Mégis…, valami mást is… Szája enyhén résre nyílik, nyelve végigszántja alsó ajkát. Tekintete nem ereszti az enyémet. Egyik keze fellendül, tenyerem állítja meg. Súrolja hajam, nyakam vállamat.
A rossebbe! Na, ne már!
Hátralépek, pajzsom láthatatlan erõként feszül közöttünk. Hallom valahonnan hátulról Cassiel nevetését.
- Szóval igazam volt. – veti oda mosolygássá enyhítve a vigyort.
- Nem tudsz te semmit! – sziszegi válaszképpen.
- Nos, de ha jól veszem észre, te mindent tudsz, és nem átallasz visszaélni vele, amikor csak teheted. Kicsinyes dolog…, nem gondolod. Mondanod nem kell…, látszik a szemedben, minek tartasz engem. A birtokodba jutott információ pedig, szerinted nyílván csak alátámasztja ezt. – szólok be, még mielõtt értelmetlen vitába bonyolódnánk, amibõl ráadásul nem is derülne ki semmi.
- Te…, neked nem lenne szabad létezned sem! – na, nyílván feldühítettem. Remek, úgy látszik a természetfeletti lényeknél is nagyon értek én ehhez.
- De, most már legalább tudjuk, egy akkora erõvel rendelkezõ angyalt nem szabad olyan büntetéssel súlytanunk, amilyet apád kapott. – aztán, elnémul. Tudja, hogy elszólta magát. Nahát, ha felbosszantod, egy angyallal is ez történik, eljár a szája. De jó! Kár, hogy ez rajtam ezúttal jottányit se segített.
Viszont Cassiel láthatólag kapott az információn, látszik rajta…, mintha leesett volna neki valami.
- Az nem lehet, hogy õ… - szalad ki a száján hirtelen.
Elfordulnak tõlem, halkítanak hangjukon, azt a nyelvet hallom, amit a papíron is, amit tegnap láttam.
Oltári…, hát itt mindenki tud valamit, amit én nem?!
Telnek a percek, és ezek csak beszélnek és beszélnek. Ha tudnám, hogy bármit is elérek vele, akkor most szétcsapnék köztük…, komolyan.
Aztán egyszer csak vége szakad az eszme cserének. A szõkeség, mindent elsöprõ lenézõ tekintettel jutalmaz, majd szó nélkül távozik.
Hát, ez igazán…, és még csak ne legyek dühös se?
Nem szól semmit. Semmit! Oké, elérted, vagy elértétek közösen, dühös vagyok. Látom az arcában, a tekintetében, hogy…, valami történni fog velem. Valamit eldöntöttek a hátam mögött…

2008.10.19 16:34

Cassiel:

Már megint hogy jutottam idáig...? Belegondolni sem akarok. Nem, mert ha elkezdenék gondolkodni a sok észérv úgyis visszatántorítana. Pedig már nagyon messze érzem magam attól a határtól ahonnan még vissza lehet sasszézni ha meggondolnám magam. Neem..mostmár nem.

Egyetlen érintés nélkül szabadít meg a kabáttól és az ingtõl egyszerre. Még mindig érzem azt a furcsa erõt benne.. ami minden idegszálamat borzolja, és ha hozzáérek..olyan furcsa érzés fog el. Sosem tapasztaltam még hasonlót..és ami az egészben a legviccesebb hogy azt hittem én már mindent láttam. Hát ezekszerint mégsem.
Tartogat még ez a világ olyan meglepetéseket, amiken még egy magamfajta is csodálkozik? Hát.. ki tudja... talán igen.

Egymásnak feszül meztelen mellkasunk, én pedig nyögve húzom el ajkaimat a nyakától. Reccsenéssel kettéreped elõttem a falon egy képkeret.
Kíváncsian emelem rá a tekintetemet, de egyáltalán nem érdekli, vadul veti magát az ajkaimra. Kezei a szárnyaimat simogatják, megborzongok ahogy érzem az erejét végigfutni a puha tollakon. Épp csak átsuhan az agyamon a gondolat hogy útban lesznek, már el is tûntek. Nem tudom hogy ezt most a saját erõm csinálta, vagy az övé, mindenesetre nem is zavar.
Erõteljes lökéssel dönt le a szõnyegre. Szinte a bõrömön érzem a belõle áradó erõt, ami a kelleténél mégjobban felizgat... így aztán nem is érdekel nagyon honnan származik. Óvatosnak kéne lennem... hiszen nem tudom miféle...de a józan eszemet már rég elhagytam valahol. Remélem postafordultával majd utánamküldi valaki.
Vörös szemeim õt figyelik... látom tükrözõdni saját arcomat lila szemeiben.
Fölém hajol.. a hajamra tenyerelve támaszkodik meg, hogy ne tudjam felemelni a fejem... aztán elégedetten mordulva ereszti fogait a bõrömbe. Ahhhrmm...
Direkt igerel engem... biztosan kíváncsi meddig bírom még... pedig általában türelmes vagyok...de most...ahhh...
Felsóhajtok ahogy ajkai a mellbimbómat cirógatják. Átölelem a derekát, végigsimítok a fenekén a nadrágon keresztül. Na igen..az még akadályoz.
Könnyedén átfodulok vele, egy pillanatra sem szakítva el az ajkaimat tõle. Kezemet végighúzom a nadrágja fölött a levegõben.. az anyag engedelmesen hasad el az érintésemre. Halk reccsenés csupán..ami hallatszik, én pedig kihasználom az alkalmat hogy az ajkaimmal is megkóstoljam a feleszabaduló területeket.
Mély nyögés hagyja el az ajkait amikor elérek az ágyékához. Mmm..itt is milyen finom a bõr...
Rettenetesen tetszik ez a hang amit kiad, nem is állom meg hogy ne vigyorogjak rajta.
Csak egy pillanatra álltam meg, de õ máris kihasználja az alkalmat. Kezei a vállamba markolnak...felemelkedik hozzám..és ajkai máris lecsapnak a számra. Vadul viszonzom a csókot, hagyom hogy minden pórusomat átjárja az ereje..nem rekesztem ki.. magamba engedem.
A hajába markolok, fekete tincsei selyemként siklanak az ujjaim között... a következõ pillanatban erõteljesen meglök és megint a padlón fekve találom magam.
Egészen új ez a szenvedély amivel nekemesik.. olyan kétségbeesetten vad és erõteljes hogy alig tudom visszafogni magam. Imádom ezt... a gyengédség sosem volt az én asztalom. De hogyan is lehetne, ha szinte minden élõlény kileheli a lelkét a közelemben.
Ereje bizsergeti a bõrömet..kívül-belül.. én pedig hangosan felnyögök ahogy megérzem ajkait a férfiasságomon. Jesszusom..ezt nem lehet kibírni.
Direkt csinálja... tudom..de akkoris....ahhmm...
Teljesen az õrületbe kerget ezzel, olyannyira hogy szerintem semmi értelmeset nem bírnék kinyögni jelenleg. Annyira feltolult bennem a szenvedély... és ereje még csak rátesz még egy lapáttal... üvölteni tudnék annyira élvezem.
Morogva húzom magamhoz.. mintha csak egy tál finomság volna..amibõl még többet akarok. Hangosan felnyögök ahogy megérzem magamban...áramütésként ér az ereje..mégis, a kéjes érzés ami szétárad bennem..mindent felülmúl.
Magam sem értem mi lehet ez...de gondolkozni azt aztán nem nagyon tudok jelenleg. Nyögve kapok levegõért ahogy megmozdul, körmeim a hátába mélyednek.
Kicsit vissza akarja fogni magát... de azt aztán nem hagyom.. erõteljes mozdulattal lököm neki a csípõmet, õ pedig felmordul.
Lihegve, hangos kiáltással jutunk el a csúcsra mindketten. Még sosem éreztem ilyet.. hihetetlen.

Rámzuhan, arcát a hajamba temeti, lehelletét érzem a fülemen.. meg is nyalja. Megborzongok.
Legördül rólam, de nem húzódik el, itt van mellettem, de csak teste melegét érzem az erejét sehol. Mi a fene lehetett ez?
Látom az arcán azt értetlen kifejezést..bizonyára éppen azon gondolkozik amin én. Csodálkozva bámulom a kezeimet, amik halványan derengenek a sötétben.

Hirtelen jeges szellõként csap meg egy másik erõ... de nem az övé. A francba!

Úgy pattanok fel mint akibe bogár csípett. Felkapom a kabátomat, magamra kanyarítom, két gombot összeillesztek rajta, hogy azért takarjon is valamit, azzal kisisetek a kertbe.

Gabriel...

Az angyal a kertben áll, egy fának támaszkodva, fehér ruhájába belekap a szél és meglengeti az alját. Göndör.. szõke tincsei úgy omlanak a vállaira mintha éppen most jött volna a fodrásztól. Kifogástalan.
Más erre bizonyára azt mondaná hogy angyalian szép...de ez a dühös arckifejezés kicsit rontja az összképet. Ettõl csupán bizarrnak tûnik.

-Mit akarsz? -vetem oda neki közömbösen. Látom hogy megrándul az arca ahogy a szél meglebbenti rajtam a kabátot és kilátszanak alóla a meztelen combjaim.

-Ezúttal túl messzire mentél. - morogja halkan.
-Nem látom okát hogy beleszólj valamibe amihez semmi közöd.
-Te is tudod hogy van.
Ellép a fától, és elindul felém. A szél hátulról fúj éppen.. belekap a hajamba és felé repíti a tincseket. A fû lekonyul körülöttem és lassan szárad el, de ahogy lassan közeledik újra kivirágzik minden kis gizgaz.
-Ez nem a te hatásköröd.
-De, az enyém. Nekem kell figyelnem mit csinál a többi angyal.
-Nekem te nem parancsolsz. Csak közvetítõ vagy, ne feledd el... nem az isten maga. - vicsorgok rá.
Felvesz a földrõl egy virágot ami elhervadt és végigsimít a szirmaim az ujjaival, mire az újból életre kel és kibonja a szirmait, ezúttal sokkal szebben mint azelõtt.
-Nem szeretem ha a dolgok elkanászodnak a közelemben. És te is tudod hogy amit teszel már régen túllép minden határt. Ha megtehetem hogy megváltoztathatok valamit, akkor meg is fogom tenni.
Dühösen mordulok rá, szárnyaim újból megjelennek, erõm szele megkavarja a levegõt és kifújja a kezébõl a virágot.
-Na akarj mindent tökéletessé tenni. A világ a maga tökéletlenségeivel együtt teljes. - vetem oda neki, azzal felveszem a földrõl a virágot és szétmozsolom. A fogát csikorgatja.
-Ne akarj kioktatni! -ordít rám.
-Te tudsz valamit amit én nem. Mi a baj vele? - bökök a ház felé.
Rándul egyet az arca. Ahha..szóval rátapintottam a lényegre.
-Nem árulod el? Jólvan. De nehidd hogy ennyivel el van intézve.
-Azt akarod hogy javasoljam a Tanácsnak hogy kössön meg téged?
-A Tanács nem dönthet a sorsom felõl..ezt te is nagyon jól tudod. - vigyorgok rá. -Ne akarj megrémíteni.
Újabb dühös vicsor.
-Ezt még megbánod!
-Mi az, ami dühít? - nézek rá kíváncsian. - Csak nem féltékeny vagy?
-Te megõrültél.
-Lehet. De ha én õrült vagyok... akkor te mi vagy?

Rámnéz, tekintete jeges, mint egy jégvihar.
-Csinálj amit akarsz. - veti oda nekem félvállról. - De csakhogy tudd.. mindent meg fogok tenni hogy megkapd amit érdemelsz.
-Már megkaptam. - villantom rá vörös szemeimet. - Szerinted tud ennél jobbat kitalálni akárki is? - hajtom félre a fejem kérdõn.

Megfordul, kitárja a szárnyait hogy elrepüljön, majd még egyszer visszafordul.

-Jah egyébként...azért jöttem hogy szóljak: a Tanács hivat.
-Köszönöm. - vigyorodom el mézes-mázosan. -Igazán kedves tõled.
Dühösen fordul el, és emelkedik a levegõbe, én pedig elégedetten vigyorogva figyelem ahogy távozik.

Mit akarhat tõlem a Tanács?

Hát, meg kell tudnom mindenképpen. És talán az engem érdeklõ kérdések valamelyikére is választ kapok ha belevetem magam a Tanács feljegyzéseibe. Valamit valamiért.

Kitárom a szárnyaimat és a levegõbe emelkedek. A hûvös levegõ kitisztítja kicsit a fejemet...és elönt a düh ha arra gondolok hogy.... te jó isten...

2008.10.19 16:33

Cassiel (2.rész):

Pár percbe telik csupán és meg is érkezem a Tanács Palotájához, de elõtte elmegyek és felveszek valamit.
Egy hosszú lépcsõsoron sétálok fel az emeletre, ahol a hatalmas terem van amiben üléseznek. Mikor belépek az ajtón minden szem rám szegezõdik, két apró termetú angyal aki az asztalok mellet ugrál, ijedten rezzen össze.

-Cassiel... örülök hogy eljöttél. - áll fel az asztalfõrõl egyikük.
-Térj a tárgyra Raphael, nem érek rá egész nap. - felelem kissé mogorván.
-Jól van. -bólint az udvariasan. Na nézd már..ez tudja hol a helye. -Egy aprócska problémánk volna csupán..amit minden bizonyára meg tudsz oldani.
-Azt hittem a tanács problémi nem rám tartznak. Miért nem küldötök egy mestert?
-Már küldtünk. Nem jött vissza. - szólal meg a mellette ülõ.
-Seraph, úgy tudtam te remek harcos vagy. - nézek rá összevont szemöldökkel. - Talán meghátráltál?
Látom hogy ökölbe szorítja a kezét és már éppen mondana valamit, amikor egy másik az asztal túlsó végérõl a szavába vág:
-Seraph jelenleg a védelmi parancsnokunk. Nem az õ feladata a démonokat hajkurászni. - egy dallamas, magas hang. A beszélõ felé fordítom a fejem.
-Ariel..- szólalok meg halkan. -... az angyal aki uralja a természet erõit... pont te hiszed azt hogy ez a társaság nem tudná megvédeni magát? - nevetem el magam. - Miért kell a tanácsnak védelem ha magasrangú tagjai olyan erõvel bírnak mint senki más az egész felsõ világban?
Látom hogy Seraph egy véleményen van velem, de mégsem szól semmit.
-Ez már így van mióta világ a világ. Nem te döntöd el. Nem is mi.
-Persze. - húzom el számat gúnyosan. - Szóval hajkurásszak démont? Véletlenül nem Gabriel javasolt engem erre a feladatra? - kérdezem érdeklõdve.
-De, õ mondta hogy te biztosan nagyon szívesen segítesz.
-Milyen kedves tõle. - morgom az orrom alatt dühösen. Megint el akar foglalni. Hogy a fene enné meg. Ha a Tanács megkér valamire, csak akkor utasíthatom el, ha nem értek egyet vele, de egy démon elkapása..az nem olyan dolog amit megcáfolhatnék. Hiszen a démonoknak semmi helye a földön.
-Na és hol van ez a démon? - kérdezem fennhangon.
-Nem tudjuk.
-Hogyhogy nem tudjátok?
-Folyton változtatja a helyzetét... és az áldozatait és észrevétlenül szedi.. megpróbálva vámpírokra terelni a gyanút.
Vámpírokra? Akkor a tegnapi... te jó Isten!
-Hol látták legutóbb?
Felteszem a kérdést..de úgyis tudom a választ. Én is láttam. Hiszen megöltem. Azazhogy..csak azt gondoltam hogy megölöm. Amit akkor gonosz szellemnek tituláltam a démon lelke volt. Márpedig egy démont nem lehet megölni.. csak visszaûzni a pokolba. Magához hívta a vámpírokat, mert képes rá. A démonok szólíthatják õket ha akarják.
Akkor viszont azokat az embereket nem a vérük miatt ölte meg, hanem a lelkük miatt..csakhogy ezt nem vette észre senki. Könnyebb azt mondani hogy vámpír, mint észrevenni hogy démon.
A rohadt életbe!
Meg sem várom a választ.. már viharzok is ki az ajtón.

Látnom kell mégegyszer azt a helyet.

***

Nappal van... és mindenhol emberek..de szerencsére nem látnak engem. Viszont a helyszínt elözönlötték a rendõrök, így semmit sem találok ami nyomra vezetne.

A falnak dõlve figyelem ahogy dolgoznak. Nyüzsögnek mint a hangyák, gépeik villognak, jegyzetelnek, irogatnak, hangoskodnak. Nekem meg egyre csak a tegnap történtek járnak a fejemben. Hagytam hogy legyõzzön..nem hiszem el.. és még élveztem is. Nem vagyok normális!

Megrázom a fejem és próbálom felidézni a fejemben a démon arcát amikor belémélyesztem a kardot. Vigyorgott. Legalább mostmár tudom miért. Nem halt meg ennyitõl..de remekül eljátszotta. És én még el sem hittem. Hogy a fenébe lehettem ilyen vak???

***

Az emberek egyik információs forrásában, amit õk sajtónak hívnak, sokat találok azokról a bizonyos halálesetekrõl. Tényleg nagyon összevissza történtek, és a körülmények is különbözõek. A tettes megpróbálta pénz utáni sóvárgásként feltüntetni hogy gazdag áldozatokat szedett, de a valóságban ennek semmi köze sem volt ahhoz. Csakis életerõs, nem túl öreg embereket gyilkolt. Azoknak ugyanis finom a lelke.

Vajon ha én lennék a démon mit tennék? Biztosan nagyon dühös lennék mert megpróbáltak megölni. Igen..nagyon dühös. És megpróbálnám elkapni azt aki ezt tette.

Oh, basszus...

