Újra Maloris-ban élni olyan, mintha hazajöttem volna. Itt születtem, és hiába voltam több évig távol, mégis ugyanolyan otthonosan érzem magam a városban. Pedig sok minden megváltozott és még fog is, hiszen éppen ezért költöztem vissza.

Minket kértek fel néhány nagyobb építészeti projekt kivitelezéséhez. A város közterei és épülete felújításra szorulnak és ez nem egy egyhetes munka lesz. Fárasztó lenne oda-vissza röpködni, így inkább vettem egy szép nagy házat és beköltöztem.

A szüleim úgy is folyton panaszkodtak, hogy többet szeretnének látni és az öcsém is nyaggat, mivel még nem ismerem az párját, pedig már jó ideje együtt vannak. Szinte már családtagok, a szüleimmel is összeismerkedtek, így már én vagyok az egyetlen, aki még nem találkozott velük.

Az öcsém azonban mint hallom máris intézkedett.

- Családi vacsora? És csak most szólsz?! – megölöm!

- Ugyan már Keyron, nem olyan nagy ügy! Azt akarom, hogy ismerd meg végre Demet és a családját. – mondja, már majdnem könyörgõn a telefonba.

- Nem az a baj, hogy nem akarom, de miért csak… hat órával a vacsora elõtt tudom meg, hogy mennem kell? És ha éppen munka ügyben tárgyalnék?

- Apa megsúgta, hogy ma otthon pihensz, szóval szabad vagy. Akkor miért nem jössz?

- Nem mondtam, hogy nem megyek. – morgom a homlokom masszírozva.

Egyszer ki fog készíteni az biztos. Varis a legváratlanabb helyzetekben robbantja a bombát.

- Akkor jössz? – lelkendezik.

- Megyek, csak küld át a címet és ott leszek. – egyezek bele végül, halvány mosollyal.

Tulajdonképpen nem rossz ötlet. Ideje volt és szeretném is megismerni azt aki ilyen boldoggá teszi az öcsémet.

Hat óra körül elkezdek készülõdni, nem szeretek elkésni, így inkább hamarább, mint késõbb. Az öcsém még azt sem mondta, hogy ez amolyan hivatalos vacsora lesz-e, vagy szimpla családi vacsora. Pár perces dilemmát okoz, hogy mit vegyek föl így végül egy kissé elegánsabb sötétbarna gyapjúnadrágnál döntök és hogy lágyítsam a vonalakat egy matt fekete inget választok hozzá, amit lazán kisimítva hagyok. Indulás elõtt még magamra kanyarítom a kedvenc hosszú kabátomat. Minden ruhám meg van bûvölve, vagyis ha sárkány alakomból emberibe változom, ugyanúgy rajtam lesznek és nem foszlanak szét.

A megadott címre repülök, így gyorsabb és praktikusabb is. Van kocsim, de azt szinte sosem használom, esetleg akkor ha bevásárolok és valahová pakolni kell a szatyrokat.

A ház, ami elõtt leszállok és visszaváltozom, egy szép nagy családi otthon. Hatalmas erkéllyel, ahol egy felnõtt sárkány is alakot válthat és leszállhat, de mivel én viszonylag idegen vagyok nem használom azt. Hogy ne jöjjek üres kézzel, indulás elõtt elõkerestem egy doboz finom marcipános bonbont, amit a múlthéten vettem valamikor.

A házhoz sétálok, de ajtó még azelõtt kinyílik, hogy kopoghatnék. Az öcsém vigyorgó arca jelenik meg a látóteremben.

- Épp idõben.

- Mint mindig.

Betessékel, mintha az övé lenne a ház, pedig õ már együtt él valahol a párjával, akkor hová is jöttem én tulajdonképpen?

Leveszem a kabátom és az elõszobában felakasztom egy fogasra, majd Varissal együtt besétálok egy tágas, világos nappaliba.

