|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Aya-chan | 2013. 08. 26. 16:16:33 | #27058 |
 Karakter: Firiel
Megjegyzés: ~hyuu-arámnak
Sirályok ríjjogása,
szirten víz csillogása,
az a lepke-szép asszony,
urának méltó társa.
Elmerül, libeg, felszáll
lótusz és liliomszál;
látlak, lepke-szép asszony,
gondom körötted kószál.
Álmom öblén kutatlak,
napom rád nyíló ablak,
elsüllyedsz s újra felszállsz,
kereslek és siratlak.
Bukdos a békalencse
a vízben föl-le, föl-le;
azt a lepke-szép asszonyt
lantom, gitárom zengje.
Sulyom, sás, szittyó, káka,
mohák gyöngyös homálya;
kísérjen, lepke-szép asszony,
dobom vad buffogása.
Írta: Si King ( A vers a Dalok könyvében található )
Újra és újra olvasom a verset, szinte már barátommá váltak a megkopott szavak, kedves ismerőssé, kivel, ha szembetalálkozom csak finoman sóhajtok a viszontlátás végett, hajlongva üdvözlöm s tisztelettel köszöntöm. De a papírra vetett tinta nem él, nem szól, csak ha én adok neki hangot a fejemben, csak is akkor beszél.
De ma… ma nem adok választ szájába, túl sok zavart keltett a felkelő nap, riaszt és gyűlölöm, amit velem tesz! Nem tudok ma barátként nézni semmire és főleg senkire még erre a tiszta költeményre sem. Minden nappal közelebb kerültem ehhez a bizonyos naphoz, a gondolat gyorsaságával vetemedve repültek a hetek, nem hagyva békét, megzavarva elmém csendjét.
Ostobák!
Hát ily’ balgák vagytok, felszentelt papjaitok és papnőitek szavain csüngtök, mint holmi kutya a csonton. Magasztaljátok felkent fajtátok néhány tagjait, kik szabadon oltják ki életetek a Mi nevünkben.
Hazugok!
S még könyörögni mertek, mikor Isteneiteket használjátok fel a gyilkolásra, mondván mi óhajtjuk a szüzek vérét. Nem ismertek igazságot, szánalmas mocsokban éltek, a lelketek legrejtettebb zugáig megromlottatok, s még van merszetek megkérdezni, Suijin, miért nem adsz nekünk esőt? Könyörülj! Rimánkodtok, de micsoda buzgó odaadással.
Ravasz egy faj a tiétek… mártírságban nincs párotok, de a fortély sem áll távol tőletek. Még engem is sikerült megfélemlítenetek, melyért jár a dicsőség az igaz, de ahogy kivívtátok elismerésem, úgy érdemlitek meg haragom is. Ti ástátok ezt a vermet, hát most éljetek benne!
Háborgásom kopogó zaj igyekszik megzavarni
- Firiel nagyúr! Hívószavad elért hozzám, hát itt vagyok. – lép be az öreg, vagy is sokkal inkább csoszog. Ha valakit a mi világunkban idősnek nevezünk, afelett már valóban leperdült néhány homokszemcse. Ki tudja hány ezer éves, vagy tán a millióhoz közelít. Hosszú, megkopott fehér haja szakállába fordul, mely verdesi borostyánszín ruháját. Külleme teljesen hétköznapi, ám kora végett felfigyel rá az ember s az ezzel együtt járó bölcsesség miatt mélyen tisztelik. Illetve ők, a többiek tisztelik… véleményem szerint a kor s az ész nem függnek egymástól, de az öregről tényleg sok jót mondanak. Kevés ember válik halála után istenné, talán tízezer évente, ha akad ilyen tiszta lélek és Kan Hai egy ezen kevesek közül. Bár halhatatlanná nem vált, az istenek között is kevés az ilyen, csak a Fő Istenségeknek jár a kegy, de egyrangú lett velünk. Kedvelem az öreget, de néha túl szentimentális és rébuszokban beszél, de van, hogy csak haikut és tankát használ. A többiről nem is beszélve, néha fogalmam sincs milyen költői eszközzel él.
- Kan Hai, foglalj helyet. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám.
- Enyém a megtiszteltetés. Birodalmad most egy lenyűgöző! Az emberek ilyennek képzelhetik a mennyek országát. – palotám ablakán kitekintve valóban elbűvölő a látvány, régóta álmodom újra ezt a világot. Változtatom, de a végeredmény mindig harmonikus. Fák, zúgók, patakok és erdők ölelik körbe lakhelyem és pavilonjaim. Régen, nem volt nap, hogy ne látogatták volna őket… mára azonban majdhogynem csak a természet maradt társa a művemnek. Kevesen szeretnek a közelemben lenni, persze vannak, akiket semmi nem riaszt vissza… mint Isorát, a partok istennőjét, vagy Kwan Yint a könyörület és kegyelmesség istennőjét, ő lótuszcsónakján rendszeresen ringatózik gyönyörű alabástromszoborként a palotám közeli vizein. De aki a legidegesítőbb az mégiscsak Kukunochi-no-Kami a fák s erdők istene, néha a barátait is elhozza, táncolnak a bambuszokon és juharfákon, zenélnek – meg kell hagyni néha egész kiválóan – tudják, hogy tudom, hogy néha figyelem őket, de ők nem szólnak és magam sem teszem. Ha mindenkit kitiltanék, az bűbájos lenne, főleg tőlem…
- Ne haragudj, elmerültem a képzelgéseimbe. Köszönöm a hízelgő szavakat. Ezt a teát Kwan Yin küldte nekem ajándékba. Szinte mámorító, kérlek, kóstold meg. – valahogy megnyugszom Kan Hai közelében. Az előbb olyan bosszúsnak éreztem magam, de most, nincs bennem nyugtalanság. Egészen elképesztő. – Pontosan hat hónapja beszéltünk arról, holnap van hóforduló és szeretném tudni még most is biztos vagy e a szavaidban. Ha kétségek merültek fel, arról tudnom kell. Bizonyára sejtetted, hogy ezért hívtalak.
- Tudtam. – húzza körmönfont mosolyra száját, s nevetőráncai még mélyebbek lesznek. – Akkor is teára hívtál és én így szóltam. S csészédet 199-szer is újratöltik. Te pedig
- Félbeszakítottalak. Miért fogadnám el a 199-ediket? Mitől különb az, mint hajdani társai? Finomabb, érettebb tán a levél, melyet beleőrölnek a vízbe? – pillantok apró csészémre melyben a fehérlótusz éppen kinyílik, életre kel– Aligha. Minden levél egyforma, ugyan azon ágról nőnek, majd hullnak porba. Minden levél egyforma Kan Hai. Minden. Ám ha véletlen akad egy különleges annak nincs párja s nem is születik, ezért hívjuk különlegesnek.
- A kivételt magad tapasztaltad vagy meghazudtolnád saját múltad? – egy pillanatra ráemelem tekintetem, majd kinézek az azonnali eleredő esőre. - Ez a levél ugyan azon ágról való, melyről nővérét leszakajtották. Barázdái, mintázata hasonlatos, sőt, állítom ugyan az. Visszakívánkozott eredeti helyére, mégha nem is tud róla. A lelke az, ami nem nyugodott, életért kiáltott.
- Az emberi lélek meghal a testel. Nem él tovább. És én nem akarok neki életet adni. Vagy elfelejtetted, hogy ő volt ki tönkretett a maga különlegességével?
- Firiel csak annyit kérek, fogadd be az Istenek Birodalmába, ne ítéld őt is halálra. Neked és érted áldozzák fel, így csak te mentheted meg.
- Eleget beszéltél Kan Hai, mostanra terhessé váltak a szavaid. Távozom. – állok fel, ám biccentek, elvégre tartozom némi hálával. Fellépve párkányomra egyszerűen csak hátradőlök a semmibe, hogy magam is vízzé váljak. Felszabadító érzés atomjaimra szakadni, még is megőrizni a tudatom… de most ideje lecsendesítenem, mielőtt árvizet zúdítok a saját fejem felé.
Holnap, az életed a kezemben lesz. Hagyjalak élni vagy hagyjam, hogy elpusztulj? A Sorsod valójában az utóbbiért kiált, embertársaid a halált választották számodra. Ha te választhatnál…mit választanál? Bár kár kérdeznem… te nem választhatsz, én választok helyetted.
