|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2011. 12. 22. 00:11:10 | #18173 |
 Karakter: Brad Delgado
Megjegyzés: ~ Onyimnak
Brad:
Mire visszatérek egyszerre három szolgáló is a szobám előtti folyosón kushad, térdre borulva. Épp hogy felérek a lépcsőn, és ez fogad. Összeszorítom fogaimat.
- Mi történt? – morgom halkan, mégis fenyegető hangon, s ettől jobban megrezzennek, mintha kiabálnék… legalábbis most így tűnik.
- Ó uram… A… a fiú… a tünde – már ennyitől felmegy bennem a pumpa. Ha megszökött, megölöm az egész szintet. Öklöm a mellettem lévő fal sarkába ütöm erősen, és egy szép homorú lyuk keletkezik, a női szolgáló fel is sikolt. Nőt mertek elém küldeni? Ki volt az a gyáva féreg?
- Mi van vele? – már állatias hangon hörgöm, belső zabolátlan lényem ereje előcsap egy pillanatra, hogy eltorzítsa hangomat, s még jobban remegésre késztessem őket.
- Megpróbált megszökni, de nem jutott túl az őrökön – és annyira aranyosan édesek vagytok hogy ezt el is mondjátok nekem, persze mi mást tehetnének? Ha rájövök és nem mondták el, mind kizsigerelem.
- Ennyi? – morgom már emberi, nyugodtabb hangon. Ha nem szökött meg, akkor nagy gond nem lehet.
- Eléggé… megsérült – teszi még hozzá a nő, és nekem több sem kell. Keresztüllépve rajtuk viharzok a szobám felé. Ha az egyik őr tett benne kárt… nem, nem hiszem. hacsak nem magában, az őrök biztos nem. Tudják, hogy fejüket veszteném. Parancs volt. Ha élve kell azt jelenti, csak én érhetek hozzá. Az ajtó előtti őrre meredek.
- Ki sebesítette meg?
- Leesett, uram, mi csak felhoztuk. – közéjük lépve feltépem az ajtót. Az ágy közepén fekszik a takaróba burkolózva, immáron tiszta ágyneműben. A sebeit is ellátták, habár valószínű, hogy innen nagyot esett. Törékeny kis test, most nem mozog álmában, mint éjjel. Talán nem is tud. Bundámat testem után húzom, szinte csak hátamat takarja, ahogy lassú vadorzóként körözök az ágy körül, Őt figyelve. Vadászok, vagy őrzök? Franc se tudja, de ösztönösen körözök körülötte.
Nyekergést hallat egy idő után, közelebb lépek az ágyához, komoran tekintek rá.
- Végre magadhoz tértél – morgom kelletlenül, mikor felnyitja szemeit, és homályos tekintettel rám próbál fókuszálni. - Nem tűröm, hogy valaki a tulajdonomat rongálja. Már pedig te a tulajdonom vagy. – Az ágy végében állok meg, így szemből nézhetem az egész, apró kis alakot amit a takaró fed, de körvonalaz.
- Nem... Én nem vagyok a tulajdonod... én... szabad vagyok... szabad... – nyöszörgi erőtlenül, s ettől felforr a vérem.
Azonnal vetődök rám karjaimmal feje mellett támaszkodom meg, s térdeimmel derekát ölelem körbe, de nem nehezedek rá, mindkettőnket befed most a bunda, pézsmaillatot árasztva magából.
Egyik kezem arcához nyúl, állát durván összeszorítom, fel is szisszen, és magam felé terelem arcát. Ha meg tudna mozdulni, már hátrált volna a félelemtől. Tökéletes zsákmány volt, felélesztette bennem a tüzes vadászösztönt, akár egy ártatlan állat.
- Csak voltál, picinyem – vigyorgok képébe, majd élvezettel végignyalom ajkait – tudod mi a vadászat lényege? Zsákmány ejtése… nem ám csak élelem… az emberek trófeákat is gyűjtenek, bizony… te az én trófeám vagy. – vad csókkal ajkába marok, persze nem viszonozza, de nem zavar, csak ízlelhessem.
Nyöszörög, tiltakozna, de a teste merev, ha meg is moccan utána egy ideig nem teszi. Nagy kínjai lehetnek. Viszont ha ezt nem láthatom, számomra nem sokat ér.
Farkam már annyitól is áll, hogy kóstolhatom és érezhetem illatát, de már a nyaka is kötésekkel van tele. Így nem igazán élvezetes a dolog. Morogva lemászom róla, az ágy mellé állva lerántom róla a takarót. Véres és fehér kötések, sin, merevítő, minden ami sebhez és törött csonthoz kell. Teljesen tönkretette magát.
Vadállatom ajkaimon keresztül kelletlen morgást hallat.
- Cseléd – ordítok ki, mennydörög hangom, belezeng még a fa ajtó is, s pillanatokon belül az előbb kint meghunyászkodó nő rohan be.
- Igen, nagyuram? – fél térdre ereszkedve hajol meg előttem.
- Állj fel – parancsolok rá halkabban, felegyenesedik és mikor meglátja ágyékom nem szól semmit, csak arcán látom a pírt. Most még Ő is jó lenne, de más feladatot testálok rá. – Szedd le a kötéseit… az összeset – mutatok az ágyon fekvő, részben meztelen fiúra. – Hozzatok neki takaróként falevelet, avart, egy kis kalitkába pedig madarakat. Azonnal! – bólintgat, engedelmeskedik de míg nem hagyom elmenni, nem moccan. – Lekanyarintom vállamról a bundám, és kezébe adom. – Ezt tisztíttasd ki tiszta forrásvízzel, semmi mással.
Végszóra perdül egyet testem, az ágy felett átugorva átalakulok, az erkélyen dobbantok egyet, érzem ahogy bele is remeg hatalmas testem erejébe, majd az erdőbe vetődöm. Le kell csillapítanom a testem. Ha nem megy dugással, menni fog vadászattal.
~*~
Pofám csupa vér, az elülső mancsaim is és a mellkasomon a bunda egy része is. Megállok egy mélyebb medrű pataknál, először csak iszom belőle, majd belevetem magam, úszok, ugrálok benne addig, míg tiszta nem leszek. Csak a bundám érzi a víz simogatását, de ez most nem elég. A vízben alakot váltok, talpra állba kiegyenesedek, és hajamat hátra csapom. Friss, hűvös víz, mely egy nagy folton a rólam lemosott vértől rózsaszín. A csordogáló víz hangja számomra semleges… kellemesnek nem mondanám. Miért jó egyedül egy erdőben élni ártatlanul? Szabadság…
Nevetnem kell, de csak halkan vigyorgok, hogy a szelíd erdei állatok ne menjenek tőlem még messzebb.
Kikászálódom a vízből, nem kell erőlködnöm, a víz sodrása olyan gyenge, mint a fiúcska most az ágyamban. Talpamra föld és fű ragad, emberi alakban sétálok vissza a kastélyba.
Meguntam a vadászatot. Egyelőre…
Amire szükségem van, az a kicsike puha és feszes kis segge.
A kastélyudvari sűrű gyepen megtörlöm a lábam, s mikor belépek a kastélyba hűvösebb levegő fogad, mint a kinti napsütés. A szokásos fogad, mint minden alkalommal. Őrök, szolgálók félrehúzódva figyelnek, ügyet sem vetek rájuk, mert felesleges. Miért is törődnék egyszerű, szerves bútorokkal?
Mielőtt a szobába lépnék, madárcsivitelés fogad, a fa lapon keresztül. Csivit-szünet-csivit-szünet. Talán beszélgetnek, vagy csak hallgatja a madarakat? Egyszer mindenképp megnézem… ha addig még élni fog.
Nyikordul az ajtó, ahogyan belépek, minden szem felém irányul, de a madarak egyetlen pillantás után a kalicka tőlem távolabb eső részére húzódnak. Két kis sárgarigó.
A kis tünde zöld és aranyszín, tiszta levelekkel beterítve fekszik az ágyon, talán még alá is tettek egy keveset. Ha körbeöleli a természet egy darabka, az csak jó… gyorsabban gyógyul.
Őt figyelem, tekintete rám irányul még mindig, leülök a ágy szélére, és elveszek egy levelet. Kocsányánál fogva forgatom meg. Vöröses, tüzes színű, különleges darab.
- Honnan tudtad, hogy ettől jobban gyógyulok?
Komor, összeszűkölt tekintettel nézek rá, a kezemben lévő levelet összegyűröm, és szétmorzsolom.
- Sok mindent tudok, amire nem is gondolnál. – a hosszú évek során akaratlanul is tanul az ember. – Ne nézz ostobának.
- Csak nem tudtam, hogy az ösztönlények gondolkodnak is.
Ajkaimon morgás szűrődik ki szavaira.
- Ne feleselj… - figyelmeztetem még halkan. Elfordítja fejét, de csak felfelé a plafonra néz mereven. A leveleken keresztül hasát, karját simítom meg, pár levelet arrébb is söprök, és felvillan világos bőre. Mrrrr… - Erdei tünde vagy – folytatom halkan, miközben testén barangolok, lassan tisztogatom meg a levelektől. Úgy látszik, jobb színben van, tehát gyógyul, gyógyult. – Azt hiszed a természet a szabadság, így is érzed. A kőfalak mögé zárva elhalsz, elhalványodsz, és nincs mágikus erőd sem. – kíváncsian fordul ismét felém, ágyékáról seprem le a leveleket, s vigyorogva konstatálom, hogy félmerev. Csak nem élvezi a gyengéd kis cirógatást? Látványától vágyam ismét feléled. Menthetetlen… Egy szép test látványától nem nyugszom meg, izgalomba jövök. Akarja, kívánja, követeli a kielégülést.
Hasára tereli egyik kezét, kivörösödve, mintha kezem próbálná csak utalva megállítani. Esélytelen.
- Szereted az állatokat. A likantrópok is félig azok. – megfogom kis kezét, és a térdemre teszem. Lassan közelebb kúszok, talán észre sem veszi.
- A szelíd állatokat – javít ki. – Akik ártatlanok, nem bántanak más állatokat – érvelni próbál, kár hogy nem érdekel… a testén kívül szinte semmi más.
- Pedig ez a tápláléklánc. Nem csak hobbyból vadászunk. Élelemért, ruházatért, és hogy csillapítsuk állati ösztöneinket. Jobb lenne, ha emberekre támadnánk? – elkerekednek szemei, megremeg keze a térdemen, majd zavartan elfordítja a fejét. A keze és a nyaka már működőképes, talán már a teste is az.
