|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 10. 11:41:21 | #15724 |
 Karakter: Elijah Singleton
Megjegyzés: Asmodeusomnak
Ha valaki valamit el akar intézni, általában, engem kérnek meg. Mondhatni, bérgyilkos vagyok. Viszont mostanában nem vállaltam feladatokat, mert saját küldetésre megyek. Az emberek meggyötrőjét akarom megölni. Aki az emberek lelkéért cserébe segít nekik. Sokan belemennek gondolkodás nélkül. Azt mondják félelmetes és megtörhetetlen. Mindenkit meg lehet törni, csak idő kell hozzá.
Egyik reggel, a szolgám, vagyis a kémem jön, akit Asmodeushoz épitettem még be, hogy informásiókat szállítson nekem.
- Gazdám, ha meg akarja támadni, holnap után tegye meg, amikor a leggyengébb. Egy napig lesz gyenge, viszont utána lesz a legerősebb.
- Értem. Köszönöm. Szabad vagy. - mondom és intek egyet. A pecsét, ami a hasán volt, eltünik. Ő boldogan megy el. Én összekészülök és elindulok. Másnapra érek csak a pokolba. Aznap, meghúzom magam és semmit nem csinálok. A palotából így is hallani, ahogy örjöng, hogy elárulták. Másnap korán reggel lépek be a kastélyba. Gondolkodás nélkül vágok le a karddal mindenkit, aki elém jön. Egyből a trón termbe lépek. Ő ott ül a trónon.
- Már vártalak, Elijah. - mondja és feláll. Előveszi a kardját. Felém lépdel, de nem sokkal előttem, megáll. A kardját a nyakamhoz szegezi. - Tudom mit akarsz, de nem fogod megtenni. Nem ha én teszem meg előtted. - mondja és lendití kardját. Én felemelem a kezem és kivédem. Majd eltűnök. Hátrébb bukkanok fel.
- Több kell ahhoz, hogy kárt tegyél bennem. - mondom és számhoz emelem a kardomat. A vér lecsöpög róla. Lenyalom a vérét, a kard hegyéről.
- Mi? Mikor vágtál meg? És hol? - néz magára. Meglátja a karcolást a hasán. - De hogy? Hisz az ember keze által készített fegyverek hatástalanok ellenem.
- Csakhogy ezt a kardot nem emberi kéz csinálta. Nem ismered fel? Pedig fel kéne. A te előzö elhagyott kardod. Csak egy kicsit változtattam rajta. És a változást sem én, hanem a tündék fejedelme, maga Elendiele áldotta meg. - mondom és elnevetem magam. - Szeretnéd megkostólni? - kérdem Asmodeustól.
- Mért akarsz megölni? - kérdi, miközben kitér a csapásom elől.
- Mert nem akarom, hogy az emberek lelkét elvedd.
- Hisz te sem vagy különb. Akit ide küldtél, te is elvetted a lelkét. - mondja és most ő támad.
- Én visszaadtam neki a szabadságot. Mára már a családjával van. Ha én segítek valakin, akkor csak addig enyém a lelke, míg vissza nem fizette. - magyarázom, miközben megvágom a kezénél. Pár csapással a földre küldöm és a kardot a nyakához szegezem. Ráülök csípőjére és végig simitok férfiasságán.
- Mit akarsz? - kérdezi. Folyamatosan ingerlem, de nem ad ki hangot. Csupán szemeit zárja össze.
- Legszivesebben megölnélek. De így túl könnyű lenne. Majd holnap, mikor a legerősebb leszel. - mondom és valamit mondok latinul, majd fényesség kíséretében, egy pecsét lesz a hasán. - Mostmár az enyém vagy. - suttogom fülébe és megharapom. Leszállok róla és elindulok kifelé. Egy csomó őr támad rám, de pár kardcsapással, szinte ketté vágom őket. Kimegyek és elrejtem az erőmet. Meghúzom éjszakára valahol magam és másnap reggel megyek vissza Asmodeushoz, hogy ereje teljében öljem meg.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2011. 08. 15. 13:42:56
|
| Mora | 2011. 03. 12. 14:04:14 | #12202 |
Karakter: Flagro
Megjegyzés: (Vyvynek)
Fájó fejjel, és meggyötört önbizalommal ébredek, legszívesebben ismét visszatemetkeznék az álomvilágba, de az ágyam mellett szobrozó démonúr, más véleményen van a dologról.
- Mi történt? – kérdi rögtön, felhúzott szemöldökkel, mikor bágyadtan rápillantok. – Neked nem szokásod félholtan visszavergődni, egy kis „sétáról”? – Gunyoros a hangja, még mindig pikkel rám, nem hülye, tudja, hogy csak azért mentem el, hogy lerázzam.
- Összefutottam egy vadásszal – morgom halkan, és ülőhelyzetbe tornázom magam. – Erős volt, és az esővel a fejem felett, nem bírtam vele.
Elvigyorodik, és közelebb hajol hozzám, már-már túlzottan is, érzem a belőle áradó hatalmat. Direkt nem fojtja el meg akarja mutatni, ki is a főnök. Kár, hogy ezzel nem hat meg, az apám is van olyan erős, mint ő. És ha élek eleget, én is leszek!
- Milyen szomorú, hogy egy ígéretes démonifjoncnak, ilyesfajta gyengesége van… víz… - Hidegen felnevet, mikor tekintetemben sértődött harag izzik fel, és végül elhúzódik. Nem bízok benne, egyáltalán nem!
- Nem gyengeség, ha tudom kezelni – sziszegem a választ, majd feltápászkodom. – És ha most megbocsát, Nicos nagyúr, rendbe szedem magam, és megviszem a válaszát apámnak! Apropó! Mi is az?
Elsötétedik a tekintete, látva, hogy semmi hatással nincs rám hosszútávon.
- Hamarosan közlöm veled! – érkezik a kitérő válasz. Elhúzom a számat, majd elsétálva mellette, bevágódok a fürdőbe. Utálom a vizet, de ha forróban fürödhetek, azt elviselem, még csak az erőmet se blokkolja. Mire végzek, és kimegyek, már nincs a szobában. Elindulok, hogy megkeressem, szeretnék minél előbb eltűnni innen.
Ekkor lövés dördül a bejárat felől, és ezzel egy időben, ismerős energiát érzek meg. Nem hiszem el! Mi a francot keres itt? Pár pillanat múlva, már a lépcsőforduló rejtekéből hallgatózom.
- Flagrot keresed? – hallom meg Nicos érces hangját.
- Hát, ha így hívják őt! – feleli a vadász, hangján hallatszik, hogy bőszen vigyorog. Összekoccannak a fogaim, tudom, hogy észrevett, megérzett, szavai is ezt bizonyítják. – Üdv újra cicám!
Felháborodás szánt rajtam végig, és dühtől remegve, izzó szemekkel lépek ki elé, a faltakarásából. Szép lassan sétálok le a lépcsőn, közben felmérem a terepet, lehetséges segédeszközöket, menekülési útvonalakat keresve.
- Mit keresel te itt? – sziszegem ellenségesen, ugrásra készen.
- Nem egyértelmű? – vigyorodik el levakarhatatlanul. – Téged, cica!
Cica? Felforrósodik a testem, megpörkölve kissé az utolsó lépcsőfok szőnyegét. Csak nő a szórakozásának mértéke, látszólag veszettül élvezi, hogy minden szava olaj a tűzre… rám.
- Csak nem te támadtad meg tegnap? – szólal meg Nicos halk gúnnyal, és miután tekintete rám villant, folytatja. – És hagy tippeljek… A várost leépítő támadások is neked köszönhetőek.
Csal elvigyorodik és megvonja a vállát, továbbra is engem figyelve. Naná, hogy ő volt! Habár, akkor ezek szerint, ő ölte meg Nicos embereit. Ezt nem fogja megúszni!
- Féldémon, mi? – folytatja Nicos elgondolkodva. – Delectatio…
- Személyesen – nevet fel eszelősen az említett. – És ha már itt vagyok, őt elvinném, ha csak nem akarod átformálni a berendezést! – bök felém. Bennem reked a levegő. és a düh, lángnyelvek képében csap fel körülöttem.
- Hogy képzeled…? – sziszegem összehúzott szemmel, támadóállást felvéve. Nem tűnik riadtnak, továbbra is csak egyik fegyverét pörgeti az ujjai között. – Nicos, te eltűröd, hogy az embereid gyilkosa szabadon sértegesse a vendégeid a házadban? – fordulok felcsattanva a démonúrhoz.
Nem felel, csak különös tekintettel méreget. Megszólalnak a vészcsengőim, gyanakodva, akaratlanul lépek egyet hátra, ő pedig a vadászhoz fordul.
- Delectatio, mit szólnál, ha egyességet kötnénk? Felőlem itt is rombolhatsz, de hamar véged lenne, ráadásul az én birtokom nem tartozik a leghatalmasabbak közé – kezd bele tárgyilagosan. – Inkább dolgozzunk össze, és a kezedre adom azt, aki jelenleg a legnagyobb veszélyt jelenti a vadászokra!
- Áruló! – robbanok ki azon nyomban, pillanatok alatt felfogva mondandója lényegét.
Felé lendülök, útjára bocsátva pár tűzgömböt is, ám elé ugró emberei, blokkolják a támadást. Nem adom fel, fogcsikorgatva alakot váltok, és vörös bundás farkasként vetődök rá, de számított erre a lépésre, kitárja hirtelen előbukkanó bőr szárnyát, röptömben ütve félre. Nyekkenve csapódok az egyik oszlopnak, és szédelegve küzdöm talpra magam.
Ekkora már az emberei is mellettem vannak, próbálnak lefogni, de izzó testem nem egyszerűsíti meg a dolguk. Ekkor megérzem magam mögül az erejét, és fegyvere hideg csöve, oldalról nyomódik a fejemhez. Hátulról simul hozzám, szabad kezével a derekamat húzva magához. Nem moccanok, testem is épphogy csak langyos, de belülről fortyogok.
- Csak nyugodtan kincsem, még kárt teszel magadban – duruzsolja a fülembe, majd Nicohoz fordul. – Részletezd!
A szólított elvigyorodik, és közelebb lép, elérve ezzel, hogy ismét forrósodni kezdjek. Delectatio nem díjazza, figyelmeztetően szorítja meg a derekam.
- A helyzet az – kezd bele Nicos. -, hogy a tüzes kis démon, akit szorongatsz, az egyik legnagyobb hatalommal rendelkező démonúr fiacskája, és azért van itt, hogy szövetségeseket toborozzon az apjának. Metharon ugyanis azt tervezi, hogy egyesített erővel lép fel a vadászok ellen.
- Mocskos féreg! – kezdek ismét vergődni. – Hogy árulhattad el a fajtádat?!
- Ugyan kicsi Flagro, ne légy ilyen naiv! – terem előttem, mire megmerevedek Delectatio szorításában, csupán a szemem izzik gyilkos dühvel. – Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy átlásd a helyzetet.
Már vágnék vissza, de a mögöttem álló gúnyos kacagása belém fojtja a szót, hagyom, hogy ő szólaljon meg, miután már kiszórakozta magát.
- Ki hitte volna, hogy ha szórakozni jövök, akkor is megtalál a munka? De tudod mit? Rendben, benne vagyok. A vadászok nevében garantálom az együttműködést, és ha nem árulsz el minket, rátok nem vadászunk! De őt – húz magához még inkább. - , megtartom, mint fizetséget közvetítésért.
Ledermedek, és még Nicos arcán is ingerültség suhan át. Valószínűleg arra számított, hogy ha már úgy is elárulja az apámat, büntetlenül tehet velem amit akar.
- Mi a franc? – nyögöm vibráló dühvel, és nem foglalkozva a fejemnek nyomódó fegyverrel, addig ficánkolok, míg szabad nem leszek. – Ezt nem ússzátok meg, ha apám megtudja, nektek végetek! – Már lendülnék is az ajtó felé, kikerülve pár támadást, mikor az erő hirtelen fut ki belőlem, és elterülök a padlón.
Megpróbálok felkelni, de épp csak a könyökölésig futja. Felnézve, Nicost pillantom meg, ujjai közt jég kék, rideg erőt árasztó mágiával. Ősi kötővarázslat a tűzdémonok ellen… Még neki se szabadna ismernie!
- Ahogy akarod Delectatio, Flagro egyenlőre a tied. Kíváncsi leszek, hogy boldogulsz majd vele – közli hűvösen, a mellénk sétáló vadásszal.
Nagyszemekkel figyelem a mozdulatait, ahogy leguggol hozzám, és halkan felmordulok, mikor felém nyúl. Nem zavartatja magát, vigyorogva simít végig az oldalamon, egészen a nyakamig, majd a tarkómra csúszik a keze, és jól irányzott mozdulattal elkábít.
|
| Mora | 2011. 01. 17. 16:02:00 | #10581 |
Karakter: Flagro
Megjegyzés: (Vyvynek)
- Nem értem miért válna hasznomra, ha behódolnék az apádnak – szólal meg hűvösen a székében terpeszkedő démonúr, és nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy ne fűtsek kicsit alá. Unom újra és újra elmagyarázni a dolgokat, de ki hinné, hogy az idősebbek, a nagy hatalmuk ellenére, csonthülyék?!
- Nem behódolásról, hanem összefogásról van szó! – mordulok fel fojtott hangon. – Az ellenségeink, a ránk vadászók egyre erősebbek, ideje lépni ellenük. Ha jól tudom, a városban történt incidensben például, az egyik embered veszett oda, Nicos nagyúr. Talált, süllyedt! Magamban elvigyorodok, ahogy ingerült arcát figyelem. Naná, hogy nem örül, nem szereti, ha kiszivárognak a sérelmei.
- Vigyázz Flagro, hogy milyen hangon beszélsz! – sziszegi előrébb dőlve. – Erősebb vagyok, mint te! Ha akarom a szolgámmá teszlek!
- Nem állt szándékomban megbántani téged, csupán rámutattam egy tényre – vonok vállat tettetett meghunyászkodással, majd ismét felhozom amiért jöttem. – De mégis, pont az ilyen esetek elkerülése miatt, jobb lenne összefogni!
Hátradől, és idegesen dobol ujjaival a karfán. Elgondolkodva méreget, és meg se próbálja elrejteni, hogy nem csak az ajánlatom jár a fejében. Ne álmodozz rólam, mert megégeted magad!
- Rendben van, mond meg apádnak, hogy átgondolom a dolgot, addig a vendégem vagy! – Ez inkább hangzik parancsnak, így meghajlás közben, elhúzom a számat. Nem mondhatok nemet, mert azzal megsérteném.
- Megtisztelő, de sajnos akad még dolgom, nem tudom mikor érek vissza – jelentem ki halkan. Hazugság, csak a városban fogok kóvályogni. Azért elenged, meghagyva embereinek, hogy ha visszatértem, mutassák meg a szobám.
Fintorogva caplatok az éjszakai utcákon, oda se figyelve, merre visz a lábam, így már csak a külvárosban eszmélek. Ingerülten felsóhajtok, és már venném rá magam, hogy visszamenjek felkínált szállásomra, mikor a szomszédos utcából lövés dördül.
Felkapom a fejem, és a saroképület takarásába lépek. A sikátor sötétje eltakar, de akárki is a lövöldöző, észrevett.
- Gyere elő! – szólít fel, mindennemű félelem nélkül. A francba, egy vadász!
Hezitálok kissé, majd egy tűzgömböt bűvölve az ujjaim közé, kisétálok elé. Felemelem a fejem, és kölcsönösen végigmérjük egymást. Alaposan meglepődök, mikor megérzem, hogy fél démonnal van dolgom. Magas, és jól felszerelt, ezüst haja, és szikrázóan kék szeme van, de a legszembetűnőbb, a vigyora. Bah… de marha idegesítő!
- Szóval tűz démon vagy – állapítja meg egy szemöldök felhúzás kíséretében. Taps, taps… A tűzgömbből jött rá? – Már a tekinteted perzselő – teszi hozzá gunyorosan, mire fellángol bennem a düh. Ne méregessen már a fajtám gyilkosa!
- Nem cseverészni jöttem – jelentem ki morogva, és megnövelem a tűzgömböt. Hirtelen kap elő két lőfegyvert. Azonnal felé dobom a lángoló mágiámat, de elugrik, és közben ő is tüzel.
Kikerülöm a golyókat, ami nem egyszerű hadművelet, gyors, és pontos. Egyre több erőmet vetem be, igyekszem lefárasztani, de nem tűnik kimerültnek. Egyszer csak felfut a ház falára, majd kikerülve egy újabb lövésem, pisztolyai helyett, a kardját húzza elő. Belevágja a falba, lefékezve magát, én pedig előtte termek, de nem sikerül meglepnem. Beleöklözik a hasamba, egyenesen a földre küldve. Még fel sem ocsúdok a fájdalomból, ő már rám is veti magát, hatalmas pengéjét a torkomnak szegezve.
- Túl jó a segged ahhoz, hogy megöljelek. Nem gondolod? – vigyorog rám gunyorosan.
Szaporán kapkodok levegő után, és dühösen, szikrázó szemekkel nézek fel rá. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a megjegyzését, és inkább az engem érdeklő pontokat firtatom.
- Fél démon vagy – jegyzem meg halkan. – Miért ölsz démonokat?
- Miért ne ölnék? – kérdez vissza unott hangon, és kissé közelebb hajol. – Téged is egyszerűen kinyírhatnálak most!
- Ne becsülj le! – sziszegem dühödten, és megpróbálom lelökni magamról, de csak annyit érek el ficánkolásommal, hogy kardja már a bőrömet érinti. A penge hidege szinte mar, nem kedvelem a hűvöset.
Közönyösen szemléli a szabadulásra tett próbálkozásomat, majd szélesen elvigyorodik. Szabad kezével a felsőm alá nyúl, és végigsimít az oldalamon, majd a hasamon. Összerezzenek, és izzó szemekkel meredek rá, kár, hogy nem igazán hatja meg a dolog.
- Mit képzelsz? – fújom felháborodottan, és kezemet szabaddá téve, felé csapok. Nagyon gyors, és csuklómat elkapva, leszorítja a földre.
- Nem félted a csinos kis fejecskédet? – hajol a fülemhez. – Ha nem viseled jól magad, könnyen elvesztheted!
- Mi a fenét akarsz? – Legszívesebben toporzékolnék, de sajnos fekvő helyzetben, a földre nyomva, ez elég reménytelen dolog.
- Nem egyértelmű? – nevet fel, és széles vigyorral futtatja végig rajtam a pillantását. Megborzongok, és sértettségemet, dühömet, mind összeszedve, felforrósítom leszorított kezemet amennyire csak tudom.
Szitkozódva kapja el a sajátját, és ezt kihasználva, félrelököm a kardját, és ledobva magamról, felpattanok. Hát, nem veti szét az öröm, ahogy rám pillant.
- Túl bátor vagy, démonocska! – morran fel, majd kardját meglendítve, ismét nekem ugrik. Számítok rá, és ki is térek, majd jó pár méter távolságban torpanok meg. Őt nem igazán izgatja, hogy majdnem minden támadásával lerombol valamit, nekem viszont nem ártana figyelembe vennem, hogy idegen démonúr területén vagyok. Nicos nem lesz túl boldog, ha felperzselem a várost.
Már épp eldöntöm, hogy teszek Nicosra, ezt az ürgét most lerendezem, mikor megdördül az ég. Megremegek, és ijedten kapom a gyülekező felhők felé a pillantásom.
A vadász metszően felnevet, nem kerüli el a figyelmét a viselkedésem.
- Csak nem félünk egy kis zuhétól? – vigyorog a képembe. Döbbenten lépek hátra, fel se tűnt, hogy már előttem van. Az eső gondolatától is szétszórt lettem.
Hirtelen elkapja a torkom, és a falnak csap. Repedés fut végig az épület oldalán, még én is felnyögök az erejétől. Basszus, kellett nekem ennyi mágia, a fizikai erőm nem elég ellene.
- Add meg magad szépen, és hidd el, hogy jobban jársz! – hajol az arcomhoz. Kék szemében leplezetlenül ég a vágy, de olyan erővel, hogy kissé megszeppenek tőle. Csakhogy felháborodásom még nagyobb.
- Ne álmodozz, démongyilkos! – morgok sértett büszkeséggel. Megvonja a vállát, de nem ereszt el.
- Jobban élvezted volna, ha önként adod magad, de végül is nekem nyolc, amíg megkapom amit akarok. Márpedig én mindig megkapom! – Erősödik a szorítása, ki akar ütni, de nem hagyhatom, hogy elveszítsem az eszméletem.
Kezeimet a csuklójára fonom, és megnövesztett karmaimat belémélyesztem. Megrándul az arca, de más jelét nem adja, hogy feltűnt volna neki a dolog. Basszus! Mi a fene ez a pasi? Kő?
Aligha, mert a vére kicsordul, csupán szarik rá. Nekem azonban egyre kellemetlenebb a levegőhiány, így végső megoldásként, az alakváltást választom.
Apró, kutyaméretű sárkánnyá változok, kicsusszanva a kezei közül. Félreugrok, és felvéve saját alakom, köhécselve kapkodok levegő után.
- Nocsak, erre nem számítottam – húzza fel az orrát unottan, és ráérősen elindul felém. Felszisszenek, és gyorsan kihúzom magam, bevetődök a közeli sikátorba. Nem tudom legyőzi, fejem felett az eső lábával. Mindjárt fejbe rúg, és annyira elgyengülök, hogy játszva kicsinál… vagy fel. Francba!
Felugrom a sikátor végét jelentő falra, majd le a másik oldalon. Hallom, ahogy a nyomomba szegődik, és nem sok figyelmet tulajdonítva a falnak, eltakarítja az útjából.
Ne máááár!
Szerencsémre azonban, úgy néz ki, gyorsabb vagyok, mint ő. Már nem hiányzik sok, és elérem Nicos rezidenciájának, rejtett, és erős mágiával védett bejáratát, amit nem fog megtalálni. Csak addigra le kell ráznom, hogy ne tudja meg, merre van.
Minden maradék erőmet összeszedem, és ismételten alakot váltok, majd szárnyaimat kitárva, a levegőbe lendülök. Eltűnök a szeme elől az éjszaka sötétjében, de tekintetétől megborzongok. Nem úgy tűnik, mint aki fel fogja adni.
Lassú, gyengülő szárnycsapásokkal, végül elvergődök a célomhoz, és az ajtó elé zuhanva, le is tudom a kopogást.
Szerkesztve Mora által @ 2011. 01. 17. 16:04:03
|
|
