Érzem ahogy bátortalan mozdulatokkal simogatja a tarkóm, arcát a hajamba fúrja, nyugtatgat, holott õ az aki majdnem oda veszett. Érintése kellemes melegséggel tölt el, olyannal amit hosszú ideje most érzek elõször.
 - Tudom, hogy megrémültél… de már elmúlt a veszély… én… itt vagyok, nem mentem el. – suttogja biztatón, de mintha õ maga sem hinné el amit mond.
- Még is, hogy jutott eszedbe ilyen ostobaság, hiszen úszni sem tudsz!- Továbbra is neki támaszkodok... Ki akarom még élvezni, hogy ilyen közel lehetek hozzá.
- Az a lény…azt mondta, hogy bajban vagy és segítenünk kell neked. Én… nem gondolkodtam, ne haragudj rám, uram.
- Ígérd meg, hogy többet a közelébe sem mész a víznek, ha nem vagyok itt. - jól esik amit mond... retteg tõle, de értem még a félelmet is kész leküzdeni... mégis féltem õt... A víz számára nem játékszer.
- Egy tavi szentélyben élünk… a víz közepén.- mosolyodik el halványan.- Kissé bonyolult lenne a kivitelezés, de  ha megígéred, hogy nem hagysz magamra megígérem, hogy nem szaladok utánad. - akaratlanul is elmosolyodok. Hát mégis kifizetõdik a türelmem. Lassan elérem hogy belém szeressen, bár azt is lehet, hogy egyszerûen fél egyedül maradni.
Feljebb emelem a fejem, apró csókot lehelek mellkasa hófehér bõrére. Biztatón szorítom meg kezét, ha ez a kívánsága megteszem. 
- Mégis hogyan lehetnek ilyen kegyetlen lények egy szent tóban? - kérdi hirtelen. Felkapom a fejem, majd szemeibe nézve sóhajtok fel.
- Ez a tó… már rég nem szent.  – vallom be csendesen
- Még is hogy érted ezt?- csodálkozik el rajta.
- Mágikus tó ugyan, de egyáltalán nem szent. A papnõ, akinek feladata volt, hogy felszentelje újra és újra ezt a helyet… eltávozott az élõk sorából. - nem mondom neki, hogy a sokat emlegetett Miho az a bizonyos papnõ... Hogy aki után hosszú ideig vágyakoztam valójában ilyen közel van hozzám.
- De miért nem hoztak egy újat? 
- Mert nem voltam hozzájuk elég kedves. - nem éreztem szükségét. A Nagák bennem nem tudnak kárt tenni, az pedig hogy itt élnek, nem különösebben zavar, habár tagadhatatlan, hogy így az emberek sem mernek idejönni.
- De… miért nem? - teszi fel az újabb kérdést, de mára már elég belõlük.
- Shiro… ez egy nagyon bonyolult és hosszú történet. Dõljünk le és pihenjünk, mára ennyi elég volt az izgalmakból.
Nem kérdez, nem ellenkezik. Elfekszik a bársonyos párnák közt, én pedig mellé dõlve karolom át karcsú derekát. Nagyot dobban a szívem amikor  hozzám simul, ajkait mellkasomhoz érintve lehel csókot bõrömre.
Behunyom szemem és lágyan kezdem simogatni a hátát.
- Holnap a legcsodálatosabb ruhát teremtem meg neked amit valaha viseltél. - duruzsolom a hajába
- Még is miért?
- Esküvõre megyünk.
Hamar álomba merül, ám én hosszú órákig ébren maradok még. Eddig azt hittem biztonságban van itt a szentélyben, de talán itt van a legnagyobb veszélyben.

