolva üvölt:
- Te undorító buzeráns!
Lendül a keze, csattan az arcomon, éles fájdalom... elborítja az agyam. Újra felém nyúl, hogy körmeivel a szemembe tépjen.
Elkapom a kezét, ujjaim csuklójába mélyednek, hangom mint egy veszett állaté
- Nem nyúlhatsz hozzám így – hörgöm vicsorogva az arcába.
Ajkába marok fogaimmal.
De azonnal észhez is térek. Ez nem én vagyok. Én nem.
Ajkaim lágyan érintik az övét, nyelvem végigsiklik ajkán... csoki ízű... finom. De csak egy pillanatra hunyom be a szemem, egy ezred másodpercre lebegek, azonnal el is szakítom magam tőle, s hátrébb lépek, fogai így a levegőben csattannak.
Leharapta volna az arcom...
Visszadugom a szájába a nyalókát, és kisétálok az ajtón.
***
Sör.
Jégkrém.
Vattacukor.
Bailays.
Így,ebben a sorrendben? Esetleg fordítva?
Egy csipetnyi porral, füsttel kéred, 4 akkorddon tálalva?
Jégkrém a sörbe mártva, bailaysal leöntve, vattacukorba törlöm a szám.
Imádom a fesztiválokat.
Állok a hangpultban, kis sziget a tömeg közepén. A munkám tökéletes, ergo már nem is kell csinálnom semmit. Minden működik.
Még fél óra, és vége a koncerteknek. És akkor táncolni fogok, aki bújt, aki nem.
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 01. 22. 10:01:13
|
| Lorian | 2011. 01. 17. 18:33:27 | #10588 |
Karakter: Kian
Megjegyzés: (Yukinak)
Imádok táncolni.
Minden gátlás, félelem lehull rólam, csak a zene létezik, és én, ahogy a testemmel uralom a zenét. Magamnak táncolok, becsukott szemmel, mosolyogva. Felszabadít.
Jobb is csukott szemmel; ha kikukucskálok szempilláim között, piruló lányokat látok magam körül, akik olvadó tekintettel néznek rám, mint egy édes kiskutyára. Az, bichon havanese, tudtam, hogy kéne kezdeni valamit a tollpihe hajammal. Egy kiscsibe, akit a tyúkanyók ösztönösen a szárnyaik alá kapnának, hogy dédelgessék. Ezek a lányok olyan ellágyult arccal olvadoznak eper ízű fagyitócsává, hogy óvatosan kell lépnem, nehogy elcsússzak rajtuk.
Na, most elpirultam, sokkal jobb a helyzetem...
Inkább visszacsukom a szemem.
Kigyóként vonaglom a zenére, épp csak a nyelvemet nem nyújtogatom sziszegve. Nem is kettős végű, bár... kinyitom a szemem, hosszúra kinyújtom a nyelvem, és rámeredek, kissé bebandzsítva. Nem, nem kígyós.
Ööö... hoppá. Megfeledkeztem a közönségemről.
Lábujjkörömig zavarban csukom be újra a szemem. Jó itt a sötétben, jól elbújtam.
És nem is baj, hogy nem villás a nyelvem, még összecsomózódna, ha csókolózom valakivel. Na de kivel.... Valakivel, aki idejön, kettényílik előtte a tömeg, mint Mózes előtt a tenger... nem azért,mert rájuk ver a botjával (akkora botja azért ne legyen...), hanem mert olyan jóképű, aztán borzongatóan szép szemével mélyen a szemembe néz, közli, hogy nálam csodálatosabbat még soha nem látott, és élete legszebb pillanata lenne, ha megcsókolhatna.
Lehet, hogy engedném neki.
Talán.
Csatt. Tenyér a fenekemen.
Vigyorgó, tánctól izzadt srác markolássza hátsómat, piercinges ajkát nyalogatja.
- Szexi vagy... – lihegi a fülembe.
Hideg fut végig rajtam, felkavarodik a gyomrom. Nem érhet hozzám.
- Takarodj... – vicsorgom.
És elmenekülök.