Levetem magam a magas házról ahol eddig ácsorogtam a tetõn. Már tudom hova tart.. és most hogy a nap is lemenõben van.. csak még erõsebb.

2008.10.19 16:32

Cassiel (3. rész):

Szárnyaimat hátrahúzva fékezek le a kert fölött. A fa leveleit meglebbenti az erõm, elengánsan ugrok le a fûbe.
Nem úgy néz ki mintha otthon lenne. De akkor hova a fenébe mehetett?

Honnan a fenébõl kellene nekem azt tudom? Hiszen nem ismerem.

Viszont megpróbálhatom megkeresni az ereje alapján. Ilyen hatalmas erõvel kevesen mászkálnak ebben a városban. Behunyom a szemeim és megjelenítem magamban a város térképét. Mindenhol apró fehéres pöttyök jelzik ahol az emberek jönnek-mennek. Tele van velük a város. Erõsen koncentrálva élesítem a képet..és akkor meglátom. Egy vörös és egy fekete pötty a sok között.

Felpattanak a szemeim.

A hídnál.

***

Még sosem repültem ilyen gyorsan. Talán aggódon miatta? Hehe, ez vicces. Csak igazán érdekel mit csinálnak azok ketten azon a félkész hídon.

Már messzirõl látom a folyót, és a félig kész hidat. Erõteljes szárnycsapássokkal kormányzom magam a száguldó víz fölé.
A híd szerkezete néhány helyen elég hiányos, kilóg a vassszerkezett tartóemele több helyen, és a két vége sem ér össze. Amit én látok az csak az energiák párbaja, és hogy embernyi vasbeton darabok repkednek a levegõben. Az egyik éppen felém tart, gyorsan kikerülöm. Még hallom hogy hatalmas csobbanással merül a vízbe.

A démon még emberi alakban van, de ide érzem a belõle áradó erõt. Szeretném minél elõbb befejezni a dolgot, de ugyanakkor kíváncsi is vagyok mit kezd vele. Amíg nem veszi fel az eredeti alakját simán legyõzheti, hiszen így az ereje felét sem tudja kihasználni..de ha átváltozik...

Látom hogy kiszúrt engem, mert felém pillant. Mellkasán szétnyílik a tépett ing. Leszállok mögé az aszfaltra.

-Tetszik a mûsor, - kérdezi, nem tudom megállapjtani hogy gyúnyosan vagy dühbõl, de nem is érdekel.
-Jah.. nagyon érdekes. - jegyzem meg vigyorogva.

A démon megindul felénk, de egy falnak ütközik a levegõben. Ujjai karmolják a semmit, õ pedig kitartja a kezét, és eltolja.
Megremeg a híd, a láncok amik tartják a betont csörömpölni kezdenek. A több kilométer hosszú vasbeton tömb ingani kezd. A démon üvölt egyet. Ajajj..most fog átváltozni azt hiszem.

Hátrafordul felém.. én pedig megrántom a vállam. A vasszerkezetbõl darabok szakadnak le, és úgy repkednek a levegõben, mintha tollpihék lennének..megolvad az aszfalt a lény körül.
Premier plánban láthatjuk hogy lehasad róla a bõr..és fekete bõre elõtûnik az emberi álca mögül. Tûzkör csap fel én pedig elé lépek, mire a tûz a vörösbõl fehérré változik. Ezek a lángok már nem égetnek. Látom hogy kissé csodálkozva süllyeszti az ujjait a lángokba. Igen..ezek ugyanazok a fehér lángok... - vigyorodok el.

A láncok egyre félelmetesebben recsegnek. A démon megindul felénk. Egy intésre megjenelik a kezemben a kard. Az erõ eltönti a testem.. halványan feldereng. Eu most ugyanaz mint tegnap éjjel.. de nem a saját erõm.. akkor viszont...

Ellököm a démont egy suhintással, õ azonban felénk kap. Nem engem pécézett ki magának hanem õt, és láthatóan nagyon bassza a csõrét hogy én megjelentem itt.
Annyi baj legyen.. ha elveszti a fejét könnyebb lesz megölni.

Nekünkugrik újból, õ pedig egy rúgással földre küldi. Épp csak felé néz, és már horpad is be a beton olyan erõvel nyomja akarattal a földbe. Szinte belepréseli. A vasszerekezet recsegve reped meg.. betondarabok zuhannak a vízbe.
Lassan alattunk is megnyílik a föld, és én még idõben ölelem át a derekát, így tartva a levegõben. Már csak egy lehellet tartja az egész építményt.

A démon ereje felénk száll a levegõben, akkora örvényt kavar hogy alig bírom magam a levegõben tartani, de azért sikerül. Kardot tartó kezem felé lendül, de elkapja, és megragadja. Úgy taszít el magától mintha egy rongybaba lennék....de lefékezem az esést... vagy nem is én?
A híd még egyik ép részén állunk..bár itt is nagyon ingatag a talaj. A lánc hirtelen felcsavarodik mellettem és mint egy kígyó indul meg felé. Okos.. mozgásképtenné kell tenni.. csakhogy nem biztos hogy ez...menni fog...
A betondarabok felénk repülnek, felemelt kézzel próbálom meg õket megálljtani a levegõben..de egyszerre nem tudom az összeset.. túl sok van. Érzem hogy besegít nekem... ám egy hatalmas vasbeton ígyis becsapódik melletünk a hídba. Lassan omlik össze az egész, õ pedig csúszni kezd lefelé ahogy a híd közepe dõlni kezd a víz felé. Felé nyújtom a kezem..de nem érem el. Utána vetem magam, ám ekkor valami a hátamnak ütõdik. Még egy kõdarab. A hatalmas súlytól nem tudom kinyitni a szárnyaimat. Fenébe!

A vízbe csapódunk.

***

Valahogy sikerül nagy nehezen kievickélnünk a partra, mert a vizes szárnyaimmal ugyebár nem tudok repülni, úszni meg még nehezebb velük.

Egy pillanatra mikor a víz alatt voltunk átfutott az agyamon hogy ilyen nincs..ez csak egy rossz álom.. engem még senki sem gyõzött le... de aztán rögtön kiment a fejembõl a dolog.

Csurom vizesen rázom meg magam. Éjszaka a parton senki sincsen....csak néhány lámpa ég a túlsó parton...valahol nagyon messze egy kikötõnél.

Hát ez elszökött.

Csavarni tudnám a hajamból a vizet... de õ se néz ki jobban. Hát ezt most megcsináltam. -sóhatok bosszúsan. Mi jöhet még vajon?

2008.10.09 22:15

Tiszteletben tartja a gondolataim elzártságát. Milyen jó nekem. Heh, vagy neki, mert nem hallotta õket.
- Életben van valaki a házban? – néz abba az irányba, amerrõl jöttem.
Hmm, tényleg érdekel?
- Egy nõ, igen.
- Rendben, ennyi elég. – feleli.
Nahát, tényleg érdekli! Elképesztõ. Villantom rá, lila szemeimet.
- Mi van? Feltámasztani valakit, még nekem sem áll hatalmamban. – értetlenkedik kicsit rajtam. Nem kéne most újra elszabaduljanak ezek a dolgok. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a feléledõ erõt képes vagyok kordában tartani.
- Hát, ez kiábrándító. – még mosolyra is futja hozzá belõlem.
Heh…, tényleg az elõbb… miatta aggódnék? Mint, amikor az emberek között vagyok, hogy nehogy akár véletlenül is, kárt tegyek valakiben. Igazán vicces.

Visszavisz, letesz házam kertjében. Az egyik faág eltéphetetlen szövetséget szeretne kötni vele, legalábbis haját nem akarja ereszteni.
Jobb kedvre derít, ahogy figyelem, hogyan szeretne megszabadulni tõle.
Amint befejezte, rám néz, s elkomorul az arca. Azt hiszed, köszönetnyilvánítást várok, ugye?
Mondania sem kell, a gondolatait se kell hozzá látnom, egyszerûen annyira kifejezõ ez az arc, amit vág, hogy ha akarná se tagadhatná le. Nekem legalábbis biztosan nem.
- Nagyon szívesen. – mondom neki nevetve.
- Tudod, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám bukott vagy. – morfondírozik hangosan.
Heh…, bukott…, mármint angyal? Elindulok az ajtó felé, a kulcs már a kezemben.
- Na és mibõl gondolod? – értetlenkedem. Kinyílik az ajtó, nekidõlök, visszafordulok oda, ahol megállt.
- Elég volt annyi, amennyit láttam.
Hát ez sokat sejtetõen hangzott. Pedig még nincs is vége a meglepetéseknek.
- Hát, nem hangzik valami jól. – húzódik a szám cinikus mosolyra.
- Miért a boszorkány igen? – na, igen…, húzom félre szám sarkát. Ez sem hízelgõ, éppen.
- Bejössz? – lépek arrébb az ajtóból. A konyha felé veszem az irányt. Még szerencse, hogy mindig van itthon valami alkohol. Tudom, hogy semmi hatása nincs szervezetemre, de most akkor is jól esne.
Kiveszek egy üveget a hûtõbõl, majd poharat hozzá.
Megérkezett, itt van valahol a hátam mögött, érzem.
Kiemeli a félig már megtöltött poharat a kezembõl, leteszi a pultra, maga felé fordít.
Na, most mi lesz? Mégis hálálkodni szeretnél? Heh.
Felemeli egyik kezét, homlokomhoz érinti. Mégsem a gondolataimra kíváncsi, csak az újdonság varázsa, ami megkísérti.
Oké, ennyi elég volt, nem kell annyira kíváncsinak lenni. Megragadom a csuklóját. Értetlenül néz rám. Nyílván azt találgatja milyen érzelem mozgat éppen.
Szám érinti ajkait, de nem feszítem szét nyelvemmel, hogy beljebb juthassak. Nem csókolni akarom most.
Vibráló erõ száguld keresztül rajtam. Ilyet akkor szoktam csinálni, ha másképp nem tudok távol tartani valakit magamtól. Csak ez most sokkal erõsebb.
Elég már ebbõl! A halál angyalát nem kell félteni, õ nem ember.
Ujjai a hajamba kúsznak. Még egy felület, ahol a két erõ találkozhat. Tudtam, hogy ez lesz…, nem tudom kontrolálni, és most abszolút nem segít, hogy hozzám is ért.
Nekitaszít a konyhapultnak. Az edények beleremegnek, csörömpölve tiltakoznak, a függöny meglebeg.
Nyakamhoz hajol, nyelvével cirógatja nyakam, aztán egyszer csak belemélyeszti fogait.
A függöny leszakad a karnisról.
Ggggrrr…
- Ezt most direkt csinálod? – vonja el magát nyakamtól, felvont szemöldökkel figyeli arcomat.
Majd bevallom, hogy nem, mi… szerinted. Kiszabadul egy újabb löket energia belõlem. Érzem, hogy teste imbolyog, de nem szakad el ajkaimtól, akkor sem.

2008.10.09 22:13

Julien: (2.)

Le kell valahogy higgadnom, különben nem marad a házból semmi sem.
Nah, de legalább már nem érte próbálok aggódni…, több irányú fejlõdésre is képes vagyok! Milyen remek!
Kezem szárnyainak tollai közé siklik, behunyom a szemem.
Legközelebbi felpislantáskor a nappaliban állunk mindketten. Háh, szóval mással is mûködik, nem csak egyedül vagyok képes erre.
Az asztalon vegyes gyümölcstál, megrakodva mindenféle friss gyümölccsel. Jár ide egy házvezetõnõ, aki felfigyelt gyalázatosan kevés étel, viszont nagymennyiségû alkohol fogyására. Mióta rájött, hogy nem vagyok jóevõ, mindig hagy elöl valamit, hátha kedvet kapok hozzá valamikor a nap folyamán.
- Az angyalok esznek valamit? – nézek rá vigyorogva.
- Ezt úgy kérdezed, mintha azt hinnéd a felhõben sok a protein és meg lehet enni. – vigyorog rám ugyanúgy, ahogy én.
Felveszi a kesztyût…, ez tetszik.
- Szóval igen.
Kár, hogy közben meggondoltam magam, és mégse akarok enni semmit. Talán a marcipán megvan még a szekrényben, majd késõbb megnézem.
A nagy tér elõnyei…, kinyújtja szárnyait, mintha csak a reggeli nyújtózkodást pótolná most be.
Körém zárulnak a tollak, gombjaim leszabadulnak az ingrõl.
- Spéci kis kényszerzubbony. – hergelem. Még mindig csak átsuhanó sötétség jelenik meg tekintetében.
Helyes. Ne is kapd fel most a kesztyût…, nem tudom, mi a fene történne.
- Ahogy vesszük. – feleli halkan csak. Felsõtestem meztelen, mintha két perccel ezelõtt még ing lett volna rajtam pedig.
Félig csukott szemmel jártatja ajkait vállamon, szemeim elé pont füle és nyaka úszik be. Mmmm…, ez az illat…, nagyon tetszik. Az éjszakai virágok bódítóak.
Bõre pedig az emberénél puhább, és teljesen szõrszálmentes. Heh…, éppenséggel én se dicsekedhetek, oroszlánszõrzettel sehol se. De õ… finomabb. Mutatóujjam szétpattintja mellkasán a felsõt. Egyszerre a kabát és az ing is lekerül róla, nekem pedig újra felszikráznak energiáim, ahogy meztelen mellkasom az övéhez ér. Megremeg a falon a festmény. Kettéhasad az üveg a felületén, de nem esik ki a keretébõl.
Csillogó vérszínû szemei furcsán néznek rám.
Ajkai épp felsõtestem valamelyik részétõl szakadhattak el, nedvességtõl ragyognak a félhomályos szobában.
Nyelvem hegyét végighúzom rajtuk, majd hevesen követelem a bejutást. Ujjaim hátán a szárnyakat simogatják.
Néhány pillanattal késõbb azok elhalványulnak, majd teljesen eltûnnek.
Rrrrr…., mondd, hogy nem én voltam…, utálnám, ha mégis így van… Fogalmazódik meg bennem a gondolat.
De, akárhogy is, ha már így alakult… Belekapaszkodok a nadrágja hátsó zsebeibe. Meghúzom lefelé… ledöntöm a szõnyegre.
Már megint az a furcsán csillogó tekintet, amivel néz. Meg ez a tomboló idegen energia bennem…, miért csak akkor csitul némileg, amikor hozzáérek…
Ahhh, fene…, kit érdekel…, itt van tálcán nyújtva a lehetõség…, nem is én lennék, ha kihasználatlanul hagynám.
Fölé térdelek, egyik kézzel hajára tenyerelek, apró harapásokkal eresztem bõrébe fogaimat…, alsó ajka, állának vonala, nyaka, kulcscsont…
Sóhaj hagyja el ajkát, mikor megérzi nyelvem egyik, majd másik mellbimbóján. Félkarral öleli át derekamat és simítja meg ruhán keresztül fenekemet… hahhhh…
Szinte beleprésel teste a szõnyegbe, közben alig van levegõm már, el nem ereszti ajkaimat. Keze már hasamon jár.
Recsegõ hangot hallok, aztán a nadrág anyaga helyett ujjait, tenyerét, nyelvét…
- Ahhhhrrr…- szalad ki a számon hangosan, amikor megérzem nyelvét és fogait ágyékomon.
Mintha megállt volna egy pillanatra, biztos vigyorog… Rajtam! Na, azt már nem… Ahuhhhh…
Vállaiba kapaszkodva húzom fel magamhoz, nyelveink vad csatában találkoznak. Átvetem lábaimat derekán, úgy változtatok helyzetemen, nyomom vissza a szõnyegre. Combjai közé jutok, tenyerem, ujjaim finoman ingerlik belsõ felületét, ajkaim körbezárják férfiasságát.
Idõnként változtatva a tempón ingerlem az õrület legszélsõ határáig. Mikor felnézek a szemébe, már tudom…, azt tehetek, amit csak akarok. Nem csupán tekintete, agya is elszállt, valószínûleg…, jó messzire.
Mmmm…, mintha én teljesen józan lennék, jelen állapotomban.
Eleresztem tekintetét, még egy kicsit szétterpesztem lábait, hajába temetve arcomat, mordulva-hörögve csúszik bele merevedésem.
Mmmmhhhrr
Néhány gyors lökés után sikerül lassítanom némivel a tempón, amire durván nekilöki csípõjét az enyémnek.
Levegõhiánytól fulladva, egyetlen hangos kiáltással teljesíti be magát a féktelen szenvedély, ami mindkettõnket ûzött.
Ráhajolok, arcom pont füle mellett érkezik meg. Beleszuszogok a hallójáratába, nyelvem érinti a fülcimpáját.
Legördülök róla, testem oldalához simul, fejem a fehér hajtengerben pihen.
Az energia…, ami hajtott…, sehol sincsen…, nem érzem, egyáltalán.
Értetlenül nézek rá. – Ugye… nem…?... – akarom kérdezni…, de épp ebben a pillanatban meg is érzem, hogy nem vagyunk egyedül. Valaki van a kertben.
Fehér ruha, arany díszítéssel, aranyló fürtök keretezte gyermekein bájos arc. Brrr…, hát te vagy az…
Nyitom fel szemeimet…, haragomat meg sem próbálom palástolni.
Felülök, egyik lábam magam elé teszem, állammal rátámaszkodom, figyelem ahogy felkapja a kabátját, majd kisiet…

2008.10.08 17:12

Cassiel:

Nem tetszik a dolog hogy bárkitõl is szívességet kérjek, de ha nem teszem akár egy hetet is elvesz az életembõl a keresés egy olyan helyen ahol nem vagyok ismerõs. Mert Gabriel természetesen nem árulta el hol találom az illetõt. Pedig tudom hogy tudja, a hírekbõl legalábbis. Hogy vajon mi a célja azzal hogy engem akadályoz ki tudja. Talán csak távol akar tartani a palotától, talán azt akarja hogy ne legyen olyan sok szabadidõm. Hmm.. ez érdekes.. vajon mitõl akar távoltartani? Tõle?