- Én… nem ismerem az embereket. – míg nem figyel kezét már combomon vezetem végig, míg el nem éri kemény ágyékom. Riadtan kapja el a kezét, megremegve a félelemtől. Pedig nem harap… hehe… - Még nem vagyok jól – mentegetőzik, de vigyorom átlát minden egyes résen. Szemem falja látványát, ahogy óvatosan ficereg, ösztöneivel küzdve. Hagyjuk, hagy higgye azt, tud előttem titkolózni… egyszer majd ráébred.
- A kezed már jól van ahogy látom – újra érte nyúlok, és durván rántom magamhoz. Felszisszen, de ha igazán fájna, már felkiáltott volna. Ujjait farkamra fonom. – Csak hogy lásd milyen kedves vagyok – hát hogyne… - ha kézzel kielégítesz, most nem dugom se a szádba, se a seggedbe. – saját negédes hangom hallatán újra vigyorognom kell – ha nem teszed, akkor minden testréseden végigmegyek.
|
| Onichi | 2011. 07. 19. 20:29:16 | #15197 |
 Karakter: Liam
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Liam:
- Kérlek, legalább had mossam le magamról a vért - könyörögve remegek alatta. Nem bírom. Túl sok ez nekem. A vér... a sok fájdalom, ami eszembe jut róla. Képtelen vagyok felfogni hogyan tehette ezt. Egy ártatlan lényt pusztított el. A vérfarkasok nem tartoznak a táplálékláncba! Az ő jelenlétük csupán egy hatalmas hiba! Pusztítanak akkor is, ha nincs rá szükség. Értelmetlenül ölnek, ok nélkül. Bűntudat nélkül...
- Lemosni? Nem pazarolunk picinyem - szorosan lehunyt szemekkel, undorodó nyögéssel tűröm, hogy végignyalja arcomat. Élvezi. Láttam az arcán, hallom a hangján, hogy mekkora örömet okoz neki. Élvezi, hogy szenvedek. Élvezni, hogy egy szenvedőről nyalogathatja egy ártatlan vérét. Boldoggá teszi mások szenvedése. Micsoda undorító lény. Ráadásul nem elég neki az arcom. Forró nyelve végigsiklik bőrömön, kusza érzéseket hagyva maga után. Józan eszem undorodik, képtelen elviselni ezt az egészet. Menekülni akar minél messzebb és minél hamarabb. De testem ennek nem akar engedelmeskedni. Olyan érzés kerít hatalmába, mint... mint még soha. Nem tudom mi ez... nem akarom... félek tőle... Ajkaimba harapva fojtok vissza minden hangot, a csekélyke kis fájdalom legalább magamhoz térít. Mégis mit művel velem? Már faj vagyunk, ráadásul... ráadásul mind a ketten azonos neműek. Ez természetellenes! Undorító! Nem akarom, hogy hozzám érjen! NEM!
- Látod? Máris tiszta vagy - nem... nem akarom, hogy ezt mondja. Nem akarom hallani a szavaiban csengő elégedettséget. Nem akarok belegondolni, hogy mit tett az előbb. Egyáltalán nem volt kellemes. Soha többet nem akarom. El akarok menni. Érzem, ahogy elmém lassan fölmondja a szolgálatot. Gondolataim elhomályosulnak, egyszerű ösztönlénnyé válok, aki csak menekülni akar. Rángatom karjaim, lábaim, próbálom elrántani fejem, de nincs haszna. Csak a félelem és a menekülés utáni vágy maradt. – Isteni ízed van… kíváncsi vagyok, hogy... milyen lehetsz itt - érzem ahogy hatalmas ujjai fenekem közé siklanak. Nem tudom mit akar tenni, fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem akarom. Biztos, hogy fájni fog, hogy nem bírom majd elviselni. Felsikoltva próbálok szabadulni, de még ezt a kis örömöt is elveszi tőlem. Száját az enyémre tapasztva szorít belém minden hangot. Olyan, mintha minden összeesküdött volna ellenem. Mintha a viharos tengeren próbálnék dacolni a hullámokkal. Végeláthatatlan, esélytelen küzdelem, aminek mindenki tudja a végét.
Elviselhetetlen fájdalom cikázik végig testemen, s én már képtelen vagyok másra koncentrálni. Nem fogom föl, hogy mit tesz, nem érzem mozdulatait, csak az elviselhetetlen kínt, amit okoz. Ő egy szörnyeteg, Egy szörnyeteg, aki azt tehet velem, amit csak akar. Sosem fogok tudni ellenkezni, hisz nagyobb és erősebb nálam. Engem nem arra teremtettek, hogy harcoljak. Nem arra teremtettek, hogy ekkora fájdalmat kelljen elviselnem. Fájdalmat, ami minden pillanattal elviselhetetlenebb. Fájdalmat, ami lebénítja agyamat. Már nem bírok többet elviselni. Mielőtt beleőrülnék, testem a segítségemre siet... finom, meleg, fájdalommentes sötétség.
oOoOo
Tompa fájdalom, halk csivitelés. Madarak, méghozzá a legkorábban megszólalók, de... de olyan furcsa a hangjuk. Mintha messziről szólna, pedig mindig mellettem szokták. Jó játéknak tartották, hogy fölébreszthetnek. Mi történhetett? Miért hagytak ennyire magamra? Miért érzem ilyen nehéznek a testem? Semmit sem értek...
Nyöszörögve fordulnék egyet, de most is csak furcsaságba ütközök. Ez nem fű, még csak nem is egy faág. Valami sokkal puhább, sokkal selymesebb, sokkal elviselhetetlenebb szagú. Pont olyan, mint a... vér...
Rémült sikkantással pattannak ki szemeim, a hirtelen fölpattanásnak hála, kemény talajon landolok. Zihálva kapkodom körbe fejem, az emlékek borzalmas kavalkádja villan föl előttem. Az a vérfarkas... az őz... megölte... visszajött, és engem... úristen... Fordul egyet a világ, szédülök, hányingerrel küzdve menekülök ki az erkélyre. Minél távolabb attól a helytől, azoktól az emlékektől. Le akarom mosni magamról az érintését, és... és minden mást. Mocskos vagyok... hozzám ért egy gyilkos. Egy vadállat, akinek nem szabadna élnie. A természet ellensége. Tönkre tesz minden élőt. A növényeket, az állatokat... Az a szegény őz semmit nem ártott neki, ráadásul... megígérte, hogy nem bántja! A szavát adta, mégis... mégis...
Nyögve szorítom arcomat a hűvös kőnek, amiből ez a kis kiugró készült. A természet hűvös érintése megnyugtat kissé. Miért kell minden élőlénynek pusztítania? Miért nem tudnak békében élni, mint én? Miért ennyire különbözőek, ennyire gonoszak? Semmi megbánás, semmi bűntudat. Ölnek, ha szükségen, akkor élvezetből. Undorító. Most közelről láthattam milyen is ez. Tanúja lehettem, de... de... borzalmas. Nem akarom... nem bírom... el kell innen mennem. Könnyeimet letörölve pillantok az erdőre. Itt van közel, de nem mehetek. Biztosan megakadályozná... túl könnyű lenne. Túl könnyű lenne leugrani innen, és elrohanni. Nem sikerülne. De valamit tennem kell, nem maradhatok itt. Képtelen vagyok bezárva élni. Szükségem van a nap simogató melegére, a lágy szélbe, ami belekap hajamba, a növények illatára, az állatok kedveskedő hangjaira... a szabadságra. Belebetegszem, belerokkanok, ha maradnom kell. Önmagában is szenvedéssel jár bezárva lenni, de... de ha egy ilyen lény fogságában kell élnem, az még nagyobb kín. Magányosabb lennék, mint valaha. Lassan hervadnék el, mint egy virág, amit leszakítottak, és vízbe tettek. Külsőre szép, de már akkor halott, mikor eltépték eredeti helyéről. Miért nem értik ezt meg? Miért nem érti meg ezt, ez a szörnyeteg?
Szipogva ölelném át magam, de nem bírom elviselni... nem bírom elviselni ezt a sok szennyet, ami a bőrömre van ragadva. Mennyire végtelenül egyszerű lenne belevetnem magam egy forrás hűs vizébe, nevetve úszkálni a halakkal, boldogan élvezve a simogató szellőt. Mikor Tehetem meg ezt újra? Mikor jön el az a pillanat, mikor végre ismét szabad lehetek? Mindig is le akartam küzdeni a magányt, de nem így. El kell menekülnöm... nem maradhatok.
Remegő tagokkal állok föl, előre hajolva pillantok a földre, torkom összeszorul a látványtól. Várnak rám. Figyelik, hogy mikor próbálok szökni, hogy utána kegyetlenül taszíthassanak vissza ide. Nem fogom megadni nekik ezt az élvezetet, és feladni sem fogom. Nem ez az egyetlen út. Olyan lehetőséget kell választanom, amire nem számítanak. Olyat, amit nem képesek elérni. Például... Félve pillantok oldalra. Egy gyenge kis borostyán fut föl a falon. Gyenge, de ha kicsit megerősítem, az én súlyomat el fogja bírni. Sok növény erősebb, mint amilyennek tűnik. A többi lény lebecsüli őket, pedig hihetetlen dolgokra képesek. Főleg egy kis segítséggel. Így sikerülhet. Sikerülnie kell.
A lehetőség, hogy elmenekülhetek, erőt ad. Könnyedén szökkenek föl a korlátra, óvatosan teszem rá tenyerem a növényre, majd lehunyom szemeim. néma, a legtöbbek számára érthetetlen szavakat formálnak ajkaim. Rég használt erő áramlik szét bennem, hogy tenyereimnél összpontosulva szivárogjon át az apró kis borostyánba. Ritkán élek ezzel, mert nem tartom helyesnek. Nélkülözhető az élethez, így tényleg csak akkor kell hozzá fordulnom, ha nincs más lehetőség. De most mintha fárasztóbb lenne, mint eddig. Talán kimerült testem bírja kevésbé. Csak az biztos, hogy mikor elhúzom kezeim, súlyos fáradtság lesz úrrá rajtam. De most nem törődhetek vele. Nem tudhatom mennyi időm van hátra. Bármikor visszatérhet, és ha itt talál, akkor vége mindennek. Talán örökre.
