|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Sado-chan | 2014. 09. 24. 16:42:10 | #31419 |
Karakter: Gilbert
Nem tudom hol vagyok... azt sem hogy élek-e még... érzem a melegséget magam körül, de nem tudom eldönteni mi ez. A pokol tüze volna?... vagy egy másik lény meleg ölelése?
Próbálom kinyitni a szemem de nincs erőm... a szárnyaimban is csak a sajgó fájdalmat érzem, és mikor próbálom megmozdítani szúró, égető kín nyilall belé.
A fájdalomtól mintha kitisztulna a fejem. A szemeim résnyire nyílnak, a tüdőmet pedig újra tele tudom szívni ezzel a fájdalmasan hideg levegővel, de jelenleg nem számít... inkább legyen hideg, minthogy megfulladjak.
Hirtelen halk ének csapja meg a fülem. Gyönyörű, tiszta női hang, ismerős dallam, csak tudnám mire emlékeztet...
felnyögve köhögöm fel a tüdőmbe került vért, ezzel vörösre festve a havat. Az ének hirtelen abba marad, majd halk, mégis erőteljes hang csapja meg a fülem.
- Jól vagy? ki vagy te és mit keresel itt?- kipattannak végre a szemeim is és a hang forrását kezdik keresgélni. Egy fiatal, zöld hajú lányon akadnak meg, aki érzéketlen tekintettel néz le rám. Kezemet a homlokomhoz szorítva próbálok meg felülni de vissza esek... milyen szánalmas...harcos angyal létemre, én, a nagy... nem emlékszem... nem emlékszem a nevemre... azt tudom honnan jöttem, de semmi másra nem emlékszem...
- Én...- nyöszörgöm rekedtes hangon- nem tudom... nem emlékszem...- erőt veszek magamon és felülök, majd karjaimat térdem körül össze kulcsolva hajtom előre a fejem. Mért nem emlékszem semmire? Talán a hatalmammal és rangommal együtt az emlékeimtől is megfosztanak?
- Csak van valami neved, biztosan szólítottak eddig valahogy...
Remegő szárnyimat magam köré húzva ülök tovább...- És te?...a megmentőm is igazán elárulhatná a nevét, hogy tudjam pontosan kinek is tartozom hálával- felé fordulok, hogy lássam az arcát, de nem igen tudok belőle kivenni bármit is...
- Én kérdeztem előbb!
- Valóban... de mondtam már, sajnos nem emlékszem... ami azt illeti szinte semmire sem emlékszem az érkezésem előttről...- fordítom oldalra a fejem. Nem értem mi szükség van erre... bűnt követtem el, de nem tudom mit mert kitörölték az emlékeim...
- Hát, az én nevem Lumina, de valahogy téged is kellene hívni, legalábbis míg rá nem jössz az igazi nevedre... mondjuk... Gilbertnek foglak hívni!- nem mondok semmit, csak bólintok. Ahogy akarja... végül is nekem teljesen mindegy, egy száműzött angyal úgy sem marad sokáig életben, főleg ha ennyire sérült, és még repülni sem tud.
- És mond... hol vagyunk?...ez a hely, annyira hideg...
- Valahol a Deil hegység csúcsainál, pontosan én sem tudom...
- És egyáltalán mit keresel itt?...veszélyes lehet..
- Ácsi!- szakít félbe- én kérdezek, értve vagyok? Azok után, hogy megmentettelek ennyi igazán jár nekem!
- Valóban...-suttogom- csakhogy nem kértem, hogy megments....
- kérlek, akkor mehetsz is, isten hírével, nekem veled semmi dolgom, de ha netán megint átmennél vízszintesbe tőlem ne várj segítséget!
|
| Sado-chan | 2014. 09. 23. 18:51:52 | #31405 |
Karakter: Gilbert
Már vagy egy hete annak, hogy a földre érkeztem.
A landolás nem volt éppen zökkenő mentes, a három pár szárnyamból egyet el is veszítettem mikor becsapódtam. Törötten, véresen lógott, így hát hogy ne hátráltasson magam vágtam le... a csonkja még most is szörnyen fáj, de szerencsére annyi erőm még maradt, hogy a vérzést elállítsam.
Annyira furcsa... odafenn nem éreztem fájdalmat, sem semmit. Nem volt fizikai testem, nem éreztem érintést se hideget, most pedig körül vesz a hó, a fagy és a jég, mintha örök hófehér verembe zárna és nem eresztene, úgy vonszolom magam előre.
Mikor zuhanni kezdtem reménykedtem benne, hogy valami meleg helyre érkezem, olyanra, mint amikről a társaim meséltek miután vissza tértek egy-egy küldetés után, mivel én magam most járok itt először.
Egy szál, vékony lepelben fagyoskodom, testem köré vonva megmaradt szárnyaim, hátha tudok velük egy kis hőt csiholni, de szörnyen fázom. A testem remeg, a fogaim vacognak.. nem bírok lenyugodni.
Hirtelen mintha fényt látnék a távolból. Talán tábortűz, megfáradt emberek egy csoportja, egy ház, vagy egy másik angyal, talán valaki a tűz őrzői közül. Szárnyaimat elrejtve haladok tovább, hogy ha netán egy halandó lény, ne ijesszem el a látvánnyal.
Órák óta közeledek felé, de mintha minden lépésemmel távolodna. Talán egy délibáb, sokat hallottam eme furcsa jelenségről. Azt mondják a szenvedők látják, a haldoklók és az elveszettek. Azt is hallottam, a tudat alattink játéka, mikor már az ép ész elveszett a kételyek közt... ezek szerint én is elvesztettem minden reményt... talán már nem húzom sokáig... és, vajon ha egy angyal meghal, a testével mi lesz? Hiszen csak nemrég kaptam...