Némán figyelem ahogy öltözködik.

- Na és kit kell megtalálni? Ember, természetfeletti lény? - kérdezi, miközben begombolja az ingét.
- Szerinted ha ember volna, szükségem volna a segítségedre? -kérdezem bosszúsan. Igazából nem is volna szükségem a segítségére ha akarnám magam is megtalálnám csak nekem nem mindegy hogy egy vagy hét napot vesz el az akció. Fõleg miután rájöttem hogy ezzel célja is van Gabrielnek. - Egy vámpír egyébként. Körülbelül 300 éves. Kissé rossz a modora... bár ezt akkor rólad is elmondhatnám. -teszem hozzá vigyorogva figyelve õt továbbra is. Felpillant rám, rámmosolyog. Na néz már.. mi olyan vicces?
- Csak te nem leled kedved benne, hogy másokat darabokra tépsz aztán puzzle-zol a darabjaikkal. - fejezem be a gondolatmenetet. Tekintete azt mondja hogy "dehogynem". Elõveszem a tekercset és áthajítom a szobán. Röptében kapja el.
- Ebben minden benne van. Már ha el tudod olvasni.
Kinyitja, szemei végigszaladnak a sorok felett. Nincs olyan ember aki el tudná olvasni, nem is tudom mit áltatom magam. Ezt a nyelvet csak azok ismerik akik éltek valaha a mennyei királyságban.
- Angyalok tanácsa?... - szólal meg, csak magának motyogva az egészet. Döbbenten kerekednek el a szemeim. Ilyen nincs! Hogy volt képes elolvasni?
Úgy néz ki õt is meglepték a fejlemények, mert úgy tolja el magától a papírt mint aki tüskébe tenyerelt. Elkapom mielõtt földre esne a gyors, elkapkodott mozdulattól. Kibámul az ablakon.
Valami nem stimmel vele. Még sosem hallottam egy boszorkányról sem akinek ilyen ereje lett volna. És ki tudja mik vannak még a tarsolyában amirõl nem tudok. Vajon ezért akart Gabriel távoltartani tõle? Korlátozza a szabadidõmet azzal hogy idegesítõ küldetéseket ad hogy ne foglalkozzak vele? Hah ha tudná mennyire nem mûködik a terve.
- Mi az? Csak nem meglepett hogy nekünk is parancsol valaki? Az embereknél hogy is hívják ezt? Parlament? Amikor a sok okos dönt valamit, amiben általában nincs igazuk. Vagy ha van se nekik kell végrehajtani. - jegyzem meg a nevetéssel küzködve. Biztos kiábrándító lehet megtudni hogy odafönt majdnem minden ugyanúgy mûködik mint a lenti világban.
Megfordul, rámnéz, majd elbámul mellettem... a semmibe. Valamin nagyban gondolkozik. Szívesen megtudnám mi az, de tudom hogy úgysem engedné hogy a gondolataiba pillantsak azért inkább hagyom.
- Mehetünk. - szólal meg hirtelen. Elindul, összeszed pár holmit, majd becsukja maga mögött az ajtót.

Odakint érzem hogy erejét használja.. de teljesen kihalt a vidék így hiába próbálkozik. Bizonyára tudja hogy merre kell mennünk, mert elindul az egyik irányba.
- Nem akarsz gyorsabban odaérni? - kérdezem mosolyogva. Igyekszem nem gúnyos lenni, de az az igazság hogy nem is azért mondtam, csak a közelekedésnek ezt a formáját valahogy jobban szeretem. Ha az embernek vannak szárnyai miért ne használja õket nem? Hehe ember....ez jó vicc.
Egy kép jelenik meg a fejemben, valahol itt a közelben. Áh, szóval oda tartunk? Remek.
Közelebbsétálok hozzá, kezemmel átkarolom a derekát és a levegõbe emelkedek.

Mondtam már imádok repülni?

A hûvös szél különbözõ illatokat sodor felénk... egy közeli pékségbõl kiszûrõdõ frissen sült kenyér illata, aztán a lehullott lomb szaga, frissen nyírt fû.. majd csatornaszag.. a rothadás bûze...

Hmm azt hiszem közeledünk... igen... idegen erõket érzek... nem emberi gondolatok, hangfoszlányok sodródnak felém. Egy ház felé bök a tömegben. Körülnézek, leszállásra alkalmas helyet keresve... mivel kiterjesztett szárnyaim nem férnek el egy ekkora sikátor szerû utcában... egy kukában meg azért még sem landolhatunk.

Leteszem õt, nem messze attól a helytõl. Behunyt szemmel kutat hasznos információ után, tekintetem elidõzik az arcán. Ideges.. van egy olyan érzésem hogy nem azért mert ilyesmire kértem.. itt valami más áll a háttérben..amit sem õ, sem én nem sejtek. De vajon mi az?

Végigpörgetem magam elõtt a képsorokat amiket õ is lát. A gazdag negyed hmm... mert az nagyobb feltûnéssel jár? Haggyuk..nem értem én a vámpírokat. De nem is az a dolgom hogy értsem õket.

Mostmár tiszta az úti cél. Falkapom és útnak indulunk. Tulajdonképpen haza is vihetném, hiszen már nincs szükségem rá, de az messzebb van, mint az a hely ahová most tartunk, így úgy döntök elsõ a munka, aztán a szórakozás. Még szerencse hogy az emberek nem látnak engem. De vajon nem kapnának sikítófrászt már attól is hogy õt meglátják a levegõben "lebegve" tovaszállni? Elmosolyodom. De, azthiszem igen.

Aztán le is fagy a mosoly az arcomról ahogy megcsap az elszabadult indulatok és fékezhetetlen düh kisugárzása. Vérszag. Hogy én mennyire utálom ezt.
Megsuhintom a szárnyaimat...már nem csak ráérõsen repkedünk. A szél repíti utána a hajamat és belekap a kabátomba.

Landolunk a kertben.
Nagy ház..jó nagy... kár hogy a nagy ház és pénz még nem biztosíték az ilyenek ellen.
Leteszem a fûre, elkövetõnk szökésben, de a házban meg emberek vannak. Talán élnek is még. Int hogy menjek csak, azokkal majd õ foglalkozik. Bólintok és üldözõbe veszem.

Menekülés közben próbálja a társait hívni. Kiterjesztem a szárnyaimat és utánalendülök, erõmbõl egy félelelmetesen hosszú kardot formálva. Hiába õrült..attól még gyors.. és tudja hogy meg akarom ölni.
Közben megérkezett az erõsítés és fél szemmel látom hogy õ is elõtûnik hirtelen a semmibõl. Ez meg...? Na jó, ráérek késõbb azon gondolkozni hogy hogyan csinálja..
Végre elérem a nyomorultat és a vállát megragadva döntöm földre. Közben a másik három hirtelen földnek csapódik. Oh, igazán kösz. Kardot tartó kezem lecsap, egyetlen modulattal vágom el a torkát. Vér fröccsen az arcomra. Még látom ahogy teste porrá válik.

Felé fordulok. A másik három vámpíra földön fekszik. Kettõ halott, egy még él. Nocsak.. kicsit elszabadult az erõd? Közelebb jön, tekintetét leköti ahogy az arcomról elpárlog a vámpír vére mintha ott sem lett volna.
Látom hogy próbálja titkolni de a meglepettség jelei ott vibrálnak a szemeiben. Egy ilyen akció bárki más kikészített volna de akkor meg miért nem ájul a karjaimba most rögtön.
-Azon gondolkozom mivel lehet téged kifárasztani, de nagyon úgy tûnik hogy mentálisan semmivel. - jegyzem meg kimondva amit gondolok jelenleg. Felnéz rám, megvonja a vállát. Hát ez nem volt valami meggyõzõ. A kardot bámulja a kezemben. A penge vége épp a lábai elõtt érinti a földet. Nocsak... szereted a fegyvereket... annak ellenére hogy nincs szükséged rájuk..? Hagyom hogy kivegye a kezembõl és a gondolatai erejével felemelje. Szembefordítja velem, ám ahogy hozzáérek egy ujjal, millió apró pontra esik szét és szertefoszlik.
-Azon kevesek közé tartozom akiket nem lehet a saját fegyverükkel megölni. - jegyzem meg mosolyogva.
Pislog egyet, mintha csak elgondolkozott volna, vagy csak azt mondaná magában: kár.
-Életben van valaki a házban? -kérdezem abba az irányba nézve.
-Egy nõ igen. - feleli.
-Rendben. Ennyi elég.
Rámnéz, mintha meglepõdött volna.
-Mivan? Feltámasztani valakit még nekem sem áll hatalmamban.
-Hát ez kiábrándító. -feleli magában mosolyogva.
-Nekem mondod.

Visszaindulunk.

2008.10.08 17:10

Cassiel (2. rész) :

Még javában éjszaka van mikor leteszem õt a kertjében. Az egyik faág a hajamba akad és nem akarja ereszteni a tincset amit kinézett magamnak. Szitkozódva töröm le az ágat és húzom ki a hajamból. Hát ez van ha az ember körülbelül egy fával egymagas. Egyébként ezzel majdhogynem egyedül vagyok a társaim között, egyik sem több két méternél, teljesen átlagosak, kivéve engem. Hát..ez van..

Látom hogy remekül szórakozik rajtam... hogy éppen a kertjét rongálom.

Na most jön az a rész hogy megköszönöm a segítséget? Neeem. Belsõ énem üvöltve tiltakozik a köszönetmondás mindenfajta gondolatától, ami ki is ülhetett az arcomra mert hangosan röhög rajtam. Ehh nagyon kedves.
-Nagyon szívesen. - feleli. Nos, remélem nem a fejembõl szedted mit akartam (nem, nem akartam) mondani.
-Tudod ha nem tudnám hogy lehetetlen, azt mondanám bukott vagy. -szalad ki a számon az egyik legnagyobb képtelenség amire jelenleg gondoltam.
Érdeklõve néz rám, a ház felé indul lassan. Nem mozdulok.
-Na és mibõl gondolod? -kérdezi miközben belöki az ajtót és nekidõl a félfának.
-Elég volt annyi amennyit láttam.
-Hát nem hangzik valami jól. - jegyzi meg mosolyogva.
-Miért, a boszorkány igen?
Elhúzza a száját. Hehe, az sem. A legtöbb ember ilyenkor nagy kalapos öreg nénit vagy vasorrú bábát képzel el fekete macskával az oldalán...de semmiképpen sem olyat mint õ. Naigen... tündérmesék... szépek....de semmi közük az igazsághoz.

-Bejössz? -kérdezi félrehajtott fejjel. Ehh nem akarsz idekint ácsorogni? Meghiszem, de bajosan férnék be azon ajtón.. talán ha összehúzom magam. Meg sem várja a válaszomat már el is tûnik odabent. Követem. Szárnyaimat összecsukom, rásimítom a hátamra és.. már bent is vagyok. Eljöttünkkor nem sikerült alaposan körülnéznem itt, de most mindent jól megnézek magamnak. Az ízlésérõl árulkodik a berendezés.. szó se róla.. sötét színek.. praktikus berendezés... kicsit talán túl modern... de azért itt ott felfedezni egy kis antik behatást. Egészalakos aranykeretes tükör például. Elésétálok, le kell hajolnom hogy lássam magam benne. Õ közben valahol másutt zörög valamit.

Hirtelen megjelenek a háta mögött, de nem sikerült a frászt hoznom rá. Milyen kár. Hihetetlen hogy még mindig nem fáradt el. Mennyi energiatartaláka van ennek?
Éppen egy pohárba töltött volna valamibõl. Kiveszem a kezébõl a poharat, és szembefordítom magammal. Szemében meglepõen..csak kíváncsiságot látok. Nocsak.
De akkoris.. honnan ez a nagy ereje hirtelen.. tudnom kell...
Felemelt kezemmel végigsimítok a homlokán, bár a fejébe nem látok bele, azért az erejét érzem..olyan mintha most ébredt volna fel benne valami...ami eddig szunnyadt.
Elkapja a kezem. Végignézek az arcán. Nem tudom beazonosítani hogy most csak mérges rám, vagy esetleg nem is... csak.. valami egészen más...
Hozzám hajol, ajkai a számhoz érnek.
Na ezt én aztán végképp nem értem.
Ereje végigszáguld a bõrömön. Olyan mint egy apró áramütés.. nem fáj.. de kellemetlen...
Vajon ezt most direkt csinálja, vagy teljesen magától jön.
A hajába süllyesztem a kezem, ahol ujjaim a bõréhez érnek szinte éget az ereje. Ha rendes ember volnák már biztos megsültem volna. De a saját erõm megvéd az övével szemben, így aztán semmi okom sincsen elhátrálni.
Nem értem igazán mit történik...de lehet hogy nem is akarom jelenleg. Nekilököm a konyhapultnak, aminek jelenleg háttal áll, az edények megremegnek a polcokon, meglebbennek a függönyök. A nyakához hajolok.. nyelvemmel végigsimítom..beleharapok a bõrébe. A függöny leszakad a karnisról.
-Ezt most direkt csinálod? - kérdezem felvont szemöldökkel. Nem válaszol, de a szemébõl sem tudok kiolvasni semmit. Csodás..egy két lábon járó megfejthetetlen találós kérdés. Ha feldobják boszi és minden leesik mi az? A baj az... hogy fogalmam sincs...

Imbolyogva próbálok meg két lábon maradni miközben mindent beborít az ereje, és éppen õt csókolom. Nem hiszem el hogy képes világvégét csinálni egy csók miatt. Vagy nem is azért? Akkor most mi ütött belé? Oké-oké.. én kezdtem.. és azt is tudom hogy sex-sel aztán le tudod vezetni a fölös energiáidat... de ez már...
Na jó, végülis nem az én házam... megaztán.. az én erõm is csak pusztítani tud..pont én vessem az elsõ követ?

Felmorranok ahogy elszakítja tõlem az ajkait. Hirtelen mintha már nem is... jéé ez meg milyen szoba..nappali? És hogy a fenébe.... áh értem már... õ hozott ide.. de akkor õ...
Hmm...szóval így szöktél meg. Már értem. Hasznos kis képesség.

Az asztalon egy gyümölcsöstál hever, rajta mindenféle. Futólag rápillant, majd megint rám.
-Az angyalok esznek valamit? - kérdezi vigyorogva.
-Ezt úgy kérdezed mintha azt hinnéd a felhõben sok a protein...és meg lehet enni. - vigyorgok vissza.
-Szóval igen.
Nem helyeselem le, de ezzel már úgyis elárultam az igazat.

A szoba mérteit figyelembe véve, itt már nyugodtan nyújtózkodhatok. Kitárt szárnyaimat köré zárom, simogatásomtól a gombok magától lepattognak le a ruhájáról.
-Spéci kis kényszerzubbony. - jegyzi meg vigyorogva.
Ehh.. najó.. nem kapom fel a vizet... nem...
-Ahogy vesszük. - felelem halkan, és végigsimítok a mellkasán. Az ing maradékát egy mozdulattal eltüntetem róla, így ajkaim már szabadon garázdálkodnak a vállán.

Nem is tudom hogy õ, vagy a szabály megszegésének gondolata izgat fel jobban. De az is lehet hogy a kettõ együtt.

Ostoba Gabriel..azt hitted megakadályozhatsz..? Hát tévedtél...

2008.10.07 20:42

Az erõm mintha csak megnõtt volna. Furcsa. Meg az a rövidke alvás, és a vele együtt járó, szokásosnál is viharosabb regeneráció is… Egyre kevésbé érzem magam embernek. Néha az az érzésem nem is voltam az, soha igazán.
A vacsora végeztével a tõlem telhetõ legudvariasabban búcsúzom mindenkitõl, határozottan elutasítva, hogy még haza is vigyenek. Hah, tudom én hol lakom, nektek semmi szükség megismerkedni lakóhelyemmel. Még ha tudom, a célozgatások több mindent is jelenthetnek. Nem vágyom semmilyen beigazolásra, tõlük a legkevésbé. Bár, ezek szerint eljutott hozzájuk a pletyka, miszerint nõk körében sosem láttak még…, ellenben az emberek szóhasználatával élve gyanús alakok társaságában ellenben elég gyakran.
Noshát, ez nem jött be…, egyikõtök társaságára sem vágyom, sem hosszabb, sem rövidebb idõre, függetlenül attól, hogy szoknyát vagy nadrágot hordotok.

