|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Adriana | 2016. 11. 17. 21:45:35 | #34769 |
 Karakter: Ashton Holding
Megjegyzés: ~ linka
„ Fél órát kapsz, hogy idevonszold magad. Küldöm a címet! – Noah”
Nocsak, csak nem megsértődtünk? Sebaj, ha ez kell, hogy kibújj a csigaházadból, akkor akár napi szinten is beszólogatok. Pláne, hogy még élvezem is!
De előtte megejtek egy zuhanyt. Ugyan jó volt a Vöröske, de nem akarom egész nap magamon érezni a szagát.
~
Késésben vagyok, de azért megnézem magamnak kívülről a helyet. Letisztult fehér falak, mondhatni nagy ablakokkal, amin sárga függöny van, így némileg takarva a bennlévőket. Igazság szerint simán elmennék mellette, annyira bele olvad a környezetbe.
Bent sem különb. Olyan semmilyen az egész hely, csak a piros négyfős asztalok visznek egy kis szint a helybe, és ennek ellenére szinte tele vannak.
Az illat után rögtön kiszúrom a kölyköt, aki elkapva fejét igazgatja sapkáját és fordul az asztalhoz.
Vele szemben teszem le magam, majd mérem végig. Baseball sapka, ami félig takarja az arcát, barna pulcsi, amit a nyakáig felhúzott, így ott is alig látni némi szabad bőrfelületet.
- Nos, túlteng a bizonyítási vágy? – érdeklődőm gúnyosan.
- Ch, dehogy – rázza fejét, majd az újságjára fordítja figyelmét.
- Hát akkor? – valamilyen oka lennie kell. – Mire fel a szívélyes meghívás?
- Szívélyesnek nem mondanám, de mindegy is, úgyis majd a tapasztalataiddal jössz. Kezdjük ott, hogy én eleve nem akartam ezt az egészet, te provokáltad ki magadnak, és most ülhetek itt, miközben megy a hegyi beszéd – mondja, majd a csészéjét veszi kézbe.
- Nem szándékoztam – közlöm. – De ha igényled, szívesen eleget teszek a kívánságodnak – búgom kicsit előrébb hajolva, majd keresztrejtvényét közelebb húzom. – Mellesleg, ezeket leszámítva – mutatok három helyre – rosszat írtál be.
- Nem kérdeztelek – húzza vissza sértetten az újságját. – És azt ne mond, hogy szakértője vagy a sodokunak.
- Nem vagyok – ismerem el –, de nem nehéz kilogikázni, mi hova megy.
- Ha ennyire okos vagy, töltsd ki – löki vissza az újságot, vele a ceruzát, ami a földön landolna, ha nem kapnék utána.
Kérdőn pillantok rá, hogy ezt most komolyan gondolta, de a felfújt arca igazolja tettét. Még hogy nem kölyök, egy fenét!
- Akkor nem lennél elégedett, hogy te töltötted ki – tolom vissza. – De a nehezebbeknél segítek.
- Áhá – mutat rám elégedetten, mintha rajta kapna valamin. – Nem tudod megcsinálni.
- Megtudnám – mondom semlegesen, majd gonoszan elvigyorodom. – De akkor mi maradni a kisfiúnak, ha ellopom előle a győzelmet.
- Nem vagyok kisfiú! – kéri ki magának.
- Bizonyítsd!
Durcásan méreget, majd szólásra nyitja csókolni való száját.
- Hogyan? – kérdi gyanakvóan.
- Próbáld újra – utalok a sodokura, majd válaszára nem várva megyek a pulthoz.
Lehet túlzásba estem és még úgy megharagítom a fiút, hogy innentől szóba sem fog velem állni. Valamilyen sütivel biztos megbékítem.
- Üdvözlöm! – köszönt lelkesen a szőke csaj. – Mit adhatok?
- Szia! Először is, az a fiú – biccentek a kölyök felé –, sűrűn jár ide?
- Mondhatni törzsvendég – feleli továbbra is mosolyogva.
- Akkor tudod mit szokott rendelni, igaz?
- Igen – szélesedik ki mosolya.
- Nagyszerű! Akkor egy olyan süteményt kérnék és mellé egy feketekávét.
- A sütire kicsit várni kell, tudod nagy kedvenc és hamar elkapkodják. De már készül a következő adag és amint kész van, viszek is egyet – darálja vidáman. – A kávédat pedig máris adom.
Csak biccentek értésem jeléül, majd a kölyök felé pillantok, hogy nem-e lelépet.
De nem lécelt le, hanem előre görnyed és firkál valamit.
- Kész is van – teszi elém a kávét, amit egy nagy mosoly kísér.
- Kösz – veszem magamhoz a csészét és irány vissza a fiúhoz.
Nem reagál érkezésemre, ahogy a kávéscsésze koppanására sem.
Most vagy ennyire belemerült vagy csak nem akar tudomást venni rólam.
- Hogy haladsz? – kérdem, de csak egy ingerült pillantásra méltat és vissza is görnyed. – Szóval rosszul.
- Ó, hallgass – mondja mérgelődve.
- Mutasd – nyújtom kezem, amin csak úgy csattan az újság. – Ejha, valaki nagyon mérges – teszem hozzá, de nem kell két perc és rá is jövök, hogy miért.
Egy cseppet sem megy ez neki. Muszáj neki elmagyarázni a szabályokat.
- Oké, a lényeg… – fogok bele és ugyan figyel, de hogy mennyire érti, azt nem tudom leolvasni az arcáról. – Érted?
- Persze – vágja rá még mindig morcosan és ismét a sodukora koncentrál.
Így kicsit hosszú és unalmas lesz, de nincs mit tenni, én provokáltam. Így jelzek a pincérnőnek és rendelek egy újabb kört magunknak.
- Kész – sóhajtja fásultan a fiú.
- Pazar – veszem kézbe az újságot –, akkor le is ellenőrzőm.
- Mintha az iskolában lennék – durcáskodik.
- Ha nem nézem át, akkor nem is fogod tudni, hogy jól töltötted ki vagy sem – teszem hozzá, de a szememet továbbra is a rejtvényen tartom.
- Jó, ez igaz – ismeri el kelletlenül.
- Nocsak…
- Igen? – harap rá.
- Micsoda meglepetés – csúsztatom arrébb az újságot.
- Mond már.
- Sikerült helyesen kitölteni, méghozzá elsőre – és végszóra a csaj is megjelenik.
- Köszönjük a türelmet – teszi a süteményt az asztalra, de a rendeléssel ellentétben, kettőt hozott.
- Csak egyet kértem.
- Tudom, de a második ajándék – szélesedik ki a mosolya.
- Én szívesen megeszem – szólal meg csillogó szemekkel a kölyök.
- Azt meghiszem – csak semmi sincs ingyen. – És mit akarsz cserébe?
- Én… – jön zavarba.
- Attól, mert te senkinek sem kedveskedsz, még nem jelenti, hogy más sem – kell a lány védelmére Noah. – És ne is gyere a tapasztalatoddal!
- Na, pont ezért vagy kölyök – csóválom fejemet. – Mellesleg, néz rá, egyértelmű, hogy akar valamit.
- Nem vagyok kölyök! – kéri ki magának.
- Akkor ne csak néz, de láss is azokkal a szép szemekkel – mondom, majd a lány felé fordulok. – Szóval?
- Hát… Most dolgoznom kell – mondja hátrálva. – Bocsi!
- Gratulálok! – mondja szikrázó szemekkel a kölyök.
- Edd a sütidet.
- Most nézd mit csináltál! – mondja vehemensen. – Innentől majd nem járhatok ide, mert te nem tudsz gyanakvás nélkül nézni egy emberre se. Pedig kifejezetten szeretem ezt a helyett és… – és csak mondja, és mondja. Komolyan, hogy be nem áll a szája.
- Edd meg a süteményt és menjünk.
- Utállak – morogja, miközben a sütit majszolgatja.
- Értem – mintha komolyan tudnám venni az összekent pofijával, de nem hagyhatom ennyiben a dolgot. – És ki tudlak engesztelni valamivel?
|
| linka | 2015. 07. 04. 10:18:12 | #33131 |
 Karakter: Noah Grey
Megjegyzés: Adrianának
Ajkai halvány mosolyra rándulnak, szája fölfelé ível ugyan, de nem ad hangot jókedvének. Nem is értem, mi mulatságosat tettem, vagy mondtam neki az imént. Homlokomon apró ráncok mélyednek, míg én arra próbálok rájönni most vajon rajtam nevethet-e vagy egyszerűen ilyen a kedve.
- Ezt vitassuk meg a találkánkon – karom után kapva akadályozza meg a hátrálásomat.
Ijedten nézek rá, majd az ujjakra, amik már-már fájdalmasan szorítanak.
Mellesleg... Milyen találka? Azt hittem, világosan megmondtam, hogy nem megyek vele sehova. Túl sok a félreértés és a legnagyobb problémát itt nem is én okozom, hanem ő maga és az értetlenkedéseinek sorozata. Nem akarok vele menni, mert nem ismerem és bevallva tartok is tőle egy kicsit.
- Nem is bólintottam rá!
- Még. - Meg a francokat még! Nem, soha. - De hogy megnyugodj, legyen egy elő találkánk. Mondjuk a hozzád hasonlók kölykök teán és üdítőn kívül mást nem isznak - állapítja meg, miután alaposan végigmustrált.
Kezdjük ott, hogy a nevemen kívül semmit nem tud rólam, a korom megfelelő, hogy a teáján és az üdítőjén kívül mást is ihassak. Más tészta az, hogy a teát azt pont szeretem, szóval hagyjon lógva.
Másodszor pedig, ha azzal akar sértegetni, hogy mennyinek nézek ki, akkor addig örüljön, még nem teszem szóvá a külsejét és az abból leszűrt korát.
- Hé! - mérgesen dobbantok a lábammal, de úgy gondolja, érdemesebb tovább húzni az agyamat és még vigyorog is rajtam.
- Nem így van?
- Nem! Attól még senki sem lesz felnőttesebb, hogy kávét iszik. Arról nem beszélve, hogy egy cseppet sem egészséges.
Mindenki felpörög tőle, hogy aztán később hullafáradtan zuhanjon össze, tapasztalatból mondom, a nővérem sem tanult még a hibából. És még nem is említettem azt a borzalmas illatot... Nem is értem, miért gondolja mindenki, hogy érettebb egy bögre kávétól és egy újságtól, hajnali hatkor az asztalnál.
Ő inkább veszélyes, mint érett, és nem csak az ütközésünk miatt gondolom így. Egyszerűen ránéz az ember és látja hömpölyögni körülötte a fekete felhőt. Minden, csak nem bizalomgerjesztő, és ezen a véleményem akkor sem változik, amikor kezével az arcomra simít, miközben zavaróan közel jön.
- Nos, szombat háromkor érted jövők - bőröm felforrósodik érintése nyomán, levegő megreked a tüdőmben a túlzottan bizalmas érintéstől.
- Ne-nem – ellenkezem, már megint, de az eredmény túlságosan is vérszegény. Miért pont a „Nem”-szót nem akarta megtanulni?
- Hm? - kezét elhúzza arcomról, le a nyakamon, borsódzik a hátam tőle.
Mozdulatlanul nézek farkasszemet az orrával, nem vagyok hajlandó a szemébe nézni. Levegőt viszont kéne vennem. Rendben, Noah, itt az ideje az elhatározásnak, miszerint vége ennek a beszélgetésnek. Kellett nekem szóba állni vele.
- Nem érek rá! - lelököm magamról a kezét és lábaimat szedve futok ki a parkból.
Van nekem jobb dolgom is, például keresztrejtvényt fejteni, müzlit enni, segíteni nővéremnek a táncolós dolgaival...