Hajnalban kelek, hogy legyen idõm elkészíteni a ruhát míg õ alszik. Meg akarom lepni, azt akarom hogy szóhoz se jusson az ámulattól…
Úgy tûnik, sikerült is.
Örömtõl ragyogó szemekkel engedi, hogy körbe forgassam, majd hozzám libbenve arcon csókol könnyedén
- Gyönyörû vagy.- suttogom közel vonva magamhoz. Gyönyörûbb, mint bármi amit eddig láttam.
Már éppen indulnánk is, de mintha kísértetet látni, megdermed, amint a víztükörre pillant.
- Gyere, nincs semmi baj. Velem nem érhet gond, gyere.- bíztatom mosolyogva, még mindig fogva apró kezét. Mi lelte? Ennyire retteg a víztõl? Pont most, amikor végre azt hittem elõre léptünk egyet...
 - Nem! Nem megy!- roskad le a földre remegve. Hiába kérlelem, nem mozdul.
Leülök mellé, magamhoz vonom reszketõ testét, olyan apró, szinte elvész a karjaimban.
- Nem engedem hogy bajod essen, emlékszel?- simogatom kitartóan a hátát.- Itt vagyok, megígértem hogy nem hagylak magadra…
- Tudom.. de…nem megy. - szipogja- A testem görcsbe rándul… ha csak rá gondolok
- Hát ne gondolj… ne gondolj semmire, csak rám- simítok végig az arcán, valamit ki kell találnom- És ha megint a karjaimban vinnélek át a tavon? Mint elõször… nem kell a vízhez érned, és így õ sem érhet hozzád- nem felel, csak még szorosabban simul hozzám.

Percekig ülünk még így, amikor eszembe jut valami jobb.
Hirtelen pattanok fel, karjaimba kapva az apró fiút, aki rémülten kezd kapálózni és sikoltozni
- Ne! Csak vizet ne!- kapaszkodik rémülten a nyakamba, ám mielõtt elérnénk a víztükröt felemelkedünk.
- Nézz le, kedvesem- súgom a fülébe mikor már elég magasan járunk.
Bátortalanul nyitja ki szemeit, de nem enged el egy percre sem. Elámulva tekint le az apró esõfelhõrõl amint ülünk, innen az egész táj gyönyörûen látszik. Lassan ringatózva halad utasaival, akár egy égi hajó, számomra stabil, de mikor õ akarja megérinteni vissza húzom - Vigyázz, nehogy leess. Az én testem vízbõl van, ezért tudok megülni a felszínén, de te egyszerûen átesnél rajta és lezuhannál- megszeppenve bólint és még inkább össze húzza magát az ölemben.

Hamarosan megérkezünk az esküvõ helyszínére.
Gyönyörû, az enyémnél százszorta hatalmasabb szentély, gerendái hófehér fából lettek kifaragva, minden szobor és oltárdísz kézzel faragott s szélcsengõk garmadája szórakoztatja halk zenével a vendégeket.
Biztos tartással, mégis gyengéden fogom kedvesem vállát, míg vissza szerzi egyensúlyát… a repülés nem halandóknak való
- Aoren, hát eljöttél!- hallom meg fivérem hangját a tömegbõl, a következõ pillanatban pedig már ott is terem, oldalán kísérõjével- Õ lenne az a hajadon, akirõl újabban hallani lehet?- méregeti végig Shirot, engem pedig eddig ismeretlen érzés ját át ezt látva
- A nevem Nobu Shiro…ö-örülök hogy megismerhetem- hajol meg mélyen, félénk hangja szinte elvész a tömeg zajában.
Bátorítón karolok kedvesembe, de tekintetem végig a bátyámon tartom.
- Ideje lenne indulnunk, különben lemaradunk a ceremóniáról- jegyzem meg a szentély felé biccentve. Jól ismerem a szélistent, képes a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgokon is felhúzni magát… jobb, ha nem váratjuk meg. Magam miatt nem aggódok, de itt van most õ is… nem akarok, hogy olyat lásson ami felzaklatná.

Odabent már szinte mindenki helyet foglalt. A menyasszony hófehér kimonója szinte világít a napfényben, félkör alakú fejdísze akár a fogyó Hold… tagadhatatlanul gyönyörû.
Ahogy elhalad mellettem rám, majd bátyámra pillant, tekintetében szomorúság csillan meg, de nem szól semmit. A võlegény az oltárnál várja, szalmaszõke haja kiengedve lebeg a körülötte csapdosó szélben.
- A férfi az oltárnál a szélisten- hajolok kedvesemhez hogy tolmácsoljam az eseményeket- a lány pedig fivérem leánya
- Nem is tudtam, hogy van testvéred- pillant rám csodálkozva, majd forgolódni kezd hogy láthassa ki õ
- A férfi akivel az imént beszéltél- mutatok a túloldalra. Mintha hallaná, felénk pillant, majd elmosolyodik… hihetetlen alak. Éppen most adja férjhez a lányát, akarata ellenére, de úgy mosolyog mintha az õ esküvõje lenne… felfordul tõle a gyomrom…

.oOo.