Taxiba ülök és hazamegyek. Bõven elég volt mára a diliházból. Ennél bármi izgalmasabb lesz. Talán tényleg meglátogatom a …, hmm, gyanús haverjaimat, hehe. De csak mielõtt lemostam magamról az egész napos borzalmat.
Beérve a házba, fel sem kapcsolom a villanyt, egyenesen a fürdõbe veszem az irányt, ahol hosszan áztatom magam. Éppen elzárom a vizet, derekamon törölközõ, amikor odabenn a hálóban megszólal a telefon.
Hogyaza…, hát nem volt még mára elég…?
Dühösen tépem fel a kagylót, és egyáltalán nem kímélem azt a merész embert, aki hívni mert. Közben a kinti sötétséget kémlelem.
Valahogy…, furán kavarodik a levegõ pont az ablak elõtt.
Heh, hát te vagy az? Sajnálod, hogy búcsú nélkül mentem el, vagy mi a szösz?
Lezárom a beszélgetést. Hacsak nincs világvége,ne merjenek holnapnál elõbb ismét zavarni.
Ledobom a telefont az asztalra, odamegyek az ablakhoz, kitárom.
- Meddig akarsz még ott bámulni? – mondom neki köszönés nélkül, kikönyöklök az ablakpárkányra.
Mikor elém lép behátrálok az ablakból, hogy be tudjon jönni.
Beugrik a szõnyegre, szétnéz maga körül. Ezek szerint még nincs itt olyan régóta, hogy körül tudjon alaposan nézni.
Meglátja a kabátját az egyik fotel karfáján. Hát, igen, arra már nem volt idõm, hogy visszaszolgáltassam neki.
- Jah, azt kösz szépen. Vissza akartam adni… - hálálkodom kedves félmosollyal.
- Megtarthatod. – fel sem veszi, hogy én ezt jószerivel eltulajdonítottam a szekrényébõl, miközben õ aludt. Milyen jó nekem, most már van egy ilyenem, eredetiben.
- Tévedek, vagy tényleg nem csak azért jöttél, hogy ezt elmond. – jegyzem meg halkan, szemeit fürkészve.
- Nem tévedsz. – jön a tõmondat. Háh…, tisztára mint egész nap, minden szót úgy kell majd kihúznom belõle? De ez azt jelenti a távozásom körülményeirõl sejtelme sincsen. Addig jó nekem…, úgy érzem.
- Hát, akkor? – faggatózom.
- Segítened kell nekem, megtalálni valakit. – borul el az arca végre, mikor kinyögi. Mintha a fogadat húznák, mi? Szar érzés, elhiszem. De azért csak fúrja az oldalam…
- Kell? – mondom felvont szemöldökkel.
- Jobban tetszene, ha azt mondanám szívességet kérek tõled? – szûri a fogai között. Hih, hát nekem magamtól eszembe nem jutott volna, de most hogy mondod…
- Jobban. – fut szét a vigyor az arcomon.
Arcán az izmok egészen érdekesen rendezõdnek át, egy percen belül többször is.
- Jól van, nyertél. Szívességet kérek tõled. – adja meg magát végül. Alig bírom visszafojtani a kitörni készülõ röhögõ rohamot.
- Most jön a kérem szépen? – ez az, így is pillanatok kérdése és szétveti testét a düh, szemtelenséggel sokat segítek a dolgon. Hehe.
Suhintás szerû mozdulat és már csapódik is a hátam a falnak.
Eddig bírtam visszatartani a nevetést.
Tekintetét belemélyeszti szemeimbe. Kacagásom csak lassan csillapodik.
- Jól van. Segítek. – mondom ki, mikor visszanyertem hangomat valamicskét. – Izgalmas lesz.
Kilépek mellkasa szorításából, megigazítom a törölközõt derekamon, a távolabbi szekrényhez sétálok, kinyitom, kutatni kezdek benne. Közben a törölközõt ledobom. Ha már egyszer úgyis látott mindent, felesleges zavartatnom magam. Eh, mert különben tenném…
- Na és kit kell megtalálni? Ember, természetfeletti lény? – kérdezem öltözés közben, jó lesz, ha információhoz juttat, különben ha akarok se tudok segíteni. A gondolataiban meg olvasson, aki akar, szeretem a hangját hallani.
- Szerinted ha ember volna, szükségem volna a segítségedre? – magyarázza, közben érzem, ahogy néz. - Egy vámpír egyébként. Körülbelül 300 éves. Kissé rossz a modora... bár ezt akkor rólad is elmondhatnám. – mondja tovább készségesen. Felpillantok, teli szájjal vigyorog. Hát ez csúcs, szóval tetszik a stílusom. Ettõl a vigyortól nekem is mosolyognom kell. Közben kezembe akad egy egészen sötét lila ing, azt veszem magamra a sötétszürke nadrág fölé.
- Csak te nem leled kedved benne, hogy másokat darabokra tépsz aztán puzzle-zol a darabjaikkal. –
Ahh, pedig, ha tudnád hányszor eszembe ötlik a lehetõség, mennyire könnyen végezhetnék az egész csürhével.
Az utolsó gombot is begombolom az ingen. Röptében kapok el egy tekercset, amit felém hajít.
- Ebben minden benne van. Már ha el tudod olvasni. – fejezi be a gondolatmenetet.

2008.10.07 20:40

Julien (2.):

Hümm. Ezek szerint ez egy olyan nyelven van, amit halandó ember elvileg nem érthet.
Széthajtogatom. Valamiféle parancsnak tûnik, a személy likvidálásáról, amit az angyalok tanácsa hagyott jóvá. Õt, nagyjából, mint valami hóhért emlegetik benne. Milyen kedves.
- Angyalok tanácsa?... – szalad ki a számon. Aztán egybõl leesik, hogy ezzel most le is buktattam magam. Az információt nem az agyából, a tekercsbõl szedtem. Miért értem én ezt…, amikor elvileg, egyetlen földön járó, ember vagy más teremtmény se érthetné meg. Némileg magamtól is megijedek. Kezembõl az ominózus papírt széles mozdulattal nyújtom felé.
Meg sem várom, hogy elveszi-e vagy sem. Elfordulok a nyitott ablakba állok, hagyom, hogy a bentihez képest kissé hûvös levegõ kiszellõztesse zavaros gondolataimat.
Rohadt életbe! Felhalmozódó energia jelenik meg egyszerre bennem, ahogyan akkor, mikor hirtelen leszek mérges. Ehhh, igazából nem is tudom kire vagyok pipa és miért. Mi a fészkes fene ez az egész…, eddig se volt éppen szorosnak mondható a kapcsolatom az emberekkel, de…, most valahogy úgy érzem… hirtelen minden kötelék elszakadni készül.
- Mi az? Csak nem meglepett hogy nekünk is parancsol valaki? – hallom a hangján, hogy alig bírja ki nevetés nélkül. – Azért remélem õt legalább annyira meglepte, mint engem. - Az embereknél hogy is hívják ezt? Parlament? Amikor a sok okos dönt valamit, amiben általában nincs igazuk. Vagy ha van se nekik kell végrehajtani. – Heh ez a cinizmus a hangjában…, igen, ez már ismerõs. Valamivel csökken a túlbuzgó energia bennem.
Nem értette meg a metakommunikációmat…, sajnos vagy szerencsére... azt nem tudom, de jelenleg mindegy is. Miért érzem úgy, hogy csak egyre nagyobb bajba sodrom magam, ha ez tovább így fog folytatódni.
Néhány halk, de mély levegõvétel. Megfordulok, ránézek, majd el mellette.
Segítséget ígértem neki, és akármi is legyen én nem szegem meg a szavam.
Vámpírok…, ha valahol, azoknak a koszos lebujoknak az egyikében biztos tudnak valamit róla. Aki felhívja társadalmukra a figyelmet, azt õk is kiközösítik, elvégre.
De ahhoz, hogy az agyukba tudjak nézni, és megtalálni, akit keres, ahhoz közelebb kell menjek. Nem ismerek személyesen egy vámpírt sem, így nem tudom ilyen távolságból biztosan szelektálni a gondolataikat.
- Mehetünk. – Mondom neki, és kisietek a szobából. Lent az ajtótól nem messze megtalálom a szükséges iratokat és kulcsot.
Elindulunk, de nem jutunk messzire. Az utcán errefelé senki nem jár. Ez nem az a negyede a városnak, ahol éjszaka is sûrû lenne a forgalom.
- Nem akarsz gyorsabban odaérni? – kérdezi mosolyogva. Megállok, ránézek. Nem tudom biztosan eldönteni ez vajon olyan beszólás akart lenni, amilyet én is megeresztek sûrûn, vagy csak nem szeretne gyalogolni éppen.
Válasz helyett, elõkeresek egy képet az emlékeimbõl, azt a helyet, ahova tartunk, felé lököm, majd várok, hogy feldolgozza az információt, amit küldtem.
Szemeim elé beúszik arca, haját elõrelebbenti a szél. Mmm…, ez az illat…, megnyugtató és vérforraló egyszerre.

A repülés most is olyan hatással van rám, mint a múlt éjszaka. Mámorító szabadságérzésem lesz tõle.
Ahogy közeledünk érzékelem mindenfelé a gondolatfoszlányokat. Emberi nem nagyon van köztük.
Remek, megérkeztünk.
Mutatok a házak közé, egy enyhe fejmozdulattal. Testem puhán ér földet, keze eltûnik derekamról. Megrázom a fejem, lehunyom szemem. Koncentrálok. Még jó, hogy egy kiesebb helyen tett le bennünket.
Igen, nagyjából minden vámpír elméjében találok információt, arról, akit keresünk. Mégis van egy abban a klubban, aki feltûnõen többet tud mindenkinél.
Nem lehet ilyen könnyû…, és persze nem is az. De majdnem. Ma este találkozott vele…, a város egyik elõkelõ negyedében kívánt „vacsorázni”, ha úgy tetszik. Kár, hogy szükségletének kielégítése olyanok halálával jár, akik egy cseppet sem szolgáltak erre rá.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy a mûveletet végigkövette, de azért továbbítom a kiszedett információt felé is. Tulajdonképpen nem is értem, miért kellek én ehhez.

Ezúttal úti célunk visszafelé vezet bennünket, kicsivel távolabb esik házamtól.
Már messzirõl érzékelem az elszabadult indulatok kisugárzását. Neki is tudni kell…, hiszen vér folyik odalenn…
Érzi is, hiszen gyorsított a tempón.
Egy meglehetõsen nagy ház kertjében landolunk, egy ablak nyitva, az emeleten. Csak ott ég a villany. Semmiféle képesség nem kell hozzá, hogy megállapítsam, kettõ- háromnál többen nincsenek odabenn.
Ehhh, emberek. Ilyen nagy házra telik, biztonságról gondoskodni mégsem akaródzik. Miért nem lepõdöm meg.
Megneszeli a jelenlétünket, mielõtt bejutnánk a házba. Menekülni kezd. Tehát ezért van még életben. Fejbiccentéssel mondom csak neki, hogy menjen, az embert majd én elintézem.

Bent a házban, egy haldokló nõ fekszik a szoba szõnyegén. Lefekvéshez készülõdhetett. Fiatalabb lehet nálam, karcsú, hamvas. Már tudom, mivel hívta fel a figyelmet magára.
Leülök mellé, összeszedem magam. Régen gyógyítottam már ilyen módon…, bárkit is. Szerencsére elõször a vért akarta, és csak aztán tépni-zúzni. Ha már leszakadt volna valami…, akkor nem lennék biztos benne, hogy sikerül.

Beletart pár percbe mire végzek, de azért csak sikerül. A fürdõszobában találok egy doboz fájdalomcsillapítót az erõsebb fajtából. Az éjjeliszekrényre dobom, szüksége lesz rá, ha magához tér. Emlékezni semmire nem fog, de nem lesz éppen rózsás ébredése sem. De…, életben van.
Milyen különösen ironikus. Ha nem vagyok itt, választania kellett volna az áldozat és az üldözött között.
Visszatérek a hátsó kertbe. Nincsenek messze, érzem.
Még egy kis koncentráció és ahogyan haza is jutottam, most is sikerül odajutnom…, a, hm…, csata, verekedés, vagy mi a fene színhelyére. Tõlük szerencsére távolabb állok, figyelek.
Az az elmeháborodott segítséget hívott. Hallom a gondolatait. Pajzsot vonok elméje köré. Csak futólag jut eszembe, vajon hogy lehetséges, hogy még mindig nem érzek kimerültséget. Hárman közelednek.
Alig tudom csak feléjük irányítani hirtelen kitörõ erõmet. Magammal kell küzdenem, hogy kordában tudjam tartani.
Hiába a vámpírvér, ezek csak közelednek, nem éreznek semmit az egészbõl. Egy társuk bajban van, õk csak segíteni jöttek. Ehhh, hát, ha ennek a segítségére siettek, akkor ti se vagytok éppen jobbak.
Lökök rajtuk egyet. A levegõben penderülnek szerintük segítségre szoruló társuk felé, aki épp akkor terített le végre Cassiel.
Elengedem a bagázst, koppanva érnek földet, eszméletlenül…, vagy holtan.
Hangosan kifújom a levegõt. Kész, vége. A dolog így vagy úgy, de el van intézve. Igyekszem nem tudomására hozni meglepettségemet.

2008.10.06 19:44

Cassiel:

Azt hiszem ezegyszer olyan partnert találtam, aki majdnem olyan erõs mint én. Bár ezt nem tudhatom, mert még nem mutatta meg az igazi erejét ahogy sejtem, de amennyit eddig láttam már az is ámulatba ejtett. Nagyon régen nem élnek már a földön hozzá hasonlóan erõs lények. Én pedig már nagyon régen kiábrándultam az emberekbõl.

Saját magamat is meglepem mekkora hévvel vagyok képes nekiesni, holott ez egyáltalán nem volt jellemzõ rám az utóbbi idõben. Talán pont ezért.
Szomjaztam már erre. Igen, de még hogy.

Az ajkaim után kap, lenyalja róla a rászállt pernyét. Mmm köszi...
Ráharap az számra.. belenyögök a csókba. Jézusom...
Ehh, na jó, õt haggyuk, úgy se értené meg mi olyan jó ebben. Legyen elég annyi hogy hihetetlenül élvezem.

A kis ékszer a szájában újból a nyelvemhez ér. Elvigyorodom. Végigsimít a hátamon. Érintése és ereje egyszerre simogat végig. Most nem azt a dühös égetõ érzést érzem, hanem csak forróságot. Elszakítom tõle a számat, belenyalok a fülébe. Hajam, mint valami földöntúli pajzs..elzárja elõlem a külvilágot.. mindent betakar. Érzem hogy belemarkol, egyik tincsemet az arcomhoz simítja. Nem érdekel..tegye ha jól esik neki.
Elérek a nyakához. Élvetegen harapdálom végig, miközben érzem hogy ujjai a hátamat simogatják-karmolásszák felváltva.
Arrébbgördülök a takarón, rántva magammal õt is. Fölém mászik, hiába próbálom meg lenyomni, nem engedi. Jól van, akkor maradj ha annyira akarsz.
- Tündérmesék? Ha tudnád miket hittem el … - szólal meg hirtelen, szavai az ajkaim fölött suhannak el. Fél centi sem választ el tõle. Lehajol hozzám, vad csókban találkoznak nyelveink. Élvezi..még a szemét is behunyja hozzá. Kár hogy nem látom mire gondol. Most szívesen megnézném.
A nyelvébe harapva rángatom abból a révület szerû állapotból amibe esett. Már az is meglepett hogy rá egyáltalán nem hat pusztítólag az erõm és most ez is. Csupa meglepetés ez a nap.
Tenyerem a mellkasára simul, lenyomom a párnákra. Igazán jól mutat ott. - állapítom meg magamban. Tarkójánál a hajába markolok, magamhoz húzom a fejét egy újabb csókra. Érzem hogy megremeg alattam és ahogy ágyéka a csípõmhöz ér, én is felmordulok. Hozzásimul a mellkasom, ujjai rátalálnak a mellbimbóimra. Wrr.. megõrülök...
Közben én is szabadon garázdálkodhatok a testén. Rettenetesen élvezem. Felválta harapdálom és szivogatom selymes bõrét, kezemmel már izmos hasát simogatom.... mmm... imádom ezt a hangot hallani...

...édes mint a bûn.... pont olyan...

A bõrébe folytom a nyögésemet ahogy lábfeje meztelen combomon simít végig lassan. Ahh édes Istenem...
Jah, de hiszen utálom a nagyfõnököt, akkor helyesbítek.. a kurva Istenit...

Kimászik alólam, az oldalára fordul. Engem figyel.. némán. Fogalmam sincs mi néznivaló van még rajtam, azt hittem már mindent látott, de ezek szerint még nem.

Ahogy belemarkolok a fenekébe, érzem körmeit a mellkasom bõrébe mélyedni. Uhhn...
Fölém térdel, majd a lendülettel szétnyitott térdeim közé zuhan, kezét a csípõmre simítva. Nyelve felfedezõútra indul a testemen, felnyögök ahogy beleharap a mellbimbómba. A hátába markolok, fél kézzel a hajába túrva próbálok belékapaszkodni, de rossz helyen keresgélek, már érzem. Fogai egyre lejebb mélyednek a bõrömbe, bizonyára nagyon élvezi hogy ezt teheti velem. Fõleg hogy az összes harapásnyom azonnal eltûnik és begyógyul ahogy elhúzza onnan az ajkait.
Felnéz rám, tekintetünk összekapcsolódik. Ugyanazt a vad vágyat látom a szemében mint amit én érzek. Nem hiszem el..aaahhmm....

Szinte rádobom a takaróra olyan erõvel lököm a hátára. Nevetni kezd, én pedig nem értem miért...de most valahogy nem is tud érdekelni. Az ajkaira vetem magam, vadul csókolom, szinte felfalva a száját. Kezem végigszalad az oldalán, jólesõen borzong meg, majd folytottan felnyög ahogy a combjába markolok. Erõm végigszalad a bõrén ahogy simogatom..lassan.. A nyakához hajolok, harapdálni kezdem. Oldalra fordítja a fejét, amitõl csak még több nedvességtõl bõrfelület tárul elém, morogva vetem rá magam. Hajam elborítj az arcomat, alig látok tõle.
Érzem hogy feneke az ágyékomhoz nyomódik, felnyögök az érzésre.. ahh..ezt direkt csináltad.. tudom.. Erõteljesebb harapással veszem kezelésbe a nyaka és válla közti területet. Úgy néz ki ez tetszik neki, mert furcsa sóhaj hagyja el a száját.

Hátranyúl fél kézzel, és a hátamra fordítva dönt le a párnákra. Nocsak, még egy ilyen helyzeten is tudsz fordítani, pont ezt vártam tõled. A nyakamhoz hajol, arcát a hajamba fúrja, halkan hallom ahogy mély levegõt vesz, mintha be akarna lélegezni ezáltal.
Átölelem a derekát, keményen ágaskodó férfiasságom a fenekéhez nyomódik... ahhrrgg...