Átérve a park nagy fémkapuján megállok, majd a fal mögé bújva visszanézek. Nem jött utánam, ez a szerencsém. Nem mintha annyira félnék, ha utánam is jönne, simán leráznám. Mert most is sikerült, akkor miért ne menne abban az esetben is?
Kihúzva magamat fordulok ki a fal takarásából majd diadalittasan zsebembe gyűröm a kezeimet és elindulok haza. Kezd sötétedni, ideje végre hazamennem, hogy senki ne aggódjon értem.
Innen ugyan nem lakunk túl messze, de ez még nem ok arra, hogy ne szaporázzam meg a lépteimet. A járdaszegélyen egyensúlyozva lépkedek, közben pedig gondolkodom... Azt mondta, hogy szombaton értem jön? Ezzel nem is lenne semmi baj, ha... De, ez akkor is rohadt nagy baj, mert tudja a nevemet, akkor meg már lakcímet nem nehéz találni! Ezért már én is feljelenthetem, nem? Zaklatás, vagy valami miatt. De ahhoz nekem is kéne a neve, amiből amúgy is csak a keresztnevét tudom...
Hát ez nem igaz! Csaló, belőlem kihúzza a teljes nevem és zargat, nekem meg kiszúrja a szemem egy Ashtonnal...
Szombaton viszont... Otthon sem leszek. Mollynak szülinapja van, senki nem lesz otthon. Jesszusom, és ha betör a házba? Akkor mit csinálok? Ezt nem magyarázhatom ki annyival, hogy „Volt az a tag, aki majdnem elütött, és azt mondta, hogy...”
Nyávogás...
Tényleg, nekem még macskát kéne szereznem. Kíváncsian fordulok be a sarkon, óvatosan, hogy nehogy megijesszem az áldozatot, de csak a kihalt utcát látom, meg egy kartondobozt az egyik sövénykerítés aljában. Megszeppenve pislogok körbe, odasétálok a behajtott fedelű dobozhoz, majd letérdelve a földre, ujjamat beakasztom és kinyitom azt.
Éles nyávogás hangzik fel a benne lévő két kölyökmacskától, akik már másznának is ki a dobozból, ha tudnának. De hát ezek kicsik... Nagyon kicsik.
- Hát ti meg? - kezemet óvatosan a dobozba nyújtom, először egy kis, nedves orr ér hozzá, a másik pedig hátsóját rázva készül fel a támadásra. Mind a kettő fehér, fekete és sárga foltokkal, a fekete monoklival rendelkező pedig éppen most feszül neki a kézfejemnek. - Komolyan kidobtak titeket? - számat lebiggyesztve nézem meg a dobozon található feliratot, amire nyomtatott betűkkel az áll, hogy „Szabadon elvihetők!”
Felmarkolom a dobozt a földről, majd mellkasomhoz vonva az egész csapatot indulok el haza. Mollynak macska kellett... remélem nem baj, ha egy nagy helyett kap kettő kicsit...
*
Ki gondolta volna, hogy eddig kibírja mellettem két bundás, noha csak egy nap telt el. Kaptak kosarat és enni-inni, aztán míg a ládámban masnikat kerestem a nyakukba, szét is szedték az egész alvóhelyüket. De most már jobb helyen vannak.
- Istenem, de nagyon aranyosak! Köszönöm, Noah!
A macskáknak nagy sikere lett végül, Molly harmadjára nyom cuppantóst az arcomra, pusztán azért, mert nem győz hálálkodni. Picur és Pötyi - mert kreatív a névválasztás – pedig nemcsak, hogy jól bírják, egyenesen élvezik, hogy a nővérem nyomorgatja őket, bújnak és dorombolnak... meg persze karmolnak.
Rendben, én végtelenül örülök, hogy Molly majd kiugrik bőréből örömében, de úgy jobb lett volna, ha előtte konzultálok az ő házuk urával is. Neki kellemetlen, én meg... vagyok magamnak a kettős érzéseimmel.
Nem elég a nyakamba, hogy egyedül hagytam a házat, miközben fenyegethet az a veszély, hogy háztűznézőbe mehet Valaki, de még bűntudatom is van...
- Nem tudtam, hogy allergiás vagy rájuk - ficergek Dan mellett a kanapén, ő pedig egy kis sóhajjal és mosollyal összeborzolja az eddig amúgy sem hátrafésült tincseim.
- Nem úgy vagyok rájuk allergiás – rázza meg a fejét. - Csak nem vagyok oda értük.
Nagy szemekkel pislogok fel rá. Mi az, hogy nincs oda értük? Kicsik, szőrösek... aranyosak. Egy rossz szót nem lehet rájuk tenni. Dan csak a fejével Molly felé biccent, aki még mindig kényelmesen elterülve a puha szőnyegen szórakozik a jövevényekkel.
- Látod? A végén féltékeny leszek – neveti el a mondat végét, én meg már tényleg nem tudom, hogy boruljak el nevetve, vagy robbanjak fel mérgemben...
- Csak ennyi? Én itt ijedezek, hogy idehoztam őket, te meg fogsz fulladni, meg minden, erre csak féltékeny vagy!? Hamarabb is mondhattad volna, még mielőtt teljesen depresszióba esem!
Molly hangos kacajjal fordul felén vissza, mire elszégyellve magamat, mélységes kussban tömöm magamba tovább a sütit... Ez égés... Nem csak nekem, még Dannak is.
*
Késő délután van, mire hazaérek. Az utolsó kulccsal sikerül kinyitnom az ajtónkat, majd elfelejtve visszazárni azt, elkezdem ellenőrizni a házat. Bögréim megvannak - abból le is veszek egyet, hogy ihassak valamit -, vezetékes telefon a helyén, a virágok az ablakban... Hol az újságom? Még nem fejtettem meg a keresztrejtvényt...
Felrohanva a lépcsőn benyitok a szobámba, a lapok pedig a takarómon elterülve vannak szétszóródva. Huhh, megnyugodtam. Felesleges volt idegeskedni, minden fontos dolog itthon van. Az ágyamra vetődve nyújtózom egy nagyot, elfáradtam macskázás közben. Felpattannak a szemeim, ahogy megcsörren a mobilom... valahol. Fejemet kapkodva keresem tekintettemmel, de nem találom.
- Jesszus, hol a viharban vagy? - forgatom fel az egész ágyneműmet, mire sikerül betájolnom, hogy beesett a fal és az ágy közé...
- Igen? - szólalok meg, amikor sikerül kiszednem a készüléket és felveszem. Valami észbontóra számítottam, de csak Molly megrovó szavai azok, ahogy kioktat, milyen szétszórt vagyok, és majd holnap visszahozza holmimat.
Igen, megint nála hagytam valamimet.
Ez a beszélgetés gyorsan le is zajlik, de pislogok néhányat, ahogy megpillantom a nem fogadott hívásokat és SMS-eket.
Opciók: Ha anya hívott, akkor nemsokára nem lesz érintkezés a fejem és nyakam között.. Ha Molly, akkor nagyon sokat ihatott, ha felhívott, miközben náluk vagyok.
Végül egyik sem, a szám ismeretlen, az SMS pedig...
"Bátrabbnak hittelek, de nem annyira meglepő. Hisz a kölyköknek csak a szájuk nagy, de mikor bizonyítani kell már fülüket-farkukat behúzva sunnyognak el. - Ashton"
Megrökönyödve, értetlenül bámulom a képernyőt, ujjaim végigsiklanak az oldalon, hogy bekapcsoljon a képernyőzár. Honnan van meg neki a telefonszámom? Mégis mit akar tőlem és ki engedte meg neki, hogy egyáltalán megkeresse? Mindezek mellett, miért sérteget folyamatosan?
"Egyáltalán nem ismersz! És attól, mert te ennyire pesszimistán látod a világot, még nem ítélkezhetsz felettem! Nézz tükörbe, mielőtt másban kezded el keresni a hibát, tökfej. - Noah"
Lecsapom magam mellé a telefont, amint visszaírok neki, majd a karjaimat összekulcsolva magam előtt, nekivetem hátamat a támlának. Még van pofája... Komolyan mondom, ennek az lesz a vége, hogy én jelentem fel őt, és nem fordítva!
Rezegve érkezik egy új üzenet, én pedig csak szúrósan nézek a telefonra. El akarom én ezt olvasni...?
"Nézzenek oda. Ha elektronikán keresztül is, de csak szorult beléd némi mersz, kölyök. De tévedsz, nem vagyok pesszimista, csak ezt tapasztaltam. - Ashton"
Ajkaimat egy vonallá préselve össze szemezek a kijelzőmmel, ujjaim megszorulnak a felkaromon és a telefon körül.
"Fél órát kapsz, hogy idevonszold magad. Küldöm a címet! -Noah"
Sebesen lepötyögöm a teaház címét, eszemben sincs olyan helyre menni, amit ő mond. Összekapva magam csapom be a bejárati ajtónkat, zsebembe gyűröm az ökleimet és megnyújtott lépésekkel indulok útnak.
Szerinte csak a szám nagy, az is akkor, ha nem szemtől-szembe megy az egész beszélgetés? Nem vagyok fülét-farkát behúzó szerencsétlenség, se kölyök, szóval jobban teszi, ha valóban leszáll arról a magas lóról, mielőtt véletlenülkifordul alóla a nyereg...
*
A fehér falapon kocogtatom a ceruzám radíros felét, miközben forgatom és keresem a szavakat. A bonyolultabb szavak kibetűzve hevernek a fehér kockában, így pedig csak az apró egybetűsek, vagy felkiáltójellel ellátott rövidítések maradtak hátra, vegyjelek és szavak szinonimái.
Fejemet megemelve pillantok körbe a kávézóban, de nincs itt semmi érdekes. Körülöttem emberek cserélődnek le, nagy a nyüzsgés, ami most még kellemes is.
Késik. Ő olyan túlbuzgó, hogy minden második percben írt egy SMS-t, erre nem képes méltósága idetolni magát. Bár nem igazán értem, miért haragszom emiatt. Nekem aztán teljesen tökéletes, ha soha többé nem kell látnom, pusztán a tudat bosszant, hogy időre nincs itt valaki. Mellékesen bennem van a tüske, miszerint gyáva vagyok és csak elektronikán keresztül fért belém mersz...Vitázik velem, felhergel, erre kihívom...
Közelebb húzva magamhoz a bögrémet kezdem el kavargani a benne lévő, aranysárgán fénylő folyadékot. Már meghűllt, nem gőzölög erősen, de az illata kifogástalan. Szeretem a mézesteát. Kortyolgatva töltöm ki az utolsó kockákat, amik a megfejtéshez kellenek, majd olvasom is a jutalom idézetemet:
Egyetlen dologban egyezik meg minden ember, függetlenül a korától, nemétől, vallásától, anyagi helyzetétől és etnikumától: mélyen, legbelül mindannyian úgy gondoljuk, hogy átlagon felüli képességű autóvezetők vagyunk.
- Dave Barry
Felhorkantva csapom le íróeszközömet a lapok közé. Ez már egyszerűen túl nevetséges ahhoz, hogy komolyan vegyem. Talán ha aznap reggel kitöltöttem volna ugyanezt a rejtvényt, még el is kerülhettem volna egy kényelmetlen találkozást.
Az üveglapos ajtó megkoccantja a felette lévő csengőt, amit szinte alig hallani. Hiába van késő délután, sokan vannak idebent, a kacajok és zsibongás mellett pedig szól a rádió. Már harmadszor eljátszottam ezt, hogy az ajtónyitódásra hirtelen felkapom a fejem és semmi, negyedszerre pedig tényleg az jön be, akire várok egy ideje.