Végre vége a ceremóniának!
Az újdonsült pár a szentély elõtt fogadják épp a jókívánságokat és az ajándékokat, mikor Yukito ismét megjelenik. Már éppen készültünk indulni.
- Máris mentek?
- Úgy terveztem. Talán ellenzed?- erõltetek magamra higgadt ábrázatot mikor felé fordulok.
- Cseppet sem- mosolyodik el szenvtelenül- nyilván ki akarod élvezni ennek a bájos hölgynek a társaságát- Újra Shirora mosolyog, amitõl bennem újra felmegy a pumpa
- Pontosan.. ha most megbocsájtasz…- húzom magamhoz kedvesemet majd elindulunk hazafelé

A Nap már lemenõben van  mire hazaérünk… Az egész napot ott töltöttük, tiszta idõpocsékolás volt.
a párnák közé ültetem õt, hogy segítsek neki levetkõzni. Szó nélkül engedi hogy levegyem róla a köntöst, kibontsam gyönyörû, éjfekete haját és lemossam arcáról a festéket. Kedveskedõn simítok végig a hátán, õ pedig hagyja, s talán még élvezi is kicsit. Nem vetkõztetem le teljesen az alsó ruha érintetlen marad, mint mindig… egyszer majd talán õ maga veszi le
- Elfáradtál, kedvesem?- kérdem arcára simítva. Sok lehetett neki egyszerre, mégsem szólt, hogy menjünk haza- mond, mivel csalhatnék újra mosolyt az arcodra?
- A szüleim… nagyon hiányoznak. Láthatnám õket? – kérdi bágyadtan, de szemei felcsillannak a szabadulás reményében
- Ha ez boldoggá tesz…- kezére fogva vezetem ki egészen a kövekig. Megdermed a víz láttán, menekülne, de magamhoz húzom- bízz bennem- hintek apró csókot ajkaira, majd elengedve õt a víz felé fordulok. Behunyom szemeimet és lassan felemelve karjaimat biztonságos magasságba emelem az összes követ. Így már szabadon közlekedhet.
Felé fordulok, de õ még mindig a köveket nézi hitetlenkedve
- Tényleg... megengeded?...
- Bármit megkaphatsz, csak kérned kell- súgom bíztatóul- de mielõtt elviszlek oda valamit tudnod kell
- Mi lenne az?- kérdi szinte már türelmetlenül
- Nem véletlenül nem láttál senkit a faludból mióta itt vagy- kezdek bele- rendszeresen eljönnek ide, hogy lássanak téged, tudják, hogy jól bánok veled, de te nem láthatod õket..
- Miért nem?- kérdi rémülten
- Mert ha meglátod õket megrémülnél, hisz az idõ itt sokkal lassabban telik mint a tó túloldalán. Ami itt egy nap, az odakint több hónap
- Akkor… a szüleim- arca eltorzul a rémülettõl, hogy talán már nem láthatja õket többé
- Semmi bajuk, ne aggódj. Rendszeresen meglátogatom õket.. gyere, talán még idõben oda érünk, s talán még beszélni is tudsz velük- nyújtom felé a kezemet

Hirtelen émelygés fog el, vad köhögésbe kezdve fordulok az oldalamra, könyökölve adom ki gyomrom és tüdõm tartalmát- ami nem más mint puszta víz- a fejemre tapadó nedves hajzuhatag függönye mögött. Számat megtörlöm, reszketek egész testemben, talán sírok.

-          Hála az égnek! – von magához az istenség, arcomra simítva két kezét csókol meg birtoklóan, megkönnyebbülten, a vége felé már-már durván.  Ha õ nem lenne, most valószínûleg én sem lennék. Megrökönyödve nézem arcát, reszketõ kezekkel törlöm róluk türkiz könnycseppjeit.