Szinte már várom mikor fog ismét ellökni magától, ezért meglepetésként ér ahogy felül, férfiasságom pedig akadálytalanul siklik belé.. aaahhh.. te jó ég...
Egy erõteljes lökéssel fordítom hasra és hátára hajolva kezdek el mozogni. Lehelletem a bõrét simogatja, ujjaim megmarkolják a keménységét és kényeztetni kezdem. Egyre jobban elvesztem a fejem, és immár egyre gyorsuló tempóval ûzöm õt a gyönyör felé, míg csillagokat nem látunk mindketten, és olyan erõvel robban belém kéj hogy csak nyögni tudok és mellé zuhanok a párnákra.
Hallom ahogy kacag... nem tudom mi lehet olyan vicces.. de nem is érdekel. Hallgatom ezt a hangot, a jólesõ nevetés ami úgy futkos a bõrömön mint egy meleg fuvallat. Behunyom a szemem.

Tiszta hülye vagyok. Ostobaságot tettem... Ostobaságot, de akkoris élveztem. Bárki más már megbukott volna ezért, de én fõangyal vagyok, fölöttem nem ítélkezhetnek. Átok ez vagy áldás... magam sem tudom. A tudat hogy bármit megtehetsz, csak egy ideig mámorító. Egy idõ után már unalmas.

Végignézek rajta ahogy fekszik az ágyamban. A halandó világ sokkal izgalmasabb az enyémnél. És õ... vajon milyen talányokat rejteget még amire nem tudom választ?

Rá fogok jönni.

***

Elalszom.

Álmomban egy hatalmas ajtó elõtt állok amin sehogy sem tudok bejutni. Tudom hogy kulcs kell hozzá, de az nincs nálam és ez feldühít. Nekiesem puszta kézzel, de semmit sem használ, még az erõm sem tudja mozgásra bírni a vastag ajtószárnyakat.

Dühösen fordítok neki hátat.

Felébredek.

A hajnali szellõ végigsimít meztelen testemen, a kert virágzó fáiról szirmokat sodor be a szél.

Eltûnt.

Gondolhattam volna. Olyan képességekkel amik neki vannak nem is csodálkozom rajta. És én még azt gondoltam szüksége van a segítségemre a lejutáshoz. Heh de naiv voltam.

Felkapok egy ruhát, és kilépek a szobámból. Még két lépést sem mentem mikor utánam szól egy simogatóan lágy, mégis undok hang.
- Jól itthagyott a kis kedvenced.
Kifejezéstelen arccal pillantok az elém lépõ Gabriel-re.
-Ugye nem szándékozol utánamenni?
-Semmi közöd hozzá hogy mit szándékozok. - felelem hûvösen.
Elhúzza a száját, majd felemelt kezét felém nyújtja. Egy papítekercs van benne.
-Az új feladataid.

Ehh már megint.

Átveszem tõle, és szó nélkül távozom.

2008.10.06 19:42

Cassiel (2. rész):


Még egy gyilkosság, csakhogy még több vérrel mocskoljam be a kezem. Már nagyon unom.

Lassan vitorlázva közelítem meg az autópályát ahol a tömegszerencsétlenség történt.

Mindenfelé üvegcserepek, végtagok, kiabáló, síró emberek. Egyikük elszalad mellettem mikor földetérek, de szerencsére õk semmit sem érzékelnek belõlem.

Odalépek az egyik földön fekvõ emberhez. Ahogy megérintem a homlokát emlékek villannak át az agyamon, életereje a kezem körül fodrozódik. Túl késõ, ezen már nem tudnak segíteni. Megpöckölöm a homlokát és a vékony szál test és lélek között örökre elszakad.

Jöjjön a következõ.

***

Fáradtan egyenesedem fel az utolsó áldozat mellõl. Egy nõ térdel mellette és siratja. Milyen szomorú. Kegyetlen a sors ugyebár. Pedig õk tuti nem vétkeztek annyit mint én.

Sóhajtva tárom ki a szárnyaimat és emelkedek fel a magasba.

***

Repülök.

Már órák óta.

Élvezem a szabadságot.

Néha lenézek az alattam elterülõ városra, amire idõközben rátelepszik a sötétség. A szél belekap a hajamba, hátrafújja az arcomból, de én csak repülök tovább. Már tudom is hová tartok.

***

Kétszintes takaros házacska, nem messze a város forgalmas negyedétõl, mégis távol mindentõl ami zavaró.
Most nem ég egyetlen lámpa sem odabent, de mégis tudom hogy ott van. Talán remekül lát a sötétben..mint a macskák. Talán nem.

Hirtelen fény gyullad a fölsõ szinten az egyik szobában. Egy magas alak sziluettje tükrözõdik az ablaküvegen.

Egyhelyben lebegek az ablak elõtt, szárnyaimmal hangtalanul csapkodva, és némán figyelem ahogy telefonál. Kicsit bosszúsnak tûnik, bár nem hallom mit mond, de az arca nagyon kifejezõ.
Megtörli a haját egy törülközõvel és átsétál a másik szobába. Ott is meggyullad a villany. Átsuhanok a másik ablak elé. Kicsit sincsen bûntudatom hogy itt leskelõdök utána, sõt inkább felcsigáz a dolog. Mint egy zsákmányra lesõ vadállat. Leteszi a telefont az asztalra, majd az ablakhoz sétál és kinyitja.

-Meddig akarsz még ott bámulni? -kérdezi félmosolyra húzva a száját. Áh, szóval már észrevettél. Felkönyököl az ablakpárkányra, én pedig lelépek elé a kõre. Elhátrál hogy beengedjen. Milyen kedves.

Leugrom a szoba szõnyegére, és érdeklõdve nézek körül.

Az egyik fotel karfáján megpillantom az egyik kabátomat. Követi a tekintetemet.
-Jah, azt kösz szépen. Vissza akartam adni...
- Megtarthatod. -felelem halkan, közelebb lépve hozzá.

- Tévedek vagy tényleg nem csak azért jöttél hogy ezt elmond. - jegyzi meg halkan.
- Nem tévedsz. - felelem.
-Hát akkor?
- Segítened kell nekem megtalálni valakit. - válaszolom sötét arckifejezéssel.
-Kell? -kérdezi felvont szemöldökkel. Ehh már megint kezdi.
-Jobban tetszene ha azt mondanám szívességet kérek tõled? -kérdezem.
-Jobban. - vigyorog.
Wrrr azt lesheted.

-Na mi lesz..?
Alig bírom visszafogni hogy ne vicsorogjak. Megtalálhatnám egyedül is fickót de az hetekbe telne, õ minden bizonnyal könnyebben megtalálná, hiszen itt él, ebben a városban ahol a férfi is.

-Jól van, nyertél. Szívességet kérek tõled.
-Most jön a kéremszépen?
Láthatóan remekül szórakozik rajtam. Egyetlen mozdulttal lököm a falnak, hogy csak úgy csattan háta a tapétának. Felkacag. Ez rossz vicc volt.

-Jól van. Segítek. - feleli még mindig nevetve. - Izgalmas lesz.

Meghiszem azt.

2008.10.06 14:38

Julien:

Az ablak melletti falnak csapódik a hátam, s egybõl megtámadja számat, közben pedig már szakad is a vállaimról az ing, bizsergésszerû sistergést érzek, ahol hozzámérnek ajkai.
Nah, azt már nem…, rossz embert hoztál fel…, én nem alany leszek a játékban, hanem partner.
Eleresztem a korlátomat egy pillanatra…, nem kell, hogy minden erõm kiszabaduljon, csak hogy érezze.
Felnéz, vérvörös szemeit egyenesen az enyémbe fúrja …, vigyorognom kell. Tényleg azt hitted, hogy nem tartogatok meglepetéseket? Egy lépésnyire áll tõlem…, kevés, nagyon kevés…, beleengedem kezem hajába, teste az enyémnek csapódik. Tudja csak…, itt csak akkor lesz alárendelt, ha belemegyek…, azt pedig lesheti.
Becsukja szemét, érzem, hogy egyre növekvõ ereje belep mindent.
Szárnyai tollakra esnek szét, és beterítenek mindent. Ereje azonban még tovább növekszik, hátából ezüstszínû fény ömlik a szobára. A szemembe néz, látszik rajta, hogy alig bír elfojtani egy mosolyt.
Hah, helyes…, úgyis csak útban lettek volna.
Na, ennyi elég is volt, hogy feldühítsem. Áh, nem akarod azt mondani…, elrontanád a játékot…, amit pedig most kezdek csak élvezni. Igazán élvezni.
Kezét felsõtestem felett a levegõben tartja, minek hatására az ingem szétszakad.
Érdeklõdve vetem rá tekintetemet…, ez igazán érdekes…, nekem ehhez nem szükséges a kezem….
Ruháján a csatok felnyílnak, majd elengedik és a földre esnek…, vakítóan fehér bõrét mutatva, és az ezüstös fény még jobban szétárad a hátából.
Keze eltûnik a hasadásban, ami ruhámon támadt…, ezúttal nem az erõ az, amitõl bizseregni kezdek.
Következõ pillanatban a tenyér, ami az imént simogatott, taszítva röpít a hátam mögötti hatalmas ágy felé… Ahhh…, gravitáció nélkül lebeg a testem pár másodpercig…, ez már idejövet is nagyon tetszett.
Nézem rajta a kabátot…, ami aztán úgy hussan le testétõl, mintha nem is lett volna rajta semmi…, ha neki lehet a ruhámat szabdalni…, nekem sem kell kímélnem az õ darabjait.
Ezüst fénnyel csillogó haja lelóg az ágytakaróra… hogy én mennyire szeretem a hosszú hajat… belecsúsznak ujjaim, fejét magamhoz húzom általa.
Ereje még mindig betölt mindent körülöttünk. Hátára simítom kezem, töményen érzem, ujjaim szinte eltûnnek benne.
Nyelvét érzem ajkaimon…, aztán beljebb. Viszonzom, nem is csillapítok a héven.
Elgondolkodva lassít cseppet a tempón…
Néhány perccel ezelõtt még azon gondolkodtam volna, hogy jutok innen ki…, haza. Hm, vicces…, ugyan kihez mennék haza…
Megérzi nyelvemben a piercinget.
- … az emberek igazán találékonyak… - mondja halkan. Már megint látom, hogy alig bírja visszatartani a mosolyt.
Nahát…, mennyi mindent szabad…, mosolyogni mégsem?
Teljes mélységében belenézhetek a vértengert idézõ szemekbe. Rámosolygok. Tudom, látom ez neki a félelemkeltés eszköze…, de hát mitõl tudok én félni…
Ingem maradékát egy apró csuklómozdulattal szedi le rólam és kisvártatva el is hajítja.
Nyakához nyúl, leszedi az ezüstkeresztet. Kinyújtja a kezét, az ágy melletti kis asztalra teszi. A virág, az asztalon a vázában azonnal elhervad.
Hmm, mik nem vannak. Ezek szerint ez a belõle áramló erõ miatt van. Én meg csak fura, hideg bizsergést érzek csak az egészbõl.
Azt hiszem, jól gondolom, ha errõl az jut eszembe…, ennek még akkor se lenne szabad így lennie, ha természetfeletti képességekkel vagyok megáldva. Ehhh, de egyébként is, furcsán hat rám ez a hely.
De azt hiszem, jelenleg nem fogom tudni eldönteni, neki köszönhetem-e ezt az érzést, vagy esetleg valami másnak.
De úgy látszik beleesett kissé õ is a gondolataiba, merev nézi maga elõtt az ágyat…, vagy az asztalt amellett.
Hozzásimulok bõréhez, nyakából a hajat arrébb teszem.
Megperdül tengelye körül, tenyereink összecsapódnak. Hehe, azt hitted nem készültem… Tényleg vicces…, fizikailag, metafizikailag sem tudunk a másikkal mit kezdeni. Na, jó…, ez azért túlzás, tudunk, nagyon úgy néz ki, hogy fogunk tudni.
Már megint a gondolataimba próbál benézni. Nem, az én agyamban nem fog senki turkálni, ha kíváncsi vagy valamire, kénytelen leszel ahhoz a módszerhez folyamodni, mint bárki más…
- Szárnyak nélkül már nem is vagy annyira angyali… - mosolygok rá, mintha csak bókoltam volna.
- Egyébként sem vagyok az. Azt hittem legalább te nem hiszel a tündérmesékben. – feleli vigyorogva. Jól van, annyira könnyen mégsem felhúzható, ezt jó hallani.
Egyik keze a hajamban babrálja tincseimet. Lehajol térdeltébõl, leheletét érzem nyakamon, aztán a fülembe harap… ujjai csiklandozzák mellkasomat, hasam, majd megint mellkasomat.
Így viszont nyaka siklik épp látómezõmbe. Beleharapok. Hah…, finom.

2008.10.06 14:37

Julien (2.):

Felpillant, arca ismét egyvonalban az enyémmel.
Csókunk közben a nadrágomban lévõ övet teszi használhatatlanná. Nem hiszem, hogy akadna egyetlen épp ruhadarab is, mire elmehetek innen. Sem a sajátomból, sem azokból, amiket õ visel.
Fogait érzem magamon mindenütt, lassan harapdálva jut felsõtestemtõl egyre lejjebb. Hhhhrrr…
Másodperc tört része és már érzem is, hogy meztelen lettem deréktól lefelé is. Akaraterõt használva ellenkezem, amivel persze nem sokra megyek. Ehhh…, elhúzom a számat…, akkor se higgye már, hogy azt tesz, amit csak akar.
Eddig nem eresztettem el korántsem minden erõmet. Most sem fogom, de éppenséggel…, hideg tûzként érzem felé áradni, a maradék ruha már le is olvadt róla, földet érve valahol a szoba másik végében.
Térdein támaszkodva megrázza magát, haja szanaszét repdes mindenfelé körülötte. Ajkaihoz emeli kezét, ujjain fehér csillogású jéghidegnek tûnõ lángok jelennek meg. Belenéz a szemembe, majd mosolyogni kezd. Nem is mosoly, amit az arcán szétfutni látok, vigyor, sokkal inkább. Ez vicces, kísérleti nyuszi leszek, kipróbálja meddig bírom még? Ettõl én is mosolyogni kezdek.
Fehér lángok borította ujjait végighúzza mellkasomon. Melegség marad utána, egész belsõmet bizseregni érzem. Lehunyom szemem, felsóhajtok. Amikor felnézek, arcán látom, nem egészen ennek kellett volna történnie. Közben érzem, hogy ujjai lejjebb siklottak, a nadrág rólam hamuvá foszlik, beterít egészen. Odahajol, érzem, ahogy levegõt vesz és elárasztja vele bõrömet…, megszabadította altestem a rárakodó hamutól.
Huhhh…, hát ez igazán… Szakad ki egy sóhaj torkomból.
Vállába markolok, körmeim beleszaladnak húsába. Felnéz, szemei egyszerre tükröznek rengeteg mindent, úgy hogy közben kifürkészhetetlenek. Ajkain a hamu pernyéjének maradéka feketéllik. Odahajolok, nyelvemmel szántok végig rajta.
Fogaimmal kapok ajkai után. Ahogy megérzi piercingemet, érzem, hogy vigyorogni kezd. Egyik ujjam végigfut tarkóján, onnan lejjebb siklik gerincén. Kiszakad csókunkból… fülembe nyal. Haja betakar mindent. Mutatóujjam köré csavarok belõle egy tincset, arcához dörgölöm…, nem tudnám eldönteni melyik a puhább, selymesebb, bõre vagy a haja…, és azok a hihetetlenül vörös szemek… tisztára beindulok tõle. Tudom, hogy nem kéne így legyen. Ha magamtól nem tudnám, tudom, mert láttam a tekintetében.
Nyakam hajlatába ért nyelvével, ujjaim hátán táncolnak. Végig mindenütt, széles hátán az ezüst mintázat, már nem látszik olyan nagyon, de még mindig ott van. Egyenként szántok a vonalakon ujjbegyeimmel. Arcomba hullik a fehér hajtömeg. Mélyet lélegzem, eláraszt az éjszakai virágok bódító illata, amit már a tetõn is éreztem.
Mindkét tenyerem hátán fektetem, kicsit elgördülve onnan, pont arra a helyre fúródik, ahol én voltam. Fölé mászom, egyik lábam átvetem derekán. Velem együtt gördül a hátára, vállaiba kapaszkodva tartom magam fenn…, akarata ellenére, persze.
Lehajolok, egészen közel szájához.
- Tündérmesék? Ha tudnád miket hittem el … - suttogom félmosolyra húzva a szám közben. Ajkaim az övéhez érnek, gyengéden, most érezni akarom…, még a szemem is lecsukódik hozzá… ez a fanyaron édeskés íz… jóízû, hallatlanul, tényleg.
Fogaival nyelvembe kapaszkodva térít vissza a gondolataimból. Hiszen az elõbb…, teljesen átadtam magam ennek az érzésnek…, az az íz…, az õ íze…, rajta élvezkedtem.
Mellkasom két oldalán csattannak kezei és már bele is fúródtam a párnák közé, hátam csúszós-selymes anyagot érez.
Vadul hajtövembe markol, egymáshoz csapódnak ajkaink…, testem beleremeg…ágyékom csípõjéhez ér…belemorran a csókba. Mellkasa az enyémhez ér, ujjaim mellbimbójával játszanak.
Keze már újfent hasamon jár…, nyelvét és fogait felváltva érzem bõrömön, bõrömben.
Lábam önálló életre kel, combja külsõ felét simítom végig vele.
Úgy látszik elvesztettük az érdeklõdést jelenleg a másik képességei és határai iránt.
A magam részérõl inkább belegondolni sem akarok, hogy hol vagyok most, mit csinálok és kivel. Annyi sok unalom és szenvedés után, nekem is jár a szórakozás, azt hiszem.
Lábaim rátekerednek, kimászom alóla, oldalt fekszünk mindketten, óriási ágya közepén. Kezem hajában maradt, ahogy ujjaim elõbújnak tincseibõl és felfedik a ragyogóan fehér bõrt, pillanatra elszemlélgetem mennyivel fehérebb bõre az enyémnél, habár én sem vagyok éppen sötétbõrû, pedig. Kezét érzem fenekemen…, körmeimmel felszántom mellkasát, fölé térdelek.
Lábaink összekeverednek…, végül két szétnyitott térde közé esem, tenyerem csípõcsontjának bõrén vet halk hangot.
Helyes…, most én jövök…
Ahol az elõbb csak ujjaim jártak, most útjára indítom nyelvemet is… mellbimbóját fogaim közé veszem, megcibálom kicsit… keze a hátamon…, és a hajamban turkál…
Lapos hasa…, köldöke következik. Csípõcsontja felett a bõrt meg is szaggatom picit… Felpillantok…, tekintetem az övébe kulcsolódik, ujjam ágyékának bõrét ingerli.