Dacosan kapom el a tekintetem Ashton VezetéknévLuxusról, sapkám napellenző részét az arcomba húzva. Kezdem magam meggondolni, hirtelen semmi kedvem nincs itt lenni és az eddig békésen szendergő bogarak a gyomromban egyszerre kezdenek el zümmögni jobbra-balra. Mi fog most történni? Kisebb tömeg van, csak nem fog a falra kenni, mint ahogy tette, de nem ismerem, nem tudom, mire számítsak...
A szék megnyikordul, ahogy kihúzza majd helyet foglal rajta. Egy percig nem csinál semmit, csak ül és bámészkodik kedvére, mintha még nem látott volna egészen közelről. Ha beszélgetni akar, csak tessék. Ő akarta, akkor sok sikert hozzá...
- Nos, túlteng a bizonyítási vágy? - kilesek a sapka alól, fejét öklének támasztva húzza gúnyos mosolyra ajkait, ettől pedig még annyi kedvem sem lesz cseverészni, hogy netovább.
- Ch, dehogy – rázom meg a fejemet, ujjaim közé véve a ceruzámat és a sodokut kezdem töltögetni a keresztrejtvény alatt... Ehhez nem értek, csak számokat firkálok bele, hogy ne legyen annyira üres, meg ne csak üljek magnak, mint akit odatettek.
- Hát akkor? Mire fel a szívélyes meghívás?
- Szívélyesnek nem mondanám, de mindegy is, úgyis majd a tapasztaltaiddal jössz. Kezdjük ott, hogy én eleve nem akartam ezt az egészet, te provokáltad ki magadnak, és most ülhetek itt, miközben megy a hegyi beszéd – szusszanok fel és beleiszom a teámba, majd lötykölöm a pohárban a maradékot.
Szerkesztve linka által @ 2015. 07. 04. 11:51:20
|
| Adriana | 2015. 02. 13. 22:38:17 | #32469 |
Karakter: Ashton Holding
Megjegyzés: ~ linka
Tátok, mint partra vetett hal, majd kezét homlokomra teszi. És ugyan meglep evvel, de egy cseppet sem zavar. Sőt, kifejezetten jól esik az érintése.
- Te most randira hívsz engem? - kérdi szemöldök ráncolva.
Nem tudom mit rosszal ebben, ha már persze randiról lenne szó. Csak az illatában akarok fürdőzni.
- Nem megyek veled randizni! - jelenti ki fej rázva, homlokomról elvéve a kezét.
- Még ha lenne is beleszólásod ebbe az egészbe - ami nincs - egy szóval sem említettem, hogy épp randira hívlak.
- Pénzem nincs - jelenti ki, amin nem kicsit lepődök meg. Ha lenne is, mi a fenét tudtam volna egy kölyök zsebpénzével kezdeni? - Azt nem tudok adni - vakargatja tarkóját, majd zsebeibe túr és a kezembe nyomja a "zsákmány".
- Azt is elárulod, ezekkel mit kezdjek? - kérdem szórakozottan. Mintha egy kisgyerek kincseit tartanám a kezemben.
- Van ám egy nővérem is. Vele nem akarsz némi időt eltölteni? Ő lány is, meg csinos és biztosan nem lenne ellenére az ismerkedés - darálja hátrálva.
Komolyan, haláli a kölyök! Annyira, hogy már-már elnevetem magam a próbálkozásán.
- Ezt vitassuk meg a találkánkon - ragadom meg karját finoman, hisz csak a távolodását akarom hátráltatni.
- Nem is bólintottam rá!
- Még - mert nemleges választ nem fogadok el. - De hogy megnyugodj, legyen egy elő találkánk. Mondjuk - mérem végig -, a hozzád hasonlók kölykök teán és üdítőn kívül mást nem isznak.
- Hé!
- Nem így van? - kérdem jókedvűen.
- Nem! Attól még senki sem lesz felnőttesebb, hogy kávét iszik. Arról nem beszélve, hogy egy cseppet sem egészséges - érvel nagy beleéléssel.
- Nos - érintem meg ismét arcát -, szombat háromkor érted jövők.
- Ne-nem - nyögi pirulva.
- Hm? - húzom végig kezemet a nyakán, egészen a pólója nyakáig.
Elakad a lélegzete, megmerevedik a teste és nagy szemekkel mered rám.
- Nem érek rá - kiabálja ellökve kezemet, s elszaladva tőlem.
Futhatsz, de el nem menekülhetsz.
~
- Főnök - lép be Peter Joshuaval a nyomában -, a kölyök mondani szeretne valamit - löki maga elé a szöszit.
- Tudom, hogy nincs szükséged védelemre, de...
- Akkor ne hozd fel megint - vágok szavába.
Kezd bosszantó lenni, hogy folyton evvel jön, csak azért mert senkivel sem tudattam merre leszek délután.
- Főnök, kérlek!
- Ne nyígj. Nem érinti a falkát, így pofa alap állásba és tedd a dolgod. Világos voltam?
- Természetesen - vágja rá Peter miközben szúrósan pillant Joshuára. - Akkor mennénk is a dolgunkra - a kölyköt maga előtt terelgetve távozik is.
Tudom, hogy Joshua csak aggódik, de nem kérdőjelezheti meg az alfa döntését. Egy falkatagnak van hozzá joga, de egy ember kölyöknek nincs. És ezt ideje megtanulnia, ha életben akar maradni közöttünk.
~
Nem öltöztem ki különösebben, egy sima farmernadrág, póló, cipő és a szokásos bőrdzsekim épp megfelel egy kis kávézáshoz.
Már csak a partner hiányzik hozzá, aki nem akar nekem ajtót nyitni, hiába csengettem és kopogtam.
Van vér a pucájában a kölyöknek, az már biztos. De ennyivel nem tud eltéríteni. Nem véletlenül szereztettem meg minden elérhetőséget a taknyosnak.
Viszont a hívásomat nem fogadja, így marad az üzenet írás.
"Bátrabbnak hittelek, de nem annyira meglepő. Hisz a kölyköknek csak a szájuk nagy, de mikor bizonyítani kell már fülüket-farkukat behúzva sunnyognak el. - Ashton"
Talán sértésnek veszi, de nem baj az.
Viszont, ha már áthúzta a számításaimat a kölyök, akkor más merre vadászok és elégítem ki a párducom igényeit.
~
- Na - nyúl utánam a ma esti ágybetétem -, ne menj még.
- Nem fárasztottalak le eléggé?
Nem mondom, jól bírja a gyűrődést a vörös.
- Ó, dehogynem - nyújtózik elégedetten. - Csak némi alvás után, akár újra is kezdhetnénk - mosolyog kacéran.
Nem is rossz ötlet. Igen hajlékony és a durvulást se bánja. Hmm...
Igen, ideiglenesen megtartom Vöröskét.
- Neved?
Ugyan a címét tudom, de szólni kéne, mielőtt felbukkanok nála. Nem akarok pofára esni, ha nem lenne éppen itthon. És abból kiindulva, hogy honnan is szedtem fel.
- Jeremy - nyalogatja ajkait, mint egy jól lakott macska.
Telefonszám csere után egy újabb vad csókért hajolok felé, hátha van még némi energiája egy utolsó körre. Ha persze nem zavarna meg a mobilom rezgése.
"Egyáltalán nem ismersz! És attól, mert te ennyire pesszimistán látod a világot, még nem ítélkezhetsz felettem! Nézz tükörbe, mielőtt másban kezded el keresni a hibát, tökfej. - Noah"
Még tökfejnek mer nevezni. Csak nem kinyílt a csipája.
- Min mosolyogsz? - picsog Jeremy hozzám bújva.
- Ne érdekeljen - tolom el és írok is vissza a gyereknek.
"Nézzenek oda. Ha elektronikán keresztül is, de csak szorult beléd némi mersz, kölyök. De tévedsz, nem vagyok pesszimista, csak ezt tapasztaltam. - Ashton"
Üzenet elküldve, így félre is dobom a ketyerét, s mászok vissza vöröske mellé.
És maradnék is, ha nem rezegne ismét a mobil.
- Ne - szorít magához -, ne foglalkozz vele.
- Mégis csak van erőd egy újabb menetre?
- Meg lehet győzni - kacérkodik csábítóan.
- Örömmel hallom - hajolok ajkaira, amiket játékosan megharapdálok. - De mennem kell - távolodom el tőle összeszedve a cuccaimat.
- Kegyetlen - közli morcosan. - De majd hívj, ha kellenék.
Szó nélkül hagyva távozok is és a liftben kézbe veszem a mobilom, s megnyitom az újabb üzenetet Noahtól.
Most miképpen fogsz becézni kicsi Noah?
Szerkesztve Adriana által @ 2015. 02. 13. 22:39:02
|
| linka | 2014. 12. 06. 18:03:47 | #32047 |
Karakter: Noah Grey
Erős túlzás lenne azt állítanom, hogy nyeregben vagyok vele szemben. Momentán jól láthatóan eddig még csak azt sikerült elérnem, hogy egyre mérgesebb legyen minden egyes szavam után. Akarom én ezt egyáltalán? Még a végén szánt szándékkal gázolna engem el azzal a kocsival, aminek hiányát most nem is tudom hirtelen hová tenni. Gyalog jött volna? Vagy egyáltalán mit keres ő ilyenkor errefelé? Kíváncsi vagyok vele kapcsolatban sok mindenre, de nem merek kérdezni. Nem merek más hangot megütni vele szemben, eddigi vitáink elnyúzottak, értelmetlenek és gyakorta feleslegesek is egyaránt. Ijesztőnek mondható új ismerősre tettem szert.
- Ezt nem is mondtam – ha ez megnyugtatja, akkor nem is kellett mondania. - De nem tettem fel bonyolult kérdést, hogy ne tudjál rá válaszolni.
- Azt mondod buta vagyok? - egyenesedek ki, reményeim szerint fenyegető hatást keltve. - Csak mert idősebb vagy nálam, az még nem jelenti, hogy okosabb is. Nem kéne annyira a magas lóról beszélned.
- Neked meg nem kéne rögtön következtetéseket levonnod – jegyzi meg. - Ki is ül azon a lovon?
- Én ugyan nem! Most is te beszélsz annyira...
Megszeppenten, némileg fokozott rémülettel pislogok rá, mikor ő egy könnyed mozdulattal ken fel engem a fára, hogy aztán saját testével oda is passzírozzon.
- Ne szemtelenkedj – hajol egészen közel hozzám, forró lélegzete a bőrömet cirógatja, noha eszemben sem volt még vele is ennyire közeli kapcsolatot létesíteni. Elég volt, sőt, bőven megfelelt nekem a kocsija is. Szemeimet felkutatva mered egyenesen rám, míg én minden megmaradt lélekjelenlétemet próbálom meg összekaparni. Már csak egy kicsit kell kibírnom és utána biztosan elenged. Hatásos fenyítés, tudom én, hogy hol a helyem.
- Miért?
- Mert büntetés lesz a vége – búgja, halkítva a hangján, de továbbra sem hátrál meg. Nem is lenne rá oka. Nem jelentek számára nagy fenyegetést, nem úgy, mint ő rám.
- Ne-nem teheted – nyögöm ki satnya próbálkozásként, hátha elmegy, nem mintha nagy reményeket fűznék ehhez.
- Jól áll a piros – simít kezével a felforrósodott bőrömre. - Aranyos.
Döbbent szótlanságba burkolózva nézem őt. Aranyos...Mármint, hogy én? Látom szemeiben a várakozást, de egyenlőre semmi épkézláb választ nem tudnék neki adni. Talán, ha sokáig várakoztatom őt, akkor elunja a dolgot, és magamra hagy. Lehet akkor elmegy és soha többet nem kell őt látnom.
- Na, elvitte a cica a nyelved?
Ez sértő. Olyan, mintha burkoltan gyávának nevezne. Sértő, mert én nem vagyok gyáva, csak elővigyázatos, és mikor éppen eszemben van, akkor óvatos.
- Nem – vágom rá azonnal. - De igazán arrébb állhatnál. Vagy nem ismered a magánszféra fogalmát?
- De, csak éppen nem különösebben érdekel. De most elengedlek, ha cserébe eltöltesz velem némi időt.
Megrökönyödve bámulom az arcát, míg ő teljes komolysággal figyel és már megint az én válaszomra vár. Az ujjaimat jól láthatóan gyűrögetni kezdem, kinyitom a számat, hogy beszélni kezdjek, vagy legalábbis adjak neki valami elfogadhatóan nemleges választ, de hamar meggondolom magam és inkább a tenyeremet tapasztom a homlokára. Nem meleg, nem lázas, beteg biztosan nem lehet, így más magyarázatot kell keresnem az abszurdnak ható kérdésére.
- Te most randira hívsz engem? - ráncolom össze a szemöldökeimet, aztán végiggondolom az imént feltett kérdésemet. Abszolút meggondolatlanságról árulkodik az részemről, hogy ilyet kérdeztem tőle. Biztosan valami kevésbé feltűnő helyen akar megzsarolni, kisajtolni belőlem a zsebpénzemet, vagy azzal a szigorúan érzéketlen arcával közölni, hogy feljelentett, amiért helytelenül közlekedtem és majdnem felkenődtem a kocsijára. Fákra szabad, sőt engedélyezett felkenődni, de mások kocsijaira semmiképp. Elhúzóm a kezemet a homlokától és szép lassan megrázom a fejem. - Nem megyek veled randizni!
- Még ha lenne is beleszólásod ebbe az egészbe, egy szóval sem említettem, hogy épp randira hívlak.
- Pénzem nincs. Azt nem tudok adni – vakargatom meg a tarkómat. Zsarolóláson már túl vagyunk. A zsebpénzem és a feljelentés meg összekapcsolódik. Fizetnem kell azért, hogy neki jó legyen és, hogy engem ne terheljen annak a súlya, hogy valami nagyon, nagyon nagy hülyeséget követtem el, amiről mellesleg még mindig nem én tehetek. Akármennyire nagy baromnak tartom, azért örülök neki, hogy nem avanzsálódott gyilkossá az én jóvoltomból. Feltúrom a zsebeimet, de néhány mentacukorkán, egy sebtapaszon és három madzagon kívül semmi használhatót nem találok. Csuklójánál fogva emelem meg a kezét, a tenyerébe rakom a gyűjteményemet, amit előkotortam és behajtogatom egyenként az ujjait. Rá se kell néznem ahhoz, hogy tisztán érezzem a megrökönyödését.
- Azt is elárulod, ezekkel mit kezdjek? - érdeklődik szórakozottan elmosolyodva.
- Van ám egy nővérem is. Vele nem akarsz eltölteni némi időt? Ő lány is, meg csinos és biztosan nem lenne ellenére az ismerkedés – mondom egyre magabiztosabban, míg lassan hátrálok tőle. Az már részletkérdés, hogy a nővéremnek van férje. Mennyire lennék hálátlan, ha megköszönném neki ezt a kellemes csevejt és aztán uzsgyi? Ezzel csak neki tennék szívességet. Legalább nem kellene velem mutatkoznia valahol tíz percnél tovább.
|
| Adriana | 2014. 11. 29. 22:57:02 | #31993 |
Karakter: Ashton Holding
Megjegyzés: ~ linka
Szerencsére nem kell sokat várnom a kölyökre, de egyáltalán nem erről az irányból vártam, és pláne nem egy macskát üldözve.
Mégis minek neki egy macska, mikor akár ó maga is elmehetne egynek. Én például szívesen el is fogadnám házi kedvencnek. Viszont...
Komolyan, hogy sosincs nyugtom ezektől a barmoktól! Mindig a legrosszabb időben küldenek SMS-t vagy hívnak fel munkával kapcsolatban.
"Főnök, van egy kis gond! A francia azt állítja, hogy ő nem is ezt az árut kérte, de kárpótlásul átveszi, míg megérkezik a valóban kért termék. De én tisztán emlékszem, hogy mit kért!"
Phil ugyan igen erős, de bizonytalanná válik, ha üzletről van szó.
"Akkor mond meg a csiga zabálónak, hogy kifizeti a kért árut vagy ingyen kap egy golyót a koponyájába. Innentől rád bízom az ügyet."
Ideje megtanulnia az efféle helyzeteket. Nem érek rá mindig és most amúgy is a fiúval akarok foglalkozni.
Viszont arra szintén nem számítottam a részéről, hogy vállamat megfogva akarja felhívni magára a figyelmet. Akkor jelenleg nem tart tőlem, ami nekem csak megkönnyíti a becserkészést.
- Mit akartál te azzal a macskával? - pillantok rá a telefont eltéve.
Vállat von, majd kezeit a háta mögé rejti.
- Nem tartozik rád! - reagál szóban is, de igen büszkén.
- Otthon is így beszélsz?
- Most nem vagyok otthon - ha nem mondod, rá se jövök.
- Nem ezt kérdeztem.
De válasz helyett csak felfújja magát és húzza az időt. Muszáj a kölyköknek mindig ezt csinálniuk? Fárasztó.
- Nem vagyok köteles válaszolni neked - motyogja nadrágjával matatva.
- Ezt nem is mondtam - csak jobban jársz, ha önként dalolsz nekem. - De nem tettem fel bonyolult kérdést, hogy ne tudj rá válaszolni.
- Azt mondod buta vagyok? - pattan fel kihúzva magát. - Csak mert idősebb vagy nálam, az még nem jelenti, hogy okosabb is. Nem kéne annyira a magas lóról beszélned.
- Neked meg nem kéne rögtön következtetéseket levonnod - vetem oda. - Ki is ül azon a lovon?
- Én ugyan nem! Most is te beszélsz annyira - mondaná a magáét, de egy laza kéz mozdulattal fel is kenem egy fa törzsére, ahova szorosan követem.
- Ne szemtelenkedj - suttogom a fülébe, majd mélyen a szemeibe nézek.
- Miért? - kérdi nagy szemekkel
- Mert büntetés lesz a vége - búgóm már-már az ajkaira. Többet nem kötök az orrára, mert még idő előtt elijeszteném magamtól. Már pedig azt sajnálnám.
- Ne-nem teheted - mondja piros színt öltve.
- Jól áll a piros - simítok a pofijára. - Aranyos.
Nem mond semmit, csak piros pofival pislog rám. Tényleg aranyos.
- Na, elvitte a cica a nyelvedet? - kérdem játékosan.
- Nem - vágja rá magához térve. - De igazán arrébb állhatnál. Vagy nem ismered a magánszféra fogalmát?
- De, csak éppen nem különösebben érdekel - ha másokról van szó. De az én életembe jobb nem vájkálni. - De most elengedlek, ha cserébe eltöltesz velem némi időt - nem szokásom ennyire rámenősnek lenni, de vonz az illata. Egyszerűen érezni akarom. Már pedig amit akarok, azt megszerzem. Kerüljön bármibe.
Szerkesztve Adriana által @ 2014. 11. 29. 22:57:30
|
| linka | 2014. 11. 09. 15:56:45 | #31833 |
Karakter: Noah Grey
Egyik könyvet szedem fel a másik után, imbolygó, színes oszlopot kreálva belőlük. Részemről mindent megtettem, amire a nővérem megkért. Bocsánatot kértem a pasastól, noha aligha voltam hibás ebben az egészben. Hoztam helyette a könyveket egy darabig és nagy valószínűséggel egészen hazáig cipekedni fogok velük helyette. Nincs oka velem problémázni!
- Nem sokat értél volna vele, ha felkenődsz a kocsira. Vagy nem?
Nyilván fájt volna, de olyan sebességgel nem haladt, hogy komolyabb kárt okozzon bennem. Egyáltalán minek futjuk még mindig ezeket a köröket? Én erről tényleg nem tehetek. Az egész annak a hülye nővéremnek a hibája. Ő tukmálta rám a nyavalyás könyveit. Ő volt az, aki hagyta, hogy kilépjek az úttestre. Prédikáljon neki a helyes közlekedésről, engem meg hagyjon lógva.
- Gondolom. De...
- Noah, bocsánatot kértél?
Úgy tesz itt mindenki, mintha jelen pillanatban ezen múlna minden. Nem fogom törni magam, hogy megbocsásson nekem. Egyébként sincs oka haragudni rám valamiért, ami nem is az én hibám.
- Igen. De nem csak én tehetek róla. Hanem ő is. Először majdnem elüt a kocsijával, ráfekszik a dudára, utána meg idejön kioktatni engem, mintha annyira tehetnék arról, hogy te nem szóltál, ő meg épp gázolós hangulatában volt. Költözzetek össze, ha mindenáron engem akartok hibáztatni emiatt mind a ketten. Láthatóan úgyis egy hullámhosszon vagytok már...
- Kölyök – varázsütés szerűen hallgatok el rögvest, amint meghallom a hangját -, mi a neved?
- Mielőtt bárki nevét is kérdezhetnénk, előtte illik bemutatkozni – jegyzem meg.
- Igaz. De ha felteszek egy kérdést arra illik is válaszolni, nem?
- De – adom meg magam. - Noah Grey vagyok, örvendek. És ön?
- Ashton, elég ennyit tudnod.
- Mi? Ez nem fair!
Én elmondom neki a nevemet, ő meg kiszúrja a szemem egy keresztnévvel, ami talán nem is az övé, és talán nem is létezik.
- Az élet már csak ilyen – lép vissza a kocsijához, beül, majd minden további nélkül elhajt.
Meredten bámulom a minket otthagyó járművet, majd vállat vonva felkapom az utolsó földön heverő könyvet is és elindulok haza. Molly szokatlanul nagy csendben ballag mellettem, de annyira ez még nem keltette fel az érdeklődésemet, hogy rákérdezzek az okára. Ha valami nagyon zavarja és el akarja nekem mondani, akkor megteszi. Felesleges lenne külön köröket futnunk hozzá.
- Molly?
- Mondjad – túl kedves a hangja.
Valami őt is aggaszthatja. Lehet ő az okát is tudja. Nekem egyszerűen csak rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Mindennel kapcsolatban.
- Most akkor én nagyon nagy bajban vagyok?
Nevetve simít hajamba és gyorsan megrázza a fejét. Tekintete tűnődve kalandozik el, én is követem szemeit, de csak egy szürke, komor épületet látok, amiben az égvilágon nincs semmi izgalmas, vagy szép.
- Ugyan, miért lennél bajban?
- Megkérdezte a nevemet. Lehet fel akar jelenteni, ahhoz meg kell a név.
- Ne butáskodj.
***
Lassan lopakodom.
Próbálom a lehető leghalkabb léptekkel becserkészni a kis dögöt. Molly félreérthetetlen célzásokat tett arra vonatkozóan, hogy neki mennyire nagy örömet okozna, ha születésnapjára valakitől kapna egy macskát.
Nem értem minek neki az, de ha annyira akar, akkor szerzek neki egyet. Nincs pénzem arra, hogy állatkereskedésbe menjek, de a parkban sok bundás szokott kóborolni, így onnan szedek neki össze egyet. Azok is aranyosak, meg puhák.
- Hé, gyere le onnan! - a fa törzse előtt megállva, fejemet hátrabillentve keresem a szőrmókot, aki utolsó menekülési esélyét a fára való felrohanásban látta. Utána mehetnék, ha nagyon akarnék, de kellőképp leköt az, hogy a tegnap látott pasas is itt van. A macskáról megfeledkezve hozzásétálok és kezemet a vállához érintve megrázom egy kicsit, hogy rám figyeljen. Valami nagyon elterelhette a figyelmét, mert a telefonjának kijelzőjét bűvöli.
- Mit akartál te azzal a macskával? - kérdi rám nézve.
Vállat vonva fűzöm össze ujjaimat a hátam mögött. Nagyon-nagyon-nagyon hülyének nézne engem, ha azt mondanám neki, hogy a nővéremnek akartam összeszedni, így inkább nem mondok semmit. Egyébként sem tartozik rá!
- Nem tartozik rád! - vágom rá, büszkén kihúzva magam.
- Otthon is így beszélsz?
- Most nem vagyok otthon.
- Nem ezt kérdeztem.
Pufogva fűzöm össze karjaimat a mellkasomon. Még mindig idegesítő a modora! Cipőm orrával megkocogtatom a macskaköves járdát és leguggolok bekötni a fűzőmet, amiről meg is feledkeztem egészen idáig. Jó szoros csomót kötök rá, de még úgy maradok pár pillanatig, a földön guggolva, mert addig sem kell a szemeibe néznem és beszélgetnem vele.
- Nem vagyok köteles válaszolni neked – motyogom kezemmel porolgatva nadrágom szárát, amin az égvilágon semmi sincsen, még egyetlen picike szöszmösz sem.
|
| Adriana | 2014. 10. 12. 20:41:11 | #31590 |
Karakter: Ashton Holding
- Joshua - szólok, az éppen rendet rakó szőke kölyöknek -, szólj Peternek, hogy menjen előre a megbeszélt helyre.
- Rendben - feleli, majd az utolsó inget is a helyére rakva már spurizik is kifelé.
Még ha nem is egy észlény a gyerek, de igen szófogadó és plusz pont jár neki a formás alakjáért, amiért pedig Peter már nem olyan mogorva.
És a jó ötletért ma este meg is jutalmazom magamat. Úgy is régen vadásztam és a farkasom sem lesz legalább annyira ingerült.
- Főnök - lép be Joshua -, Peter már egy fél órája elindult. Will pedig a kocsinál vár.
- Rendben - mondom a kabátomért nyúlva. - Míg távol vagyok csináld meg a házimunkát - adom ki a munkát, majd választ sem várva megyek a kocsihoz.
Minél hamarább lerendezem az ügyet, annál hamarább mehetek futni.
~
Csak harminc percnyire vagyok a találka helytől, mikor megcsörren a telefonom, így headsettel fel is veszem.
- Mond.
- Főnök, a pasas visszalépet az üzlettől - közli Peter.
- Még a te "meggyőző" képességedre se adta be a derekát? - igen szokatlan lenne.
- Nem - morogja. - Még nálam is félelmetesebb emberrel találkozhatott, mert csak úgy árad belőle a rettegés.
- Intézd el - majd megszerzem máshogy az üzletet. - Az esti tárgyalással kapcsolatban...
Mondanám, ha egy ostoba kölyök nem a kocsim által akarna meghalni. De jók a reflexeimnek hála még épp időben állok meg és dudálok egyet.
A taknyos elejti a könyveket, majd menekülőre is fogná, ha egy igen hasonló kinézetű nőnemű nem állná az útját.
Ránézésre nincs baja, de jobb biztosra menni, így kiszállok a kocsiból és közelebb megyek hozzá. Habár az aggodalomnak egy csepp köze sincs az érdeklődésemnek. Sokkalta inkább a kölyök formás testének és igen csábító illatának köszönhető a dolog.
A taknyos visszaballag a könyvekhez, lehajtott fejjel végig simít rajtuk, majd végül duzzogva elém kullog.
- Bocsánat, hogy majdnem elütött. De erről nem tehetek, mert a nővérem adta a kezembe azt a sok könyvet és nem is mondott nekem semmit - úgy morog, mint egy kutya. - Én meg automatikusan hittem azt, hogy akkor nekem itt most szabad az átkelés. Ki gondolta, hogy maga meg pont erre jön! Azt viszont meg kell hagyni, hogy dudaszó nélkül jobban elviseltem volna ezt az egészet - vagy inkább egy kiskutya. - Mi szükség volt arra, hogy még a hallásomat is károsítja? Arról már nem is beszélve, hogy a frászt hozta rám - morogja.
- A közlekedési lámpákat nem unaloműzés céljából találták ki - jegyzem meg jobban beleszippantva a körülötte terjedő illat felhőbe.
- Jó - száját lebiggyesztve kezd el piszkálni cipője orrával egy könyvet -, de már egyszer bocsánatot kértem - morogja, majd neki lát a könyvek összeszedésének.
- Nem sokat értél volna vele, ha felkenődsz a kocsira - nem ember, ez biztos. - Vagy nem?
- Gondolom - pufogja. Hihetetlen, hogy felesel nekem és ez ennyire aranyossá tudja tenni. - De...
- Noah - lép mellénk a szőke nő -, bocsánatot kértél?
- Igen - Vérállat, semmi kétség. - De nem csak én tehetek róla. Ha...
Vág neki egy újabb szóáradatnak, de kicsit sem érdekel a testvérek közötti vita. Sokkalta inkább foglalkoztat az, hogy milyen vérállat is, hisz egyikre se hasonlít az eddig ismertekből. És hogy ez mennyire bosszant!
- Kölyök - hívom magamra a figyelmet -, mi a neved?
- Mielőtt bárki nevét is kérdeznénk, előtte illik bemutatkozni - érdekes kölyök. Sokkalta nagyobb vagyok nála, de egy csepp félelmet sem érzek belőle.
- Igaz - helyeslek. - De ha feltesznek egy kérdést arra illik is válaszolni, nem?
- De - pufogja. - Noah Grey vagyok, örvendek. És ön?
- Ashton, elég ennyit tudnod.
- Mi? De ez nem fair!
- Az élet már csak ilyen - közlöm , majd bármilyen további szó nélkül beülök a kocsiba és megyek is a dolgomra.
De előtte még Willt tárcsázom, hogy tudassam vele a mai munkáját.
- Estére tudj meg mindent egy Noah Grey nevű fiúról. A raktárhoz közeli könyvtárnál futottunk össze.
- Főnök, tudod hány pasas futkározhat ilyen névvel a városban?
- Ne rinyálj - szerencséje, hogy ő a legjobb a szakmában -, csak kutas.
- Oké, de több infó kellene.
- Úgy húsz körüli lehet, 165-170 cm magas, tejfehér bőr, rövid aranyszőke haj és narancs beütésű szemek. És van egy pár évvel idősebb nővére is.
- Na, evvel már tudok mit kezdeni - mondja elégedetten.
- Akkor állj neki - vágom rá, majd bontom is a vonalat.
~
Csupán tegnap éreztem először a kölyök illatát, de annyira csábító... Muszáj újra éreznem. És Willnek köszönhetően, most a házuk előtti kis park bokrai takarásában várok rá.
|
| linka | 2014. 06. 30. 13:52:24 | #30470 |
Karakter: Noah Grey
Megjegyzés: Adrianának
Újabb adag müzlit lapátolok ki a tálamból, és felvéve a ceruzámat vigyorogva írom be a helyes választ, amin már bő fél órája gondolkodom. Ilyen földrajzos cuccokban nem vagyok valami jó. Mégis honnan kellene nekem tudnom, hogy mit, hol, minek hívnak?
Elég nyakatekert pózban vagyok, így alaposan meg kell szenvednem, hogy az ajtó felé tudjak nézni, mikor az kinyílik.
- Szia öcskös – simít kezével hajamba, majd elvéve mellőlem a tálat beleeszik, és magával viszi a konyhába. Most inthetek könnyes búcsút a reggelimnek.
- Azt még én is megettem volna – kiáltom ki, és visszafordulok a keresztrejtvényhez. Még nagyon sok van, aminek a megfejtését nem írtam be. Tudom őket, de előbb a nehezebb részeket töltöm ki. Egyébként is azokkal megy el a legtöbb időm. Lepattanok a kanapé háttámlájának a tetejéről, és elhasalok inkább a földön. Jó puha a szőnyeg. Így azért kényelmesebb. Kint a konyhába nővérem zörögni kezd valamivel. Ha jól sejtem akkor nekiállt főzni. Csak akkor van itthon rendes, meleg ételt, ha valamelyikük főz. Vagy anyám, vagy Molly. Én nem tudok főzni, ezt sikerült is már egyszer bebizonyítanom az egész családnak. Azóta nem is várják el tőlem.
Szavaimra nem reagál semmit, inkább tovább szöszöl odakint.
Jó háromnegyed órával később bukkan fel, és átlépve fölöttem lehuppan a kanapéra.
- Kérhetek tőled valamit? - nyújtózkodva terülök el még jobban a földön, aztán a kanapé felé fordítom az arcomat, és fejemet tenyerembe támasztva felnézek rá. Fejét csóválva mosolyodik el, de azért kiböki végre, hogy miért jött. Mert tuti nem azért, hogy a szakácstudományát csillogtassa előttem. - El tudnál velem jönni a könyvtárba? Kellene nekem pár könyv, de te valamivel jobb vagy a keresgélésben, mint én.
- Persze. Mikor indulunk? - ülök fel, és kisimítom pólómat, amit a földön való fetrengésemmel sikerült alaposan összegyűrnöm.
- Akár most is indulhatunk. Gyorsan megjárjuk.
Biccentve állok fel, magamra húzom a cipőimet és a ház előtt várakozom rá, míg ő mindent elintéz. Gyalog megyünk, a könyvtár tényleg nincs olyan messze. Három saroknyi gyaloglás, csak azért, hogy néhány könyvet megkeressünk. Legalább ezzel is telik a nap. Kevésbé unom halálra magam.
Belépünk az üveges ajtón, én pedig csodálkozva szemlélem meg a könyvtár belsejét. Kicsit sem túlzás, ha azt mondom, hogy évek óta nem jártam itt. Pedig szeretem a könyveket, csak nincs türelmem a kiolvasásukhoz. Néhányba már belekezdtem, de eddig még egyet sem fejeztem be. Na majd egyszer nekifogok ennek is. Ha egy éjszakámba telik majd, akkor is kivégzem az összes olyan könyvet, aminek csak a feléig, negyedéig, vagy címéig jutottam el. Serényen pislogva hajolok közelebb a kiállított rajzokhoz. Ezek sem voltak itt korábban. De tetszenek. Én is így szeretnék rajzolni, mint ezek az emberek.
Nem tudom mi értelme lenne, de én örülnék neki.
Sajnálatos módon a rajzolási technikám egy ötéves kisgyerek szintjét éri el csak. Azzal meg nem lesz belőlem művész soha az életbe!
Útbaigazítást kérünk a nővérem által keresett könyvek felé, majd indulunk is a helyes irányba. Meglepődöm, mikor a tánccal kapcsolatos könyvekre kérdez rá, de egyenlőre még nem teszem neki szóvá. Halvány fogalmam sincs, hogy minek kellenek azok neki, de majd csak elmondja. Ha nem magától, akkor majd a kérdezősködésem miatt. Tudom én, hogy mivel lehet őt felidegesíteni annyira, hogy kibökje mire gondol, vagy mit akar. Néhányan az asztaloknál ücsörögnek, és vagy olvasnak, vagy halkan csevegnek. Na igen. Egy könyvtár ismerkedésre is nagyon alkalmas. Csendesen osonunk el az asztaloknál, és amíg Molly egyenként szemezgeti végig a könyveket, én kiszedek egy stóccal és az egyik asztalnál foglalok velük helyet.