-          Aoren… Láttam...láttam öt...odalent…

-          Kit? Kit láttál, kedvesem?

-          Láttam..Mihot...legalábbis..azt hiszem... õ volt...aki…

-          Ne most, pihenned kell...

Ujjai gondoskodóan becéznek bejárják ajkaim, vállam, nyakam, szemébõl süt a jóindulat, az öröm és a kedvesség. Térdhajlatom és hátam alá nyúlva emel meg könnyedén, a hálónkba visz minket. Óvatosan letéve a gyékényre nyitja fel a hatalmas, festett ládát s rövid kutatást követõen elém teríti egyik yukatáját.
Még mindig reszketek, kezeim használhatatlanok így segít leoldani az övet, a felsõ és alsó ruházatot is s rám segíti saját köntösét. Elém hajolva köti meg nagy gondossággal, nyakamra, vállamra, kulcscsontomra cirógat. Szeretetteljes arccal méreget, olyannal melyel eddig még soha. Aztán váratlanul, fejét a mellkasomnak dönti.

Tétova érintéssel cirógatok a hófehér üstökbe, cserepes ajkaim puha hajának érintve simogatom nyugtatóan a tarkóját.

-          Tudom, hogy megrémültél..de már elmúlt a veszély…én… itt vagyok, nem mentem el. – suttogom.

-          Még is, hogy jutott eszedbe ilyen ostobaság, hiszen úszni sem tudsz!

-          Az a lény…azt mondta, hogy bajban vagy és segítenünk kell neked. Én…nem gondolkodtam, ne haragudj rám, uram.

-          Ígérd meg, hogy többet a közelébe sem mész a víznek, ha nem vagyok itt.

-          Egy tavi szentélyben élünk…a víz közepén.- mosolyodok el halványan.- Kissé bonyolult lenne a kivitelezés, de  ha megígéred, hogy nem hagysz magamra megígérem, hogy nem szaladok utánad.

Érzem a mosolyát.
Apró csókot nyomva mellkasom csupasz bõrére húzódik el, kezeimre fogva biccent, így erõsíti meg, nem fog többet magamra hagyni. Addig legalább is nem míg ki nem irtja ezt a nagát a tavából.

-          Mégis hogyan lehetnek ilyen kegyetlen lények egy szent tóban?

-          Ez a tó…már rég nem szent.

-          Még is hogy érted ezt?

-          Mágikus tó ugyan, de egyáltalán nem szent. A papnõ, akinek feladata volt, hogy felszentelje újra és újra ezt a helyet…eltávozott az élõk sorából.

-          De miért nem hoztak egy újat?

-          Mert nem voltam hozzájuk elég kedves.

-          De… miért nem?

-          Shiro…ez egy nagyon bonyolult és hosszú történet. Dõljünk le és pihenjünk, mára ennyi elég volt az izgalmakból.

Így hát kérésének eleget téve vízszintesbe húzom, ragaszkodóan bújva hozzá fúrom álla alá fejem, ajkam a hideg mellkasa csupasz bõrének érintem.

-          Holnap a legcsodálatosabb ruhát teremtem meg neked amit valaha viseltél.

-          Még is miért?

-          Esküvõre megyünk.

***

Aoren nem hazudott. Ruhám könnyed, hûvös s kék akárcsak a tó maga mely körülölel minket. Alakom remekül követi, szoknyájának része hosszan, harangszerûen omlik alá, a mellkialakítás pedig kiemel s egyben jótékonyan ápol és el is takar. A ruha uszálya tükörszerûen csillan vissza, fodrozódik, mintha hullámokból állna.  Aranyló hínárpántok szelik át a finom kelmét, hajamat megannyi igazgyöngy díszíti. Hatalmas, szigonyként kiemelkedõ ágakkal rendelkezõ koronát kapok fejemre mely kagylókból, üres csigaházakból és kristályokból áll össze no és persze a bemutatott áldozati kegyeleti tárgyakból.

-          Gyönyörû vagy.- suttogja a férfi.