Kiérve a tánctérről végre levegőt is kapok, kitisztul a fejem, lenyugszik a szívem. Ha ilyen nebáncsvirág maradok, sosem lesz kérőm.
Vagy zsákmányom.
Mátkám.
Párom,pajtásom,oldalbordám, galambom.
Na most lőjön le valaki, mielőtt odáig jutok a felsorolásban, hogy hitvesem.
Megyek és iszok valami erőset, mondjuk egy pina coladat. Kár, hogy odaadtam annak a bunkó szőke srácnak a nyalókámat, pedig most belemártogathatnám az italomba, hogy a cigirágóval együtt tökéletesen férfias macho látszatát keltsem.
Apropó nyalóka... a szőke srác még mindig a pultnál ül, vagy fekszik. Egészen más az arca,mosolyog. Előtte feles poharak sorakoznak, elém tol egy pálinkát. Lehúzom, még a kislábujjamat is ökölbe szorul az ízétől. Pokolian erős, legalábbis nekem, egy ideig csak levegő után kapkodom. Szétégette a torkom.Adjon valaki egy kólát... vagy had nyaljak bele a nyalókámba.
- Csókolom – vigyorog Yuki Nemtudomki. Tudod mit... ahogy most érzem magam ettől az egy felestől ahogy olvad, kavarodik, zizeg és lüktet a fejemben minden, akár... tényleg meg is csókolhatnál. - Ma nem funkcionál az autogramosztó üzem, félek, átszúrnám a segged a golyóstollammal.
Rámeredek, igyekszem csúnyán nézni, de a pálinka még fojtogat, és a könnyes szemek – elment hang kombó nem annyira fenyítő.
- Vagy a szemed. Egyszer egy csaj a szemhéjára akart aláírást, ide – mutatja, miközben majdnem kiszúrja a saját szemét – Au. Kurva anyád. Aztán… volt egy csaj, az a farkára. Akkor szoktam le az aláírásokról.
Felnevetek; nincs ezzel a sráccal semmi baj.
- Tudod, amikor én először koncerten ...– kezdek bele bólogatva, de mintha meg sem hallaná, közbevág:
- Mért headbangelsz? Szól valami? – néz körbe csodálkozva. Mennyit ihatott? Két felestől ember nem lesz ennyire kész. Kivéve én.
Hűvös Szőke megnyalja a száját, majd hunyorogva végigmér.
- Te Leonidász? Mutasd meg a tested, tényleg görög-e.
Vannak pillanatok, amikor az ember nem tud mit mondani. Most mutassam meg a felsőtestem tényleg? Dobjam le rögtön, vagy lassan, érzékien húzzam fel a pólómat, lassan villantva ki mellbimbómat? Nézzek mélyen a szemébe közbe, vagy közömbösen, hűvösen villantsam ki a hasam? Micsoda dilemma...
Mire döntést hoznék, ő már lapozott, lecsúszik a székről – talán hogy ő maga simogassa le a felsőmet? – majd felüvölt:
- Bazd meg, futóhomok! Húzz ki! – csimpaszkodik a vállamba. Megroggyanok, alig másfél fejjel és 15 kilóval lehet nehezebb nálam.
Sétáljunk.
Ez a fiú nincs magánál, állapítom meg mély bölcsességgel, miközben figyelem, hogy hányja le a kóbor kukalakó cicát, és hogy töri össze magát a többi kukán. Célirányosan mozog: kihagyja a szabad utakat, csak arra megy, ahol nekiütközhet valaminek.
- Nem vagyok részeg – jelenti ki határozottan, majd koppan egyet a falon.
Nem vitatkozom vele, az alkohol eltömítette a fülét is tán, nem hallja, amit mondok. Így hát eléneklem neki a kedvenc számomat, miközben függőleges tartásba egyengetem, és segítem az első lépéseit. Íme a Homo erectus, a szemem előtt.
- Ha, ha elviszel magadhoz, és megpróbálsz megerőszakolni, vagy megfogdosni, akkor a kisbicskát a lábam között, belevágom a bokádba, és lepisilem!