Mintha egy alakot látnék a kavargó fehérségben. Egy homályos, zölden fénylő alak, talán egy újabb délibáb? Ezúttal más, mint a többi. Felém közeledik, a nagy hidegben mintha érezném a teste melegét, de az is lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny, vagy szimplán egy újabb hallucináció, nem tudom, de jó érzés, napok óta az első amit a hidegen és a fájdalmon kívül érzek.
A lábaim remegnek a fájdalomtól, így pár lépés után össze esek és a hóban elterülve fekszem, átadva magam a természet vasmarkának. Annyi erőm még van ugyan, hogy a hátamra forduljak, de másra már nem maradt. Szárnyaim erőtlenül bomlanak ki és terülnek el a velük közel megegyező színű hóban, már nincs erőm tovább a hátamhoz simulva tartani őket.
Az az alak, akit a távolban láttam közben ide ért. Szóval mégsem délibáb...
a fölülről érkező vakító fehér fénytől nem látom az arcát, csak kecses vonalait és a belőle halványan áradó energia sziluettjét. Gyönyörű... akár egy érintetlen teremtmény, vagy a halál ártatlannak látszó angyalai. Talán egy közülük, és most jött hogy mindezek után a pokolba taszítson?...hát... legyen.
Lassan lecsukódnak a szemeim és átadom magam neki...csak egyet nem értek... a halálnak mióta ilyen meleg az érintése?
|
| linka | 2014. 01. 31. 20:38:48 | #29198 |
Karakter: Marcus Tonkin
Megjegyzés: Carrie-nek ( Shilla Morgan)
Érdekes, hogy az ember, mennyit változik az idők során. Kiskoromban anyámék, mindig kifestőket tukmáltak rám. Gyűlöltem őket. Azt már nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Egyszerűen csak az érzés volt bennem és kész. Vannak dolgok amiket lehetetlen megmagyarázni, azokat elég, ha csak egy személy érti. Ásítva teszem le az ecsetet. Alkotásomat szemlélve lépek hátrább, csak, hogy a színek és a kép jobban kivehető legyen. Van még hová fejlődnöm, de kezdetnek ez is megteszi. Lent a földszintről kulcscsomó koppanása hallatszik fel szobámba. Ez is csak azt jelenti, hogy apám hazaért a munkából. Gyorsan megvacsorázik aztán újra eltűnik a ház egyik ajtaja mögött. Néha úgy érzem magam, mintha egy kísérleti üvegbe zárt egerek lennénk. Minden egyes nap, ugyanaz megy. Az élet monoton körforgása. Bezárom szobám ajtaját és az ablakba ülve kezdek el merengeni életemen. Nem kellene, elvégre sokat merengek ezen. És eddig nem jutottam semmiféle megoldásra. Lepattanok törzshelyemről és az ajtóhoz lépve lesettenkedek a lépcsőn. Eléggé vékony, és ügyes vagyok ahhoz, hogy hangtalanul közlekedhessek. Kezemmel az ajtó felé nyúlok, még pár pillanat, és a szabadban lehetek. Kinyitom az ajtót, ragyogó napfény vakítja el szemeimet. Hihetetlen, hogy én mennyire gyűlölöm a napsütést. Ebből a szempontból határozottan eltérek a többi embertől. A házunktól nem messze lévő parkba megyek. Kifekszem az egyik padra és a fák ágait szemlélem. Nincs hűvös, de melegnek sem tudnám mondani az időt. Kezemmel árnyékolva meredek az ég felé.
- Te meg mit csinálsz itt? - lassú, alaposan átgondolt mozdulattal fordulok a hang tulajdonosa felé. Hunyorogva meredek a mellettem ácsorgó lányra, majd felülök. Hű... az egész lány egy vidám színkavalkád.
- Süttetem a hasam – válaszolom rámosolyogva. Megemeli egyik szemöldökét, de azért ő is mosolyog. Szolid, visszafogott mosolya meglepő, habér ezt nem teszem neki szóvá. Eddig ilyen reakcióval még nem találkoztam. Az emberek többsége, vagy csodálattal meredt rám, hajam miatt, vagy némi megvetéssel és irigységgel.
- Ilyen időben? - int körbe, mintha mozdulatából nekem tudnom kéne gondolatait és azt, hogy mire is céloz éppen.
- Miért ne? - vonok vállat. A helyzet az, hogy pontosan tudom mire célzott. Hűvös az idő.
- Haza kellene, hogy menj – javasolja. Nem tehetek róla, de ezen már fel kell, hogy nevessek. Mennyi ideje is „ismerjük” egymást? Vagy fél perce? És máris hazaküldene. Ez az én formám.
- Esetleg hazakísérni nem akarsz? - mosolygok rá. Viccnek szántam a mondatomat. Szemeibe nézek és várom, a válaszát. - Szép szemeid vannak – dicsérem meg, komolyabbra véve a figurát. Habár magamat ismerve, komolyságom nem fog olyan sokáig tartani.
- Köszönöm és mehetünk – felülök, és mellette lépkedve indulunk el. Azt hiszem apám már visszament dolgozni anyám pedig az emeleten alkot. Újra ránézek, tényleg nagyon szép szemei vannak. Feltételezem ő ezt már rengetegszer hallotta másoktól, de én komolyan is gondolom.
- Ó, milyen udvariatlan vagyok – fordulok hirtelen felé. Mozdulatomra megtorpan és riadtan néz rám. Félrebillentem fejem és ránézek. - Marcus Tonkin – hajolok meg előtte csak a hecc kedvéért.
- Carrie Smith – mutatkozik be ő is pukedlizve egyet. Erre már csak szemeimet forgatom. Kezdem csípni őt, legalábbis azt hiszem. Okot már nem tudnék adni rá, hogy miért, csak csípem és kész. Jó fej. Házunkhoz érve kinyitom az ajtót majd őt előreengedem. Udvariatlan azért még nem vagyok. Fejét forgatva nézelődik, csak egy szokványos ház. Semmi új nincs benne.