Mély levegőt véve kapaszkodom át a megerősödött szárakra. Olyan, mintha csak az erdőben lennék. Könnyedén, kecses mozdulatokkal kúszok fölfelé. Mintha minden egyes mozdulattal közelebb kerülnék a szabadsághoz. Szívem hevesen dörömböl, a nap egyre kellemesebben simogatja bőröm. Már csak pár méter, és fellendülök a tetőre. Talpamat égetik a felhevült cserepek, de most még ez sem zavar. Ez is csak azt jelzi, hogy szabad vagyok. Ha még nm is egészen, de közel járok. Nincs sok hátra. Sikerülni fog. Ha bízok benne, akkor valóban össze fog jönni. Biztosan.
Óvatos, mégis sietős léptekkel indulok neki. Nagyon kell figyelnem, hogy ne csússzak meg, hogy halk legyek. Tudom, hogy élesebb a hallások, mint bármilyen már élőlénynek. Nem kockáztathatom, hogy lebukok. Ha észrevesznek, akkor... nekem... Nagyot nyelve sétálok át a másik szélére. Itt közelebb van a fal, de még mindig távol. Nincs mit tennem, muszáj megpróbálnom itt átugrani. Ha elmegy az idő a megfelelő hely keresésével, akkor kevesebb időm lesz egérutat nyerni. Nem tudom mit kéne tennem.
Ajkaimba harapva guggolok le, lehunyom szemeim, és igyekszem végiggondolni a dolgot. Annyi a ha, és olyan kevés a biztos dolog. Talán egyetlen dolgot tudhatunk kételyek nélkül. Azt, hogyha elkapnak, akkor nekem végem. Bezárnak, és azt nem élném túl. Meg kell próbálnom itt átugrani, és bízni kell abban, hogy sikerülni fog. Bízni. Már szinte csak ez a szó tartja bennem a lelket. Bárcsak sosem történt volna meg ez. Bárcsak még mindig az erdőben lehetnék. Bárcsak...
Nagy levegőt véve állok föl ismét, pár lépést hátrálok, hogy legyen helyem lendületet venni. Nekifutok, majd elrugaszkodom, de... elgyengült lábaim cserben hagynak. Megcsúsznak a szokatlan talajon, és már tudom, hogy nem fog sikerülni. Rémült sikkantással szorítom össze szemeim, érzem ahogy zuhanok, majd... teljes sötétség.
oOoOo
Tompa fájdalom, halk csivitelés. Mintha már egyszer átéltem volna ezt- Képzelődöm? Vagy az előbb csak álmodtam? Semmit sem értek. Hol vagyok? Próbálom megmozdítani tagjaim, de nem megy. Nem engedelmeskednek. Mi történt? Hol vagyok? Félek...
Hosszas küszködés árán sikerül kinyitnom szemeim. Már alkonyodik. A szobára lassan ereszkedik rá a homály, de ,ég így is látom, hogy nem vagyok egyedül. Torkom összeszorul, ahogy meglátom a magas alakot. Ne... csak őt ne... még egyszer ne...
- Végre magadhoz tértél - közelebb lép, így láthatom arcán a hideg, kegyetlen mosolyt. Szemei dühösen villannak. Elrontottam. Elkapott, és most bosszút fog állni a szökésemért. Keserves bosszút. - Nem tűröm, hogy valaki a tulajdonomat rongálja. Már pedig te a tulajdonom vagy.
- Nem... - halkan, erőtlenül, szinte sóhajtva vágok közbe. - Én nem vagyok a tulajdonod... én... szabad vagyok... szabad...
|
| timcsiikee | 2011. 02. 15. 12:01:06 | #11381 |
Karakter: Brad Delgado
Megjegyzés: ~ Onimnak
Brad:
Az ágyra dobom, kis fejét forgatja egérutat keresve, de esélytelen. Ha a teraszról le is ugrik… vagy összetöri magát vagy nem, és mér meg kéne birkóznia a fallal is… Ha bárki észreveszi, utána ered… De hiába is agyalok ezen, nincs menekvése a picinyemnek.
Egy pillanatra szemembe néz, majd mellkasomat kezdi vizslatni édes, riadt tekintettel.
- Nem kel úgy félni, nem eszlek meg. Egyenlőre még nem – vigyorgok rá.
- Me… megölted… - düllednek ki szemecskéi.
- Meg... és nagyon finom volt... – de biztos vagyok benne, hogy ő sokkal édesebb lesz akkor is, ha nem a vérének ízére vagyok kíváncsi… egyelőre. Inkább csak a testére vagyok kéjváncsi… hehe…
- Miféle szörnyeteg vagy te?! – kérdi visongva, kikelve magából, s elkezd kapálózni, hagyom egy kicsit dühöngeni, majd könnyedén fogom le. - Aljas féreg vagy! Hogy van bátorságod bántani egy ártatlan élőlényt?! Mit tett ellened az az őz? Te még csak nem is vagy igazi ragadozó! Egy gusztustalan szörnyeteg vagy akinek nem kéne élnie! – oh… a természet hű szolgáló élőlénye ilyet mond? Ej… Kicsusszan ujjaim közül vékonyka csuklója, majd szemembe kap, s idegesen morranok fel.
Utána kapok, felállva az ágyról csak egy lépés hogy utolérjem, s véres mellkasomnak csapódik.
- Engedj el te vadállat! Nem akarok itt maradni! Engedj el! Engedj el! Engedj el! Enge...
- Még egy szó, és megszabadítalak a nyelvedtől, arra úgy sincs szükségem – fenyegetően suttogom vérfagyasztó hangnemben, mire lecsillapodik a drágaság.
Visszadobom az ágyra, mellé ülve tekintetemmel falom fel előételként.
- Tisztázzunk valamit. Ha még egyszer ezt teszed, egyesével tördelem el karcsú kis ujjaid. Értve vagyunk? – lágyan súgom a szavakat, de annál vészjóslóbb nyugodtsággal. Csak bólint. Helyes. - Remek, reméltem, hogy megértjük egymást. Most viszont tényleg elfogyasztani a desszertet.
- Ne… ne, kérlek – kérni? hehe… vicces a kis tündérke.
Felé mászom, lefogom kezecskéit, mire lábaival kezdenek kapálózni de nem sok teret hagyok neki.
- Kérlek, legalább had mossam le magamról a vért. – egy pillanatra megállok, kinyitja szép szemecskéit, de csak vigyorommal találja szembe magát.
- Lemosni? Nem pazarolunk picinyem – arcához hajolok, és jóízűen kezdem el lenyalogatni róla a félig alvadt nedvet, összeszorított szemekkel, undorodóan nyöszörögve feszül meg kis teste, s csak halkan kuncogva folytatom. Leérek testére, érdes nyelvem élvezettel akad meg néha az aprócska mellbimbókban, melyek gyöngyként meredeznek testén. Gyönyörű szép, ahogyan egész lénye is. Felfalom, megtartok belőle egy kis darabot, majd újra és újra magamévá teszem, mígy rá nem unok. Kipirult arccal kezd tovább nyöszörögni, szájacskájára harap, ami lassan véresre sebződik, s felé hajolok, hogy azt a kis rést is megnyalogathassam. Mrr… iszonyat finom, még többet akarok. Nyakán siklik végig nyelvem, majd megint lefelé haladok testén, míg teljesen tisztára nem nyalogatom egészen hasáig.
- Látod? Máris tiszta vagy – vigyorodom el halkan búgva a szavakat, nem mond semmit, csak rángatózva próbálja kicsúsztatni markomból csuklóit, vajmi sikerrel. – Isteni ízed van… kíváncsi vagyok, hogy… - tiszta kezem lesimul testén, combjaira, majd szétfeszítem őket, hogy közéjük férkőzhessek – milyen lehetsz itt – ujjamat bejáratához nyomom, mire megugrik, és sikongatni kezd, de csak egy csókkal fojtok belém minden éles hangot. Majd ha az élvezettől nyögdécsel… na azt szeretném hallani. Az élvezettől és a fájdalomtól vonaglik majd alattam vergődve. Isteni lesz…
Belé dugom egyik ujjam, mire számba sikolt, ráharap a számra, de csak vigyorogva nyalom meg ajkaimat. Milyen kis heves.
Belenyomom még egy ujjamat, s testét megfeszítve sikolt fel ismét. Mozgatni kezdem benne az ujjakat, élvezettel morranok fel ahogy gyűrűi szorítanak, szörnyem egyre vadabbul tombol bennem, de még visszafogom magam. Nem töröm össze a kicsikét… teljesen.
Ahogy enyhül teste a fájdalomtól, úgy kezd fokozatosan izgalomba jönni, s csak újabb kuncogással konstatálom, hogy kis farkacskája éledezni kezd. Olyan apró, könnyedén lehajolva nyalom végig mellkasát, hasát és el is érem a kis erekciót, majd azon is végignyalok, és számba veszem. Micsoda íz… annyira tiszta és természetes, soha nem kóstoltam hasonlót… Épp itt volt az ideje. Mh…
Sikoltozik és vergődik, tiltakozni próbál, de figyelmen kívül hagyom. Addig tágítom a kicsiték míg három ujjam be nem fér… kénytelen vagyok hisz ha azonnal belé hatolnék szétszakítottam volna, nem is akár hogy. De most hogy lassan, élvezettel szopom a kicsikét, sokkal könnyebben lágyul el bejárata is. Már alig bírom tartani magam.
Mikor mindent egyszerre abbahagyok, eleresztem, felé görnyedek, nézem ahogy piheg lehunyt szemekkel, de nem sok pihenőt hagyok neki. derekára fonom ujjaimat, majd lassan, határozottan csúszom belé… ah igen, mennyei.
Szerencsére nem szakad fel a drága, csak csekély vér illatát érzem a levegőben, ami hozzá tartozik. Könnyezve rángatózva sikolt tovább, halkan morogva teszem magamévá, végig változó reakcióit figyelve. Vergődik, kapálózik, majd karmol, kéjesen nyögdécsel és sikolt, hol engem, hol a párnát szorongatja… Kis édes…
Annyira szűk, olyan erősen szorít… Még pár durva lökés. és vállára hajolva, felhördülve élvezek bele, forró fenekébe… Ah, igen…
Ahogy kihúzódom belőle jut még egy kicsi hasára is, majd élvezettel mérem végig művemet. Teste olyan mintha koszos lenne pedig csak a rólam lekerült vér dörzsölődött rá. Izzadt, könnyes és véres. Teljesen elernyedve piheg lehunyt szemekkel, majd mint akit fejbe vertek elalél. Most azonnal fel tudnám falni.
Még utoljára élvezettel nyalogatom végig testét, minden egyes porcikáját megtisztogatva, majd kihúzom alóla a takaró, és abba dörgölöm mellkasomat, végül rá terítem. Majd valaki kimossa reggel. Mellé fekszem, majd pár csettintés után belép „jobb kezem”.
- A falaknál álljon őrt két farkas, a terasz és ablakok alatt is figyeljen valaki… ha ez a kis szépség – vigyorogva mutatok a mellettem alvó zöldikére – szökni próbálna, élve hozzátok vissza, és tegyétek abba a kalitkába.
- Értettem – meghajolva farol ki. Magamhoz vonom az összekucorodott testet, majd kielégült vigyorral alszom el.
|
| Onichi | 2010. 09. 26. 19:15:32 | #8151 |
Karakter: Liam
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Liam:
Szomorúan figyelem, az egyre távolodó erdőt. Már jövünk egy ideje, de csak most értünk ki a fák közül. Máris hiányoznak. Vissza akarok menni.
Kicsit nehézkesen, de sikerül úgy fordítanom fejem, hogy lássak is valamit. Egy hatalmas épület felé cipel, és nagyon úgy tűnik, hogy nem fog megállni. Félelem szorítja össze torkomat. Távol leszek az erdőtől, falak közé zárva. Nem fogom bírni. Nagyon gyorsan ki kell találnom, hogyan szökhetek meg előle. Nagy és erős, akár egy ősi fa, de lennie kell gyenge pontjának. Nekem pedig mihamarabb rá kell lelnem. Különben bele foguk őrülni.
Az ajtó csukódik mögöttünk, én pedig legszívesebben visítva, kapálózva próbálnám kitörni. A sivár, hűvös falak össze sem hasonlíthatók a kék éggel, és a növényekkel. Miféle szörnyűséges hely lehet ennyire élettelen?
Fájdalmasan nyekkenek a kemény padlón. Olyan könnyedén dobott ide, mintha nem is lenne súllyom. Reagálni sem tudtam. Értetlenül pislogok körbe, közben fájó kezemet dörzsölgetem. Ezek a színes dolgok... ezek... rácsok?! Az nem lehet. Be... bezárt egy ketrecbe? Mi vagyok én, egy én, egy kis énekes madár, akit kedvtelésből föl lehet akasztani a szobában, és gyönyörködni hangjában? Úgy tűnik igen.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy ki tudjak szabadulni. Figyelem a folyosókat, amiken elhaladunk, de nem tudom megjegezni az irányt. A fák különböznek, a virágok változatosak, az állatok csapásai útbaigazítanak, de itt minden olyan egyforma. Minden fal ugyanolyan.
Végre megállunk, letesz a földre, de nincs időm körbenézni, azonnal az ő vigyora úszik a látótérbe. Fogai megvillannak a torz vicsornak is beillő mutatvány közben. Próbálok rá a lehető legcsúnyábban nézni, de igazándiból rettegek. Nem tudom mi lesz ebből. Nem is akarom tudni. Az egyetlen jó dolog, hogy az őz megmenekült. Egy ártatlan élőlényt sikerült kimentenem a megtestesült pusztítás karmaiból. Megérte, még ha ekkora is az ár, amivel fizetnem kell érte.
- Maradj nyugton picinyem, míg vissza nem jövök - halk hangja akár kellemes is lehetne, ha nem tudnám, mit tartogat számomra. Ez a mély dörmögés, csak kín keserves perceket fog okozni nekem. Igen, perceket. Nem fogom tovább hallgatni. Amint kinyitja a ketrec ajtaját, eltűnök. Még nem tudom hogyan, de biztosan így lesz.
Várjunk... Döbbenten pislogok az erkély felé sétáló hatalmas alakja után. Visszajön? De mégis honnan? Mire készül? Ugye nem...?!
- Hova mész? - kérdem halkan. Nem akartam vele beszélni, viszolygok akár egy szót is intézni egy ilyen gyilkoshoz, de... de most kénytelen voltam. Szörnyű gyanúm van.
Válla fölött pillant vissza, megpillantva kegyetlen mosolyát. Egyszerre fog el rémület, és düh tőle, bár nem tudom melyik az erősebb.
- Meglátogatom a kis őzt - ezt nem hiszem el. Miért kellett, hogy igazam legyen? Tehetetlenül harapok ajkaimba, de semmit nem jut eszembe, amivel megmenthetném szerencsétlen állatot.
- De. De azt mondtad nem bántod, ha veled jövök, ez nem igazság! - kétségbeesetten ragadom meg a rácsokat, de ide az én erőm kevés. Hiába a düh, és minden más ami általában mellettem szól, most kifog rajtam ez a helyzet. Átvert. Mégis hogy lehettem olyan ostoba és könnyelmű, hogy megbíztam benne? Hogy hihettem egy szörnyetegnek? Annyi évet éltem már meg, annyi szörnyűséggel találkoztam már, de még mindig túl oktondi vagyok.
Még idejében sikerül hátra ugranom, a kalitka másik végébe. Nagyon gyors. De... de mit akar még? Szúrósan nézek szemébe, de ez neki jobban megy. A tekintete olyan, akár egy vadállaté, ami érthető, hiszen nem ember. Egy ember sosem lenne ennyire kegyetlen.
- És tényleg azt hitted, ott hagyom majd? Kis lüke... téged nem fallak fel... te leszel a desszert - egy utolsó kegyetlen vigyorral fordít hátat, majd az erkélyről levetődve tűnik el a sötétben.
Tehetetlenségemben újra a rácsoknak esem, de csak annyit érek el, hogy fölsértem bőrömet. Talán nagyobb az erőm egy emberénél, de ezeket én sem tudom elhajlítani. Pedig szegény védtelen állatnak szüksége van rám. Szinte érzem mennyire retteg, hogy levegőért kapkodva menekül a sűrű bozótban, a hatalmas sötét árny elől. Tudja, hogy már nincs sok hátra rövid kis életéből. Tudja, hogy nemsokára utolérik. Nem bírom...
Könnyezve szorítom össze szemeim, ujjaim a hűvös fémre fonódnak. Tényleg meg fogja tenni. Ha még egy kicsit föl tudom tartani... ha sikerült volna valahogy figyelmeztetnem az állatokat... de ez lehetetlenség, hisz nem tudtam mi vár ránk. Nem tudtam miféle szörnyeteg pusztított. Hát most megtudtam... belecsöppentem a kellős közepébe.
oOoOo
Zavaros, felületes álomba merülök. A kimerültség, és az elkeseredettség üldözött ebbe a világba. A képek gyorsan változnak, összefüggéstelenül zsonganak fejemben.
Nem tudom meddig vergődök ebben az állapotban, de az biztos, hogy hangos zaj rángat ki belőle. Kábán pislogva nyitom föl szemem, s amit először megpillantok, az a rémálmaimnál is rosszabb. Torzul vigyorgó arc, felém nyúló véres kezek.
- Itt a desszert ideje - reszketve simulok a rácsoknak, de hiába nyomódnak fájón bőrömbe, még így sem vagyok elég messze. Hosszú ujjak fonódnak csuklómra, kirántanak a ketrecből, és az ágya hajítanak. Szerencsére puha, így nem esik bajom, még elég jól vagyok a a meneküléshez.
Kiutat keresve forgatom fejem, de az egyetlen lehetőség a terasz. A túl oldalán már ott az erdő, ami az én terepem. Ott én vagyok előnyben. Ha ki tudnék jutni... ha sikerülne... de nem úgy tűnik, hogy hagyni fogja.
Fölém mászik, így kénytelen vagyok lefeküdni, hisz nem akarok hozzáérni. Egy ujjal sem. Lehet, hogy emberek, sőt más élőlények szemszögéből ő jóképű, de belőlem csak viszolygást, menekülési kényszert vált ki. Főleg a szemei... Nem is bírom tovább állni pillantását, inkább lejjebb vezetem tekintetem. Ez volt, a lehető legrosszabb ötlet.
Mellkasa sötétvörösen csillog. Vér. Csak most fogom föl, mi az a borzalmas szag, amit eddig is éreztem, de a félelem miatt nem figyeltem rá. A halál orrfacsaró bűze.
- Nem kel úgy félni, nem eszlek meg. Egyenlőre még nem - morogja halkan, de nem törődök vele. Képtelen vagyok elszakítani tekintetem a szörnyűséges bizonyítékról. Megtette, és még csak le sem mossa magáról! Élvezi, hogy más életének alapvető forrásában tocsog! Ez... ez... szörnyű.
- Me... megölted... - suttogom halkan, kétségbeesetten markolva a lepedőbe.
- Meg... és nagyon finom volt... - láthatóan élvezi, hogy ennyire kiborít a dolog. Persze, hiszen őt mások szenvedése teszi boldoggá.
Remegő ajkakkal figyelem, ahogy egyre közelebb jön. Nem... nem fogok hozzáérni! Nem bírnám ki! Én... én...
- Miféle szörnyeteg vagy te?! - hisztérikusan visítva kezdek kapálózni alatta. Nem fogom vissza magam. Sajnos rám is kerül a vérből, de már nem érdekel. A lényeg, hogy megszabaduljak tőle. Hiába szeretném megmutatni neki, milyen a fájdalom, nem vagyok képes bántani. Így csak csapkodom, körmeimmel igyekszem minél nagyobb károkat okozni, közben megállás nélkül vágom fejéhez gondolataimat. - Aljas féreg vagy! Hogy van bátorságod bántani egy ártatlan élőlényt?! Mit tett ellened az az őz? Te még csak nem is vagy igazi ragadozó! Egy gusztustalan szörnyeteg vagy akinek nem kéne élnie! - csak úgy fortyog bennem a düh. Képtelen vagyok elviselni, ha valaki ok nélkül bántja az állatokat. És neki nem volt oka. Nem volt joga. Nem ölhette volna meg!
Próbálja lefogni csapkodó kezeim, de mindig elrántom előle. Ha figyelek, akkor gyorsabb tudok lenni nála. Csak egy óvatlan mozdulatra várok... a megfelelő alkalomra...
Ujjaim végre elérik arcát, sikerül belekapnom szemébe. Halkan fölmordulva kap sérüléséhez, én pedig megkapom a lehetőséget. Most vagy soha.
Kipattanok az ágyból, a terasz felé rohanva. Látom a fákat, érzem az erdő semmihez sem fogható illatát. Amint lehagytam, megmosakszom egy patakban... irtózom, hogy rajtam van a vér. Undorodom magamtól. Hnn... Utána pedig... el kel hagynom ezt a helyet. Megint. Már sehol nem vagyok biztonságban, de bármi jobb, mint hogy életem végéig előle meneküljek. Hogy minden pillanatban rettegjek, melyik fa mögött rejtőzik.
A hűvös éjszakai szellő már simogatja bőröm. Csak át kell lendülnöm a korláton, és érezhetem talpam alatt a földet, a fűszálak csiklandozását.
Ám mindez álom marad. Csuklómat megragadva durván ránt vissza, halkan szisszenve csapódom mellkasának, így arcom is vére lesz. Ne... ezt nem hiszem el... ne!
- Engedj el te vadállat! Nem akarok itt maradni! Engedj el! Engedj el! Engedj el! Enge...
- Még egy szó, és megszabadítalak a nyelvedtől, arra úgy sincs szükségem - hangja kegyetlen, ennyi is elég, hogy belém fagyassza a szót.
Remegve, ijedten pislogok a rémisztő szempárba. Nem látszik rajta, hogy hol karmoltam meg. Nem tudtam nagy kárt tenni benne. Az viszont biztos, hogy nem viccel. Valóban megtenné.
Torkomban hatalmas gombóc növekszik, ezzel is megakasztva minden kikívánkozó hangot. Érzem, ahogy a vér lassan bőrömre szárad, a rosszul lét kerülget tőle. De nem ez a legszörnyűbb. Sokkal rosszabb, hogy nem szándékozik megölni. Inkább megkínoz, és magánál tart, míg meg nem un. Félek... nagyon...
Visszavonszol az ágyhoz, és újra rádob. Ma már sokadjára teszi ezt velem. Dobálgat, mint egy szemetet. De nem fogom hagyni. Ha elalszik, akkor megszököm. Csak nem lehet mindig ébren, olyan nem létezik.
Ajkaimba harapva figyelem, ahogy leül mellém, és éhes vággyal végigmér. Ne nézzen így rám, én nem vagyok étel! Bár... neki talán igen. Annyival nagyobb, erősebb, és kegyetlenebb nálam. Miért történik ez velem?
- Tisztázzunk valamit. Ha még egyszer ezt teszed, egyesével tördelem el karcsú kis ujjaid. Értve vagyunk? - remegve bólintok. A düh-félelem háborút, most ismét a félelem nyerte. Nincs mit tenni. Tűrnöm kell. - Remek, reméltem, hogy megértjük egymást. Most viszont tényleg elfogyasztani a desszertet - elvigyorodva hajol felém. Engem akar. Egy gyilkos. Egy szörnyeteg. Valaki segítsen...
|
| timcsiikee | 2010. 08. 03. 21:48:57 | #6535 |
Karakter: Brad Delgado
Megjegyzés: ~ Onimnak
Brad:
- Veled megyek – válaszol nagy nehezen, és arcomon vigyor terül szét. Én is pontosan így gondoltam. Mellettem halad el, majd megindul, de ne hidd édes kis madárkám, hogy ez így megy. Engem se ma szedtek le a falvédőről.
Egy egyszerű mozdulattal dobom a vállamra pillekönnyű testét, tiltakozását meg sem érzem, csak hallom.
- Tegyél le! Azonnal engedj el, tudok én járni magamtól is! Tegyél le, tegyél le, tegyél leee! – hát persze, aztán megpróbálsz elfutni vagy eltűnni. Inkább megkímélném magam a hosszas kergetőzéstől, ha lehet. Nem mintha el tudna szökni előlem, de mára elég volt a vadászatból. - Hallasz egyáltalán? Talán megnémultál? Engedj már el te gonosz szörnyeteg!
Hm… rég nem vágták már ezt a fejemhez, viszont azok nem is nagyon élték túl. De ő túl édes falat ahhoz, hogy csak úgy elharapjam a csinos torkát, jobban szeretném kiélvezni ezt a testet.
Hosszú percekre végre abbahagyja a tiltakozást, és csak lóg vállamon. Ez gyors volt, azt hittem többet fog ficánkolni.
- Kérlek engedj el, valamit... valamit el kell intéznem. Nagyon fontos, kééérleeeek – reakcióként csak felvonom egyik szemöldököm, és elvigyorodom. Elintézni? Hehh… jó vicc.
Újra lenyugszik, viszont kihasználja azt a pillanatot, amikor egy ágreccsenésre figyelek fel, és kicsusszan karmom alól, majd futásnak ered. csak felszisszenve nézek utána. Úgy látszik nem unja meg, de ha csak ezt kell, játszom vele egy kicsikét.
Beleszagolok a levegőbe, majd ajkaimat megnyalva egy pillanat alatt kerülök elé pár méterre, pont akkor sandít hátra, és nem vesz észre, majd mellkasomnak csapódik, és pedig összefogom csuklóit és megemelem.
Kuncogva figyelem további vergődését, majd mikor végleg feladja, visszadobom vállamra.
~*~
Kicsit hosszabb volt az út, hisz nem farkas alakban jöttem el vele eddig. Félő lett volna, hogy tényleg leharapom valamijét, ha úgy futottam volna utána. Így viszont egyelőre megkíméltem az életét… Egyelőre…
A kastélyba beérve hozatok egy kalitkát, majd beledobom, és rázárom. A rácsok erős, vékony anyagból készültek, rácsozata olyan sűrű, hogy csak kézfeje fér át rajta, csuklója már nem, pedig nagyon aprócska teremtmény.
Megfogom a kalitka tetejét, és felmegyek vele a szobámba, az ágy mellé teszem, majd méregetem éhesen. Már csak ettől a dobástól is egy folt lett rajta? Micsoda sebezhetőség. Előny, egyben hátrány. Hisz ha nem akarom, hogy túl gyorsan haljon meg a kicsike, akkor vigyáznom kell vele.
- Maradj nyugton picinyem, míg vissza nem jövök. – dörmögöm halkan, és mezítlábas talpammal az erkély felé csattogok újra.
- Hova mész? – hallom az édes hangot, de először csak vállam fölött tekintek rá. Kis édes.
- Meglátogatom a kis őzt – széles vigyor terül arcomra, szemem felcsillan, ahogy látom arcán a felismerést.
- De. De azt mondtad nem bántod, ha veled jövök, ez nem igazság! – elkezdi rázni a rácsot, de semmit nem ér el vele.
Visszalépkedek hozzá, előre hajolok, egyik karmomat bedugom a rácsba, és végighúzom, de ekkorra már a másik oldalra tapad.
- És tényleg azt hitted, ott hagyom majd? Kis lüke… téged nem fallak fel… te leszel a desszert – megnyalom alsó ajkam vigyorogva, mire összerezzen. Kiegyenesedem, és felkacagok, majd visszalépkedek az erkély boltívébe, felnézve az égre kezdek átalakulni, majd felvonyítva vetem bele magam újra a vadászatba.
~*~
Az utolsó lépéseket lassan teszem meg, állatiasan morogva nyalom meg véres ajkaim, majd felpattanok az erkély peremére. Egy kiadós kis vacsora után mindig úgy megnövekszik erőm és vágyam egy finom éjszaka után. És most végre megtaláltam a tökéletes ágydíszt magamnak egy időre.
Visszaöltöm emberi alakomat, érzem, ahogy a vér csöpög le államról, lenézve látom, hogy egész mellkasomat beborítja. Bódító illata elkábít, ujjamat végighúzom mellkasomtól egészen nyakamig, csíkot szántva a vörös rétegbe, majd élvetegen nyalintom le ujjamról a nedűt. Habár a hús íze mennyei, a vért semmi sem pótolhatja. Vér nélkül finom hús sem létezik.
Becsattogok a szobába, semmi mozgolódást nem hallok, így a kalitka felé veszem az irányt. Karjaimmal megtörlöm arcomat, amennyire csak tudom, így most alkarjaim is véresek, kezeimmel a kalitkába kapaszkodom előre görnyedve. Ujjaim alig férnek át a rácson.
Pár pillanatig figyelem, ahogy hátra kuporodva szuszog, vágyam már csak attól is felkel, hogy látom édes arcát, fel-lemozgó mellkasát a sápadt holdfényben. Gyönyörű teremtmény, és most csak az enyém.
- Ébresztő szépségem – szétfeszítem a rácsot remegve, ami eldeformálódik, szélső élei kipattannak. A zajra kipattannak szemei, majd azonnal rám mered, vigyorogva nyúlok be érte, így már könnyedén körbeérem az egész kalitka belsejét. – Itt a desszert ideje.
|
| Onichi | 2010. 06. 27. 23:08:06 | #5764 |
Karakter: Liam
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Liam:
Nagyot szippantva a friss esti levegőből, elgondolkodva pislogok a levelek közt átkukucskáló holdra. Sápadt fénye teljes erőbedobással ragyogja át az éjszakát.
Nem olyan rég érkeztem ebbe az erdőbe, de már most beleszerettem. Gyönyörű, és szinte érintetlen. Mégis mintha az állatok örökké rettegnének egy sötét árnytól, amit én nem ismerhetek. Talán már nincs messze, amikor megtudhatom mi az.
Hűvös fuvallat cirógatja végig bőröm, vele együtt, mintha lassan köd terpeszkedne szét az eddig tiszta éjjelen. Mintha még a levegő is lehülne. Az állatok egyre inkább félnek, ezt érzem. Rettegésük minden porcikámat átjárja. Mi lehet képes ilyen szörnyű rémületet kiváltani belőlük? Ez a hely sem más, mint a többi.
Szomorúan fölsóhajtanék, de belém reked a levegő. Valami bevetette magát az erdőbe. Valami gonosz és féktelem. Nagyon rég éreztem utoljára ehhez hasonló, ilyen kegyetlen erőt. Hát ettől tartottak úgy. Meg kell találnom, hátha megállíthatom. Eddig nem sokat tehettem a pusztításokkal szemben, de hátha most máshogy alakul minden.
Hangtalanul, a fákon ugrálva próbálom meglelni. Meztelen talpaim otthonosan simulnak a durva kéregre, mintha csak puha párnákon járnék. Ahogy közeledek, józan eszem egyre hangosabban tiltakozik. Ez a gyilkolási vágy szinte késként hatol belém. Már a szomorúság, és a düh hajt előre. Képtelen vagyok megérteni, hogyan teremthetett bárki olyan élőlényt, ami kedvét leli az ölésben. Sőt, célja hogy elpusztítson egy védtelen, gyenge állatot. Undorító és szörnyű tett.
Mozdulatlanná dermedve meredek egy tisztább rész felé, amit szakadék zár el a másik irányból. Egy gyönyörű őz esett csapdába. Ha hátrál lezuhan, ha marad a hatalmas farkas karmai közé kerül. Összeszorul szívem a tehetetlenségtől. Bármennyire segíteni szeretnék, nem tehetem. A természet saját törvényeimbe nem avatkozhatok bele. A farkasok, rókák, baglyok nem azért ölnek, mert élvezik, hanem mert az életben maradásuk függ tőle. Tőlük nem védhetek meg senkit. De az a másik sötét dolog nagyon közel van.
Kutakodva forgatom körbe tekintetem. Sehol nem látom, mégis itt a legelviselhetetlenebb. Lehet, hogy...
Tágra nyílt szemekkel fordulok újra a hatalmas ragadozó, és rettegő áldozata felé. Így már értem. Ezért volt olyan ismerős az ereje. Nagyon rég találkoztam ilyennel, de nem fogom elfelejteni. Egy alakváltó.
Annyira ostoba vagyok, hogy nem jutott eszembe előbb. Hisz sokkalta nagyobb mint egy sima farkas. Ráadásul most telihold is van. Megrázom fejem, kezem ökölbe szorul a dühtől.
Nem hagyhatom hogy bántsa! Ő egy szörnyeteg, és nincs joga más állatok életét elvenni!
- Hagy békén, te szemét dög! - szinte fölvisítva rugaszkodom el búvóhelyemről, rázuhanva a hatalmas testre. Ujjaim kapaszkodót keresve bújnak a sűrű bundába. egyetlen gondolat cikázik fejemben. Minél messzebb kell őt tudnom szegény őztől. Akármibe kerül is.
Minden erőmet beleadva próbálom hátrébb rángatni, de csak még jobban bevadítom. Fehér fogai csattogva próbálnak belém marni, de nem ér el. Szerencsére. Kitartóan kapaszkodok belé, mint egy kis majom a mamájába. Legalább addig sem áldozatára figyel. Kérlek menekülj el őzike. Nagyon szépen kérlek.
Sajnos taktikát vált. Megrázza magát, és ez már túl sok. Megcsúszok gyönyörű bundáján, halkan fölsikkantok, de még mindig nem engedem el. Addig fogom itt tartani, amíg csak tudom. Illetve csak eddig a pillanatig. Ugyanis itt már elérne szörnyűséges agyaraival.
Könnyedén libbenek ki fogai elől, meg sem állva a reszkető őz előtt. Nem is igazán tudom mit tezsek. Menekülnöm kéne, sőt nem is lett volna szabad észrevennie. De nem nézhettem végig ahogy megöli. És most márt ki kell tartanom a végéig.
Szembefordulok vele, és kitárom karjaim. Végigpillantva rajta, muszáj leküzdenem remegésem. Puszta látványa is félelemmel tölt el, de magabiztosnak kell látszanom.
- Hagyd békén! Nem ártott neked! - kiáltok rá, dühöm újra ad egy kis erőt. Én mindent beleadok, ő pedig kinevet! Ez miféle ellentámadás? Egyáltalán nem vicces.
Megütközve figyelem, ahogy bundája visszahízódik. Állam koppan a puha talajban. Így egyszerűen visszaváltozott? Nem kéne megvárnia az este végét? Mennyire hatalmas lehet.
Félve mérem végig a hatalmas férfit. Farkas alakban kevésbé tartottam tőle. Fagyos mosolya, kemény vonásai még a legvadabb ragadozóknál is jobban megrémít.
Minden lépésére összerezzenek. Legszívesebben ráordítanék hogy maradjon ott. Vagy menekülnék. Még el tudnék tűnni előle. Gyorsabb vagyok, mint ő, jobban rajtőzködöm, és az erdő is engem segít. De nem hagyhatom magára szegény rettegő állatot.
- Valóban! - visszafojtok egy fájdalmas nyögést. Hangja szinte bántja fülemet. Olyan rég hallottam bárkit beszélni, saját magamon kívül. Bár ezt egyáltalán nem sajnálom.
- Nem bántom… ha velem jössz - kikerekednek szemeim, bénultan nézek sátáni vigyorába, de agyam már dolgozik. Ha azt mondom nem megyek vele, akkor megöli, ráadásul engem is megpróbál majd elkapni. Ha hajlandó vagyok belemenni az alkuba, akkor sincs rá garancia, hogy túléljük. De nagyobb az esély. Ráadásul én meg tudok szökni tőle. Nagy robusztus, erős, de biztosan lassú. Nem fog utolérni. Egy kis fáradalmat megér egy ártatlan élet.
Reszketeg sóhajjal bólintok.
- Veled megyek - suttogom halkan. Hova lett az előbbi magabiztosság? Bárcsak visszajönne.
Ellépek kinyújtott keze mellett, és elindulok. Pár lépést teszek csak, mire visszaránt, és vállára dob, mint egy egyszerű zsákot.
Kiabálva tiltakozom, ökleimmel a széles hátat püfölöm.
- Tegyél le! Azonnal engedj el, tudok én járni magamtól is! Tegyél le, tegyél le, tegyél leee! - csupán annyi a reakció, hogy elindul. Kalimpálok kézzel, lábbal, de nem tudom megállítani. - Hallasz egyáltalán? Talán megnémultál? Engedj már el te gonosz szörnyeteg!
Már sétálunk egy jó ideje, én pedig föladtam a kiabálást. Semmit nem értem el vele. Próbáltam kérdezősködni, de nem válaszolt. Annyit sikerült kiszednem belőle hogy "majd ha hazaértünk, mindent megbeszélünk". Rosszul hiszi ha azt hiszi kivárom. Tehetetlenül lógok, egy ütemben himbálózva lépteivel. Már a tudat, hogy egy ilyen ocsmány lénnyel éljek... Emberként jóképűnek számít azt hiszem, de nekem túl gonosz és ijesztő.
- Kérlek engedj el, valamit... valamit el kell intéznem. Nagyon fontos, kééérleeeek - most már ideje kiszabadulni. Kezdődjön a szökés. Szívem torkomban dobog, mert mi lesz, ha nem sikerül. Ne gondolj ilyenekre! Az erdő veled van.
Kétlem, hogy le fog tenni, de egy pillanatra megáll, enyhül a szorítás, és nekem ennyi is elég.
Apró vagyok és hajlékony, így könnyedén kicsusszanok karja alól, bevetem magam a fák közé, és futok. Kecsesen és halkan kerülöm ki a fákat, ágakat. Szinte nem is lépkedve haladok, így még kevesebb zajt okozok. Most érzem, hogy az eddig elnyomott pánik beivódik minden tagomba. Menekülnöm kell.
Nem hallom hogy követne, nem hallom hogy itt lenne. Talán el sem kezdett üldözni? Bárcsak... bárcsak...
Pafff...
Ujjak fonódnak szorosan csuklómra, hiába rángatom, nem enged. Fölpillantok a söteten csillogó, kegyetlen szemekbe. Most már félek. Határozottan rettegek. Azt hiszem meg is van rá az okom.
Hogy került elém? Honnan tudta merre vagyok? Hogy lehetett ilyen gyors?!
Kétségbeesett madárként vergődök, de ő csak fölnevet azon a szörnyűséges hangon. Nem bírom, ki kell szabadulnom. Nem bírom...
Összecsuklom, könnyedén újra a vállára dob. Érzem forró bőrét az enyémhez simulni. Kétségbeesetten, remegve hunyom le szemeim. Szörnyű érzés. Mibe keveredtem én bele?
Szerkesztve Onichi által @ 2010. 06. 27. 23:08:30
|
| timcsiikee | 2010. 06. 19. 23:33:00 | #5560 |
Karakter: Brad Delgado
Megjegyzés: (Onimnak)
Brad:
Sötét éjszaka lepi el az eget, a csillagok ködfátyol mögé rejtőzve próbálják még sötétebbre varázsolni a természet lágy ölét. Természet… lágyság… feh. A természet közel sem egy lágy dolog. A természet tele van rejtett veszéllyel, félelemmel, és olyan erőkkel, amit az emberi és néha fel sem fog. Csak egy éjszakát bírjon ki valaki ebben az erdőben, és akkor elmondható, hogy túlélő alkat. Azonban nem ezen az estén.
Belső démonom egyre hangosabban morog, feszíti mellkasomat, s ez engem is hirtelen haragúvá tesz. Kegyetlen vigyorra húzódnak ajkaim, mélyet szippantok a fák közül szűrődő illatokból. Szeretem éjszaka az erdőt. Mivel én lehetek benne a legnagyobb veszély. Édes illat csapja meg éles orromat, és szemem kitágul, kíváncsian nyalintom meg ajkaimat. Valami azt súgja, hogy finom vacsit fogok szerezni magamnak. Vajon mi lehet ez? Talán ember? Egy apró állat? Remélem valami nagyobb.
- Szólított uram? – morran mögöttem egy halk alak. Á igen. A szobafiúm. Felé fordulok, medve bundám lebben egyet, de fél kézzel fogom, hogy nagyjából eltakarjam kényesebb testrészeimet. Mindig is szerettem szabadon öltözködni, avagy nem öltözködni.
Biccentek neki, mire térdre ereszkedik. Fejére teszem kezemet, majd belemarkolok hajába, és felemelem magamhoz szem magasságba, lábai már lógnak a föld felett, alig egy centivel.
- Mire visszajövök… - nézek mélyen remegő szemeibe, vicsorgok, majd végül vigyorrá teljesül mimikám – legyen rendben a szobám. Megértetted? – halkan mégis vészjósló hangon morranok rá. Megrázná fejét, de mivel erősen tartom nem képes rá.
- Igen – hebegi halkan, de hiába próbálja elnyomni félelmét, tisztán érzem. Megnyalom ajkaim mire összerezzen. Finom falat, de csak a végső esetben „falnám fel”. Ha nem találnék jobbat.
Lazán eleresztem, mire a földre esik, megfordulok, és egy egyszerű mozdulattal ledobom bundámat. Mezítláb kilépkedek, vissza az erkélyre, kitárom karjaim, és az égre tekintek. Ahogy a hűvös szellő mardossa testemet, valami mennyei, és tompítja azt a fájdalmat, ami ezer átalakulás után is elkísér életem során. Hiába szoktam hozzá, a fájdalom nem múlik, csak megszokom. De hát ez az élet velejárója.
A felhő lassan elúszik az égen, a mögötte ékeskedő teli Hold úgy ragyogja be az eget, mintha csak a kegyetlenség napsugara sütne le ránk a reménytelenség sötétjében. Csont roppan, feszül a bőröm, majd felszakad, és újra begyógyul, szinte pillanatok alatt. Testem vastag szőr borítja, a hideg megszűnik, és az éjszaka ellenére teljesen forróvá válik testem. Szemkötőm felcsúszik homlokomra, csak a fülem tartja meg, de soha nem esett még le. Szerencsére.
Felvonyítok egyenesen a Holdra, majd elrugaszkodom, és máris futásnak eredek. Szaladnak a fák, csak elmosódott foltok a nagy sebességű hajszában. Ma nem engedtem ki senkit, csak én jöhetek ki, egyelőre. Bárki más csak akkor indulhat meg, ha én már visszatértem. A legelső zsákmány az enyém, senki másé.
Apró állatok bújnak meg az avarban, tisztán érzem félelmük szagát, ahogy ők is érzik a veszélyét is.
Gyorsítok tempómon, karmaim a földbe mélyednek, hogy nagyobb lendületet tudjak venni lépéseimmel. Követem azt az édes illatot, amit még az erkélyen éreztem, és ha lassan is, egyre erősödik. Mancsaim alatt porzik a föld, mikor fékezek, s egy termetes őz remeg velem szemben, a szikla elé szorulva. Áh… Sarokba szorítottalak picinyem? De nem téged kereslek, valami… mást…
Körbe pillantva szimatolok. Igen, itt van, de sehol nem látom. Különleges lény. Nem is emberi, de nem is állati. Egy újabb lénnyel gazdagodhat tárházam? Mrr… Hát csalogassuk elő. Gondolati síkjára nem tudok rátérni, hisz azt sem tudom mi Ő. Fene… akkor be kell érnem ezzel a kis jószággal, ami a fél fogamra sem elég. De még mindig ott a szolgálóm Eric.
Széles vigyorra húzódik szám újra, halk morgással, lassú lépésekkel közelítek a gyámoltalan jószág felé. Egy kis desszertnek jó leszel. Félelmének szaga felizgat, és arra késztet hogy sokéig eljátszadozzak még vele, mielőtt elkapom. Talán adok neki egy kis egérutat, hogy azt higgye megmenekülhet. Édes a kegyetlenség.
- Hagy békén, te szemét dög! – visít valaki felettem, de mielőtt felnéznék, máris a nyakamon landol egy pille könnyű alak. Mi ez? Alig érzem, akár egy zsenge faág. Szőrömbe markol, és megpróbálja nyakamat húzni. Hátra-hátra kapnék számmal, de nem érem el, és egyre dühösebben morogni kezdek. Mrrr… mi lehet ez? Megérzem illatát, és azonnal lobban szörnyemben a vágy. Ő lesz az.
Megrázom busa fejem, mire sikoltva esik le rólam, azaz lelóg, mert még a szőrömbe kapaszkodik, de mielőtt elkaphatnám, leugrik, leröppen rólam. A kis állat elé fut, és kitárja karjait, határozottan védelmezi. Kis édes… Mit gondolsz, mit tehetsz ellenem? Nem is ő kell nekem, hanem Te.
- Hagyd békén! Nem ártott neked! – szemei szúrósak, durcásan néz rám, és pedig elnevetem magam, lassacskán kezdek visszaalakulni rendes alakomba, abba sem hagyva az éktelen röhögést. Ruha nélkül a sötétben állok velük szemben, néha lépek egyet közelebb, de akkor összerezzen mindkettő. Édes… Igazán…
- Valóban! – állapítom meg, mély karcos hangon dörmögve felé, végigmérve a kicsike alakját. Nincs rajta ruha, fülecskéi hegyesek, haja aranyló, teste hamvas. Akaratlanul is megnyalom ajkaimat, és elégedetten morran szörnyem. Igen… Ő aztán csodálatos zsenge husi… muszáj megszereznem.
- Nem bántom… ha velem jössz – vigyorodom el kegyetlenül, és lazán felé nyújtom egyik kezemet. Ha nem jön szabad akaratból, elviszem erőszakkal. Egy aprócska zöld elf. Törékeny, a szabadban él, és ártatlan lélek. A legfinomabb falat ami valaha létezett… és az enyém lesz…
|
| timcsiikee | 2010. 01. 27. 20:02:25 | #3415 |
Karakter: Vége(F1)
VÉÉGEE
Bocsi nincs kedvem folytatni :D
|
| timcsiikee | 2009. 11. 26. 11:24:01 | #2600 |
Karakter: Haruka(F1)ayrnak
Haruka:
Mrrr… rég volt ilyen jó reggelem, főleg egy ilyen édes kis cicatesttel mint ez. Nyakának bőre olyan fincsi, nem is bírok elszakadni tőle, kezemmel elengedem csuklóját lassan lefelé kezdek simítani a felhevült bőrön végig, kiélvezve minden négyzetcentit.
Nyaúú… megeszem… felfalom… Hasát cirógatom óvatosan, de mivel semmi dacolást nem vélek felfedezni, vígan haladok tovább. Markomba veszem merev farkincáját, felsóhajt az érintésre.
Mrrr… Telefoncsörgést hallok valahonnan, de nem ismerős, akkor csak az övé lehet… De nem érdekel ki az. Most ne zavarjon minket, sokkal jobb dolgunk van. Megemeli csípőjét, hogy jobban megfogjam merevedését, nyakába mosolygok a kéjes kis reakción tovább izgatom de amikor ő is meghallja a csörgést, izgatottan ficeregni kezd.
- Fehhl kehhl vehhnem! – nyögdécseli sóhajokba fojtogatva, de nem eresztem karmocskáim közül, ha már így belém gabalyodott. Egyre erősebben izgatom kezecskémmel, felfelé nyalintva nyakán hajolok füléhe, ezt is megkóstolom újra.
- Hagyd csak! Van jobb dolgod is… - majd újabbat harapok bele fülébe, olyat amilyet ő tegnap este.
- Kérlek… - nyávogja újra, de tartom tovább.
- Nem – felelem egyszerűen, fülecskéjét tovább rágcsálva játékosan. Már úgy izzok a vágytól, ahogy hozzá simulok, de ekkor…
- Muszáj, sajnálom! – mondja halkan, majd hupp… Egy csapódást érzek, a hátsó felem már sajog is, fordult velem a világ, a felettem lévő ágyról pislog le rám.
- Ez nem volt szép, Yama! – mondom morcosan, szinte már fújtatva, megpillantom farkincáját ami lelóg az ágyról a vége össze-vissza kunkorodik. Megragadom, hogy lerántsam magamhoz, de azonnal megfordul, és kinyomott karmokkal fújtat rám, színész tehetségem elővéve ártatlan cicaszemekkel nézek fel rá – Csak nem akarsz bántani? – kérdezem „megszeppenten”.
- Engedj el! – morran felém, de én csak visszafújtatok, és nem eresztem.
- Addig nem míg meg nem ígéred, hogy ma este találkozol velem ott, ahol tegnap! – ha így ugrik egy telefonra, biztos fontos… Kár érte, azt hittem végre lesz egy jó reggelem… olyan jól indult nyaúúú…
- Megígérem! – válaszol azonnal, ujjaim szorítását azonnal kilazítom. Le is pattan az ágyról, fel-alá járkál pucér kis popsival a szobában, közben én már visszamásztam az ágyra, figyelem minden mozdulatát. Leguggol az egyik sarokban lévő kupachoz, édesen ide-oda csap farkincájával összekuporodva, majd feláll és ahogy van bevonul a fürdőbe, a mobillal… Mi lehet ennyire fontos, hogy még előttem sem mert telefonálni? Érdekes.
Ásítok egy nagyok, közben elnyújtózom az ágyon. Olyan jó így szabadon, nagyon kényelmes… Fel sem öltözöm szerintem, míg nem lesz fontosabb dolgom. A fürdőből minimálisan visszhangzik valami szavaiból, de sajnos nem értem. Elhalkul minden, lassú nyikorgással nyílik ki az ajtó, kikandikál édes szeme, majd megránduló fülecskéje is. Kis cuki… Lassan kimerészkedik eltakarva legfontosabb részeit, de éhesen figyelem, ahogy összeszedi ruháit, majd nekem háttal veszi fel őket. Mire ez a nagy szemérmesség? Hisz az előbb még fogtam is… most miért nem láthatom? Nyaúú…
- Kilenckor – jegyzem meg halkan, élvetegen vigyorogva ahogy látom, hogy a ruhák felvétele is akadozva megy már neki.
- Tessék? – fordul felém hirtelen, hófehér farkacskámmal hasam cirógatom, a lassú mozgást szemei követik mintha csak gombolyagot látna. Mrrr… te örülnék, ha rám is vetné magát, nem csak nézné. De mikor elvigyorodom saját gondolatomtól, lesüti szemecskéit. Ejnye már…
- Este kilenckor a bárban. Az előbb ígérted meg! – emlékeztetem újra, hogy az eszébe vésse. Nem áll szándékomban egy idióta telefon miatt elveszíteni egy ilyen jó kis ágypartnert. Ritkák az ilyen szép nekocicafiúk. Bólint, majd lehajtott fejecskével robog ki az ajtóig, még utoljára rám néz, de még mindig mosolygok.
- Szia, Yama! – köszönök el tőle, de már csak az ajtó csapódás a válasz rá. Kis édes…
Elnyúlok az ágyamon, de visszaaludni már nem tudok… Kis heves… tényleg. Ha eléggé el van kábulva, nagyon édes és nem is kéreti magát… Legközelebb kiiktatom azt az idióta telefont, hogy semmi ne zavarjon meg…
Felkelek az ágyból, a zuhany felé megyek, hogy még jobban felébresszem magam. Jobb mint ha félálmos lennék.
~*~
Este már ott ülök a bárban, fél kilenckor. Kérek egy italt, lassan kortyolgatom. Hogy neki segítsek idetalálni, vagyis engem megtalálni, pont ugyan oda ülök, ahova tegnap.
Kilenc óra, de sehol… ha nyílik az ajtó, mindig megrezzen kis fülem, és oda kapom tekintetem, de mindig más alak lép be, ilyenkor morranok egyet. Remélem nem felejtette el, mert akkor nagyon nagyon morci leszek. Felkutatom majd a föld alól is, megvannak az ismerőseim. Mrrr…
Kérek egy újabb majd egy újabb italt amikor elfogy az előző, már érezni kezdem lassan a hatását, ha távolabb nézek már homályosan látok, billegek ülve is… Órámra nézek, már lassan tíz óra van…
Na jó… nem jött el… És ahogy látom nem is fog… De ha megtalálom… akkor csúúúnyán megbüntetem, amiért elfelejtette. nyaú…
Kérek még egy útravaló könnyű kis italt, hogy legalább a szájízem jobb legyen, ne csak tömény dolgok, kifizetem és elindulok a kijárat felé.
Megcsap a hideg levegő és csak most érzem meg, hogy mennyire is felhevült a testem a benti fogyasztásomtól. Lépek kettőt, és beleütközöm valakibe, felnézek rá, és az ismerős pofika pislog rám. Oh.. mégis csak eljött? Helyes.
- Késtél nyaúúú – rá is vetem magam, nyakánál átkarolva nehezedek rá.
- Fuj… piaszagod van – jegyzi meg halkan, ahogy arcához hajolok, de én csak elvigyorodok – mennyit ittál te?
- Én? – nézek rá ártatlanul, bár a mosoly még mindig arcomon virít – alig valamit… - válaszolok, csuklanék össze, valahogy teljesen elfáradtak a végtagjaim, bár szeretném tudni, hogy mitől, amikor végig csak ültem a bárban. Utánam kap, és pont popsimat megmarkolva tesz ismét stabil álló helyzetre, farkincám kiegyenesedik, szép cicavigyort virítok rá.
- Óh, máris szeretnyéd? – mondom halkan, és máris hajolnék ajkaira, de elfordítja fejét, így nyakát támadom be, forrón csókolgatni kezdem, finoman bele is harapok. Megremeg, majd megragadja egyik csuklóm karom átveti válla felett, és leránt nyakáról… nyúúú… a vacsíííím.
Furcsa… de ja vum van… csak… fordított helyzetben… nyehehe… de… én nem fogok elaludni, de nem ám.
- Mutasd merre menjek, hazaviszlek.. – a mondatra elvigyorodom. Nem zavar, hogy nem emlékszik, én sem emlékeznék. Belesétálsz a fehér párduc barlangjába Yama-chan… remélem ezt tudod.
- Jóóó, jóóóbra – mutatok egy irányba, remélem jó felé… Hihi… Elindul velem, szerencsére járni azért még tudok, húzni nem kell – miééért nem jöttél Ya-achaaan? – kérdezem nyávogó hangon, oldalra fordulva megint nyakát kóstolgatnám, de alig érem el… nyaúúú… éhes vagyok… Yama cicát akajok enni.
- Öhm… dolgom… volt… - válaszol akadozva… jó válasz, kér hogy ezzel nem tudtam meg sokkal többet.
De akkor… nem elfelejtett, hanem dolga volt? Dejó… Nyaúú…
Most balra mutatok egy kis sikátor felé, és szerencsére tényleg itt kell átvágni a házam felé, ami már csak két tömbnyire van, de nem bírom magammal. Ahogy érzem finom illatét, ahogy tart, hozzám ér… és nem utolsó sorban a sok ital… mrrr… arra ösztökél, hogy már most és azonnal megtámadjam, nem bírom ki hazáig…
Amint befordul, nyerek magamnak egy is erőt, jót tesz a friss levegő a kótyagos fejnek. Megfogom csuklóit, fordulok egyet magam körül, és máris nekicsapom az egyik falnak, erősen feszítve testem az övéhez, még mindig csak vigyorogni tudok.
- Nyaú? – pislog rám értetlenül, majd lassan próbálna kiszabadulni, de akármilyen erős is, próbálom tartani.
- Hiáányoztál Yama-chan – nyávogom tovább, majd meg is támadom ajkait hevesen cirógatva, majd erőszakosan azonnal mélyítve a csókot. Nagy nehezen beadja a derekát, ha picit is de csillapodik dacolása, hagyja hogy nyelvemmel szájában játszadozzak szabadon az övét is mozgásra kényszerítve. Elengedem egyik csuklóját, lassan nyakára térek, nyelvemmel csíkot húzva finom puha bőrén, illata így még erősebb, és még jobban bevadít. Szabaddá vált kezemmel letérek derekára, majd onnan a póló alá nyúlva kezdem el hasát, mellkasát simogatni. Felsóhajt ahogy kezemmel és nyelvemmel is egyaránt érzékeny pontra érek, vágyam már ágyékomban kezd is ébredezni… Mrrr… fincsii… Dorombolhatnékom van. Másik kezem is szabaddá teszem, kezeivel vállamba kapaszkodik. ha jól emlékszem, tegnap a nadrágjában volt a telefon.. jobb lesz ha most eltávolítom… Óvatosan nyúlok zsebébe, meg is találom a készüléket, és ahogy kivettem azzal a mozdulattal dobom neki a falnak, darabokra is esik, de nem törik el.
Remélem nem vette észre, minden esetre tovább faldosom nyakát. Ujjam beakasztom felsője nyakrészébe és lejjebb húzom, hogy kulcscsontjánál is megkóstolgathassam, másik kezem eközben felért testén, ujjam kikandikál a felső tetején, megnyalom ujjaim végét majd úgy térek vissza kis mellbimbója cirógatásához, tetszik hogy így vonaglik alattam, és a hangja nem utolsó… Nyaúú… mindjárt letépem róla a cicarucit.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 11. 26. 15:05:28
|
| timcsiikee | 2009. 08. 28. 23:15:15 | #1682 |
Karakter: Haruka(F1)
Heves csókomra ellágyul kis teste, szinte már kocsonyaként remeg, kis karmos kezecskéje hátamra simul, majd finoman belém mélyeszti mindet. Mrrrrrr… kis heves… imádom… Ahogy lecuppanok kicsi szájáról azonnal felsóhajt, de nem állom meg, és éhesen tapadok karcsú nyakára, hogy finoman megszívhassam. Édes hangon kezd dorombolni. Na jó. Azt hiszem hogy ez a hely már túl nyilvános számunkra. Azonnal felpattanok, megragadom vékony kezét, és magamhoz rántom.
- Gyere Yama, ideje mennünk – susogom szőrös kis fülecskéjébe.
- Mi? Hov-vá v-viszel? – alig hallom meg halk hangját, de válasz nélkül hagyom, csak húzom magam után. A süket füleim úgy látszik, hogy kajának nézi, mert miközben a „mozgó” lépcsőn haladunk felfelé, beleharap.
- Nyáúúúú – nyikkanok fel fájdalmasan, közben ráncigálom ki tovább, bár nagyon nem kell erőlködnöm.
Olyáúún mázlíí, hogy a közelben lakom, így tudom is hogy hova menjünk most azonnal. Épp hogy kiérünk, és megcsap a hideg szél, Yama-chan egyenesen a hátamra borul, enyhén csücsörítve ajkacskáit. Ejnye már… Tartsd magad még egy kicsit. Légyszíííí…
Ahh mindegy… felvonszolom… mi az nekem?... huhh…
~*~
Leteszem az ágyamra, pont középre, hogy szép látványban részesítsen engem. Nyamii… ennél már csak egy valami lenne izgatóbb…
Ha nem horpasztana… Na jó, akkor kettő…
Ha kevesebb ruha lenne rajta. Igeeen…
Felé kerekedem, hogy finoman kezdjem ruháim lehámozni, de még arra sem fel, mikor nadrágját cibálom le róla.
Majd én teszek arról, hogy éberebben viseld finom kényeztetésem. Mrrrr.
Kicsi popómmal pucsítva, farkincámmal élvetegen körözve homorítok felette, miközben lehajolok kicsi rózsaszín mellbimbócskáihoz, és nedves nyelvecskémmel körözni kezdek körülötte, és megkóstolom őket. Erre persze azonnal felkel, bezzeg arra, hogy a lábát a lépcsőn húztam végig, arra nem…
Fejemet közre fogja, és egy alkoholos csókcsatára hív, közben fordul velem a világ, és máris rajtam csücsül. De éber lettél… Meewwww
Letépi rólam kedvenc ingem, amit először fel sem fogok, majd percekig csodálja előtte feltáruló mellkasomat, amire szó szerint veti rá magát. Mikor ott végzett, és elég sóhajt préselt ki belőlem, felhajol megint egy csókért, épp élvezettel viszonoznám, mikor… Rám hullik…
Mi a… ?
Kijózanodom egy pillanat alatt, és felemelem fejem, már amennyire csak tudom.
Na ne… Grrrr…
De hiába is fújtatok, arra sem kel fel… Remek… Túlitattam a drágát, és most itt dorombol felettem, szélesen mosolyogva.
Meww… - leborítom magamról, de ez sem változtat a dolgon, háton fekve, szétterülve alszik tovább…
Na jó, nem fárasztom magam… inkább alszom én is, sokkal jobb lesz…
Mrrrrrrrr
~*~
Mikor felébredek, szinte remeg alattam az ágy, ahogy érzem a mellettem remegő kis testet. Hunyorítok, látom hogy szemei aggódva cikáznak.
- Min töröd ennyire a fejed? – nyammogom álmoskásan, majd tűfogacskákkal ásítok egy nagyot.
- Én csak… én csak… - nyögdécseli a szavakat, én meg csak a párnámba könyökölve tartom meg felemet buksimat, ahogy oldalt fekszem, és az ágy szélén, ide-oda csapkodom farkincámat. Másik kezemmel megvakarom fülem tövét, majd közelebb csúszom hozzá, de húzódik el.
- Kérlek mondd el… Mi… mi történt? – préseli ki magából a szavakat – Nem emlékszem semmire – Kis édes… Na lássuk az idegzeted…
- Jaj te kis heves. Hát nem is emlékszel? – nyúlok felé behúzott karmokkal, és mellbimbója körül kezdek ujjacskámmal körözni, mire elkerekednek szemei.
- Nyeeeee – nyávogja elkeseredetten, majd végül felülök én is.
- Nyugi… elaludtál, nem volt semmi… - nevetem el magam, és figyelem ahogy megkönnyebbülten ernyed el kis teste… Itt az alkalom… Azonnal felé kerekedem, egy szempillantás alatt, Kezeit lefogom, és csípőjére ülök – De az nem jelenti azt, hogy most ne lehetne – villantok rémült arcára egy cicavigyort, majd élvezettel hajolok nyakára, hogy érzékien végignyaljak rajta, és kéjes sóhajt csaljak elő ajkacskáiból. Feszeng és próbálna kiszabadulni, de nyelveim apró csapásával küzdök ellene, és sikeresen tudom ellenállását puhítani. Letérek fiiiiinom mellkasára, majd vissza fel, hogy elraboljam ajkait egy csókra. Érzem ahogy ágyékunk összesimul, és merevedni kezdenek, ami még jobban ösztökél arra, hogy gyorsan rámásszam, és kóstolgassam, míg csak bírom. Deréktól lefelé csak a takaró választ el minket, semmi más, és ez sem egy nagy akadály számomra. Nyáúúú, ez a legjobb reggeliiiii.
|
|
