 Karakter: Aven Alistir
Megjegyzés: ~Yoshikonak
"Álmos vagy, este vagyok, álmod van benne vagyok, mindent kitalál, álom, ami száll"
gyhmes
Zene
Kopár, fénytelen, lelketlen…A 4. tételben csellóm formát, hangot vált, egészen halk lesz, éppen csak megszisszen, hogy valaki, pontosabban az a valaki tudja, a hangszer még jelen van, épp csak sajgó szívvel siratja ódon mesterét. Nehezen nyit utat a tétova érzelmek mezsgyéjén, kóborol, egyedül, hasztalanul, mint farkas, kit kitagadott addig tulajdon falkája a családja. Rémes félelemérzet tör rá, reszketeg érinti a vonó a húrt, mely fájdalomtól megduzzadva egyszer csak önfeledten felsír, elengedve minden benne lapuló félelemitta érzést és csak vonyít, most kiadja mindenét, felszínre tör a mély, sötét lélek, kezd megtisztulni, ahogy a sok ragadós tévképzet az enyészeté lesz, majd fokozatosan mindent beterít a fény. Az édes, nyugodt fényesség, de nem ám a déli napsütés, nem, a lágy hajnali napfelkelte, mely pírt varázsol az angyalok orcájára, ez a fény kezd eluralkodni, bekebelezi a feketeséget, s uralkodóvá válva hoz szebb, boldogabb s önfeledtebb perceket. Igen! Így kell lennie!
- Uram, kérem! Már vagy három perce arra várok, hogy kitöltse az olvasójegyem, ezt nem tehetem mag maga helyett. Nagyon sietek, csak írja be a könyv számát és címét, aláírom, és már itt sem vagyok! – a fényességgel nem éppen megegyező lény, vagy is hölgy csöppet sem sziréneket megcsúnyító hanggal köpi a szavakat nekem és rám. Ennyire elkalandoztam volna? Megeshet, sőt, bizonytalanságnak helye nincs… leteszem lelkem kivetülését, mellé a megszólaltatóját és megteszem mire az előbb oly’ hevesen intettek. Név és szám, aláírás, hamar firkantunk mindent.
A nő maga köré csavarja hosszú barna sálját, felkapja – feltehetőleg rókából készült – stóláját, retiküljébe vágja az egyik romantikus tucat könyvet majd egyszerű, ám ugyan olyan hangvételű viszláttal távozik. A csengő rettenthetetlenül zúg, majd amilyen indulattal rázendített olyan gyorsan hagyja is abba. Kedves kis szerkezet, bár kevés alkalommal hallom a hangját, ám nem azért mert rossz hallásom van, sokkal inkább gondolataim zárnak kastélyomba, elnyomva mindent, szinte féltékenyen, nehogy bármi mást halljak. Ám nincs ellenvetésem, ez kell nekem, szükségét érzem, miért változtatnék?
Kedves cselló, búm elűzője, lelkem aranyozott egésze, ismét újabb taktust haladtunk, az f-moll még is csak jobb választásnak bizonyult a d-dúrnál.
Megnyújtóztatva elernyedt testem, kelek ki tölgyfa székemből s lerovom tiszteletköreimet a könyvtár szűk, ám cseppet sem dohos folyosóin. Griffin mester, habókos tanárom, elképzelhető, megszidna csapodárságomért… mióta nem lett itt letörölve a por? Végighúzom hosszú, csontos ujjaim a gyertyánból faragott polcokon és meglepve tapasztalom, hogy ujjamat vastag, szürkés, néhol egészen koromfekete por lepi be. Te mindig olyan tisztántartottad ezt a helyet, szentélyedet, ahogy te nevezted én pedig elhanyagolom. Azt hiszem, alaposan ki kellene takarítanom, de akkor sajnálatomra eltűnne a kezed nyoma. Vagy már most sincs itt?
Ha kezemmel megérintem a 12. sor 3. polcán lévő Anyegint akkor vajon érezni fogom öreg kezeid melegét, vagy csak hűlt helyével találom szembe magam? Melyik a kettő közül? Félek kideríteni, éppen ezért lett ilyen koszos itt minden. Nem érintem meg azt, amihez tudom te is hozzányúltál, betegesen attól félve, hogy elsöpröm maradék jelenléted is, pedig józan eszem mindig tudatja a lelkemmel, hogy már régen nem vagy itt. Odafentről, egy jobb helyről fürkészel. De miért hallgassak reális agytekervényeim intőszavára, miszerint ez már tényleg kóros, ez a félelem érzet, ez az antiszociális viselkedés… árnyéka lennék régi önmagamnak, vagy a tévhittel ellentétben éppen most készülök elsöprő erejű robbanásba? Hmm…
Újra megszólal az öntött fémből készült csengő. Szokatlanul forgalmas nap, nem szokott „ennyi” ember jönni. A kisváros utolsó utcáján túli, ráadásul még jóval a templom mögötti régi könyvtárat kevés ember ismeri, és még kevesebb látogatja. Ezúttal egy középkorú úr jön be, kissé hórihorgas, nyúlánk, számomra cifrának ható öltözékkel. Kalap, öltöny, mellény, hosszú fekete kabát, kihívóan fehér sállal. Valamiért ismerősen hat… ó, minő meglepetés, hiszen nem is vendég.
