|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nanami Hyuugachi | 2014. 04. 12. 12:42:17 | #29724 |
Karakter: Oemehi Rylios
Megjegyzés: Mágusomnak
A királyné megbízott, hogy menjek le a piacra és vegyek neki új ékszereket. Jó viszonyt ápolok a királynővel, és eléggé kedvelem is. Így amikor megkér valamire, mindig szó nélkül teljesítem. Lemegyek a piacra, és több ékszerárusnál is válogatok a kínálatból. Mivel nekem és a királynőnek nagyjából egy az ízlésünk, így tudom, hogy mire van szüksége. Egész sok időt töltök lent a piacon, de nem sok mindent találok. Csak egy pár fülbevalót, amit meg is veszek a királynénak. Én magam nem hordok ékszereket, csak egy fülbevalót, ami viszont mindig rajtam van. Soha nem veszem le.
Mikor már épp mennék vissza a palotába, valaki nekem jön és fellök. Mondhatom, elég figyelmetlen vagyok. Bár ez nem csak rajtam múlt, de akkor is. Mi ütött beléd Oemehi? Mert te aztán mindig figyelni szoktál az ilyenekre. Sőt, te mindenre figyelsz, ami körülötted van. Akkor ez mégis, hogy kerülte el a figyelmed?
- Ne haragudjon szép hölgyem!
Mézes-mázos hangon beszél hozzám, amit nem nagyon szeretek, de neki valahogy elnézem. Mosolyogva nyújt nekem kezet, amit elfogadok. Szemeimet az övébe fúrom, de ahogy összeér a kezünk, szinte megfagy a kezem. Ahogy felállok, rögtön elveszi a kezét, ami miatt meglepetten nézek rá.
- Nem csak az ön hibája. – mondom mosolyogva.
- De legfőképpen. – kicsit habozik. – Hadd, kárpótoljam.
Odalép az egyik bódéhoz, ami hajtűket árul, és egy sárkányt ábrázoló hajtűt vesz fel, amit ki is fizet. Majd hozzám lép és színpadiasan átnyújtja. Meglepődve veszem el és finoman forgatom a kezemben. Csodálatos ez a hajtű.
- Köszönöm, igazán nem kellett volna. Ez csodálatos. – mondom mosolyogva.
Kiveszi a kezemből, majd a hátam mögé lép és a hajamat összefogja, majd a fejemre tekeri és megtűzi a hajtűvel. Kedves srác, de egy jégmágus. Ami nagyon furcsa, mert már elméletileg nem kéne egy jégmágusnak sem lennie. A sárkányharcosok, ugyanis kiirtották őket az utolsó darabig. De úgy látszik ő megmenekült.
Ellép mögülem és felpattan a lovára. Már épp indulna, de odaszólok neki.
- Hosszú utat tehettél meg, a Sárkánytűz fogadót ajánlom pihenésre. – mosolyodom el.
- Ott engem nem látnak szívesen. – komorul hirtelen el.
Hirtelenjében nem fogom fel, hogy mért, de aztán ismét leesik, hogy ő egy jégmágus. Szemem a nyakában lévő jáde cédulára siklik, és hosszasan azt szemlélem. Tényleg igazam volt, hogy jégmágus. Amikor észreveszi, hogy nézem, odakapja a kezét, és szorítani kezdi. Valamin gondolkodni kezd, és addig szorítja a medált, amíg az felsérti a tenyerén a bőrt. Nem nagyon törődik vele, csak elindul a lóval. Én is elindulok vissza a palotába, de valami szőrös, macskaszerű lény, a nyakamba ugrik. A fejét az arcomhoz dörgöli és doromboláshoz hasonló hangot ad ki. Aranyos és édes, ahogy a nyakamba gömbölyödik. Még van időm arra, hogy megsimítsam a nyakánál, de a srác megszólal.
- Ne haragudj. – morogja, és a kezét nyújtja az állat felé. – Cevlin mindig is kíváncsi természetű volt. – mosolyodik el savanyúan.
- Semmi gond, aranyos állat jégmágus. – suttogom a szavakat, hogy ne hallja meg más.
- Okos nő vagy sárkányharcos létedre. Engedelmeddel mimnél előbb át akarok haladni az országodon, főleg mielőtt mész és jelentesz a feletteseidnek.
- Nem foglak jelenteni. – válaszolok, és hosszabb szünetet tartok, majd folytatom. – Ha akarod, segíthetek átjutni az országon. – mondom mosolyogva.
- Átgondolom, de másban is segíthetsz. – mosolyog rám kajánul.
Szóval ez egy perverz dög! Kicsit ráijesztek majd. Ő csak hátat fordít, és én pedig visszaindulok a kastélyba. Visszafelé menet felveszem a kapcsolatot Adraszteia-val*. Egészen addig kommunikálunk, ameddig vissza nem érek a kastélyba, majd odaadom a királynénak a fülbevalót. Közlöm a királyi párral, hogy egy időre el kell mennem és nem fognak megállítani. Nehezen bár, de rábólintanak és elengednek.
Ahogy az erdőben sétálok, Adraszteia irányít, hogy merre menjek. Útközben levadászok egy őzet, amit a vállamra veszek, így egy kicsit gyorsabban tudok haladni, mintha húznám magam után. A ruhám miatt is könnyebben tudok haladni, mivel nem akadályoz a gyors mozgásban. Egy kék trikó van rajtam, mely rám simul, és arany minták futnak végig rajta. Egy szoknya, mely a bokámig leér és a combom közepéig fel van vágva. Ez sötétebb kék, mint a felsőm. A cipőm egy saru, aminek a pántjai felfutnak a térdemig. Ez halványzöld színben pompázik, kicsit hasonlít talán a liánra, amely felfut a fára.
A nyílvesszős tegezem a hátamra erősítve, és a vállamon átvetve ott lóg mellette az íj is. Öv gyanánt pedig egy szíj van a derekamra erősítve. Mint két oldalamon egy-egy tok van. Az egyikben mérgezett dobótűk, a másikban pedig gyógyfüvek vannak. Hajam most mindkét oldalt 3-3 fonatba fogtam, ami nem zavar a mozgásban.
Ott állok nem messze előtte, de nem vesz észre. Cevlin fogja magát, és hozzám fut, felkúszik a lábamon, majd a nyakamba kuporodik. Szinte dorombolni kezd, ahogy megsimítom a fejét.
- Szia Cevlin. – mondom mosolyogva. Ledobom a srác elé az őzet, majd leguggolok. – Hoztam nektek enni. Holnap hosszú út elé nézünk. Szükséged van az erődre, ha tartani akarod a tempót. Pihenj nyugodtan, én majd őrködöm.
- Mért segítesz nekem? Meg kéne ölnöd. Hisz te sárkányharcos vagy, én pedig jégmágus.
- Az lehet, de elég annyit tudnod, hogy nem tartozom a népemhez. – mélyet sóhajtok, majd felállok. – Gyűjts fát, a többit elintézem. – adom ki a következő utasítást.
Mikor elegendő fát gyűjtött és egy kupacba rakta, kezemet a fakupac fölé helyezem, és az lángra lobban. Pillanatokon belül jó meleg leng körbe minket. Bár egy jégmágusnak utálnia kellene a meleget, ezt mégis, valahogy elviseli.
- Az őz a tiétek, én már ettem. – fordulok el.
Felkapaszkodom a fára, és könnyen felmászom a törzsén. Egy vastag ágon leülök, és a környezetet szemlélem. Adraszteia-val felveszem a kapcsolatot, és látom azt, amit ő. Kommunikálunk, de ugyanakkor a környezetet is szemmel tartjuk.
Ő a hegyekben van, és sokkal jobban szemmel tudja tartani a környezetet, mint én. A látása is élesebb, a hallásai is jobb, sokkal jobb. Egész éjszaka így őrködük, de én egy kicsit elbóbiskolok, mivel nagyon fáradt vagyok. Addig is sárkányom figyel, és össze is vagyunk kötve.
Két óra alvás bőven elég ahhoz, hogy frissen ébredjek a nappal együtt. Szerzek friss vizet, majd pár falatot eszem az őzből. Mikor a nap teljesen fent van, felkeltem a mágust és állatkáját.
- Jó reggelt álomszuszék. – köszöntöm őt, amikor felébred.
- Neked is. – köszön kaján vigyorral.
- Fagyaszd le azt a vigyort a képedről, vagy én teszem meg. – sziszegem a fogam között.
Ebben a pillanatban Adraszteia lép velem kapcsolatba és figyelmeztet, hogy azonnal tűnjünk el innen, mert a nyomunkban vannak.
- Baj van mágus! Azonnal indulnunk kell! Nyomunkba eredtek katonák. Eredj, vagy itt találnak és megölnek. Siess! – siettetem. Cevlin a nyakamba ugrik és remegni kezd. – Nyugi, téged nem bánthatnak. Én, megvédelek. – mosolyodom el.
- Nagyon megkedvelt téged sárkányharcos. – pattan fel a lovára.
- A közeledben leszek. Amúgy a nevem O’emehi. – mosolyodom el, és eltűnök a szeme elől. Az egyik fára ugrom fel, és ott kísérem őt.
____________________________
*Az egyiptomi mitológia egyik istennője, aki a megtorlás megtestesítője, más néven Nemeszisz.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2014. 04. 12. 12:43:22
|
| Nauki | 2013. 07. 23. 10:55:14 | #26537 |
 Karakter: Zedorik Owelrayen
Megjegyzés: Sárkányharcoshnőmnek
Indulásra készen állok. Konstatálom örömmel. Tegnap a villámok királya azt az információt adta, miszerint szél vidékén él még egy jégmágus. Még csak 3 éves lehetett, most vagy 8-9 éves lehet. Fel kell kutatnom és kitanítani. A király nehezen engedett el, de kénytelen volt. Nem tarthat, itt mivel nem tartozom az alattvalói közé, én csak amolyan kisegítő vagyok, aki szabadon járhat, de mégis magas rangot tölt be.
- Cevlin! –kiáltottam vissza a hatalmas istállóba. Cevlin egy kis macskaszerű lény. A jeges vidékről származik, mint én. Még egy vándorkereskedő karmai közül mentettem ki. Hatalmas kék szemei vannak és hosszú füle akár a földvidéki nyúlnak. Lompos rókára emlékeztető farkincája van és füle végén sötétkék bojtocskák. Hófehér lovamra felpattanva, nézem az istállót. Cevlin sehol.