2008.10.06 14:35

Julien:

Puszta nyers erõvel taszít ismét az ágytakaróba, amitõl gurgulázó nevetés tör rám. Szemeiben felcsillanó értetlenséget látok, de csak futólag…, szája az enyémhez csapódik…, mintha mutatná, így kell ezt csinálni, nem olyan gyöngéden, ahogy én tettem vele az elõbb. Ahh, pedig finom volt, elhiheted nekem.
Kezét végighúzza az oldalamon, közvetlenül a fenekem alatt mar combjaimba, arcom a párnákba fúródik. Érzem ujjait, majd nyelvét hátamon, derekamon, fenekemen. Majd testének súlyát, ahogy ismét nyakamhoz hajol és rágcsálni kezdi. Fejem oldalra fordítom, fehér haja takaróként ölel körbe minket.
Megmozdítom fenekemet, ágyékához nyomom. Jutalmam egy minden elõzõnél erõteljesebb harapás vállam bõrébe. Mmmm…, ez az…, ezt szeretem.
Egyik kezemmel hátranyúlva penderítem a hátára. Vörös szemein enyhe párát vélek leszállni.
Arcom nyakához tartom, szinte elveszik a hajtömegben…, imádom ezt az illatot.
Lehunyom a szemem, érzem fenekemen felajzottságát.
Most bizonyára azt várja tiltakozni fogok, tovább húzom a játékot.
Váratlanul felülök. Testem teljes egészében azonnal befogadja õt. Hhhhhhmmmm….
Ellenkezés nélkül hagyom, hogy a hasamra penderítsen, tarkómon érzem leheletét, halk morranásai belevesznek az sajátjaiba. Testünk együtt ringatózik, ritmusa egyre gyorsabb ütemet diktál. Ujjai körbefogták merevedésemet.
Egymást ûzzük a fellegekbe, aminek a gondolatától élénk nevetés tör ki rajtam.
Mellém fekszik, miközben én még mindig kiterítve fekszem hason mellette, szemei tekintetemet fürkészik.
Egyszerûen nem tudom abbahagyni a nevetést…, fellegek mi…

Lecsendesedtem, testem lassan megnyugszik, oldalra gördülök. Nézem õt…, igazából nem értem ezt az egészet. Hallgatnom kellett volna magamra, és lelépni, amíg lehet. Mert azt hiszem túlságosan sok, eddig számomra ismeretlen dolgot, érzést, gondolatot indított el bennem. A bizonytalanság pedig kiszámíthatatlanná tesz, még jobban, mint amilyen egyébként vagyok.

Csend van. Légvételem alig hallható hangjai keverednek az õ egyre lassuló légzésének hangjaival. Elaludt. Én képtelen vagyok rá.
Felülök az ágyban, mélyet lélegzem. Tüdõm megtelik azzal a bódító illattal, ami belõle árad.
Az ágytól néhány lépésre egy falba süllyesztett szekrényt találok. Kinyitom. Kabátok egész sora foglalja el akasztós részét. Az egyik mellett egy nadrágot is találok. Kiveszem az együttest, a szekrényajtót halkan a helyére csúsztatva lépek át a másik helyiségbe. Az alsógatyám legalább még használható, ez is valami.
Felöltözöm és gyorsan távozom. Észre sem vette. Mozdulatlanul fekszik tovább. Nos, angyalnak lenni, biztos kimerítõ dolog, még akkor is, ha nem vagyok itt én súlyosbító tényezõnek.
A folyosón kint teljes némaság fogad, mintha nem lenne itt senki sem. Furcsa. Na nem mintha szükséges lenne egy újabb találkozás… Jut eszembe az affér a bilinccsel. Egyébként is távozni készülök, nem hiszem, hogy bárki is maradásra akarna bírni.
Az utolsó lépcsõfokokat teszem meg, amikor meghallom, hogy van valaki mégis itt, rajtam kívül. A hátam mögött.
- Hova, hova…, ilyen sietõsen, olyan ruhában, ami nem is tiéd, ráadásul? – távolságtartóan barátságos hang. Hah, engem nem versz át, fogadni mernék, hogy te adtad azt a bilincset, hogy megláncolj, mint egy állatot. Brrr.
Lelépek az utolsó lépcsõrõl, immár ugyanott vagyunk, ahol néhány órával ezelõtt.
Felnézek rá, hideg mosolyt eresztek felé.
- Hazaérek és illendõen visszajuttatom a ruhákat. Azt azonban te sem kívánhatod, hogy meztelenül menjek el innen. – nézek rá méltóságteljesen. Remélem a hangsúlyból mindent megértett. Nem távozhatok abban, amiben idejöttem, az egyszerûen képtelenség, ugyebár.
Nem válaszol. Néhány lépést teszek az ajtó felé, hátha beérte ennyivel.
- Távozni? Innen? Egy magadfajtának? – jön le a lépcsõn, lenézése nemcsak szavaiból süt, a tekintetébõl is. – Nem hiszem, hogy Cassiel csak így elengedett.
- Köszönöm, nem pórázon jöttem, nem kell az engedélye. Menni akarok, ergo megyek is. Örültem a szerencsének. – elfordulok tõle, az ajtó már nyílik is.
- Azt még megnézem… - hallom a gúnyos hangot a hátam mögül. Erre inkább nem is mondok semmit. Valóban fogalmam sincs sikerül-e, de ezt nem vagyok hajlandó megosztani vele.
Elsétálok a kapuig, amit most senki nem õriz. Összezárom szemeimet, felidézem részletesen a házam, a mesterségesen, vadul burjánzó kertet, a kis tavat…, mindent.
Kinyitom a szemem, és valóban ott vagyok. Kicsit félretájoltam magam ugyan, a ház hátsó kertjében állok, de megérkeztem. Kissé szédülök, kell néhány lépés, amire helyre jön koordinációm.
Ha ezt tényleg látta…, hát annak, egészen biztos lesz még folytatása.
Talán aludnom kéne néhány órát, hogy energiaháztartásom rendezõdni tudjon. Akkor lesz elég belõle, hogy a ruhákat vissza tudjam küldeni jogos tulajdonosának.
Ledobálom magamról a göncöket, és rádobom magam az ágyamra, mire a fejem eléri a párnát, már alszom is.

2008.10.04 17:49

Cassiel:


Ezt el sem hiszem. Megint itt vagyok, egy ilyen helyzetben, holott nem szabadna. Gabriel elég nyomatékosan a tudtomra adta hogy nem kéne ezt tennem, de ha már voltam olyan kedves és idehoztam õt, akkor az már az én gondom.

Gond? Én nem látok itt gondot.

Mindig is imádtam azokat a dolgokat amik egy kicsit is különlegesek voltak, és õ pedig nemcsak egy kicsit az. Elmosolyodom elégedetten. Igen, ez izgalmasnak ígérkezik...

Ez a bilincs kicsit kényelmetlenné teszi a helyzetet ugyan, de én aztán nem szoktam fennakadni semmin. Átéltem már sokkal rosszabbat is. Ha ezzel azt hiszi akárki, hogy az utamat állhatja, vagy a kedvemet szegheti, akkor nagyon nem ismer. Nagyon nem.

Látom hogy körülnéz a szobában, de azért bámészkodni nem hagyom, mert a következõ pillanatban a háta mögött termek, és átölelem. Kezeim összefogom elöl a hasán, ajkaim a nyakát érintik, a ruhán keresztül harapok bele a bõrébe. Nos, úgy néz ki most sem fogok unatkozni.

Kezével végigsimítja a bilincset a csuklóján. A fém hangtalanul enged neki, nem hallom a kattanást sem, csak egyszerûen leesik rólunk, mintha ott sem lett volna. Hmm.. bámulatos..de nem fog örülni neki a kis fõangyalka ha megtudja.

Látom hogy az ezüstös bilincs felemelkedik a földrõl, õ pedig követi a tekintetével. Esküdni mernék hogy ezt õ csinálja. Hihetetlen.
- Megérintett. – szólal meg halkan. – Te adtál az erõdbõl érintéssel… Így kölcsönvehettem az erejébõl én is egy kicsit. - magyarázza. Áh, értem már.
Õ pedig vigyorog, bár nem tudom miért, de feltételezem hogy bosszút forral, a "kedvességért" cserébe, amiért megláncolták. Naigen, én sem szeretem a korlátokat. Pedig nekem van belõle bõven. Mégha olyan erõm van is, amirõl mások csak álmodhatnak.

A bilincs eltûnik.. van egy olyan érzésem hogy a vissza a feladónak procedúra alatt van jelenleg. Majdnem elnevetem magam. Pedig én olyat elég ritkán teszek. De mégis. Egy angyal se merne vele szembeszállni, a fõangyalok egyikével...erre most itt van õt, és nagy ívbõl tesz arra hogy micsoda és milyen rangja van. Igazán tetszik nekem ez a hozzáállás. A bátorság és a vakmerõség között csak egy lehelletnyi a különbség, mégis életet menthet... hehe. De kit érdekel...? Engem most kicsit se.

- Hozzám ne érjen, többet…, mond csak meg neki… -súgja a fülembe egészen közelrõl. Megmondom én ha akarod, csak nehogy bajod essen.

Elhúzódik tõlem, és az ablakhoz sétál. Már megint bámészkodik. Hmm... nem azért hoztalak ide hogy a tájat csodáld.

- Csodálatos, tényleg. Bár, azért határozottan kétlem, hogy bárki ezt látná a világomból, mikor földi pályafutásának véget vetsz. - jegyzi meg halkan.
Szóval már tudod az igazat. Nem mintha örülnék neki. Dühösen villannak meg a szemeim. Nem önszántamból vagyok az ami, mégha te ezt nem is tudod. Lehet úgy tûnik saját jókedvembõl csinálom a dolgot de nem így van. És elég a gyilkosságok puszta említése is, hogy feldühödjek rajta.

Szeretsz játszani igaz? Hát akkor igazán élvezni fogod. Én is szeretek játszani..hajajj..de még mennyire.

Kinyitom a szárnyaimat, egyetlen suhintással termek mellette. Magamhoz rántom. Vigyorognom kell ahogy ránézek. Nem fél mint sokan mások, és nincs a szemében egy szemernyi tisztelet sem. Csak az a érdeklõdõ csillogás. Hmm...szeretem a lilát.

Az ablak melletti falnak taszítom, miközben az ajkaira hajolok. Magasságom most sem kedvez nekem, le kell hajolnom hozzá kicsit, hogy elérjem. Vadul vetem magam az ajkaira, lerántom a válláról az inget, és mostmár csupasz bõréhez érnek az ajkaim. Szinte megráz az ereje ahogy megérintem, bizsereg az ajkam tõle. Felnézek rá, õ pedig csak vigyorog. Direkt csinálja... tudtam én.
Megrántja a hajam, összesimul a testünk, pedig eddig tartottam tõle egy kis távolságot. Nocsak, te akarsz irányítani? Na azt lesheted!

Egy pillanatra behunyom a szemem, hogy szabadjára engedjem az erõm. Szárnyaim apró tollakra esnek szét és köddéválnak. A pihék lassan lebegve szálldogálnak a levegõben. Tele van velük a szoba, a hajam..és rajta is látni párat. Hát nem aranyos? Nevethetnékem van újfent. Hehehe!
Az ezüst minta végigkúszik a testemen, és beborítja a hátam, mint eg hatalmas fénylõ tetoválás. Érzem hogy növekszik, ahogy az erõm is.

Ha te úgy, én így. Kihívóan nézek a szemébe, látja már hogy ellenfelére akadt ezegyszer. Talán sosem gondolta volna hogy egyszer talál valakit aki erõsebb vagy legalább olyan erõs mint õ. Talán sejtette..talán nem. Mindenesetre úgy látszik hogy remekül szórakozik. Hehe, akárcsak én.

Végighúzom a kezem a mellkasa felett, mire az ing széthasad az erõmtõl. Mintha megperzselte volna...még fekete is az anyag széle. Engedelmesen nyílik szét rajta, felfedve nekem csupasz mellkasát. Rámvillantja a szemét, és a következõ pillanatban ruhám csatjai mintha csak önálló életet élnének leszakadnak és a földre esnek. Igazán ügyes. És meg sem kellett mozdulnod hozzá. Szakadt felsõjének résébe süllyesztem a kezem. A bõrömön érzem azt a simogató érintést amit a bõre nyújt ahogy hozzáérek. Kóstolgatjuk egymást..hogy mentálisan vagy fizikailag az édesmindegy. A lényeg ugyanaz. Egyikünk sem tud mit kezdeni a másik erejével. Hát ez vicces. Komolyan jól fogok szórakozni.

Az ágyra lököm, áthidalva azt a pár métert. Szinte száll a levegõben a ledülettõl amivel meglöktem. Még pislogni sem hagyom, már mellette is termek, azaz fölötte. A kabát lehasad rólam, mintha láthatatlan karddal kapta volna el az elejét, és immár félmeztelenül egy szál nadrágban térdelek fölötte. Ezüstös, fehér hajam kétoldalt a takaróra lóg, megragadja és lehúzza a fejem magához.
Érzem hogy lüktet a hátamon a minta ahogy kiterjesztem az erõm, õ pedig végighúzza a kezét a hátamon. Érzi õ is. Belemarkol a bõrömbe, én pedig végignyalom a száját. Nem kell szétfeszítenem az ajkait, beenged magától, és ugyanolyan vadul csókol mint ahogy én kezdtem.

Vajon csak a mai nap folyamán hányszor tette ezt akárki mással? - kérdezem magamtól, aztán egyszerûen elhesegetem a gondolatot. Végülis nekem aztán édesmindegy kivel hányszor mit csinál, pont olyan bûnös mint bármelyik ember, azért mert különleges ereje van, attól még egyáltalán nem különbözik tõlük. Ahogy mi sem. Hiszen szentek mi sem vagyunk. Azt csak az igazán elhivatott hívõk hiszik. Hiába éltem már ezer meg ezer évet, ugyanolyan hibákat követek el mint bármelyik ember.... attól eltekintve hogy én imádok vétkezni.

Ajkam hozzáér a szájában lévõ fémhez. Igazán fucsa érzés...de nem rossz.

-... ez emberek igazán találékonyak.. -jegyzem meg, elfolytva egy mosolyt. Arcom csak pár centire van az övétõl, ilyen távolságból szokott az a legtöbb ember megfagyni a tekintetemtõl. Õ viszont csak kinevet. A képembe vigyorog. Igazán érdekes.
Néha jól jön hogy félnek tõlem, néha viszont rettenetesen bosszant. Fõleg hogy én magam sem vagyok kibékülve azzal amit csinálok. Akármennyire is az ellenkezõje látszik rajtam, ki nem állhatom az egészet.

Egy mozdulattal leszakítom róla a cafatokra hasadt inget, majd még egyszer megcsodálom mûvemet, mielõtt áthajítanám a szobán. Letépem a nyakamból a fõangyalok ezüst keresztjét, és leteszem az ágy melletti asztalra. Épp csak odanyúlok hogy letegyem, de a díszítésnek kitett virágcsokor máris elhervad. Lemondóan nézek végig rajta. Hát igen, rendes esetben minden élõre ilyen hatással van az erõm. Nagyon kevesen vannak akik elviselik, és ki tudják zárni magukat a pusztító bûvkörbõl. De végülis... eddig csak hasznát vettem. Meg aztán, így egy alkalomnál többet sosem voltam még senkivel sem. Vagy azért mert az illetõ meghalt az erõmtõl, vagy azért mert én öltem meg. Hát csupa változatosság az életem így, az már biztos.

Kicsit elbambulhattam, mert hirtelen megérzem hogy a hátamhoz ér a mellkasa, és a vállam felett figyeli mit nézek. Villámgyorsan fordulok meg, de úgy látszik már felkészült rá hogy ezt fogom tenni, mert tenyerem az övével csattan össze ahogy felé kapok. Megszorítja a kezem. Nocsak..most birkózni fogunk? A szemébe fúrom a tekintetem, de nem tudok belõle semmit sem kiolvasni. Ügyesen védi a gondolatait, és még az arcán is csak azt az érdeklõdõ kifejezést látom, ami aztán sokmindent jelenthet.

- Szárnyak nélkül már nem is vagy annyira angyali... -jegyzi meg álcázott kedvességgel. Ha ezzel most fel akart bosszantani, hát akkor rá fog jönni hogy nem sikerült.
- Egyébként sem vagyok az. - felelem vigyorogva. - Azt hittem legalább te nem hiszel a tündérmesékben. - teszem hozzá visszadva a labdát.
Egyik kezemmel a hajába túrok, végigsimítok a tincsein, mintha valami finom anyagot tapogatnék mielõtt megveszem. Hehe..igazán ritka és értékes kelme...
Még így is jóval fölé magasodom, pedig õ sem kicsi éppenséggel..és én ráadásul térdelek. Mindegy...könnyedén megoldom a problémát, lehajolok hozzá, és arcomat a hajába fúrva, a fülébe harapok. Kezem végigsiklik a mellkasán, le a hasára, majd újra fel. Beleharap a nyakamba... whrr.. tudtommal nem vámpírt hoztam haza... vagy mégis...?
Felnézek rá, ajkai nedvesen csillognak, olyan hívogatóak hogy nem állom meg hogy meg ne kóstoljam õket. A dereka fölé emelem a kezem, mire övének csatja elhajlik és a fém nagyot kattanva reped szét. Hehe..szeretem leamortizálni a dolgokat... nevezhetjük hobby-nak is.

