Az események alakulása - bár számítottam az újabb kudarcra - nem kedvemre valók. A mellettem ülõ boszorkány az arcom fürkészi, amely kifejezetten idegesít momentán, s parázsló szemeim rávetem, mire lehajtja a fejét, majd alázatosan megszólal.

- Nehéz ellenállni egy Ashnekazy mézédes szavainak - jegyzi meg, de torkára forr a szó, ahogy ujjaim a nyakára kulcsolódnak.

- Az istenek mézédes szavai is eltörpülnek a sátán suttogása mögött - sziszegem, majd a földre taszítva hagyom faképnél a szánalmasan köhécselõ alakot. Lehet bárki, lehet maga a világegyetem ura és teremtõje, a lábaim elé kényszerítem, s addig játszom vele, míg sikoltva nem rimánkodik a halálért önmaga meghasonlott másaként, s a vörös rózsa világítani fog a sötétben.

* * *

Az udvarra sétálok. Semmi, de semmi célom nincs, csupán az elsõ szembe jövõ élõlényt a földbe kívánom tiporni. Ölni, tiporni, megalázni, összetörni, uralkodni, azt tenni vele, amihez a kedvem tartja! Mert itt minden az enyém, az utolsó undorító féregig minden csak és kizárólag az én jóindulatomnak köszönhetõen lélegezhet, álmodhat, élhet vagy épp szenvedhet! Nem érted, Clay?!

Az udvaron megdermed a levegõ, ahogy megpillantanak, s bár dühöm nem enyhíti, mégis elégedett félmosoly kúszik a szám szegletébe. Helyes! Féljetek csak, mert ez jövõtök és jólétetek záloga! A fagyott mozdulatlanságot egy új szereplõ felbukkanása szeli ketté, aki magabiztos naivitással gyalogol keresztül a képen, hogy észbe kapva kapcsolódjon tekintete az enyémbe, s megteljen félelemmel, ahogy megtelik ezzel az érzéssel a zsákmány pillantása is, mikor sarokba szorítva hátat fordít, s szembenéz a ragadozóval.

Intek a kezemmel, s a fiú lesápad. Visszafordulok, s tudom, követni fog, bár reszket, minden ízében remeg, pattanásig feszített húrként, s addig játszok rajta, míg végleg el nem pattan utolsót pendülve hangosan. Ahogy beérünk a folyosóra, eltûnve minden más tekintet elõl, megtorpanva pillantok rá újra hûvös tekintettel nézve végig, ahogy az ádámcsutkája felemelkedik, majd ismét visszasüllyed a görcsös nyelés közepette. Szoborarcom nem változik, épp csak a szemembe költözik eszelõs csillogás, ahogy elõször csak lassan emelem arcához a kezem, végigsimítva rajta, tapintva, hogy válik a bõre libabõrössé, és sorsa nyilvánvalóvá válásával hogy fokozódik hisztériás mértékûvé remegése. Ujjaim lustán kúsznak végig az arca jól tápláld dombján, hogy a fülét körbeölelve vadul tépjenek bele a selymes sötétbarna tincsekbe, s fájdalmas sikolyának nyomát követve rángassam egészen a szobámig, bezárva a sikoltást a négy fal közé, újra és újra elmerülve a az élesen metszõ hang szívet gyönyörködtetõ melegségében.

* * *

Gusztustalanul unalmassá vált a karcsú test, ahogy kihalt az izmokból az éltetõ ellenállás, a szem pedig egyetlen fekete bogárrá sötétedett, ahogy megtört. Undorodva kémlelem a tájat az ablakomból, nem törõdve az elhasználódott rongybabával. Mind olyan törékeny, olyan könnyedén foszlanak semmivé, semmi nemes sincs bennük, egy csipetnyi fûzfavesszõ sem, amely meghajlana ugyan, de el nem törne, s megmaradna benne a szépség. Mind csak ócska agyagszobor, a földnek vágod, s ezer szilánkra szalad szerteszét. Egy sem higanycsepp, amely ismét megkeresi saját magát, hogy eggyé állva össze nézzen farkasszemet újra és újra meghasonlottsága okozójával.

Unatkozom. Végtelenül üresnek tetszik minden. Túl idilli a néma zokogás, a nyikorgás, amely az ágyból kél, vagy épp a vér, amely ütemesen mozogva ölel körbe sikamlósan odalenn.

Két nap. Ösztönös eleganciával emelem ajkaimhoz a vörös  nedût, s belekortyolva hagyom, hagy járjon át a kellemesen édes-kesernyés íz, aztán ahogy a távolban észreveszek valami érdekeset, nyelve küldöm tovább a gyomrom felé. Aztán az asztalon terpeszkedõ tálcára teszem a kecses ívû poharat, s visszatámaszkodva az ablaknak, kémlelem a távolból egyre közelebb érkezõ házikedvencem. Mikor eltûnik alant, a fehér márványkövek közé olvadva, lehunyom a szemem, s csak akkor nyitom ki ismét, mikor hivatalosan egyet koppan az ajtó, majd feltárulva lép elém meggyötörten, de ugyanazokkal a háborgóan aranybarna szemekkel, amelyekkel mindig fürkész, puhatolózva, mire számíthat. Oly ellenfél, akinek annyi sakkot adtam már, mégsem voltam képes még egyszer sem a mattra. Felfedezte a kis vendégem, s bár szóvá nem teszi, a szeme árulkodik. Apró a változás, de mindenkinél, még talán saját magánál is jobban ismerem minden apró rezdülését, így most is látom, amire szükségem van.

- Sikerrel jártál? - teszem fel a megszokott kérdésem maró gúnnyal.

- Nem. Megpróbáltam - igen, ez az, amit senki más nem mer, és amely minden egyes alkalommal mélyen belül lenyûgöz, s egyben mélységesen felháborít. Annak ellenére, hogy tudja, vallomása mivel jár, meg sem próbál szépíteni, talpat nyalni, csupán a szemembe mondja a valóságot töretlen bátorsággal. Mert benne ott a fûz.

- Megpróbáltad? Mégis kudarcot vallottál. Vajon miért? - vezetem tovább logikai fonalam ráerõltetve, hûvös nyugalommal lökve el magam az ablaktól. Valójában megbecsülöm azért, ami, ám nem vagyok az a típus, aki ezt kimutatná, fõleg mert hibázott, s az, aki hibázott, büntetést érdemel. Csak a gyengék halasztják azt el holmi tiszteletre és megbecsülésre hivatkozva, s pont azzal teszik tönkre a legtisztább gyémántokat is, hagyva, hogy megrohadjanak belülrõl, míg végül mindent belep a penészes enyészet.

Mikor karnyújtásnyi közelségbe kerül, torkára marok, s is lendületet véve vágom vissza az ajtónak. Köhögve védekezne, de kihasználva sebesülése miatti gyengeségét, ragadom meg sérült kezét, mindenféle könyörület nélkül feszítve a feje mellé. Pokoli sárgán világító tekintetem a barnáiba fúrom.

- Azt hittem, legutóbb világosan fejeztem ki magam, és nem kell emlékeztetnem téged az elmúlt évekre! - szorítom egyre erõsebben, élvetegen suttogva a fülébe a szavakat. Egész felajz a gondolat, hogy a kezeim között remeg elesetten, de még nem jött el az ideje annak a luxusnak, hogy sutba dobjam, és megdugjam.

- Sajh...náhlom - préseli ki magából, szemeim vészesen összeszorulnak, ahogy lendületbõl a padlóra taszítom, s mélyet kell szívnom magamba a friss, hûs levegõbõl, hogy kontrolláljam magam. Még hogy sajnálod! Ne dühíts fel!

- Térdre! - utasítom felé fordulva. Csak egy kis idõre engedlek egészen új közegbe, s máris elfelejted a szabályokat? Úgy tûnik, erõs ismétlésre szorulsz, de egy életre az agyadba vésem, ha így folytatod, akár szó szerint is. Hajába tépek, engedelmes, ennek ellenére lázadozón remegõ teste megfeszül a fájdalomtól. Alattomos tágyilagossággal a hangomban hajolok közel, hogy mérgezhessem ébredezõ öntudatosságát.  – Nem siettél vissza, így kénytelen voltam keresni valakit, akinek némi köze van hozzád, és még hasonlít is rád - fordítom fejét az említett berendezési tárgy felé, hagy gyönyörködhessen a látványban. Érezni az izmai munkáján, hogy felfogta, így visszarántom magam felé.

- Nincs rá garancia, hogy lelkileg felépül. Te viszont látszólag szereted, ha büntetlek, ugyanis mostanában hobbi szinten provokálod ki! - elgondolkodón nyalok végig az alsóajkamon, majd elengedve helyezem pozitúrába a lábam erejét hívva segítségül. Egy mozdulat, s már szakadva sikolt is fel az anyag, s elõbukkan hófehér bõre. Riadt állatként pördül meg, hogy elkerülhesse vélt sorsát, de pozíciónkból adódó elõnyöm kihasználva lököm vissza, s rátérdelek teljes súlyommal.

- Tudom mitõl tartasz Clay, és amondó vagyok, még pár ellenszegülés, és másra már nem is leszel jó! De ezúttal csak megtanítom, hogyan fogadd el a tudatot, miszerint rajtam kívül, senkid sincs már! Jól jegyezd ezt meg! Nem áll melletted senki! Nem maradt senkid! Az enyém az életed és a lelked, nélkülem elveszel! – szívom magamba az illatát, majd hogy már beletörõdik sorsába, hajolok messzebb, övébõl kihúzva apró tõrét. Elõször csak a lapjával simítok végig a hátán, elképzelve, hogy ujjbegyeim járják be a leírt utat libabõrössé szépülõ bõrén. Szemeim gonoszan szûkülnek összébb, mikor a tõrt lapjáról élére fordítva vájom bele ismét jelem, megitatva vérével a jelképes virágot. Az egész aktust õrjítõen perverzé teszi a néma csend, csak halk neszek furakodnak a fülembe, az összeszorított fogak csikorgása, az izmok fájdalmas összerándulása az újabb vonal születésekor, s elernyedése, mikor "pihen" a munka, a szaggatottan kapkodó légvétel erõt merítõ szünetei, s a könnyek néma kopogása a szõnyeggel borított márványpadlón.