- Cevlin itt hagylak! –kiáltottam kicsit indulatosabban. Ez hatott, előbújt a szénakazalból és őrült tempóban fölmászott a vállamra és bebújt a nyakamhoz a sálamba.
- Na, induljunk –mosolyogtam be rá a sálamba. Elindítottam lovamat, Hóvihart. A kapuban az őrök szalutáltak és szomorú arccal nyitották ki nekem a kaput. Miután kiértem, vágtába indultunk tovább. Imádom az arcomba csapódó hűvös szelet, tél eleje van, eljött az én időm. Jó időpontra időzítették ezt az utat. Át kell, majd haladnom a tűz vidékén, így a villám vidék és a tűz vidék határán lévő Dearplotban fogok megállni, teljesen ésszerűnek tűnik. Kell szereznem pár tűz vidéki ruhát is, vagy a végén megölnek. Bár ahhoz korábban kéne felkelniük. Elmosolyodtam, meg találom azt a gyereket és biztonságban visszatérek vele eredeti földünkre és megmutatok neki, mindent, ami maradt még belőle. Át kell továbbá haladnom szél vidékéig tűzön, jég vidékén, víz vidékén, föld vidékén és úgy jutok el szélbe. Hosszú út lesz, és egyedül felettébb unalmas.
Egész nap úton voltam, napnyugtakor értem el a határvidéket. Mikor a nap és a föld találkozott a horizonton Dearplot mögött, bevilágította hátulról az egész várost. Csodálatos látvány volt. a város küszöbére érve még a villámok földe légkörét éreztem magam körül. Megpillantottam egy ruha árust. Azonnal odamentem, a király ellátott bőven elég pénzzel így nyugodtan tudtam válogatni. Egy vörös homlokpántot, vörös ujjatlan kesztyűt, izomtrikót, fekete bőrdzsekit, egy vörös sálat és végül, de legutolsó sorban egy vörös sárkánnyal díszített övet veszek. Tökéletes. Táskámba bedobálom a cuccaimat és feldobom lovam hátára. Ahogy indulnék, el fordulatból fellökök valakit. Hallom a csattanást, ahogy a test a földön landol. Azonnal megfordulok, ahogy megpillantom a földön ülő szőke hajú szépséget, egyből egy boszorkány jut az eszembe, de gyorsan elhessegetem a gondolatot. Formás nő, el kell ismernem, gyönyörű domborulatokkal áldotta meg az ég. Egyből odalépek, és mosolyogva kezet nyújtok neki.
- Ne haragudjon szép hölgyem! – mondtam neki, mézes mázas hangon. Kezét enyémbe helyezve elfogadja a segítségnyújtásomat, szemeit enyéimbe fúrja. Nem szól semmit, de ahogy keze az enyémhez és, mintha tűzbe nyúltam volna. Amint már két lábon áll, gyorsan el is kapom a kezeimet. Sárkány harcos, éreztem a bőréből áradó erőt. Meglepetten néz rám.
- Nem csak az ön hibája –mosolyodott el.
- de legfőképpen –erősködöm –Hadd, kárpótoljam – jutott eszembe egy remek ötlet. odaléptem az egyik hajtűket áruló bódéhoz és kiemeltem egy sárkány mintával díszítettet, kifizettem és a hölgyhöz fordultam.
- Parancsoljon –nyújtottam át neki színpadiasan. Meglepetten vette el a kezemből az arany ékszert és finoman forgatta a kezében.
- köszönöm, igazán nem kellett volna. Ez csodálatos –mondta mosolyogva. Odaléptem kivettem a kezéből, majd elléptem mellőle és mögé sétáltam. Kezembe fogtam a haját összesimítottam és a fejére tekertem és a hajtűvel megtűztem. Még régen anyu testvérének a lányának a haját szoktam megcsinálni. Mikor én vigyáztam rá.
- Ahhoz képest, hogy egy vagy azok közül, akik megölték az országom lakóit, kedvesnek tűnsz –suttogtam csak úgy magamnak gondolataimat. Reméltem, hogy nem hallotta meg. Elléptem tőle felpattantam a lovamra és indultam volna, de mellém lépve hangja megállított.
- Hosszú utat tehettél meg, a Sárkánytűz fogadót ajánlom pihenésre –mosolygott.
- Ott engem nem látnának szívesen –komorultam el. Először értetlenül nézett, de kattogtak a fogaskerekek az agyába és szerintem rájött, ki is vagyok én, ezt onnan gondolom, hogy hosszan szemlélte a nyakamban lévő Jáde cédulámat. Odakaptam és kezembe fogva ökölbeszorítottam a kezem, ahogy arra gondoltam, hova is megyek most. Éreztem, ahogy a cédula felsérti a bőrt, a tenyeremnél. Mikor elengedtem a cédulát vér folyt rajta végig. Nem foglalkoztam vele. lassú léptekkel megindultunk. De ezúttal Cevlin döntött, úgy, hogy megakadályoz ebben. A távolodó nő vállára ugrott át, aki meglepetésében összerezzent. Odalovagoltam mellé és karom kinyújtottam cevlin felé. Az állat engedelmesen átmászott vissza meleg rejtekébe.
- Ne haragudj –morogtam – Cevlin mindig is kíváncsi természetű volt –mosolyodtam el savanyúan.
- Semmi gond, aranyos állat jégmágus –suttogta nekem az utolsó szavakat.
- Okos nő vagy sárkányharcos létedre –morogtam- Engedelmeddel mimnél előbb át akarok haladni az országodon, főleg mielőtt mész és jelentesz a feletteseidnek.
- nem foglak jelenteni –mondta, majd hosszú szünetet tartott – ha akarod, segíthetek átjutni az országon –ajánlotta fel mosolyogva.
- Átgondolom, de másban is segíthetsz –mosolyogtam rá kajánul, majd elindultam a külváros felé. Láttam befele jövet egy erdőt, ott le tudok táborozni, és ha szerencsém van, fogok egy nyulat is, bár annyira éhes nem vagyok. Menet közben ettem pár induláskor készített szendvicset.
|
| Tikky | 2011. 08. 06. 23:57:38 | #15621 |
 Karakter: Aerwen
Megjegyzés: ~ KiraMira-nak
A két ledöntött katonára egy-egy alakváltó ugrott. Kezükön a körmök karmokká alakultak, s azzal kezdték el pépesíteni áldozatukat. A két katonának felocsúdni se volt ideje, mert már halottak is voltak. Sűrű masszaként omlott ki az egyik bele, förtelmes bűzt árasztva.
Lövések dördültek, s még egy katona esett össze a túloldalon.
2-en maradtak. Fegyverükkel vadul tüzelve próbálták magukat megvédeni, de idegességükben elvesztették célzó képességüket, s még akkor se fogták fel, hogy kiürült a tár, mikor az már üresen kattogott. Igaz, lövöldözésüknek lett pár áldozata.
A kisebbiket rögtön szíven szúrta az egyik rab. A másik tartalék fegyvere után kapva kezdett el újra lődözni. Szemből érte a támadás. Ugyanaz a késes fickó, aki az előbbit is megölte, ráugrott, és ugyancsak szíven szúrta. A pasas nem hagyta abba a tüzelést, ujja erősen markolt a fegyverbe, s ahogy hátraesett a felfele ívelő lövéssugár szétrobbantotta a felettem lévő szikrázó óriáslámpát. Üvegszilánkok repültek mindenfele, s így kihunyt az egyetlen fényforrás is. Hiába ugrottam félre, mégis megvágtam magam... a francba!
Megelégelve a nézelődést rohantam a busz hátuljához, s felrántva ajtaját előhalásztam a csomagjainkat, amiket még Dastan tett be. Nem is láttam őt... de úgy látom a ruháit átvette.
Kiemelem a nekem szánt táskát. Basszus mi ebbe ilyen nehéz? Kinyitom, s gyorsan kiszórom a ruháimat. Valami fehér, nejlontáskába csomagolt...izé...lapult az aljába. Nem láttam bele így nem feltételeztem semmit, majd ráérek később foglalkozni vele.
Nem volt időm szemérmeskedni, gyors lerugdaltam magamról a kapott öltözéket, s azt beletömve a táskámba visszavettem a régit. A cuccom között egy sötétkék selyeming is lapult, rövid ujjú, kicsit nagyobb, mint a méretem, de ez is megteszi. Honnan szedte Keiji? Nem akarom tudni. A végén még kiderül, hogy valamelyik áldozatáé volt... Mondjuk, azt nem garantálom, hogy vigyázok is rá. A régi felszerelésből egyedül a fekete, magas szárú tornacipőtől nem váltam meg. A többinek is jó hasznát fogom venni, de nem most.
Miután befejeztem, gyors bevágtam a 2 szárnyas ajtót, s visszamentem felmérni mi a helyzet.
Csak pár perc volt míg átöltöztem, mégse történt semmi különösebb. Az alakváltók kirámolták a kis épületet. Zsákmányuk, ami főként elektronikai kütyükből állt, szórták fel a buszra. Mégiscsak jó üzletet csináltam nekik, vagy nem?
Erős szagra ütöttem fel a fejemet. Kesernyés, furcsa... egy varázsló lenne a közelben? Lehetetlen.
Kigondolni sem volt időm, tűzgömbök csapódtak be hozzánk közel a földbe, és az épületbe. Az egyik nimfát telibe találta, s amaz ordítva küzdött az elemésztő lángok ellen.
Meg kell találnom Dastant! Csak ez járt a fejembe, ahogy kikerültem társaimat, akiknek egy része kezdett felszállingózni a buszra.
Legszívesebben kiabáltam volna, hogy "Told ide a képed!" de inkább kussba maradtam. Nem kérek a ferde tekintetekből.
Újabb tűzgömb világította meg a tájat, s ahogy felénk száguldott láttam meg Dastant kitérni előle. Ez a fajankó! Hogy a fenébe nem lehet észrevenni egy óriási égő gömböt?
Pár lépéssel mellette termek. Kabátja alját megfogom és megrántom.
- Mi a francot csinálsz? Azt akarod, hogy pirítóst csináljanak belőled? Gyere már! - mondom neki kissé hangosabban a kelleténél.
Felszállunk a buszra. Utánam hangos robajjal csapódik be ajtaja, s hirtelen elindulunk. A többiek a nyitott ablakokból próbálják bemérni a minket követőket, de még túl sötét van ahhoz, hogy látni lehessen.
Dastan alig tudta megtartani magát a hirtelen egyensúlyvesztésétől. Ennyit nem bír? Mi a baja, nem ilyennek ismertem meg!
- A lámpákat – ajkait suttogva hagyják el a szavak.
- Mi van a lámpákkal?
- Kapcsolják le. Úgy nehezebben fognak eltalálni. Hangra mehetnek, max szagra, de etéren csak az ifritjük jó. Az emberek nem tudnak kezdeni semmit.
- Mi sem látunk. Nem lesz így jó. - mikor kimondtam már akkor megbántam. Dastannak igaza van. Ifrit? Ifritet mondott volna? Akkor ezért éreztem a mágiát. De mit kereshet egy ifrit emberek kezén?
- Én látok! Hisz alakváltó vagyok.- ezzel lekapcsolódtak a lámpák. A pirkadatnak köszönhetően már nincs olyan sötét, de így is csak alakok körvonalait tudom kivenni, az árnyékok sokszorta sötétebbnek látszódnak.
Erős fény világítja be a buszt, ahogy egy tűzgolyó csapódik a busz oldalának. Lángnyelvek szöknek be a nyitott ablakon, az ott lévők ideges kiáltással ugranak hátrébb, majd igyekeznek eloltani a mindeközben meggyulladt ülést.
- Honnan van ezeknek ifritjük? Azt hittem ők is utálják az embereket… - a hang felé fordulva egy sötét koboldot látok beszélni.
- Az ifritek elhagyják azokat a kölyköket, amelyeket nem találják elég erősnek. Valószínűleg az emberek úgy karolták fel. Szegény teremtés. Ha megölöm biztos megköszöni.- egy másik felel. Íj van a kezében. Első ránézére azt mondanám, hogy ő is elf, de mikor megpillantom élénkpiros szemét elbizonytalanodom. Túl élénk, túl színes... még így, sötétben is. A farkasembereket és az alakváltókat megérzem bizonyos távolságból, de e körül a lény körül nem érzékelek semmit. Az én határaim is lehetnek végesek. De ezek a szemek. Tündér. Legalább félig, de biztos tündér. Tündér íjjal… marha jó.
- Azért ennyire nem rosszak az emberek. Ők legalább befogadták, nem kidobták. – szájal Dastan. Van igazság abban amit mond, de sosem fogom neki bevallani.
- Fura hogy ezt mondja az, akit kivetettek. Olyanok vagytok, mint a démonok, nemhiába hasonlítotok egymásra. – inkább egymást kénénk segíteni, nem babazsúrt tartani...eeh. Mind magasabbak nálam, persze, hogy nem szorult beléjük ész.
- Befejeznétek a civakodást, amit még nem kezdtetek el? - kelek ki magamból. Hangom sokkal erősebbre sikeredett, mint vártam, s megnyugtató volt, hogy nem remegett meg. Minden szem rám szegeződött. Nah igen, erről a középpontúságról beszéltem. - épp üldöznek és azt sem tudjuk mit csináljunk. Mi nem találjuk őket és csak azt figyelem, ahogy több tűzgolyó suhog el mellettünk és mindig egyre közelednek. - arcom kipirul a kisebbfajta dühtől, de szerencsére ezt senki sem látja.
Még szavaim hatása alatt állnak, mikor egyszer csak Dastan kinyitja a busz tetején lévő szellőzőnyílást, s fellépve a két oldalt lévő ülésre felkapaszkodik és kimászik.
- Ez megőrült... - hallom egyik társamat. A legelső pillanatban én is erre gondoltam. De csak a legelsőben. Mit akar fent?
Megnyekerdül alatta a fém miközben lép, s innen bentről is tisztán ki tudjuk venni hol áll.
Pörögnek a másodpercek, de nem történik semmi...aztán hirtelen erőteljes energiahullám száguld végig a rajtam. Mi volt ez?
Gondolkodj Aerwen, gondolkodj! Ifrit... ifrit mit tanultál róluk... néhányuk csak egyfajta elementál... megidézik őket... nem. Többfajta ifrit létezik, ezek csak kisebbek, amikre gondolok. De ha átgondolom mindegyikük tulajdonságait… Jaj tudom, a rezervátumban erről írtam kiselőadást... ifrit. Tűz... víz.
"Azért választalak téged, mert te önmagadban hordozod a halálukat" - visszhangzanak a fülemben Artemis tanárnő szavai. Lehet, hogy kegyetlen volt azon a helyen lenni, de azzal mindig is foglalkoztak, hogy erősek legyünk és kelőképpen tanultak.
A víz… hát persze, ha kellő mennyiséget juttatunk a bőrükre a hideg és a meleg éles egyensúlya megbillen, s jég keletkezik. Vagyis az ifrit jégbe fagy...
Tekintetem körbevezetem a társaságon. A fél-tündér fajzaton állapodok meg, aki mintha egész eddig engem figyelt volna.
- Mit találtál ki törpilla? - nyitnám a számat, de ő előbb szólal meg. A becenevet egyelőre nem teszem szóvá.
- Víz, szükségem van vízre... lehetőleg szénsavasra - hadarom gyorsan, minden perc...minden másodperc számít.
Erős morajlás, fékcsikorgás, s a busz kibillen pár pillanatra egyensúlyából, ahogy valami nagyon súlyos nehezedik a busz tetejére.
- Fel kell mennem - a kezemben landol a víz, s a velem szemben álló kobold, már kulcsolja is össze a kezeit, s letérdel. Értem a célzást.
Jobb lábammal belelépek a kezei által szabadon hagyott résbe, s hagyom, hogy felnyomjon.
Amilyen gyorsan csak tudok kikászálódok, s félig felegyenesedve meredek Dastanra és az ifritre.
- DASTAN! - üvöltés hagyja el a számat. Mi a fenét csinál már megint? Nem látja, hogy ott van előtte?
Próbálok közelebb menni hozzá, de golyók száguldanak el mellettünk így megnehezítve a mozgást.
Az ifrit tudatja a katonákkal, hogy itt vagyunk... ki ne venne észre egy nagy égő valamit?
Mindazonáltal másra számítottam. Ez a példány nagyon kicsi és fejletlen, nem is teljesen fajtájabeli.
- Állj fel! - kiabálok Dastanra. Lassan elegem lesz belőle. Mi baja van már megint?
Mielőtt még megmozdulna, gyorsan eléje állok. Az ifrit furcsán néz rám, s miután megérzi szagomat egyből elvicsorodik.
Sajnálom, amit most tenni fogok. Őt is ugyanúgy kivetették, mint engem, ezért karolhatták fel az emberek, és ennek következtében még több kárt kellett szenvednie. Kitaszított... mint én.
Kezem megszorul a vizes palackon. Magam elé emelem, s elkezdem letekerni a kupakját.
Érzem a vizet. Ahogy mozog, ahogy pezseg, ahogy él. Kezemből átvezetem energiámat a palackba, s jóleső érzéssel fog el, mikor a repedt üvegen keresztül pár kiszökött vízcsepp megcirógatja bőrömet...bársonyos érzés. De az már nem, amit az ifrit kapni fog.
Farkát vészjóslóan csóválja, s látom, érzem, hogy támadásra készül. Mágiája összekeveredik a víz energiájával, - öntudatlanul - ezzel is hevítve azt. Dühös. Csak sejti mire készülök. Már nincs olyan, hogy parancsteljesítés. A vesztét érzi.
Hallom morgását, majd a másodperc töredéke alatt rugaszkodik el, hogy ránk vethesse magát.
- Sajnálom! - suttogom elhalóan, s ebben a pillanatban leveszem a palack kupakját, s egy óriási vízsugár kilövell belőle, beterítve az ifritet.
Fülsüketítő visítás, sistergés, hatalmas ordítás. Látom szemében a döbbenetet, majd a dühöt, s végül a kétségbeesést. Sose nézz az áldozatod szemébe... ezt elbaltáztam. Örökké emlékezni fogok erre a pillanatra. Szeme fennakad, üveges lesz, eltűnik belőle az élet, s az is jéggé válik.
Lábammal meglököm, s bukdácsolva esik le a buszról. Az úttesten szilánkokra törik.
Sajnálom...
Sóhajtok. Vissza kell mennünk.
- Gyere - szólok Dastannak, de mikor felé fordulok, megcsap a fekete mágia szele. Ez az. Tudom. Olyan erős, annyira érezhető, hogy az ember úgy hinné, képes megfogni. Folyékony sötétség…
Dastan szemeiben sötét fény villan. Rám néz, de nem lát. Aurája egy pillanat erejéig megbomlik mikor találkozik a saját mágiámmal, s érzem ahogy kikerül. Mintha keresne.
A távolba meredek... követnek minket.
Távolról jövő, morajlás...hörgések. Ijedten kapom vissza a fejemet Dastanra, aki félig összeszorított marokkal térdel. Arcán folyik a veríték, zihálása gyorsul. Kapkodva veszi a levegőt. Szemeit becsukja, s mikor kinyitja újra a régi Dastan néz rám.
A kérdést nem tudom eltűntetni a szememből. Nem szól semmit.
Mágia volt, a legrosszabb fajtából. Egy olyan erő, ami csak arra vár, hogy kitörjön. Neki még épp idejében sikerült visszafognia.
Utána megyek, vissza a buszba.
Ő fáradtan nyúlik el hátul, de sajnos a többit már nem láthatom, mert a tündér képe tölti meg látóteremet.
- Mi történt odafent? - sziszegi fogai közt.
- Megöltük az ifritet - nézek fel rá, állva a tekintetét. Hangom teljesen nyugodt. A tündérekben sosem szabad bízni, nem fogom elmondani neki... hiszen úgyis tudja.
- És a katonák? - kérdezi a vezető. Furcsa... az alakváltók és ő alig szólaltak meg mióta felszálltunk.
- Ők is meghaltak - kinézek a törött ablaküvegen, s mosolyra húzódik a szám, amint meglátom a felkelő Napot a távolban. A tájon lassan a világosság veszi át az irányítást. Egy ilyen éjszaka után, csoda, hogy újra láthatom a napfelkeltét.
- És.. ezután hová fogunk menni? - néz rám a kobold. Hiába vagyok kicsi, úgy tűnik sikerült bizalmat szereznem a másikak szemében.
- Hányan maradtunk? - ha már az eredeti vezető nem képes beszélni, át kell vennem a helyét.
- A vezető, rabok közül 6-an és az alakváltók. - szól egy ghoulra emlékeztető fazon, aki eddig csöndben húzódott az ablaknál.
- Velem együtt 10-en. Hol vagyunk most? - kérdezem az egyik alakváltót. Az csak lezseren válaszol.
- Valahol... Marrakutta utá-
- Válaszolnál már rendesen!? Lehet neked csak a nyamvadt pénzed számít, de nekünk az életünk - nem várom meg amíg végigmondja.
- Félúton lehetünk a célpontunktól - veszi át a vezető - lefordultam egy kisebb mellékútra. Elkerülő úton kell haladnunk. Minden bizonnyal ellenőrzés alá fogják venni ezt az útszakaszt is.
- Ha tudják, hogy erre menekültünk, akkor le fogják zárni a következő várost is - gondolkodom hangosan.
- Nem oda megyünk. Mindig van B terv - azzal befejezi, s tekintetét visszafordítja az útra. Semmi magyarázat, csak csönd. Alakváltók...hjaajj.
- Akkor javaslom... - kezdenek beszélgetésbe a többiek, de most nem tudok rájuk figyelni. Ha jól tudom innen is elérhető a hátulsó csomagtartó.
A busz hátuljába battyogok, kikerülve a beszélgetőket. Dastan előre dőlve alszik az ülésre hajtva fejét. Jó neki... legalább tud aludni.
Kis keresgélés után meg is találom amit keresek, s feltolom a kisebb ajtót. Olyan mintha kinyitnám a csomagtartót, csak épp belülről.
Előkotrom a saját táskámat és -amire úgy gondolom - Dastént is. Kis kutakodás, s már a kezemben is van két szendvics. Visszarakom a táskákat, majd odakotlok a Dastan melletti ülésre. Törökülésbe húzom fel lábaimat.
- Dastaaaan - megbököm - kelj fel...
- hm... - nyöszörgi. Ez aztán marha értelmes!
- A pasid jól kiütötte magát. - megint a tündér. Az előttünk lévő kettesbe ül le, s hátra fordulva méreget.
- Nem a pasim.
- Akkor miért tudod a nevét? - talán azért mert elmondta! Mondanám a képébe, de eszembe jut, hogy ilyen nem is történt..
- Ismerem... - újra Dastan felé fordulok. - Kelj fel! - megrángatom a kabát szélét, majd miután elfogyott a türelmem erőteljesen megrázom. Lendül a hatalmas keze, ám az ütés elmarad, csak tincseim közé csúsztatja tenyerét, s jól összeborzolja a hajamat. Kezemből kiveszi a szendvicset. Nagyon ramaty állapotban van.. de mitől?
Elkezdek én is enni.
Ha jobban belegondolok már évek óta nem volt társam. Társ, mint barát. A szerelemben nem reménykedek. Lehet, hogy Dastan jól néz ki, de mégiscsak ember... Ember? És akkor mi volt az, amit fent tapasztaltam? Aki érintkezik a fekete mágiával az nem ember. Démon?... Nem találkoztam sokkal. Persze azon kívül, hogy egyszer egy démon mészárolta le a rezervátumból ismert barátaimat. A víz mágiájának köszönhetem, hogy túléltem.
Azóta eltelt már majdnem 20 év. Akkor jártam errefele utoljára, s visszatérve megint bajba kerültem. Átkozott egy hely.
Dastan végez a szendvicsével, majd a szalvétát kidobja az ablakon. Látja, hogy én is befejeztem, s az én szalvétámat is kidobja. Mondjuk úgyis egy szemétrakás ez a hely, nem? Az ember tette azzá.
Gondolataim rögtön elszállnak, mikor kabátjában kotorászva az egyik belső zsebéből kihalászik egy kis tasakot. A piercingjeim! Akkor ezért nem találtam meg!
- Gonodltam, sze-
- Köszi! - rávetem magam, s hatalmas mosollyal a képemen szabadítom ki drágaságaimat, s egyesével visszahelyezem őket. A szájpiercingem is a helyére kerül, s csukott szemmel simítok végig nyelvemmel a hideg fémen.
- Ez baromi sexi! - morogja...Dastan. Ránézek. Nem. Oldalra nézek. A tündér.
- Létezik magánélet - ez már Dastan.
- Nyugi, a tied lehet! - mi van?
- Azt hitted van nála esélyed? - Ezt biztos Dastan mondta? Mitől ment el az esze? Sose mondana ilyet.
- Hát sokkal több mint neked! - ebből baj lesz.
- Aztán meg miért?
- Mert te dé- ... - egyik kezem Dastan, a másik a tündér arcán. Elkerekedett szemmel bámulnak rám.
- Fejezzétek be! Idegesítőek vagytok! Nem egy tárgy vagyok, amin osztozni kell! - azzal felállok, s visszasétálok régi helyemre, a busz elejébe. Miért érzem úgy, hogy jobb lett volna, ha most az egyszer végighallgatok valakit?
Az arcom elé húzom azt a kezem, amelyikkel megérintettem Dastan arcát és száját. Dastan bőre...forró volt... Megrázom a fejem. Biztos csak képzelődtem.
~~~
Egy nagy zöttyenésre ébredek. Mikor aludtam el? Fáradtan forgatom a fejem.
- Megérkeztünk! - hallom a vezető hangját. Oh Yeah! Nah végre! - Sierra-ban vagyunk... vagyis egyelőre a bugris negyedben. Eddig hoztalak el titeket, a többi a ti gondotok. Így is tovább mentem, mint kellett volna. Szerencsém lesz, ha kitart hazáig a benzin.
- Marrakuttába akarsz visszamenni? - kérdezem döbbenten.
- Nem, haza - nagyon értelmes.
Gyorsan kikászálódok az ülésből, s felhajtom. Megint elsőnek szállok le. Miért van deja vum?
Odatrappolok és kinyitom a kétszárnyú ajtót. Az én cuccom, Dastané, mehetünk. Oh az a fránya megszokás.
Visszasétálok a busz elejéhez, s várom, hogy Dastan leszálljon.
- Viszlát törpilla, remélem még látjuk egymást! - tündibündi a múlté. Oké.
Lassan mindenki leszáll, elerednek a szélrózsa minden irányába. Dastan hol van?
- Hé elf, a barátod taccson van - nem a barátom, csak az ismerősöm. - mármint Dastan. - tudja ki ő? Mindegy, nem az én dolgom.
Visszalépek a buszra.
- Ott van hátul. Biztos a korbá-
- Milyen korbács?
- Az 50 korbács.
- Mikor? Hol? Hogyan? - Miről beszél?
- A szöktetésért 50 korbács jár - morogja. Még lélegezni is elfelejtek, ahogy összeáll bennem a kép. Nem! Miattam ne! Az alakváltóval nem törődve rohanok hátra megnézni mi van Dastannal, a táskák kiesnek a kezemből mikor meglátom. Ernyedten fekszik az oldalán, s egész testében remeg.
Miattam van. Miattam! Résnyire nyitott szemeivel néz engem...
"A szöktetésért 50 korbács jár" Visszhangzik fejembe a nemrég kimondott mondat. Még ha ember is, vagy akármi akkor is miattam történt ez.
Mit csináljak?...Könnycseppek gyűlnek szemeimbe, de megrázom a fejem. Nem sírhatok. Az nem én vagyok. De miattam van...
Nyugalom, csak nyugalom.
- El tudnál még vinni minket egy motelig? - komor hangom visszhangzik az üres buszban. Ezt szeretem a legjobban. Mindig tudom uralni a hangomat. Ránézek a vezetőre. Viszonozza tekintetemet.
- Olyanba, ahol nincs kint a vérdíjatok? - nem vagyok vicces kedvemben.
- Igen!
- Keij...
- Dastanért tedd, ne a farkasért! - kiáltok rá. A fenébe!
Bólint.
Odaguggolok Dastan mellé. Hallom, ahogy felszáll a másik két alakváltó is. Beszélnek a vezetővel, s már gördül is ki a busz.
A rövidke út alatt próbáltam nyugodt maradni, s nem figyelni Dastan vizslató tekintetére. Nem láthatja meg, hogy aggódok érte. Nem! Nem aggódok, csak le kell rónom azt, amit elbaltáztam, a fenébe...a fenébe .. a fenébe!
~~~
Leszállás után az egyik alakváltó még elmagyarázza, hogy Keiji egyik kis kedvencéhez hoztak minket. Megint Keiji... kezdem meggyűlölni. Kis kedvencéhez? Nem, inkább nem akarom megérteni.
Foglalnak nekünk szobát, majd segítenek felvinni Dastant. Felkapom a csomagjainkat. Ránézek a Vezetőre. Nem tudom máshogy hívni. Nem is akarom. Névtelen.
- Nincs mit. - tudta mit akartam mondani - 1 hétig ingyen van a hely és az ellátás. A többiről nektek kell gondoskodnotok.
Köszönés nélkül megy el. Jobb is így.
A 25-ös szobát kaptuk. 2 személyes, külön fürdővel és wc-vel és egy kis konyhával, ami nappali egy szögletében van elkülönítve. Az első emeleten helyezkedik el, az ablaka az utcára néz.
Ha lenne erőm tüzetesebben átnézném, de most jobban foglalkoztat Dastan. Bezárom magam mögött az ajtót, s a csomagokat lerakva sietek be a hálóba. A hasán fekszik, zihálását idáig hallom. Ki tehette ezt vele? És mikor? Talán amikor fürödtem? Keiji... de ezt nem bírom elképzelni róla. Ekkor jut eszembe a nagy csomag a táskám aljába. Visszamegyek a bejárathoz, s beljebb hozom a táskákat. Kihalászom a sajátomból a fura csomagot és kibontogatom. Egy nagy köteg, géz szerű anyag kerül először a kezembe, majd több tubus krém, fertőtlenítőszer, vatta, morfium, egy kisebb üveg olaj, különböző ollók...és egy levél. Ez egyik felén az áll, hogy Keiji, a másikon városok vannak és különböző boltok, hogy mit hol szerezhetek be... rendben. Majd meg kell néznem a többi cuccot is, de van fontosabb feladatom. Nagyot nyelek. El kell látnom Dastant. Nem húzhatom tovább az időt...
Odalépek az ágya mellé, s csak annyit mondok.
- Segítek - suttogom. Először lerángatom róla a kabátot.
Oh.. te úristen...
Dastan hátán a felső csupa vér... hogy halogathattam eddig? Bizonyára a kabát is ilyen, de nem merem megnézni. Ledobom az ágy mellé.
Lehúznám róla a pólót, de az anyag több helyen nem enged. Sajnálom Dastan. A csomaghoz megyek, és kihalászok egy ollót.
Körbevágom a hátán. A vágások minden bizonnyal már gyógyulásnak indultak, s azzal, hogy ruha volt rajta, a ruha is beleivódott ezekbe.
Szám elé kapom a kezemet, visszatartva öklendezésem. Ennyitől nem fogok hányni. Rengeteg hasonlót és durvábbat láttam a rezervátumban.
Nyugalom Aerwen...
Megkeresem a morfiumos injekciót. Nem sokat tétovázom, beadom neki. Egyelőre nem az egészet, csak egy kis részét. Az is ki fogja ütni. Legalább nem érzi majd a sebeit...
Odakészítem magam mellé a szükséges kellékeket. Kezet mosok. Ha lenne kesztyűm úgy érezném magam mint egy orvos. Tutti. De nem vagyok az.
Dastan már kellő bódult állapotban van. Addig kell ellátnom, amíg nem hat teljesen a morfium. Ki tudja milyen hatással lesz rá. Minden fajnál mást és mást vált ki.
Mivel nem tudok jobb helyet fenekére ülök fel, s egy kisolló segítségével elkezdem kihámozni az anyag szövetét a sebből. Szerencsére…vagyis nem, sajnos rengeteg helyen gennyes. Ha egyszerű ostorral csinálták volna nem így nézne ki. Flagrumot használtak... vagyis használt Keiji.
Égnek a szemeim, de visszatartom a sírást. Nem vagyok már gyerek, nem szabad sírnom. Csak folytatnom kell.
Végzek az anyag kihámozásával , s a tál víz amit magam mellé készítettem és a vatta segítségével elkezdem kitisztítani a sebeket. Dastan egész hátát beterítik, s több helyen meg van duzzadva. Gyulladásban van, a francba.
Ahol a fém a testébe mart ott nagyon mély a seb, nyoma fog maradni, de a többi helyen egész tűrhető. Nem engedhetem meg elkalandozni a gondolataimat.
Már nem szisszen fel, ha fájdalma van, és a zihálása is alább hagy. Hatott a morfium. Viszont ha ezzel végzek foglalkoznom kell a lázával is. Csak szépen sorjában mindent.
Megtisztítva a sebet, szinte az összes korbácsütést ki tudom venni. A fertőtlenítőszerrel körbekenem a sebeket, vigyázva, nehogy a sebbe kerüljön.
Innen fogalmam sincs mit csináljak... oké a sebeket kitisztítottam és fertőtlenítettem, erre rájöttem kútfőből. Talán ennyi elég. Kötözés.
Elveszem az utolsó kelléket az asztalról, ollóval elvágom.
- Dastan... kicsit segítened kéne...
Csak morog..., de kicsit feljebb tolja magát. Jól adagoltam a morfiumot, csökkentette a fájdalmát, de nem vette el az eszét. Tudom, nem sokáig bírja, ezért gyors bekötözöm. A mull lap miatt többször át kell majd kötöznöm, de egyelőre jobbat nem tudok.
Legördülök róla, s hozok újra vizet a tálba. Feltűröm Dastan gatyájának szárát, s a bokáira vizes rongyot kötök. Ezeket a fürdőben találtam. Megismétlem a műveletet a csuklónál is. Elvileg így némiképp hűl a teste. Aztán majd meglátjuk.
|
| Tikky | 2011. 07. 16. 20:42:01 | #15128 |
Karakter: Aerwen
Megjegyzés: ~ KiraMira-nak
– Héééj! - adtam felháborodottságomnak hangot, ahogy hasamra fordított a kádban. Mondjuk az idill megtörését saját magamnak köszönhettem, mégis szúrt valami legbelül, egy furcsa érzés.
Éreztem magamon tekintetét, ahogy lassan végigmér, kirázott a hideg már a gondolatára is.
Elengedett. Gyorsan visszafordultam, és összekuporodtam. Tekintetem a piszkos, ruhának látszó anyagra vándorolt, amit nemrég dobott le a földre, míg saját ruháimat a kezébe vette.
- Mit akarsz kezdeni velük? - kezemmel öntudatlanul is mutattam ruháimra - És mi ez az öltözék?
- Ott a ruhád. Te is ilyet kapsz ugyan is rabok leszünk. Jahh… a felsődet még ne vedd majd fel és siess. 15 perc múlva indulunk és van egy kis dolgunk - mondja parancsoló hangsúllyal és már ki is megy a fürdőből.
Ezt meg mire véljem? Én... azokba a göncökbe? Kizárt... De végül is az életem múlik ezeken. Ki tudja mit csinálna, ha nekiállnék ellenkezni. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Utálom, hogy ennyire rá vagyok szorulva, de nem igazán ismerek senki mást aki kijuttatna a városból. Amint biztonságban leszünk, elválnak útjaink. Mehet amerre akar.
Gyors kilépek a kádból, bőrömet megcsípi a hideg levegő, s dideregve kapok az egyik fiókból kölcsönvett törülközőért.
- Nah persze... - utálom ezeket... mégis fel kell vennem. Megadóan sóhajtok, majd magamra rántom az alsó részt, fölé a nadrágot. Az anyag durva tapintású, s testemre simulva se vagyok sokkal jobban, bántja a bőröm a durva szövet.
Mozgásom közben egyre jobban kezdem érzékelni a fájdalmat, izmaim feszülnek, ahogy próbálok visszazökkenni. Karomon a tűszúrás kis csípésnek tűnik, mégis kétszeresére dagadt tőle a karom. Marhára fáj.
Felemelem a felsőt is. Kizárt, hogy e nélkül menjek le. A szőrmók egyből rám kattana. Keiji... Ha az esetem lenne, talán engedném, de a macsós férfiakért vagyok oda... mint...Da-... Aerwen, ne álmodozz!
Megrázom tincseimet, majd a tükörbe nézek. Sápadt bőr. Beesett arc. Árnyéka vagyok önmagamnak... Elnézem a hajamon megülő vízcseppeket. Megcsillan rajtuk a fény, majd ahogy legördülnek ruhámra, elvesztik színüket. Sok kicsi csillag halála.
Hajamat egy - szintén - kölcsönvett hajkefével átfésülöm. Lesz idő megszáradnia.
Mondjuk belegondolva, elég hülye ötlet volt tőlem a fürdés. Sokkal hitelesebb lennék bűzbombaként, mint illatozó virágszálként. Szar ügy. Majd azt mondom elf tulajdonság, jobban mondva képesség. Vagy beveszik, vagy nem, csöppet se izgat. Úgyse láttak errefele sok elfet.
Halkan nyitom ki az ajtót.
Remélem, nem égeti el a ruháimat az a barom! Lehet kicsit megtépázottak, de akkor is - ~~
Most látom meg, hogy Dastan a falnak támaszkodva néz. Szemeim elkerekednek, nem tudom palástolni érzéseimet. A fejemben lévő gondolatok hirtelen semmivé válnak, helyüket teljesen más képzelgések veszik át.
Tekintete dühöt sugároz. Már megint miért mérges?
Egyetlen gyors lépéssel terem mellettem, s derekamat átölelve von közelebb magához.
Még levegőt venni is elfelejtek, ösztönösen nyelek egyet. Minden pár pillanat alatt történik. Felemelve fejemet látom kifejezéstelen arcát, majd csak azt érzékelem, hogy felsőm lecsusszan felsőtestemről. Ösztönösen emelem fel kezeimet, segíteni neki, de mikor már nincs rajtam a felső, akkor jövök rá tettemre.
- Kövess! - szólásra nyitnám a számat, de inkább magamban tartom felháborodottságomat. Még csak az kéne, hogy rajtam derüljön.
Utána baktatok az ódon falépcsőn, lépteink hangját elnyeli az arra terített szőnyeg. A földszintre érve követem Dastant egy kisebb helyiségbe. Kellemes meleg fogad, melyet a kandalló áraszt magából. Figyelem a parányi lángnyelveket, ahogy árnyékot vetnek a fényezett padlóra. Tekintetemet körbevezetem, majd a szobában lévő Keijire pillantok. Szemeiben tükröződnek a kandalló lángnyelvei, de mintha dühöt olvasnék ki belőlük. Végigmér, majd újra rám emeli tekintetét. Most már más csillog a szemeiben.
- Vedd ki a piercingjeidet! - megdöbbent a mély hangszín. Először fel sem fogom szavait, de miután kezd eljutni a tudatomig mit is akart, felháborodok.
- Tessék!? - bekapom a számban lévő piercinget. Nem, azt soha!
- Ne tessékelj, csak csináld, amit mond! - Dastan hangja közvetlen mellőlem szólalt meg. Mikor jött ennyire közel? Nem vagyok gyerek, hogy így dorgáljanak! Még csak az kéne, hogy ez a két mamlasz uralkodjon felettem!
- SOOOHAAA! - el akarok innen menni. Az életemért cserébe bármire képes vagyok, csak piercingjeimet hagyják békén!
Dastan, hogy nyomatékot adjon szavainak vállára dob. Kezeimmel önkéntelenül kapálózok, majd nagyot nyekkenek, ahogy levág a kanapéra. Miért volt ilyen fura érintésű a háta?! Egyáltalán miért foglalkozok én ilyesmivel?
Mérgesen nézek fel rá, de már tudom, vesztettem.
- Vagy te veszed ki… - köpi szavakat, miközben erősen megragadja a számban lévő ékszert és ránt egyet rajta - … vagy én.
A fájdalomtól rá vicsorgok, de ő csak folytatja.
- Választhatsz, de ha ki akarsz jutni és élve, akkor magadnak veszed ki. Közben elmesélem a szökés menetét. - tekintetén végül kis enyhülést fedeztem fel mikor befejezte mondókáját, s hagyott elgondolkodni. Ha kiveszem, a tervük része leszek, úgy fognak velem bánni, mint egy csomaggal, egy tárggyal. Nem vagyok hülye, eddigi életem alatt sok dolgot megéltem, átéltem, nem kell magyarázni. Ha nem venném ki, akkor meg valószínűleg sziporkázva válogatnának a megölési módjaim között. Csodás. Inkább leszek csomag.