Halványan elpirulva szegem le a fejem, fodrozódó hajam a fülem mögé tûröm, zavartan emelkedek lábujjhegyre, majd vissza. A kezére fogva hagyom, hogy megpörgessen tengelyem körül, majd hozzá simulva hintek apró csókot az arcára. Elindulunk kifelé ám ahogy meglátom a feszített víztükröt azonnal meg is torpanok. Zsigerbõl húz össze a rettegés, kapkodva a levegõt hátrálok visszafelé a biztonságba.

-          Gyere, nincs semmi baj. Velem nem érhet gond, gyere.- bíztat még mindig tartva a kezem.

-          Nem! Nem megy!

Még párszor megpróbál meggyõzni, nekem pedig eltörik a mécses. Reszketve roskadok le a földre, sápadt arcom folyamatosan törlöm ruhám ujjaiba. Egyszerûen nem vagyok rá képes. Rettegek a víztõl, még ennél s jobban. Ha csak ránézek már a sírógörcs kerülget. 

Rég láttuk egymást, és mesélni valóm is akad, nagyrészt a kis drágámról.

Fenn a hegyekben tanyázik, ott van az ö szentélye, fenn a hóhatár felett. Az emberek itt már vastag ruhát és oxigénpalackot húznak, én boldogan lépkedek a hóban egyszerû, lenge öltözetemben. Hiszen a hó is vízbõl van, így teljes hatalommal bírok felette, és mit istenség, nincs hatással rám a hideg sem.

- No lám csak, kit fújtak ide a hegyi szelek?- nevet fel Tsukiyomi, a Hold istene

- Rég láttalak..mióta is, három-négyszáz éve?

- És pontosan mi célból is jöttél el egészen idáig?

.oOo.

Már alkonyodik, mikor hazatérek.

Ott üldögél a tornácon, talán engem vár, talán csak bámészkodik...ki tudja.

Végig sétálok a víz tükrén, majd egyetlen, könnyed mozdulattal lépek fel a szentély küszöbére.

- Azt hittem már alszol.- simítok végig az arcán.

- Rád vártam uram. – lesüti szemeit, majd a markomba mélyeszti arcát, holott az még csurom víz.

Lassan felegyenesedik és kézen fogva vezet be a szentélybe, amit, ahogy látom, szépen kicsinosított. Döbbenten állok mellette, amikor a szépen megágyazott fekhely mellett áll meg. Letérdel mellé, és csak vár, türelmesen, szótlanul. Tényleg azt akarja vajon?

- Ezt szeretnéd?- kérdem csodálkozva

- Azt szeretném, hogy velem hálj.- kibújok ruhámból , majd mögé lépve leveszem róla az övét is. Lassan, kiélvezve minden mozdulatot, minden alkalmat, mikor véletlenül puha bõréhez érhetek.

Fogalma sincs róla mennyire vágyom rá, de nem lehet... még nem. Lefektetem õt és gondosan betakarom, majd mellé bújok és én is betakarózok. Értetlen pillantására csak elmosolyodok.

- Ha nem háljuk el a házasságot, nem lesz érvényes…Talán..nem tetszem? – szomorúan süti le a szemeit. Szinte hallom, mi jár a fejében..

- Ki tudná, hogy nem háltuk el, rajtunk kívül?- gyengéden végig simítok a karján...most be kell érnem néhány apróbb érintéssel. – Azt szeretném, ha te is szeretnéd.

- Én szeretném- már gyûlnek is a könnycseppek

- Nem szeretnéd. Még nem…- csóválom szomorúan a fejem. Félelembõl talán, de már attól is remeg, ha megérintem. Hogy várhatnám el, hogy élvezze is, ha retteg?– Ha szeretnéd, azt érezném, és te is.

- És mi lesz akkor, ha…soha sem szeretném?

- A soha, elég hosszú idõ…nekünk pedig abból van a legtöbb itt. - az ujjaim közé fûzi az övéit, majd aprót biccent. Szeretnék mosolyt csalni az arcára, hallani a nevetését, ahogy kicsordul közben a könnye...a bánat könnyei felett nincs hatalmam, de az örömkönnyek.. azok egészen mások..