Felegyenesedve gyönyörködöm mûalkotásomban, amely reszketõn hever a lábaim elõtt.

- Meg kell metszenem a fûzt, Clay, túlburjánzott az általam rajzolt határokon túlra, s meg kell értenie, élhet, de csak a körön belül - rúgok belé. Azt akarom, hogy reszkessen hevesebben, remegjen egész testében a fájdalomtól, tõlem, egész lényemtõl! S mikor már teste feladja, a lélek következik. Gazdagon faragott szekrényemhez lépek, s apró üvegcsét húzok elõ mélyébõl. Tejszerû, tiszta gyöngyházfényû ital, a Rózsák Könnye. Visszalépek vele ernyedt teste mellé, s a szájához nyomom az üvegcsét.

- Nyeld le mind, és lásd mivel jár, ha elfelejted ki a gazdád! - jó fiúként nyeli le. Elégedettség tölt el, s visszatelepszem az ablakpárkányra, sötét vigyorral figyelve szenvedését. A szívem eltelíti a nyugalom, ahogy láthatatlan láncaim gúzsba kötik, amelyek súlya alatt kecses mozdulatokkal vonaglik. Ujjam végigsiklik az ajkamon, halk sóhaj útját állva kissé, s a vágy ismét talpra állít, hogy mellé guggolva megízlelhessem marva a tiltott gyümölcs ízét, magammal víve a fémes-mézt magamba zárva.

* * *

- Meddig kell még várnom?! - dörgöm, s az orvos összerezdül.

- Uram, kérem, a szervezete legyengült... - kezdene bele ismét, de nemes egyszerûséggel csattan tenyerem az arcán, hogy megtántorodva essen az asztal alá.

- Nem azt kérdeztem, egészséges-e, nem az érdekel, ép-e, hanem hogy rendelkezik-e már a szükséges erõvel, hogy talpra álljon! - nem ordítok, ha ordítanék, sokkal kisebb lenne a nyomás rajta. Hogy visszafojtottan sziszegek, a kitörni készülõ vulkánhoz hasonlatos félelmet keltek, s pontosan tudom, a hatás sokkal mélyebb.

- Ahhoz már talán, Uram... - koccannak össze fogai félelmében, s nekem ennyi épp elég. Az állapotával úgyis pontosan tisztában vagyok, mert többször is voltam nála, eljátszva a gondolattal, hogy ujjaim köré tekergetve lágy, selymes fürtjeit fürdetem meg magvamban, de még szükségem van rá, szükségem van a tûzre a szemében. Épp csak el kell fojtanom túlburjánzását.

* * *

Egy hét. Ennyi kellett, hogy a két találkozás okozta mellékhajtásokat lenyesegessem lelkérõl. Új terv kezd ezzel párhuzamosan körvonalazódni bennem, s úgy hiszem, ha most sem jár sikerrel, úgy erre kell rátérnem. Nem mintha ínyemre lenne, de jól tudom, a sikernek ára van, amit lemondásokkal kell megfizetni.

Tény, jobban örülnék, ha végre fülemnek tetszõ hírekkel térne haza, de sok reményt nem fûzök már hozzá. Mégis sötét mosoly ül ki az arcomra, Ashnekazy fattyú, már nem sokáig élvezheted arany életed a pártfogásban, amelyet még csak ki sem érdemeltél!

- Tartsd szemed az útján! -  parancsolok a boszorkányra, s madara már tudja a dolgát, kárörvendve tárja ki szárnyát, hogy az éjszakába vesszen.

- Amit forgatsz a fejedben, veszélyes fegyver - feleli a vén csoroszlya, de nem méltatom egy pillantásommal sem figyelemre mondanivalóját.

- Elkészült? - kérdezem csupán az engem érdeklõ részletet. Bólint, majd az asztalra helyezi mellém az üvegcsét, benne a vérszínû folyadékkal. Úgy néz rám, mintha kinevetne, szinte hallom károgását: "Lemondasz az egyikrõl a másikért, de biztos hogy jóról a megfelelõért? Képes vagy elnézni, hogy veszendõbe megy?" Dühösen csillogó szemekkel vágok az asztalra, s a nõ összehúzza magát, mert tudja, õ nem tartozik azon emberek közé, akiket ne tennék el gondolkodás nélkül láb alól, ha túlfeszítik a húrt. - Értesíts, ha megérkezik a kastélyhoz! - utasítom, s tudja, meghajolva kell távoznia, ha a nyakán akarja tudni a fejét.

* * *

A rózsáim közt ülök, s unottan kortyolgatok az egyik nemes boromból, mikor megjelenik a gömbjével. Tehát Clay megérkezett. Mellém telepedik csendesen, mintha már elõre sejtené, hogy haragom irtózatosra növekszik majd azután, amit látok, pedig most igencsak csalatkozni fog eme következtetésében. Az események nagyjából úgy alakulnak, ahogy gondoltam. Könnyebb és egyszerûbb lett volna, ha nincs igazam, de nem tápláltam a kérdés iránt sem túl nagy érdeklõdést, még kevésbé reménységet. Úgysincs addig semmi rendesen elintézve, míg nem magad csinálod. S tudom, õt nem vesztem el, míg tekintetem fogságban tartja. Ha ezen erõsítek kissé, a terv minden bizonnyal mûködni fog anélkül, hogy bármirõl komolyabban le kellene mondanom.

- Hagyj magamra! - veszem kezembe a gömböt, s latolgatva figyelem arcát, mozdulatait, majd visszatérését. Hozzám. Aztán egy titkos járaton keresztül az udvarra lépek, s lovam szó nélkül kötve el, lovagolok ki arra az útra lépve, amelyet az elmúlt idõszakban kezdtem a lábaim elé rajzolni.

* * *

A gömb nélkül is látom a messzeségben a földön terpeszkedõ alakját, ahogy fáradt megadással szemléli a világot néha-néha beleájulva a kimerültségbe és a megpróbáltatásokba. Nem a sajnálat vezet, nem az elvesztéstõl való rettegés - az a pórnép dolga, ilyen sekélyes érzelmekkel nincs idõm, sem hangulatom foglalkozni -, mikor a lóról leszállva mellé térdelek, s karjaimba emelem törékeny kincsként. Egyszerûen szükségem van még rá, s szükségem van arra, hogy valami újat hintsek el a fejében, mielõtt visszaküldöm. Valami olyat, amellyel még egy lakattal zárhatom le egy újabb adag köré tekert láncból a szabadulása útját. Ajkaim láztól tüzelõ homlokához érnek nyugtató, hûs fuvallatként.

- Ez... én... - próbálna mondani valamit, de egyik ujjam a szájára tapasztom csitítva, s látom rajta, hogy totálisan elveszik. Sosem volt jó abban, hogy kiismerje tetteim mögött rejtõzõ alattomos szándékaim.

- Shhh, minden rendben, most már minden rendben - búgom meghagyva közömbös hangom, hogy ne essek át a ló túloldalára, mert hülyének viszont nem hülye, s ezt én is pontosan tudom. Óvatos, lassú mozdulatokkal emelem fel, s lovamra ültetve pattanok mögé, hogy fáradt, ernyedt teste a mellkasomnak dõlhessen, majd lassú sétával indítom vissza  palota felé a lovam, hogy most kivételesen ne törjem össze. Mert most fontosabb szerepe lesz a tudta nélkül, mint eddig bármikor is.

A helyzetet kihasználva szippantok bele a hajába, fél karommal tartva egész szorosan, s ajkamra démoni mosoly kúszik. Betegesen felforrósítja a vérem, ha arra gondolok, hatalmam elég nagy részét helyezem majd rá, tervemben aduásszá téve meg. Sosem bíztam senkiben, benne sem bízom, talán ez az a kockázat, amely egész végigbizserget. A banya jóslata idézõdik fel bennem. Vakmerõség, embereken túlnövõ nagyság, a magamba vetett abszolút hitem és magabiztosságom az, mely szavaival szembe hajt, mert nem kevesebbre vállalkozom, mint minden nem létezõ bizalmam vágyaimba fektetve fordítani fel az egész világot!

* * *

Nagy köteg rózsával lépek a szobájába mindenféle kopogás vagy egyéb nélkül. Felsõteste fedetlen védtelenséggel libabõrödzik a levegõn, ahogy az orvos épp a hátán levõ hegeket kezeli, de mindketten megmerevednek mindenféle álmeghittségükbõl feszülve görcsös bizalmatlansággá. Hangos szó nélkül lépek az ágy mellé, a már egy ideje ott álló vázába friss virágokat helyezve.

- Hogy van a beteg? - érdeklõdöm derûsen. Az elmúlt napokban mindig meglátogattam, s szándékosan kedélyes voltam, félretéve minden hajlamom, amely elesettsége és kiszolgáltatottsága nyomán ébredt bennem. Pedig eleinte, mikor enni sem volt képes egyedül, sokszor megfordult a fejemben a kép, ahogy a kanál egészen más test nyílásába hatolva készteti sikolyra, s a fémet követi a hús, s kipirult arca, elkerekedett szemei, s fel-felzengõ ajkai adnak tudomást szégyenteljesen fájdalmas élvezetérõl.

- Szépen javul - rebegi az orvos. Intek, hogy takarodjon kissé arrébb, s Clay mögé állva veszem kezembe azt a vattát és fertõtlenítõszert, amellyel eddig az orvos tevékenykedett.

- Majd elintézem - jelzem a férfinek, hogy tipli van, mielõtt én segítem kijebb. Hogy még a mai napig életben van, annak köszönhetõ, hogy van elég életpotenciálja arra, hogy felfogja, mikor kell elhúznia a csíkot, behódolva akár a legésszerûtlenebb utasításomnak is. Amint kettesben maradunk, bár sokkal gyakorlatlanabb, kegyetlenséghez szokott kezemmel sokkal durvábban folytatom a kezelést, de ahhoz képest, hogy az én kezemben van a vatta és a fertõtlenítõ, kifejezetten "nõies" vagyok.

- Az utóbbi idõben túl sok mindent helyeztem a vállaidra - gyönyörködöm a hegekben, s szívem szerint mélyen vájnám a varokba körmöm. Nem szól, csupán megrezzen, számításaim szerint mostanra abszolút tanácstalanságba taszítottam furcsa figyelmességemmel. - S mégis, vissza kell küldjelek - folytatom, s képzeletben látom, ahogy arca lemondóvá és szorongóvá válik.

- Nem fogom tudni megtenni - feleli.

- Tudom - teszem félre a kezemben levõ eszközöket, kötszerre cserélve õket, s õ, tudva a dolgát, fordul oldalra, hogy könnyebben tekerhessem körbe sérült hátát. Tekintetem azonban csak egy pillanatra kapja el, hiába ég benne a kíváncsiság is mélyen belül. Módszeresen kezdem bekötözni, míg õ kezeit felemeli, hogy utat engedhessen mozdulataimhoz, közben folytatom. - Most azonban nem a kezemnek kell lenned, s nem lesújtanod kell. Azt akarom, hogy légy a szemem! Hitesd el vele, hogy megszöktél, hogy az ajánlata reményt keltett benned, s tudj meg róla, a környezetérõl mindent, gyengepontokat, erõsségeket, láss minél többet, hogy rajtad keresztül én is láthassak! - sorolom az utasításokat, közben csomót kötök a géz végére, befejezve a kötözést.

- Ez alatt az idõ alatt üldözni fognak az enyéim, orvgyilkosokat kell küldjek utánad, hogy elhiggye, valóban te döntöttél a távozás mellett, s nem sokkal azután, hogy átléped a határt, s feltehetõen a kastélyba érsz, felforgatókat küldök majd a területeikre, akik meg akarják mérgezni a fõ víztározót, romlást hozva a virágzó fõvárosra, s azt a szóbeszédet terjesztve, hogy mindez Ashnekazy hibája, pártfogása rossz ómen a békéhez szokott lakosság számára, s céljuk lesz a csõcselék felbujtása, esetleg palotaforradalom kirobbantása. Ezt az információt felhasználhatod arra, hogy meggyõzd õket szándékaidról. A többi rajtad áll.  

Kis szünetet tartva egyenesedem fel, ahogy elkészülök.

- Hogy megfelelõ szememmé válhass, hamarosan eljön hozzád - nem kell mondanom, hogy a boszorkányra gondolok, tisztában van vele tökéletesen. Jobban belelát a dolgaimba bárki másnál, s még így is töredékesek az ismeretei. -, s egy szertartást hajt végre majd rajtad, összekötve gömbjét a szemeddel. Azt fogja látni, amit te látsz, minden egyes apró részletet. Birtokába juthatnék másképp is a nekem kellõ információknak, de a rizikó ezerszer nagyobb.

Bólint, érti, tudomásul veszi, mi a feladata.

A munka alól felszabadult tenyerembe fogom az arcát, késztetve, hogy felém fordítsa, majd ismét elengedve siklanak ujjaim végig szemhéján, melyet reflexszerûen hunyt le, amint elindult a szeme felé a kezem.

- Azzal is tisztában vagyok, hogy hatással van rád, épp olyan hatással, mint klánod tagjára klánjának tagjai, így könnyedén elõfordulhat, hogy valóban elárulsz majd - szemhéjai felszabadulásával ismét felnyitja õket, s okosan hallgat. -, helyed azonban ennek ellenére mindig marad mellettem. Ha kell, újra és újra megkegyelmezek az életednek - súgom bekötözött kezét a számhoz emelve, s apró csókot lehelve a rózsaillattól terhes, gézzel fedett bõrre. Majd felállva, s többé nem nézve rá, lépek az ajtóhoz, s csak annyit mondok még, szinte kábító susogással: - Este szöknöd kell. Sajnálom az újabb terhet... - majd csukódik mögöttem az ajtó, s átható pillantással övezve bólintok a boszorkánynak, hogy beléphet, hogy tegye a dolgát.

A szertartás, amelyet Clayen végrehajt, valóban a szememmé teszi. A szememmé is. A fiú nem fogja sosem megtudni, hogy voltaképp most mérgeztem meg csókját, amelyet - valamiért biztosra veszem - annak a féregnek fog adni, akaratából, ezzel teljesen véletlenül küldve a halálba. Ahogy a nyanya is mondta, kétélû a fegyver, mert ha el akar árulni, megtarthatja azt a csókot nekem, de mivel nem tud róla, és jó eséllyel, mivel ilyen jellegû ismeretekkel nem rendelkezik, nem is fog tudomást szerezni róla, sokkal minimálisabb a kockázat, s én sem vagyok hülye, hogy ne smároltassam le magam elõtt valakivel. Ha pedig maga akarná adni, még gyanúsabbá tennék, így teljesen felesleges az aggodalom.

Akárhogy nézem, semmi, de semmi nem alakulhat másképp, mint ahogy elterveztem.

* * *

A szobámból a birodalmamra nézõ teraszon állva várom a  pillanatot. Izgalom jár át, olyan izgalom, amelyet legutoljára akkor éreztem, mikor végre lehetõségem nyílt apám eltávolítására, s a kardomra markolva mélyesztettem belé a nemes pengét, melyet olyan büszke tekintettel ajándékozott korábban nekem. Naiv öregember volt, semmi több, s még hálás is lehet, amiért annyira képes volt vinni, mint ameddig eljutott.

Most ugyanez a kezdet, a megindulás, az események lavináját magával rántó apró hógolyó útnak indítójának érzem magam, a világmindenséget mozgató Istennek, ahogy a dolgokat elõkészítve a párkánynak támaszkodva szemmel tartom az ablakát. A boszorkány pontosan közvetítette - ajánlom neki -  a részletes idõzítéseket, amely alapján a lehetõ legvalóságosabbnak és legsikeresebbnek tetszik a szökése. S ahogy a villany kihuny, a gépezet mûködésbe lép.

Körülbelül tízig kell számolnom magamban, hogy az ablak kivágódjon, s felbukkanva másszon ki rajta, s újabb húszat, míg eljut az istállóig, ahol találomra kiválaszt egy lovat, voltaképp azonban egy meghatározottat, amely nincs kikötve, csupán szûk karámba zárva, s már fel is kavarodik mögötte a város köves-poros utcája, ahogy egy husánghoz hasonló botot cipelve magából kitör az õrségen keresztül, ahogy azt terveztem. Fel is hangzik azonnal a vészharang, s minden felbolydul, de hiába, Clay jó kiképzést kapott, meg sem kottyan neki kicselezni és átverni bármilyen üldözõ csapatot.

Egy fekete ruhákba öltözött szolgám terem mellettem.

- Mukhab, egy napon belül induljatok útnak, célotok a központi vízraktár megmérgezése, íme az üvegcse - nyújtom át a vérszínû folyadékot tartalmazó üvegcsét. - Várni fognak rátok, legyetek résen, de ne szúrjatok el semmit! - szavam kemény, s némán hajol meg, mielõtt távozna.

Alig hogy távozik, a szobámba vonulva kapom magamra a köntösöm, s méltóztatok felbukkanni, hogy azonnal reszketve jelentsék, Clay megszökött, s megsebesített négy õrt is, s hogy egy kisebb csapatot küldtek utána.

- Rendelj el általános katonai mozgósítást az országban! - adom ki a parancsot, mire megemelkedik a parancsnok szemöldöke.

- Clay miatt igazán... - kezdene bele, de elnémul, ahogy rádöbben saját balga bátorságára.

- Nem Clay miatt, ökör, úgy döntöttem, hadat üzenek Alekszandriossiának - felelem könnyedén, mire még inkább elkerekednek a szemei, de immáron szó nélkül hajt fejet, hogy engedelmeskedjen.

Clay két nap múlva érkezik majd meg Alekszandriossába, az embereim három nap múlva érkeznek az országba, hogy rendbontást csináljanak, a hadseregem pedig mindenféle hadüzenet nélkül - bár tény, ennek ellenére számítani fognak ránk - körülbelül egy hét múlva ránthat majd kardot a határnál. Közös nyugati szomszédunk pedig semlegességet fogadott egy igen kedvezõ egyezményért cserébe. Nekem nincs szükségem arra az országra, csaka  trónörökös Ashnekazyt kívánom eltüntetni, így az ország leigázása után annektálhatja azt. Más kérdés, hogy baráti viszonyunkat szándékozom elfelejteni abban a pillanatban, ahogy már nem lesz hasznomra, s könnyedén megeshet, hogy még azelõtt meghal majd, hogy élvezhetné szerzõdése elõnyeit, s az országa elesik a remek lehetõségtõl a trónutódlás általános zûrzavarában. Természetesen egészen véletlenül.

- Hát nem gyönyörû, s még az illata is kellemes, szagold csak meg – szólal meg nyájasan, én pedig némán nyelek egyet, és az utasítás szerint cselekszem. Tömény rózsaillat kúszik az orromba, szinte már a nyelvemen is érzem az ízét.
- Igen. Kellemes... – hazudom megremegõ hangon. Rosszul vagyok tõle, fõleg a tudattól, hogy mitõl ilyen gyönyörûek, vérvörösek.
- Markolj rá, szorítsd, s préseld össze puszta kézzel – parancsolja könnyed hangsúllyal, mire fáradtan pillantok rá, de visszanyelem az ellenkezésem, és összeszorítom a tenyerem. Éles, fájdalmas szúrásokkal mélyed a bõröm alá jó pár tüske, és hamarosan a vérem is kibuggyan, újabb cseppekkel itatva a földet.
- Szorítsd még erõsebben! – fonja kezét az enyémre, és szorít egyet rajta. Elakad a lélegzetem, de meg se nyikkanok, hangtalanul tûröm a felerõsödõ fájdalmat, csak elhomályosodó látásom jelzi, hogy könnyezõ tekintetem elárulja érzéseim. Kérlelõen nézek fel rá, ahogy már a szirmok nedve is kicsordul, és marni kezdi a friss sebeket, de egy darabig még hagyja, had szenvedjek.
Mikor megunja a dolgot, lazít a szorításán. Remegõ kezem már alig engedelmeskedik, de nagy nehezen kinyitom, és a segítségével a földre szórom a szerencsétlen, mégis számomra átkos növény maradványait.
- Érzed? – hajol a kezemhez, megszagolva a véremmel keveredõ rózsaillatot, majd elém tolja a tenyeremet. Kényszeredetten szippantok én is egyet, de le kell hunynom a szemem egy pillanatra, hogy ne lássa meg benne a meggyötört undort. A rózsa illata túl édes, a véremé pedig fémes, és az egyvelegük egy elhagyatott, holtakkal teli csatamezõre emlékeztet. Egy olyanéra, amelyen már jártam… amin mindenkimet elvesztettem…
- Tudod, miért kedvelem a rózsákat? – zökkent ki kérdésével a kábulatból, és ismételten maga felé parancsolja kezemet. Cseppet se figyelmesen, szinte már unottan tépi ki tenyerembõl a mélyen belém fúródott tüskéket.
- Nem – szisszenek halkan, ezt már nem tudtam visszatartani.
Mélyen a szemeimbe néz, és szerencsére, még képes vagyok állni a pillantását. Még… nem vesztem el teljesen!
 - Önmagában nemes, ha kell, magában is megáll, de nem szégyelli azt sem, ha a saját túlélésérõl van szó, hogy felkapaszkodjon mások hátán, s mikor el akarod pusztítani, még ha sikerrel is jársz, örökre beléd égeti létezésének emlékét, s hiába mosod kezeid – végez a tüskék eltávolításával miközben beszél, és a pezsgõs poharáért nyúl, majd tartalmát a kezemre löttyinti. Az intenzív fájdalomtól kis híján felsikítok, de tartom magam, csak kicsorduló könnyeim, és megállíthatatlanul reszketõ kezem mutatja kínomat.  -, az illata megmarad, s nem tudsz tõle szabadulni.
Ahogy befejezi, hajamba túr, és erõsen rámarkolva ránt magához, hogy kemény vonásokkal emlékeztessen arra, amit az elmúlt évek során, már annyiszor elismételt. - Hogy mit akarsz, senkit nem érdekel. Ha azt mondom, megölöd, akkor megteszed -  taszít egyet rajtam, és a kimerültség, a hirtelenség miatt, nem sikerül talpon maradnom, elterülök a földön. Moccanni sincs idõm, máris a talajhoz préseli a fejemet, a lába segítségével.  - Ne akard, hogy emlékeztesselek arra, hol a helyed, Clay! – dünnyögi hideg fenyegetéssel a hangjában, majd leemeli a talpát rólam, hogy aztán hátba rúghasson. - Holnap ismét nekiindulsz, s ezúttal elvégzed a feladatod – tapos bele, ezúttal az elõbb eltalált testrészembe, a maradék levegõmtõl is megfosztva ezzel. - Megértetted, amit mondok?!
Próbálok kinyögni egy igent, de csak halk nyikkanásra, és bólintásra futja jelen helyzetemben. Nem csak a büszkeségemet tiporja földbe, ezúttal a testemet is.
- Helyes. Most pedig takarodj a szemem elõl! – Eltûnik rólam a súlya, én pedig remegõ tagokkal talpra küzdöm magam, és sietve magam mögött hagyom, a kertjével együtt.
Amint kikerülök a látókörébõl, és hátamat csukott ajtómnak vethetem, erõmet vesztve csúszok le a tövébe.
Szabad folyást engedek maradék könnyeimnek, de mindezt némán teszem, közben meggyötört kezemet bámulva. Átkozott rózsák! Miért kedveli õket? A francba is, mert olyanok, mint õ! Számomra pont olyan, amilyenek leírta kedvenc virágait. Sose fogok tõle szabadulni…
Keserûen döntöm hátra a fejemet. Hangtalan könnyeim mér elapadtak, csak lüktetõ sebeim emlékeztetnek rá, mit is kéne tennem, és mivel jár, ha ellentmondok. Hogy õszinte legyek, ez végül is még semmi se volt…

* * *

- Esélytelen, hogy bírjon még egy utat – ingatja meg a lovászfiú a fejét, kissé tartózkodóan, de közel se olyan félelemmel, mint mások szokták. Utálatot se éreztem felõle soha, sõt, ahogy tekintete bekötözött kezemre siklik, mintha együttérzést is látnék benne.
Némán fordulok el tõle, és ép kezemmel végigsimítom lovam nyakát. Tudom jól, hogy nem bírna még egy utat, ahogy én sem. Velem ellentétben, õ nem is lesz rákényszerítve.
- Az alsóváros határán álló postáról viszek majd el egyet – felelem színtelenül, magam se tudom, miért közöltem ezt vele, általában emberhez nem szólok.
Bólint, majd mikor fegyvereimet elrendezve megindulok a kapu felé, óvatosan hozzáteszi: - Jó utat!
Hátrapillantok, de más jelét nem adom, hogy hallottam, gyorsan elsietek. A kapun kilépve elvegyülök a hömpölygõ tömegben, majd gyorsan kerítek egy hátast a postaállomáson, és vágtába ugratom.

***
A másfélnapos utat, ezúttal majdnem két napig tart megtennem, hisz muszáj volt beiktatnom némi alvást, különben lefordultam volna a lóról. A sebemre így se tudtam ügyelni, így mire Conredorba érek, szépen elfertõzõdik. Pedig máskor gyorsabban gyógyul, mint akárkié.

Ugyan abban a szobában van továbbra is, de most se erõm, se türelmem várakozni és figyelni, amint leszáll az éjszaka, fölküzdöm magam az erkélyre, kímélve sérült kezemet, de a kötést így is elhagyom félúton. Nem kis szerencse, hogy mindkét kezemmel ugyan olyan jól megy a küzdelem, így harcban nem igen fog hátráltatni.
Némán lépek be a nyitott erkélyajtón. Mintha vártak volna… és valóban. Alighogy megjelenek, Lance már talpon is van.
- Üdv újra – lép felém, mindennemû félelem nélkül. Fáradt vagyok, zavarodott és sérült, így hiába kényszerítem magam, nem tudom elõhívni szokott közönyömet. 
- Meg... meg kell ölnöm téged – jelentem ki, átkozva magam a hangom remegése miatt. 
- Tudom – mosolyog rám, és mint jelenlétében már nem egyszer, most is alaposan megdöbbenek. Miért? Miért bánik ilyen kedvesen velem? Mennyivel könnyebb lenne a dolgom, ha támadna, ha meg akarna ölni. - De a kezed szörnyen néz ki – lép egyet felém, és szokásommal ellentétben, meghátrálok.  - Matthias – szólítja ekkor az ágyban szuszogó szeretõjét, aki pár pillanattal késõbb, már ébren is van.
- Ahh, a Spreg - szusszan fel, szinte már nem törõdöm módon. Egyre inkább elvesztem a fonalat, és jelenleg amúgy is gyenge lábakon álló hidegvéremet. - Hívjam az õröket?
- Nem kell, inkább hozz nekem valami erõs alkoholt. – A fiú egy szekrényhez lép, és elõveszi a kért italt. - Gyere ide – fordul felém Lance ismét, de nem tudom, mibõl gondolja, hogy engedelmeskedni fogok. 
- Kérlek – sóhajt fel. - Nem tudlak már bántani. Gyere ide. – Megint mosolyog, ráadásul a hangja elmélyül, és szinte bódult öntudatlanságba taszít. Már csak azt veszem észre, hogy mikor elé lépek, elkapja sérült kezemet. Azonban még így se vagyok képes kiszakítani elmémet hangjának irányítása alól. 
- Matthias, adj egy pengét. – Erre már összerezzenek, de nem tudom elhúzni a kezem. - Ne félj, nem bántalak.
Idõm sincs felelni, egy gyors vágással nyitja fel a sebemet, kitisztítva belõle minden gyulladt gennyt. Piszkosul fáj, de már megtanultam némán tûrni a kínt, így csak egy nyögést engedek meg magamnak.
Következõnek a tõr hüvelyét tolja a számhoz. 
- Harapj rá szépen – duruzsolja kábítóan, én pedig gondolkozásra képtelenül biccentek, és teszem meg. Ráönti az alkoholt, én pedig szinte rámarok a bõrtokra. Miközben tiszta ronggyal köti be a sebem, a történtek hatására felrémlik a hasonló eset, pár nappal ez elõttrõl, és szembe jut miért jöttem. 
- Meg kell öljek... – suttogom erõtlenül, határozatlanul.
- Tudom – pillant egyenesen a szemembe, és legnagyobb döbbenetemre, tõrt markoló kezemet a vállához vezeti. - Döfd bele. – Ez parancs volt, ismét a fura kábaság segítségével véve rá, hogy megtegyem. Sóhajtok, és cselekszem.
Felnyög fájdalmában, ahogy a penge beléhatol, és mögé ugró szeretõje kapja el, hogy ne essen el. Felriadok a megrészegült álomvilágból, és úgy rohannak meg az eddig távol maradt érzelmek, hogy kis híján összeeszem. Megtettem? Elvégeztem volna?
Nem… Nem én tettem, hanem Õ saját magának, ráadásul nem halálos a seb. 
- Vigyázz Aliah-val, fiú – szólal meg, magára vonva csapongó figyelmemet. - Ha teheti, megöl majd – suttogja egyre elhalóbban. Hogy megöl? Ugyan dehogy, ilyen könnyen nem úszom meg soha, eszében sincs végezni velem. - De itt mindig helyed lenne – mosolyodik el, nekem pedig itt lesz sok, és az erkélyhez rohanok, hogy eltûnhessek, elmenekülhessek. - Az erkély alatt lapul két férfi, ölesd meg õket, azonnal.  – Ezt már nem nekem mondja, én pedig nem is tudok figyelni semmire, nem tudok már mit kezdeni a bennem dúló viharokkal.

Mint az ûzött vad, száguldok át az udvaron, és mikor végre lovamon ülök, neki is veszett tempót diktálok. Nem is bírja huzamosabb ideig, nagyjából egy óra múlva fújtatva megtorpan. Lecsúszom róla, és térdre esem a harmatos fûben, és elõredõlve mélyesztem ujjaimat a porhanyós földbe.
Görcsösen markolok, minden érzékszervemmel a halk nesszel szakadó fûszálakra koncentrálva, hátha így sikerül megnyugodnom.
Hiú ábránd. Fél óra mozdulatlanság se elég, szívem hevesen dübörög, keserûség könnyei csípik szemeimet, és félelem bénítja a tagjaimat.
Igen, félek. Félek Aliah haragjától, mert nagyon jól tudom, nem öltem meg. Nem halt meg. Csak súlyosan megsebesült. Õ pedig meg fogja tudni…
- Pusztulj! – sikoltom hirtelen, minden elõzetes nélkül kiegyenesedve, és követhetetlen sebességgel kapom elõ, és hajítom a nem túl messzi fán ücsörgõ, fekete madár felé tõrömet. Hangos rikácsolással rebben félre, mintha csak nevetne rajtam, majd szárnyra kél, és eltûnik az erdõben.
Visszateszem kezeimet a földre, majd lassan eldõlök a puha, kissé még nedves fûben. Nem vagyok ostoba, és saját bõrömön is tapasztalhattam, mennyire igazak a pletykák a király boszorkányokkal, meg ördögi teremtményekkel való cimborálásáról. Ez a madár pedig… nem olyan volt, mint fajtársai. Már mindent tud… Nekem végem.

Két nap múlva érek vissza, ha nem is sokat, de némi erõt sikerült gyûjtenem jó félnapnyi alvással. Kár lenne halogatnom, egyenesen a tartózkodási helyére megyek, és nem áltatom magam, tudom, hogy a szobájában is éppannyira megbüntethet, mint a rózsái között.
Csak egyet koppintok az ajtaján, úgyis tudom, már azóta vár rám, hogy belovagoltam a kapun. Amint engedélyt kapok, belépek, de közvetlenül az ajtó mellett maradok. Egy pillantással mérném fel a terepet, de tekintetem megakad az ágyon heverõ, megviselten szuszogó fiún. A lovászfiú? Miért pont õ?
Elkeseredetten dõlök az ajtónak, és erõvel szakítom el tekintetemet az itt-ott véres takaróról, hogy aztán pont Aliah figyelõ tekintetével találjam szemközt magam. Az ablaknál áll, egész testében felém fordulva, és megtévesztõen hanyag tartással dõl az üvegnek.
- Sikerrel jártál? – Összerezzenek a maró gúnytól, és hideg haragtól, amit nem is próbál palástolni, tisztán kihallatszik e két egyszerû szóból.
- Nem – felelem, az igazságnak megfelelõen. – Megpróbáltam.
- Megpróbáltad? Mégis kudarcot vallottál. Vajon miért? – szólal meg hûvös nyugalommal, és ellökve magát az ablaktól, megindul felém. Bennem reked a levegõ, és minden erõmre szükségem van, hogy álljam a pillantását. Muszáj ezt tennem, mert elég egy apró figyelmetlenség, és máris eltöröl mindent, ami a lelkembõl maradt. Amíg képes vagyok a szemébe nézni, még érek valamit a saját értékrendem szerint.
Egyáltalán nem ér felkészületlenül, mikor elém érve megragadja a nyakamat, és elhúz kissé az ajtótól, hogy aztán jóval keményebben csaphasson vissza. Felnyögök, és ösztönösen kulcsolom mindkét kezemet a csuklójára, de ezzel csak azt érem el, hogy szabad kezével megragadja az én sérültemet, és megszorítva a fejem mellé nyomja.
- Azt hittem, legutóbb világosan fejeztem ki magam, és nem kell emlékeztetnem téged az elmúlt évekre! – hajol közelebb, szinte már szórakozott hangon dörmögve a fülembe, csakhogy közben egyre erõsebben szorít, kezd fogyni a levegõm.
- Sajh…náhlom – nyöszörgöm õszintétlenül, de ezt úgyse hallja ki belõle, ám ezúttal a segítségemre se szolgál. Levegõhöz ugyan jutok a következõ pillanatban, mikor elhúzva az ajtótól, a szoba közepére taszít, de persze ennyivel nem éri be.
- Térdre! – utasít hidegen, elém lépve. Megremegek, arcomon végigvonaglik a megalázottság, de más választásom nem lévén, engedelmeskedem. A hajamba túr, és belemarkolva hátrarántja a fejemet, mikor lehajol hozzám. – Nem siettél vissza, így kénytelen voltam keresni valakit, akinek némi köze van hozzád, és még hasonlít is rád – sziszegi halkan, az ágy felé fordítva a fejemet.
Tágra nyílnak a szemeim, egészen addig, míg a fájdalomtól ismét össze nem húzom õket ösztönösen, ahogy visszafordít maga felé. Köze volt? De hisz alig beszéltem vele! Azt akarja a tudtomra adni, hogy ez lett volna a sorsom, ha kéznél vagyok? Hogy ez nekem járt volna, és most miattam bántotta õt…
- Nincs rá garancia, hogy lelkileg felépül. – Halkan felnyögök, de más jelét nem adom a megbotránkozásnak. – Te viszont látszólag szereted, ha büntetlek, ugyanis mostanában hobbi szinten provokálod ki!
Elenged, és hasba rúgva a földre küld, és leguggolva mellém, letépi rólam az ingemet. Megáll bennem az ütõ, és feléled a küzdõszellem. A hátamra gördülve pattannék fel, de durván visszalök, és fél lábbal rám térdel, miután a hasamra fordított.
- Tudom mitõl tartasz Clay, és amondó vagyok, még pár ellenszegülés, és másra már nem is leszel jó! De ezúttal csak megtanítom, hogyan fogadd el a tudatot, miszerint rajtam kívül, senkid sincs már! Jól jegyezd ezt meg! Nem áll melletted senki! Nem maradt senkid! Az enyém az életed, és a lelked, nélkülem elveszel! – szavalja a nyakamba hajolva, majd elhúzódik kissé.
Keserû könnyek szántják végig az arcomat, kezeim ökölbe szorulnak, de nem tudok ellenkezni, igaza van…
Hirtelen hûvös fémet érzek meg a hátamon, és reszketegen felnyögök, mikor valószínûleg saját pengém a bõrömbe váj, követve tetoválásomon a rózsaindákat. Remegésem egyre csak erõsödik, ahogy ráérõsen karcolja belém a családom címerállatát rabságban tartó növény mintáját.
Mikor aztán befejezi, moccanni sincs erõm, fel se fogom, mikor ismét beszélni kezd. Szinte már ellenkezés nélkül tûröm az újabb rúgásokat, vagy ütéseket, de ezeket szerencsére hamar megunja, és egyszer csak eltávolodik tõlem.
Már lélegeznék fel, de ekkor visszatér, és egy émelyítõen édes szagú löttyöt tartalmazó üvegcsével tér vissza.
- Nyeld le mind, és lásd mivel jár, ha elfelejted ki a gazdád! – morogja hidegen, és a számhoz nyomja. Kábán pillantok rá, de mikor a számba dönti, nem ellenezek, lenyelem.
Talán nem teszem, ha tudom mi következik. Elõször csak megvonaglok, kínzó forróság, majd hideg fut végig a testemen, de a fizikai fájdalom semmi a rémképekhez képest, amik csak ez után következnek. Már átéltem ilyet párszor, míg megtörni próbált, és sose viseltem jól.
Gyötrõ hallucinációk sorozata pereg le a szemem elõtt, hiába dobálom fájó tagjaimat kétségbeesetten, nem tûnnek el. Átélem életem – sõt, mások életének is -, legszörnyûbb pillanatait, és nincs hová bújnom.
Mikor végre csillapodik, múlik a hatása, megviselten, levegõ után kapkodva fekszem a földön továbbra is. Forgolódásom miatt, már nem csak a hátam véres, nem csak én, hanem a környezetem is.
Aliah némán áll tõlem pár lépésre, rideg közönnyel nyugtázva szenvedésemet. Végül leguggol mellém, és magához húzva az arcomat, durván megcsókol, szinte csak azért, hogy véresre haraphassa az alsóajkam is.
Dolga végeztével elenged, én pedig visszahanyatlom, és elnyel a gyötrõ fájdalommal teli eszméletlenség.

Az elkövetkezõ napok teljesen összefolynak. Néha magamhoz térek, és ezen alkalmakkor meg tudom állapítani, hogy ellátták a sebeim, megfürdettek, és a saját szobámban vagyok, az ágyamban. Van, amikor Aliaht is látom, de ilyenkor gyorsan visszaalszom, vagy legalább tettetem.
Csakhogy amint az orvosból kierõszakolja, hogy mondja azt, elhagyhatom az ágyat, megszûnik a „jó világom”. Fizikailag ugyan nem bánt, de minden tettében érezteti, hogy a tulajdona vagyok, amivel bármit megtehet. Megaláz, és addig gyötör lelkileg, míg vissza nem bújok a csigaházamba, és ismét bábként nem viselkedem. Egyedül a pillantásomat sikerül ismét megtartanom, de az önállóságom ismét elveszik.
Végül bõ egy hét után, már ismét a régi vagyok, és ha erõm nem is a legteljesebb, harmadszorra is útnak indít.

Hamar odaérek, és hezitálás nélkül kapaszkodok fel az erkélyre. Ezúttal nem érdekel, mit mond, nem érdekel mit tesz, vagy kivel van. Végeznem kell vele, és kész! Nem is akarok belegondolni, mi történik velem, ha nem teszem. 
- Atis... megváltozott a tekinteted – jegyzi meg, ahogy felbukkanok. Már felkészülten vár, és komolyabbnak is tûnik. - Rendben, megküzdök veled – mondja, és elõhúzza a kardját. Összerezzenek, mikor megpillantom Glímurt, és felrémlenek elõttem apám, és nagyapám meséi, melyek mind e körül a csodás fegyver körül forogtak. - De ha nem gyõzöl le engem, akkor a foglyom leszel – zökkent ki a merengésembõl, mely így is eléggé felkavarta a gondolataimat. Szavai pedig még inkább megzavarnak, ismét, hiába az elhatározás, amivel idejöttem.