- Marcus te vagy az? - a lépcső felé bámulunk mind a ketten. Nagy valószínűséggel anyám éppen az egyik festményén dolgozhat.
- Ráhibáztál – kiáltok vissza, hangomra Cerberus sprintel felénk. Apró termete van, de gyorsan tudja szedni lábacskáit. Leguggolok hozzá, és megsimogatom fejét majd hagyom, hogy Carrie felé startoljon. Ahogy látom a lány sem kezd el aggódni az élete miatt. Cerberus pedig egyből megszereti a lányt, én pedig féltékeny leszek még a végén, hogy a kutyám ennyire könnyedén lecserélt engem. Pedig azt hallottam, hogy éppen ők azok a nagyon hűséges élőlények. Na szépen vagyunk.
- Marcus, hányszor mondjam még, hogy ne beszélj így... Ó – kerekedik el hirtelen anyám szeme. Ennyi kell neki ahhoz, hogy elhallgasson. Alaposan szemügyre veszi Carrie-t aki azóta már a kutyát simogatva guggol. Az a hálátlan meg már azt se tudja hogy hízelegjen neki. A jelenetre megint fel kell, hogy nevessek.
- Carrie ő itt az én anyám Marianne – mutatom be neki még mindig a kutyát figyelve. Kis vendégem talpra áll, majd kezeit combjába törölve fog kezet anyámmal. Nos, anyám sem bajlódott túl sokat az illemmel, festékes kezéről jó adagnyi színes maszlag kerül át Carrie bőrére.
- Üdvözlöm – mondja és újra felbukkan az az aprócska mosoly. Azt hiszem ez az ő védjegye. Magukra hagyom őket, és elmegyek Cerberusnak adok némi ételt. Leguggolok mellé és füle tövét vakargatom miközben ő rágás nélkül nyeli az ételét. Mohó dög. Talpra állok, kezet mosok és elmegyek megkeresni őket. Nem csalódom egyikben sem amikor az emeleten berendezett dolgozószobába találom meg őket. Magam mögött halkan bezárom az ajtót és nekidöntöm hátamat. Mellkasom előtt keresztbe fonom karjaimat és végignézem ahogyan anyám mindent gondosan beállít és neki kezd újabb művének. Mosolyogva figyelem minden egyes ecsetvonását, az övé könnyedek és szabadok. Én valamivel földhöz ragadtabb vagyok ilyen téren. Nekem soha sem mentek az ennyire könnyed vonások. Emiatt is csodálom annyira őt, tehetséges művész. Nem csoda, hogy ennyire keresettek a festményei. Kimegyek a nappaliba és leülök a kanapéra. Gitáromat elővéve egy könnyed dallamot kezdek el játszani, ez volt a legelső amit megtanultam önállóan. Azt hiszem mindig is volt érzékem a zenéhez.
Gitárral az ölemben ülök és nézem a TV-t. A lépcsőről könnyed léptek hallatszanak. Megfordulok és Carrie-t látom meg.
- Kész is vagytok? - kérdem anyámtól, aki valamivel később bukkan fel az ajtóban. Boldogan biccent aztán int nekem, hogy kövessem. Mind a hárman felmegyünk vissza az emeletre. Kerek szemekkel nézek a festményre. Tudtam, hogy egy tehetséggel élek együtt, de azt hiszem ez az egyik legjobban sikerült képe. Minden egyes szín harmóniában áll egymással. Mutató ujjamat belemártom a festékes palettába és egy egy bordó csíkot húzok Carrie arcának két oldalára.
- Na így már sokkal jobb – dicsérem meg saját művemet. Egészen zseniálisan kiemeli ez a szín a szemeidet. Anyám fejét fogva néz rám, ismerhetne már. Nem úgy tűnik, mintha alkotásom annyira zavarná a lányt. Igazából könnyedén lemosható a bőrről ez a festék.
|
| Geneviev | 2012. 09. 12. 16:03:51 | #23406 |
Karakter: Szöyal Xia-wong
Megjegyzés: ~ Gazdinak
Om mani padme hum, om mani padme hum, om mani padme hum… - halk, szinte csak mormogó mantrám a többiekével együtt összekeveredve különleges elegyet alkot, mely a szél szárnyán elszáll a világ különböző pontjaira, hogy áldást hozzon az embereknek.
Minden reggelt ezzel kezdjük, és minden napot ezzel a mantrával fejezünk be, hogy a Föld népei számára áldást hozzunk. Napközben is szoktuk mormolni, de akkor inkább a hozzánk gyógyulni és megtisztulni vágyó emberek megsegítésére, nem pedig az egész világéra.
Sokan nem is tudják, hogy a világnak mennyire szüksége van ezekre a mantrákra, hiszen a legtöbben nem képesek olyan értékben kihasználni a testen kívüli meditációt, mind én, így szinte csak én tudom, hogy a világ milyen mértékben romlott és borzalmas. A jóság kezd kiveszni az emberekből, isteneink, a világ összes istensége kezd elfordulni tőlünk, emberektől.
A civilizált Európa és Amerika olyan nagy mértékben romlott, hogy az, emlékeim szerint sok száz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. A sok háború, technikai forradalom és elfordulás az Istenüktől csak a bajt hozta rájuk. Talán még nem lenne késő változtatni, hogy az istenek ne igázzák le földünket, mely a romlás mocsarában fuldokol, de amíg mi, szerzetesek csak ilyen keveset segíthetünk az emberiségen, az el fog pusztulni.
Nagyon remélem, a Szent Ereklyét erre kell majd használnom, hogy megmenthessem a világot, benne minden egyes élőlénnyel, legyen az akármilyen apró is. Képtelen lennék elviselni a pusztulás látványát. Vagyis… a pusztulás még nagyobb mértékének látványát.