2008.10.04 17:48

Elvigyorodom. Ha tudná mire készülök vele, nem nézne így rám õ sem, de annyira nem fél, hogy mégis ezt teszi. Remélem nem csak az önbizalma nagy. Hát, mindjárt meglátjuk.

A mellkasához érintem a kezem, és végighúzom, egészen a derekáig, behunyja a szemét és halkan felsóhajt. Csak a tûz melegségét és simogatását érzi, de az erejét nem. Ellenkezõ esetben már üvöltene..mondjuk. Gondolok egyet, és lejjebb csúsztatom a kezem, ujjaim végigfuttatva az ágyékán. A lángok azonnal belekapnak a nadrágja szövetébe, és bár õt nem égetik, az anyag maradéktalanul eltûnik róla, és csak szürke, csillogó hamu marad belõle a bõrén. Ezt még sosem próbáltam...de igazán tetszik...

Még mindig vigyorgok. Hihetetlen mennyire élvezem. Mindig is imádtam játszani, de eddig még egyszer sem éreztem hogy ennyire magával ragadott volna ez az érzés.

Lefújom róla a finom hamut, érzem ahogy megborzong. Hát, most összekoszoltam a takarót...ehh mintha nem lenne teljesen mindegy.

Mostmár minden mindegy.

Egyébként se voltam sosem egy olyan illetõ, aki betartja a szabályokat, most pedig már azzal, hogy idehoztam megszegtem egy rakat parancsolatot és most készülök megszegni egy újabbat.

Mondtam már hogy imádok bûnbe esni?

2008.09.09 18:50

Julien:

Magához ránt. Na lám, az angyalok teste is épp olyan meleg, mint a halandóké. Puha bõrét érzem a ruhákon keresztül is, alatta pedig az annál erõsebb, kemény izmokat. Haja az arcomba hullik, végigszántja arcomat, nyakamat. Mi a nyavalya…, bebizonyítjuk…, nekem hitetlennek…, hogy igaz…, az ellentétek mégis vonzzák egymást…?
Tenyerét a mellkasomra teszi, enyhe csuklómozdulattal lök át a korláton, majd egy másodperc múlva utánam veti magát. Legalább nem emészti majd fel egy csomó energiámat, hogy ne törje össze magam esés közben.
Átkarolja a derekamat, ráveti magát ajkaimra. Ez az…, durván…, ezt szeretem! Viszonzom, és közben érzem testem belsõ bizsergését, amit szám harapdálása vált ki. Mmm, lehet mégsem csak rövid kis liezon lesz ez…
Nyelve átjut ajkaim között, heh… nyílván, mert nem talált túl nagy ellenállásra. Hajából az éjszakai virágok bódító illata árad.
Kezével a hajamba túr. Szinte meg sem érzem a földetérést. Jó így utazni, tényleg. A kérdés csak az mire vonatkozott ez, ugye.
Heh, még jó, hogy nem láthat a gondolataimba, hacsak nem akarom…, hehehe.
Mosolyog. Ez egészen elképesztõ. Kíváncsivá tesz. Meg sem próbálom leplezni a szemeimben feltûnõ kíváncsiságot, viszonzom mosolyát.
Közeledik egy autó. Arrébb ránt, be a közeli sikátorba. Nahát, egybõl de óvatos lettél! Ez vicces. Csak nem gondolod, hogy van még egy ilyen a közelben, mint én? Felesleges, sajnos nincs, különben nem unatkoznék így.
Hát, legalább most egy ideig nem kell ezen rágódnom, ugye.
- Ha betartanám a szabályokat, most ki kéne törölnöm az emlékezetedet. – mondja mosolyogva. Nahát nem mondod…, visszamosolygok. Kíváncsi vagyok…, vajon mi történne…, mûködne, egyáltalán. Na, és ha nem…, ha a többi…, fajtájabeli rájön,…mit tesznek vajon…megölnek…, vagy…, kihasználják született képességeimet… eh, ne mond, hogy nem teljesen mindegy…
- De nem teszem. – fejezi be saját gondolatmenetét.
- Valamiért gondoltam. Különben nem mondtad volna el, csak megtetted volna. – feleselek, már megint. Direkt akarom a sorsot kihívni magam ellen? Ennyire meguntam hát az életem? Erre megint csak viszketni kezdenek a nevetõizmaim. Mintha nem tudtam volna elég régóta, hogy elõbb utóbb valaki eljön értem és megleckéztet, megöl…, vagy…, nos…, jelen esetben…úgy látszik játszani akar velem.
- Igazad van. – felei, és közelebb jön. Nekilök a téglafalnak, egészen közel hajol hozzám.
- Aki felkelti az érdeklõdésemet, azt sosem hagyom ilyen könnyedén futni. – mondja közben pedig orra hegyével megérinti arcomat, újra érzem a virágok ellenállhatatlan illatát, ami belõle árad.
- Nos, akkor meg vagyok tisztelve. – mondom erre úgy, mintha egyszerûen csak az idõjárásról beszélt volna az elõbb. Beletúrok hosszú hajába, elhúzom arcomtól a fejét, szemébe nézek.
- Amint látom csak unatkozol itt. - lép egyet hátra, leplezetlenül fixíroz. Igen, ez egészen egyértelmû. – Nincs kedved olyat látni, amit halandó még nem látott élve?
Hát, ez meg mit jelentsen, csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy…
- Mire gondolsz? – kérdezem, szemeim kíváncsiságot tükrözve fúródnak tekintetébe.
Elneveti magát. - Meglátod. – mondja és karja megint derekamon.., a föld pedig egyre távolodik. Sok apró fénypontocska…, hehehe, hát mégis jól gondoltam az este kezdetén.
Irtóztatóan magas épület, ami úgy fénylik még csak tippelni se tudnám leírni milyen. Hatalmas nyitott kétszárnyú kapu, közel s távol nem látni senkit. A következõ pillanatban a lépcsõsor tetején állok, vele együtt. Haszna is van ennek az érintésnek, nem csak fantasztikus érzés volt, de jó.
Aztán egyszer csak…, valaki be akar mászni a fejembe. Na, azt nem, kifelé. Lökök is rajta egyet, meg se próbálja még egyszer. Behunyom a szemem, koncentrálok. Vannak bent. Angyalok, mint õ is. Valamiért mégis csak ennek az egynek keltettem fel az érdeklõdését. Játszópajtásat szeretnél, te is…? Vagy csak dühít, hogy õ meg meri tenni, te nem? Hát, pedig, ha jól érzékelem, nem Cassiel az egyetlen itt jelenleg, aki szórakozni vágyik. Õt nem mered zavarni, igaz…, bár, kötve hiszem, hogy a félelem lenne az oka. Na, és ezt a gondolatmenetet engedem is, hogy érzékelje. Oldalra fordítom a fejem, elrévedõ tekintetén látom, õ beengedte a fejébe, valószínû beszélgetnek.
Belépünk a hatalmas elõcsarnokba. Fényesség borítja el a látásom, elmémet. Szárnyak suhogása…, valaki egy pillanatra megérintett. Kinyitom szemeimet, feltisztul látásom lassacskán. Valami megcsörren. Fene essen bele…, bilincs…Döbbent nyögés hagyja el torkomat. Ránézek, kérdõn, felvont szemöldökkel.
- Ne nézd, nem én akartam. – még sóhajt is hozzá. Majd rögtön el is hiszem, hogy téged is bosszant, igen. – De végülis… bizonyos szempontból tetszik. – vigyorodik el. Na látod, õszinteség…, ez már sokkal jobb. Nem mondom, hogy nekem ellenemre van, de ettõl a bilincstõl akkor is meg kell szabadulni.
Megcibálja a karom, az átkozott béklyó csörög, visszhangot vet az óriás elõtérben. Hát, legyen. Erõmet összeszedve küldöm felé, nekiesik a szemközti márványfalnak. Ajkaim egészen közel vannak hozzá, perzselik bõrét az arcán, állának vonalán, nyakán. Szemeiben tükrözõdik a márvány csillogása, ami beborít itt mindent. Vállamba kapaszkodik, nekilökõdöm a falnak, testem felsõtestének csapódik. Megérint, végigfuttatja ujját nyakamon, vállamon, kulcscsontom ívén, ujja bekúszik felsõm alá. Karom lendül, haját veszem célba az erõ lángol szinte közöttünk. Két tenyerét a falra helyezi, pont a fejem két oldalára. Arca hajamban van, érzem leheletét, majd ajkai fülemre siklanak.
Itt…, nem, dehogyis. Ajkai mosolyra húzódnak, szeme pillanatra összeszûkül, egyik kezének ujjait ujjaimra fonja…, és már beljebb is vagyunk…, egy lakosztálynak is beillõ szobában, aminek a végében, egy ajtó szélesre tárva, amögött pedig egy hatalmas ágy. Igazán impozáns itt minden. Nézek körül a berendezésen. Na nem mintha õ hagyná, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Hátulról érzem közeledését. Kezei már hasam ölelik, belenyal nyakam bõrébe, a ruhán keresztül harap vállamba. Megpördülök, tekintetünk találkozik. Elkapom alkarját. Ujjam végigfut a bilincsen, a láncszemeken, az én csuklómra tekeredett bilincsrészen. Hangtalanul esik le rólunk, de nem hagyom, hogy a padlón kössön ki, vagy egybõl gazdájához térjen vissza. Akaraterõmmel felemelem, játszom kicsit vele, minta csak labda lenne. Csodálkozó tekintettel néz engem. Látom nem nagyon figyelt arra, amit a tetõn mondtam neki.
- Megérintett. – magyarázom. – Te adtál az erõdbõl érintéssel…- kapizsgálod már, remélem… - Így kölcsönvehettem az erejébõl én is egy kicsit. - fejezem be, majd mosoly fut szét arcomon. Már tudom is mi legyen…
Akarattal irányítani a dolgokat…, nem is olyan rossz képesség…az egyik karperec összefonódik a másikkal, bezáródik a bilincs…, ellököm magamtól, mire eltûnik a szobából. Remélem érzékeny helyen talál el. Gondolom magamban.
Közelebb lép, vörös szemeiben elfojtott nevetést látok bugyogni. Odahajolok.
- Hozzám ne érjen, többet…, mond csak meg neki…- suttogom a fülébe. Az én agyam teljesen le van zárva, ezen a helyen senkinek nem fogom hagyni, hogy az agyamba másszon. Na, nem mintha máshol, másoknak hagynám.
Ellépek mellõle, az ablakhoz sétálok. Kint burjánzó kert látványa fogad.
- Csodálatos, tényleg. Bár, azért határozottan kétlem, hogy bárki ezt látná a világomból, mikor földi pályafutásának véget vetsz. – fordítok hátat az ablaknak. Düh csillan vérvörös tekintetében. Tudom én, nem volt olyan jó ötlet…szárnyak csapódása kavar enyhe szellõt körülöttem. Karja lendül…testünk csak a ruháknak köszönhetõen nem hangosan csapódik össze. Arcizmait újfent nevetés rendezi át.
Labdát adtam a kezébe…fogadni mernék, hogy helyzetét maradéktalanul ki is fogja használni…

2008.09.08 20:33

Cassiel:

Magam sem tudom merre megyek, csak el a halandók közelébõl. Épp elég ennyi meglepetés egy napra. De van egy olyan érzésem hogy még úgysincs vége.

Egy magas emeletes ház elõt állok meg. Igen, ez elég magas. Pont megfelel. Végignézek rajta...elvigyorodom.

Szerintem látja rajtam mi jár a fejemben.
Magamhoz rántom, és felemelekedek a vele a levegõbe. Hatalmas szárnyaim könnyedén megtartanak mindkettõnket és mire észbekap, már a tetõn landolunk. Kirázom a hajam az arcomból, amit belefújt a szél.
Itt fönt folyton jár egy kis szél... neki is lágyan borzolja a tincseit.
Figyelem ahogy egészen közelrõl néz a szemembe. Megpróbál olvasni a fejemben... látom rajta...azzal kísérletezik.. viszont... maga köré elég masszív pajzsot húzott. Hát nem éppen fair... de végülis hogyan beszélhetnék egyenlõségrõl mikor ennyire különbözõek vagyunk. Õ ember..mégha különleges képességekkel is. Én pedig sosem voltam az.
Halkan megszólal..a nevemet mondja.
Kellett nekem ennyire elkalandoznom. Nem figyeltem.
Mindegy..végülis ha útban lesz elintézhetem... de nincs kedvem. Nem, ez hazugság lenne... nem kedvem nincs..egyszerûen élvezem hogy végre ellenfelemre akadtam. Ritka mint a fehér holló aki képes ellenszegülni nekem, és meglepni.

Kissé dühösen nézek rá, tudatva, hogy ez azért mégsem volt olyan jó ötlet. Tudom hogy nem mindenkit éget meg a ha a tüzet piszkálja, de azért jobb nem kísérletezni vele. Elég rég voltam már igazán dühös..de az az egy biztos, hogy nem akarja õ azt tudni.

A kezét nyújtja nekem. Nocsak..most be fogsz mutatkozni nekem, mintha csak egy ismeretlen ember lennék? Igazán érdekes.

-Julien. -szólal meg halkan.

Ereje a hajamat borzolja, még a szõr is feláll a karomon... tényleg nem mindennapi.

- Emberemlékezet óta nem találkoztam, és nem is tudok, hozzád hasonlóan erõs boszorkányt. -jegyzem meg halkan. Igen, rájöttem. Bár meg kell mondjam azt hittem, azok már nem léteznek. Az a pár meg, akik még élnek a földön annyira értéktelenek és használhatatlanok hogy nem is említésre méltóak. Elég kevesen születnek ilyen képességekkel..és sokuk bele is õrül idõvel. Ezért aztán tényleg ritka, hogy van köztük egy ilyen erõs is.

Szemében valami furcsa kifejezés villan, majd megszólal.

- Az a rangjelzés… megnézhetem?

Dühösen pillantok felé. Ennyire tudni akarod? Nem válik hasznodra az tuti.

Úgy néz ki ejti a témát, mert elszakítja tõlem a tekintetét és a lenti tájat kezdi el figyelni. Nincs tériszonya az már biztos.

Ahogy visszafordul felém és egymás szemébe nézünk furcsa bizsergés fut végig a testemen..és ez már nem csak az ereje. Nocsak!
Haját a szél borzolja, lila szemei engem figyelnek. Miért vonz ennyire a tekintete? Alig tudok elnézni mellette.

Bizonyára õ is érezte azt az elõbb, mert elhátrál tõlem, míg lába nem ütközik a tetõ szélének.

Hehe..nincs menekvés. Magamhoz rántom a karjánál fogva.
Lenézek a mélybe. 20 emelet... körülbelül 10 másodperc. Tökéletes.
Kezemet a mellkasára teszem és vigyorogva lököm át a korláton. Kicsit meglepett, fõleg amikor utána ugrom és magamhoz húzva zuhanás közben megcsókolom. Az adrenalin és a hûvös levegõ ösztönzõleg hat rá, mert visszacsókol. Hajamat lebegteti a zuhanás lendülete. Imádom ezt. Vadul veszem birtokba az ajkait... végignyalok a száján, majd harapdálva, falva az ajkait kerülök beljebb. Enged nekem, és ugyanolyan vadul viszonozza. Ez tetszik.

Három másodperc...kettõ...egy...

Átfordulok vele és szárnyaimat kitárva fékezem le az esést. Puhán vitorlázva érünk földet. Kezemmel a hajába túrok, szinte felszikrázik a levegõ ahogy erõink találkoznak. Mint a mágnes két pólusa amelyek megindultak egymás felé.

Lábam puhán ér földet a talajon, õ is megérkezik velem együtt. Tetszik ez a tûz a szemében. Meg akartam ijeszteni..halálfélelmet csalni a tekintetébe de csak az izgalmat látom benne, a kíváncsiságot. Rámosolygok.

Az utcán egy autó fényeit pillantom meg, egy rántással egy közeli sikátorba cibálom. Bár nem látnának semmi különöset, hiszen hála az álcámnak sima embernek néznének, inkább nem kísérletezem vele.

Bár az arcán nem, a tekintetét látom hogy vigyorog.

Minek örülsz hmm?

Találkoztam én már sok csodabogárral, de boszorkánnyal még sosem akadt dolgom. Még pont az hiányzik a gyûjteményembõl... a tündérke után..ki tudja mikre képes ez is.

-Ha betaranám a szabályokat most ki kéne törölnöm az emlékezetedet. -nézek rá elgondolkozva. Visszamosolyog rám, mint akinek nincs félnivalója. -De nem teszem. -teszem hozzá.

-Valamiért gondoltam. -feleli jókedvûen. -Különben nem mondtad volna el, csak megtetted volna.

-Igazad van. -lépek közelebb hozzá. A szemközti ház téglafala már alig egy méterre van a hátától. Nekilököm és az arcába hajolok. Az ezüstös ékszerek a szájában halványan megcsillannak a sötétben. -Aki felkelti az érdeklõdésem azt sosem hagyom ilyen könnyedén futni.

-Nos, akkor meg vagyok tisztelve. -feleli halványan mosolyogva. A hangsúlyában egy szemernyi tisztelet sincs, annak ellenére amit állít, de úgyis tudom hogy nem azért mondta. Játszik velem. Nem, nem is. Én akartam vele, csakhogy rájött és most felvette a kesztyût. Remek. Úgy egyébként is unalmas lett volna.

-Amint látom csak unatkozol itt. -nézek rá kihívóan. -Nincs kedved olyat látni amit halandó még látott élve?