Bal fülemhez nyúltam, elkezdtem kiszedni drágaságaimat. Közben Keiji elkezdte ecsetelni az útvonalat.
- Egy rabszállító kocsival fogtok utazni, az majd átvisz a város határain túlra. Sőt az első közeli városig visz majd titeket. - érdeklődve hallgattam, közben kivettem a számban lévőt is, majd tovább siklott kezem a köldökömre - Persze ott is lesznek katonák ezért vigyáznotok kell magatokra, hogy ne legyetek feltűnőek. A ruhátok majd a busz csomagterébe fog kerülni, hisz a kinti világban még sem mászkálhattok rabként szabadon. Elég feltűnő lenne.... - ha beforr akár egynek is a helye kinyírom Dastant! -... Jah meg kaptatok köpenyt, hogy arcotokat takarhassátok valamennyire. Ezen kívül mivel most nem tudok elemózsiát adni, ezért azt is rakattam el párat.
Egész szép terv, igaz csak fél füllel hallgattam.
- Neked vannak szolgálóid? Nem is láttam egyet sem. - jogos kérdés. Talpnyalót a talpnyalónak! Oh yeah!
- Alakváltók. Nem szeretik mutogatni magukat. - hát persze, rendezze csak le így a kérdést. - visszatérve. A papírjaitok megvannak, d… - milyen papírok? Hiszen nekem még eredetiek sincsenek, nem hogy másolatok.
- Milyen papírok. Egyáltalán honnan van rólam kép? És még mindig nem értem miért kell kiszednem a piercingjeimet! - próbálok hangot adni kíváncsiságomnak és nemtetszésemnek.
- Sok mindent nem tudtok rólam... legyen annyi elég, ho-
- Ha ilyen titokzatos vagy, akkor hogy ismerjünk meg? - szegezem neki a kérdést, de akkor újabb gondolatok fogalmazódnak meg bennem, arra sarkalva, hogy inkább azokra keressek választ.
Keiji már kezdene a magyarázatba, de a szavába vágok.
- Hogy ti mennyire hülyék vagytok! - arcomat kezeimbe temetem, majd fáradtan húzom el őket onnan. A két férfi egy emberként néz rám.
- Mi ezzel a baj? - kérdezi a farkas.
- Észlények! Tutti fel fognak ismerni, még ilyen ruhában is! Gondolom azt szerettétek volna elhitetni a katonákkal, hogy Dastant, mint szöktetőt elkapták, de az elf, vagyis én, még szabadlábon van. Ezért akartok átalakítani. Viszont akármit csináltok nem fogok megnőni, és a hegyes füleim is hegyesek maradnak. Ezen a környéken nagyon kevés elf él - de gondolom, ezt ti is tudjátok -... és olyan magasságú, mint én, kötve hiszem, hogy van még egy. Szerintetek nem lenne fura két alacsony elf ugyanabban az időben ugyanott? - szegezem nekik, kezeimet karba teszem magam előtt. Két ilyen őstulok. Legalább lenne egy kis eszük. Sokkal többre mennék.
Dastan, magába mélyedve ül, majd bólintva felnéz rám.
- Erre tényleg nem gondoltunk. Keiji?
- A rutin szerint jártam el, csak...
- Ebből már nem mászol ki - húzom gúnyos mosolyra a számat.
- Elrendezem. - Hadarja gyorsan, majd kikapja zsebéből a mobilját. Elhátrál tőlünk, míg telefonál.
Csöndben figyelem, magamban jót mulatva.
- Inkább örülhetnél, hogy segít. - suttogva beszél Dastan, ezt nevezik diszkréciónak.
- Ha erre nem figyelünk le is bukhatunk. Biztos találunk valami megoldást - megszokásból beszívom alsó ajkamat, majd az ürességet tapasztalva felsóhajtok. Hát persze, kivettem. Ajkamat lebiggyesztve sandítok Dastanra, akin mintha valami mosoly féle suhant volna át. Lehet csak a szája rángott.
- Elrendeztem, - jött vissza Keiji - a rabszállító brigádhoz fogsz tarozni Aerwen. A ruhát a többiek hozzák, viszont azt mondták tűntessek el rólad minden foltot és sebet. Titeket nem ellenőriznek, de jobb a biztonság. – bólintottam - Gyere ide.
Engedelmesen lépek közelebb, s hagyom, hogy felmérje felsőtestemet. Valamit hümmög, majd elsétál, és visszatér egy jó nagy tubussal.
- Azt fogod rám kenni?
- Igen, egyfajta alapozó keverék. Régen színházakban használták. Kicsit sötétebb, mint a bőröd színe, de a sötétségre fogunk hagyatkozni, s reméljük, nem veszik észre.
Elkezdi felvinni az alapozót az elszíneződött bőrömre. Némán tűröm, s még ha fáj is, nem szólok.
Csöngetnek. Dastan feláll, kimegy, s egy kisebb táskával tér vissza.
- 10 percet adtak... - néz felénk. - azt mondták siessünk. Meg elhozták az igazolványainkat.
- A saját embereim sietettnek - morogja Keiji, de a munkáját nem hagyja abba. - A lábadon vannak foltok? - megrázom a fejem.
- Már eltűntek.
- És a fenekeden? - "ferde szemmel" nézek rá, de ő csak mosolyog. Marha vicces. Felállok, és elveszem Dastantól a ruhát. Piercingjeimet egy kis tasakba csúsztatom, amit Keiji adott.
Felnézek rájuk, csak állnak.
- Mennyetek ki öltözni szeretnék!
~~~
Egyenletes sebességgel zötykölődünk a kis rabszállító tragaccsal. Órák teltek el az indulás óta, s lassan a sötétség is kezd felszállni, a távolban már derengnek a nap első sugarai. Körülöttünk siralmas, szürke táj terül el. A sötétség – egyenlőre - burkot von körénk, a busz lámpáinak fényköre erősen rajzolódik az úttesten.
Kicsit örülök, hogy még sötét van. Ha világosabb lenne, akkor ennél sokkal siralmasabb látvány tárulna a szemem elé. A háború miatt szinte az egész növényzet elpusztult, hála a mérgező gázoknak. Tömény szmog terjeng a levegőben, megnehezítve a légzést. Tavasz révén még nincs olyan meleg, de a hideg sem csíp annyira.
Még jobban a fejembe húzom a sapkát. Egész jó kis ruhát kaptam az alakváltóktól. Sehol sem passzol.. a felső túl nagy, a nadrág rettenetesen szűk, s mivel sötét farmer, el bírom képzelni milyen látványt nyújthatok. A katonákat nem fogja érdekelni, hogy ki vagyok. Ott lesz nekik ez a szép kis csomagolás, s már tapadni is fognak a hátsómra. Tapasztalat. Olyan, mint etióp kisgyerek elé odatenni a csirkecombot...szétgombolná. Uhh…
Megmozgatom a lábaimat a kényelmes tornacsukában. Legalább a cipő passzol.
Rajtam és Dastanon kívül még 11 rab utazik a járművön, s a teljes létszám még 2 őrrel teljes.
Keijitől elfele jövet csak odavetettem egy sziát, s kijöttem. Nem akartam látni, ahogy Dastan érzéki... érzékeny búcsút vesz tőle.
Ami viszont meglepett, hogy az őr társaim mennyire idegenként bántak velünk. Legalábbis rajtam kívül mindenkivel. Talán a tudat, hogy ők rabok én meg nem... Mindegy, úgysem fogom megérteni. Legjobb, ha az elején elkezdünk színészkedni. A látszat... adni kell rá. Azon bukhat az egész, ha nem figyelünk. De miért érzem úgy, hogy rám így is több minden szakad, mint kéne?
Egy olyan sapkát kaptam, ami alá be tudtam tömni a hajamat, s nem látszott tőle a fülem se. Elől simlédere volt, így könnyedén el tudtam takarni a szemem.
A vezetővel ellentétes oldalon ülök, de csupán egy karnyújtásnyira, lent a busz lépcsőjére szerelt felhajtható ülésen. Mellettem kicsivel feljebb ül a többi őr, ők elszórva foglalnak helyet a buszon.
Dastan valahol a busz végében ült le, s még ha nyújtogatom is a nyakam, akkor se látom.
- Mindjárt odaérünk - suttogja nekem az egyik őr. Persze, hogy alakváltó. A nevét nem tudom, de nem is érdekel.
- Ha lehet, ne szólalj meg, csak akkor, ha kérdeznek - szól oda suttogva kedves-féle hangom a vezető is. Imponál az, hogy elf vagyok, vagy csak simán a méreteim teszik? - csak stílusosan.
Bólintok. Nem barátkozom alakváltókkal.
Lassan kirajzolódnak a sötétben az ellenőrzőpont körvonalai, egy nagy lámpa áll a sorompó felett. Lassan haladunk, de épp elég gyorsan ahhoz, hogy ne keltsünk feltűnést, vagy gyanút.
Megállunk.
A vezető lehúzza a mellette lévő ablakot és kikiált.
- Rabszállítmány! - egyenesen az oda hajoló katona szeme közé ordítja. Fájhatott. Szegény pára. Hehe.
- Fogd be a pofád hájas majom, azonosítást! - amaz csak elröhögi magát, majd nekikezd.
- „A312”-es fegyencjárat jelentkezik uram! - mondja ugyanolyan határozottan. Sajnos nem látom a katonát, de el bírom képzelni milyen arcot vághat.
A vezető átnyújtja a papírjait és vár.
- Szálljanak le... - hallom a katona elhaló hangját, miközben vezetőnk megszólal.
- Gyerünk, leszállni nyamvadt csürhe! Ellenőrzés fog következni. Amint leértek vegyék le a ruhájukat, az alsó kivételével mindent! - ordítja, majd kinyitja egy gombbal az ajtót.
Vajon hányszor játszhatta ezt el?
Gyorsan felállok a helyemről, s az ülést felhajtva szállok le elsőnek. Fő a biztonság, ki gyanakodna rám, ha ilyen vakmerően szállok le – pont - elsőnek.
Odakint az éjszakába lépve teljesen más a légkör. Kissé fagyos, dermesztő...
Előrébb lépek, hogy a rabok is leszállhassanak. Fél szemmel sandítok Dastanra. Tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik, de ugyanolyan gyorsan el is fordulunk.
Megkerülve a buszt fedezem fel a kis, romos építményt, ami mint határőrhely szolgál. A hosszú sorompó villogó, kicsi fényei apró szemeknek tűnnek az éjszakában. Néhány már kiégett... Felettünk a lámpa kissé szikrázik. Nem valami karbantartott hely... pedig az ember azt hinné, háborúban többet adnak a katonai helyekre már csak felvágásból is.
5-en vannak. 5 állig fegyverbe öltözött pasas. Már nem csodálkozok mogorva képükön.Nem akarok feltűnő lenni, ezért csak mint mellékes sétálok arrébb, majd a többiekkel együtt én is a kupac tetejére rakom irataimat, amiket már visz is az egyik őr ellenőrizni.
A rabok vetkőznek... néha odapillantva figyelem csak. Szerencsére Dastan pont az ellenkező oldalon áll így nem kell kapkodnom a tekintetemet ha véletlen rá tévedne. Meg... nem vetődnék rá. Ez..ez mellékes.
Az egyik őr, a legmagasabb, - bizonyára a főnök - körbejárja a fegyenceket. Egyesével méri őket fel, mintha minden porcikájuk képét az agyába akarná vésni.
Vésse csak, jó véresre.
Kezében, a fenyítő pálca baljóslatúan csillog
A szemben lévő fal melletti kukára vetem tekintetemet, mintha valami nagyon érdekeset látnék. Próbálok úgy tenni, mintha a legtermészetesebb dolog lenne egy kukára bámulni. Közben öntudatlanul is hátat fordítok az ellenőrző brigádnak.
Magam mögött hallom a katonák káromkodásait, ahogy egy-egy embert kirángatnak a sorból, de nem merek odafordulni.
Mi az, hogy nem merek? Félek, hogy elárulna a tekintetem. A rezervátumban is átestem hasonlókon, de akkor mint áldozat, s nem mint "felügyelő".
Lustán kúsznak a percek a várakozás ideje alatt, s egy hirtelen kiáltásra rezzenek össze.
- Hé te! - odakapom a fejem. Bár ne tettem volna. A főnökük egyenesen felém tart. Ennyire egyszerű lett volna kiszúrni? Vagy csak a farka után megy?
Egy pillanatra megáll előttem, de azonnal elkezd körbejárni, mint az oroszlán a zsákmányt. Hogy nekem miért van mindig igazam? Az utóbbi nyert.
Nem nézi az arcomat. Fenyítőpálcája végét végighúzza fenekem, majd felsőm alá bújtatja, s elkezdi megemelni. Ijedten ugrok hátra a nem várt reakcióra, mire újból felordít.
Szememmel a többiek tekintetét keresem a sapka takarásából, de mikor őr társaimra nézek, azok tekintetében csak megadást tudok kiolvasni. Megadást? Szóval akármit tehet velem ez a barom, semmit se fognak csinálni?
Egy másik katona is odajön. Végigmér, majd elismerően füttyent egyet... aztán a 3. is beszáll a játékba.
Egyikük megfogja pulcsim szélét és odaránt magához. Hátam nekifeszül kemény izmainak. Kezével erősen szorítja meg felkaromat. A tű szúrta hely égető bizsergéssel kezd fájni, de nem merek még mukkani se.
Kezek csúsznak a testemre, s mikor felnézek csak katonákat látok... mi történik? Kétségbeesetten próbálom forgatni a fejem, de ezzel csak azt érem el, hogy befogják a számat. Az erős karok szorításából nem tudok menekülni…
Valaki megfogja a fenekem és belemarkol, a másik felfele húzza a felsőmet. Cipzár zizzenését hallom, s nem kell odafordulnom, hogy tudjam, mit akarnak a katonák. Előbb harapom le a farkukat, sem hogy erre rákényszerítsenek. Tudom mit kéne tennem... meg tudnám magam védeni. De ha ellenkezek, akkor lebuktathatom az egész akciót. Tűrnöm kell...
- Kérem, uraim! - hallatszódik vezetőnk hangja. - mennünk kell tovább.
- Ő marad... - köpi a szavakat az egyik felettem álló.
- De elő van jegyezve, hogy hányan megyünk... - hangja rekedtes, de tudja, hogy semmi esélye. Lehet, sőt biztos, hogy eddig egyik társát vagy rábízottat se akartak molesztálni. Kell neki a pénz, mert ha kiderül, hogy engem mégsem tudtak átcsempészni, Keiji nem fizet nekik egy vasat se. Na jó nem érek annyit.
Szűkült a katonák köre, ahogy próbáltak még szorosabban fogni. Fenekemen éreztem a mögöttem álló férfi merevedését. Ficánkolni kezdtem.
- Csss, nyugi cicus, ha okos leszel, nem duglak meg egyszerre – öblösen felnevet, a társai vele.
Simogatják a hasamat, a nyakamat, fenekemet, combjaimat, ahol érnek… úristen, csak az alapozó ne tűnjön fel nekik!
- Aah! – rekedten felkiáltok, - bár a számat befogó kéz miatt csak sóhajnak tűnik - ahogy egyikük keze nadrágom alá siklik, s erősen rámarkol péniszemre. Nem váratva magára kezdi el ütemesen mozgatni a kezét. A nyakamat erősen megharapja egyikük, számból újra nyögéshez hasonló kiáltás szakad fel…
Arcom elől elkerül a kéz, s durva csókkal szorítják belém a szót. Fogak marnak húsomba, erősen beszívva alsó ajkamat.
A francba! Rettenetesen izgató, ha ennyi pasi akar egyszerre, de mégis csak katonák… Amelyik oldalt áll végignyal nyakamon, miközben keze mellkasom simítja, erősen megcsippentve mellbimbóimat.
- Neee!! – sikoltok rekedten. Az ellenkezés látszata maradjon meg.
- Kék hajad van? – szól vágytól rekedtesen a főnökük, ahogy egyik hosszú tincsemet kiszabadítja a sapka alól. A másik a fülemet harapja meg, de felháborodottan morran fel.
A sapkám leesik, kékeszöld színű hajam kiszabadul, láthatóvá vállnak hegyes füleim.
- Ez… ez azaz elf! – kiált a velem szemben álló.
Lebuktunk.
Nem maradt sok választási lehetőségem, ha egy pillanatot is kések a mozdulattal lehet már le is lőttek volna. Térdemet felrántva erősen felnyomom a szemközt lévő katona golyóit a testébe, majd visszahúzva lábamat a mögöttem álló lábára taposok.
Elengednek, s kihasználva az alkalmat vetődök a földre, kimászok a lábak tengeréből.
Gyors guggolásba tornászom magam, s egy erőteljes elsöprő rúgással egy félkört leírva rúgom ki 2 katonának a lábát, így azok földre esnek.
Ezután, mintha megbolygatnának egy hangyabojt olyan jelenet tárul a szemem elé. A mieink rájöttek, hogyha már amúgy is lebuktam nincs esély a további színlelésre. Támadásba lendültünk.
|
| Tikky | 2011. 07. 08. 12:21:09 | #14895 |
Karakter: Aerwen
Megjegyzés: ~ KiraMira-nak
Közelebb rántott magához, de kezét nem vette le a combomról. Haja alól elővillanó szemei vadul pásztázták arcomat és mellkasomat, miközben tenyere már majdnem rásimult újra a fenekemre. Ha ellenkezek csak még jobban fog tetszeni neki a dolog... de ez akkor is kibírhatatlan! Nem vagyok kurva! Mocorogni kezdtem.
- Ejj… nyugi cicus. Nem ijedtél meg annyira, ezek szerint van tapasztalatod. - nyögte ajkaimra, de tenyeremmel nekitámaszkodtam a mellkasának és kicsit eltoltam.
- Szedd le rólam a barátodat! - vetem oda Dastannak, de tudom, hogy úgyse segítene. Dastan. Milyen fura nem idegenként gondolni rá. Ha az ember megtudja valakinek a nevét, akkor sokkal közvetlenebb lesz.
- Megmondtam. Nem segítek neked, ha gondod adódik.
- De... - haraggal teli tekintetem felé fordítom, próbálom alkalmazni a szemmel ölés technikáját, de ő csak elmosolyodik. He? Szóval ilyet is tud... de jól szórakozik.
- Hajj Dastan… Legalább picit lehetnél féltékeny. Kezdtem reménykedni, hogy még érzel irántam valamit. - hallom Keiji mézes mázos hangját, és teljesen ledöbbenek. Miről beszél?
- Rendben. Elengedhetnéd. Úgysem maradhatunk sokáig. - pár másodpercig egymást nézik, majd érzem, ahogy egy nagy sóhaj kíséretében Keiji enyhít a szorításon. Még utoljára végigsimít a lábamon és ellép mellőlem.
Sipirc! Amilyen gyorsan csak tudok, a szoba másik felébe húzódom.
- Pedig reménykedtem, hogy éjszakára maradtok. Elffel még nem voltam.
- És nem is leszel, perverz! – Mit képzel ez? Csak úgy magára húz mint egy kotont és utána eldob? Nah abból nem eszik.
- Te most maradsz ott ahol állsz. Max leülhetsz, de semmi mást nem tehetsz – parancsol rám Dastan. Nem teszem szóvá a hirtelen témaváltást.
- Levegőt azért vehetek? - kérdezem, de már csak a csukott ajtó a válasz.
Hallom kattanni a zárat. Csodás.
Engem sem ejtettek a fejemre, tudom, mit kell tennem. Pár pillanatnyi néma csönd után odalopózom az ajtóhoz, s fülemet rátapasztom a csiszolt fára. Hallom, ahogy beszélgetnek, de kezdetben nem igazán figyelek oda.
"Hajj Dastan… Legalább picit lehetnél féltékeny." - emlékezek vissza a bolhazsák szavaira. "Lehetnél féltékeny"... rám?
"Kezdtem reménykedni, hogy még érzel irántam valamit."
"még érzel irántam valamit"
Ismétlődnek a szavak a fülemben, a tudatomban, de csak percek múlva esik le.
Szeretők voltak. A nyakamat teszem rá. Na jó a nyakam túl kecses ahhoz, azzal nem játszunk.
- Azok után, ...elfek ölték... és akkor.. volt a kivégzésig… fura... - Micsoda? Nem hallom tisztán. Még jobban belepréselem magam a fába, s megpróbálom erőmet kiterjesztve összpontosítani a hangokra. Kékelf réven ez elég nehéz, mivel főleg a vízre specializálódtam, de nem lehetetlen.