- Hiába könyörögsz, nem viszlek haza magamhoz. Hol laksz? Hívok egy taxit.. – Hallása megint nincs, énekelve mered a lábaira:
- Aki nem lép egyszerre.... – csilingeli teljes odaadással – az beszopja... estére... Jah, majd nézd már meg, van-e rajtam nadrág…
Benyúlnék a zsebébe, hogy megnézzem a lakcímkártyáját, hívjak neki egy taxit, és bájosan integetve véget vessek románcunknak.
Félreüti a kezem.
- Addig jár a köcsög a kútra – csuklik bölcsen.
- ...amíg a falra festett szamár a fájától – vágom rá, komolyan bólogatva.
- Te tudsz valamit – néz rám megilletődve. Kihasználom a drámai pillanatot, és újra megpróbálok benyúlni a zsebébe, remélem,nem használt zsebkendőkbe túrok... – Na most mondom utoljára, hogy ne tapogasd a szálkás felsőtestemet, mert beleállítalak a kukába!
Kiöltöm rá a nyelvem. Meghökkenve szemlél, majd ő is kinyújtja méternyi hosszú nyelvét.
Répatortává pirulva szegezem a földre a tekintetem.
Nos.
Hazavinni, vagy nem hazavinni?
Ellene szól, hogy:
1. részeg, és nem tud magáról
2. eléggé homofóbnak tűnik (de milyen szexi...)
3. én nem csinálok ilyet. Nem viszek haza egy tökidegent, aki ki sem érdemelte.
Szóval nem vihetem haza. De itt sem hagyhatom,mert
1. részeg, és nem tud magáról
2. annyira szexi ( de milyen homofób...)
3. én nem csinálok ilyet, nem hagyok itt egy atomjaira szétesett srácot, akinek ilyen hangja van.
- Figyelj, hazaviszlek,de... nem hányhatod szét a lakást. – rám néz, nagy levegőt vesz, aztán mégsem szól, inkább ajkait berregtetve fújja ki a levegőt, kis nyálbuborékokat eregetve. Elgondolkodva csevegek tovább, a beszélőkém túl nagy, a pálinka pedig ficereg bennem, tolja kifelé a szavakat, hagyom, úgyse hallja.
– Tudod, a nevelőszüleim lakása.... mondjuk általában úgyis én takarítok, mert... hát,mert nekik nincs idejük, meg... De mindegy is, én szívesen megcsinálom. Szóval ne hányj a lakásban. És ne hangoskodj, légy szíves, mert van egy kisbaba is a házban. Ha akarod, tisztába teheted viszont, félelmetes, mik tudnak kijönni egy ilyen csöppnyi teremtményből. Tudod, senkit nem vittem még haza a szobámba, és nem bánnám, ha most ennek hallatán kijózanodnál, füttyentenél Villámnak, táltos paripádnak, lovagolnánk az éjszakába,majd hazavinnél, az ajtóban megállva visszafojtott vágytól reszkető kézzel nyúlnál az én kezemért, halvány csókot lehelve rá a felkelő nap első sugarainál. Nem te,hanem én lennék ittas, méghozzá a szerelemtől. Sosem voltam még szerelmes, ha nem számítjuk... Miyavit, Johnny Deppet, azt a kislányt az oviból,a breakdance-t a vidámparkbaól, a Hattyúk tavát, a csokit, a gyümölcstortát.... te voltál már szerelmes? – nézek rá a...
A csukott szemmel, hortyogva alvó, automatikusan lépkedő ifjúra.
A házunk előtt megrázom a vállát.
- Szóval mostantól... – kezdeném magyarázni..
- Psssssssszzzzzzz! – teszi ujját szája elé, pisszegésének hangerejére megremeg a tető, a galambok elszállnak az ablakból.
Belopakodunk, csak háromszor akar elvágódni, mindháromszor megmentem, végül belököm a szobámba.
Körbeforog, végighúzza ujjait a posztereimen.
- „Csodásnak tartasz, karodba zárnál, szeretsz és kívánsz” – énekli.
