|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Silvery | 2011. 01. 24. 22:45:54 | #10773 |
 Karakter: Amanis
Megjegyzés: (Nayumnak)
Egyre lassabb, egyre kétségbeesettebb léptekkel keringek összevissza, a sötét fák fölém magasodva rejtik el a vastag felhőfátylon még át-átszökdöső halovány, szürkés fénysugarakat, s kezeimet egyre szorosabban fonom mellkasom köré, de ez sem véd meg a csontig hatoló hidegtől. Lábujjaim puhán süllyednek el a nedves talajban, s lassan kezdem úgy érezni, mintha szinte jégcsapokon lépkednék, ajkaim reszketnek, halk vacogásom, fogkocogásom hangját elnyomja az eső ütemes, hangos kopogása a fák tavaszi levelein. Mit is képzeltem? A francba… mit gondoltam, mi jó származik abból, ha ilyen öltözékben kijövök?! Hogy lehettem ennyire marha? Néha megtanulhatnék gondolkodni. Ez az idő még rendesen felöltözve is kellemetlenül hideg. Itt fogok megfagyni? Azt már nem. Nem… kizárt. Nem adom ilyen könnyen magam, mikor végre rávettem őkegyelmét, hogy tanítson…
Megtorpanok, körbepillantok magam körül, a fák mind ugyanolyannak tűnnek, mindegyik sötét árnyat vetve magasodik fölém, mintha csak megrémiszteni akarnának, s szemeim könnybe lábadnak a kétségbeesés, és a félelem kesernyés ízétől. Soha nem jutok ki. Soha nem találok vissza.
Egy pillanatra megborzongok, ahogy egy meleg fuvallat lágy, puha cirógatással hozza felém Lirael erejének édeskés érzését, szemeim tágra nyílnak, s szívem egy másodperc alatt telik meg vak reménnyel, s ebbe az apró jelbe, ebbe az apró nyomba kapaszkodva indulok meg gyors, határozott léptekkel a fák között. Minden méter után egyre erősebben, egyre biztosabban érzem közelségét, s az érzés könnyedén sepri ki szívemből a pánik jeges marcangolását, s mintha tüdőm új, friss levegővel telne meg. Az eső már kevésbé tűnik hidegnek, a puha, jeges talaj kevésbé marja talpamat, s ajkaimra halovány mosoly kúszik, mikor látóhatáron belül kerül Lirael.
Felém siet, s én kicsit akaratlanul is lassítok lépteimen, megnyugodott szívem ismét aggodalmas dübörgésbe kezd, de most egészen más okból… vajon mérges lesz? Igen… biztosan…
- Vé-é-hégre, má-hár azt hitte-em, sose találok ki-i – Vacogva, akadozva dünnyögöm a szavakat, még mindig próbálom felmelegíteni testemet, vajmi sikerrel, s tekintetemmel kerülöm arcát… most nem akarom látni… most nem akarok dühöt látni a jégkék szemekbe… most nem érzem magam elég erősnek.
Nyakamat behúzva, remegve állok előtte, tekintetemmel makacsul vizslatom a talajt, s szívemet próbálom nagy nehezen minden reakcióra felkészíteni. Lehet, hogy egyszerűen nem törődik vele, és nem érdekli, hogy ilyen hülyeséget csináltam… nem… akkor nem jött volna utánam. Akkor le fog szidni… de vajon mennyire mérges? Most már biztosan rájött, hogy túl nagy nyűg vagyok… biztosan rájött, hogy nincs szüksége ekkora teherre… semmire nem vagyok jó, csak arra, hogy mindent elrontsak. Ráadásul… az egészet azért csinálom, hogy…
Szemeimet összeszorítom, minden porcikám megfeszül, miközben várom szavait, mint ahogy egy vádlott várja, hogy kimondják a halálos ítéletet.
- Tessék. – Kezei puhán, óvatosan nyúlnak felém, testemet kicsit átkarolva terít a hátamra egy vastag utazóköpenyt, s tüdőmben reked a levegő, szemeim tágra nyílnak a furcsán kedves, váratlan gesztustól. Mi… miért? Nem értem… miért ilyen kedves? Hiszen… csak bajt okoztam…
Szívverésem az egekbe szökik, megremegek a gyors tempótól, ahogy szinte fülemben dübörög szívem, zihálásával forró, melengető vért pumpálva átfagyott végtagjaimba. Nem tudok… egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajta.
Félve, óvatos mozdulattal emelem fel könnybe lábad szemeimet, s tekintetében gúny csillan, de dühöt, haragot nem látok benne.
- Látom nagyon meg akarsz betegedni. – Hangja hideg, egy kicsikét lenéző, s felforrósodott szívem lassan kezd kihűlni mellkasomban, szemeimet ismét a földre sütöm, ajkamra harapva tördelem ujjaimat. Igaza van… tudom, hogy hülye voltam… tudom, hogy nem kellett volna ész nélkül kirohannom a hideg esőbe. De még mindig nem értem… miért jött utánam? Miért akart megkeresni? Addig oké, hogy azt ígérte tanít… de azon kívül alig ismerjük egymást. Tegnap találkoztunk először… miért ér neki ennyit? Vagy csak kötelességtudatból tette? Úgy érezte, felelős értem? Lehet, hogy csak ezért? Miért… miért érzem úgy, hogy a szívem abban reménykedik, hogy nem így van? Őrület… őrület… talán azért… mert ő lenne az első, aki… aki törődik velem valamennyire?
Épp bocsánatkérésre, köszönetre nyitnám ajkaimat, de hideg, nyers, utasító hangja könnyedén fojtja belém a szavakat.
- Majd otthon. – Némán bólintok, még mindig nem nézek rá, s a földre szegezett tekintettel követem, miközben füleimben hosszan visszhangzik az utolsó szó… otthon…
Egy árva szót sem szólok egész Lirael házáig, a meleg köpeny nem sokat segít, hisz testem olyannyira kihűlt, hogy szinte képtelen vagyok átmelegíteni az anyagot, s így az csak rám szorítja a vizes ruhákat. Ajkaim még mindig reszketnek, szinte hányingerem van a testemet átjáró hidegtől, s mikor az ismerős ház kibukkan a fák közül, szemeim végre felragyognak a boldogságtól.
Alig hogy belépünk a küszöbön, ajkamra harapva torpanok meg, ujjaim puhán, óvatosan húzzák meg Lirael köpenyének ujját, hogy magamra tereljem a kék szempár szigorú figyelmét.
Kérdőn pillant rám, s én félve kényszerítem magamat a szemkontaktusra, szemeimben bűnbánó, sajnálkozó fény csillog.
- Bo-bocsánat, én annyira... sajnálom... – Hangom csupán halkan, még mindig remegve tud kitörni ajkaim közül, így is minden hangért, minden szóért hosszú-hosszú csatát vívok mellkasom kínzó szorításával, testem minden porcikája reszket a hidegtől, csupán arcom készül felgyulladni tekintete átható cirógatásától bőrömön. Miért… miért érzem ezt? Nem értem magamat. Nem értem ezeket az érzéseket… csak annyit szeretnék, hogy ne haragudjon rám… nem tudom miért, de zavar, irritál a tudat…
- Majd akkor sajnáld ha beteg lettél. Menj, vegyél egy forró fürdőt. – Szokásához híven hangjából képtelenség bármilyen érzelmet, gondolatot kiolvasni, s torkom olyan szűkké szorul össze a csalódottságtól, hogy tudom, képtelen lennék akár egy apró szócskát kinyögni, ezért egy néma bólintás kíséretében indulok el a fürdőszoba felé. Nagy, hosszú lépteim után halovány, lábnyom formájú sárfoltocskák keletkeznek, s hátra sem pillantva tűnök el a szeme elől, mintha csak menekülnék… mindig csak felidegesítem… még nem is láttam máshogy, csak dühösen… mikor először találkoztunk a városban… dühös volt, mert azt hitte, utána kémkedek… mikor követtem a házához… akkor is mérges volt rám… aztán ma reggel… most pedig ez… egy katasztrófa vagyok. Már biztos azt a percet várja, hogy elmenjek innen. De miért járja át kellemetlen, szúró érzés ettől a gondolattól a mellkasomat? Talán azért, mert ez a küldetést fenyegeti? Nem… nem tudom… talán.
Halovány, bizonytalan mosollyal dobom le a ruháimat, mikor a kád végre megtelt gőzölgően forró vízzel, s hezitálás nélkül, gyors mozdulattal lépek meg a hívogató habokba, s élvezem, ahogy bőröm olvadozni kezd, mintha minden porcikám új életre kelne. Nem lehetek beteg. Nem leszek beteg. Tudom. Nem szabad… még egy dolog, amivel csak feldühíteném. Ezentúl… ezentúl olyan leszek, mint egy kisangyal. Igen. Eldöntöttem. Olvasok, tanulok, takarítok… akármi… csak… büszkeséget, esetleg egy leheletnyi elismerést akarok látni a szemeiben. Miért?
Mikor végeztem, a saját ruháimat magamra ráncigálva nézek körbe a nappaliba, s mikor a résnyire nyitott ajtó mögül fényt látok kiszűrődni, lomha léptekkel sétálok a könyvtárszoba felé.
- Kipp-kopp. – Halovány mosollyal dugom be a fejemet, majd lassan belépve folytatom. - Gondoltam megpróbálkozom azzal a könyvvel… - Ajkaimon bizonytalan, mégis elszánt mosoly húzódik, ahogy besétálok, s végigmérem alakját a puhán hullámzó gyertyafényben. Egyszerű hálóköntös van rajta, hosszú, éjfekete tincsei közül néhány befonva, a többi kibontva hullik vállára, s figyelem, ahogy egy lusta mozdulattal lapoz egyet az ölében lévő könyvben. Szemeim ekkor vándorolnak a mellette sorakozó könyvoszlopokra, s tágra nyílt ajkakkal, felháborodva, rémülten hátrálok ösztönösen egy lépést. Mit… mit művel? Az… az nem, lehet, hogy azok… nekem. Nem… az nem lehet. - Te meg mi a fenét művelsz? Ugye... ugye azok nem nekem vannak? UGYE?! – Hangosan, látványosan pánikolva ejtem ki a szavakat, s ismét késztetést érzek rá, hogy a szakadó esőbe vessem magamat. Lehet, hogy még úgy is jobban járnék… ne… ez nem lehet… gyűlölök olvasni… annnnnyira unalmas. Ráadásul nem bírok 10 percnél tovább egy helyben ülni. Egyszerűen lehetetlen számomra. Komolyan azért csinálja, hogy elüldözzön?! Biztos… nagyon jó úton jár.
- Csak ez az oszlop. – Ajkain enyhén gúnyos mosoly játszik, de a homályos fény óvó lepellel rejti el arcvonásait, így csak szeme csillogásából, s hangja puha mosolygásából érzem, s egy pillanatra megborzongok a puszta gondolattól. Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, szemeim bizonytalanul, de kicsit nyugodtabban méregetik az oszlop magasságát, s igaz, még mindig jobb, mintha az összest ki kéne olvasnom, még így is ijesztően soknak tűnik.
- Huh, már azt hittem meg akarsz ölni az összessel… - Egy rövid lépést teszek az asztal felé, de gyengéden gúnyos, egyértelműen mosolygó hangja a fülembe mászik.
- Ja meg ezek is hasznosak lennének, sőt... muszáj elolvasnod őket… - Szemeimet hirtelen kapom rá, mintha csak bizonyosságot akarnék szerezni a sejtésemről, s a gyertya fénye puhán emeli ki mosolygó vonásainak szépségét, s egy rövid pillanatra megfeledkezem szavai kegyetlen heccelésétől.
- KIZÁRT!! – Visszafogottan csattanok ki, mikor a legnagyobb oszlopra mutat, szemeim szinte szikráznak, ahogy a hatalmas könyvhalmazról ismét arcára siklik tekintetem, de ennyi elég is, hogy könnyedén nyugtasson le ismét. Hitetlenkedve, kutató tekintettel lépek az asztalhoz, ezzel közelebb kerülve hozzá is, s ekkor már könnyedén, egyértelműen látszanak felfelé kanyarodó ajkai, s szívem összeszorul, ahogy az én ajkaimra is bizonytalan mosoly kúszik. - te... hisz te tudsz mosolyogni... – Nem hittem volna, hogy képes rá… mellettem… még akkor is, ha csak gúnyos, piszkálódós mosoly… még akkor is ha nem őszinte, szívből jövő melegséget hordoz magában… mosoly…
Lassan emeli fel tekintetét, melyben a tűz halovány fénye csillagként ragyog vissza rám, mintha ezernyi hópehely tükrözné vissza a hold varázslatos sugarait, s szívem őrült, meghitt dübörgésbe kezd a pillanat csöndes, nyugodt hangulatától. Érzem, ahogy arcom kipirul, testemet eddig nem ismert, különös melegség járja át, s a belső ösztönöm figyelmeztető üvöltésére hallgatva szakítom meg hirtelen a mély szemkontaktust.
Szemem sarkából még látom, ahogy visszahajol a könyvbe, arca mellett puhán hullnak előre a hosszú tincsek, s én lassú, néma mozdulatokkal ülök le az asztalhoz, s ajkamra harapva húzom magam elé a nekem szánt könyvet… akkor… azt hiszem… most el kéne kezdenem.
Játékosan csavargatom ujjam köré az egyetlen hosszú hajtincsemet, szemeim csigalassúsággal vándorolnak az apró betűkkel írt sorok sokaságán, s akaratlanul is minden második mondat után félve rá sandítok, gondolataim teljesen máshol járnak, s szinte fel sem fogom, amit olvasok… nem… ez így nem lesz jó.
Kicsit lejjebb hajolok, szemeimet makacsul, ellentmondást nem tűrően kényszerítem a könyvbe, s agyamból még csak a tudatot is próbálom száműzni, hogy egy szobában vagyok vele. Nincs értelme úgy olvasnom, ha nem is figyelek rá. Úgy még nagyobb időpocsékolás.
Egészen sikerül elmerülnöm a betűk tömkelegébe, a könyv elején még csak alap bevezetők, könnyen érthető leírások vannak a mágia alaptulajdonságáról, jellegéről, s kicsit unottan, de figyelmesen vizslatom a sorokat, ujjammal még mindig hajammal játszadozom.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, már sok-sok oldalt átrágtam, s a lapok szétterülve, rendezetlenül borítják be az asztalt, s ahogy egyre bonyolultabbá válik a téma, egyre kevésbé vagyok képes koncentrálni, szinte 5 perceként mozgolódom, ülési pozíciót váltok, vagy akármi, ami kicsit kizökkenthet az unalomból.
Elégedetlenül, nyűgösen dőlök hátra, szinte felrobbanok az egyhelyben üldögéléstől, legszívesebben felpattannék, és futnék tíz kört a ház körül, de nem hiszem, hogy Lirael értékelné, ha ismét az esőben rohangálnék.
- Áá, ennek semmi értelmeee. Mi ez a hülyeség? – Dühös mozdulattal túrom a hajamba ujjaimat, a száraz tincsek könnyedén simulnak ujjaim közé, s én mérgesen fújom fel arcomat, ahogy visszahajolok a lap fölé. Marhaság az egész. Fogadok azért írták, hogy kínozzák a magamfajtákat! Biztos vagyok benne! Az égvilágon semmi értelme. Ki akarok jutni innen… megfulladok… szűknek érzem a ruhámat, túl sötétnek a szobát, és túl kicsinek az agyamat ennyi információhoz. Kész. Elég. Ennyi volt. Teltház van… ide már nem fér be több tudás. - Egyáltalán minek kell nekem ezt olvasgatni? A gyakorlás sokkal többet érne. – Hangos, nyavalygós hangon folytatom a nyafogást, de természetesen elégedetlenkedő, gyermeteg szavaimra csak a csend felel, s én kissé durcásan, türelmetlenül hajolok vissza a könyvben, hogy megkíséreljem a lehetetlen, és felfogjam, amit ír. Lehet, hogy szünetet kéne tartanom. Utána biztos könnyebben menne… az elején olyan könnyűnek tűnt… igen… szünet… szünet kell, vagy megőrülök.
- Ez melyik rész? – Lirael halk, nyugodt hangja oly közelről mászik fülembe, hogy lehelete arcomat cirógatja, szemeim hirtelen pattannak ki, egész testem összerezzen, ahogy oldalra kapom rémült tekintetemet, s Lirael sima arcvonásait pillantom meg alig néhány centiméterre magamtól. Kétségbeesetten szorítom meg a szék karfáját, pulzusom könnyedén szökik az egekbe, s arcomat szinte perzseli leheletének forrósága. Mi ez? Nem… nyugi… nyugi… nyugi…
Ismét előre kényszerítem tekintetemet, ahogy a könyvbe bújnak szemeim, akaratlanul is a látószögembe kerül, ahogy a hosszú, fekete tincsek lágyan omlanak vállamra, egész testem megfeszül a közelségétől, s beleborzongok, ahogy a szálak a nyakamat cirógatják végig. Ne gondolj rá… ne gondolj rá… ne gondolj rá… miért történik ez velem? Vajon lehetséges lenne, hogy az ereje van rám ilyen hatással? Nem hinném…
- A nagyobb erejű navainokról szól, akik több elemet is tudnak irányítani, éééés itt egy lista... várj… Remegő ujjakkal kezdek el kutatni a papírok között, mintha csak ezzel próbálnám elvonni a figyelmemet a zavarba ejtő pozíciótól, s némán, magamban fellélegezve húzom elénk, mikor megtalálom a keresett lapot. Nyugi…- Eszerint attól függően, hogy melyik 2 elemet irányítja az illető, nagyobb hatalommal rendelkezik, de... nemérteeem, mármint egyesével egy-egy elem ugyanolyan erős... akkor ha már valaki 2 elemet irányít, nem tök mindegy melyik kettő az? – Kérdőn fordulok kissé hátra, tekintetünk találkozik, s magamba szívom a szemeiben csillogó bölcsesség látványát.
- Nem, mert 2 elemmel bírni nem csak annyit jelent, hogy mindkettőt használhatod, hanem az elemek egymást erősítik, például a szél-tűz elem párosítás sokkalta hatékonyabb tud lenni egy képzett navainnak, mint a szél-föld párosítás, vagy a lista alján kullogó tűz-víz párosnál. - Csillogó szemekkel figyelem arcának rezzenéseit, ahogy magyaráz, most először látom úgy, mintha kicsi lelkesedés, esetleg életkedv tükröződne tekintetéből, s egy szót sem elvétve, figyelmesen hallgatom szavait. Még soha nem koncentráltam ennyire semmire…
Újabb kérdésekkel halmozom el, s ő mindegyikre szépen, lassan, türelmesen válaszol, akármilyen nagy hülyeséget kérdezek tőle, s mikor végleg kifogytam mindenből, ami nem volt teljesen tiszta, csalódottan, ajkaimat összeszorítva fordulok vissza a könyv felé… nem értem… mintha azt akartam volna… hogy még itt maradjon. A közelemben. Mellettem. Nem értem. Nem értem magam.
Hangos sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor magamra maradok, tekintetem ismét a betűkre kúszik, de Lirael érdekes magyarázatai, figyelemfelkeltő szavai után az unalmas sorok még ridegebbnek, még üresebbnek tűnnek, s bizonytalanul biggyesztve dőlök előre, homlokomat a kezeimre támasztva süllyedek gondolataimba. Mi történik velem? Talán azért érzem ezt, mert törődik velem? … igen… törődik velem, türelmesen elmagyaráz mindent, amit kérdezek. Lehet, hogy mégsem gyűlöl… lehet, hogy nem csak dühöt tudok előcsalni belőle. Többet akarok… még több arckifejezést akarok kierőltetni a feszes arcvonások mögül… még több érzelmet. Nem csak dühöt vagy gúnyt… mást. Magam sem tudom, hogy mit… de többet akarok.
Minden pislogás egyre hosszabbnak tűnik, egyre nehezebb felemelni az ólomsúlyú szemhéjakat, s végül magamba süllyedve engedem, hogy magával ragadjon a puha, békés álomvilág.
Lassú mozdulattal emelem fel a nehéz szemhéjakat, majd nyúzottan, fáradtan egyenesedek fel, s egy néma nyújtózkodással próbálok meg új életet lehelni elzsibbadt végtagjaimba. A sötét könyvtárszoba apró ablakán lágy, kísérteties fénnyel világít be a hold, s hátamról lassan csúszik a földre a vastag pléd. Ujjaimmal puhán markolok a takaró anyagába, egy pillanatig elkerekedett szemekkel figyelem a selymes anyagot, majd halovány mosollyal, szemeimet lehunyva húzom az ölembe és beletemetem az arcomat. Mélyet lélegzek az illatából, lábaimat felhúzom a székre, s sápadt tekintetem ismét az ablak felé vándorol. Az ég szépen kitisztult, a csillagok világosan ragyognak, éles kontrasztot alkotva az őket körülölelő sötétséggel, s az égbolt fenséges királya, a Hold lágyan, puhán szórja be a sötét erdők ijesztő árnyait ezüstös porával.
Egy újabb mély lélegzetet veszek, majd egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat, s hátradőlve hunyom le szemeimet. Miért? Miért törődik velem? Nem is ismer… azt sem tudja, ki vagyok… ötlete sincs… ötlete sincs, hogy ki vagyok. Ha tudná… óh, istenem, ha tudná!
Lassú, kimért léptekkel állok fel a székről, s magam mögött hagyom a könyvtárszoba kísérteties, sötét árnyait, pont mint ahogy a szívemet marcangoló bűntudatot. Nincs érzelem... Nincs fájdalom. Ilyen egyszerű és mégis… mégis annyira, de annyira bonyolult.
A nappaliba érve végigdőlök a kanapén, szorosan magam köré csavarom a puha anyagú takarót, s lágy, bizonytalan mosollyal az ajkaimon alszom el, tudván, hogy holnap… hogy holnap ismét értékes perceket tölthetek vele, s hasznos tudásokat szerezhetek. Csak egy kicsit… csak egy kicsit hadd élvezzem. Csak egy kicsit hadd feledkezzem meg a kötelességeimtől.
Ismét lomha napsugarak simogatására ébredek, lehunyt szemmel mosolyodom el, s halkan nyöszörögve nyújtózom végig az ágyon, majd lassú mozdulatokkal szenvedem magamat ülő pozícióba, s az arcomat megdörzsölve hunyorítok, ahogy a napsugarak éles fényükkel marják szemeimet. Egy halk ásítás után felállok, s a konyhába megyek, hogy szerezzek magamnak egy szelet kenyeret reggeli gyanánt.
Már egy hete vagyok itt, s egészen kezdem megszokni a helyet, és a folytonos tanulást… Lirael rettentően szigorú tanár, és még mindig nem hagyja, hogy elméleten kívül akármi mással foglalkozzak, s egyre jobban unom a folytonos olvasást, tanulást, üldögélést, gubbasztást, éjszakázást stb… bele fogok őrülni… igen, tutira bele fogok őrülni, viszont be kell látnom, hogy egész hasznos dolgokat tanultam. Sokkal kevesebb energiapazarlással végrehajtani az eddig használt gyakorlatokat, s új mozdulatokat, új ötletekat… alig várom, hogy kipróbálhassuk.
Mosolyogva öltözöm fel, a múlt héten egyik nap visszamentem a városba, hogy elhozzam a ruháimat, ezért végre nem kell túlzottan nagy cuccokban mászkálnom itthon… itthon… még mindig olyan idegennek hangzik… de legalább már képes vagyok erre gondolni.
Az ablakhoz sétálok, a nap fényesen ragyogja be az erdőt, mely sötét, árnyas vadonként él emlékezetemben, a legutóbbi bolyongásom óta, most mégis mintha csalogatnának a puha, zöldellő lombok, s az édesen világoskék, csodaszép égbolt.
Már megszoktam, hogy Lirael nincs itt, mikor felkelek, általában még az ébredésem előtt elmegy az erdőbe gyakorolni, de még egyszer sem engedte, hogy vele menjek. Fogadok direkt lóg ki olyankor, mikor alszom, hogy nehogy követni tudjam. Nem értem, miért nem akarja még, hogy gyakorlatban is tanulhassak tőle valamit. Biztos jó oka van rá… az elmúlt napokban arra már rá kellett jönnöm, hogy a cselekedetei többségének igencsak nyomós oka van… viszont azóta egyszer sem mosolygott… néha beszélünk… ha nem értek valamit, elmagyarázza… de még mindig nem mondanám, hogy a bizalmába fogadott. Pedig én annyira… annyira vágyom rá. Nem! Csak a küldetés miatt kell! …vagyis… kéne…
Talán jobb is így… talán nem kéne közelebb kerülnöm hozzá… ijesztő, amit mellette érzek… magam sem értem, és nem is tudom tisztán, mik ezek az érzések… néha csak úgy rám tör, hogy rá mosolyognék… hogy végigsimítanám a hosszú, fekete tincseket… Elég! Nem!
Kisétálok a bejárati ajtón, a langyos szellő felém sodorja az oly ismerős érzést, s gondolkodás nélkül, felcsillanó szemekkel követem, amerre az ösztönöm hajt. Egyre erősödik a közelségének az érzése, tudom, hogy méterről méterre közelebb kerülök hozzá, s mikor megpillantom a fák között, néma léptekkel bújok meg az egyik vastagabb törzsű fa mögött, majd hangtalanul lopózva kerülök közelebb hozzá, hogy ne vegyen észre, testem szinte a fába simul, ahogy kipillantva figyelem mozdulatait.
Kezeit kecsesen, mégis határozott erőt, és rémisztő energiát sugallva mozgatja teste körül, hosszú, éjfekete hajszálai selyemzuhatagként szállnak körülötte, a testét körbeölelő szelek lágy fuvallatai gyengéden kapnak ruhájába, s lehunyt szemmel emeli fel a földről a körülötte lévő tőröket. Szemeim tágra nyílnak, az éles, csillogó pengéken megtörnek a tündöklő napsugarak, s fenyegetően villannak a hajnal békés nyugalmában, ahogy egy irányba mutatva lebegik körbe alakját. Kezei ismét megmozdulnak, minden izma megfeszülve engedelmeskedik mozdulatainak, s a tőrök puszta szemmel szinte követhetetlen sebességgel vágódnak a vele szemben álló fatörzsbe egy szabályos, egyenes vonalban. Szemeim tágra nyílnak, leplezhetetlenül csillog bennük a csodálat, s tátott szájjal lépek ki ösztönösen a fatörzs mögül.
- Váóóó… - Tekintetemmel a tőröket figyelem, csak szemem sarkából látom, ahogy felém kapja fejét, de mire szemeim arcára siklanak, csupán egy érzelemmentes szempár néz vissza rám, s a hideg tekintet ráébreszt, hogy elvileg nem kéne itt lennem, de a lelkesedésem egy röpke pillanat alatt oszlatja el a bűntudatot, hogy követtem. Tágra nyílt szemekkel sétálok a fához, s ő mozdulatlanul hagyja, hogy megpróbáljam kihúzni az egyik tőrt, de az oly mélyen, oly erősen döfte át a kemény kérget, hogy szinte lehetetlennek tűnő feladat számomra eltávolítani. Hitetlenkedve fordulok hátra, majd napok óta először, ismét belém költözik a lelkes, csodálattal teli, örökmozgó gyermek.
- Ezt… ezt hogy csináltad? Én is akarom! – Szinte követelőzve, csillogó szemekkel, kipirulva lépek közelebb hozzá, s ajkai megrezzennek, majd egészen halovány, szinte észrevehetetlen, csupán egy leheletnyit gunyoros mosolyra húzza ajkait, s szívverésem a duplájára ugrik a tekintetében megcsillanó különös fénytől, ösztönösen hátrálok egy lépést, s ő egy erőteljes kézmozdulattal repíti ki a fából a késeket, s azok puhán, finoman ereszkednek a földre.
Tekintetemmel követem mozdulatait, egy pillanatra már-már azt hiszem, hogy megengedi, hogy megtanít, de lemondóan utasító, közömbös hangja egyből megfoszt ettől a reménytől.
- Ehhez még nagyon sokat kell tanulnod. Nehéz feladat, még számomra is sok koncentrációt igényel. – Ajkain kissé kiszélesedik a gúnyos vigyor, s igaz, engem nevet ki, arcom mégis kipirul a pillantásától, s ezzel párhuzamosan lobbantja fel szívemben az unalmas, gubbasztással töltött órák alatt felgyülemlett feszültséget dühvé. – És mint tudjuk, a koncentráció nem az erősséged. – Szemeim felháborodottan nyílnak tágra, legszívesebben elkezdenék hisztizni, de tudom, hogy azzal semmi hatást nem érnék el nála, ezért haragtól szikrázó szemekkel lépek közelebb hozzá, s hangosan szólalok meg.
- Honnan tudod egyáltalán?! Soha nem tanítasz gyakorlatban! Az hogy egy könyvre tudok e koncentrálni, teljesen más kérdés, mint az, hogy éles helyzetekben tudok e. – Puffogva, durcásan, felemelt hangon kiáltok, majd kezeimet szorosan összefonom mellkasom előtt, s ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy elrohanjak, de a makacsságom nem enged. Miért csinálja ezt? Tanulás, tanulás, tanulás! Gyakorolni akarok! Vele! Erősebb akarok lenni! – Te vagy a legrosszabb tanár, akit valaha láttam! – Könnyedén vágom a pofájába az egyértelmű hazugságot, s szemeim tágra nyílnak, mikor hirtelen ragadja meg a csuklómat, arcvonásain most egyértelműen tükröződnek a nyers düh jelei, s testemet a legközelebbi fának vágva présel bele a kéregbe, s arcomat felemelem, hogy rémült, ledöbbent tekintetem találkozhasson a jeges szempárral.
Teljesen kipirulok, érzem a testéből áradó meleget átáramlani a remegő végtagjaimba, a düh könnyedén válik egy egészen más, ismeretlen érzéssé, s ő széles, gúnyos mosolyra húzza ajkait, majd kicsit lejjebb hajol, hogy könnyebben tarthassuk meg a szemkontaktust, minden porcikám remeg a mélyreható pillantástól.
- A tudásodból ítélve nem sok tanárt láttál, szóval ez nem nagy sértés. – Szavai éles tőrként döfnek belém, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, majd ajkamra harapva sütöm le tekintetemet… igaza van… de… nem az én hibám. Én akartam volna… én mindig akartam volna…
Szorítása hirtelen gyengül, hallom ahogy halkan felsóhajt, tekintetemet féligmeddig felemelve sandítok arcára, s látom, ahogy haját hátra vetve hátrál tőlem egy lépést, majd ujjai gyengéden, puhán fonódnak csuklómra, s testem beleborzong a lágy érintésbe. Előre húz, maga után vezetve állít a tőrök alkotta kör közepére, s közvetlenül mögém állva simul hátamhoz, majd fülemhez hajolva suttog halkan, haja ismét puhán cirógatja nyakamat, s ahogy kicsit oldalra fordítom fejemet, ajkai szinte arcbőrömet simítják.
- Rendben. De együtt fogjuk csinálni, és megígéred hogy soha nem fogod egyedül kipróbálni, amíg nem mondom azt, hogy készen állsz rá. – Beleborzongok a közelségébe, s szavai lágy, édeskés fuvallatába, mely elkábítva mászik fülembe, s szinte öntudatlanul, halkan suttogok, szívem őrült zihálásától visszafogottan remeg hangom.
- Ígérem… - Kezei puhán csúsznak kezeimre, hátulról karol át, s együtt mozgunk, karjaink lágy lendítésével közösen élesztjük fel a szeleket magunk körül, s elmosolyodva, szinte elkábulva érzem a testemet körülvevő hatalmas erőt, ami belőle árad. Minden mozdulat, minden lendítés pontos, és határozott irányításával nem hagyja, hogy akár egy aprócska hibát is vétsek, s én örömmel engedem, hogy erre a pár rövidke pillanatra teljesen átvegye az irányítást testem felett, s mikor előre lendül kezünk, a kések hangos, tompa puffanással szúródnak a velünk szemben álló fatörzsbe, halálpontosan ugyanazokba a lyukakba, ahonnan az imént szedte ki őket. Elnémulva, hosszú ideig pislogok magam elé, testemet még mindig átjárja a hatalmunk keveredésének bódító érzése, s már semmi szükség rá, hogy ilyen közel álljak hozzá, mégsincs szívem ellépni tőle. Testemet kellemes melegség járja át, ujjai felkaromra csúsznak, ahogy halkan megszólal, s én ismét beleborzongok a érintésbe… még. Akarok még…
- Fontos, hogy legyen elméleti háttered, mielőtt komolyabb feladatokba kezdesz, Amanis. – Ajkaimat összeszorítom, olyan puhán ejti nevemet, hogy úgy érzem, mintha nyakon öntöttek volna egy tál forró vízzel, s ajkaimra halovány mosoly kúszik, mintha fel sem fognám szavai jelentését, s nincs másra erőm, mint egy rövid bólintásra. Igen… igen… ha ő mondja, biztos fontos az elmélet… - Addig pedig egyedül is kijárhatsz gyakorolni, hogy az eddigi tudásodat fejleszd. – Szemeim tágra nyílnak, de nem a szavai miatt, testem egyre forróbbá kezd válni, s mintha szívem kicsattanó zihálása vészriadót fújna testemben, egy gyors lépéssel távolodok el tőle, kezeimet összekulcsolom hátam mögött, majd kicsit felé fordulva szólalok meg ismét.
- De én veled akarok gyakorolni!
|
| Silvery | 2011. 01. 23. 11:22:53 | #10713 |
Karakter: Amanis
Megjegyzés: (Nayumnak)
Pár röpke pillanatra mély csend telepszik ránk, tekintetem nem mozdul alakjáról, szívem egyre hevesebben dobog, mikor arcát egy lassú mozdulattal fordítja oldalra, haja puhán hullik le válláról, követve a mozdulatát, s kicsit ajkamra harapva próbálom kiölni a csodálatot tekintetemből. Annyira vonzó… annyira… nem is tudom. Miért… miért dobog így a szívem? Biztos az izgatottság. A mostani válaszán múlik a küldetésem sorsa. Muszáj elérnem, hogy tanítson… de már nem vagyok benne biztos, hogy csak azért vágyom rá, hogy a közelébe férkőzzek. Még soha nem volt igazi „mesterem”. Kíváncsi vagyok… vajon erősebb lehetek, ha vele töltök pár napot… vagy pár hetet? Igen… biztosan… muszáj… és párhuzamosan a közelébe férkőzhetek, hogy elcsaljam a fővárosba. Talán meg tudom kérni a királyt, hogy ott is folytathassa a tanításomat… ha lesz ideje rá. Vajon mit akar tőle Lavin? Nem tűnik közveszélyesnek… bár még nem ismerem… nem… egy percre sem lankadhat a figyelmem mellette. Lehet, hogy tudja ki vagyok, és csak csapda az egész? Nem… akkor nem bízta volna a véletlenre, hogy követem e… akkor nem hagyott volna ott. Lehetetlen, hogy tudja. Maximum sejtheti.
Arca rezzenéstelen, nem tudom leolvasni gondolatait, s a nyugodt csend minden másodpercben mintha feszültebbé válna. Felém fordulnak az élénk kék szemek, egy pillanatra különös érzelmek száguldanak végig arcán, de pont mint legutóbb, most is mintha egy téves látomás lenne az egész, olyan gyorsan tűnik el minden nyom, mintha soha nem is létezett volna, csupán tekintetében marad egy halovány, bizonytalannak tűnő fénysugár, s már tudom. Igen, már tudom, hogy nyertem.
Mosolyom kicsit kiszélesedik, s saját magamon is meglepődök, hogy szívem talán jobban örül annak, hogy tanítani fog, mint annak, hogy ez közelebb visz a küldetés sikeréhez. Mindegy. nem számít.
- Hát jó… legyen. – Borzongatóan lágy, mély hangja édes cirógatással mászik fülembe, s szavai hallatán jóleső elégedettség árad szét ereimben, vérem mintha felmelegíteni kissé átfagyott testrészeimet. Tanítani fog… tanítani fog! Az egyik legerősebb navain lesz a tanárom. Nem hiszem el… nem tudom elhinni.
Még szélesebben elmosolyodva teszek egy apró lépést felé, ajkaimat épp lelkes, kitörő hálálkodásra nyitnám, mikor keményebb, határozottabb, szigorúbb hangon szólalna meg, s olyan érzésem van, mintha most nem az érzelemmentes, rideg férfi, hanem a szigorú, ellentmondást nem tűrő tanár szólna hozzám.
- De előtte, próbálj meg legyőzni. – Szólásra nyitott ajkaim tátva maradnak, szemeim elkerekednek, a forróságot, meleget szállító vér mintha megfagyna ereimben, ahogy ledermedek a sokktól. Miről beszél? Jól hallottam? Legyőzni? Hisz ez lehetetlen… számomra biztosan… ha nem lenne sokkal erősebb nálam, egyáltalán miért kérném, hogy tanítson?
Kezeim erőtlenül hullnak testem mellé, szemöldökeimet felvonva meredek rá pár röpke másodpercig, mire végre sikerül lenyugodnom, és meggyőznöm magamat, hogy csak viccelt. Ugye csak viccelt? Igen… biztosan…
- Mi? Mégis… miért? Mi köze ennek egy-egy bűbáj megtanulásához? – Ha ilyet kér, akkor előtte miért egyezett bele hogy tanít? Vagy csak fel akarja mérni a tudásomat? Nem értem… úgysem tudom legyőzni, mi értelme ennek az egésznek? Vagy csak az erejét akarja fitogtatni? Mindketten tudjuk, hogy sokkal erősebb nálam! És… és én azt hittem, hogy kedves… olyan érzésem volt, mintha az lenne… nem tudom miért… pedig… nem tűnik annak. Még egyetlen egyszer sem mosolygott rám, sőt… semmit nem lehet leolvasni az arcáról. Nyilván tényleg utálja az embereket, azért lakik a világ végén. De akkor miért mondott igent? Már… már pont elhittem, hogy…
Tekintete hirtelen sötétül el, minden eddigi apró rezzenés, minden apró, alig észrevehető érzelem is eltűnik belőle, csupán merev komolyság marad, s testem minden porcikáján borzongás rohan végig… nem fog válaszolni. Miért is tenné? Nem hiszem el, hogy ennyire téves következtetéseket vontam le róla először. Talán azért mert megvédett az árustól? Lehet… bár, miatta kapott el, szóval ez volt a legkevesebb!
- Azzal ne törődj. Ha sikerül megsebezned, elég egy karcolás, tanítani foglak, ha nem, eltűnsz innen magadtól. Megegyeztünk? – Szemeim még tágabbra nyílnak, hangjában félreérthetetlen gúny bujkál… tehát… komolyan gondolta. Az enyhe bizonytalanságot és hitetlenkedést, egy röpke pillanatig reményvesztett csalódottság váltja fel, de alig kell néhány másodperc, hogy a kiábrándultság helyére düh költözzön. Érzelmeim vadul, megállíthatatlanul kavarognak, szinte beleszédülök a heves áradatba, s kezeimet ökölbe szorítva húzom ki magamat, dacosan, enyhe magabiztossággal rázom meg a fejemet. Mondtam már. Nem adom fel. Akkor is megsebezem, ha két napig kell támadásokkal elhalmoznom! Még soha nem volt sikertelen küldetésem és nem most fogom elkezdeni! Nem egy ilyen öntelt, beképzelt alak miatt!
Ajkaimra bátor mosoly kúszik, fejemet felszegve merülök el a közömbös, már-már unott tekintetbe, szívem hevesen ver az izgatottságtól, a félelemtől… a gyorsaságom miatt általában olyan feladatokat kapok, ahol ezt a képességemet kell használni. A harc nem az én műfajom, de azt hiszem… azt hiszem most nincs más választásom… végül is… ez is csak egy újabb játék, nem igaz?
Egy pillanatra kiszélesedik a mosolyom, az izgatottság, a lelkesség megszokott, imádott érzése szétárad testemben, de most komolyságot, figyelmet erőltetek magamra. Őt nem fogom legyőzni puszta játszadozással. Ő nem egy olyan ellenség, akinél ezt megengedhetem magamnak. Ez az amit annyira imádok. Hehe.
- Igen. Kezdhetjük. – Szemeimet még mindig fogva tartja a fagyos szempár, mellkasom megreszket egy pillanatra a tekintet zavarba ejtően nyomasztó súlyától. Zavar, hogy néz. Irritál. Idegesít. Miért idegesít? Nem értem.
Minden erőmet összeszedve tépem ki szemeimet az átható tekintetből, s mellkasom mintha könnyebbé válna, megkönnyebbülten lélegzek fel, majd ellazulva hunyom le szemeimet. Nyugi. Nyugi Amanis. Csak csináld, ahogy szoktad. Ez is csak egy újabb lehetőség, hogy gyakorold a képességeidet. Koncentrálj… koncentrálj… koncentrálj! … vajon még mindig engem néz? Igen… biztosan… látni akarom… NEM!
Kiűzök fejemből minden zavaró gondolatot, s most mintha csak távolról zavarnák, ostromolnák elmém nyugodt, békés csöndjét. Ajkaimra ismét mosoly kúszik, kezeimet gyakorlottan emelem fel, s széles, körkörös mozdulatokkal élesztem fel magam körül a hűvös, mardosó tavaszi szellőt, testem megborzong a hidegtől.
Ne gondolj rá… csak képzeld azt, hogy nincs is itt… megcsinálod… megcsinálod. Egyedül vagy és csupán gyakorlás az egész. A hűvös szemek nem kísérik figyelemmel minden mozdulatomat. Nem… nem… nem!
Hirtelen csap meg egy erős széllöket, bőrömet simítva zökkent ki a nyugalmamból, s szinte érzem, ahogy az összegyűjtött erőm kicsúszik ujjaim közül, szemeim tágra nyílnak, kezeim egy pillanatra megremegnek testem előtt, s megrökönyödött tekintettel meredek a remegő végtagokra. Micsoda? Miért? Még soha… még soha nem hagytam félbe. Miért nem megy? Annyira… annyira könnyen ki tud zökkenteni a koncentrációból… miért? Hogy lehetek ennyire figyelmetlen?
Durcásan emelem fel szemeimet, s ajkaimat mérgelődő, dühöngő szavak hagyják el.
- Hé, ezt… - Miért? miért zökkentett ki?! Direkt csinálja… biztos nagyon élvezi. Öntelt és beképzelt… irritál… lehet, hogy nem is bírnék ki vele pár hetet. Talán jobb is, ha nem fogad el tanítványának… nem! A küldetés… a küldetés sikere múlik ezen. Ki fogom bírni. Ki kell bírnom. És győznöm kell.
- Figyelj jobban, akkor talán van esélyed. – Elfojtok egy halk felhorkanást, testem mellé ejtett kezeimet ismét támadó állásba emelem, tekintetemet a földre szegezem, egy apró kavicsra koncentrálva vonom el minden másról a figyelmemet… talán van esélyem? Kösz szépen… és ő mondja, hogy figyeljek jobban, mikor ő az, aki nem hagy?!
- Könnyű az mondani. – Némán, sértetten dünnyögök szinte magamnak, s erősen koncentrálva meredek a kőre, lassan érzem, ahogy fejemben lecsillapodnak a kavargó, száguldozó gondolatok, s lassan átveszi helyüket a békés, nyugodt figyelem, mígnem teljes csend borul elmémre. A szelek könnyedén engedelmeskednek néma parancsaimnak, kezeim lágy mozdulatokkal simítják, szelik a levegőt, s érzem, ahogy előre hulló tincseim finoman hullámozva csiklandozzák, cirógatják bőrömet. Szemeimet még mindig lehunyva tartom, de lelki szemeim szinte látják, ahogy az előttem lévő kövek engedelmesen emelkednek fel a fölről, hallom ahogy a nehéz, kemény anyaguk súrolja a puha szellők erős fuvallatát, s kezeimet kicsit visszahúzom egy pillanatra, majd szemeim kipattannak, s ezzel párhuzamosan lendülnek előre karjaim, a kavicsok pedig villámgyors, szemmel szinte követhetetlen sebességgel követik erőm határozott parancsait. Ő kérte, hogy sebezzem meg. Azt hiszem felesleges visszafognom magamat.
Szemeim tágra nyílnak, mikor látom, hogy egy könnyed mozdulattal lebben el a támadás elől, tekintetemmel követem alakját, ahogy beveti magát a fák közé, s nincs időm hezitálni, szélsebes léptekkel követem, s most nem fogom vissza gyorsaságomat. Egyre távolabb kerül, ajkaimat halk lihegés hagyja el, de még nem fáradok, a testemben tomboló adrenalin nem hagy nyugodni. Én is gyorsabb tempóra váltok, nem engedem, hogy maga mögött hagyjon… nem… nem győzhet le pont abban, ami igazán az erősségem. Nem engedhetem. Túl megalázó lenne.
A makacsság, az elhivatottság, és a vágy, hogy lehervasszam arcáról, kiirtsam szavaiból az önteltség legapróbb nyomait is, tovább lök, tovább hajszol, s elmosolyodom az izgatottságtól. Imádom. Imádom ezt az érzést.
Végig a nyomában vagyok, s olyan hirtelen toppan meg, hogy egy pillanatra azt hiszem, nem leszek képes lefékezni, majd a lendületemet kihasználva, gyűjtöm össze villámgyorsan magam körül a dermesztő szelet, hogy egy újabb széllökéssel támadjak rá, de utasító, ellentmondást nem tűrő hangja jeges záporként állít meg a mozdulatban.
- Na, ennyi mára elég is lesz. – Ledermedek, kicsit megszédülök a hirtelen megállástól, lábaim földbe gyökereznek, ahogy a száműzött gondolatok hideg zuhatagként áramlanak vissza elmémbe, s egy pillanatra bepánikolva pillantok rá. Mi… mi az, hogy elég lesz? Azt hittem addig tart a küzdelem, míg feladom vagy megsebzem… nem mondta… nem mondta, hogy van időkorlát! Mi… nem.. nem értem… már pont sikerült volna. Érzem… már a markomban volt a győzelem!
Az izgalomtól még mindig remegő kezekkel igazítom meg pólómat, tekintetemet a földre sütve próbálom szavakba önteni felháborodásomat, mikor agyam végre teljesen felfogja a hallottakat. Várjunk… mit… mit is mondott? Azt, hogy… „mára”?
Szemeim tágra nyílnak, szívemből ijesztő gyorsasággal tűnik el a felháborodás, a harag, s egy pillanatra még az öntelt, beképzelt viselkedését is elfelejtem, szemeim felragyognak, s a győzelem, a hála édeskés, boldogító íze árad szét vigyorra húzódó ajkaim között.
- Várj csak… mára? Ezek szerint… mégis… - Hangomban már csak enyhe bizonytalanság bujkál, szívem már teljesen beleélte magát a gondolatba, csupán agyam legapróbb, kételkedő zugai várnak megerősítést. Az előbb is elhitette velem, hogy beleegyezik, aztán jött a feltétel… talán most is mindjárt tesz egy nagyképű megjegyzést vagy hozzáfűz egy teljesíthetetlen feltételt.
Hosszú, néma percek következnek, s szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, mikor egy visszafogott bólintással válaszol, ajkaimon kiszélesedik a lelkes vigyor, legszívesebben ugrálnék örömömben, de kicsit lenyugtatom magamat. Nem szándékom még tovább növelni az önteltségét. Azt hiszem… gondolom… bár, azzal, hogy a tanításáért könyörgöm, szerintem már megtettem. Nem számít. Csak a küldetés miatt csinálom… igaz? Nem… nem igaz… de azt hiszem, azért megpróbálom elhitetni magammal. Talán… talán sikerülni fog.
Kezeimet végleg, megkönnyebbülten engedem le magam mellé, néma sóhajom lágy szellőként lebegteti meg hosszú, éjfekete tincseit, s a kiismerhetetlen tekintet ismét hideg távolságtartással mered rám, s szívembe visszaköltözik a zavartság, a kínos nyugalmatlanság, de lelkes ujjongásommal próbálom elhessegetni a bizonytalan érzéseket. Ez is csak egy munka. Csupán kicsit bonyolultabb és összetettebb, mint az eddigiek. Ennyi az egész.
- Kösziii, mikor kezdjük azt a fagyasztó varázst? – Nem kapok választ, pedig elmémben sorra gyülekeznek a kérdések, melyek felhalmozódtak az évek során. Még soha nem volt tanárom… még soha nem volt kitől megkérdeznem. Igazán… még soha nem volt olyan ember vagy navain, aki törődött volna velem annyira, hogy segítsen… még soha…
Egy gyors fejrázással, és egy hosszú szemhunyással tüntetem el az árnyas gondolatokat fejemből, s ahogy elindul a fák között, gyors, lelkes léptekkel követem, hogy kicsikarhassak belőle egy-két választ. Azt mondta tanít… akkor miért ne válaszolna?
- Egyáltalán azt hogy tudtad olyan messziről csinálni? És…
- Nyugi. – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, ahogy szavamba vágva állít meg a kérdezősködésben, ujjai vállamra csúsznak, s én megborzongok a közömbös érintéstől, egy pillanatra arcomra fagy a meleg, boldog mosoly, de elmémben ismét könnyedén kuszálódnak össze a gondolatok. Mi… miért érzek forróságot? Ilyen intenzív hatással lenne rám a benne rejlő mágia? Lehet… eddig is volt, hogy valakinek az ereje hatott az érzékeimre… csak… közel sem ilyen erősen.
Kizökkenek gondolataimból, a zavartság lassan párolog el szívemből, s halkan nevetek fel, mikor jó pár méterre pillantom meg egyre csak távolodó alakját. Hm… azt hiszem… azt hiszem érdekes hetek elé nézek. Roppant érdekes hetek elé. Csak tudjam elviselni az öntelt hozzáállását. Egyszer még elérem, hogy azokban a szemekben igazi érzések csillogjanak. Nem tudom, hogyan, de el fogom érni.
Halkan kuncogok fel az izgatottságtól, s vigyorogva indulok utána, szinte ugrándozó, szökkenő léptekkel, s ezután szó nélkül haladok mellette a ház felé vezető úton, csupán néha-néha kezdek el halkan dúdolgatni magamban, lépteink zaja puhán töri meg a szelek lágy fuvallatának simogató csendjét, s szinte érzem, ahogy az este ránk teríti sötét, hűvösen nyomasztó leplét, a csillagok haloványan jelennek meg a kavargó égbolton. Hideg éjszakánk lesz.
Mikor a házhoz érünk, szó nélkül nyitja ki az ajtót, hátra sem pillantva lép be, s én zavartan, bizonytalanul torpanok meg a küszöbön. Úgy érzem, ha ide most belépek minden valahogy olyan… hivatalossá válik… vagy mi… tényleg a tanítványa leszek? Tényleg itt fogok lakni egy csomó ideig? Tényleg ilyen könnyedén besétálhatok az életébe?
Látom, hogy ő is megtorpan, hátranéz a válla fölött, majd kicsit felém fordulva töri meg a kínossá váló néma csendet.
- Na, nem jössz be? Késő van, a kanapé kényelmes és gondolom nem akarsz most visszamenni a városba. – Szemeim felcsillannak, nyugodt, bátorító hangja könnyedén nyugtat le és űzi el aggályaimat, s csupán egy röpke pillanatnyi tétovázás után szólalok meg, mielőtt folytathatná.
- Oké. – Lassú léptekkel megyek be a házba, szemeimet gyorsan kapkodom ide-oda, mintha egyszerre akarnám kiismerni az új otthonom minden apró szegletét, szívem egyre hevesebben ver, mikor tudatosul bennem a tény, miszerint vele fogok élni. Vele kell élnem… kíváncsi vagyok… annyira kíváncsi… imádom… olyan régen éreztem magamat ennyire izgatottnak.
Ámuldozva bámulok körbe, s tekintetem végül az ő alakján torpan meg. Már a lépcsőn áll, én pár könnyed lépéssel szökkenek közelebb, hogy felnézhessek rá, majd vigyorogva kezdek el halkan lelkesedni.
- Váó… deee még a nevedet sem tudom… - Szívem egy pillanatra összeszorul, természetesen ez hazugság, de tekintetem mégis kíváncsian kémleli arcát, mikor lusta mozdulattal, kicsit lenézően fordul hátra, majd halk sóhaj kíséretében válaszol a kérdésre.
- Lirael… és a kanapét megtalálod. Álmos vagyok. – Nincs időm válaszolni, mire kinyitnám vigyorgó ajkaimat, eltűnik a lépcső tetején, s én még pár röpke másodpercig bámulok a mögötte maradt sötétségbe, vigyorom kiszélesedik, ahogy hallom az ajtaja halk csapódását, majd hosszút pislogva veszek egy mély levegőt. Lirael… a… mesterem? Nem… a célpontom.
- Engem pedig Amanisnak, és én is nagyon örvendeek! – Még mindig mosolygok, mikor hangosan kiáltom a szavakat, zavartan túrok hajamba… nincs válasz… természetesen nincs válasz. Szemeimet lehunyva szakítom el tekintetemet a sötétségből, s halk sóhajjal fújom ki tüdőmből a levegőt, arcomról lefagy a boldog, lelkes mosoly, s megkönnyebbülve nyitom ki szemeimet, üres, üveges tekintetem a szoba árnyas fényeit kutatja. Mit művelek? Egy pillanatra mintha tényleg… beleéltem volna magamat ebbe az egészbe. Marhaság. Tudom, hogy veszélyes… figyelmeztettek. Tudom, hogy mit kell tennem. Nem szabad érzelmeket kevernem bele. Semmilyen érzelmet. Se csodálatot… se igazi lelkesedést… semmit. Ez nagyon jól tudom.
Torkom elszorul, még egy utolsó sóhajjal lehelem ki magamból szívem szorongató fájdalmát, majd halk léptekkel sétálok a nappaliba, s erőtlenül dőlök le a kanapéra. Tényleg egész kényelmes… még soha... még soha nem esett ennyire nehezemre a mosolygás.
Lehunyom szemeimet, majd a hátamra fordulva meredek a sötét plafonra, ujjaimat összekulcsolva nyugtatom hasamon kezeimet. Nem adott takarót… micsoda vendégszeretet…
Ajkaimra halovány, de egyáltalán nem jókedvű mosoly kúszik, oldalra fordulva kuporodom össze ismét, s hagyom, hogy álomba nyomjon a fáradtság, és az éjszakai szél hátborzongató, ijesztő süvítésének hangja.
A nap első sugarai gyengén játszadoznak arcomon, s én hunyorogva nyújtóztatom ki elzsibbadt végtagjaimat. Egész éjszaka az összekuporodott, kényelmetlen pozícióban aludtam, s most úgy érzem, mintha görcsben állna minden porcikám.
Lassú, halk léptekkel megyek végig a szobán, egy ajtót keresve, ami a fürdőszobába vezethet. Igazán megmutathatta volna a házat, mielőtt elhúz aludni tegnap este… mindegy… inkább nem problémázok… örülök, hogy sikerült legalább egy kicsit beférkőznöm a bizalmába… azt hiszem…
Gyorsan felfedezem az alsó szintet, megtalálom a fürdőt és a konyhát is, de a lépcsőn nem megyek fel… valahogy… olyan érzésem van, hogy úgy túl közel kerülnék hozzá. Nem akarom felébreszteni… nem akarom már az első nap az őrületbe kergetni. Ma mindennek tökéletesnek kell lennie. Az első benyomások a legfontosabbak.
Kicsit elmosolyodva hunyom le szemeimet, az alvás és a napsütés sokat javított a hangulatomon, s a fürdőajtót hangtalanul csukom be magam után, majd lassú mozdulatokkal veszem le a ruháimat, hogy vegyek egy forró, nyugtató fürdőt, mielőtt nekiállok a napi teendőknek.
Átmelegedve, alsónadrágban sétálok ki az ajtón, halkan dudorászva dobom a cuccaimat a kanapéra, szemem körbejárja a szobát, szekrényt keresve, s mikor megtalálom, lassan lépek oda. Csak van valahol egy póló, amit kölcsön vehetnék. Vagy egy köntös… akármi. Amíg nem megyek vissza a városba, nincs váltásruhám, és nem akarom itthon elhasználni az egyetlen normális cuccomat… itthon… itthon… nem. Ez a hely nem az otthonom, és nem is lesz az.
A szekrényajtó halk nyikorgással nyílik ki, s elmosolyodom, mikor találok benne egy vastag, fekete kötött pulcsit, s vigyorogva húzom magamra a puha, meleg anyagot. Mindjárt más.
A ruhája nagy rám, szinte a combom közepéig ér a pulcsi, de így legalább nem kell nadrág keresésével vesződnöm. Addig megteszi, amíg nem kel fel… utána meg kérek tőle valamit… azt hiszem.
Mosolyogva szökkenek át a másik szobába, kissé feltűröm a pulcsi túlzottan hosszú ujját, majd a szekrényeket sorra kinyitogatva fedezem fel a terepet. Reggeli… hmm… milyen jó lenne, ha tudnék főzni. Idióta… miért ajánlottam fel, mikor még egy normális rántotta elkészítésére sem vagyok képes?! Mindegy… annyira nem lehet nehéz… sokaknak megy, miért pont én ne lennék képes rá? Nem ismerem a lehetetlen szót.
Elszántan szedek elő egy serpenyőt, majd pár tojást fogok a kezembe, s gondolkodva pillantok magam elé… öh… most jön az, hogy be kéne gyújtani a sütőt valahogy? Már csináltam ilyet… azt hiszem…
Alig 15 perc bénázás után sikerül elérnem, hogy meggyulladjon a tűz, s büszkén elmosolyodva rakom a serpenyőt a tűzhelyre. Akkor most csak annyi, hogy bele a tojás? Gondolom… miért ne?
Széttöröm a kerekded tojást, s a benne lévő nyálka lassú folyással ömlik a serpenyőbe. Ki gondolná, hogy ilyen undorítóan néz ki nyersen. Ahányszor látom, meglepődök.
Elvigyorodom a gondolataimon, egyre hangosabban dúdolgatva sétálok az ablakhoz, hogy kinézzek a szemerkélő esőre… remek… ennyit a napsütésről. Mindegy.
Alig telik el pár perc, halk sistergést hallok a tűzhely felől, s égett bűz mászik orromba, ahogy egyre közelebb érek, szemeim tágra nyílnak, ahogy látom lassan elfeketedni, kissé elszenesedni a tojás fehér anyagát, s egy gyors mozdulattal kapom fel a serpenyőt, de a forró fém megégeti a tenyeremet, ezért ugyanazzal a mozdulattal ejtem is vissza az edényt. Magamba fojtok egy halk káromkodást, villámgyorsan keresnék bármi hideget a szobában, amivel lehűthetem az égési sérülést bőrömön, de fülemet lassú léptek zaja üti meg. Szemeim tágra nyílnak, kétségbeesetten gondolkozom, hogy mit csináljak, fejemet pánikolva kapom ide-oda, de semmi értelmes nem jut eszembe, így az asztalon lévő rongy felé nyúlok, és azon keresztül emelem fel a tűzhelyről a tálat, s mikor ismét az ajtó felé kapom tekintetemet, Lirael dühös, morcos tekintete néz vissza rám. szívverésem felgyorsul a szégyentől, a szobában már szinte áll az égett füstszag… a… francba… ennyit arról, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie. A francba. A francba. A francba.
- Mit csináltál? – Hangjából is árad az irritáltság, a máskor lágy hangszín most kissé rekedtes a fáradtságtól, haja kibontva, enyhén kócosan omlik vállaira, s én tágra nyílt szemekkel, zavartan kezdek el mentegetőzni, makogni, de tudom, hogy nem sokat fogok elérni vele.
- Csaaak reggelit... vagyis azt akartam... de a tűzhely, meg a serpenyő.... és... – Szabad kezemmel zavartan túrok hajamba, tincseim még mindig vizesek, a hideg, nedves szálak lágyan hűtik le a vörösen izzó bőrfelületet, s ajkamra harapva figyelem, ahogy gondterhelten, felsóhajtva masszírozza meg arcát, hogy kicsit felébredjen, majd haját egy lassú mozdulattal simítja hátra, s a serpenyőt tartó kezem megremeg, a ruha egyre jobban kezd átmelegedni, de én ledermedve várom a reakcióját. Nem akarok még több bajt csinálni… annyira dühösnek látszik… nem kéne… nem kéne feldühítenem… elvileg veszélyes. Óvatosnak kell lennem, és nem szabad olyan dolgokat csinálnom, amivel magamra haragíthatnám… a fejemben kimondva olyan könnyű feladatnak tűnik, de valójában közel sem az… már most látszik rajta, hogy bánja, hogy beengedett az életébe. Hjajj…
Lassú mozdulatokkal lép felém, arca rezzenéstelen, komor, s egy könnyed mozdulattal veszi ki a serpenyőt a kezemből, ujjaival lassú, elegáns mozdulattal legyint egyet, s hirtelen érzem, ahogy az egyre forrósodó levegő helyét hideg, dermesztő fuvallat veszi át, s a sistergő, égő tojás elnémul, a tűzhely lángja kialszik, s én mellette állva, megrökönyödött ámulattal figyelem, ahogy a kihűlt edényt az asztalra rakja, majd felém fordítja a hidegen érzelemmentes tekintetet. A levegőt ismét forrónak érzem, pusztán attól, ahogy rám néz, arcom mintha égne, s kínosan, zavartan sütöm le tekintetemet, makacsul kezdem el vizslatni csupasz lábfejeimet, s némán várom, hogy megszólaljon.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? – Szemeim egy kicsit tágabbra nyílnak, ujjaimat összekulcsolom testem előtt, összeszorított ajkaimon kicsit lazítok, hogy meg tudjak szólalni. Zavar, hogy néz. Már megint. És… zavar, hogy ilyen könnyedén elfelejtette a nevemet… ki fog dobni. Érzem… rájött, hogy nem akar egy ekkora terhet az életébe. Tudom. Basszus. Ennél jobban nem is ronthattam volna el… a francba.
- Amanis… - Hangom alig hallható, egy kicsit megremeg, mikor megszólalok, s szívverésem egyre gyorsabbá és gyorsabbá válik, ahogy némán, szó nélkül mered rám… ráadásul még a ruháját is elvettem kérdezés nélkül. Tuti ki fog akadni. Ez csak a vihar előtti csend… mindjárt… tudom…
- Gyere ide. – Már nem próbálom leplezni a ledöbbentségemet, szemeim szinte kipattannak, szívverésem hirtelen szökik az egekbe, s a földre szegezett tekintetemet riadtan, kérdőn emelem rá, de arcáról az égvilágon semmit nem tudok leolvasni. Odamenni? Miért? Nem akarok… félek… magam sem tudom mitől, de úgy érzem, nem akarok a közelébe menni… most nem…
Végigmérem alakját, ahogy az egyik széken ül az asztal mellet, s mozdulatlan hidegvérrel mered rám, tekintetében parancsoló közöny villan, s tudom, hogy ha jót akarok magamnak, nem ellenkezhetek vele… most nem szabad. Lehet, hogy tényleg veszélyes lenne? Kiszámíthatatlan? Nem tudom… most először érzem azt, hogy tartok tőle… hogy komolyan tartok tőle.
Lassú, bizonytalan, tétovázó lépésekkel sétálok elé, s ő lusta mozdulattal fogja meg csuklómat, ujjai szinte mintha perzselnék kezemet, ahol bőrünk egymáshoz simul, s szinte érzem, ahogy arcom vöröses árnyalatot kezd felvenni. Mit akar? Nem értem…
Megfordítja kezemet, hogy tenyerem legyen felül, s ahogy szétnyitom ujjaimat, ott díszeleg a vörös égésnyom, s ő egy lágy mozdulattal simítja rajta végig ujját. Szemeim tágra nyílnak, a lüktető, gyulladt bőrfelületet kellemes, fagyos érzés járja át, gyengéd fuvallatával lenyugtatva a sebet, s mellkasom megremeg, ahogy lélegzetvisszafojtva figyelem mozdulatait. Miért? Miért segít nekem, mikor ennyi bajt okoztam? Nem mérges? De… látszik rajta, hogy mérges… de akkor miért? Talán… talán nem is olyan rossz ember? Nem… ennyiből még nem ítélhetek. Többet ki kell derítenem róla. Többet ki AKAROK deríteni róla.
Halkan, szinte hangtalanul lehelek egy lágy „köszönöm”-öt, s lassan húzom vissza a remegő kezemet, mikor végzett. Nem merek megszólalni, nem tudom mit mondhatnék még, s a hideg tekintet zavarba ejtő lassúsággal mér végig, majd Lirael hátra dől a széken, s halkan szólal meg.
- Jobb lesz, ha rendesen felöltözöl. Előre szólok, hogy ha megbetegszel, ne várj tőlem finomabb bánásmódot. – Hangja kissé gúnyos, rideg és távolságtartó, pont mint tekintete, mint arca, s mint az egész lénye. Rideg és megközelíthetetlen. Valamiért olyan érzésem van, hogy soha nem juthatok át a fal túl oldalára. De talán… talán nem dob ki… ha ezt mondta, talán nem fog elzavarni. Még nem… Remélem.
Némán bólintok, akaratlanul is a pulcsi alját szorongatom ujjaimmal, s ő folytatja.
- Ülj le. – Szemeivel visszafogottan int az asztal túl oldalán lévő szék felé, s én gondolkodás nélkül követem az utasítást, szívem hálásan dübörög, hogy végre kicsit eltávolodhatok tőle, s néma, megkönnyebbült sóhajjal dobom le magamat, lábaimat felhúzom, s térdemet átkarolva pillantok Liraelre. Fejemet picikét oldalra billentve, csillogó szemekkel várom a folytatást, s mikor csak pár másodperces kínos szótlanságot kapok, enyhén elmosolyodva, reményteli tekintettel szólalok meg lelkesen.
- Akkor… ezek szerint… nem haragszol? – Tekintetében különös fény villan egy pillanatra, egyik keze az asztal lapjára csúszik, ujjaival halkan, ritmusosan kopogtatja a fát, szemeit egy pillanatra sem veszi le rólam, s egyre kényelmetlenebbül érzem magamat, legszívesebben teljesen elbújnék előle, arcom még mindig mintha felgyulladni készülne. Mi történik velem? Ennyire… ennyire nem ijesztőek azok a jégkék szemek.
- Azt mondtam, hogy tanítalak, és nem fogom megszegni a szavamat. – Nem tudom elrejteni megkönnyebbültségemet, ajkaimon hálás mosoly játszik, ami csak akkor halványul el kicsikét, mikor agyam felfogja a folytatást. - Viszont ha itt akarsz lenni, akkor fel kell állítanunk pár alapszabályt. – Hangja halkan, a jól ismert, kísérteties nyugalommal mászik fülembe, s a túlzott higgadtság rosszat sejtetve rémiszt meg. Ennél az is jobb lenne, ha dühöngene… akkor legalább mondhatnám, hogy sajnálom… kész lelki terror.
Nagyokat pislogva, visszafogottan bólintok, s ajkaimat összeszorítva várom a folytatást… alapszabály? Gyűlölöm a szabály szót… nagyon… nagyon gyűlölöm.
- Első: kérdezés nélkül nem nyúlsz a dolgaimhoz. – Oké… ez még megoldható… bár, nem tudom mennyire leszek képes uralkodni a kíváncsiságomon. Mindegy. Bármit a küldetés sikeréért… azt hiszem…
Ismét csupán egy néma bólintás a válaszom, ajkaimat egyre erősebben szorítom össze, s szinte érzem, ahogy elfehérednek a szorítástól.
- Második: soha többé nem próbálsz meg főzni. – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, nem sikerül elfojtanom egy halk kuncogást, s vigyorogva törlöm meg a könnybe lábadt szemeimet, miközben ismét bólintok… azt hiszem ez igencsak könnyen megoldható feladat. Hehe…
Ismét rá emelem tekintetemet, ajkaim újra mosolyognak, de vidámságom nem tükröződik a rám pillantó jégkék szemekben, s a hideg áramlat, melyet a kemény tekintet indít el testemben, ismét visszarángat a komor valóságba… csak nyugi Amanis… majd megszokod… olyan akár egy megérinthetetlen jég szobor… nehezére esne kicsit mosolyogni?! Mindegy… nem az én dolgom… oh, a francba, dehogyisnem az én dolgom… nekem kéne valahogy elérnem, hogy ez a jégszobor a bizalmába fogadjon. Bahh…
- Harmadik: A felső szinten a hálószobám és egy fürdőszoba van. Mindkettő az én területem, te a nappalit és lenti fürdőt használhatod. – Lélegzetvisszafojtva hallgatom érzelemmentes szavait, s elgondolkodva fordítom oldalra tekintetemet, megtörve az egyre mélyebbé, egyre zavarba ejtőbbé váló szemkontaktust. Rendben… úgy látszik, legalább az a megérzésem helyes volt, hogy nem lát szívesen a lépcső túl oldalán… hehe… jééé… valamit én is tudok jól csinálni. Hjajj… komolyan itt kell élnem hosszú-hosszú napokig? Esetlen… hetekig?
Szemeim sarkából látom, ahogy feláll a székből, ismét felé fordulok, s figyelem, ahogy tesz egy lépést az ajtó felé, tekintetemmel akaratlanul is végigmérem magas, vékony alakját, a lenge ing néhol puhán simul rá a kecses izomzatra, s pulzusom az egekbe ugrik, szemeimet villámgyorsan sütöm le, mikor a válla fölött visszapillant rám. bahh… remélem… remélem nem látta, hogy őt bámultam.
- Kövess. – Gondolkodás nélkül állok fel a székről, s követem, ahogy a nappalin keresztülvezetve lép a túl oldalon lévő ajtóhoz, majd újra megtöri a csendet. – Ez itt a könyvtárszoba. Bármikor bejöhetsz, sőt… ha tényleg azt akarod, hogy tanítsalak, akkor muszáj lesz bejárnod ide. – Arcán mintha egy röpke, gúnyos mosoly futna keresztül, szívem kihagy egy hosszú ütemet, s szinte fel sem fogom szavai jelentését, szemeim lelkesen kutatják az arcvonásait, de a mosolynak már nyoma sincs… vajon… képzelődtem? Nem… mosolygott. Igen. Azt hiszem… majdnem teljesen biztos vagyok benne.
Belép a szobába, s én a küszöbön megállva, tátott szájjal nézek körbe az egészen aprónak tűnő helyiségben. Az összes fal mentén magas, széles könyvespolcok sorakoznak, s rajtuk sorban, rendezetten állnak a fakó színű, vastag, ősinek tűnő kötetek. Mi… mi a franc? Ez tényleg kész könyvtár. Bahh… bahh… bahh… biztos akarom én ezt?
- Te… mi vagy te, valami könyvmoly? – A szavak gondolkodás nélkül csúsznak ki ajkaimon, még mindig tágra nyílt szemekkel mérem fel a terepet, s csak akkor döbbenek rá, hogy mit is mondtam, mikor szemeim találkoznak a rideg, fenyegető tekintettel. Ajkamra harapok, legszívesebben hátrálnék pár lépést, de villámgyorsan győzöm le a késztetést, és lassú, kimért mozdulatokkal sétálok a szoba közepén lévő asztalhoz, melyen egy hatalmas, félig már leégetett gyertya áll.
Szemeimmel követem, ahogy Lirael az egyik polchoz lép, ujjait finoman, gyengéden simítja végig pár könyvön, szemei a címeken vándorolnak, s én nagyot nyelve figyelem az elegáns mozdulatokat. Mintha… mintha minden rezzenése felsőbbrendűségről árulkodna… egyszerre csodálatra méltó és szörnyen, de szörnyen irritáló. Idegesít a tudat, hogy igenis van oka az önteltségre… ki is használja rendesen.
Leemel egy vastag, szürkésbarna borítású könyvet, és halk, mély puffanással teszi le az asztalra, majd szemeimbe néz, s szívverésem felgyorsul, ahogy az örökké rideg tekintetben enyhe gúnyt látok megcsillanni.
- 2 napod van, hogy végezz vele. – Szám tátva marad a megrökönyödéstől, szemeimet a könyvre siklatom, majd vissza Liraelre, mintha csak azt várnám, hogy elvigyorodjon és nevetve nyugtasson meg, hogy csak hülyéskedett, de a várva várt folytatás nem jön.
- Hé, ez nem ér… azt hittem tanítani fogsz… mit kezdjek hülye betűkkel? – Hangomban felháborodás tükröződik, s gúnyos tekintete elkomorul, az ajtóhoz sétál, szemei már-már dühösen, ingerülten villannak rám, mikor hátra néz a válla fölött, s most ajkai sarkában látom játszadozni a tekintetéből elpárolgott gúnyt.
- Ha így állsz hozzá, jobb ha el sem kezdjük. - Szavai szinte arcon csapnak, hangja komoly, már-már lemondóan dühös, s ha nem veszélyeztetné a küldetést, valószínűleg örülnék, hogy végre sikerült érzelmeket csalnom arcára, még akkor is, ha ez düh, vagy harag.
Mire feleszmélek a megrökönyödött, kavargó gondolatokból, már csak hűlt helyét látom az ajtóban, s léptei hangja visszhangzik fülemben, ahogy felsétál a lépcsőn.
- Döntsd el, mit akarsz. Bármikor elmehetsz. – Ezekkel a szavakkal tűnik el végleg a szemeim elől, s lábaim ösztönösen vinnének utána, de nem akarom még jobban felbőszíteni. A lépcső feletti rész számomra tiltott terület… a francba is! Miért kell ilyennek lennie?! Irritáló és nagyképű… mit érek azzal, ha könyveket olvasgatok?! Megmondom… semmit… azt hittem tényleg tanítani akar. Könyvekből nem lehet tanulni. Gyakorlatból és tapasztalatból lehet.
Dühösen fújtatva nyitom ki a bejárati ajtót, a hideg levegő lágyan, frissítően csapja meg arcomat, s kezeimet a mellkasom előtt összekulcsolva lépek ki a szitáló esőbe. Muszáj… muszáj kiszellőztetnem a fejemet.
Gyors léptekkel vetem be magam a fák közé, az eső megpuhította a talajt és a fűszálakat, így a kemény kövek egyáltalán nem bántják meztelen talpamat, lábam puhán süpped a sárba, s nem is figyelek rá, hogy merre megyek, csak minél távolabb akarok lenni. Utálok olvasni… mindig utáltam… unalmas, hosszú, érdektelen. Mire jó? Semmire. Erre elém rak egy könyvet, amiben valószínűleg több betű van, mint amennyit eddig életemben összesen olvastam, és azt mondja hogy 2 napom van, hogy végezzek vele?! Jó vicc… ennyit nem ér meg semmilyen küldetés!
Hosszú percek, talán órák telnek el, a hideg egyre jobban csípi bőrömet, s dühösen lassítom le lépteimet, majd kicsit elkeseredve nézek végig magamon. Basszus… legalább a nadrágomat felvehettem volna, mielőtt kijöttem a hidegbe. Bah… najó… nyugi… mély levegő… belégzés, kilégzés. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elússzon ez a küldetés. Egyszerűen nem engedhetem meg. Lavin kinyírna… és… ami a legszebb az egészben, hogy elképzelhető, hogy a szó szoros értelmében kinyírna…
Kizökkenek a felháborodott mérgelődésből, megtorpanva, hezitálva fordulok meg, s szemeim tágra nyílnak mikor körbenézek a közel sem ismerős tájon. Fák… mindenhol fák… a rohadt életbe. Merről is jöttem? Basszus… csak azt tudom, hogy összevissza keringtem… Ne… nem lehet… eltévedtem volna?! Ennyire nem lehetek hülye…
Szemeimet lehunyva próbálom érzékelni Lirael erejét, hátha útmutatót ad a szemerkélő eső szürkületi fényében, de érzékeim nem reagálnak semmire… nem találom…
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 01. 23. 11:31:11
|
| Silvery | 2011. 01. 20. 21:47:21 | #10664 |
Karakter: Amanis
Megjegyzés: (Nayumnak)
Lassú, lomha mozdulattal emelem kézfejemet szemeim elé, s féligmeddig hunyorogva nézek körül a kicsiny város piacterén. Halk, szinte néma sóhaj hagyja el ajkaimat, s mikor szemem végre megszokta a felkelő napsugarak szúró, maró fényét, végre jobban szemügyre tudom venni az apró bódékat, melyek tömkelege miatt a hatalmas tér egészen aprónak, kicsinynek tűnik. Kora reggel van, a város lassan éledezni kezd, s ezzel párhuzamosan a piac is megtelik színekkel, hangokkal, árusokkal és vásárlókkal. Lehunyom szemeimet, egész éjszaka utaztam, mégsem érzek kimerültséget. Egészen más az, amit érzek... izgatottság... talán... esetleg egy kicsiny félelem? Nem...
Lassú léptekkel indulok el az egyre kevésbé kihalt utcákon, hogy keressek egy fogadót, ahol átmenetileg lakhatok... ki tudja, mennyi ideig kell itt dekkolnom. Utálom a várakozást... és a kíváncsiság sem hagy nyugodni... érdekel, milyen ember lehet, aki ilyen erős érzelmeket váltott ki a királyból... még soha nem láttam ennyire... izgatottnak? Nem, az nem izgatottság volt... inkább... düh? Azt sem mondamám. Csak az tudom, hogy a szavai meg mindig visszhangzanak a fülemben.
"Értékes információkkal gyere vissza, vagy sehogy!"
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer képes lesz ezt mondani... hogy egyszer ilyet kell tőle hallanom. Hjajj... tehát... ezek után nincs más választásom, mint várni... és várni... és várni, hátha felbukkan egy nap. Már előre unom, pedig még el sem kezdődött igazán... még soha nem volt ennyire bizonytalan és információhiányos küldetésem... az esetek többségében csak meg kell találnom valakit... átadni egy üzenetet, vagy egy fontos szállítmányt gyorsan eljuttatni egyik helyről a másikra... Ha már én vagyok a leggyorsabb a navainok között.
Elmosolyodva kezdek el egy régi nótát dúdolgatni, szemeim megállás nélkül a környezetet figyelik, pedig tudom, hogy még csak a közelben sincs egy hozzám hasonló sem... érzem. Milyen rég volt már, hogy ennyire nyugodtnak, békésnek es mozdulatlannak éreztem a levegőt magam körül. Meglepő... elvileg az egyik legerősebb navain a birodalomból a közelben él... vajon azért jött olyan városba, ahol nincsenek mágikus vérű családok, hogy könnyeden kiszúrja az idegeneket? Nem hiszem... nem... biztos csak túl sokat képzelek a dologba, mint mindig. Remélem. Nem tudok másról magamon kívül, aki képes lenne megérezni a mágiát maga körül... bár, ki tudja milyen képességekkel rendelkezik... a király is csupán pár adatot tudott róla elmondani... és azt, hogy legyek nagyon-nagyon óvatos, mert veszélyes ember. A veszélytől nem félek, már megszoktam a munkám során... csak azt nem tudom... hogy hogyan veszem rá, hogy jöjjön el velem a birodalomba. Lavin király csupán annyit mondott, hogy ki kell derítenem a pontos tartózkodási helyét, vagy magammal csalnom valahogy. Az első természetesen könnyebb feladat... sokkal a könnyebb. De a másodikért száz százalék, hogy több jutalom és dicsőség jár.
Bár, igazán azt sem tudom, hogy miért keresi a király. Talán segítséget akar tőle kérni? Lehet, hogy valamiért szüksége van az erejére? Vagy rájött, hogy túl veszélyes, ha ekkora hatalommal szabadon garázdálkodik? Nem tudom... mindegy... annyira nem is érdekel. Nekem csupán a feladatot kell teljesítenem, ugye? Elcsalni a fővárosba. Valahogy. Akárhogy... a francba... gőzöm sincs, hogy hogy.
Szemeim megakadnak egy "panzió" feliratú, fából fabrikált táblán, s gondolkodás nélkül lépek be a lepukkant házba. Az apró előtérben csupán néhány ember üldögél, szemeik mind megakadnak rajtam, nyilvánvalóan tisztában vannak vele, hogy miféle szerzet vagyok. Vannak navainok, akik arra törekszenek, hogy ne lógjanak ki a tömegből. Na, en pont az ellentétük vagyok... hehe... ha már mutánsnak születtem, legyen valami jó oldala is.
Elvigyorodva, lassú léptekkel sétálok a pulthoz, hogy megbeszéljem a részleteket a tulajdonossal.
Négy nap telt el, s a város nyugodt légköre egy hajszálnyit sem változott azóta. Lehet, hogy a türelmetlenségem az oka, de napról napra egyre idegesebbnek érzem magam, s hiába járom az utcákat, a mágiának meg csak a legapróbb jelenlétét sem érzékeltem sehol. Hjaj.... lehet... lehet, hogy tévesek voltak az információink? Lavin király azt mondta, hogy évek óta nem hallott róla semmit... bár, azt a részletet elfelejtette elmondani, hogy a mostani információk mennyire megbízható forrásból származnak. Lehet, hogy feleslegesen utaztam ide, és a semmiért várok négy napja? Ha olyan hatalmas ereje van, mint ahogy azt a madarak csiripelik, már azt erezném, ha a város közelébe érne.
Kezeimet elgondolkodva fonom össze mellkasom előtt, kicsit magamba zuhanva, a földet bambulva lépek ki a szűk mellékutcáról, hogy szemeim elé táruljon a nyüzsgő piactér. Nincs nagy tömeg, a hideg elrettenti az emberek többségét, s ahogy egy gyengéd, puha fuvallat szalad végig a poros, nedves úton, borzongató hideget lehel felém. Gyorsabbra veszem lépteimet, fekete, hosszú ujjú, vékony pólóm nem sokat véd a kora tavaszi hideg ellen, kibontott, szőke tincseim köze ádázul férkőznek be a hűvös széllökések. Ha ez így folytatódik, csak annyit erek el az egésszel, hogy megfázom. Nincs itt... basszus... a semmiért voltam izgatott... a semmiért aggódtam... hjaj... unatkozom.
Gondolataimból gyomrom hangos, fájdalmas kordulása zökkent ki, s ajkaimra halovány mosoly kúszik, ahogy még gyorsabb tempót diktálok lépteimnek. Hm... ha már ilyen unalmas itt minden... dobjuk fel a napot egy kis fogócskával. Kicsit lelassítok az egyik árus előtt, lassú mozdulatokkal emelek le a pultjáról egy nagy zacskó különleges rozskenyeret, s mire észrevehetné, hogy mire készülök, már az embereket kerülgetve rohanok vigyorogva. Lépteim egyáltalán nem gyorsak, de ha ennél gyorsabban futnék, nem lenne vicces a fogócska… ha túl gyorsan lerázom az annnnyira uncsi.
Hallom magam mögött az ordításait, vigyorogva indulok el az egyik kisebb utca irányába, lépteim visszhangzanak a nedves, pocsolyás úton, s épp befordulnék, mikor lábaim mintha a földhöz tapadnának, s en tágra nyílt szemekkel, felsikoltva zuhanok teljes lendülettel előre. Kezeimmel tompítom az érkezést, de így is felszisszenek a fájdalomtól, mikor végre magamhoz terek a sokkból. Ez... meg... mi a franc volt?
Szerencsére sok előnyöm volt, ezért van időm magamhoz térni, s épp feltápászkodom a földről, mikor az árus dühösen vicsorogva ragadja meg a pólóm nyakát. Hátralepnék, de lábaim még mindig mintha a földbe lennének cölöpözve, s mikor értetlenkedve sandítok a földre, szemeim még jobban elkerekednek. Mi a...? Oda... odafagytak? Okéé, hogy hideg van, de ez túlzás...
- Hogy merészelsz lopni tőlem, aljas kis tolvaj?! - Szinte a pofába köpi a szavakat a középkorú, kopasz férfi, s én undorodva szabadulnék ki a szorításából, ha meg tudnám mozdítani a lábaimat... hogy... hogy képzeli, hogy hozzám ér?
- Vedd le rólam a kezed, mocskos öregember! - Ujjaim kezére csúsznak, mellyel pólómat szorítja, s szemeim tágra nyílnak, ahogy látom ütésre lendülni a szabad kezet... meg fog ütni. Meg fog ütni ez a vadállat. Tuti, hogy mindjárt behúz egyet nekem. Nem akarom. Nem akarom... meg soha nem kaptak el... meg soha nem ütött meg senki... fájni fog...
Testem megfeszül, szemeimet összeszorítva fordítom el arcomat, de nem jön az ütés, melyre nagy nehezen felkészítettem magam. Lassan nyitom ki az összezárt szemeimet, s az árus mögött, egy fiatal, csuklyás alakot pillantok meg, ujjai az öregember ütésre lendített kezét szorítják, majd halk, higgadt hangon szólal meg.
- Ennyi elég lesz. - Lassú mozdulattal húzza ki ujjaim közül a zsák ennivalót, visszaadja a dühöngő vadállatnak, majd simogatóan lágy hangon folytatja. - Itt az áru, őt majd én elintézem. - Cöhh... felesleges minden szép szó, egy ilyen idegbeteg nem fog lenyugodni ennyitől.
Ledermedve, értetlenül pislogok, mikor a pólómat szorító ujjak visszahúzódnak, majd némán, még mindig dühöngve, de meg sem mukkanva fordít hátat az árus.
Nem mozdulok, agyam még próbálja felfogni a törteteket, s lassan próbálom felidézni az ismeretlen férfi szavait... nem mondott semmi olyat, aminek ilyen engedelmességre kellett volna késztetnie... nem értem... ki ez az ember?
Szemeim a csuklyás alakra siklanak, végigmerem tekintetemmel, de arcának puha, homályos vonalain kívül semmit nem látok belőle. Hirtelen lép mellém, kezei a vállamra siklanak, ahogy szó nélkül, határozott, ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal vezet be a kihalt kisutcán, s lábaim oly könnyeden válnak el a talajtól, mintha soha nem is lettek volna odafagyva. Nem képzelődtem… ugye? Nem őrültem meg... ugye?!
Hosszú, erős ujjai felkaromra kulcsolódnak, higgadt mozdulatokkal húz maga után, s testemet átjárja a különös, ismerős érzes, szemeim tágra nyílnak,mikor agyam elkezdi lassan összerakogatni a kirakós darabjait, s a szívemben honoló dühöt, lelkes izgatottság váltja fel. Egy navain. De... de miért nem éreztem már messziről? Miért csak most érzem a benne lakozó mágia erejét? Nem értem... lehet... lehet, hogy vannak, akiknek megvan a képességük, hogy elrejtsek a hatalmukat? De akkor most miért érzem? Lehet, hogy azért mert használta? Hát persze! Bahh... mekkora... mekkora marha vagyok... a lábam... a víz... Vajon ő az? Az biztos, hogy a szelet uralja... minden porcikám reagál a testét körülölelő mágia visszafogott, nyugodt rezzenéseire... igen... ö az... neki kell lennie... muszáj... istenem… hogy lehet ekkora mázlim? Lavin olyan büszke lesz rám. Csak négy napja vagyok itt, és már megtaláltam… mármint… ő talált meg engem. Nem baj… nem is ez a lényeg. Ha el akarom csalni… akkor valahogy a közelébe kell férkőznöm.
Visszafogok egy izgatott mosolyt, s mikor kettesben maradunk egy üres mellékutcán, finoman, puhán löki a falnak testemet, majd halk hangon, emberfeletti, negédes nyugalommal szólal meg.
- Ki küldött? – Egy pillanatra felgyorsul a szívverésem, selymes hangja finoman simogatja füleimet, s arcomra értetlen arckifejezés ül… Miért gondolja, hogy valaki küldött? … még akkor is, ha valóban így van. Olyan elképzelhetetlen, hogy egyszerűen erre felé tévedjek? Lehet… gyanakvó… elővigyázatos és óvatos… lehet, hogy nehezebb lesz, mint hittem… ráadásul, a király azt mondta, hogy nagyon veszélyes. Figyelnem kell, mit csinálok, ez nem lesz könnyű meló.
- Miről beszélsz? És ki vagy te? – Szemeim őszinte érdeklődéssel csillognak, tekintetem a sötét csuklya mögött rejlő rezzenéstelenül gyönyörű arcvonásokat kutatja, testemmel szinte a falba olvadok, mikor kicsit közelebb hajol, s minden erőmre szükségem van, hogy ne nyújtsam ki a kezemet, és húzzam le az arcát homályba rejtő csuklyát fejéről. Olyan közel van, csak egy röpke mozdulat lenne… és láthatnám az arcát. Látni akarom.
Hosszú, néma csend telepszik ránk, s nem lepődök meg, hogy nem kaptam választ. Nem annak a típusnak tűnik, aki könnyedén ad ki magáról információkat. Zárkózott, csendes, nyugodt… a szöges ellentétem… hehe. Egyre érdekesebbé kezdenek válni a dolgok.
Szemei olyan áthatóan és kutatóan mélyednek tekintetembe, hogy úgy érzem, mintha a gondolataimba látna a jeges, hűvösen kék szempár, s szinte beleborzongok az érzésbe. Tényleg… mintha lenne benne valami… hátborzongató… az egész kisugárzása… az egész lénye… ijesztő? Talán… ijesztő és veszélyes… mégsem tudok félni tőle.
- Ne nézz így rám! – Feldörrenve bújok át a falnak támasztott keze alatt, mely az utat lezárva ejtette rabul testemet, s nem állít meg a menekülésben. Karjaimat összefonom a mellkasom előtt, s pár lépést távolodva fordulok ismét felé. – Te is navain vagy, igaz? – Hát persze, hogy az, olyan erős mágiát érzek benne, hogy a kérdés már-már nevetségesen hat ajkaim közül… persze ő ezt nem tudhatja…
Ismét rám pillant, tekintete még mindig ugyanolyan távolságtartó és rideg… remek… erről ennyit. Azt hittem az kicsit megenyhíti, hogy „rokonok” vagyunk. ’A’ terv kilőve… ki kell találnom valamit… nem tudok gondolkodni… zavar, ahogy néz.
Szemeimmel ismét végigmérem, s szívemben őszinte kíváncsiság és érdeklődés kezd éledezni, a munka és a kötelesség gondolatát lassacskán kezdi felváltani a kíváncsiság. Lehet, hogy a végén egészen élvezni fogom a dolgot?
- Hjaj… ha valaki küldött volna, akkor olyan csóró lennék, hogy rablásra szorulok? – A falnak dőlve pillantok rá elvigyorodva, egyik szemöldököm puhán szalad fel homlokomon, elmémben kavarognak a gondolatok, s egyszerűen nem tudok értelmesnek tűnő mondatokat alkotni fejemben, az izgatottság zsibbasztó érzése majd szétvet belülről. Az egyik legerősebb navain…
- Akkor nincs dolgunk egymással. – Szavai hidegen koppannak a nyirkos levegőben, s nyugodt, mégis szapora léptekkel indul el, hátat fordítva nekem. Szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra kétségbeesetten pánikolok, de elég egy másodperc, hogy száműzzem az érzést szívemből, egy laza mozdulattal ellököm magam a faltól, s gyors, szabálytalan, futó léptekkel lendülök neki, hogy utolérjem. Nem… nem hagyhat itt. Nem engedem. Már tudom is… már tudom, is mit fogok mondani. Nem hagyom, hogy egy gőgös, megközelíthetetlen, rideg férfi miatt veszítsem el a királyom bizalmát. Túl sokat adott ő nekem, hogy cserbenhagyjam… célt adott… egy célt, ami okot ad a létezésemre. Szüksége van rám… életemben először érzetem azt, hogy valakinek szüksége volt rám.
Mikor mellé érek, finoman, gyengéden fonom ujjaimat csuklójára a köpenyén keresztül, mintha csak attól tartanék, hogy összetörik érintésemtől, s szemei élesen villannak, ahogy hátrapillant a válla fölött. Szívem kihagy egy ütemet, gondolataim, terveim úgy illannak el elmémből, mintha soha nem is léteztek volna, improvizációs képességeim teljesen cserben hagynak, s jópár másodpercig üres tekintettel pislogok a rideg szempárba, majd arckifejezésem kérlelővé válik, s makacs, követelőző hangon szólalok meg, kicsit feloldva az újabb néma másodpercek feszültségét.
- Tanítsd meg! Te fagyasztottad oda a lábamat, nem? Hogy csináltad? Tudni akarom! – Egy pillanatra mintha megdöbbentség csillanna a kifejezéstelen szemekben, de olyan gyorsan, olyan hirtelen válik köddé, mint ahogy oda költözött, s én ledermedve pislogok az ismét érzelemmentes tekintetbe… vajon csak képzelődtem? Nem. Nem… ugye nem? Nem tudom.
Egy erőteljes, mégis gyenge rántással szabadítja ki kezét ujjaim közül, lassú léptekkel megy tovább, s halk, közönyösen visszautasító hangját kínzóan lágy fuvallattal leheli felém a hideg tavaszi szellő.
- Nincs se időm, se kedvem tolvajokat képezni. – Mire feleszmélek a sokkból, már csak a hűlt helyét látom, tágra nyílt szemeimet lassan, elmosolyodva hunyom le, szívem még mindig hevesen zihál, a halovány mosolyból lassan visszafogott, majd széles vigyor válik, mígnem halk nevetés hagyja el ajkaimat. Milyen érdekes… van egy olyan érzésem… hogy egy nagyon-nagyon izgalmas játékot találtam magamnak. Már most élvezem, pedig még el sem kezdődött igazán. Hehh. Viszlát, unalom. Üdv, játszadozás.
Fülig érő vigyorral indulok el, lépteim halkak, nyugodtak, s még mindig érzem, ahogy körbeölel a testéből áradó meleg, különösen barátságosnak tűnő mágia. Veszély, kihívás, bizonytalanság… lehetne ennél jobb?
Legszívesebben táncra perdülnék, izgatottan, szinte ugrándozó léptekkel követem az ismerős érzést… most, hogy ismerem az erejének a jellegét és a kisugárzását, már könnyedén megtalálom. Azt hiszem… remélem… bár, van egy olyan érzésem, hogy tartogat még meglepetéseket számomra. Hát nem édes tőle? Imádom… annyira imádom a meglepetéseket.
Hosszú percek, órák telnek el, lépéseim nem lassulnak, de türelmetlenségem egyre csak nő. Milyen messze lakik már a várostól?! Azt hittem, maximum 1-2 kilométer lesz. Mindegy… nyugi… csak nyugi… megéri a fáradtságot.
Megtorpanok, szemeim a vékony, ritkán járt földút mentén lévő fákat pásztázzák, mikor hirtelen eltűnik a mágia jelenléte, amit eddig oly kitartóan követtem. Összevonom szemöldökömet, szemeimet lehunyva csendesítem el minden érzékemet, s hosszú-hosszú, néma meditálással és koncentrációval töltött percek után, megérzem a halovány foszlányát a belőle áradó erőnek, s mielőtt elveszhetne az utolsó, apró nyom, gyors léptekkel indulok el az irányába. Nem tudom… nem tudom, mi lehet… valószínűnek tartom, hogy valamiféle mágikus pajzs rejthette el a nyomát… hehe… előlem viszont nincs menekvés. Úgy látszik menthetetlenül jó nyomkövető vagyok.
Széles vigyorral megyek tovább, magamban szinte ujjongok az izgatottság és az adrenalin égető, kellemes bizsergetésétől. Hmm… viszont… ez mind azt jelenti, hogy közelítek… tényleg nagyon óvatos. Mitől tart ennyire? És miért? Hiszen, ha az egyik legerősebb navain, akkor könnyedén elbánna egy behatolóval, nem? Lehet, hogy csak egyszerűen ennyire rühelli az embereket? Az egyszerre lenne jó és rossz hír. Rossz, mert azt jelenti, hogy nehezebb dolgom lesz… és jó… hát… az indok ugyanaz. Szeretem a kihívást. És ha mégsem sikerülne, olyan egyszerű dolgom van, hogy elmondom a királynak a tartózkodási helyét. Gondolom.
Kíváncsi lennék, hogy a halandókra miként hat ez a pajzs? Lehet, hogy teljesen elrejti a szemük elől az otthonát? Vagy csak mágikus pajzs lenne? Nem tudom… mindig érdekelt a mágia, de soha nem volt lehetőségem igazán tanulni. Miután a király magához vett, tanítottak egy ideig… de közel sem tudok annyit, amennyit szeretnék… többet akarok… még többet.
Lelassítok, mikor megpillantok egy házat, ajkaimra széles vigyor kúszik, szemeimben szívből jövő érdeklődés csillan. Egyszerűen csak meg kell győznöm, hogy tanítson. Tényleg érdekel… vajon beleegyezne? Tudni akarom, hogy csinálta… erősebb akarok lenni… két legyet ütnék egy csapásra.
Széles vigyorral, lendületes, gyors mozdulatokkal mászom fel az egyik fára a ház mellett, s egy vastagabb ágra telepedve várok, hogy megjelenjen. Itt kell lennie valahol… itt kell lennie valahol, hiszen őt követtem. Olyan erős a hatalma, hogy az egész környéket betölti a belőle áradó mágia finom, édeskés illata, így nem tudom pontosan meghatározni a helyzetét. Bódító, mégis kellemes. Tetszik ez a hely. Ha szerencsém van, itt tölthetem az elkövetkezendő egy-két hetet.
Halkan dúdolgatok egy altatót, amit még gyermekkoromban tanultam, s mosolyogva hunyom le szemeimet, ahogy lábaimat lóbálva figyelem a ház nyugodt, csendes alakját.
Lehunyt szemeim hirtelen pattannak ki, mikor egy ellenállhatatlanul erős széllökést érzek hátulról, s hiába kapok gyors mozdulattal az ág után, érzem, ahogy testem megcsúszik, ajkaimat hangos sikoly hagyja el, s kapálózva zuhanok a földre. A francba… a francba… ezt hárítanom kellett volna. A francba, hogy nem tudtam elég gyorsan reagálni.
Hangos nyekkenés hagyja el ajkaimat, fenekem sajog a fájdalomtól, s ahogy lassan, nyöszörögve feltápászkodni készülök, megpillantom magam előtt a drága célpontomat, s ledermedek a mozdulatban, a levegő a tüdőmben reked, s mikor pár másodperc után rádöbbenek, hogy lélegezni kéne, kétségbeesett sóhajtással kapok éltető oxigénért.
Már nincs rajta a köpeny, csupán egy vékony, sötétkék anyagú ing, kezeit finoman fonja össze mellkasa előtt, arca komor, s az érzelemmentességen felül mintha egy kis irritáltság, vagy idegesség tükröződne tekintetében. Hosszú, fekete tincsei egy laza copfba vannak kötve, s pár kósza hajszál lágyan omlik vállára… gyönyörű. Megszoktam, hogy szépséges emberek vesznek körül, hisz az udvarban sok navain él… de ő… más… máshogy szép.
- Miért követtél? – Hangja számon kérő, fenyegetően sötét, vészjósló él bujkál benne, s lassú mozdulatokkal, még mindig halkan nyöszörögve állok fel, kihúzom magam, s felszegett fejjel, gőgösen pillantok rá.
- Már megmondtam. Azt akarom, hogy taníts! – Végtelen hosszúnak tűnő másodpercekig nézünk farkasszemet, szívem vadul, hevesen zihál mellkasomban, s egyik pillanatban úgy érzem, legszívesebben elrohannék innen, a következő pillanatban pedig hajt, űz a kíváncsiság és a kötelességtudat… nyilvánvaló, hogy az utóbbiak fognak győzni. Nem kérdéses. Nem ismerem a „feladni” szót.
- Kérlek… - Durcásan fonom össze karjaimat, halkan, megadóan dünnyögöm a rövid szócskát, majd kicsit feloldódottabban, lelkesen folytatom. – Szorgalmas diák lennék… és… és nem kérem ingyen. Cserébe csinálom a házimunkákat ééés főzök. – Csillogó szemekkel pillantok fel, kezeimet összefűzöm hátam mögött, ajkaimon édes mosoly játszik, s fejemet kicsit oldalra döntve merülök el tekintetében.
|
|