- Jó estét mindenkinek! – köszönök udvariasan, szemrevételezem az idegen arcokat. Anya és apa éppen egy férfival beszélgetnek, nyilván õ lesz Dem és meg is bizonyosodom róla, mikor feláll és bemutatkozik, majd közvetlenül utána a szülei is.

A sárkányoknál ez fontos, mert a külsõ alapján nehéz megmondani, hogy valaki a gyereke-e vagy az ükanyja-e a személynek.

- Nagyon örülök, Varis, már sokat áradozott rólad a telefonban. - mosolygok Dem-re. Jóképû és igazán vidámnak tûnik, mert a mosoly le nem hervadt az arcáról mióta beléptem.

- Tényleg?

- Keyron! Ezt most miért kellett?! – nyögi panaszosan, mire a szobában mindenki nevetni kezd, fõleg mikor Dem röviden megcsókolja, hogy elhallgattassa.

- És akkor ki is a házigazda? – kérdezem, megemelve a csokis dobozt, hisz az ajándékot a vendéglátónak szokás adni.

- Ó, az Draco. Egy perc és itt lesz csak…

- … betettem a desszertet a sütõbe.

Az új hangra hátrafordulok és ránézet az érkezõre. Egy mosolygós, ragyogó sárkányférfi áll mögöttem, hasonlít Dem-re, nyilván akkor õ a testvére. Egy pillanatra elkalandozik rajta a tekintetem, szinte mindenhol csillog rajta valamilyen kristály, drágakõ, vagy ékszer. Még a nadrágja öve is pici ezüstszínû korongokból áll.

- Örülök, hogy megismerhetlek, a nevem Keyron. – mutatkozom be, a családnevem lehagyom, hogy ne legyen túl hivatalos az egész.

- Én is örülök, Draco vagyok. És Varis nekünk is áradozott ám rólad! – mosolyog az említettre, aki elvörösödve pislog rám.

- Remélem csak jókat. – visszafordulok Draco felé, igazán különleges jelenség, még senkit nem láttam, aki ennyiféle ékszert viselt volna egyszerre és mégsem tûnik zsúfoltnak. – Ezt neked hoztam.

Átnyújtom a kis díszes fadobozkát és különleges bonbonokkal.

- Ó, nem kellett volna, de azért köszönöm. – elveszi és végigsimít a doboz faragott fedelén.

A vidám hangulatot egy hirtelen jött éles sivítás töri meg. Ráncba szalad a homlokom az ismerõs hangokra, de Varis nem említette…

- Elnézést, csak egy pillanat. – leteszi a dobozt az asztalra és sietõsen felfelé iramodik a lépcsõn.

- A kis rosszcsontok! – morogja anyám szeretettel. – Pont olyan kis bajkeverõk, mint ti voltatok régen.

Már éppen megkérdezném, hogy tényleg kicsikrõl van-e szó, mikor Draco visszatér, mindkét karján egy-egy kicsi sárkánnyal, akik a sok embert pásztázzák.

- Azt hiszem õk sem akartak kimaradni. – mosolyog rám, majd elém lép. – Õk itt a fiaim, Samael és Michel.

A két kicsi sárkány tartózkodón pillant rám és közelebb bújnak Draco-hoz. Régen voltam ilyen közel sárkány bébikhez, de azt még én is tudom, hogy mindig a felnõtteknek kell megtenni az elsõ lépést, hogy a kicsit bízzanak bennük. Egy pillanatra lehunyom a szemem és elõhívom a bennem lévõ sárkányt, csak annyira, hogy az íriszeim izzani kezdjenek és a kicsik lássák a sárkányom. Lassan kinyújtom feléjük az egyik karom, majd Draco-ra pillantok.

- Szabad?