-Mire gondolsz? -kérdezi érdeklõdve. Szemei lila csillogással villannak meg, nem zavartatja magát, magabiztosan néz a szemembe.

-Hehehe... -nevetem el magam. -Meglátod.

A mai nap másodszor karolom magamhoz és emelem a levegõbe magammal együtt. Szeretek repülni de neki nem hiszem hogy olyan mindennapi dolog volna. Erõm kiteljesedik ahogy emelkedek egyre magasabbra. Felhõk kerülnek az utamba, de átlátok rajtuk csak a pára csapódik ki rám fénylõ cseppekben.

***

Fénylõ magas épület. Egyszer ott állunk a kapuban, aztán egy villanással fent termünk a lépcsõn, már bent a palotában. Amíg kezemet hozzáérintem, addig õ is képes ilyen gyorsan változtatni a helyét, velem együtt. Praktikus kis képesség.

Hirtelen egy hangot hallok a fejemben.

„Mit csinálsz már megint?”

Ne érdekeljen.

„De érdekel. Te egy szent lény vagy. Nem csinálhatsz ilyet.”

Gabriel. Szállj ki a fejembõl. Azt csinálok amit akarok. -válaszolok dühösen.

„Azt te csak hiszed.”

Fényesség.

Mi a fene?

Döbbent nyögés. Nocsak..téged mégis meg lehet lepni? Kis fénykörök táncolnak vörös szemeim elõtt. Mikor pedig kinyitom õket.... ilyen nincs! Az a szemét!

Fényes ezüst bilincs. Az én csuklómon és az övén. Rövid, alig fél méteres láncszemek közte.

„Vállald felelõsséget azért amit idehoztál.” -kacag a fejemben a hang. Átkozott.

Nos, ez némiképp megnehezíti a helyzetet. Meg azt amit elterveztem. De van elõnye is.
Megrántja a láncot. Csilingelnek a láncszemek.

-Ne nézd, nem én akartam. -sóhajtok egykedvûen. -De végülis... bizonyos szempontból tetszik. -vigyorodom el. Megrántom a karom, de ellenáll. A következõ rántás õ intézi ellenem, viszont az erejét küldi végig a láncon, ami garantáltan kimozdít a helyzetembõl. Nekilök a szemközti márványfalnak.

Vigyorogva nézek végig rajta.

Játszani akarsz? Állok elébe.

Úgy néz ki, egy darabig úgysem szabadulok tõled. Ha Gabriel úgy akarja, rajtam hagyja ezt a mágikus béklyót ameddig csak akarja.

Nem is tudja hogy ezzel nem kimondottan rosszat tett nekem.

A büntetésnek..ez elég kellemes formája..

2008.09.03 23:25

Julien:

Lassan közelít. Érdekes ez az arckifejezés. Talán félnem kellene?
Hihihi, pompásak a szárnyai. Kicsit még közelebb érve pedig…, vérvörös szemek, ezüst tincsek, amiket a hirtelen feltámadó szél szanaszét hord, mindenfelé.
Angyal? Nahát…
- Te látsz engem…ez érdekes… - mondja kimérten. Hát, de még milyen érdekes, egy rugóra jár az agyunk, úgy hiszem. Nem válaszolok, azt hiszem teljesen felesleges. Különben is, szeppenjek meg és bólogassak, mintha csak véletlenül történt volna? Mosolygok, enyhén felhúzom az egyik szemöldökömet.
- …azt hittem angyalok csak a hívõk képzeletében léteznek… - mondom ki hangosan, ami a fejemben jár. De, ha már így tévedtem, fogadni mernék, hogy nem is azok a jóságos lények, akiknek lefestik õket. Legalábbis, nem mindegyik.
- Én pedig azt hittem, nem találkozhatok olyan halandóval, aki képes átlátni az álcámon. Igazán különleges vagy, de remélem azt is tudod, hogy fene nagy bajba sodrod magad ezzel. –mondja színtelen hangon, bár cseppet sem fenyegetõen.
Nahát, ne hidd, hogy valami nagy újdonságot mondtál.
- Bajba? – kérdezem. Mintha nem ölhettél volna meg azonnal akár, még élek…, tehát…, miféle bajba, vajon?
- Általában nem szoktam életben hagyni azt, aki meglát. – feleli. Igen, látom helyben vagyunk. Most kéne jöjjön a - nem mondom el senkinek csak hagyd meg az életem - résznek? Na, persze. Tovább mosolygok, a szemöldököm ismét felszalad.
Szóval a ti világotokban is vannak kiskapuk, ezek szerint? – Általában? – kérdezem.
- Igen, általában. – helyesel. Közelebb húzódik, megérinti a nyakamat, elkapom a kezét, ránézek. Erõm önálló életre kel, kiszáguld belõlem, borzolja az egyébként emberi mértékkel mérve szinte elképzelhetetlenül puha bõrét.
Azt hiszem, igencsak meg kel dolgoznunk mind a kettõnknek azért, ha kárt akarunk tenni a másikban.
Valakik jönnek…, messzirõl hallom a lépteiket… Mire reagálhatnék, megszólal.
- Menjünk innen. – mondja, és már indul is a másik irányba. Mintha utasítás lett volna, amit én valószínûleg úgy is követek. Na nem, nem azért, mert te ezt szeretnéd, de ha már így alakult, miért ne? Követem. Meg sem próbál valahogy kényszeríteni. Nos, ez tényleg érdekes. Ha megtudtam mindent, ami érdekel, még mindig leléphetek. Céltudatos. Pár lépéssel átszeljük a parkot, befordulok az elsõ utcába, és még akkor sem állunk meg, amikor már egészen biztosan nincs a közelben sem halandó, sem senki más. Én biztosan tudom, és ha én érzem, neki is éreznie kell. Megáll egy magas ház mellett. Nem toronyház, de egészen biztosan lapos a teteje…és hát a környéken ennél nagyobb nincsen. Egészen biztosan nem láthat meg senki. Mert ugye, ha már így alakult, ki tudja, ki láthatna még meg. Felpillant, majd vissza rám, elvigyorodik. Egyértelmûen nehezebben tudnék feljutni, mint õ, megtehetem, ha szükséges, de ez a pillantás…
Megfogja a karomat, magához húz. Nem teszek semmit, sõt, minden erõmet magamban tartom, elmém gondosan lezárva, fallal körülvéve…, ha akarna se jutna be, az agyamba nem. Mire körülnéznék, már a tetõt látom magam mellett, ami azt jelenti, semmi lehetõségem nem volt élvezni életem elsõ repülését, mert közben az õ szemeit figyeltem.
Megérkeztünk a tetõre…, teljesen üres, a feljárat valószínûleg már régóta le van zárva, rozsdás kívülrõl.
Na és…, most mi lesz? Én látom, tudom, hogy kicsoda, micsoda. Õ is tudja, hogy én látom, tudom. Mindketten életben vagyunk. Szerinted hogyan tovább? Tanulhatunk a másiktól vajon, valamit…?
Lecsukom a szemem, képek sora villan elém. Igen, látom, mondhatunk újat a másiknak. Felnyitom szemeimet, ránézek. Még mindig elég közel van, engem figyel.
Igen, téged láttalak, megérintettél. – lököm ki agyamból a gondolatot, egyúttal azonnal le is zárom, neki nem kell beleférkõznie a fejembe.
A képek tovább záporoznak rám. Cassiel…, szólal meg valaki az emlékben.
- Cassiel…, szóval te vagy az? – mondom ki hangosan inkább, semmi szükség rá, hogy fejben beszélgessünk. Hallani akarom a hangját.
Mintha dühösen villannának a vörös szemek. Na, igen…, jó az önvédelmem, köszönöm szépen. Elmosolyodom rá, majd kinyújtom a kezem. Mintha nem is egy tetõn állnánk, õ nem az lenne, ami, és én épp bemutatkozom. – Julien. - mondom.
Aztán eszembe jut, biztos az is érdekli, vajon mi vagyok. Most mondjam egyszerûen azt, amit az emberek az ilyenekre mondanak, mint én? Nem mintha sokat jelentene, és nem is fedi le teljesen azt, ami valójában vagyok, de akkor is.
Nem is érünk a másikhoz mégis bizserget az ereje. Bámulatos, tényleg! Heh, eladom a lelkem az „ördögnek”, tanítvány leszek, vagy mi a fene?: ))
- Emberemlékezet óta nem találkoztam, és nem is tudok, hozzád hasonlóan erõs boszorkányt. - mondja kihívóan. Ah, szóval mégis sikerült. Biztos nem akármilyen angyal.
- Az a rangjelzés…, megnézhetem? – felelem, nem is törõdve azzal, amit mondott. Ismét azok a dühösen szikrázó szemek. Hát, én megértelek, nekem elhiheted.
Elnézek mellette a lenti tájat figyelem. Eh, ennek semmi értelme. Nehéz lenne kárt tennünk a másikban, mi a fenének próbáljuk bosszantani, akkor mégis? Végignézek rajta ezúttal alaposabban. Fekete ezüsttel díszített kabátját lobogtatja a fent már kicsit erõsebbnek bizonyuló szél. Haja valósággal csillog az éjszakában, szemei fürkészõn nézegetnek, minden bizonnyal, engem. Bizsergés fut testemen keresztül, mikor belenézünk egymás szemébe. Mi a nyavalya volt ez? Belõlem? Belõle? Vagy mindkettõnkbõl? Valaki másból nem lehetett, nincs itt senki rajtunk kívül.
Pár lépést hátrálok, lábam nekiütközik a tetõ téglákból rakott szélének. Lenézek. Váratlanul megragadja a karomat, magához ránt…, na, most mi lesz, nézek a szemébe…

Cassiel:

Sötét éj, olyan mint a többi. Felhõ sehol az égen, csak a csillagok pöttyözik halványan a nagy feketséget odafönt. Ilyenkor érzem azt, mintha semmi sem állhatna az utamba, és én felszállhatnék a csillagokhoz amikor csak akarok.

Fásultan ereszkedem le a földre egy hatalmas zöldterület kellõs közepén. Ma is, mint olyan sokszor, megint én vagyok a mumus aki elintézi ezt a katyvaszt. Hogy unom már. De hát ez van, még egy öröklétig csinálhatom.
Legalább találnék valami érdekeset. De ezeken a maffiás tömegmészárlásokon semmi érdekes nem szokott lenni, pár bûnözõ, az áldozataik, néhány civil akik véletlenül arra jártak. És vér...soksok vér.

Egy fa tetejérõl szemlélem a mészárlást. Nem egyszerû maffiás ügy, itt más lények is vannak, és rengeteg ártatlan ember. Csak tudnám miért csinálják egy park kellõs közepén. Egy nõ sikoltva hanyatlik le, ahogy egy hatalmas majd 190 centi magas férfi a nyakába vágja a fogait. Nem vámpír mert nem a vére érdekli, csak megöli mert ahhoz van kedve. Undorodom az ilyenektõl. A másik nagydarab fickó erre feldühödik, és nekiesik. Bizonyára õ akarta a csajt. Hát ez csodás... tömegbunyó megint...

Jó húsz percig tart az esztelen marakodás... mint az állatok.. komolyan herótom van az ilyentõl. Aztán a hat hét alak közül kikerül végre gyõztesen az egyik. De nem sokáig élvezheti. Több sebbõl vérezve diadalittassan ordítja el magát. Meglebbentem a szárnyamat és leszállok mögé. Nem tudom megérteni miért támadnak néha falkában emberekre..hiszen ígyis úgyis elkapja õket valaki, esetleg meghalnak a hatalmai harcokban amit vívnak. Csak az embereket nem kéne belekeverni.

Érzem a férfiból áradó sötét erõt. Ezt egy gonosz szellem is segítheti mert a túlvilági energia csak úgy borzolja a szõrt a karomon. Fene!

Hátulról megragadom a nyakát és oldalra csavarom. Egy reccsenés ahogy a csigolyák elroppannak az erõmtõl. De még nem halt meg ennyitõl. Ezek szerint jó volt a tipp. Ha megszállta valami, akkor az életben tartja a testem amíg szüksége van rá.

Felém fordítja kicsavart nyakát, mintha csak egy bábu lenne. Elég bizarr de láttam már csúnyábbat is. Ahogy meglát néma sikolyra nyílik a szája, és ahogy rányomom fénylõ kezemet a mellkasára fülsüketítõ visítással száll ki belõle fekete füstként a gonosz lélek.

Felemelkedem a levegõbe, nem hagyhatom megszökni. Ököbeszorított kezemben egy hegyes végû bot jelenik meg, aminek végét a füst szerû testetlen lélek felé lendítem. Azonnal köddé válik mintha ott sem lett volna.

Leereszkedem a földre.

Az emberek közül majdnem mind halottak. Egy férfi fekszik a füvön még, ide hallom szaggatott lélegzését. Odalépek mellé és lenézek rá. Mellkasán marcangolt seb.... nem fogja túlélni. Szerencsétlen véletlen hogy erre járt. Legtérdelek mellé, és a homlokához érintem két ujjamat. Az emlékei hûvös folyamként árasztják el az elmémet. Egy kislányt látok, talán 6-7 éveset. Éppen hozzá igyekezett mikor megtámadták és ide terelték a többivel együtt.
Felsóhajtok bosszúsan és egy kört rajzolok a mellkasára a vérébõl, majd a közepére teszem a tenyerem. Halvány fény csillan meg, és a seb eltûnik nyomtalanul. Felugrik és elszalad. És a köszönöm heh? Bunkó.

Magamban bosszankodom amikor hirtelen ismereletlen erõ szele lebbenti meg a hajamat. Kíváncsian fordulok meg. Egy férfi áll az átellenes oldalon és erre néz. Pont engem. Meglep, mert általában a halandók csak sima embernek látnak, kivéve azokat akik közel vannak a halálhoz. Mi a fene lehet õ hogy még ígyis lát?

Alaposan végigmérem.

Az energia úgy örvénylik a teste körül mint valami hatalmas erõtér. Magas, izmos alakja van, fekete rövid haja, és lilán csillogó szemei. Lila? Nocsak? Ezúttal mivel akadtam össze?

Elindulok felé, lassú kimért léptekkel. A szél belekap a hajamba és hátrafújja a vállam fölött. Falevelek süvítenek el az arcom mellett.

Ha látott engem és amit csináltam akkor rendes esetben most ki kéne törölnöm az emlékeit, de van egy olyan érzésem hogy õ nem akad fent azon hogy látott egy magamfajtát. Nocsak..ez érdekes. Nem hátrál el, csak nézi ahogy közeledem. Ráérõsen lépkedek, mintha csak sétálnék. Mikor megállok elõtte alig pár méterre a szél iránya megváltozik és elõrefújja a hajamat, egyenesen az arcába. Lenézek rá, mert ugye alacsonyabb nálam, mégha csak tizenöt centi is az a külömbség.

Ilyen közelrõl azok a lila szemek még élénkebbnek tûnnek. Hatalmas ereje van, pedig csak egy ember. De akkor mi az ördög bújt belé amitõl ilyen erõs?
Rámnéz... mosolyog...

Mi a fene olyan vicces? Most esik csak le hogy... ez látja a szárnyaimat... Ilyen nincs! Még a legerõsebb látónak kikiáltott emberek is csak az erõteret látják rajtam, és a hatalmam, de a szárnyaimat nem. Fõleg amikor azt akarom hogy ne lássák.

-Te látsz engem... - szólalok meg halkan, még a szokásosnál is mélyebb hangon. -... ez érdekes...

Pedig azt hittem engem már semmi nem fog meglepni. Erre itt van ez a... férfi... mert biztosan több valamivel mint egy ember... és nemelég hogy lát engem, még ilyen kihívóan vigyorog is. Nos, mégsem lesz olyan unalmas ez a mai nap mint ahogy képzeltem. Eljátszogathatok vele... hiszen imádom a különleges dolgokat..

-..azt hittem angyalok csak a hívõk képzeletében léteznek... -szólal meg hirtelen. Hangja mély és dallamos, már a szavaiból is árad az a megmagyarázhatatlan erõ. Miféle képességekkel rendelkezhet még?

-Én pedig azt hittem nem találkozhatok olyan halandóval aki képes átlátni az álcámon. Igazán különleges vagy, de remélem azt is tudod hogy fene nagy bajba sodrod magad ezzel. -felelem halkan. Hangon nem fenyegetõ, inkább kimért és hangsúlytalan. Figyelem a reakcióját, de szemei csak kíváncsian csillannak meg szavaimra. Nem fél. Érdekes...

-Bajba? -kérdezi érdeklõdve. A szájában valami ezüst csillan ahogy beszél. Hirtelen késztetést érzek hogy megnézzem mi az, de azt csak egy féleképpen deríthetném ki. Nem mintha nem lenne kedvem hozzá. Az ismeretlen és veszélyes dolgok úgy vonzanak mint a mágnes. Pláne ha az a bizonyos dolog még ennyire különleges is. Erõs, és nem tudom megállapítani hogy mennyire és hogyan. Megkérdezhetném egyszerûen hogy mégis micsoda vagy kicsoda, de általában megrögzött szokásom hogy sosem választom az egyszerûbb utat. Az úgy unalmas. És semmi izgalmas sincs benne.

-Általában nem szoktam életbenhagyni azt aki meglát. -válaszolok a kérdésére, de nem ijesztem meg.

-Általában?

Igen, remekül megtalálta a kiskaput abban amit mondtam. Ott volt benne a „de”.. és rögtön kiszúrta. Nagyon okos.

-Igen, általában. -vigyorgok rá. Felé nyúlok a kezemmel, megérintem a nyakát és az arcához hajolok. Elkapja a kezemet, de nem csinál semmit. Ereje végigkúszik a karomon. Nocsak..kóstolgatsz..?
Kíváncsiság villan a tekintetemben. Mostmár tényleg érdekel.

Julien: