 Karakter: Scahr (kitalált)
Megjegyzés: (V-nek)
Gyémántszín szemei szinte világítanak, ahogy pillantását végigvezeti rajtam, mielőtt megszólalna.
- Jól. – Mély hangja kimérten csendül fel.
Ahogy alaposabban megnézem magamnak, valóban jobban fest. Egy fokkal. A kimértségét nem tudom ugyan hova tenni – bár tény, hogy a legelső találkozásunk alkalmával sem volt a legkedvesebb figura –, mégsem teszem szóvá a dolgot. Nem is tudnám, a következő pillanatban ugyanis lassú, óvatos mozdulattal feláll az ágyról... csak azzal nem számol, hogy a takaró alatt teljesen meztelen.
A másodperc törtrésze alatt maga elé rántja ugyan a takarót, egy átlagos ember valószínűleg ki sem szúrná a mozdulatot, a mi képességeink azonban ennél kifinomultabbak. Nem is tudok uralkodni magamon, tudom, hogy az arcomra is kiül a döbbenet... illetve döbbenet és zavar egyszerre. Milliónyi gondolat suhan át egyszerre a fejemen, nehéz is elkülöníteni a tárgyukat. Egy részük döbbenten konstatálja, hogy ágyékát és combját is tetoválások hálózzák be – ennek a férfinek a legmeglepőbb helyeken díszítik a testét a motívumok. A halántéka, az ágyéka... Máshol nem látok rajta, bár tény, a bőrkesztyű még mindig rajta van. Trez nem hagyta, hogy azt is levegyem róla, de magyarázatot nem adott.
A másik, ennél is megdöbbentőbb benyomás az ágyékán éktelendő hegek látványa. Nem vagyok orvos, de így sem kell sokat gondolkoznom azon, minek az eredményei lehetnek. Az viszont meglep, hogy egy vámpír sebei ilyen csúnyán gyógyuljanak meg... általában nyomtalanul szoktak eltűnni a hegek.
És hogy mi a harmadik? Egy a döbbenettől teljesen különböző téma, olyasmi, amitől csoda, hogy nem borul lángba az arcom... Tökéletesen illetlen gondolatok sokasága arról, hogy ez a férfi egész testében, az utolsó porcikájáig lehengerlő. Hatalmas, izmos termete már alapjában véve igen vonzó tulajdonság, és bár Rehv is hasonló testfelépítésű, rá sosem tudtam más szemmel nézni, mint ahogy valaki a fivérére tekint. De ez a férfi... Ő félelmetes.
Nem is értem magam, soha nem éreztem még ehhez hasonlót, soha nem fordultak meg a fejemben még csak ehhez hasonló gondolatok sem. Most már viszont biztos, hogy az a fürkésző, gyémántfehér szempár és az a markáns, jóképű arc hátralevő életemben kísérteni fog.
Komoran fogja össze derekán a takarót, ahogy kissé közelebb lép, tekintete távolságtartásról árulkodik és mintha a szégyen árnyékát is fel tudnám fedezni mélyen a pillantásában. Nem nézek viszont az érzelmeibe, etikátlan lenne, és veszélyes is. Soha nem láttam még hozzá fogható vámpírt, ki tudja, mire képes...
- Köszönöm a segítségedet, Scahr – biccent lassan. – A Testvériség hálás lesz érte, akárcsak én. Ha bármi gond van vagy segítségre lenne szükséged, csak hívj fel – nyom a kezembe egy kis kártyát.
- Mégis honnan tudod te a nevemet? – fonom össze mellkasom előtt a kezemet, és igyekszem nem arra koncentrálni, hogy mély baritonja a gondolataimhoz hozzáadva olyan érzést keltenek bennem, ami még szintén soha nem fordult elő velem.
Elgondolkozva figyel, mire felvonom a szemöldököm, de nem reagál. Nem tetszik ez az arckifejezés... lehetséges lenne, hogy ő is érzi? Érzi rajtam, hogy én... hogy vágyom rá? Fejét félrebillenti, és ahogy közelebb hajol, mélyen beleszippant a levegőbe, én pedig visszafojtom a lélegezetem, és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ne vörösödjek el. Aztán hirtelen felmordul – fenyegetően, mint aki a tulajdonát védi, én pedig önkéntelenül hátrálok egy lépést, pedig valami furcsa ösztön azt súgja, a fenyegetés nem ellenem szól.
Furcsa érzelem suhan át az arcán, mintha korholná magát, de aztán tovább gondolkozhat, mert szemöldökét aprón összevonja, halántékán a tetoválás közelebb kerül gyémántszín szeméhez. Aztán, mint aki megvilágosodott, a szemembe néz, mintha döbbenetet látnék tekintetében egy pillanatra, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik. Nem... Biztosan nem érezheti.
Ugye nem?
- Hallottam, mikor Trezzel beszélgettél – hangzik végül a felelet. – Sokat mondó neved van.
Nem felelek, bár egy pillanatra belém hasít a félelem. Vajon mennyit hallott a beszélgetésünkből? Ha elkapta Trez Rehv-re vonatkozó mondatát... A francba, csak remélni tudom, hogy nem ezzel a felfedezéssel fog visszarohanni a Testvériséghez. Rehv gyorsabban nyírna ki, mint ők...
- Jön valaki érted? – szólalok meg inkább.
Minél kevesebb ideje van az esetleges hasonlóságok megállapítására, annál jobb.
- Nem – fordul vissza az ablaktól. – Nagyfiú vagyok már, egyedül is el tudok boldogulni – vigyorodik el gúnyosan.
Hangjából csak úgy süt a szarkazmus, na de engem sem ejtettek a fejemre. Még nem tudod, kivel van dolgod, nagyfiú...
- Aha, hát persze – mosolyodom el lassan. – Tegnapis nagyon nagyfiú voltál.
A vigyor rögtön lefagy az arcáról, és a szarkasztikus kedve is egy pillanat alatt odalesz.
- Vigyázz a szádra, kislány, mert le találom tépni – sziszegi összehúzott szemmel.
Hm... Talán tévedtem, amikor róla elmélkedtem. Értem én, hogy a harcosok nem bírják, ha az egójukon támadják őket, de azért a nőket fenyegetni nem túl nagy erény. Még a hozzám hasonlókat sem.
- Hogyne – legyintek, majd sarkon fordulok. – Próbálj meg felöltözni, aztán kikísérlek.
Kifinomult hallásommal érzékelem bosszús fújtatását a hátam mögött, de nem törődöm vele. Behúzom magam mögött az ajtót, hogy nyugalomban fel tudjon öltözni, addig a konyhába lépek, és töltök magamnak a frissen lefőtt kávéból. Sebesült harcos ide vagy oda, Rehv és Xhex nélkül a Zero Sumnak mindenképpen szüksége van rám.
Hamarosan már újra bőrruhájában lép ki a szobából.
- Már is kész vagy, harcos? – pillantok rá a csésze pereme fölött. – Jó lenne, ha amint kilépnél a lakásból, láthatatlanná válnál. A szomszédok nem igazán toleránsak a bűvész trükkökkel szemben.
Közben elindulok az ajtó felé, de éles füttyszó állít meg, mielőtt elérhetném. Hátrapillantok rá, és látom, hogy az erkély felé mutat a hüvelykujjával.
- Jobb szeretem az erkélyeket használni, bocsika – kacsint rám gúnyosan vigyorogva, majd hosszú lábaival két lépéssel átszeli a közte és az erkélyajtó közötti távolságot.
- Honnan a fenéből tudtad, hogy van itt erkély? –teszem csípőre a kezem összevont szemöldökkel.
- Körülnéztem és voilá! – tárja szét karjait, arcán még mindig ott ül az idegesítő vigyor... Én pedig szégyenkezve konstatálom, hogy ezúttal valóban elvörösödte önnön hülyeségemen. – Egyébként a tetőtéri lakásban lakom… időnként – teszi hozzá.
Szégyenem rögtön döbbenetbe csap át, ezt meg miért osztotta meg velem? Egy pillanatra mintha őt magát is meglepné, amit mondott, de mielőtt még megszólalhatnék, homlokráncolva produkál valami intésfélét, majd láthatatlanná válva eltűnik az erkélyről. Nem hagy maga után mást, csak annak a furcsa, fűszeres illatnak halovány felhőjét... és a kártyát.
A kártya.
Az asztalhoz lépek, és a kezembe veszem, hogy alaposan megnézhessem, az előbb ki is verte a fejemből... Csak egy telefonszám szerepel rajta. Ügyes és elővigyázatos... Ez tetszik. Ugyanakkor csak most tudatosul bennem, hogy bár ő kihallgatta a nevem a beszélgetésünkből, nekem fogalmam sincs, őt hogy hívják.
Alig húsz perccel később már a Zero Sum mögötti sikátorban bukkanok fel, már bőrnadrágban, csizmában, és fekete pólóban. A lakás teljes kitakarítását elhalasztottam, hiszen Rehv szerint leghamarabb holnap érnek vissza, úgyhogy ráérek babahintőpor-mentesíteni. Halványan, de még mindig ott lappang a szaga mindenhol, pfuj.
A hátsó ajtó már nyílik is, Trez egy biccentéssel üdvözöl, és amikor belépek, lehalkítja a hangját.
- iAm mindent tud, de megígérte, hogy nem szól Rehv-nek.
- Köszönöm – sóhajtok fel. – Nem is értem, miért törődtök velem ennyire – rázom meg a fejem.
- Ugyan már – bukkan fel a semmiből iAm, arcán hamiskás mosoly bujkál. – Valakiknek meg kell akadályozni, hogy az az áldott jó szíved vigyen a sírba, nem igaz?
- De, teljes mértékben – nevetek fel. – Most viszont ideje munkához látni, mielőtt a rosszfiúk ellepik a helyet.
- Benned egy igazi Tiszteletes veszett el – vigyorodik el Trez.
- Fogd be! – vigyorgok rá, aztán belevetem magam a tömegbe.
Szerencsére laza és eseménytelen estének nézünk elébe. Szemeimmel figyelmesen követem a zenére vonagló tömeg minden egyes mozdulatát, de nem látok semmi kirívót vagy fenyegetőt. Csak Rehv dílerei dolgoznak közöttük, úgyhogy ebből a szempontból sem szagolok veszélyt.
Alig másfél órája tarthat még csak az éjszakai élet, mikor iAm bukkan fel mellettem.
- Mi a helyzet? – pillantok rá meglepve.
Ők még ilyenkor sem szoktak elmozdulni Rehv irodája mellől, ha nincs itt.
- Rehv most hívta Trezt, hamarabb érnek haza. Egészen pontosan még ma este.
- A francba! – mordulok fel.
- Kitakarítottad a lakást maradéktalanul? – billenti félre a fejét.
- Közel sem – sóhajtok fel.
- Akkor irány vissza, de gyorsan. Ide jönnek először, úgyhogy a terepjáróval menj – nyomja is a kezembe a kulcsát –, és ha esetleg hamarabb érnének ide, mint te, azt mondjuk, áruért mentél.
- Köszönöm, iAm – nézek rá komolyan, és megszorítom a karját.
Megpaskolja a kézfejem, és biccent, majd eltűnik. Én sem késlekedek, láthatatlanná válva az épület másik végénél bukkanok fel, a sikátorban, ahol álcázás alá vonva ott parkol a fekete Range Rover. Kinyitom, beszállok, aztán már indulok is.
***
Gondosan az épület mögött parkolok le, így ha Rehv esetleg mégis ide találna jönni először, nem fogja észrevenni. Csak azt furcsállom, hogy nem én parkolok egyedül itt hátul... Egy másik autó is itt várakozik, egy fekete limuzinszerűség, sötétített ablakokkal, járó motorral. Ahogy kiszállok fél szememet végig rajta tartom, de igyekszem nem feltűnést kelteni. Becsukom a terepjáró ajtaját, de be is zárom az autót, aztán elindulok az épület hátsó bejárata felé.
Két lépés utána majdnem meg is torpanok, de csak majdnem. Ismerős arc jön szembe velem, és bár még messze van, innen is tökéletesen ki tudom szúrni, hogy szemei szinte világítanak arca árnyékában. Furcsa, mintha engem bámulna, tekintete szinte lyukat éget a ruhámon. És hogy ez miért furcsa? Mert egy köpenybe bújtatott vámpírnőt kísér, aki látszólag nem teljesen van magánál. Nem nehéz kitalálni, mi történhetett abban a bizonyos tetőtéri lakásban.
De miért támad ettől ilyen kellemetlen érzésem? Miért van az, hogy morogni támad kedvem, ha lelki szemeim előtt megjelenik, ahogy azt a másik vámpírnőt érinti és csókolja, vele szeretkezik... helyettem?! Te jó ég, súlyos gondjaim támadhattak a fejemben, ha ilyesmikre gondolok. Már miért kéne engem érintenie és csókolnia? Pláne velem szeretkeznie... Az égegyadta világon semmi közünk egymáshoz. Nem is lehet. Hiba lenne.
Ahogy elhaladnak mellettem, a nő szemén már biztosan látom, hogy nem érzékeli teljesen a külvilágot, biztosan elkábította. De ugyan miért? És miért akarok megint felmordulni, ahogy megpillantom fehér nyakán a friss harapásnyomot?
Figyelmemet az égető tekintet szinte vonzza, szemeim egy pillanatra összekapcsolódnak a még mindig lélegzetelállítóan gyönyörű fehér szempárral. Hatalmas termete miatt egészen fölfelé kell néznem, de egyáltalán nem zavar... nem akarom tudni, hogy miért nem. Túl sok minden keveredik tekintetében ahhoz, hogy ki tudjam bogarászni, és bár könnyedén belenézhetnék érzelmi rácsszerkezetébe, nem teszem meg. Inkább csak aprón biccentek neki, és folytatom az utamat az épület felé.
A teherlifttel megyek fel, elkerülve a kíváncsi pillantásokat, de alig lépek be a lakásba, furcsa érzés kerít hatalmába. A erkélyajtó felé kapom a fejem, ahol mintha egy fehér szempárt látnék megvillanni, de ahogy pislogok egyet, nem látok odakint egy árva lelket sem. Biztosan képzelődöm.
Viszonylag hamar sikerül eltüntetnem a babahintőpor szagának leghalványabb maradékát is a lakás minden szegletéből. Illetve... a férfi illatát is persze a vendégszobából. Rehv közeli kapcsolatban áll a Testvériséggel – a fenébe, hogy is ne állna, hiszen a húga, Bella, az egyik testvér fele –, így félő, hogy esetleg felismerné az ismerős szagokat. Fő az elővigyázatosság.
Valahogy nincs kedvem visszasietni a Zero Sumba, inkább kinyitom az erkélyajtót, és kilépek a friss, kellemes éjszakai levegőre. A gondolataimat még mindig csak az a furcsa érzés foglalja le, ami akkor kerített hatalmába, mikor megpillantottam azzal a vámpírnővel... Miért zavar ennyire? Miért nem tudom kiverni a fejemből azt a tekintetet, amivel engem fürkészett? És azt a szempárt...
Gyémántszem felforgatta az életem.