- Ne menj el, ne hagyj magamra…megöl az egyedül lét, beleõrülök.- suttogja hirtelen. Nem is értem, hogy fordulhatott meg a fejében, hogy itt hagyjam most, ilyen állapotban.

- Nem foglak, ha ez a kívánságod. Ha felkel a nap akár valamit tehetnénk is.

- Az jó lenne!

- Csónakázhatnánk.

- Csak ha nem borítod be a hajót..és nem is raksz az aljába vizet. – végre mosolyogni látom õt a könnyzápor mögött. Csodás látvány...- Ígérd meg!

- Ígérem – biccentek mosolyogva.

Hamar elnyomja az álom. Az aggódás és az õrlõdés sokat kivett belõle.

Nesztelenül hajolok fölé, a holdsarló fénye egyenesen az arcára világít. Kedves barátom fényében még szebbnek tûnik, s vonásai közt egyaránt feltûnik Mihoé, azé a kislányé és a sárbabáé, akit teremtettem. Apró, lágy vonások..

Ujjaim hegyével finoman kisimítok pár tincset az arcából, megremeg, de nem ébred fel rá. Végig simítok az arcán, puha ajkain, és ezúttal képtelen vagyok megállni, hogy ne csókoljam meg. Egy apró, alig észrevehetõ csók, illata akár a friss vízé, íze pedig a mangóé.

- Álmodj szépeket, kedvesem- csillogó vízpárát lehelek rá, mely álmot és nyugalmat hoz a szemére. Megpróbálok felkelni, de most veszem csak észre, hogy még mindig szorosan kapaszkodik a karomba. Valóban ennyire ragaszkodik hozzám, vagy csak fél? Fél, hogy magára magad, csapdába esve, egy tó közepén..

A tó felé fordulok egy egyetlen mozdulattal kicsit feljebb emelem az elsõ pár követ. Le fogja gyõzni a félelmét, elõbb vagy utóbb, nos, én ráérek, és míg itt van, az idõ rajta sem fog...

.oOo.

A Nap épp csak a horizont fölé bukik, mikor kedvesem ébredezni kezd.

Az ölemben tartom õt, úgy aludt egész éjszaka, én pedig õrködtem felette, figyelve mindazt, amirõl álmodik. Álomisten barátom megtanított rá, hogy láthatok bele az emberek álmaiba.

- Jó reggelt- mosolygok rá, mikor álomtól csillogó szemekkel rám néz

- Itt voltál egész éjszaka?- kérdi elcsukló hangon. Én csak bólintok. Zavartan pattan fel, majd mászik arrébb. Mi járhat a fejében, vajon mitõl fél?

- A reggeli kinn vár a tornácon- mondom unott hangon, majd felpattanok és eltûnök a szentély egyik szobájában.

Ez így nem jó...nem szerethetek bele még egyszer...nem veszíthetem el. Az nem bírnám ki.

Kell egy kis idõ, hogy lenyugodjak, majd visszatérek ugyanazzal a semmitmondó mosollyal az arcomon, amivel elõtte tekintettem mindenre és mindenkire.

- A csónak odakinn vár- mutatok a víz felé, de nem nézek rá. Szemem sarkából látom, ahogy aprót bólint, majd elindul a csónak felé. Nem szól semmit, nem kérdi mi bajom...talán jobb is így.

Besegítem a csónakba, majd egy könnyû mozdulattal én is beszállok és egy legyintéssel apró hullámot keltek, ami ellöki a tutajt a kövektõl.

Órákon át csónakázunk így, körbe körbe, õ csak mesél, én pedig csendben hallgatom õt. Persze van, hogy lélekben máshol járok, de szemeimmel akkor is csak õt figyelem.

- Uram...izé...Aoren..-szakítja félbe a mesét, mikor feltûnik neki, hogy lélekben messze járok. Bátortalanul bök vállon, mire megrázom a fejem és újra rá figyelek.

- Ne haragudj, csak kicsit kimerültem...folytasd, kérlek- erõltetek mosolyt az arcomra.