Nem tudom mit tegyek. Válaszokat akarok, hiszen az a fiú érdekel engem. Más vagyok mint a többi ember, hallom a gondolataikat, de nem értem miét. És akkor most látok egy halál angyalt is, mert haldoklok.
Tök jó, nyomorúságos életem ennél szarabb már nem lehet. Ez a tudat legalább vígasztal.
Alex jön át, ellenõrizni minden rendben van e, szedem e rendesen a gyógyszereimet és egyebek. Aztán egy mosollyal arcán nyugtázza minden oké velem.
- Nagyon megijesztettél. - ismeri be. - Meg is halhattál volna Sei...
- Azt hiszed én ezt nem tudom? - vágok közbe és mélyen szemeibe nézek. - Alex ... Minden csak idõk kérdése. Eddig sikerült elhúznunk, de ... Meddig lehet még halogatni?
- Sei ilyenekre ne is gondolj. Élsz és ez a fontos!
- De ha már csak heteim lesznek hátra? Napjaim?
- Az még soká van....
- De ha mégsem? - kérdezem. Na erre mit mondasz? Látom szemeiben a szomorúságot, amit ez a téma hozott elõ.
Mi ketten nagyon jóban lettünk, ezért talán azért szomorú mert bele gondolt elveszíthet, bele gondolt abba meg fogok halni és talán hamarosan.
- Akkor ráérünk ezt majd akkor megvitatni. - feleli. - Addig pedig vigyázz magadra. Ha figyelünk rád, szeded a gyógyszereidet semmi baj sem lehet...

Délután is csak ez jár a fejemben. Meghalhatok ... És lehet hamarabb mint azt szeretném ... De miért én? Miért nekem kellett így születnem? Akkor már inkább haltam volna meg a születésem után ...
Mély levegõt veszek és úgy döntök a temetõbe megyek. Látni akarom megint õt, beszélni vele.
Ott aztán meg is lelem a sírok közt. Szó nélkül lépkedek közelebb, míg mellé nem érek.
- Szia. Bocsánat a múltkoriért ... - mondom õszintén. Furcsa, hogy az õ gondolatait nem hallom ... Talán mert nem ember ezért.  - Én csak nem értettem és talán féltem attól amiket mondtál...
- A haláltól mindenki fél. - feleli és erre rábólintok. Ez igaz, de én nem is inkább attól félek, vagy nem tudom. Bulik, pasi, élni amíg lehet. Bele sem gondoltam 3 hónappal ezelöttig, hogy meghalhatok és lehet, hogy hamarosan. De akkor az utcán, majdnem sikerült. - Te is így vagy vele?
- Nem feltétlen a haláltól félek. - felelem õszintén. - Én csak nem akarom, hogy még vége legyen. Mert egyszer el kell jönnie, hiszen mindenki a végállomás felé tart. Nem igaz?
- De igen.
- Amikor ott voltál az megnyugtató volt ... Bár nem éppen kívántam abban a helyzetben, ott az utcán meghalni. De ... Ha mégis eljönne az idõm és egy elhagyatott helyen lennék, egyedül és a kutyát se érdekelné meghalok, akkor ... Ugye te ott lennél mellettem, hogy ne egyedül legyek? - erre persze rábólint. - Köszönöm. - mosolyodok el és leülök az egyik padra. Ha meg kell halnom, ne egyedül legyek.
Idõközben esedékessé vált egy gyógyszer bevétel, így ezt nem mulasztom el megtenni. Mennyi pirula... És mégis mire jó? Talán 1 év, esetleg pár hónap és hét. Rosszabb esetben néhány nap, óra. Az a rohamom durvább volt mint a többi ... Ki tudja mikor lesz erõsebb.
Kisebb köhögés tör rám, nem olyan erõs mint szokott, de elég ahhoz, hogy egy kis ideig ne tudjak rendesen levegõt venni a roham közben.
És persze megint véres lesz a tenyerem. 