*~*~*~*
- Firiel, csinálj valamit magaddal, ez nem állapot. Tegnap óta rendületlenül hullajtod az esőt, s bár valóban fenséges látvány, nem lehetne, hogy kissé elcsitítsd? Annyian eljöttek ma, csak a kedvüket szegik, ha mindenkit eláztatsz. Mindennek tetejébe a pipadohányom sem hajlandó a tűznek engedni. Teljesen átnedvesedett.
- Moa, tudtommal nem hívtam senkit, sőt ami azt illeti téged sem, így kérésed korántsem jogos, főleg nem tisztességes. A panaszkodásod pedig idegesítő.
- A szóbeszéd szerint ezt a lányt életben hagyod. Mindenki erre kíváncsi. Alig várom, hogy meglátogassuk.
- Áh, vagy úgy…
Azt gondolnám, a pletyka nem terjed ennyire gyorsan, de úgy tűnik minden szavamnak lábakél, amint az elhagyta a szám.
Valóban sokan gyűltek ma össze. Szuguk, birodalmam főtere tele van mindenféle istennel, alacsony és közepes rangúakkal egyaránt, még olyan is akad, aki a felső kategóriába tartozik, akár én. Mind sóvárogva vár, figyel.
Azért nem állítottam el az esőt, hátha csökkenthetem a nem kívánt személyek számát, de olybár’ tűnik ez kudarcot vallott. Parádénak tekintik a mait, holott ez senkire nem tartozna, mégis szabályos ünnepséget tartanak. Patkány módra előbújva még olyanok is jönnek, akiket egyáltalán nem szívlelek, mint Ekibiogami, a járványok és fertőzések istennője. Ha csak hozzáér egy emberhez, azon olyan kór tör ki, mely többnyire nem gyógyítható, hacsak nem lép közbe egy másik isten, kinek hatalmában áll gyógyítani.
A beborult égre pillantok, mely most megnyílni látszik.
Minden pillantás az érkezőre szegeződik, aki vízzel körülölelve, lassan ereszkedik alá, öntudatlan állapotban, amennyiben szerencséje van. Ha nem, akkor észleli a fulladást és halál sanyargató szorítását. Az út nem túl kellemes, a hölgy elég ziláltan fest, hajtűi szerteállnak, tincsei kicsúsznak fejére tűzött kontyából…
Nem tudom, az emberek miként vélekedhetnek egy ilyen feláldozásról, de rövidebb ideig tart, mint gondolnák. Alig 10 perc alatt átjut, ha eszméletlen még kevesebb, mert akkor a tudata nem gátolja a lélek és a test mozgását, s a halál is könnyebb szárnyakon érkezik.
Pontosan a tér közepére érkezik, oda ahol én is állok, ölembe hullik, mint tavaszi virág a fáról.
Képtelenség.
Lehetetlen.
Irreális.
Ha nem látnám én magam márványszín arcát, éjszín haját, a hosszú szempillákat s cseresznyevirág ajkait. Ha nem érezném testének minden törékenységét, azt hinném egy rémálom mezsgyéjén lépek. Hátamban, mellkasomban, fejemben érzem a pillantások tömkelegét, mint akkor aznap. Kevés az időm, illetve az övé… a lelke kezd elszállni a testből. Nevemet suttogják, haragosan, félve, gyalázva…
Miért akarnám, hogy megismétlődjön? Tán nem volt egyszer elég?
Hiába gondolkodom ilyeneken, testem már cselekszik, s visszahívva fiatal, meggyötört lelkét csókkal lehelek belé újra életet.
Tüdője levegő után kiált, de csak köhög, szájából víz és némi vér bugyog fel. Szemei felnyílnak, és én tényleg nem hiszem el, ami most, ebben a percben megtörtént.
- Meghaltam? – leheli, épen, hogy hallom az ezüstös hangot.
- Igen. De újra élni fogsz. – mosolya utolsó erejét is elveszi, csak a halk szuszogás marad.
Felállva harmatgyenge testével fogadom az üdvrivalgást. Mintha egy babát tartanék… egy babát, melyet már most gyűlölök. Elgyengült elmém nem tudott akadályt vetni testem cselekvésének, s azt tettem, ami valójában nem volt akaratom.
Soria meghalt. Ez a lány, hasonlítson rá bármennyire is, nem lehet az. Ha az ember meghal, nem születik ujjá, az ő lelkük halandó!
- Shin Woo. – ahogy régi nevelőm szólítom, rögvest megjelenik mellettem. – Fogd. Gondoskodj róla, hogy megfelelő kezekben mozogjon. A lelke túl sokáig volt két világ között, teljesen kimerült. – adom át, nem akarom megérinteni, a puszta látványa is fájdalmat okoz, nem beszélve testének érintéséről.
- Igenis Uram.
*~*~*~*
3 nap múlva.
- Uram, felébredt.
Nem hogy keveset, szinte semmit nem aludtam, a düh, harag s némi féltés érzete nem hagyott egy perc nyugtot sem. A lány teste kifejezetten gyenge, normál esetben pár óra múlva magához kellett volna térnie, erre ez 3 napig alszik.
Felállva indulok meg a szoba felé, mely mostantól otthona lesz, kopogás és elnézés nélkül lépek be a szobába. Lám, csak sikerült tényleg magához térnie. Haja hosszasan omlik alá, kissé remeg is mely vagy félelem vagy fáradság jele lehet. A takarók eltakarják bambuszívű testét, csak mellkasa látszik ki, jobban mondva azt haja takarja. Mint egy haldokló gyerek… sápadt és riadt.
- Érkezésed nem kevés gondot okozott. A legjobbakat kellett hívatnom hozzád s nézd, most megannyi szívességgel tartozom, melyet behajtanak rajtam. Miattad. – állok meg vele szembe, vizslatva és nem kímélve felindultságtól izzó szemeimtől.
- Alázatos elnézésed kérem. – vékony hangja azonban nem remeg meg, ahogy teste teszi. Bátorságról árulkodik.
- Valamit tisztán kell látnod. Tudd, hogy én nem hívtalak… Nem kívántam az áldozatodat. Nem leszek felelős sem érted, sem a tetteidért. Mindegy mit mondtak neked az áruló embertársaid, azt felejtsd el, tekintve, hogy igazsághoz nincs köze. Légy hálás, mutass alázatot és tisztelet. Mindenkor. Világos?
- Igen Nagyuram. – hajt fejet, s mikor épp kilépnék, újra megszólal – Másként képzeltelek. Azt mondták halfarkú leszel és – ám mondatát megszakítja, s ennek bizonyosan köze van méreggel áztatott tekintetemnek. Letegez és sérteget… - Öh, hát. Kellemes napot kívánok!
Szó szerint kiviharzok szobájából, ami sok az sok.
Bár hagytam volna meghalni, minden rá emlékeztet, ahogy beszél, az a pajkosság, ami megbújik a hangjában… Nem akarom látni soha többé. Ennyi elég volt.
Elég volt.
|
| Lorian | 2011. 04. 19. 12:23:10 | #13052 |
Karakter: Ihlrea
Megjegyzés: vége
Ne haragudj, részemről esélytelen a folytatás:(
|
| gab287 | 2011. 02. 06. 21:26:59 | #11164 |
Karakter: Akihiko Ryuunosuke (kitalált)
Megjegyzés: Ihlrea-nak
Általában jól érzem magam egy divatbemutatón, de most ez a tokyo-i divathét valahogy nem vonz annyira. Az okát nem tudnám megmagyarázni, egyszerűen nem tud lekötni. De muszáj volt eljönnöm, mert olyan divattervezők is tartanak bemutatót, akiket én patronálok, így nem bújhattam ki kötelezettségem alól.
A bemutató még nem kezdődött el, még csak gyülekezik a nagyérdemű, nagy a zsongás, ebben a szakmában szeretnek feltűnősködni a résztvevők. Én ezt a részét nem annyira szeretem, sosem szerettem. Vonzanának a szép lányok, de ezek a mai manökenek a csontsovány, kóró testükkel a legkisebb izgalmat sem képesek kelteni bennem, legfeljebb némi viszolygást. Így maradnak a ruhák, amelyek érdekessé tehetik számomra a divatbemutatókat. Szeretem a szépet, légyen az ember, ékszer, ruha, autó, bármi…
Telefonom hívást jelez, így egy oszlop árnyékába húzódok. A személyes telefonom számát csupán nagyon kevesen ismerik a világban, hívásaim túlnyomó többsége, asszisztensemhez, Enikőhöz fut be. Ha ezen a telefonon hív valaki, akkor minimum veszélyben a világ.
Majdnem. Az egyik olaszországi gyáram szakszervezeti vezetője hív, hogy meg kellene látogatnom a menedzsmentet, mert tizenöt százalékos létszámleépítést terveznek. Valóban meg kellene. Minden gyáram és vállalkozásom számára világosan megfogalmaztam, hogy létszámleépítést csak rendkívül indokolt esetben eszközölhetnek! A negatív szaldó nem minősül indokolt esetnek, hajlandó vagyok akár tíz százalék veszteséget is megfinanszírozni, amennyiben megőrizzük vele a munkahelyeket! Bár rövidtávon jobban járok a létszámleépítéssel, a kapacitás csökkenés hosszú távon piacvesztéshez vezet, ami veszteséget jelent. Nem beszélve azokról az emberekről, akiket az utcára teszünk. Ők hogy találnak maguknak munkát, most, amikor minden cég utcára teszi a dolgozóit? Kénytelen leszek példát statuálni a milano-i gyáram vezetőségével, hogy a többi vállalkozásom menedzsmentje még véletlenül se gondolkodjon hasonló lépésekben!
Elteszem a telefonom, hosszasan bámulok magam elé. Gondolataim az ismeretlen emberek körül kavarognak, akiket a menedzsment habozás nélkül tenne tönkre, csak hogy saját, kövér bankszámlájukat tovább duzzasszák!
-Olyan szomorúnak tűnsz… gondoltam, megpróbállak felvidítani – zökkent ki gondolataimból egy mézédes hang.
Felé kapom tekintetemet, és egy pillanatra elámulok.
Lélegzetelállító szépségű, fiatal lány toppan elém. Légiesen karcsú, nyúlánk termet, rafinált ruhája sokat sejtetően simul izgatóan formás, karcsú testére. Érzékien duzzadt ajkai csókra születtek, haja selymes, csillogó, ébenfekete zuhatagként omlik vállaira, rabul ejtő tekintete tengermély kékjében szinte elveszek.
Egy pillanatra nagyot dobban a szívem, ahogy magával ragad a lány leírhatatlan szépsége.
-Ez kedves öntől – válaszolok neki udvariasan.
Megszoktam már, hogy minden nőnemű lény ezen a bolygón az ágyamban akar kikötni, így nem különösebben lepődök meg, hogy ez a lány is bepróbálkozik. Ha jobb hangulatomban talált volna, halálbiztos, hogy sikerrel is járt volna, oly gyönyörű, megkapó teremtés.
-Unalmas már ez a nagy felhajtás, tömeg, nem? – simít végig a nyakán, egy eltévedt hajszálat elterelve ujjai hegyével. Tekintetemmel követem a kezét. Milyen finom, keskeny kézfeje van, milyen gyönyörű, karcsú, hosszú ujjai! – ámulok el némán.
-Ezért is indulok perceken belül… - válaszolom neki szórakozottan, ahogy fejemben egymással keverednek a korábbi telefonbeszélgetésem szülte gondolatok, és ennek a lánynak a szépsége iránti csodálatom – Most nem esik jól ez a hangzavar…
-Ismerek egy gyönyörű kertet… - folytatja zavartalanul – Olyan, aminek a szépségét csak kevesen értékelik a mai világban. Megmutathatom… – tengermély tekintetével rabul ejti figyelmemet, egy pillanatig képtelen vagyok elszakadni tőle. Milyen csodálatos tisztaságú, ragyogó, mélykék szempár! Még sosem láttam ehhez foghatót… Mint két császárkék drágakő!
-Én… köszönöm, de most… nem – szakadok el aztán megkapó pillantásától – Ne haragudjon, talán majd máskor – bocsánatkérő félmosolyom halovány – Most megyek is. Nagyon örülök, hogy találkoztunk – a következő mozdulatomat ha agyonvernek sem tudom megmagyarázni, de valahogy úgy éreztem, muszáj lehetőséget teremtenem, hogy ha akar, megtalálhasson – Tessék, a névjegykártyám…
Könnyű meghajlás, és ellépek mellőle.
A terem kijáratánál Enikőhöz lépek:
-Enikő, készíttesd fel a gépemet! Milano-ba repülünk!
* * *
Másnap este visszaértem Tokyo-ba.
Milano-ban tartott rövid villámlátogatásom során menesztettem a teljes ügyvezetést a cég éléről, és gondoskodtam róla, hogy ennek az összes, tulajdonomban lévő vállalat hírét vegye, az okokkal együtt. Remélhetőleg ez majd kreatív megoldásokra fogja sarkallni azok vezetőit, és nem pusztán a létszámleépítésben látnak megoldást arra vonatkozóan, hogy miként is stabilizálják a cég pénzügyi helyzetét.
Sokkal jobb hangulatban vagyok, mint korábban – talán az amiatt érzett örömöm következtében, hogy nem engedtem az utcára tenni egy csomó embert – és immár élveztem a is a divatbemutatókat. A hét hamar elröppent, s ott találom magam, hogy a nyakamon a hétvégi képzőművészeti kiállítás, ami az Ashinoko tó partján elterülő kastélyomban kerül megrendezésre.
Angliával – ahol Yorkshire-ban a Wentworth kastélyt vásároltam meg – vagy az USA-val – itt pedig a Spelling Palotában lakok – ellentétben, Japánban csupán egyetlen kastély van magántulajdonban, az Inuyamajo, és az is múzeum. Így kénytelen voltam építtetni egyet a magam számára, tradícionális japán stílusban. Nagyon tetszik ez a fajta építkezés, és bár minden követ megmozgattam, egyszerűen lehetetlen egy régi kastélyt megkaparintani Japánban.
A készülődés természetesen már egész héten tartott, a műalkotások elhelyezése, a party-service megszervezése, a vendégszobák felkészítése, és így tovább. A munkálatokat birtokom intézője irányította, telefonon tartottuk vele a kapcsolatot.
Én péntek este értem vissza birtokomra, így szombaton reggel már készen állhatok, hogy fogadjam a vendégeket. A reggeli után Enikővel átvesszük a napi programot. Különös nevű titkárnőm magyar származású, innen a számunkra szokatlan neve. Állítólag arrafelé viszonylag gyakori név. Asszisztensem egyébiránt egy, két lábon járó nedves-álom, puszta látványával is képes merevedést okozni a férfiaknak. Magas, nyúlánk termetű, mérföld hosszú lábakkal, tenyérbe simuló kerek popsival, hatalmas, feszes, gömbölyű mellekkel. Elemi erejű erotikus kisugárzása senkit sem hagy közömbösen. Öltözete többnyire elegánsan szexi kosztüm, igaz, a szoknya mindig sokkal rövidebb, mint amit a dresszkód megengedne. Máshol ezért kirúgnák, én pont ezért alkalmazom. Szeretem magam körülvenni szép dolgokkal, szép emberekkel.
Enikő egyébként nagyon fiatalon, 16 évesen került az Egyesült Államokba, au-pairként, ám átverték, és alig egy héttel később már egy bárban találta magát, amint a rúdon pörög. Innen már csak egy lépés volt a pornó ipar, úgy fél évvel később, ahol nagy karrier várt volna rá, ha nem emelem onnan ki. Minden művészeti ágban támogatok filmeseket és tehetségeket, így a felnőtt iparban is. Véletlenül derült ki számomra, hogy nagyon jó a memóriája, és képes a struktúrált gondolkodásra. Alkalmaztam asszisztensnek és immár több, mint 10 éve dolgozik nekem. Azóta is hálás ezért, és ha most azt kérném, hogy orálisan kényeztessen engem, azt is megtenné, zokszó nélkül és örömmel. Természetesen sosem kérném ilyesmire. Efféle szolgáltatásokat sokkal szívesebben veszek „önkéntesektől”...
* * *
A megnyitó, és az azt követő tárlatlátogatás után visszavonulok, és az esti fogadásra készülődök. A legtöbben piperkőcnek tartanak hogy egy-egy ilyen alkalommal több órára is szükségem van, hogy elkészüljek, de nem zavar. Én szeretek odafigyelni a részletekre, a megfelelő ruha, és a hozzá illő ékszerek kiválasztása, a hajam kifésülése, miegyéb. A végeredmény egy mesebeli, napkeleti herceg: selyem, és szatén, arany, és ezüst hímzések, gyöngyök, drágakövek, s gazdagon viselek ékszereket, a földi férfiaktól sosem látott mennyiségben.
Amint belépek a bálterembe, a legtöbben észrevesznek. Csupán mosollyal, és enyhe biccentéssel köszöntöm őket, hasonlóképpen viszonozzák. A ma estére csupán az ifjú művészeket, és néhány prominens vendéget hívtam meg, akik segíthetnek a fiataloknak pályájuk egyengetésében. Összesen nagyjából ötvenen lehetnek a meghívottak, valamennyien kastélyomban kerültek elszállásolásra. Ahogy végignézek vendégeimen, azonnal feltűnik egy lány.
A lány a divathét első napjáról!
Nem emlékszem rá, hogy mikor került fel a meghívottak listájára, vagy hogy esetleg ő maga is a kiállító művészek között lenne. Vajon hogy jutott be? – vonom fel a szemöldököm, és őszintén érdekelne a válasz. Nem vagyok dühös, sem mérges, nem is haragszom rá csak csupán kíváncsi, hogy vajon hogyan, és miért próbált bejutni a ma esti fogadásra? Ezt hamar megtudhatjuk! – mosolyodok el magamban, és megveszem az irányt a lány felé.
Míg felé tartok, alaposan szemügyre veszem a jövevényt. Egy helyes, ciklámen színű kis ruhácskát visel, passzoló színű, bokatörő tűsarkúval, és kis retiküllel. Gyönyörű, selymes fénnyel csillogó, ébenfekete haját kibontva viseli, angyali szépségű arcán csupán annyi smink, amivel kiemelheti vonásainak eleganciáját, és ékkőként ragyogó, mélykék szemeit.
Az egyik vendéggel folytat elmélyült eszmecserét, így nem veszi észre, mikor mellé lépek, majd mosolyogva megszólítom:
-Jó estét, szép hölgy! Örülök, hogy ismét találkozhatunk! – majd bocsánatkérő mosollyal fordulok beszélgetőpartnere felé – Ugye nem haragszik meg, ha most elrabolom öntől e gyönyörű virágszálat?
|
| Lorian | 2011. 01. 22. 13:01:25 | #10691 |
Karakter: Ihlrea
Megjegyzés: (Gabnak)
..önkívület...
Reszkető ujjai hajamba akadnak.
Belemarkol, elengedi...
Ajkába harap...
Ziháló lélegzete nyakamat perzseli, körmeim hátába mélyednek
...fojtott nyögése végigremeg testemen...
Szívverése visszahangzik a sötétben
Egyszerre... hullámzunk.... még...
Napok óta figyeltem ezt a kis kolostort. Fiatal buddhista szerzetesek elvonulva, a világot nem ismerve. Arcuk nyílt, tekintetük tiszta, mint az erdő tava. Mosolyuk szelíd.
Egyszerű ételeiket a maguk termesztette növényekből főzik, állataikat csak szállításra használják. Meditálva ülnek a jeges patakban, körülöttük az univerzum is suttogva lépked csak.
Sosem láttak várost, autót, tomboló tömeget klubokban. Fiatal, izmos testük sosem ismerte egy nő érintését.
Lemondanak vágyaikról, a világi örömökről, a felszínes sikerhajszáról.
Tisztábbak, mint az ég.
Figyeltem őket... és megnyaltam a szám.
Megfeszül a teste.. összerándul... Igen, add nekem mind...
Felkiált....
Szaggatott lélegzete lassan csendesedik, szorítása elernyed.
Tekintete az enyémbe olvad.
- Jó volt veled... – suttogom a szájába, ahogy lágyan megcsókolom.
Egy utolsó mély lélegzet... még beleremeg a gyönyör utószelébe...aztán kihuny a szemében a fény.
Megállt a szíve.
Minden életereje bennem áramlik tovább.
Macskásan nyújtózkodom, domborítom a hátam, majd felállok, és kisétálok a kis kolostorból. A Nap első sugarai most törik meg az éjszakát, narancsos fényű a hegyek széle.
Az utolsó reggelem ázsiai utamon – gondolom mosolyogva.
Indulok haza.
- Mégis miért nem voltál képes olyan modelleket szerezni, amilyeneket kértem? – csattanok fel.
Asszisztensem lábujjig zavarban hátrál, hajfonatát rágja.
- Nem tudtunk elérni téged, hogy egyeztessünk... de nézd, ők is tapasztalt modellek, megoldják ezt a bemutatót... – tekintetem rávillan, elhallgat.
- Mindegy, végülis csak a tokiói divathét legelső napja van, mi nyitjuk a rendezvényt. Ugyan, mit aggodalmaskodunk? – fújtatok még egyet. Aztán elpárolog a dühöm, és bíztatóan rámosolygok. Valójában ilyen kis dolgok nem tudnak érdekelni. Úgyis unom már egy kicsit modellügynökség vezetését, lassan valami új kihívás kellene. Éhes nem vagyok, két napja értem haza, és az utam során... nos, sok egzotikus finomságot megkóstoltam.
Vakuk villannak, kezek a szájhoz kapva, vagy kapkodva jegyzetelve, egymáshoz ütődve, ujjongó kiáltások, megdöbbent morajok, csillogó szemek. Imádják a tavaszi trendet, és imádják a modelljeinket.
Pezsgőmet kortyolgatva sétálok távolabb a tömegtől.
Valami végigborzol érzékeimen.
Egy hang.
Hmmm....
Mintha selyemkendő siklana végig a gerincemen. A forrása pedig...
Nahát.
Fiatal férfi áll egy oszlophoz támaszkodva, kezében telefon. Homlokát ráncolja, olvadt arany szemeiben szomorúság. Haja szinte fehér, de ahogy rásüt a nap, valami halvány kékes árnyalat fut rajta végig. Valószínűleg festve van... de olyan puhának tűnik... Hmm, meg kell érintenem.
Éppen leteszi a telefon, a távolba mered.
Mire hozzá lépek, már az vagyok, akit ő akar látni: törékeny, karcsú lány, igéző tekintettel, lágyan omló hajjal.
- Olyan szomorúnak tűnsz.... gondoltam, megpróbállak felvidítani – mosolyom körülöleli.
Csak egy pillanatra ver gyorsabban a szíve, ahogy merengéséből felriadva végigmér.
- Ez kedves öntől.
Nocsak... egy igazi arisztokrata. A tartása, kisugárzása, illata, még a szemének rezdülése is mesél. Előttem nincs titok.
- Unalmas már ez a nagy felhajtás, tömeg, nem?– simítok végig a nyakamon, csiklandozó hajszálat elterelve ujjam hegyével. Tekintete követi a kezemet...
- Ezért is indulok perceken belül... most nem esik jól ez a hangzavar. – Látom, hogy még a telefonhívásnál tart fejben. Nem baj, mér nem sokáig. Ez a hang... Belemerülök. Megmártózom benne.
- Ismerek egy gyönyörű kertet... olyan, aminek a szépségét csak kevesen értékelik a mai világban. Megmutathatom... – tengermély szemeim az övéibe kapcsolódnak, nem eresztik tekintetét. Igen, a patakokkal, gyönyörű fákkal teli kert... a sziklák között, a puha füvön foglak megkóstolni.
Senki nem tud ellenállni nekem.
- Én...köszönöm, de most.. nem. Ne haragudjon, talán majd máskor – bocsánatkérő arccal néz rám. – Most megyek is. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Tessék, a névjegykártyám...
Meghajol és elsétál. Ilyet.... még senki nem tett.
Az aranyszegélyes, szolid névjegykártyára pillantok.
Akihiko Ryuunosuke.
Az, akinek a birtokán hétvégén a fiatal kortárs képzőművészek mutatják be alkotásaikat.
Elmosolyodva nyalom meg az ajkaimat.
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 01. 22. 13:04:43
|
|