Aztán eldől az ágyon, és kómába zuhan.
Elvonulok zuhanyozni.
Énekelve dörzsölöm végig testem az ezúttal csoki illatú tusfürdővel, fejem hátrahajtom, élvezem, ahogy a vízcseppek végigszaladpuha hab.
Kivágódik az ajtó, egy papucs pedig a fejemen csattan. Lenyelem a habot.
- Hogy mersz leskelődni, miközben fürdöm – üvölt rám Yuki zavaros szemekkel, majd sarkon fordul, bevágja az ajtót.
Percekig színes buborékokat köhögök fel. A tusfürdő nem csoki ízű.
Pólóban, hosszú melegítő nadrágban osonok be a szobába. Yuki elterülve az ágyon, egy párna csücskét szorongatva. Másik kezében... a csokis-tejszínes nyalóka.
Nos.
Ha most megpróbálom levetkőztetni, hogy beállítsam a zuhany alá,valószínűleg a kádban fogják megtalálni holtestemet, a fejembe zúzott csapteleppel együtt.
Óvatosan közelítem meg.
8 ezer méter mélyen alszik.
Közel hajolok hozzá, lebiggyesztett ajkát nézem...mintha mosolyogna. Most nem vigyorog, nem húzza a száját, nem dacol. Mosolyog. Haja tüskéssé lett lakkozva,pedig... megérinteném, hogy olyan selymes-e, mint az enyém. Arca felé nyúlok, de elkapom a kezem. Nem ér annyit egy cirógatás kísérlet, hogy leharapják az ujjperceimet. Már ha nem könyékig tépné le a karom.
Alszik.
Végighúzom az ujjamat a mellkasán, egészen az nadrágja övcsatjáig. Kioldom az övét, kigombolom a nadrágját. Végigvezetem az ujjam a csípőjén, a lábain, leveszem a cipőjét.
Így... talán kényelmesebben alszik majd.
Részemről ennyit tehettem,és most megyek aludni végre, és 12 órán belül fel sem kelek, az tuti. Hetente egyszer alhatok csak 5 óránál többet, ez a nap szent, még Buddha kedvéért sem kelnék fel. Tépek egy lapot az etológiajegyzetemből, kismajmok képe van rajta, sebaj, ráfirkálom: „Jó reggelt! Ne hangoskodj, ha felkeltél, és ha lehet, az ablakon keresztül osonj ki, ne mutatkozz a családom előtt. És engem se ébressz fel, mert depresszióba zuhanok. Szívesen mindent: Kian”.
Az ágyam egyszemélyes, Yuki kezét-lábát szétdobálva, még a hajszálaival is terpeszkedve alszik rajta, de különben sem feküdnék mellé. Túl... vonzó. Reggelre a hasát használnám kispárnának.
Elvackolom magam a babzsák fotelomon, ami azért pont tökéletesen jó alváshoz, mert kicsi, lelógok róla, zörög, és szúr. Igggen, ezt szeretem, reggelre perec formájú lesz a gerincoszlopom. Magzati pózba gömbölyödve, plüss zsiráfomat magamhoz szorítva – nem beszólni, ez az egyetlen játék, amit anno az igazi szüleimtől kaptam, mondom nem kiröhögni!!! – bukfencezek bele az álomba.
Arra riadok fel, hogy valaki megpöcköli az orrom, én meg letüsszentem.
A borzas árnyék felettem lehajol, megragad, felemel, mint kutya a kölykét,még jó, hogy nem a fogaival kapja el a nyakam, majd az ágy fölött lepottyant.
Értetlenül pislogok rá.
- Öhm...- kezdeném, de közbevág álomtól rekedt hangján.
- Kuss. A te ágyad, ne kivertkutyáskodjál már itt, mert megszakad az állatbarátok szíve – elhasal mellettem az ágyon, és már alszik is.
Oldalra fordulva, meredten fekszem ott, ahova lepottyantott. Nem merek mozdulni. Utoljára az osztálytársammal aludtam együtt, átölelt, a nyakamat csókolgatta – akkor jöttem rá, hogy meleg vagyok. De nem történt semmi, szűzen keltem fel az ágyból reggel.
De azóta....
Megremegek, izmaim görcsbe állnak. Sötét van, és én itt vagyok egy idegen srácnak háttal. Ágyban. Ha levegőt veszek, hozzáér a hátam.
szemeim kitágulva merednek a sötétbe magam elé, állkapcsom fáj, ahogy összeszorítom a fogaimat, hogy ne szűköljek. Nem merek álomba zuhanni, itthagyni a testem öntudatlanul.
Kibírom reggelig.
Halk sóhaj mögöttem
- Jó éjszakát, bazd már meg. Ilyenkor szoktak aludni. Hajrá. – morog félálomban.
Becsukom a szemem.
Alig hallhatóan suttogom, úgyse hallja meg, de nem is akarom, hogy hallja:
- De nem bánthatsz.
Néma csend. Ellazulok.
Csak amikor már épp álomba zuhannék, akkor töri meg egy egészen halk hang:
- Aludj már. Nem bánt senki.
|
| Lorian | 2011. 01. 13. 17:21:59 | #10468 |
Karakter: Kian
Megjegyzés: (Eirinek)
Piros- fekete, fehér, sárga.
Melyik legyen?
A piros-fekete olyan, mint a rulett. Melyikre tennéd fel az életed?
Hopp!
Fehér tabletta pörög a levegőben, koppan a plafonon, zuhan lefelé, bele a kitátott számba. Megtermett cserebogár mérete miatt nehézkesen araszol, kidudorodik a nyelőcsövem, csak ki ne köhögjem, mert akkor tuti nem nyelem le újra, nyálasan. Fffuuájjjj.
Maradt egy sárga és egy fehér. Az egyik nagy és rossz szagú, a másik meg rossz szagú és nagy. Hmm, pont így szeretem.
Ezt a mama kedvéért...
- Ezt a te kedvedért, Miyavi-sama! – szemezek az életnagyságú poszterrel a falon, ahogy röppályára küldöm a sárga tabit. Tudom, hogy odavagy értem. Ha ismernél, már megkérted volna a kezem is. De amikor itt táncolok félmeztelenül a képed előtt a zenédre, nem csuklasz, akárhol is vagy? Bele ne csukl... csukjál... csukoljál a mikrofonba. Inkább gyere ide, és táncolj velem.
Repül a sárga gyógyszer, ki tudja, hol áll meg, balettozva helyezkedem tátott szájjal, lekoppan a homlokomról, bele az akváriumomba. Glutty... kék-narancssárga uszonyú haverjaim már sprintelnek is oda. Mint ahogy én sprintelek, ha valahol szeretet pottyan le. De sokszor mást csomagolnak cselesen szeretet-batyuba.
Nos, testvéreim az úrban, drága guppik: HÍV-pozitivak vagytok-e? Mert ha nem, ne kóstolgassátok azt a gyógyszert, mert aztán süttethetitek a hasatokat a víz tetején, kevés életkedvvel. Aztán nem kedveskedhetitek egymást fenékbe többször a nemlétező pöszörőtökkel.
Guppikat megmentem, a lakást kitakarítom, féltesóm bepelenkázom, az ebédet megfőzöm, a sulis házifeladatom kész, szüleimet meglátogatom, lemosom róluk a hányásukat, meghallgatom,, milyen hálátlan féreg vagyok, hogy 10 évesen otthagytam őket, bólogatok megértően, adok nekik pénzt, hazajövök, énekelek a zuhany alatt, letüdőzöm a málnaillatú, de szappanízű tusfürdőt éneklés közben, mindjárt mehetek dolgozni.
Állok a tükör előtt, és próbálok valami lazán dögös, mégis egyedi, hódító, menő frizurát alkotni magamnak a tollpihepuha hajamból. 30 percnyi megfeszített igyekezetem gyümölcsére bámulok: a tükörben egy bichon havanese. Sőt, egy kölyök bichon havanese. Vufff, bazdmeg. Nagyszerű.
Biztosan a karomba fog omlani ma este minden... fiú.
Vagy lány? Franc se tudja... én már nem. Sosem voltam még egyikkel sem... önszántamból. Addig azt hittem, hogy a fiúkat szeretem... felizgatnak... De ha arra gondolok, amikor azok a férgek belém vágták a... Az a fehéren izzó, csontig szakító fájdalom... nem, én sosem lennék képes ilyet okozni valakinek. Rohadtul nem. Nem tudnék belehatolni egy fiúba, hogy aztán ő is azt érezze, hogy kiszakad a dobhártyája is a fájdalomtól.
De azt meg pláne nem hagynám, hogy valaki még egyszer a testembe hatoljon. Sakk-matt.
Felhangosítom a zenét, nem akarom hallani a saját gondolataimat.
De azért nem bánnám, ha például ma este megcsókolná valaki a nyakam. Ott a fülem alatt. Leheletfinoman. Miyavi-sama, igyekezz, mert lemaradsz rólam. Akkor aztán kétségbeesel,mi?
***
Füst, tömeg, alkoholmámor a klubban. Kíváncsi tekintetek nyaldosnak végig... vastag kabátom szélesebb vállakat mutat, de még így is messze fiatalabbnak tűnök,mint a klub átlaga. Kéne a testem,mi? Hát, azt nem kaphatja meg bárki. Fülembe suttog egy zavaros szemű lány... végigsimít a hátamon egy fiú. Dübörög a zene, az alkoholtól megtévesztett érzékek táncba kezdenek, a mosolyokba ígéret költözik, érintések szikráznak. Józanul mindez olyan,mintha színházban lennék.
- Kian-kun! - csap hátba Gako, a nagybátyám. Tőle kezdtem el tanulni a szakmát... Eleinte csak azért lógtam a nyakán a sok csavargatós bigyók felett, hogy ingyen járhassak koncertekre, és haverkodhassak a fellépőkkel. Azóta beleszerettem a hangtechnikusi melókba, hogy használhatom a kifinomult hallásomat... és hogy ingyen járhatok a koncertekre, és haverkodhatok a fellépőkkel. Ehehe.
Fekete zakós, idegtől vibráló tag kerül elénk. A klub tulaja. A klub meg egy hónapja nyílt, koncert még nem is volt itt... persze, hogy izgul. De profik vagyunk. Vagyis az leszek, nemsokára.
- Suzuki, ő itt Kian, a pártfogoltam, s egyben már kollégám is – mutat be Gako behízelgő mosollyal.
- Ez a lányos kis takonypóc? – bámul rám az ideges mufti. Te meg idegpóc vagy,na? Kurvajó vagyok. Értek a technikához. Úgy hangosítok, ahogy az angyalok lélegeznek. Észre sem vesznek semmit, olyan természetesen siklik minden hang...
- Bocs, de egy kezdő kisgyerek ne piszkálja a többmilliós vadonatúj cuccunkat.
- De én jól... – nem hagyja, hogy végigmondjam
- Ha egy ujjal is hozzányúl, mehet haza. Komolyan mondom. Ott lehet a pultban, de ennyi.
Taps, a banda levonul, a következő készül. Gako elrohan telefonálni, én meg csak állok a keverőpult mögött, zsebre tett kézzel. Mint egy dísz. Mint egy szobor. Aki ráadásul láthatatlan. Frankó, akár pózolhatnék is. Ez Rodintől a Gondolkodó. Ez Ádám. Ez a diszkoszvető. Megpróbálkozhatnék a Laokoón-szoborcsoporttal is....Majdnem pofára esem, de sebaj. Úgysem figyel senki. Mindenki a színpadra lépő szőke srácért csápol.
Erőltetem a szemem, hogy átlássak a füstön és az ugráló fejeken a színpadig. Yuki...ööö...Yuki Izémizé. Olvastam a nevét a programon, de nem hallottam még a zenéjüket. Észre sem veszi az érte pattogó, őrjöngő, bugyidobáló rajongókat, hátat fordít a közönségnek, ahogy szerelnek. Talán első koncertjei egyike, és azért félénk? Izgul? Váh, az cuki lenne. Akkor drukkolok neki. Hmm, nem is baj, hogy háttal van nekünk. Erről a fenékről dalt lehetne írni. Írjak neked egy lírai dalt a hátsódról, Hűvös Szőke Fiú? Ha gondolod, hosszan kitérek majd benne a feszességére és izmosságára is... Cak hát, hoppá, ahogy sajna meg kellene érintenem. Cserébe te is megsimogathatnál. Például az arcomat, nyakamat....
Mindegy. Előveszem a Marlborós dobozt a zsebemből, számba lökök egy szálat. Majd észrevétlenül rágcsálni kezdem. Messzebbről úgyse látszik, hogy csak cigirágó, és kicsit felnőttebbnek tűnök tőle... ha már egyszer mindenki 14 évesnek néz.
Elkezdődik a koncert, és Gako még sehol. Én személy szerint javítanék a hangzáson, a basszus veszettül gyengén szól, és a vokál is krepálgat, szerencsére még nem észrevehetően, de én hallom... de nem nyúlhatok hozzá.
Íjjjj... na ennek a recsegésnek a meghallásához már nem kell kifinomult fül.
- Mi a szájbabaszott istennyila van már? – üvölt egy éles hang. A szőke srác földhöz vágja a mikrofont, majd belerúg, az egyik rajongó jobb szeme bánja. A srác átnéz a tömeg felett, be a hangosítópultba, bele a szemembe. Borostyán tekintete gyilkol. Szája vicsorog. Tehetetlenül nézek rá, szabadkozó mosolyt erőltetek az arcomra, mindjárt jön Gako... – Füledbe dugtad a farkadat, kölyök? Megmozdulnál már, és csinálnád a dolgod, vagy a mikrofonállvánnyal üssem le a léped?
Mi van? Mit gondol ez a tag? Kurvára nem alázhat meg így, pláne nem ennyi ember előtt. Remegő kézzel, homályos látással arrébb lökök két toló billentyűt, megigazítom a rosszul csatlakozó kábelt. A hangzás tökéletes. Énekelj, seggfej.
És énekel...
És nem tudok tovább füstölögni, káromkodni magamban, ahogy nézem az arcát, hallom a hangját. Nyelvem hegyét végigfuttatom a libabőrös karomon. Minden szava a lelkembe mar, rúg, simogat, elaltat, ronggyá szaggat.
Vége a koncerteknek, ahol amúgy sem csinálhattam semmit, Gako elköszön, végre felszabadulok. Csokis-tejszínes nyalókámat bontogatva - hmmm, a kedvencem, álom-íze van, szerintem a koktélomba fogom mártogatni, csakazértis - lépek a pulthoz. Nahát, ez a piros szemüveges srác... Milyen szélesek a vállai, megérinthetem vajon?
- Hééé! – mosolygok rá – azért nem kellett volna úgy kiakadnod az előbb. Nem beszélhetsz így az emberekkel... -Egyenesen nézek a szemébe, egy pillanatra sem fordítva el a tekintetem, nem érdekel, hogy hideg szemek a csontomig hatolnak. A szem a lélek tükre, és az én szemem szép nagyra van nyitva, nézz csak be rajta...Szeretnék tetszeni neked.
Felnevetek.
- ..de mindegy, tudom, hogy nem úgy gondoltad, ne aggódj, nem haragszom, nekem is van néha rossz napom, ilyenkor csokit szoktam enni, de úgyis maradsz afteron, iszunk egyet és..
- Te ki a fasz vagy?
A kristálytiszta megvetés a hangjában arcon vág. Ez a fickó arra sem emlékszik, hogy alig egy órája a lépemet fenyegette.
Ránézek, majd az érintetlen nyalókámra.
- Tessék. Csokis-tejszínes.
A kezébe nyomom, és otthagyom. Megyek táncolni.
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 01. 13. 17:27:03
|
|