Meglepve kapom fel a fejem, mikor érzékeny fülemet kiabálás hangja üti meg, valahonnan felülről.
- Az egész Testvériség miattad aggódik, te meg épp itt lógatod a töködet valakibe, miközben azt a kurva telefont sem vagy képes felvenni! – ordítja egy számomra ismeretlen, cseppet sem nyugodt hang. Van tippem, melyik lakásból hallatszik, és arra is, hogy valószínűleg álcázást is vontak köré, különben nem üvöltöznének ilyen hangosan. – Az egész várost átfésültük utánad, a Zero mögött meg ott volt a véred szaga a sikátorban... – Az idegen hang elhalkul egy kissé. – Rhage és Zsadist oda is fognak menni később körülnézni.
- Akkor te minek vagy itt, zsaru? – morogja egy már sokkal ismerősebb hang.
- Mert aggódom érted, te seggfej – sziszegi az ismeretlen férfihang.
Halványan elmosolyodom, majd visszalépek a lakásba, és becsukom az erkélyajtót. Vitatkozzanak csak, legalább tudom, hogy Gyémántszemmel minden oké lesz. Bezárom a lakást, majd ismét a teherliftet igénybe véve lemegyek, és a kocsi felé veszem az irányt. Igyekszem figyelmen kívül hagyni az érzést, mi szerint egy tekintet égeti a hátamat. Valószínűtlen, hogy a fickót annyira érdekelné a látványom, hogy amikor csak tud, engem figyel. Beszállok a Range Roverbe, és újra a Zero Sum felé veszem az irányt.
***
A sors talán mégis szerethet engem, mert Rehv csak fél órával azután érkezik meg, hogy a terepjáró és a kulcsa is visszakerült a helyére. Pillantása hamar megtalál, amint a karzaton állva figyelem a tömeget, majd egy intéssel magához hív, miközben küld egy másik alkalmazottat a helyemre.
Mosolyogva lépek oda hozzá, és hagyom, hogy a vállamat átkarolva atyai csókot nyomjon a homlokomra.
- Minden rendben volt, míg távol voltam? – néz rám.
- Tökéletesen – felelem rezzenéstelen tekintettel.
- Helyes – borzol bele a hajamba, majd szóra nyitja a száját, de mielőtt még bármit is mondhatna, Trez jelenik meg mellettünk.
Furcsa az arca, ha nem ismerném, azt hinném, feszült egy kissé.
- Rehv... Két testvér érkezett, Rhage és Zsadist, veled akarnak beszélni.
Majdnem homlokon csapom magam. Ki is ment a fejemből, amit az az ismeretlen férfi mondott Gyémántszemnek... Bár ez számomra jó hír is lehet. Ha a két testvér még mindig őt keresik, akkor semmi esély rá, hogy mesélt volna nekik rólam.
Rehv felvonja a szemöldökét, de különösebben nem foglalkoztatja a dolog.
- Rendben, jöjjenek csak – von vállat. – Scahr... – pillant rám.
- Tudom, tudom – tartom fel a kezem elnéző mosollyal.
A falnak van egy teljesen beárnyékolt része, oda hátrálok be. A Zero egyébként is tele van a legkülönbözőbb vámpírok legkülönbözőbb szagaival, így az enyém véletlenül sem tűnhet fel nekik. Na persze ha feltűnne sem valószínű, hogy gyanakodnának bármire is, de amíg nem is látnak számukra ismeretlen arcot, addig pláne nincs baj.
Hamarosan két hatalmas termetű férfi érkezik, egyikük szőke, szinte lehetetlenül kék szemű, és bár az arckifejezése komor, még így is megtestesíti a legtöbb lány és nő álompasiját. Mint valami hollywoodi sztár. A másik már egészen más. Ő is nagy termetű, de egy kicsit mintha vékonyabb lenne a társánál. A haja csak pár milliméteres, szemei különleges sárga színben ragyognak, egyébként jóképű arcát pedig egy feltűnő, S-alakú sebhely csúfítja el. Viszont kinézet ide vagy oda, egyikük sem ér Gyémántszem nyomába...
Na jó, ezt az utolsó gondolatot meg sem hallottam.
- Hivatalos ügy, fiúk? – pillant rájuk kíváncsian Rehv. – Bemenjünk az irodámba?
- Nem muszáj – rázza meg a fejét a hollywoodi kinézetű. – Igazából jobb is, ha mások is hallják. Nem hivatalos... A segítségedre van szükségünk.
- Mi történt? – kérdezi Rehv őszintén meglepve.
- Vishous eltűnt.
Vishous. A neve úgy vág végig rajtam, mint valami ostor, a lélegzetem elakad, és még a szívem is kihagy egy ütemet. A gyomrom érthetetlen módon kezd bizseregni, a fejemben pedig monoton a név ismétlődik. Fogalmam sincs, mi történik velem.
- Eltűnt? – kérdezi hitetlenkedve Rehv.
- Igen. Tegnap éjjel kijött, annak ellenére, hogy be sem volt osztva, haza viszont már nem jött. Átfésültük a város minden szegletét, de semmi nyoma, a mobilját otthagyta, a lakásában lévő telefont pedig nem veszi fel – magyarázza a szőke. – Azt reméltük, ti talán láttátok.
- Napokig a kolóniában voltam – rázza meg a fejét Rehv –, csak nemrég értem vissza.
A testvér felsóhajt és beletúr dús hajába, látszik rajta, hogy igazán megviselik a történtek.
- A zsaru azt mondta, hogy mintha a vére szagát érezte volna a sikátorban, de nem biztos benne – szólal meg a sebhelyes is.
A zsaru... Furcsa megnevezése ez egy vámpírnak, pláne egy testvérnek. Ezt a tényt viszont talán nem kellett volna említeni... Trez pillantása egyetlen tizedmásodpercre találkozik az enyémmel, mielőtt Rehv feléjük fordulna.
- Ti tudtok erről valamit? – kérdezi, de a hangja nem vádló, pusztán értetlen.
iAm nyitja szóra a száját, de mielőtt még megszólalhatna, olyasmi történik, amire végképp nem számítottam.
- Scahr?
Megdermedek. Ez a hang túl ismerős... A hatása pedig valami egészen megrendítő. Szinte egész testemben beleremegek, olyan érzékien hangzik a nevem a szájából... Halálra váltan fordulok az irányába, ugyanabban a pillanatban, amikor Rehv és a két testvér is felkapják a fejüket. Trez és iAm feszülten figyelnek, én pedig magamat átkozva bámulok bele a fehér szempárba.
A francba! Annyira a beszélgetésre figyeltem, hogy nem is éreztem meg az illatát, pedig...
A következő pillanatban annyi minden történik egyszerre, hogy szinte még nekem is sok. A két testvér egymás szavába vágva cseszi le társukat és kérdezik a mellette álló, számomra ismeretlen negyedik testvért, hogy hol találta meg, Trez és iAm és mintha egyszerre akarnának megszólalni, az én agyamig viszont csak Rehv szavai jutnak el igazán.
- Ti ismeritek egymást? – lép mellém.
Nagyon nyelek, közben valami szúró fájdalomra leszek figyelmes a tenyeremnél. Meglepve pillantok le, nem emlékszem, mikor szorítottam ökölbe a kezem, de a körmeim most a tenyerembe vágnak. A fenébe, ebből már nem magyarázom ki magam...
- Igen – feleli helyettem a gyémántszemű... Vishous. Elfojtok egy elkeseredett nyögést, most már biztos a lebukás. – Tegnap éjjel megsérültem... Ő segített – fúrja pillantását az enyémbe.
Rehv felemeli balját, és átöleli a vállam, a kelleténél kicsit jobban szorítja meg.