El nem tudom képzelni, hogy más hogy nem veszi észre azt, hogy egyre csak a pusztulás felé haladunk? Hiszen nekem még az álmaim is csak erről szólnak! Nem emlékszem rájuk, mivel nem emlékezhetek a Segítőm szerint, de az érzések reggel, ébredés után is meg vannak bennem, és úgy érzem, majd’ szétszakítanak. Festményeim egyre vörösebbek, feketébbek, fenyegetőbbek lesznek. Pár hónapja kezdtem el látni ezeket az álmokat, azóta a szerzetesek többsége rá sem bír nézni a festményeimre, hiszen csak úgy árad belőlük az agresszió, a harag, és a pusztulás.
Miközben festek, az átélt érzelmektől rosszul vagyok, de a személyes mantrám mindig megnyugtat. Nem szabad nekem összetörnöm. Akkor nem tudnám bevégezni Sorsomat, mely már évezredekkel ezelőtt, jóval az első születésem előtt eldőlt. Nem tehetem meg, hogy pont ÉN bukok el, míg az előző sok-sok én győzedelmeskedett, és jóra használta az Ereklyét.
Egyszerűen nem tehetem meg.
Om mani padme hum.
Mantránk végeztével elmormolom, hogy az egész világ számára kérünk áldást, békét és nyugodalmat, majd kezdődhet a nap.
Szívemben furcsa érzés keletkezik, ahogyan végre kinyitom szememet a mantra kezdete óta először, és megpillantom az éppen kelő Napot, a szomszédos hegy csúcsának takarásából. Egy új nap virrad – egy lehetőségekkel, változásokkal teli új nap.
Várok valamire. Nem tudom, mire, nem tudom, kire, és legfőképpen azt nem tudom, hogy miért, de teljesen biztos vagyok benne hogy várok. És amire, vagy akire várok, az a mai nap folyamán fog érkezni. Szívem egyre hevesebben, és hevesebben ver ennek a tudatnak a hatására, és alig bírok nyugton maradni, pedig egyáltalán nem jellemző rám, hogy ennyire kimutassam és átéljem érzéseimet.
Az új nap hajnala számomra is változást hoz. A kicsiny, bezárt világomra, az érzelmeimre, az egész valómra. De ez a változás jó lesz, érzem. Sőt, tudom. Nem tudom, honnan, de tudom, hogy akire, vagy amire várok, az számomra csak jó lehet.
Ezen öröm miatt a szokottnál jóval lelkesebben pattanok föl a barlang köves földjéről, melyen térdepelve mantráztam, és Rendünk vezetőjéhez sietek.
- Egy új világ hajnala köszönt ránk a mai nappal, nem igaz, So? – köszönt egyből, még mielőtt megszólalhatnék, vagy bármivel jelezhetném halk lépteim neszén kívül azt, hogy itt vagyok. Vak vezetőnk a barlang fala előtt tíz centivel ül a kis asztalkája előtt, melyen malák, imamalmok és füstölők tömkelege mutatja, hogy vezetőnk mennyire komolyan veszi munkáját: nem csak a mi megsegítésünket, de a világ vigyázását is.
- Igen, mester – felelem tisztelettudóan fejet hajtva előtte, amit bár szemeivel nem lát, mégis tudom, hogy belső szemeivel éppen olyan tisztán látja, ha nem tisztábban, mintha épek lennének fizikai szemei. Nem hiába ő a Rendünk vezetője. Kapcsolata van a szellemi is fizikai világgal, ami áraként elvesztette szeme világát, de ezzel csak még szorosabb lett a kapcsolata mind a két világgal. Tisztelem, és szeretem őt, ő az én egyetlen, igaz Mesterem, az isteneken kívül.
- Hamarosan megérkezik, akire annyira vársz már. Ne aggódj, nem fog egész nap megvárakoztatni, de addig is, menjél, fiam. Várnak a betegek – mondja halk hangján, mely szinte üvöltésként hallatszik, pedig tudom, hogy csak suttog.
- Köszönöm, mester – mondom, hiszen nagy segítség volt kimondott, és kimondatlan szavai is, és derékból meghajolok, majd így, ahogy vagyok, kihátrálok az ő saját kis részéből, megtisztelve ezzel a bent lévőket. Mert ugye nem csak ő van bent…
Próbálom mantrámmal lecsillapítani testem heves reakcióit, és úgy, hogy agyam hátsó kis zugában folyton mormolom, sikerül is lenyugodnom egy idő után. Mielőtt még a rám váró betegekhez mennék, a földön heverő egyik kancsó teából töltök saját bögrémbe, és a szertartás szerint kezembe fogom, és úgy iszom meg az általunk, gyógyfüvekből készült teát.
Ideje elkezdeni a napot.
Gyógyító helyiségünkbe sietek, ahol egy hajtott hátú, fájdalmak közt vergődő kislány alakját pillantom meg egyből, belépésemkor. Az őt idekísérő szerzetesnek bólintással köszönök, mire ő is ugyanígy felel, és kimegy a szobából. Mikor gyógyítok, a páciensen kívül senki más nem lehet itt. Főleg nem egy egészséges ember, hiszen bár rosszat nem tehetek erőmmel, van, hogy túlgyógyítok valakit, és az energiatöbbletet nem képes elviselni a szervezete, így az első időkben rosszullétre panaszkodhat. Azt meg ugye nem akarjuk.