- Ki az a Miho? Gyakran emlegeted, hallottam, hogy álmodban is egyszer õt szólítottad...és néha engem is úgy hívsz- mintha megfagyna bennem és körülöttem minden. Az apró hullámok elhalnak és a mosoly is lehervad az arcomról. Nem tudom, amit most érek harag, szomorúság, vagy fájdalom, de belülrõl mar szét egészen a csontjaimig

- Majd megtudod, ha eljön az ideje...-nyögöm ki végül, mikor már képes vagyok megszólalni. Jobb, ha még nem tudja, különben lehet, hogy végleg elijesztem magamtól... és az se biztos, hogy képes lennék neki elmondani az igazat

Úgy döntöttem, az éjszakát a vízben töltöm, mint ahogy valószínûleg az elkövetkezendõ pár napban tenni fogom. Ha megcsókolom, azt akarom ne csak eltûrje, élvezze, s élvezetbõl viszonozza, hogy ne a hideg rázza ki az érintéseimtõl, hanem forróság szántsa végig törékeny testét, ám tudom, ehhez idõ kell...

Még hajnal elõtt járhat, mikor újra testet öltök és halk léptekkel belépek a szentélybe. Még alszik, kíváncsi vagyok, mirõl álmodhat. Lehajolok mellé és megigazítom rajta a könnyû takarót, majd mikor látom, hogy még mélyebbre süllyedt az álmok tengerében, egy puha csókot nyomok az arcára.

- Álmojd csak, kis hercegem- azzal magára hagyom õt és visszatérek a habok közé, ezúttal emberi testben. Fürdõzni támadt kedvem...

Távolról figyelem õt, mint valami félénk kismadarat, ahogy a tornác szélén gubbaszt, s bele sem szagol a mellette heverõ színpompás ételekbe. Gyümölcsök, rizs, hal, sütemény... mindet a helyiek készítették, csakis az õ kedvéért, ahogyan kértem tõlük. Mindig éjszaka jönnek, hogy ne lássa. Csupán egyetlen szavába kerül, s kimehet a szárazföldre...amit csak akar, csupán egyetlen szavába kerül. Egyetlen egy szabály van, napnyugtára vissza kell térnie.

.oOo.

- Mondd csak, miért nem eszel? – kérdem, hisz ár harmadik napa egyetlen falatot se evett. Tiszta, csillagos éj, se túl meleg, se túl hideg. Vajon mi nyomja a lelkét, mért nem eszik? Alig tíz centire ültem le tõle, de tisztán érezhetõ, hogy elhúzódik.

- Mert szomorú vagyok- suttogja halkan, elveszetten, s még mindig nem néz rám.

- És mi tenne boldoggá?- kérdem, mintha nem tudnám a választ. Lassan néz rám, kristálytiszta szemeivel, majd bátortalan mozdulattal fogja meg a kezem. Rezzenéstelen arccal nézek továbbra is szemeibe, mikor ujjait az enyémek közé szövi, s várom, hogy megossza velem bánatát.

- Az esõ…Szeretem az esõ hangját…az illatát is…az boldogsággal töltene el.

- Valóban?

- Valóban.- halovány mosollyal biccentek, majd felegyenesedek és elindulok a víz felé. Ha ez az óhaja, hát legyen. Elmerülök a habokban, s onnan lesek vissza rá.

Meglásd, kedvesem, ha felébredsz teljesül a kívánságod.

Nem kell hozzá sok, a lámpás fénye kialszik, õ pedig álomba merül a tornácon. Testet öltve lépek egy vízbõl kiálló sziklapárkányra. Bambuszlevelekbõl lett legyezõvel a kezemben kezdek lassan elõre-hátra hintázni, míg lábam lassan csúsznak elõre, egyik a másik után, míg végül táncolni nem kezdek. Apró gyöngyszemek válnak ki a vízbõl, majd szállnak egyenesen az ég felé, ahol vízzé válnak, s alá hullva esõt hoznak. Kabócák és éjjeli madarak dala kíséri táncom, mely egészen hajnalhasadtáig tart, s élettel tölti meg a mezõket. Nem tudom, látja-e, de azt akarom, hogy megbízzon bennem...sõt! Kötõdjön, akarjon.

Mikor a kakas megszólal, az esõ már elállt, én pedig a tavacska sekélyebb részében lubickolok.

A reggeli ismét a tornácon vár mindkettõnket, ám ezúttal én sem eszek. Majd ha õ enni kezd, odamegyek én is. Az esõcseppek elkerülték a szentélyt, ám mindenhol máshol pocsolyák és éledezõ virágok jelzik jöttét. Látom, a hûs levegõ és a látvány mosolyt csalt az arcára, ám mikor tekintetünk összetalálkozik elkapja a tekintetét...talán fél tõlem?

Odaúszok hozzá, de mikor kimászok csak arrébb csúszik, talán hogy ne érjék õt vízcseppek.

- Esõt hoztál... miért?- néz rám egyszerre kíváncsi és bátortalan tekintettel

- Esõt kértél, azt mondtad szereted, hát megadtam...különben is, megígértem- kezembe veszem a pálcikákat, majd felcsippentek egy szelet mangót és felé tartom.- Most már igazán ehetnél- emelem egészen közel a szájához. Remegve nyitja résnyire, de ez is elég ahhoz, hogy a lédús gyümölcsöt a szájába adhassam.- Ugye hogy megy ez!- mosolygok halványan. Újabb gyümölcsök veszek fel, de ezt ezúttal én eszem meg. Igaz, az isteneknek szinte egyáltalán nincs szükségül ételre, de szeretem az ízét, az állagát és hogy utána mindent édesebbnek érzek egy kis ideig.

Lassan végül magától is enni kezd, amit jó látni. Vágyakozva figyelem a mozdulatait, ahogy hófehér, puha bõre néha kivillan a szétcsúszott yukata szárnyai közt. Csábító, s talán épp oly édes, mint ezek a gyümölcsök, de még nem... majd ha önként kínálja fel magát... csak akkor.

.oOo.

Mikor elfogy az étel felkelek és elindulok a vízhez, de utánam szól.

- Várj! Kérlek... ma is elmész? Nem mehetnék én is veled?...Vagy legalább engedj, had menjek ki a partra, hogy meglátogassam a családom.-vágyakozva néz a part felé. Szóval látni akarja õket, annak ellenére, hogy nem jöttek el hozzá egyszer sem... érdekes.

Könnyed mozdulattal emelem karom a víz felé, mire keskeny ösvényt alkotva kövek emelkednek a víz felszínére. Tisztán látható, márványszínû kövek, ám felszínük nem hagyja el a víz tükrét. Pár miliméterre csupán, de a felszín alatt maradnak, ezzel kényszerítve, hogy ha ki akar menni, a vízhez kell érnie.

- Szabadon járhatsz, s kelhetsz, elmehetsz bárhová, de egy valamit ne feledj, napnyugtára vissza kell térned, különben...- nem fejezem be a mondatot, még a hangom sem emelem fel, ha van egy kis esze, vagy fantáziája kitalálja, milyen rossz dolgok történnek vele, ha éjszaka a parton, vagy az erdõben csatangol

Aprót bólint, majd a hidat kezdi méregetni.

Én újra alakot váltok, de ezúttal a testem vízgõzzé válik, majd felszáll, egyenest a hegyek felé. Ideje meglátogatnom holdisten barátomat

A szentély elõtt elhelyezett kényelmes párnákon ülve nézem végig az elõadásokat. Kicsivel a vége elõtt, egy csapat gyerek lép elõ, kis bambusz tutajokkal a kezükben melyeket étellel, virágokkal és ajándéknak szánt kedves játékaikkal pakoltak meg.

a papok tûkön ülve figyelnek, vajon bosszúból elpusztítom-e õket mert becsaptak? Nos, megtehetném. Minden jogom és hatalmam megvan hozzá, hisz nem errõl volt szó, aztán beugrik. Az az agyafurt... egyszer sem említette, hogy a hajadon lány lenne... nem baj, így még jobb is. Egy pillanatra feléjük nézek, végig mérve mindegyiken, majd vissza a fiúhoz.

- El...dolgom van még, te csak pihenj..- Azzal elindulok a tó felé, majd mikor a lábam a felszínét érinti az egész testem vízzé válik és eltûnik a tóban.