- Nem is mesélted, Scahr – pillant le rám fagyosan.
- Biztosan... kiment a fejemből... – szólalok meg erőltetett mosollyal.
- Azt meghiszem – morogja, de aztán felveszi arcára az udvarias mosolyt. – Nos, fiúk, úgy látom a probléma megoldódott.
- Igen. Köszönjük, hogy segítettél a testvérünkön – hajt fejet széles mosollyal a hollywoodi kinézetű testvér, mire megeresztek egy halovány mosolyt. – Mi most megyünk is, a királyunk komolyan el akar beszélgetni Vishous fejével – néz szúrós szemekkel az említettre.
- Azért reméljük, megkíméli neki – veszi a lapot Rehv mosolyogva, de én látom rajta a feszültséget. Azt hiszem, alig várja, hogy ő meg az én fejemmel beszélgethessen el komolyan... – További szép estét, fiúk!
- Viszont – biccent a sebhelyes arcú testvér.
Rehv továbbra is a vállamnál fogva kormányoz lassan távolabb.
- Veled pedig beszédem van – morogja felém vészjósló hangon, miközben elengedi a vállam, és a karom ragadja meg erősen, az irodája felé rántva.
Éppen egy újabb nagy nyeléssel készülnék fel a rám váró fejleordítós jelenetre, mikor valami egészen váratlan hangra megtorpan. Nem kell megfordulom, hogy felismerjem a hangot és a tulajdonosát. Morgás, fenyegető, számomra igencsak ismerős. Hitetlenkedve fordulok meg, akárcsak Rehv, és azt kell látnom, hogy Vishous gyémántszín szemei szinte világítanak, miközben szemfogait kivillantva morog Rehvre, olyan arckifejezéssel, mint aki kész bármelyik pillanatban rávetni magát. Bár abból ítélve, hogy testvérei tartják vissza, talán meg is próbálta...
- Mi a franc, V?! – mered rá döbbenten-értetlenül a Red Sox baseballsapkát viselő testvér, akinek a hangjában az erkélyről hallott férfiét vélem felfedezni.
Szóval ő az a bizonyos „zsaru”... Nem mintha bármi zsarus is lenne benne, ugyanolyan vámpír és ugyanolyan hatalmas, mint bármelyik testvér. Bár őszintén szólva ez érdekel most legkevésbé. Sokkal jobban foglalkoztat az a gyönyörű szemű férfi, akit éppen lefognak, mert Rehvnek akart rontani...
Vajon azért, mert Rehv a haragja miatt erőszakosabban irányított az irodája felé a kelleténél?
Látszólag nem csak én nem tudom hova tenni a dolgot, mindenki legalább ugyanolyan értetlen. Trez és iAm mindenesetre rendezik vonásaikat és előrébb lépnek, hiszen ők Rehv személyes testőrei, kötelességük. Red Sox szólásra nyitja a száját, valószínűleg békítő szándékkal, én azonban megelőzöm. Felemelem a kezem, mire Trez és iAm rám pillantanak és Rehv is elengedi a karom, én pedig a gyémántszemű felé lépek.
- Vishous – szólítom meg. Furcsa, olyan érzés kimondani a nevét, mintha a világ legszebb, legigazabb szavát ejteném ki. A morgás egy pillanat alatt abbamarad, felém kapja a tekintetét, amiből minden fenyegetés el is tűnik, szempárja fürkészőn találja meg az én pillantásomat. – Minden rendben van – mondom finoman, miközben kezemet lassan feszült karjára simítom.
Fogalmam sincs, mi ez a gondoskodó, megnyugtató viselkedés, de teljesen ösztönös. Talán olyan lehet, mint az övé is volt, amikor rá akart támadni Rehvre. Biztosan nem szereti, ha nőkkel erőszakoskodnak... vagy tudom is én. Bennem pedig Teréz Anya született újjá.
Na persze.
Nem értek semmit...
|