Még, hogy hamar végzünk. Még a férjét is hívnia kellett, hogy menjen és nézze meg, hogy mi a helyzet otthon. Nagyon nem szerette volna követni a példámat és lángra lobbantani a konyhát. De arról én annyira azért nem tehettem. Csak pár percre ültem be a tévé elé. Aztán meg huss, csak úgy hirtelen lángolni kezdett a forró olaj. Vicces volt, hogy apám szódavízzel próbálta meg eloltani, aztán jött anyám, aki egyszerűen rátett egy fedőt. Ő lett a nap hőse! Én meg a nap szerencsétlenje...
maximum hét könyvet lehet kikölcsönözni, és ezt mi szépen meg is tesszük. Molly hozott volna magával többet is, de azt már én sem bírnám el, és nem is szabad. A szabályok azért vannak, hogy mi betartsuk őket. Ellenkező esetben....tök mindegy....én is csak akkor, és csak addig tartok be mindent, míg Molly mellettem van. Ő aztán reménytelenül jó lélek.
Mind a hét könyv az én kezembe végzi, én meg aztán győzzek ki látni mögülük. Miért ilyen nagyok, és vastagok ezek is? Kis kézi bigyóknak jobban örültem volna.
- Várj, nyitom az ajtót – siet előre, én meg kibűvészkedem a könyveket, magammal együtt azon az ajtón. Óvatosan lépkedek le a lépcsőn, majd teljes lelki békében sétálok tovább. Valahol itt kell lennie egy kereszteződésnek. Nem látok előre a könyvektől, de Molly biztosan szól nekem, ha esetleg nem egészséges nekem lelépni az útpadkáról.
- Noah! Mi a...?!
Ijedtem ugrok össze testvérem hangjától, na meg attól a veszettül hangos dudaszótól, amit kapok azért, mert volt pofám lelépni a biztonságos járdáról. Ez most megint nem az én hibám volt. Bizonyítani is tudom. Nem látok semmit ezektől az izéktől. De Molly igazán szólhatott volna, hogy van forgalom, meg kocsi, meg veszett sofőr. A hirtelen jött adrenalintól még mindig remeg a kezem, pillanatok alatt puffan tompán minden egyes könyv körülöttem az úton. Már épp sorolnák be jobbra, hogy a lehető leggyorsabb úton eltűnjek innen, de nővérem hangja megállít.
- Kérj bocsánatot – szól rám, én meg magamat megadóan sütöm le szemeimet, és visszakullogok oda, ahol a könyveket is elejtettem. Ejtettem a francokat. Hagytam őket kiesni a kezemből, szándékosan. Ez amolyan jogos bosszú volt tőlem. Megérdemelték.
Csakis az ő hibájuk, hogy majdnem lapos lettem.
Leguggolok a kocsi elé, ujjaimat végigvezetem sima felületén, majd kérdőn nézek vissza. Nincs ezen még egyetlen karcolás se. Most akkor minek kérjek bocsánatot? Duzzogva megyek a majdnem halálomat okozóhoz, és megállok előtte.
- Bocsánat, hogy majdnem elütött. De erről nem tehetek, mert a nővérem adta a kezembe azt a sok könyvet, és nem is mondott nekem semmit. Én meg automatikusan hittem azt, hogy akkor nekem itt most szabad az átkelés. Ki gondolta, hogy maga meg pont erre jön! Azt viszont meg kell hagyni, hogy dudaszó nélkül jobban elviseltem volna ezt az egészet. Mi szükség volt arra, hogy még a hallásomat is károsítsa? Arról már nem is beszélve, hogy a frászt hozta rám – morgom egyenesen a szemeibe nézve. Magas férfi, és a szemei is egészen érdekesek. Hátrapillantok testvéremre, de ő már tőlünk jóval távolabb beszélget valakivel a telefonban. Fogadni mernék, hogy megint az általa készített ételről folyik a vita.
- A közlekedési lámpákat nem unaloműzés céljából találták ki – számat lebiggyesztve kezdem el piszkálni cipőm orrával az egyik földön heverő könyvet.
- Jó, de már egyszer bocsánatot kértem – motyogom, leguggolva és elkezdem szép lassan felszedegetni ezeket a nyavalyákat.
|
| Lorian | 2012. 09. 16. 01:21:53 | #23438 |
 Karakter: Lorian Icon
Megjegyzés: (Sziámomnak)
Végtelennek tűnnek az órák.
Mintha süket lennék: nem hallom a világ zajait. Az emberek csak elmosódott foltok, ahogy nézek magam elé.
Mit tettem...?
Muriel...
„Többet kellene nevetned...”
Az a mosoly az arcán... És az a tekintet...
„Miért ne engedtelek volna be?”
Találkozott velem, mesélt, hallgatta, ahogy hárfázom, s újra találkozni akart... mintha egy normális, valamit érő férfival lenne dolga. Meg akart ismerni engem.
És én vadállat módjára megerőszakoltam.
Az utcákat járom.
Szempárok, kékek, zöldek, barnák, fiatalok és érettek; tekintetek kutatják tekintetem, arcom, mérnek végig. Mindenki felkapja a fejét, ha elmegyek mellette.
Mit látnak, ha rám néznek? Démont vagy angyalt?
Talán... Ő talán engem látott volna, ha hagyom, és nem tépem szét a lassan kialakuló, mindennél értékesebb bizalmát, mint ahogy a köntösét téptem le egyetlen mozdulattal.
Megakad a szemem egy ősz alakon.
A hajlott hátú, rongyokba öltözött öregember egyik kezében egy vizes palackot fog, a másik kezére önt belőle, így próbál ügyetlenül kezet mosni.
Odalépek hozzá, elveszem a palackot, és öntöm neki a vizet, aztán tiszta zsebkendőt adok neki, hogy megtörölhesse kezeit.
A szemközti utcában lévő kis vendéglőbe lépek, meleg levest, főételt és desszertet kérek elvitelre, majd az ételes dobozokkal visszasétálok az öregemberhez.
A park padja mögött van a holmija: két nagy, szakadt szatyor, pár újság, és néhány karton a földön. Leül, mellé ülök. A járókelők nagy ívben elkerülnek minket, a hajléktalan öregnek kellemetlen szaga van. Hiszen nem tudja kimosni a ruháit, vagy megfürödni...Az arca mély ráncaiban is megül a por. De a szeme tiszta, komoly.
- Jó ember vagy, fiam.
Ráemelem a tekintetemet.
Szomorú mosollyal csóválom meg a fejem.
- Nem...
- Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára sült húst. Hidd el, ha azt mondom: jó vagy. Még ha nem is ember....
Meghökkenve nézek rá, de ő csak nyugodtan rágyújt a cigarettára, amit hoztam neki.
Ülünk egymás mellett, nézzük a rohanó embereket, s közben az idős ember elmondja, hogy került utcára, s azt: szinte lehetetlen az utcáról visszakerülni a „normális” emberek közé.
Elgondolkodva nézem az arcát.
- Elviszlek innen, öreg. Be tudlak fizetni egy otthonba, lenne ágyad, fehér takaróval, s asztalod, meleg étellel.
Békés mosollyal csóválja meg a fejét.
- Már nincs értelme. 86 éves vagyok, fiam. Én már itt fogok meghalni. Nincs már sok időm, a fehér takaró idegen lenne, vendégként halnék ott meg. Itt már... itt ez a kis hely, ahol a holmim van, az otthonom, megszoktam. Van, amin már késő változtatni. Már nem lehet.
Halkan smst jelez a telefonom.
„Legyél a Lincoln tér előtti parkban 10-kor.”
Megremeg a kezemben a telefon, ahogy a képernyőre meredek, és tizedszerre olvasom újra ezt az egy mondatot.
Muriel küldte.
Lehetséges ez? Találkozni akar velem? Vagy rendőröket uszítana rám?
Látni akar engem?
Élesen villan elém a kép: a rémülettől kitágult, könnyes szeme, értetlen, rettegő arca. A kéjtől megfeszülő teste. A teste élvezte, amit tettem, hiába mélyedt a körmöm a bőrébe, fogam a vállába. A belőlem áradó erő, amit annyira gyűlölök, megtette a hatását, képtelen volt ellenkezni, és... és gyönyört élt át, még ha nem akarta is.
Lassan sétálok a parkban, majd egy szobornak döntöm a hátam, kezemet zsebre teszem, hogy elrejtsem remegését.
Ott van.
Napszemüvegben, kabátban közeledik, egyre szaporább léptekkel, végül már fut felém, letépi magáról a szemüveget. Az arca, a szeme... könnyes, vörös, kavarognak benne az indulatok.
Lendül a keze.
Elkaphatnám a fejem, de hagyom, hogy arcomon csattanjon tenyere. Legalább hozzámér...
- Miért kellett önzőn összetörnöd az álmaim, mikor már épp kezdtél fontossá válni bennük? – kiáltja sírva, majd sarkon fordulva elrohan. Elmenekül...előlem.
Arcomra simítom a kezem.
***
A lakásában ülök, mellettem a hárfám, elgondolkodva húzom végig ujjaim a húrokon, épphogy érintve őket.
Az ablakon jöttem be, ahogy kényelmes. Rendbe tettem a lakást, eltüntettem a szakadt ruhadarabokat, feltöröltem a padlóról a vért.
A vérét.
Hogyha hazatérne, ne az a látvány fogadja... ne az a szoba, ahol...
Összeszorul az öklöm.
Fordul a kulcs a zárban.
Nem mozdulok, csak ülök a szőnyegen, hátamat a falnak döntve. Mindegy, mit teszek, úgyis megrémül, ha meglát.
Bizonytalan léptek... a szobához ér. Felemelem a fejem, s látom, ahogy összerándulva megtorpan és rám mered. Keze az ajtófélfába kapaszkodik görcsösen, de mintha menekülni akarna.
Legszívesebben felnevetnék keserűségemben. Gyönyörű Muriel... ha el akarlak kapni, úgysem tudsz menekülni előlem. De most csak itt ülök, látod?
- Nem bántalak.... És most látsz engem utoljára. Ne menj el, kérlek. – hangom szinte suttogó.
Végtelenül összezavarodottnak tűnik – és erre minden oka megvan.
- Mit keresel itt? – szólal meg remegő hangon – Hogyan jöttél be már megint?
- Muriel... – sosem ejtettem még így ki senki nevét.- Nem akartalak... bántani. Az akkor nem én voltam. Vagyis... nem voltam ura magamnak.
Lassan elengedi a görcsösen szorított ajtót,óvatosan beljebb lép., de tartja a távolságot, leül ő is a szőnyegre, az ajkára harap. Sápadtan is szebb, mint az angyalok.
Azok után, ami történt, még mindig képes a közelemben lenni. Ő tényleg meg akart ismerni... és én mindent elrontottam. Hiszen az ő szemszögéből... csak egy szinte idegen férfi vagyok, akivel négyszer találkozott összesen. De ő nekem.. a lány, akit az elmúlt hónapokban minden nap órákon át figyeltem, néztem. Ismerem a szokásait, a mozdulatait, arcának rezdüléseit. Ő a világom. Ha ezt tudná... halálra rémülne.
Késő már. Ha akkor, az előadása után... ha akkor nem tűnik fel a barátja, és engem nem önt el a féltékeny, gyilkos düh... Akkor talán tudtunk volna valóban ismerkedni, kis lépésekben, és... és akkor talán ma már szeretne is engem.
Talán...
Ugyan.
A démon bármikor kitörhetett volna belőlem így is. Bármikor eltörhettem volna a nyakát... azt a gyönyörű hattyúnyakát.
„Van, amin már késő változtatni. Már nem lehet.”
Én ilyen vagyok.
Összetöröm, aki közel jön hozzám.
- Ki vagy te, Lorian? Mi az, hogy nem voltál ura magadnak...Nem értek. – könnycseppek csillognak a hosszú szempillákon.
Hátradöntöm a fejem.