- Szervusz, fiam. – mosolyog rám apám, bár görbéje csalódott, de úgy teszek, mintha nem látnám, így én is kellemes mosollyal lépek felé. Leveszi kalapját, majd becsukja maga mögött az ajtót.
- Apa, örülök, hogy látlak. Mi szél hozott Sligonba? Azt hittem Dublinban próbáltok.
- Csak most fogok indulni, de előtte gondoltam még benézek hozzád.
- Ó, értem… - egymás szemébe nézünk és én tudom, nagyon jól tudom, azért van itt, hogy első csellista legyek, de lemondó tekintete kevés reménnyel néz az enyémbe, én még annyi reményt sem táplálok az én szemeimmel. Hogyan lehetnék képes nagyzenekarban vagy akár egy kis kvartettben játszani mikor… mikor olyan hullámzó minden és még be kell fejeznem a rapszódiám is. Az a legfontosabb, minden más csak utána. Bár ha készen vagyok, talán utána már csak egy dolog jöhet, de azt sem karriernek hívják.
- Aven, ha bármikor csatlakozni szeretnél, csak hívj fel. – veszi vissza kalapját, majd újra kinyitja az ajtót.
- Igen tudom. Köszönöm Apa, tényleg köszönöm. – egyszerű kedves kis hümmögés majd elválás. Legbelül tudjuk a választ, régóta tudjuk mindketten. Soha nem fogok vele játszani, velük a zenekarban, képtelen lennék rá. De tiszteletben tartják döntésem és lelkem, ám vitézül küzdenek, ostromolnak, erősen, mint Napóleon ám falaim bevehetetlenek, mint Chinon váráé. Ez egy csendes csata.
A magnóhoz sétálva beteszem saját cd-m és elkezdem hallgatni az eddig készen lévő három tételemet. Összesen 43 perces, még igen satnya, de jó úton halad a dicsőség felé. Leülve szokásos helyemre, hátamat az egyik polcnak támasztom és lecsukom a szemem… Griffin mester te is hallod, ahogy a cselló rázendít?
Zene:
Vörösesbarna furcsa szalagok pihennek arcomon, simogatnak, majd inkább csiklandoznak… milyen puha érzés, olyan meleg. Akárha apró kezek simogatnának, de vajon kié lehet… ujjaim arcomra tapadnak, illetve nem is az arcomra, valami másra. Kinyitva szemem bámulok a kékeszöld, csillagok fényével vetekedő szemekbe. Nem is szalagok, hajtincsek sokasága pihen rajtam.
Csak nézzük a másikat, látszólag egyikünk sem érti mi ez a furcsaság… talán elaludtam és ez a lány bejött volna? Miért jön ilyen közel, szinte intimszférámba hatol be, amit sosem szerettem most még sem zavar annyira, ami különös, nem így szokott lenni.
Körülnézek, de nem a könyvtár megszokott kopott falai vesznek körül. Egészen más, egy mező, mely felett olyan kék az ég, mint az óceán, a fű pedig zafír zöld és hullámzik… hullámzik, mint a tenger, ám alattunk stabil, mintha egy vízzel körülölelt kis sziget közepén lennénk. Nem is tudtam, hogy van ilyen hely a földön, bár azt sem tudom én magam hogyan kerültem ide. Nem emlékszem, de akkor miért tölt el határtalan nyugodtság?
- Ki vagy te? – teszem fel a legalapvetőbb kérdést és most ijedek meg egy kissé az idegen arc miatt, sosem láttam ezelőtt. Válaszra nyitja dús ajkait, de valami morogni, remegni kezd, s felpattanva szemlélem az eget, mely beborult és olyan hirtelen kezdett el esőt ontani magából, mintha ráparancsoltak volna. Az áttetsző cseppek furcsa mód nem áztatnak el, szárazak maradunk pedig esik.
- A nevem Nadia Farandole. – hangja nemes tisztaságú, angyali hang, olyan édes csengésű. Az egész hölgy kisugárzása furcsa bájt szór elém, mintha azt sugallná, régóta barátok vagyunk, bizalmasok, akik már születésük előtt is ismerték egymást, hol ott tudjuk ez képtelenség. – Mi a te neved?
- Aven… Aven Alistir. – hangom remegve mondja ki tulajdon nevem. A lány csalfa mosolyra húzva ajkait áll fel, mellém lép majd egészen lelkembe férkőzik gyönyörű íriszeivel. A borulás megszűnik, a lelkem is elcsitul, rám telepedig újra a nyugodtság. – Ismersz engem? Én nem emlékszem rád.
- Ha ismernélek nem kérdeztem volna meg a neved. Mikor kinyitottam a szemem, melletted feküdtem egy himbálózó piros, rozoga csónakban. Hiába szóltam, nem válaszoltál… aztán a táj megváltozott, hasonló volt, mint most, csak a dombok helyett homok volt, most pedig zöldellő füves lankák borítanak mindent, még is hullámoznak, mint a tenger. Aven… orvos vagy igaz? Biztosan valamiféle új módszerrel próbálsz behatolni a tudatomba, mondjuk hipnózissal. Nem lenne meglepő. A nővérek suttogtak valami ilyesmiről.. és nem emlékszem, hogy kerültem ide, ebbe a tudatállapotba. De sikerrel jártál… mit akarsz tőlem? Ha a hangom kissé remegne, azért van, mert már nem tudom mióta nem beszéltem… senkihez.
Meglepődésem bizonyára kiült arcomra, ugyan is szavakat alig tudok formálni. Alig… inkább semmit. Micsoda képtelen ötlet, ha vagyunk valahol, akkor az egy szimulátor lehet, vagy hasonló. Bár sejtésem sincs mikor indultam el és miért pont vele, miért nem ismerem, ő miért nem ismer engem? Vagy ez valamiféle kísérlet lenne, mint a filmekben. Azokban az amerikai furcsa filmekben, ahol tesztelik az emberek agyát? Aláírhattam egy papírt… jesszus, azt biztosan nem.
- Nem vagyok orvos Nadia, nem tudom, miért vagyok itt vagy hogyan kerültem ide. Csak annyit tudok, hogy elkezdtem hallgatni a könyvtárban lévő cd-met és itt ébredtem fel. Ennyi az egész.
- Könyvtár? Könyvtáros vagy? – meglepettség most az ő finom vonásait veszi célkeresztbe.
- Igen. – válaszom egyszerű, lényegre törő.
- Furcsa, nem tudtam, hogy van könyvtár a kórházban. – felkapom a fejem. Kórház? – Tudod… kómában vagyok, hosszú ideje fekszem egyedül, hallgatva az embereket, amint beszélnek rólam vagy nekem. Furcsa állapot a valóság és az álom törékeny határán. De többnyire nem szoktam álmodni, minden csak feketeség, néha ugyan előjönnek a rokonaim arcvonásai, megvillannak, de ennél több sosem történik. Mintha egy fekete tintásüvegben rekedtél volna, pont olyan érzés.
- Ezt én nem értem… álmodok és te egy általam álmodott valaki lennél?
- Talán álmodunk, de épp olyan valóságos vagyok, mint te. Ez különösen hangozhatott…de érints meg, ha szeretnél. – mosolyog rám, közvetlen, pedig idegen vagyok. – Gyere. – gyönyörű mosolya van, tán ez legszebb ékessége.
- Nem, elhiszem. – emelem fel kezem, az ismerkedés nem az erősségem, főleg nem hölgyekkel szemben, mindig zavarba hoznak valamivel, kérdéssel, csalfa kérdésekkel, melyek háttér információkat követelnek, de úgy mondják, úgy csűrik-csavarják, hogy nem jövök rá, csak a végén, mikor már mindent elmondtam. Jobb a békesség. – Nos, rendkívül örültem. Megmutatnád kérlek, merre tudok kimenni?
- Kimenni? De hová? – kerekednek el eddig íves szemei – Ha akarnám, se tudnám megmutatni a kijáratot, már ha van ilyen. Szerintem Csodaországban vagyunk. – csilingelő hangja nevet, fuvolák énekét szégyeníti meg, ezernyi seregély sem tudna felülkerekedni rajta.
- Én azért megpróbálok kimenni. Tényleg örültem Nadia. – mosolygom, majd sarkon fordulva indulok el északnak vagy délnek, magam sem tudom a lényeg, hogy visz a lábam.
- Tényleg elmész? – keserűséggel teli hangja állít meg. Az előbb olyan életteli volt, páratlanul szép, most egészen csüggedt lett. – Ne menj el, kérlek… - a szél kezd feltámadni, újra beborul, a hölgy arcán pedig apró cseppek gördülnek le, hatalmas súllyal, szinte hallom, ahogy földet érnek. Valóban hallom… remeg alattuk a föld. – Olyan régóta nem beszéltem már senkivel. Csak egy kicsit maradj még. – Könnyei intenzívebbek lesznek, a levegő lágysága, fagyos lesz, jeges szél kezd süvíteni. Miért változik a környezet ilyen gyorsan?
Valami hirtelen hangzavar keletkezik, éles és szúrós, megrázza egész testemet. Elveszítve egyensúlyom elesek.
Csengő.
- Jó napot! – egy idős férfihang köszönt, szemeim kipattannak és a szokványos látvány tükröződik bennük vissza. Újra a könyvtárban vagyok. Álmodtam volna? Megtörlöm arcomat, majd felállva üdvözlöm a vendéget.
Furcsa, még soha nem álmodtam ehhez foghatót. De csak a képzeletem űzött vad játékot velem, fura.
|