- Fogoly? – húzom össze a szemem, ahogy akaratom ellenére megszólalok. Nem kéne megint beszédbe elegyednem vele, nem lenne szabad húznom az idõt. Csak végeznem kell vele, ahogy már annyi emberrel elõtte. Mégis, nem értem õt… - Miért nem akarsz megölni?! – csattanok fel, tõlem szokatlanul hevesen, elfelejtve kissé a célomat. – Harmadszorra török az életedre! A legnagyobb ellenséged harcosa vagyok, a hóhérja! – elhalkul a hangom, de görcsösen markolom fegyveremet.
Ez… annyira nem én vagyok! Pontosabban egy olyan énemet hozta elõ, akit már régen elnyomtam magamban, hogy képes legyek elviselni Aliah szeszélyeit. Erre elõhívja, és felforgat mindent! Oda a közönyöm és az érdektelenségem, amit az elmúlt bõ egy hétben ismét belém nevelt.
- Sajnállak – feleli hirtelen. Tekintetem megrebben, de mással nem reagálok. Kivételesen kíváncsi vagyok a válaszra, de akkor már nem érem be ennyivel. – Hiszek benne, hogy az õseid nyomdokaiba léphetsz újra, és a helyes utat fogod járni, ha valaki megmutatja neked, merre találod azt.
- Már kijelölték az utam… - nézek a szemébe, ismét higgadtan. Nem kellett volna az õseimet említeni. Õket nem! Éget a szégyen, amit érzek az elhagyásuk miatt, ugyanakkor Aliah-nak igaza van. Õk már nincsenek, rajta kívül senkim sincs… - Nem kell, hogy még valaki pórázon próbáljon vezetni rajta!
Mielõtt felelhetne, elõrántom két, alkarhosszú pengémet, és felé lendülök. Van pár mozdulat, ami még mindig fáj, de ügyet se vetek rájuk. Tökéletesen blokkolja a támadásom, ami azért meglepõ, tekintve, hogy mennyivel jobb vagyok egy átlagembernél. Kettõnk harcmodorát tekintve, mégis ég és föld a különbség. Õ védekezik és megpróbál lefegyverezni, míg én szokásomhoz híven, csak támadok, és a legvégsõ esetben védek, amúgy csak kitérek, ami vagy sikerül, vagy nem.
Egyértelmûen én vagyok a gyorsabb, de fegyelmezett higgadtsága olyannyira szokatlan, hogy nem tudom kihasználni az elõnyömet. A szoba méretei se nekem kedveznek, egyre többször szorít sarokba, és annak ellenére, hogy nem akar komolyabban megsebezni, kezdem magam csapdában érezni. Ráadásul a hátamba karcolt seb felszakad, és minden nagyobb mozdulatnál feszít, és egyre jobban vérzik, csakhogy nincs idõm foglalkozni vele.
Idõvel összeszedetlenebbül támadok, csak karcolásokat ejtek rajta, még akkor is, mikor lenne lehetõségem komolyabban bántani. Mégse vagyok rá képes, elég volt egy kis idõ mellette, hogy meggyengüljön Aliah befolyása. Ez pedig rémisztõ…

- Add fel, kérlek! – szólal meg lágyan, mégis keményen, mikor egy asztalon átesésbõl tápászkodom fel. A hangja megint kábítani próbál, mint legutóbb, és kis híján sikerül is neki, de felrémlik elõttem egy sárga szempár. Lehunyom a szemem egy pillanatra, és keserûen elmosolyodom.
- Sose lennék rá képes – válaszolok csendesen, tömören. Magamhoz képest, így is meglepõen sokat beszélek a jelenlétében.  – Még egyszer nem…
- Nem azt akarom, hogy önmagadat add fel! – emeli meg a hangját kissé. – Sõt! Azt szeretném, ha végre önállóan cselekednél!
- Honnan tudod, hogy ez nem az én döntésem? Hogy Õ, nem küldött volna mást, miután kétszer elbuktam? Honnan veszed, hogy nem akarok bizonyítani Neki?– A hangom közönyös, mint általában, pedig blöffölök. Én vagyok Aliah aduásza, ráadásul nem küld mást, mert így akar pluszban büntetni az engedetlenségem miatt.
Lance ezen mintha mégis elgondolkodna, én pedig kihasználva az alkalmat, újabb elkeseredett kísérletet teszek a legyõzésére. Az utolsó pillanatban védi ki a szúrást, de mindketten tudjuk, hogy amúgy is félre ment volna. Nem azért, mert nem tudtam volna rendesen bevinni, hanem mert félrerántottam.
Felnyögök, és az erkélyajtó melletti falhoz ugrom. Képtelen vagyok elhinni, hogy harmadikra se megy, még a következmények ismeretében se! Zihálva, összezavarodottan szegem le a fejem, de tekintetemen kívül, minden érzékszervemet ráhangolom.
Hevesen ver a szíve, egy ideje már kerülgetjük egymást, õ is elfáradt. Én kevésbé, nálam a kimerülés lassabban jön el, de így se tudom felvenni vele a harcot.

Hirtelen õ kezdeményezi a továbbiakat, és kiveri egyik kezembõl a pengét, és a mellkasomhoz tolja a kardját. Levegõ után kapkodva pillantok a híres fegyverre, és egy pillanatra úgy elgyengülök, hogy mindkettõnk meglepetésére, lecsúszom a fal tövébe. Ezt majdnem úgy veszi, feladtam, és visszább húzza a kardot. Erre már felkapom a fejem, és kivágódom oldalra, hogy az erkélyen pattanhassak fel. Ingerültség suhan át az arcán, és lépne utánam, de gyorsan átugrom a korláton, és épphogy csak lassítom ugyan a zuhanást pár indával, mégis viszonylag puhán sikerül földet érnem.
Kiegyenesedem, és felpillantok a szobából kiszökõ fénynyalábban álló alakra. Nem tudok olvasni az arcáról, de nem fogom megvárni, míg rám uszítja az õrséget.
Bár… talán még akkor is jobban járnék, ha itt lennék fogoly, minthogy ismét dolgom végezetlenül térjek vissza. Mégis megfordulok, és beleveszek a sötétbe.

***
Csak félútig jutok a vár felé vezetõ úton, és az amúgy is vánszorgó tempóm, teljesen megakad. Kétségbeesetten telepszem le az egyik fa tövébe, és hiába az inger a továbbhaladásra, valami mégis visszatart.
Behódolásom óta elõször, megfordul a fejemben, hogy nem térek vissza Aliah-hoz. Elrettenek a saját gondolatomtól, és meg se moccanok a szökés érdekében, ugyanakkor azért se, hogy visszatérjek a várba. Remegve nézek az útnak hol az egyik, hol a másik irányba futó pontjára. Ha visszamennék Lance-hez fogolynak, Aliah nem érne el egy darabig… De hátat tudnék fordítani neki?
Nem hiszem…
Tényleg nem szabadulsz a rózsa illatátó, még ha el is pusztítod. Ha pedig csak magad mögött hagyod, hamar utolér, és ismét indáinak foglyává válsz…
Keserûen hunyom le a szemem, de hirtelen ki is pattan, mikor a fejem fölött felrikolt a fekete holló.

Egy pénzdarabot forgatva ujjaim közt hallgatom a jelentést, amelyrõl már tegnap este tudomást szereztem saját besúgóimtól. Reszketve adják tudtomra, ismét hülyére akar venni az egyik vazallusom. Fárasztó az emberi vakmerõség. Eszetlenül fejjel a falnak, mi? Igazából annyira visít az ostobasága, hogy különösebben fel sem bosszant, viszont azt hiszem, komolyabban figyelmeztetem, mert úgy tûnik, elfelejtette, kivel van dolga.

- Clay - zendül mélyen hangom, válaszul az elhangzottakra. Kaján vigyor ül az arcomra látva, hogy felbukkanása még nagyobb rémületbe taszítja a rossz hír hozóit. - Tudod, mi a dolgod, igaz? - érdeklõdöm, a pénzérmét a levegõbe dobva, majd elkapva.

- Igen - felel, s már nyoma sincs. Remek.

- Õrség! - utasítok ismét, s ahogy elõterem az ajtó elõtt álló négy, kiadom a parancsot rideg közönyösséggel. - Húzzátok õket karóba!

- De uram! - esik össze kétségbeesve a szóvivõjük, s feltehetõen vezetõjük. Összevont szemöldökkel emelem fel a kezem elhallgattatva.

- Idáig jöttetek, hogy bemártsátok földesuratok, s élõsködjetek majdan hulláján kárörvendve, abban a tudatban, egy jó pontotok van nálam. Ám nekem nincs szükségem olyan emberekre, akik a saját hasznuk reményében bármikor árulóvá válnak. Vigyétek õket! - mondom ki utolsó szavam, s a rájuk telepedõ kétségbeesés sötét jókedvvel tölt el. Nincs szebb, mint a napot kivégzéssel kezdeni.

* * *

Az erkélyrõl gyönyörködöm a karóról szemrehányóan a halál szemébe nézõ, üveges tekintetû holttestekben, s egy adag keleti feketekávét iszogatok gondolataim a messzeségbe számûzve, egy személy köré csoportosítva. Ideje pontot tenni ama ügy végére is.

Egyik szolgálóm bukkan fel. - Uram, Clay visszatért - adja tudtomra, mire intek, hogy távozhat, majd a csészével együtt visszatérek szobámba.

Nem kell sokat várnom, hamarosan meg is jelenik.

- Sikerrel jártál? - valójában kétségem sincs felõle, ez a feladat egy gyerek számára is pofon egyszerû lett volna. Nem is felel, csak  a lábamhoz dobja az arannyal teli zsákot, amelyben fáradtan csengnek fel a pénzérmék. Ezt már szeretem.