- Démon vagyok. És angyal. A kettő keveréke: apám volt az egyik, anyám a másik. Mindenhol gyűlöltek, hát a földre kerültem. Örök küzdelem vagyok, egy autoimmun betegség a testemen belül, mert a kétféle vér nem fér meg egymással. Szörnyű dolgokat tettem. De ha... amikor véget akarok vetni neki...Ha levetődök egy szakadékba, a szárnyaim az utolsó pillanatban maguktól kinyílnak...
Érzem, hogy összefüggéstelenül beszélek, de sosem mondtam ki még ezeket a szavakat senki előtt.
Murielre pillantok. A szemei... valami gyengédséget, szomorúságot látok benne. Szánalmat..?
- Lorian... el kell menned egy orvoshoz.
Felnevetek.
- Nem hiszel nekem, ugye?
- Tudnak segíteni rajtad, ez biztos. És...és bárkinek lehetnek problémái, és ez nem kínos, mármint elmenni egy kezelésre, lehet, hogy hipnotizálnak meg relaxálnak meg tréningelnek, kicsit talán bent is tartanak, de rendbejössz, és...
Elhalkul a hangja, ahogy felállok, és lassan elkezdem kigombolni az ingem.
- M-mit csinálsz?
Fél.Persze, hogy fél.
Leveszem az inget, hagyom, hogy a földre csússzon. Mély levegőt veszek.
Előtörnek a szárnyaim, a fekete tollak a földet söprik.
Egy angyal gyönyörű, méltóságteljes, hatalmas szárnyai, de feketék, mint a démonok lelke.
Murielre nézek, aki teljesen ledermedve áll.
Lassan felé lépek. Mozdulna, hátrálna, de szemébe kapcsolódó tekintetem fogva tartja, a belőlem sugárzó erő megbilincseli.
Egy angyalnak ember nem állhat ellen.
Közel lépek, leheletem arcát súrolja. Ujjam hegyével végigsimítom arcát.
- Ez vagyok én, Muriel.
Nem jön ki hang a torkán, csak elkerekedett szemekkel néz engem.
Megfogom a kezét, magam után húzom, ki a lakásból, fel a tetőre.
Ma éjjel az összes csillag látszik, ragyognak, lüktetnek. Talán ránk zuhan az ég is. Talán megfojt az éjszaka.
Kérjetek segítséget, csillagok... Ti túl messze vagytok. Szóljatok a démonoknak, angyaloknak, embereknek: gyertek, akadályozzatok meg.
20 emelet magasan vagyunk.
Nézem a lányt, aki valamiért a világom lett. S ez neki a veszte.
Megszeretett volna engem, ha hagyok neki időt.
De nekem... nincs időm.
Milyen lehet... amikor szeretnek valakit?
Neki, nekem, s a világnak is jobb lenne, ha nem lennék. De amíg ő él, addig én nem tudok elszakadni tőle, addig képtelen vagyok itthagyni az életet.
- Muriel.. meg tudnál.. engem.. ölelni?
Rám emeli hatalmas szemeit, melyekben ott tükröződik minden csillag.
És átölel.
Teljesen közel húzom magamhoz, míg nem érzem, hogy szorosan átölel, a szárnyaimat is leszorítva. Fejét vállamra hajtja, meztelen mellkasomon érzem szíve dobogását, teste melegét.
Varázslatos...
Pedig tudom: ez nem a saját akarata. Az én erőm az, ami irányítja. Amíg fel nem oldozom, így ölel engem, ilyen szorosan.
- Ne engedj el, Muriel... életem. Szorosan ölelj... nem engedhetsz el.
Mögöttem a 20 emeletnyi mélység.
Behunyom a szemem. hajába temetem az arcom, még szorosabban magamhoz húzva őt.
És hátralépek.
VÉGE
|
| ef-chan | 2011. 07. 20. 00:31:10 | #15207 |
 Karakter: Muriel Graham
Megjegyzés: (Loriannak)
Kipihenten ébredek, mégis olyan furcsán érzem magam. Tiszta bolondságot álmodtam. Vagyis hát, nem volt bolondság, mégis, nem volt egy hétköznapi álom, annyi fix. Bár az is igaz, rég volt mikor Daviddel utoljára...
A fejem a párnába nyomom, nem, nem akarok rá emlékezni! Különben is, álmomban tuti nem vele szeretkeztem! Daviddel nem ilyen volt...
Na jó, nem ronthatom el a saját kedvem, itt az ideje, hogy inkább szépen felkeljek és életet leheljek magamba, hiszen ma találkám lesz. Loriannel. Egy deka D betű sincs benne. Tökéletesen megfelel, hogy rá koncetrálva megfeledkezzem minden másról. Nem állíthatok oda savanyú képpel. Vajon számítható a segítsége randinak?
A párna ívesen visszakerül a helyére, valahova a fejem fölé, kicsit mellé, olyan féloldalasan csak odavetve. Ez is egy hely. Most már csak magam kellene kitessékelnem a puha ágyikóból. Muriel, kelj fel! Most! Hah, nem működik... De ha nem indulok el, bizony elkésem. Nincs mit tenni, kivánszorgom az ágyból, s ahogy végre sikerül valami függőlegeshez jó közelítéssel hasonló pozíciót felvenni, nagyot nyújtózom. Olyan kellemes így! Na de mi ez a fehér folt itt a padlón? A bugyim?... Összezavarodom. Nem ez volt rajtam az éjszaka. Vagyis hát, pontosítva: nem ennek kellene most is rajtam lennie?!
* * *
A reggeli "sokkhoz" képest jól vagyok. Bár meg kellett állapítanom, az összes difim mellett ezek szerint immáron alvajáró is vagyok, és minden valószínűség szerint lényegében önkielégítettem álmomban. Ez olyan beteges, tuti csak velem fordul elő...
Arról már ne is beszéljünk, hogy elkéstem egy pöppet. Tényleg nem nagyon, épp alig negyed órácskát. Az hozzám képest nem rossz. Vajon Lorian hozzá van szokva a hasonlókhoz? Ohh, már látom is. Szerencse, hogy megvárt, máris kevésbé érzem magam szörnyen szétszórtnak, és már a mosoly is felkúszott az ajkaimra.
- Hellóóó! - bukkanok fel előtte, betöltve a látóterét. S már csicsergek is: - Nem mondtad, hova is megyünk, szóval csak így jöttem - nézek végig magamon. A választásom könnyű és legfőképp szellős ruhákra esett, s azt hiszem, ma a virág a fő kompozíció. Virágos a ruhácskám, virág díszlik a szandálomon, s virágos pánt köszön a szembejövőkre a hajamból is. Épp mint a levegő, mert minden egyes szippantással virágok ezrei illatának keverége kényezteti orrom.
- Tökéletes vagy... - mosolyodik el. Direkt bókja jól esik, kissé zavarba is hoz. Nézd már, hogy kiestem az évődő kóstolgatásból, elkényelmesedtem a fix kapcsolatomban. De a csend frsztrálna a leginkább, így azonnal terelek, kivágva magam mindenféle nehéz és kellemetlen helyzetbe esésből.
- Szóval... hova is megyünk? Hol az a díszlet?
Felnevet. Vagy kineveti izgatottságom? Nem hinném, hiszen az ő szemei is huncutul csillannak meg. Vagy csak én képzelem bele a nap csalóka játékába, amit a szeme tükröződésén művel?
- Csak gyere - nyitja ki a kocsi ajtaját, s én be is huppanok. Nem semmi kis járgány! Mondjuk nekem még jogsim sincs. Meggondolt felnőtthöz illő egyébként, hogy csak úgy beülök egy férfi mellé, akit eddig körülbelül kétszer láttam? Az eszem azt súgja, nem, a szívem pedig azt, hogy ugyan, kit érdekel, jól érzem magam vele, még az a csipetnyi borzongás sem zavar annyira, amely mindig végigborzol és libabőrössé tesz. Jobban leköt azonban, hogy a tető eltűnik a képből, s a szél játékosan kap bele a hajamba. A fejem hátrahajtva s jóízűen kacagva élvezem inkább a pillanatnyi boldogság és könnyedség pillanatait.
Viszont ami a szívemen, az a számon, így csak nem bírok magammal, és az egyik hajtincsem rágcsálva - mindig rágcsálnom kell valamit, vagy jár a szám, lehet választani - kezdek elmélázva beszélni. De ha beszélek, akkor miért rágcsálok? Kezdene a beszélőkém immúnis lenni a rágcsálásomra? Mi lesz így a világgal? Bár per pillanat jobban kellene figyelnem inkább arra, hogy nem megyek-e túl messzire a csacsogásommal, így csak oldalra sunyítok, miközben beszélek: - Tudod, kicsit olyan, mintha már régóta ismernélek... de olyan is, mintha idegenebb lennél az ufóknál - semmi heves kiakadási kényszerszerű vörösödés, kidagadt ereknek sincs nyoma a homlokon, akkor folytatom. - de olyan is, minta... - összeráncolom a homlokom, hogy lehetne ezt a libabőrösen kellemetlen bizsergést leírni? - … mintha valami fucsa lenne körlötted... nem is tudom, maffia tag vagy? Megmondhatod ám.
- Senkinek sem dolgozom - mosolyog rám, s valóban, jobbára maximum derülhetne rajtam ilyen jókedvűen. Vagy piszok jó színész! - és nem tartozom semmilyen szervezethez.
- Áháááám, akkor fejvadász! - állapítom meg megcsillantva zsenialitásom. - Mint Lorenzo Lamas vagy inkább mint Van Hellsing! Mint azok a jófiúk, akik igazából rosszfiúk is, ijesztőek, de elkapják a gonoszt.
Felnevet, és kifejezetten sármos lesz tőle.
- Tudod, többet kellene nevetned... olyan... - azt azért csak nem mondhatom neki, hogy olyan átkozottul kívánatosan szexi lesz tőle! Kipirulva kezdem inkább tanulmányozni a térdem, mintha az lenne jelen pillanatban a világ legérdekesebb látnivalója. Persze nem rossz darab, az én térdemről van szó elvégre, de azért annyira nem izgalmas, látom épp eleget. - és olyan keveset beszélsz - készítek alternatív befejezést az előző mondatomnak.
Nem felel, talán valami rosszat mondtam akaratlanul is. Meg attól, hogy én lyukat tudnék beszélni bárki hasába, még nem mindenki olyan. Talán ez a különös aura... Trauma a múltból? Mint a brazil szappanoperákban. Ott is kell mindig legalább egy szereplő, akinek hatalmas múltbéli tragédia árnyékolja be a jelenét, és egyszer csak rászakad minden, s összeborul az élete, hogy jöjjön a rendíthetetlen másik főszereplő, az igazi nagy Ő, a lelki társ, aki elnézi minden lelki hullámzását, s puhán, de erősen megszorítja a kezét, és kihúzza a gödörből, hogy aztán minden happy end legyen a legvégén. Egyébként is azt mondják, hogy egy férfi nő nélkül olyan, mint az elveszett kisgyerek.
- Jut eszembe, hol vagyunk? - beszélek hát én, meg próbálom beszédre kényszeríteni, és nem fog letörni, ha csak tőszavakban válaszol, mint valami rendíthetetlen spártai katona!
Ehh, de hogy ennyire semmibe venni a fáradozásaim! Mert bizony egy mukkot sem szól megint, csak leállítja a motort. Na jó, egy szót mondott, de az is csak annyi volt: “Gyere”. Nem vagyok “túlfizetve”...
Azért nyújtom a kezem, hogy kisegíthessen, s ahogy körbepillantok, minden durcásságom elszáll, mert a táj egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű. Még fantasztikusabb, mint amit nagyjából elképzeltem magamnak.
- Lorian... ez gyönyörű. Tényleg ilyennek álmodtam a színdarabom helyszínét... - vagy lehet, fordítva, már sehol máshol nem tudnám elképzelni azt az előadást. Egész belelkesülök, egyszerűen megihlet a természet egyszerű bája, s már meg is van, hogy folytatom a koreográfiát ott, ahol elakadtam. Muszáj táncra perdülnöm, és a lábamba égetnem az ötletem!