A kislánynak nem köszönök, ahogy ő sem köszön nekem. Ennek megvan a maga szertartása, hogy egyedül a gyógyítás után beszélhet, mondhat köszönetet, vagy akár mesélheti el életének történetét, előtte nem. Többek közt, ezért nem jöhet föl ide, a barlang-kolostorba a betegen kívül senki más, és ő sem egyedül, hanem a felvigyázó szerzetessel együtt, mert út közben magyarázza el a szabályokat annak, aki eddig nem tudta. Természetesen van az egyedül idejövetelnek más oka is, de azok hosszú és bonyolult magyarázatok.
Nekem meg most ide kell koncentrálnom, nem pedig a magammal való beszélgetésre.
A Gyógyító Tarától kérek erőt és energiát, hogy ezt a kislányt meg tudjam gyógyítani, mire kezemből arany színű fény tör elő, mely szép lassan átvált fűzöld színbe. A szívcsakrájával van a kislánynak gondja, de hamarosan kutya baja sem lesz, ahogyan az európai ember mondja. Jobban lesz, mint újkorában, és nyugodtan kergetőzhet majd a többi falubéli gyerekkel.
Egy jó ideig eltart, mire az elhasználódott, rossz energiákat kiűzöm csakrájából, és a helyét föltöltöm a tiszta, zöld energiával, de megéri, mert mikor megérintem, hogy vége a kezelésnek, meggyógyult, vigyorogva pattan föl, és egy köszönömöt rebegve a nyakamba ugrik, és átölel. Heves viselkedésén meglepődve paskolom meg a hátát, majd vidám csicsergése közepette, kikísérem a gyógyító helyiségből. Eleget volt itt, nem kell, hogy az egészséges létét is itt töltse.
Mosolyogva engedem el kezét, és terelgetem ahhoz a szerzeteshez, aki fölhozta ide, hogy kísérje le, aki meg is teszi, de előtte kér, hogy menjek a Mesterhez, mert hívat. Erre a mondatra a már elfelejtett izgatottságom újult erővel támad föl, és mantrámmal csak alig bírom kontrollálni érzéseimet, míg odaérek a Mesterhez. Kopogás nélkül, halkan, egy szót sem szólva lépek be ismét a szobájába, ahol immár fizikai szinten sincsen már egyedül, nem csak szellemi szinten.
Egy meghatározhatatlan korú, kopasz, szerzetes térdel velem, és a Mesterrel merőlegesen, akinek látványára egyből tudom: ő az, akit vártam reggel óta.
- Fiam, hadd mutassam be Ringpót. Mint rájöttél, ő az, akit már vártál – mondja a Mester, bebizonyítva, hogy igen, tényleg ő az. Jobban szemügyre veszem, mind spirituális, mint fizikai szinten, és mind a kettő ugyanazt mondja: ő bizony egy nagyon jó ember. Ráadásul elég erős is, tekintve a nyakában lógó óriási, gondolom több kilós malát, ami rólam persze nem mondható el.
Hát ő volna az…
Shiva, kérlek, rombold le hirtelen támadt aggodalmamat a jövő iránt, hogy képes legyek megfelelni a Sorsomnak. Kérlek, istennőm! Könyörgök.
|
| Nauki | 2012. 08. 13. 10:13:52 | #22870 |
 Karakter: Koizumi Km´dicer
Megjegyzés: kagochan-nak
-Most jut eszembe még nem is kérdeztem a neved -eszmélek fel. Nem erre az udvariatlanságra lettem nevelve, jócicus vagyok. Mosolygok.
-Dominique Alvar -hangzik a felelet aranyosan csengő magabiztos hangján. Valami ismeretlen érzés kerített hatalmába, valami megmagyarázhatatlan. Ilyet még sose éreztem remélem hamar elmúlik, bár elég kellemes így belegondolva.
-Na és a tied? -kérdezi nevetve.
-Koizumi Km'dicer -mondom férfias mély hangomon.
-rendben -néz rám -Nos ha már ilyen szépen bemutatkoztunk, merre induljunk tovább? -kérdezi mikor egy elágazáshoz érünk. Na ez jókérdés a városok fele nem mehetek mert leadták rólam a drótot így minden katona tud a fehér tigrisről. Gondolom arra ő se szívesern megy bár nem tudom.
-Nem is tudom a hegyekben már hideg lehet ilyenkor -gondolkodom el az út hegyekbe vezető részére pillantva.
-Igaz, arra viszont nincsenek katonák, ha nem állnánk meg túl sokszor pihenni akkor átérünk rajtuk a fagy előtt- vakargatja tarkóját. Okos dolgot mondott az biztos. Amilyen szép olyan okos. NA jó cicus fogd vissza magad. Még a végén kárt teszek benne vagy inkább magamba. Ebbe még mostanába belepusztulok.
-Akkor indulás a hegyek felé, ha nem zavar visszaváltozom tigrisként gyorsabban haladok.
-persze engem nem zavar -mondja átis változom de úgylátom paripája nem egy véleményen van vele. Egy kis idő kell mire lenyugtatja és utána békében menetelünk a megfelelő irány felé. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdek rohanni, felveszi a ritmusomat és mellettem nyargal pacijával. Majd mikor elérünk a hegyekhez mögém áll, én megyek elől. Egészen sötétedésig megyünk, gondolom kifáradhatott.
-Meg kéne állnunk valahol éjszakára -mondom udvariasan. Nem szeretném ha baja lenne, ami az én lelkemen száradna. Nem akarok felelős lenni a haláláért.
-Talán fáradt vagy? -néz rám nagyképűen.
-Nem dehogyis csak megkérdeztem-én csak udvarias akartam lenni. Pff...olyan mint a többi liba. Kár volt tán megengedni, hogy velem tartson? Áh már a gondolkodás is nehezemre esik. Ki akarom verni őt a fejemből. Valahol majd megmondom neki, hogy útjainknak véga vagy nem is tudom, még meglátom.
Az ég egy hatalmasat dördül sorsunk el is dől.