Azt viszont kevésbé, hogy megfordulva távozna az engedélyem nélkül. Felpattanva rúgom be az orra elõtt az ajtót, megállva mögötte. Visszafordulva pillant fel rám. Kifürkészhetetlenül, szemrebbenés nélkül tûri pillantásom, s ennyi elég, hogy teljesen felforralja a vérem.

- Lenne még valami?

Halványan elmosolyodom. - Ó, nagyon sok minden lenne még - futtatom végig tekintetem alakján. Nem mintha nem tenném meg minden egyes alkalommal, elképzelve, hogy ugyanezt az utat ujjaimmal, majd ajkaimmal is végigjárom. Keze azonban védekezõ-figyelmeztetõn mozdul, ahogy mindig, s taktikai okokból ismét úgy döntök, visszavonulok. Nincs értelme elsietni, magamévá teszem, ha már más miatt nem lesz többé szükségem rá. - De ami a legfontosabb, az a Conredor vára által rejtegetett titokzatos vendég! Azt akarom, hogy öld meg! És nem érdekel, hogy trónörökös, ahogy az se, ha diplomáciára, vagy egyebekre hivatkozik! Még két napig játszhatom azt, hogy nem jutott el hozzám semmi ilyesféle igény, utána már bajosabb lenne eltussolni egy olyan jelentõs személy megölését. Tehát két napod van!

- A trónörökös... - ismétli meg halkan dünnyögve az orra alatt. Szemem résnyire szûkül, miközben fürkészem. Ismerem ezt a tekintetet jól, s nem tetszik. De amíg végzi, ami a feladata, nincs szükség megtörni ezt a fényt az aranybarna lélektükrökben.

- Értettem. Pár óra, és indulok - adja meg végre azt a választ, amelyre vártam, így útjára engedem, hogy behívhassam hóhérjaim, tüntessék el az udvarról a szennyet, lehetõleg minél látványosabban szállítva ki õket a temetõbe végsõ megsemmisítésre. Nem árt, ha gyorsan terjednek a hírek.

* * *

Gazdasági jelentéseket olvasok elmélyülten, mikor nyikordul az ajtó, s a szobát abban a pillanatban ellepi a jellegzetes, nehézkes levegõ. A félhomályt is keresztülmetszõen világító sárga íriszeim az érkezõre vetem. De ahhoz, hogy felismerjem, erre nem lett volna szükségem, csupán ezzel jelzem, hallgatom a halaszthatatlan indokot, amiért megzavarni merészelt mindenféle elõzetes engedély vagy bejelentés nélkül. Egykori bábám, családunk bizalmában álló fekete mágiával foglalkozó boszorkány, beljebb lépve hajol olyan mélyen meg, hogy görbe orrával a földet veri.

- Jelet kaptam, Uram - hangja reszelõsen metszi ketté a levegõt. Ugyanolyan játékszerem, mint bárki más az országban, s azon kevesek egyike, akiknek szavára hajlandó vagyok adni, mint hiteles forrás annak ellenére, hogy sosem mozdul ki, értesüléseit fura látomásokból, álmokból, a túlvilággal kapcsolatba lépõ szeánszok alkalmával szerzi.

Leteszem a kezemben levõ tollat, s állam összekulcsolt ujjaimon megtámasztva fordítom teljes figyelmem az idõs nõ felé. Feje felemelkedik, s tekintete átszellemülten csillan.

- Vigyázz a vágyaiddal Aliah, mert könnyedén megcsalhatnak, ha túl nagy bizalmat fektetsz beléjük. Legyen ügyelõ tekinteted legfõbb vágyad tárgyán, mert benne észrevétlen kezd sarjadni kitéphetetlenül végzeted - tekintetem elkomorul, majd hátradöntöm a fejem a szék támlájának. Tehát azt állítod, a pokol férgei szerint gyülekeznek a rossz fellegek a fejem felett. Élvetegen elmosolyodom. Állok elébe.

* * *

Három nap telt el, mióta Clay elment. Kémeim ugyan mûködnek, de tekintve, hogy hamar visszatér, mint érne bármelyikük, így nem kértem külön jelentést az eseményekrõl, csupán az esetleges csapatmozgásokról értesítenek, ha sor kerül ilyesmire. Figyelmem hát nyugalommal szentelem teljes mértékben rózsáimnak. A vérvörös szirmok peckesen terpeszkednek, fürödve a friss embervérben. Egyik "vendégem" kilehelte lelkét, hát lecsapoltattam vérét, azzal öntözve fejedelmi virágaim, hogy színük még élettelibb, élénkvörösebb legyen.

Épp a metszéssel végzem, mikor meghallom közeledõ lépteit. Fel sem pillantok, úgy kérdezem: - Sikerrel jártál?

- Nem - feleli, s megállok a mozdulatban. A metszõollót leengedve egyenesedem fel, s felé fordulok. A düh kezd szétáradni bennem, de kontrollálom. Még.

- Nem találtad meg? Esetleg nem jutottál át a testõrségen? Legyõzött? - érdeklõdöm fagyos közönnyel.

- Nem akartam megtenni - feleli.

- Oh.. nem akartad? - lépek elé, állánál fogva magam felé emelve az arcát, amelyen most enyhe félelem kezd kavarogni. - Ellent mondtál nekem, mert nem akartad megölni a legfõbb ellenségem - összerezzen, s félelme segít megõrizni hidegvérem. Visszatérek a metszõollómhoz, s intek neki, lépjen közelebb, közben levágok egyet, a sok gyönyörû virág közül, s ismét kiegyenesedve nyújtom felé. Zavarodottan veszi el, s kérdõn néz rám varázslatos szemeivel. - Hát nem gyönyörû, s még az illata is kellemes, szagold csak meg - “csevegek”, s csöndesen teljesíti a kérésként érkezõ parancsot.

- Igen. Kellemes... - helyesel megremegõ hangon.

- Markolj rá, szorítsd, s préseld össze puszta kézzel - utasítom szenvtelenül, mire rám néz, de nem mer ellenkezni, aprót nyelve szorítja össze a tenyerét, amennyire csak tudja. A rózsa tüskéi felsértették minden bizonnyal kezét, hisz apró vércseppek kezdenek potyogni a földre, amely mohón szívja magába az újabb falat vörös folyadékot.

- Szorítsd még erõsebben! - fonom kezem a kezére, s szorítok egyet tenyerén. A vére mellett a rózsa szirmainak leve is potyogni kezd, s nedvesedõ tekintettel, esdeklõn pillant rám, de nem engedem még, hogy megszabaduljon a virágtól, melynek leve marja, égeti az önmaga szúrta sebeket. Aztán lassan lazul a szorításom, s hagyom, hogy kinyissa a tenyerét, s mozdulatommal irányítva kezét, pereg le a rózsa maradéka tenyerébõl.

- Érzed? - hajolok kezéhez, beszívva az intenzív rózsaillatot reszketõ, meggyötört tenyerérõl, amely csak még édesebb lett, keveredve jellegzetes illatával. Aztán felé tolom a saját kezét, s beletörõdõn szagolja meg õ is vérzõ kezét.

- Tudod, miért kedvelem a rózsákat? - kérdezem, intve, hogy nyújtsa ki ismét a tenyerét, s kegyetlen nemtörõdömséggel, cseppet sem kíméletesen szabadítom meg a tüskéktõl.

- Nem - szisszen halkan.

Mélyen a szemeibe nézve felelek: - Önmagában nemes, ha kell, magában is megáll, de nem szégyelli azt sem, ha a saját túlélésérõl van szó, hogy felkapaszkodjon mások hátán, s mikor el akarod pusztítani, még ha sikerrel is jársz, örökre beléd égeti létezésének emlékét, s hiába mosod kezeid - végzek, s fertõtlenítés céljából felemelem a pezsgõt, amelyet iszogattam, s egy mozdulattal a tenyerébe öntöm, a fájdalomtól sikoltana, látszik rajta, de egyre reszketõbb kézzel igyekszik tartani magát, csupán könnyeinek nem tud immár parancsolni. -, az illata megmarad, s nem tudsz tõle szabadulni.

Hajába túrok, s erõsen megszorítva rántok egyet a fején, egész közel vonva, vonásaim megkeményednek, úgy válnak szavaim egyértelmûbbé az allegória után. - Hogy mit akarsz, senkit nem érdekel. Ha azt mondom, megölöd, akkor megteszed -  taszítok egyet rajta, mire elveszti egyensúlyát, s a földre zuhan. Aztán talpammal közelebbi ismeretséget kötve lapul feje a földhöz, ahogy kissé ráhelyezem lábamra testsúlyom. - Ne akard, hogy emlékeztesselek arra, hol a helyed, Clay!

Leemelem a fejérõl a lábam, s meglendítve rúgom hátba: - Holnap ismét nekiindulsz, s ezúttal elvégzed a feladatod - taposok bele most a hátába, kiszorítva belõle minden levegõt. - Megértetted, amit mondok?!

Nyikkanva bólint, van egy olyan érzésem, hogy a tüdejébe ékelt gerincén tapodó lábam nem segíti kimondottan a hangos válaszadásban.

- Helyes. Most pedig takarodj a szemem elõl! - lépek le róla, visszahajolva rózsáimhoz, s csak szemem sarkából figyelve, hogy tápászkodik fel, s tûnik el alakja a folyosón.

* * *

Az ablakomból figyelem, ahogy összekészül, majd útnak indul. Ismét.

- Ti ketten kövessétek! Ha megint visszakozik, a ti feladatotok lesz végezni a trónörökössel - utasítom két bérgyilkosom, akiknek jelenlétérõl egyedül nekem van tudomásom. Messzirõl béreltem õket, s már ugyanúgy rájuk állítottam a távoli, mégis szomszédos országban tevékenykedõ kémeim, mint ahogy õket Clayre. Ha végeztek a feladatukkal, mindenképp el kell hallgattatni õket.