Olyannyira megszűnik körülöttem a világ, hogy bizony teljes megilletődéssel figyelek fel a zenére. Tekintetem azonnal a hang forrását keresi, s érdeklődő meglepődéssel kell rádöbbennem, útitársam és kalauzom hárfázik selymesen. Közelebb lépve hallgatom, s a zene magával ragad, s még az sem érdekel, hogy könnyek kezdenek leszánkázni az arcomon. Mondanék valamit, de végül mégsem teszem, mert megtörném vele a varázst, s félek, akkor vége lenne, nem muzsikálna többet, pedig a lelkem szinte áhítozik, hogy ne hagyja abba. Csak a szemeit fürkészem szégyenérzet vagy zavar nélkül, próbálva elkapni belőle valami titkot, amelyet most mesél nekem szavak nélkül. Mert meg akarom érteni...
- Hazaviszlek... “Tenger ragyogása” - szól nagy sokára, s sajnálkozva egyezem bele ráeszmélve, hogy elszaladt az idő, pedig annyi mindent kellett volna csinálni...
* * *
Az elmúlt két nap fárasztó volt, tele szervezéssel és örömmel, mert sikerült leszervezni az engedélyt a helyszínre, Richard pedig már intézi a színpadot és a technikát. Izgatott vagyok, s legszívesebben repdesnék, ha nem lennék olyan fáradt, hogy csak vonszolni tudom magam... De most végre áztathatom magam jól megérdemelten a kádamban habbuborékokat fújva és kacagva. Talán majd felhívhatnám holnap, hogy elmeséljem, milyen jól haladunk. De nem tudom, érdekelné-e. Bár mindig olyan türelmesen végighallgatja minden bugyutaságom... Vajon mennyire tart már zakkantnak? Jó lenne, ha nem tenné...
Szórakozottan bújok a selyem köntösömbe, hogy kilépjek a fürdőből. Kinyitom azonnal az ablakot, döglesztő a meleg idebenn. Hmm, lehet, enni kellene még valamit, egész nap csak rohantam. Juj, van még egy fürt szőlőm, az tökéletes lesz!
El is indulok, de hirtelen előttem terem valami nagy, s ijedten felsikoltok. Ahogy felpillantok, Loriant ismerem fel a hirtelen idematerializálódott akadály személyében.
- Mi... te... hogy jöttél be? - értetlenkedem, hiszen az ajtó zárva, s még ha nyitva is lenne, ott a kis szélcsengő, ami jelzi, ha valaki belépett... De a szemei megrémisztenek, s erre egy lapáttal tesz hangja is, amely most mintha veszélytől vibrálna, s félelem kezdi nyomni a mellkasom.
- Nem engedtél volna be? - nem erről van szó, de mégis jobb érzés, ha én dönthetem el, nem igaz?
- Lorian... miért ne engedtelek volna be? De nem beszéltük meg, hogy találkozunk vagy... - nem is vagyok az “alkalomhoz” illőn öltözve.
Vadul csikorgatja a fogait, szemében rémisztő tűz ég. Én, én komolyan... én most félek tőle!
- Látni akartalak- a szavakat úgy hörgi, mint egy drogos, mikor az adagját követeli.
- Én... mi van veled? - hátrálok. Ha ez egy álom, akkor iszonyatosan hamar fel akarok ébredni!
- Mindenki akar engem... ne mondd, hogy te nem - nem értem, nem tudom, mi folyik itt, de ő most nem az a Lorian, akinek megismertem. - mindenki a gyönyörű Loriant akarja, már amikor gyerek voltam... Neked is kellek! - nem értem, miről beszél. miért csinálod ezt? sikoltom némán, de nem merek megszólalni, csak összerezzenek, mikor rám ordít: - Miért félsz?!
Egy mozdulattal tépi le rólam a köntöst, s ellenkeznék, sikoltanék rettegve, de a testem nem engedelmeskedik. Mi történik velem? Miért lett egyszeriben ennyire melegem? Durván szorít magához, a lélegzetem elnehezül, s még ezt is megvonja tőlem, erőszakosan pecsételve le ajkaim. A vér íze szétterjed a számban, de a józan eszem hiába ordít teljesen, mintha kivülállóként szakadtam volna külön a testemtől, az engedelmesen enged mindent, amit csak akar, s válik egyre izgatottabbá.
- Lori...annn... - nyög fel testem önkívület csápjai közt vergődve, scsak a szívem sír, zokog, miközben mint valami kiéhezett prosti, nyögök, sóhajtozom, s vergődök a gyönyör habjai között, s már nem érzem, nem értem, nem csak magam, őt is elvesztettem, egyedül az orgazmus hullámai nyaldossák végig a testem. A világ, amely eddig oly távolinak tűnt, egyszeriben zuhan rám, s keserves zokogásban török ki.
* * *
Egy táskával állok az ajtaja előtt. Még sosem éreztem hasonlót korábban, de minden egyes apró zajra összerezzentem az utcán, mire ideértem. Ezt a helyet nem ismeri, s remélem, nem követett, legalább is nem vettem észre. Nem tudom, hova mehetnék máshova...
- Muriel? - nyitja ki az ajtót meglepetten Richard.
- Sajnálom... - csuklik el a hangom, s ismét sírva fakadva bújok a karjaiba védelmet keresve.
- Te jó ég, mi történt? - kérdezi megriadva, de csak megrázom a fejem. Nem akarok, nem tudok róla beszélni.
Kezemben egy pohár joghurtos-málnás teával ücsörgöm a konyhájában.
- Köszönöm, hogy maradhatok egy kicsit - súgom színtelen hangon. Mintha a világot leöntötték volna egy nagy adag fekete festékkel, minden olyan borússá vált. Ennyire még David után sem...
- Ugyan, tudod, hogy rám bármikor számíthatsz - feleli a saját teaadagját szürcsölgetve. Szegényt megzavartam, pedig olyan rég várta, hogy együtt lehessen a barátjával... Robert is kedves volt, elvonult a szobába, magunkra hagyva minket, miután összekészítette nekem a kanapét alváshoz.
- Richard, lehet úgy tovább élni, hogy úgy érzed, a világba vetett bizalmad romokban, s soha többé nem fogod tudni újra régi fényében felépíteni? - mélyet sóhajtva kortyol az italába.
- Nem tudom, mi történt, de hidd el, semmi, de semmi nem éri meg a világon, hogy ennyire nekikeseredj! - feleli. Könnyen beszél... Bár tény, ha nem tudnám a pontos részleteket, én sem mondanék mást. Ha meg tudnám.. nos, félek, Richard ki akarná nyírni, s valamiért a ma este után félteném, ha meg akarná próbálni.
- Lehet...
- Jaj, el is felejtettem, ez majd jobb kedvre derít, tudom. Sikerült mindent elintézni, zöld az út, a helyszín a miénk, csak a táncbemutatóra vár.
Az arcom görcsösen merevedik semmilyenné.
- Lefekszem - állok fel sápadtan magára hagyva.
* * *
Nem tudok aludni. Csak forgolódom, s egyre az események járnak a fejemben. Már kisírtam a lelkem, s most olyan üresnek érzem magam. s mintha csak erre várt volna eddig a háttérben megbújva, kezdett ébredezni bennem a harag lángja.
Én kezdtem annyiféle naiv reményt fűzni hozzá, annyi még magam előtt sem feltárt képzetet, s most kegyetlenül lerombolt mindent. Mindent! Hirtelen pattanok ki a kanapén berendezett ideiglenes alvóhelyemről, s előkeresem a telefonom. Magam sem tudom, mit teszek, csak pötyögök átszellemülten, épp olyan felelőtlenséggel, ahogy mindig szoktam. Mert ami a szívemen, az azonnal túlcsordulva ömlik ki belőlem, s most érzem, szétfeszít a düh, épp úgy szétfeszít, mint lüktet odalenn a fájdalom szinkronban meghasadt szívemmel.
* * *
Az évszakhoz képest zártan és melegen öltöztem, de még így is felkavar egy-egy elkapott tekintet. Szemeim napszemüveg sötét üvege mögé rejtettem, s egy félreesőbb helyről szemlélem a parkot. Mindenki azt mondaná, elment az eszem. De én tudom, hiszen ismerem magam, ha nem nézek szembe a félelmemmel, az felemészt.
Hamarosan megpillantom. Ezer közül sem tudnám eltéveszteni, s összeszorított ajkakkal indulok meg felé. Először csak lassan lépdelek, aztán gyorsítok, a végén már szinte futok, mikor elé érek végre. Szemüvegem letépem magamról, hogy a szemeibe nézve tudjam a fejéhez vágni mindent, ami az elmúlt egy napban tépett és marcangolt belülről.
A pofon csattan először, szinte beleég a dobhártyámba, miközben felszakad belőlem a sírás: - Miért kellett önzőn összetörnöd az álmaim, mikor már épp kezdtél fontossá válni bennük? - ordítom, majd mielőtt bármit is reagálhatna, rettegve még önmagamtól is, kezdek el szaladni. El, amilyen messze csak lehet.
* * *
Richardékhoz kerülőúton értem vissza nagy sokára. Ez a kanapé igazán fenségesen megnyugtató... Bár egy igen fura, de annál őszintébb és összezavaróbb dologra is rádöbbentem itt, ahogy visszaértem. Azt hittem, ennyi elég lesz, hogy lezárjam magamban, s a felejtés útjára lépjek, elzárva ezt is David mellé, megölve magamban, de nem így történt. Igaz, nem várhatom, hogy azonnal megoldódjon a helyzet, de mégis, nem érzek egy szemernyi megkönnyebbülést sem, helyette még gyűszűnyire szűkül a gyomrom. A nevetséges az egészben, amely magam iránti szánalomtól terhes mosolyt rajzol az arcomra: megrémít a tudat, nem látom már soha többé.
Mint valami szappanopera hős... s ez a hasonlat eszembe juttatja a korábbi értelmezését ugyanennek az érzetnek. De képes lennék felejteni, mint felejtenek a tévésorozatokban?
“Mindenki akar engem” “már amikor gyerek voltam”
Mondatok. Semmi értelmük számomra, mégis, annyi dolgot rejtenek, ami fájhat, ami egészen más színben tüntethetné fel ezt az egészet... amit voltaképp valahol, valamilyen okból, de én is akartam. A testem akarta...
* * *
Nem vagyok normális. Most már biztos, hogy megtörtem, és a történtek, David halála, Lorian, elvették az eszem, de a szakadó esőben indultam neki a táskámmal, az elképedt, s semmit sem értő Richardot magára hagyva, futva. Haza kell mennem. Nem tudom magamnak sem megmagyarázni, csak érzem, ha most nem megyek haza, elvesztem. Nem tudom, akarok-e tőle valamit, nem tudom, el tudom-e ezek után viselni magam körül, de megrémiszt annak a lehetősége is, hogy örökre kilép az életemből.
Mit művelt velem? Egyszerre vonz és taszít elviselhetetlenül!...
Bőrig ázom, mire hazaérek, de felcaplatok a lépcsőn, az esőt magammal hozva odakintről, s megfertőzve vele a lépcsőházat. Az ajtó előtt egy egészen rövid pillanatra megtorpanok. A pillanat elviselhetetlen komolysága fékez meg, érzem minden porcikámban, mégis előkotrom a kulcsom. Az egész olyan pátoszos, mintha innen nem lenne visszaút. A kulcs fordul, az ajtó kattan, majd nyikorogva kitárul. Bizonytalanul lépek be, körbenézve, azt kívánva, bár itt lenne, s mégis, bár soha ne jönne ide többé...
|
|