-Ott mintha lenne egy barlang- mutat elénk. Jó szeme van de nekem jobb, én biztosan kijelenthetem igen van ott egy barlang. Belépve a barlangba szakadni kezd az eső. De fény gyúlik mögöttünk és füstszag terjeng a levegőben.
-Gyerünk innen de nagyon gyorsan! -mondja kicsit rémülten.
-Te tudod mi ez? -kérdezem, mitha nem tudnám. Kíváncsi avgyok mi a reakciója. Sunyin mosolygok álcám alatt. Kicsit gonocs dolog de áh mindegy is.
-egy sárkány,. aki nem lesz túl boldog ha engem észrevesz! -jelenti ki. Késő észrevette, látom a sárkány szemének villanását majd mikor erre tekint a sötétben még Dominique nem is sejti, hogy rég kiszúrta. Szeme nem oylan éles mint az enyém főleg nem sötétben szegény lány. Cselekednem kell. Enyhén terpeszbe áll ami nekem kedvez alá kúszok és felemelem hátamon ül. A rémült paci pedig nyerít egyett. de már késő neki szénné ég. Ez lesz a mi sorsunk ha nem sietek. Kiugrom a barlangból a sziklák csúszósak és vizesek. Amíg esik a sárkány nem tud tűzzel támadni ez kedvez egy picit és időt is nyerünk. GYorsan haladok az ösvényen, de útakadályba ütközünk. Hegyomlás volt és egy csomó nagyobb szikla állja utunkat. Körbe pillantok megvan e még drága főnixem, hála istennek megvan még. Mögöttünk repül.Elkezdek felfele ugrálni a köveken, mikor átérek és rohanok tovább a sárkány hatalmas farka csapódott előttem. Beleremegett a föld mire utasom elvesztette az egyensúlyát és zuhanni kezdett. Egy kiálló sziklába kapaszkodott meg félkézzel, időm segíteni nincs. El kell üldöznöm a sárkányt vagy békét kötni vele. először az utolsó ha nem jön be az erőszakos módszer gyerünk.
-Hééj! -kiálltok oda neki immár emberként. Rámtekint majd érdekes szemekkel rám néz.
-Mit akarsz halandó! -üvölt rám eléggé dühösen.
-Nem vagyok halandó! -vágok vissza-vértigris vagyok! -mondom neki mire még dühösebb lesz.
-Alávaló féreg! A drága fajtársaid elűztek otthonomból és megölték pár társam is! Te is a nővel pusztulsz! -ajaj ez nemjó. Marad az erőszakos egy dühhös sárkánynál nincs rosszabb. A farkával felém csap, de mikor elér SAi-em halk susogással jelzi valamit kettészelt. A sárkány farka testétől leválva csattant a sziklán és onnann zuhant a mélybe.
-Áááá a farkam! Tekis megfizetsz! -cselekedni sincs ideje. Leszúrom a földbe a borotvaéles fegyvert és egy elektromos gömböt hozok létre annyi energiát sűrítek belé amennyit csak tudok. Majd felé küldöm, eltalálom a gömb villámcsapásokkal jelzi beékelődött. A sárkány áramáltali halállal társai után megy a túlvilágra. Odarohanok a sziklához, utazótársam keze már alig bírja csúszni kezd lefele. Kiero a ruhája nyakát elkapja mikor már keze feladja és a levegőben tartja.
-Add a kezed! -kiáltok rá nem is kell neki több kezem után kap és hála Kieronak el is éri azt. Felhúzom és fáradtan lihegve dőlök végig a földön. Dominiqu csukott szemmel piheg. Szólongatom de nem válaszol biztos a kimerültség vagy az izgalom. Átváltozom és hátamra kapom.
Mire virrad már Gandarvia erdeit járom vele. Nem akartam többé erre jönni de most kénytelen vagyok. Még két orzág és szülőföldemen vagyok az Elvadult birodalomban. Nem is foglalkozom ezzel. Vízcsobogást hallok. Arra veszem az irányt. leteszem a víz mellé óvatosan a lányt én pedig a vízbe vetem magam és lemosom bundámról a mocskot. Estefele visszaváltozom és a bokorból rőzsét szedek amiből Kiero segítségével tábortüzet csinálok. Utazótársam ébredezni kezd és érdekes szemekkel rámpillant.
-Gandarvia erdeében vagyunk áthoztalak a hegyeken, elájultál mikor felhúztalak -válaszolok neki mire meglepődik.
-Köszönöm -válaszol.
-Egy dolgot nem értek...-kezdek bele - feltűnt, hogy a mozgásod nemes származásra utal a szagod is bármennyire is rejtegeted puskapor szaggal érezhető. Ki vagy te valójában-, -kérdezem kíváncsi vagyok megmondja e. Én rájöttem a nyitjára a furcsa érzésre. Nemesi származása van de kíváncsi vagyok ennyi nekem nem elég. Látom, hogy vacilál talán...áh ez jólesz.
-van egy ajánlatom! Elmondod ki is vagy és utána én is! Mit szólsz? -kérdezem kezetnyújtva.
|
| Nauki | 2012. 07. 22. 05:24:29 | #22334 |
Karakter: Koizumi Km´dicer
Megjegyzés: kagochan-nak
Veröényes napsütésbe sétáltam tigrisalakban ahogy szoktam. Hófehér bundám msot tisztult meg az imént elhagyott patakban. Még enyhén vizes de nem is bánom legalább enyhíti a forroságban forró testemet. Főnixem hátamon utazik mint ilyenkor általában. Ahogy így mentem egy katonai tábort pillantottam meg az út mellett. Gondoltam elsétálok mellette de maint megláttak pár zsoldos ijedten kapta össze magát és verték fel a tábort. Mondjuk nem szokványos jelenség errefele a fehér tigris, főleg, hogy az itt élők többsége nem is tud a mágikus vidékről Ovrein hegyein túl ahonnan jövök. A következő pillanatban köteleket érzek a hátsó lábamon pár katona elkapott. Majd a következő pillanatban egy magasabb rangú katona lépett oda hozzám. Szemeimben nézve jelzett a katonáknak, hogy engedjék meg a kötelet. Észrevette a fülemben a fülbevalókat mely tigris alakomba is jelen van. Felismerte, hogy alakváltó vagyok majd sunyi mosollyan szorosabbra huzatta a köteleket, nincs kedvem ellenkezni. MAjd este kiszökök ha durvábbra fordulnak a dolgok. Még csak nem is sejtettem, hogy életem nagy kalandja most fogja kezdetét venni.
~°~
Kötelekkel lekötözve találtam magam egy nagyobb ketrecben. Mikor nemlátott senki visszaváltoztam így az akkor még szoros kötelek most bőek lettek a csulóimra és lábamra így lecsúsztak rólam. Átváltozásom mindössze egyetlen nő látta. De az a nő húha. Gyönyörű barna haja és barna szemei vannak. Katonai ruhája lilás kékes páncélja aranyozott. Csodálatos látvány. Szemei meglepetten csillogtak mikor rám tekintett. Odalépkedett hozzám mikoris főnixem vállára repült a ketrec tetejéről. izgatottan símogatta meg az állatkámat.
-Ki vagy te? -kérdezte csodálatos hangján.
-alakváltó -adtam meg neki a választ, amin nem lepődött meg. Ezekszerint tud amágikus birodalomról.
-Azon belül melyik ágat képviseled? -teszi fel újabb kérdését.
-Nem egyértelmű szivecském -válaszolok neki kicsit cinikus hangon. Látott tigrisként nem igaz, hogy nem érti. Elmosolyodott majd bolintott. Beszélgetésbe elegyedtünk. Majd megtudtam azt is, hogy az egyik királynak akarnak eladni kitömött trófeaként így holnap reggel legyilkolnak. remek. MIután a lány elment egy fém töltetű mágiagömbel kinyitottama zárat majd már itt se lettem volna mikor hangos nyerítést hallottam. A nőt akivel beszélgettem egy lovon pillantottam meg amint felém tart a táborból.
-Hát te?-teszem fel meglepett kérdésem.
-Veled tartok, amiket meséltél az utazásodról és a csodás tájakról én csak 2birodalom közt ingázom világot akarok látni!-csillognak a szemei -veled tarthatok?-kérdezi.
-MIért is ne -mosolygok még nem volt emberi utazótársam és ez így msot új de roppantmód tetszik. Azzal együtt vágtunk neki az ismeretlen erdőknek, mezőknek és egyéb tájaknak melyek csak ránk várnak.
|
| Miria | 2011. 01. 17. 17:31:55 | #10585 |
Karakter: Alicia
Megjegyzés: (Mayának)
Még fáradtan, kócos hajjal lépek be a falu postájába. Épp a szemem sarkába nem illő dolgokat dörzsölöm ki a szememből, majd felnézek a falu legmagasabb elfére, a szélesen vigyorgó Wermutt-ra.
-Jó reggelt, Wermutt! Van valami, amit el kell vinnem?
-Szép reggelt... -szól, közben magamhoz veszem az akasztóról a kistáskámat, melyben a leveleket hordom -Itt van néhány levél a közeli faluba... Tudod, Dorfenba...
-Ó, igen, az emberek lakta legközelebbi falu. -bólogatok hevesen. Elővesz egy gyönörű, indás díszítéses, aranypecsétes levelet, látszik, óvatosan bánik vele.
-Ezt pedig vidd Raentonba...
-Még nem is hallottam róla. -nézek rá.
-Én se nagyon, de az új elf ide küld levelet.
-Ja igen, a nemrég ideköltözött... -bólint, majd elmosolyodik... Hát igen, szemrevaló teremtés a hölgy. Wermutt egy térképet vesz elő, s elmutogatja az utat.
-Jesszusom -nyögöm ki -ez legalább 150 mérföld lesz!
-Hát... Te vállaltad el ezt a munkát, kicsi Alicia!
-Persze -mosolygok rá Wermuttra -én könnyen meg tudom magam védeni. -bólint, én pedig átveszem a leveleket, és behelyezem a táskámba. Sarkonfordulva elindulnék, mire leszólít az óriás elf:
-Nem felejtettél el valamit, Alicia?
-Hm? -nézek rá kérdőn, ő pedig felhúzza a szemöldökét.
-Kicsi gyerek vagy még... -s elővesz egy tarisznyát, felémnyújtja.
-Mi van ebben? -méregetem a felémnyújtott irhatáskát.
-Élelem, és pénz. Ezek nélkül nem indulhatsz ilyen nagyon hosszú útra!
-Óh! -kiáltok föl, tenyeremet homlokomra csapva. -De hülye vagyok, erre nem is gondoltam! -elvigyorodik, én pedig átveszem a tarisznyát. Elindulok, kinyitom az ajtót, majd visszaszólok:
-Szólj a többieknek, hogy három napon belül ne várjanak... És puszilom a kicsiket!
-Átadom! -mosolyog Wermutt, én pedig utamra indulok...
Erre az útra a falu legidősebb tagja, Mary anyó kölcsönadta nekem kedves kis szamarát. Nem lesz vele problémám, szófogadó, s nem válogatós. Vele gyorsabban is haladok. 2 óra múlva Dorfenba érek, s leadom a leveleket a falu postáján... Mint mindig, az emberek most is megnéznek, összesúgnak, satöbbi. Azt is el tudnám képzelni, hogy félnek egy ilyen kicsi lénytől, mint én, mert nem ismerik.
Itt megreggelizem abból az eledelből, amit Wermutt rakott el nekem. Aranyos kis toast-ok, sósak és édesek is vannak egyaránt... Nameg gyümölcsök. Baktatunk 4 órát az erdőn keresztül, majd lepihentetem a drága szamarat, megebédelek...
Legközelebb már csak alkonyatkor állunk meg.
Tüzet rakok, s a csacsi hátára teszem a fejem. Legalább ő velem van. Már most hiányzik a társaság. És a falum...
Mozgolódásra ébredek... Egy bokor felől jön, én pedig kissé megijedek, s feszülten figyelek. Egy édes mókus ugrik ki, mire én elkuncogom magam. Ettől nem kell félni. Olyan értelmes feje van... És engem néz! Megindulok felé, hátha bemászik a tenyerembe, mire elfut, én pedig nem tudom mire vélni a dolgot.... Egyellőre.
Útonállók törnek ki az erdei útra, vannak vagy húszan...
-Na te kis korcs!
-Sátánivadék! Mennyi pénz van nálad? -röhögnek mindannyian, engem pedig elönt a pánik.
-Nézzétek, milyen szép, egészséges szamár! Mennyiért adhatnánk el? -ugatnak fel újra, én pedig dühösen felkiáltok.
-Azt már nem! Lénát nem bántjátok, ő az enyém!
-Léna! Hallottátok? -néznek össze -elnevezte a szamárt... De cuki! -hú de a szívébe mártanék valamit. Az egyik megindul könnyed léptekkel felénk, majd mikor már fél méterre van tőlünk, felkenődik az általam készített védőpajzsra... Gonoszan felkuncogok.
-Ne merd Isten nevét a mocskos szádra venni! -nézek rá, majd az összes megindul, kardjaikat kirántják, s vadul kalapálni kezdik a pajzsot, én meg csak mosolygok. Mad elmennek.
-No lámcsak. Ne aggódj, kis mutáns, ittmaradunk, míg elfogy az erőd, és szépen megkínzunk, és magunkévá teszünk, ahogy hozzádjutunk... Ez a minimum ezek után... -és körbeállnak, mire azonnal lefagy a mosoly az arcomról. Jesszusom, ha ezek megvárják... Mit tegyek?!
Dübörgést hallok... Mi ez? Az útonállók is felfigyelnek a zajra, s körbenéznek... Semmi. A dübörgés egyre hangosabb, s végül meglátom, mi, illetve kik okozzák ezt. Hatalmas szarvascsorda tör elő az erdő sűrűjéből, s szarvaikkal felnyársalják, s eltapossák az útonállókat... Egyszerüen nem tudom, mit szóljak, végignézem, ahogy félholtra tapossák a szemeteket a szarvasok, s arra gondolok, hogy lehet nekem ekkora mákom... Miután végeztek a szarvasok a munkával, egyszerüen átsétállnak az úton... Még hallok szöszmötölést az úton, két kis gida ugrik ki a bokrok közül, s botladozva követik a nagyokat.
-Köszönöm! -szólok utánuk hangosan, Léna csacsim meg csak ámultan néz... Még ő is meglepődött. Nagyot, kellemeset sóhajtok. A védőburkot eloszlatom, s elkezdem pakolni a cuccaimat. Az utonállók úgysem ébrednek fel egyhamar...
Újra zörögnek a bokrok... Tán maradt egy? Vagy lemaradt egy őzgida? Izgatottan figyelem, védekezzek-e, vagy mosolyogjak, mikor meglátom a bokrok közül kikászálódó lényt, de csak elámulok... Egy gyönyörűszép lány lép elém, s aggódó tágranyílt szemekkel szól hozzám:
-Nem esett semmi bajod? -kérdi.
-Nekem.. Nem... -hebegek habogok, és nem tudom levenni róla a szemem.
-Jaj de jó! -mosolyodik el -már nagyon aggódtam!
-Te... Te küldted őket...? -mutatok a szarvascsorda irányába, mire sejtelmesen elmosolyodik. Húha... Biztos egy tündérrel van dolgom. Azok ilyen bájosak.
-Merre tartasz? -kérdezi hirtelen, lenézve rám, ugyanis legalább 20 centivel magasabb, mint én...
-Én... Futár vagyok, és kézbesítenem kell egy levelet! -mosolyodom el -Raentonba.
-Ó, ismerem azt a helyet. -szól, csilingelő hangjával.
-Igazán?.. És merre laksz? -kérdezem.
-Én... Az erdőben. -néz rám.
-Nincs otthonod? -csodálkozom el.
-De van... Az erdő. A családom pedig az erdei állatok. -néz rám komolyan, majd elmosolydik. -egyébként még nem láttam olyan lényt, mint te.
-Én sem olyat, mint te -nyelek egyet, mire felkacag.
-Nem láttál még embert?
-Te ember vagy? -nyitom tágra szemeim, majd végigmérem... Jaj.. Olyan gyönyörű alakja van... Nyelek is egyet, amint végigmérem. Tarisznyámért nyúlok, s előveszek egy toastot: -Kérsz? -nyújtom felé, mire udvariasan elutasítja.
-Most ettem tele magam erdei gyümölcsökkel -vigyorodik el huncutul. Felnevetek, majd elkezdem én majszolni a kezemben lévő toastot, amit az imént neki nyújtottam. Eszembe jut valami, a táskámba nyúlok a térképért, hogy megnézzem, hol van a legközelebbi falu, mely útba esik... Nem találom... Elvesztettem volna a térképet?! Idegesen kotorászok a táskámban, ő pedig gfölém hajol:
-Elvesztettél valamit?
-Igen... A térképemet! Így hogy jutok el Raentonba?! -hisztizek.
-Ne aggódj... Én szivesen elkísérlek, hisz tudom az utat.
-Megtennéd? -nézek rá csillogó szemekkel, ő pedig mosolyogva bólint.
|
|