Amint Clay alakja eltûnik a kapun át, belevegyülve az alsóváros utcanépének tömegébe, visszafordulok a szobába, s letelepedek az öreg boszorkány mellé. - Minden lépését látni akarom - közlöm vele akaratom, mire bólint, s az eddig ölében simogatott hollót megemelve taszítja el magától, hogy az szárnyra kapva röpüljön ki az ablakon.

Nem figyelek a szavaikra, de elmém automatikusan elraktározza, hogy majd késõbb elõvehessem. Most csak a benyomásokra ügyelek, a súlyos trónterem árnyékába húzódva. Egyszer csak elhallgatnak, úgy tûnik mondandójuk végére értek, és most hevesen kalapáló szívvel várják a reakciót. Tisztán hallom a dübörgésüket. Rettegnek.
- Clay! – zendül fel, egy negyedik hang. Kinyitom a szemeim, melyeket egész eddig elrejtettem, és ahogy megvillannak a sötétben, a három vendég összerezzen kissé, bár tartják magukat. Elõrébb lépek, és rá se kell néznem a trónon terpeszkedõ férfira, hogy tudjam, elégedetten vigyorog. Szereti velem rémisztgetni az embereket, még ha azoknak nincs is mitõl tartaniuk.
- Tudod mi a dolgod, igaz? – Szemem sarkából uramra pillantok, és lepergetem a fejemben, az imént elhangzott beszélgetés részleteit.
- Igen – felelem színtelenül, és a következõ pillanatban már a kastély folyosóin rohanok végig, hogy minél elõbb lóra kaphassak, és végezzek. Egy adót visszatartó földesúr? Milyen ostoba… mintha nem tudná, hogy Aliah úgyis tudomást szerez róla. Neki mindenhol vannak besúgói.

Rezzenéstelen arccal figyelem az elõttem térdelõ férfit. Egész testében remeg, és összeszedetlenül kegyelemért könyörög. Ch… nincs benne semmi büszkeség.
- Nem ölni jöttem – közlöm vele színtelen hangon. – Csak figyelmeztetés, és adóbehajtás! – Elkapom a karját, mikor tápászkodik fel, és egy jól irányzott mozdulattal eltöröm. Felordít, pedig még így is szelíd voltam. Aliah nem adott pontos utasítást a büntetés mibenlétérõl, így a leghumánosabbat választottam, amit még elfogad.
Mikor elengedem, nyöszörögve, sérült karját pátyolgatva húzódik el tõlem, és biztos távolságból vet rám gyûlölködõ pillantást. Nem az én hibám, hogy eltussolta az adófizetést…
Végül hívatja az embereit, és pillanatok alatt kerítik elõ a hiányzó összeget, tehát nem is arról volt szó, hogy nem tudta összekaparni. Ezt jobb lesz nem megemlíteni a királynak, mert visszaküld vérfürdõt rendezni.
Felpakolom az aranyat a lovamra, és nyeregbe pattanva, vágtába ugratom. Szeretek száguldani, a süvítõ szél kitisztítja a gondolataimat, és a felgyülemlett keserûséget is elnyomja, amit egy-egy küldetés után érzek, így képes vagyok viszonylag érzéketlenül parancsolóm elé állni utána.

- Sikerrel jártál? – kérdezi rutinból, mikor a szobájába lépek. Szinte csak engem fogad itt, na meg az ágyasait, de szerencsére most egyedül van.
Válaszként elé dobom az arannyal teli zsákot, mire sárga szemei elégedetten megvillannak. Már fordulnék meg, hogy a szobámba induljak. Egy napja nem aludtam, ettem és pihentem, hogy megforduljak ennyi idõ alatt. Már nagyon szívesen vennék egy fürdõt, és az ágyamat. De Aliah még nem tekinti befejezettnek a „társalgásunk”, és ezt az ajtó berúgásával az orrom elõtt, jelzi is.
- Lenne még valami? – fordulok felé. Közvetlenül elõttem áll, így hátra kell hajtanom a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Kíváncsi vagyok, hányan képesek állni rajtam kívül a pillantását.
- Ó, nagyon sok minden lenne még – húzza hideg félmosolyra az ajkait, és végigmér, mintha nem tette volna már számtalanszor, akárha változhatna valami. Szokásomhoz híven mozdul a kezem a tõröm felé, de nem nyúl értem, csak a közelséget élvezi ki. – De ami a legfontosabb, az a Conredor vára által rejtegetett, titokzatos vendég! Azt akarom, hogy öld meg! És nem érdekel, hogy trónörökös, ahogy az se, ha diplomáciára, vagy egyebekre hivatkozik! Még két napig játszhatom azt, hogy nem jutott el hozzám semmi ilyesféle igény, utána már bajosabb lenne eltussolni egy ilyen jelentõs személy megölését. Tehát két napod van!
- A trónörökös… - ismétlem meg halkan. Az, akit a családom akart a trónon látni. Akiért harcba szálltak, és meghaltak…
Az elõttem álló szemei résnyire szûkülnek, tekintve, hogy szokásommal ellentétben, nem egy egyszerû „Igenis-sel”, vagy más helyeslõ válasszal tudtam le a dolgot.
- Értettem – felelem végül, mielõtt számon kérhetne. – Pár óra, és indulok.
Elégedetten enged utamra, én pedig rögtön a szobám felé veszem az irányt, hogy lefürödjek, és aludjak két órát. Conredor majdnem másfél nap lóháton, kell az erõ.

***

Észrevétlenül, árnyékként lapulok a kastély tövénél, egy pisszenés, és moccanás nélkül, lassan három órája. Kezdenek elgémberedni a lábaim, habár kényelmes pózt találtam. Ezzel viszont az a gond, hogy fáradt vagyok, és a kényelem miatt, csábító egy rövidke alvás.
Felsóhajtok, és szándékosan úgy helyezkedem, hogy egy kõ nyomja a hátamat, ébren tartva a kellemetlenséggel. Másfél napja hagytam el a királyi várat, alig két óra alvás után. Legyenek bármilyen emberfelettiek a képességeim, a kimerültség kezd megkörnyékezni.
Tekintetemmel az elõttem elterülõ sík terepen táncoló fény játékot követem, amit a fejem fölött elhelyezkedõ szobában égõ lámpások vetítenek a fûre. Egy ideje, már csak egy alakot látok, de a biztonság kedvéért, minél tovább várni akartam.
Most azonban eljött az idõ, hogy akcióba lendüljek!
Nesztelenül egyenesedek ki, és életet lehelve zsibbadt tagjaimba, óvatosan felmászok a göcsörtös falon, egyenesen célpontom szobájának erkélyéhez. Átugrom a korláton, és puha léptekkel sétálok be a szobába.
A valódi trónörökös, Lance R. Ashnekazy, rögtön megérzi a jelenlétem, de ahelyett, hogy pánikba esne, és riadóztatná az õrséget, felegyenesedve az asztalától, nyugodtan pillant rám.
- Tudtam, hogy ide fogja küldeni a vérebét, de nem gondoltam volna, hogy a hírhedt Atis, valóban egy egyszerû fiú, ahogy mesélik – szólal meg csendesen, de a tekintetében látom a megvetést, haragot és gyûlöletet, habár valószínûleg sokkal inkább címzi parancsolómnak, mint nekem.
Meglep a higgadtságával, de pillanatok alatt térek magamhoz, és húzom elõ a tõrömet. Pillantása a fegyverre siklik, de csak keresztbe fonja a karjait a mellkasa elõtt. Még a kardját se ragadja meg, pedig az oldalán függ.
Ha az a célja, hogy felbosszantson, feleslegesen erõlködik. Csak elvégzem a feladatomat, és már itt sem vagyok. Nekem oly mindegy, hogy…
- Miért? – kérdezi hirtelen, kizökkentve gondolatmenetembõl. – Miért akarsz megölni?
- Nem akarlak – bukik ki belõlem, némi döbbent csend után. Összezavar… Nem úgy viselkedik, mint az áldozataim szoktak. – De ez a dolgom. Nem kell ok. – Már lendülnék is felé, de nem számítok rá, hogy a kitérés helyett, egyenesen felém lép. Elkapja a csuklómat, de nem kell kicsavarnia a tõrt a kezembõl, mert ahogy hozzámér, leblokkolok.
Az elmúlt évek elfojtott keserûsége, fájdalma, a zavarom, a bizonytalanságom, és a megmagyarázhatatlan, kínzó ragaszkodásom ahhoz, aki miatt mindezt elszenvedtem, úgy tör rám, mint valami forgószél. Átsöpör rajtam, én pedig megtántorodok, kiszakítom kezemet a szorításából, és lihegve hátrálok a falig.
Õ is meglepettnek tûnik, képtelen vagyok olvasni a tekintetében, de jóval könnyebben szedi össze magát, mint én. Na meg gyorsabban.
Lance már ismét higgadt, mikor kopognak az ajtaján. Zaklatott pillantásom az ajtóra rebben, ami lassan kinyílik, és egy szõke fiú lép be. Felszisszen, mikor egy másodperc alatt felméri a helyzetet, és éles kiáltással riasztja az õrséget.
Szaggatottan kapok levegõ után, és erõszakkal próbálom lenyugtatni hevesen kalapáló szívemet. Hogy csinálta? Miért…?
Õrök jelennek meg, egyelõre nem elegen ahhoz, hogy ha belelendülök, megállítsanak. Még mindig megölhetem! Még mindig teljesíthetem a rám bízott feladatot!
Pillantásom találkozik a trónörökös aranysárga tekintetével. Nem megy… Annyira a történtek hatása alatt vagyok, hogy még a kezem remegését se tudom meggátolni, nem hogy legyõzni egy testõrséget. Képtelen vagyok rá…
Halkan felnyögök, majd kikerülve pár felém lóduló katonát, szinte követhetetlen sebességgel termek az erkélyen. Átvetem magam a korláton, és a falat befutó borostyán segítségével, sietve leereszkedem. Nyílvesszõk suhannak el mellettem, de kár erõlködniük, már bele is vesztem a sötétbe. Nem tudják megakadályozni, hogy kijussak a várból, ahogy azt se, hogy a kint várakozó lovamra kapva, sebes vágtával induljak vissza…