Szóval most, hogy kimehetek sétálni ~ persze Alex elõtte ügyel arra, hogy a gyógyszereim nálam legyenek ~ máris kezdem jobban érezni magam. Az orvosok szerint az elmúlt pár napban állapotom kielégítõ volt, de nem annyira, mint kellett volna, jobban kell figyelnem.
Nem lehetek felelõtlen, mert az az életembe is kerülhet. Így totálisan felkészülten indulok ki a közeli parkban.
Sok ember van kint hétvége lévén. Szülök a gyerekeikkel vannak a közeli játszótéren, szerelmesek sétálnak a parkban, vannak gyerekek akik a fûben fociznak és olyanok is akadnak akik a tájban gyönyörködnek.
A sok sok gondolat hatalmas áradata zúdul rám. Mostanában nem volt ilyen, hisz néha-néha jöttek csak be hozzám. De most túl sok az ember és túl sok az inger ami ér. Fejem kissé bele fájdul, igyekszek messzebb jutni tõlük és egy csendesebb helyre letelepedni.
Mikor ez megvan elégedetten dõlök hátra a padon. Végre csend. A hûs szél kellemesen simogatja a bõrömet, a nap szépen ragyog. Milyen csodás is ... De hiányzik a buli!!! Halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Ahogy kijutok abból a nyomorult épületbõl ténylegesen és nem csak ilyen kis kiruccanásra, én esküszöm jól kitombolom magamat!
A halálra unom magam állapot után, jót fog tenni a sok szórakozás. Aztán ki tudja lehet találok is valakit pár éjszakára.

A park után irány a város. Nyüzsgõ emberke, sok gondolat már megint és én kezdem azt érezni bele õrülök. Aztán minden ismét elcsendesül. Na végre már! Kár, hogy nem tudom befolyásolni, nem tudom én magam irányítani ezt a képességet, hanem mindig akkor mûködik, mikor akar.
És ez nagyon zavaró. A kirakatokat nézem, de nem dob fel. Valami furcsa érzés kerít hatalmába. Csak nem egy roham lesz ma? Furcsa érzés, de nem tudom miért.
Megyek tovább, de érzem fulladok. Nehezen kapok levegõt és a szívem is hevesebben dobog. Hirtelen hasít bele szúró érzés és rogyok térdre. Többen elmennek mellettem mindenféle segítség nélkül.
Egyre jobban fáj, de sehol senki. Kezem mellkasomnál, már rendesen levegõt se kapok. Aztán végre enyhül. Egy férfi segít felállni, hogylétemrõl kérdez.
- Azt hiszem már jobban vagyok. - felelem még ugyan remegve.
- Orvoshoz kellene mennie kisasszony. Bekísérjem a kórházba? - erre óvatosan rá emelem tekintetemet.
- Erre ... - de már folytatni nem tudom mert köhögõ roham tör rám és kezem tiszta vér lesz. Mikor vége, akkor se jutok több levegõhöz. - Én ... - azonban már csuklok is össze. Táskám elejtem, fejem kissé koppan a betonon és csak azért kicsit, mert a férfi még sikeresen valamennyire megtartott a landolás elõtt. Érzem, hogy testem remeg, itt-ott görcsösen megfeszül és levegõt se kapok. Az ilyen rohamokban az a legszörnyûbb, hogy magamnál vagyok közben végig. A férfi próbál segíteni de nem tudja mit tegyen. Van aki megáll bámészkodni, van aki tovább megy és nem is segíteni. A férfi pedig próbálkozik.
Kérdezi mi a baj, de nem tudok válaszolni. Szóra nyitnám a szám, de nem jön ki hang a torkomon.
Levegõt is egyre kevésbé kapok. Testem hídban megfeszül, egy jó ideig, majd ellazul és aztán ismét rám jön a görcs roham. Ez így megy. Mellkasom szúr. A férfi mentõt hív, kapja az utasításokat, de egyik sem jó az én esetemben. A táskámat próbálom valahogy felborítani essen ki belõle a gyógyszerem, de nem érem el.
Kezem arra nyújtom és fejem is abba az irányba fordítom. De nem figyel, a mentõsöket sürgeti. Érzem kezd egyre kevesebb levegõ a tüdõmig jutni. Már annyira se tudok levegõt venni amennyire ment.
Ez lenne a vég? Én nem így képzeltem, túl rövid volt az élet ... Még egy kicsit várhatott volna. Ez nem érhet véget ilyen hamar.
Tekintetem egy sötét alakon akad meg.
Kérõn nézek rá, segítséget remélve. Kócos sötétbarna haj, kék szemek és ami meglep azok a fekete szárnyak. Ki lehet õ? Valami angyal? Nem az nem lehet... Ilyenek nincsenek ... És a szárnya se fehér...
Már nem kapok levegõt, õ közelebb lép. Szemem könnytõl csillog. Kérlek segíts nekem! Kérlek ... Nem halhatok még meg...
A férfi a telefonnal a kezében siet hozzám, még beszél, kapja a tanácsokat és ismerteti az állapotom.
Kezem még kissé megmozdítom és felborul a táska. Végre!! A férfi rögtön elmondja injekció esett ki belõle és rá ragasztva egy név, az én nevem mondja. Most kapja a tanácsot, adja be. Hiszen az van rá írva. Ha ilyen rohamom lenne, valaki adja be nekem.
Kezdek egyre gyengébb lenni. Szemem egyre inkább lecsukódik. Az alak meg már teljesen mellettem van. Leguggol hozzám, kinyújtott kezemhez ér ...
Hirtelen érzem meg a tû szúrását másik karomban és érzem, ahogy a szer szétáramlik testemben, majd minden elsötétül.

Puha ágyban érzem magam, mellettem gépek pityegnek. A francba is! De legalább élek. Viszont a kórházban vagyok. Kinyitom a szemem, az ágyam szélén Alex ül.
- Sei hát felébredtél! - örül meg nekem. Miért ilyen nagy hír ez? Meddig voltam így? - Már majdnem a második hónapja voltál kómában. - erre szemeim kikerekednek. - Pihenj jó? Nagyon erõs rohamod volt. Szerencséd van. - erre finoman bólintok és fejemet az ablak felé fordítom.  Elég durva ezt hallani. Majdnem meghaltam. De ki volt az az alak? Állandóan csak erre tudok gondolni, de választ nem találok. Alex még sokszor benéz a napok folyamán. Megmentõmrõl érdeklõdök, de nem tud róla túl sokat. A férfi néha kérdez az állapotomról, állítólag velem egykorú lánya van, ezért érintette meg ennyire az eset.
- Ha újra jönne mondd meg neki, hogy köszönök mindent. - mondom halkan Alex-nek, aki bólint.

Úgy 1 hónapnyi szenvedés még, de végre kijöhetek a kórházból. Magam sem értem otthonról utam miért a temetõbe vezet. Talán a halál közeli élmény az oka, de lehet más vonzz.
Mindenesetre valamiért oda megyek.
Az egész hely üres, csend honol a tájon. A sírok közt lépkedek, nézem a neveket. Sokan szép kort megértek. Vajon én mikor kerülök ide? Nekem nem lesz 80 megélt évem, jó ha a húszat elérem majd ... Hogy félnék?
Nem. De amíg élek szeretném a lét minden másodpercét kiélvezni.
A padok felé indulok és megpillantok egy alakot.
Ahogy közelebb megyek tudatosul bennem, õ az a 3 hónappal ezelõtti fiú, mikor majdnem meghaltam. Közelebb és közelebb megyek õt figyelve.
- Már láttalak... - szólalok meg halkan mellette. - Ott voltál mikor rosszul lettem és megfogtad a kezem ... Fekete szárnyak ... Te vagy az! - arcom rezzenéstelen. Szárnyait most is látom. Döbbenten fordul felém. Meglepte volna, hogy látom? Talán más nem látja õt? Furcsa és nem értem. Ki õ és mi õ? Válaszokat akarok és azonnal ...