– És mégis mi a terved? Lehet van pénzem, de nem lesz könnyű kijuttatni titeket innen. Ahogy sejtetted. Tényleg lezárták az alakváltók felé vezető utat. Sőt... a tévében is láttam a felvételt, amint segítesz rajta…
- Ohh bakker… még a tévében is.
- Jobb ha nem idegeskedsz ennyit. Nem tesz jót a szemednek. Még a végén lebuksz. - az idegesség mióta káros a szemnek?
- Tudsz segíteni?
- Hát veletek mehetnék.
- NEM! Ez kizárt dolog. - persze, hogy az! Első dolgom az lesz, hogy... Nyugi Aerwen. Csak semmi meggondolatlan tett. Segíteni akar. Segíteni...
- Sejtettem, hogy ezt mondod. Ami a válaszomat illeti talán, attól függ, mit kapok cserébe. - bökőt a szemed közé.
...dermedt csend...
- Tényleg kár hogy nem maradtok éjszakára. De soha nem hittem volna, hogy te is felkerülsz a többi lény közé a buszra több más szökött lénnyel együtt. De most már beengedheted a hallgatózó barátodat. - tessék? Ijedten hajolok el az ajtótól, s abban a pillanatban már nyílik is.
Nah Aerwen, most légy okos. Mivel tudnád megállítani, hogy ne haragudjon rád. Mivel? Valami megdöbbentő kell.
- Aerwen. – szemei elkerekedtek, ahogy kimondtam magabiztosan és büszkén nevemet. Szegény, biztos azt hiszi valami érthetetlen nyelven szóltam hozzá. Segítsek neki? – ez a nevem, útitárs.
- Aerwen? - bólogatok, mint az a bizonyos kutya. Miért illetődött ennyire meg?
- Hol van a fürdő? - nézek el a válla felett Keijire, aki valamin nagyon jól szórakozik.
- Nincs időnk ilyesmire! - lép a látómezőmbe Dastan.
- Amíg ti enyelegtek addig nekem simán van időm fürdeni, és különben is örülhetek... örülhetnétek neki, hogy még nem vagyok büdös, pedig már napok óta nem fürödtem! - a hangom a végére már kiabálásba fullad, szemem szikrákat szór, ahogy felnézek rá. Nehéz úgy keménynek lenni, ha ez ember kicsi - és kéne valami ruha is - folytatom ugyanolyan dühösen, de amilyen hamar jött úgy szállt el a haragom, s befurakodva Dastan mellett vidám hangszínnel kérdezem Keijit - éés van valami kaja? - nah ezt a hangulatváltozást kövessétek.
- Dastan, jó kölyköt fogtál az egyszer biztos, van vér a pucájában, meg tudna nevelni - röhögcsél tovább. Az említett személy nem sokkal később már mellettem terem, s tekintete belefagyasztja Keijibe a nevetést.
- De..khm..khm... igaza van. Van időtök. Lehet, hogy nem estig, de ha most kezdenétek, menekülni tutti szemet szúrna a csürhe bandának, hogy lopakodtok. Segíteni fogok, mindent időben el fogok mondani, nyugodjatok meg. Meg nem hinném, hogy a gazdag negyeddel kezdenék a keresést. Ezekhez a házakhoz házkutatási engedély kell... te is tudod - miközben beszél, nem veszi le a tekintetét Dastanról.
- Minél előbb ki kell jutnunk - Dastan mondata viszont már mindkettőnknek szólt.
- Tudom, de lehet te patyolat vagy, de én nem akarok bűzleni - sóhajtom negédes hangon. Keiji csillogó tekintettel fürkész. Ismerem ezt. Szemei vággyal vannak telve, de vajon ki irányába?
- Menj fel a lépcsőn. Balról a legelső ajtó lesz. - sóhajt - addig keresek neked ruhát.
Magam szeretem összeválogatni a ruháimat, de ez esetbe kivételt tehetek. Dolgozz paraszt!
Gondolataimat elrejtve mosolyodok el, majd Dastanra nézek. Dühös. Még alig 2 órája találkoztunk, de olyan mintha már évek óta ismerne. Átlát rajtam.
~~~
Már kádban ülök, élvezem a puha habok simogatását, ahogy testemhez érnek. Ahhoz képest, hogy üldöznek, és bármelyik pillanatban rám robbanthatják az ajtót egész nyugodt vagyok. Viszont ugyanezen okból kifolyólag nem tespedhetek órákig a meleg vízben. Gáz. Gyors mozdulatokkal szappanozom be magam, a szappannak finom barackillata van. Teljesen más, mint Dastan illata.
Óhatatlanul ugranak be emlékfoszlányok a szemem elé, mikor a sikátorban falhoz nyomott... mikor elslisszoltam mellette a konyhaajtóban. Hozzásimultam akkor is. Az a kesernyés illat... izmos testének érintése…
Jajj.. Kezemmel eltakarom arcomon az élénk pír, és megrázom vizes tincseimet. Butaságokon jár az eszem. Ő ember... nem szabad. Hogy lehetek ilyen felelőtlen? Ugyanolyan mint a többi. Nem érzékenyülhetek el!
Nagy levegőt veszek, majd leereszkedem a víz alá. Kék elf révén a vízzel nagyon közeli kapcsolatban vagyok, s ilyenkor töltődök fel energiával is. Élvezem a víz pezsgését, amit saját varázserőmmel okoztam. Szemeimet kinyitva nézegetem alulról a habokat, s elnézem tincseimet, ahogy lebegnek a vízben. Kényelmesen elhelyezkedek a kád alján, s csukott szemekkel ücsörgök ott percekig. Miután úgy érzem kifogytam a szuszból feljövök a vízből.
Ám majdnem Dastan arcába ütközöm. Még épp idejében kapom el a fejemet, így elkerülve az ütközést. Dastan ajkai súrolják az arcomat, majd ahogy egyre feljebb emelkedek a vízből feje vizes hajamba és vállhajlatomba fúródik. Amaz a kád szélére támaszkodva helyezkedett el. Vajon mit akart?
Mikor rájön tettére idegesen hajol tőlem el, de szemeimet az övébe fúrom és megáll a mozdulatban. Fekete a szeme. Most már tudom. Eddig nem volt időm megfigyelni.
Pihegve veszem a levegőt, leheletemre megmozdulnak Dastan tincsei.
- Mih.. mi a baj? – nyöszörgöm még erőtlenül a levegőhiány miatt, s arcomon érzem, ahogy Dastan kiengedi az eddig bent tartott levegőjét.
Hátrébb csusszanok a kádban, s próbálom a megmaradt habbal eltakarni testemet, de keze a vállamra simul. Értetlenül nézek fel rá.
- Túl közel vagy! – vakkantom oda a lehető legnyugodtabb hangon.
|
| Tikky | 2011. 06. 30. 11:28:05 | #14634 |
Karakter: Aerwen
Megjegyzés: ~ KiraMira-nak
Szívem a torkomban dobogott, ahogy vártam válaszát. Sóhajtott egyet, lehelete csiklandozta a bőrömet. Arcán a megdöbbentség felháborodássá változott, s elfordult tőlem. Kabátja zsebében keresgélt, majd rágyújtott. Háta mögül figyeltem az eseményeket, türelmesen vártam. Ha sietettem azzal nem megyek semmire, sőt még talán fel is idegesíteném. Láttam, hogy harcolt az alakváltóval. Nem közönséges ember. Felpillantva látom, ahogy eloltja a maradék csikket, s tekintete rám szegeződik. Uh... kezdődik.
- Sajnálom, de nem.- egyenes válasz, ne sajnálja.
- De mindketten menekülünk. Segíthetnénk egymást - ha felszólítás nem megy, akkor próbáljuk észérvekkel.
- Hallod te magadat? Te egy elf vagy. Én meg egy ember. Én megvetem a fajtádat, és szerintem te is az enyémet. - tökéletes megfogalmazás, de ki is vet meg kit? Nem mintha annyira kedvelnélek.
- A drágalátos embertársaid épp most akartak szitává lőni téged is - mindegyik romlott, ezen nem lehet változtatni.
- Megértem, hisz szerintük én szabadítottalak ki.
- Miért nem fogtál el és mondtad el nekik, hogy mi történt? Jahh… hát persze. Nem szokásotok megbízni még egymásban sem. - hmm, itt a következő pont, hogy miért olyan gyűlöletes az emberi faj. Még saját társaikat is büntetni akarják, s nem hisznek senkiben és semmiben. Mondjuk, igazuk van, de a fajtárs kérdés teljesen más téma.
- Hát igen. Benned pedig főleg nem. Amúgy elég nehéz lenne egy olyan embernek hinni, aki az Equality bárban dolgozik. Nem hiába kapta a nevét. Csak még nem tudták bizonyítani. De rám.. kézenfekvő bizonyítékaik vannak,még ha nem is én szerepelek a felvételeken, hanem csak egy alakváltó az ÉN alakomban, a MAGAM hibájából… de áhh… miért is mondom ezeket neked. Francba. ha ember ideges, akkor tényleg mindent kimond, amit gondol. Lényeg… szállj le rólam! Nem fogok neked segíteni.
Megvárom, míg befejezi monológját. Érdeklődve hallgatom szavait, még akármi jól jöhet a későbbiekben, ha át akarom verni. Szemeimet le sem veszem róla. A meredt kutyanézés mindig hatásos. Mivel nem szólalok meg, folytatja, győzelem!
– Szerencsére elég jól ismerem a várost, így könnyen ki tudok jutni innen. A gondot mondjuk csak az azon túl elterülő hosszú út jelenti. Ha szerencsénk van, csak miattunk nem fogják elzárni minden kijáratot. Bár nemet mondtam, de úgy hiszem akkor követnél egy „csak pont arra menekülök amerre te” szöveggel. - oh, ha nem mondod nem is jut eszembe, hogy ezt csináljam. Mindkettőnket üldöznek, együtt több esélyünk van győzni... persze ezt nem kötöm az orrára.
- Meg is ölhetnél… - öntudatlanul is nyelek egyet, ahogy a gondolataim elkalandoznak. Érzékeim még nem tiszták, simán eltehetne láb alól.
- Nem szeretek ölni. Főleg nem kölköket.
- Én nem… - ezt most viccnek szánta? Igaz, még ha elf években nézzük, úgyis fiatal vagyok, de sokkal több évet éltem meg mint ő.
- Mindegy. Egyet jegyezz meg, soha nem fogok megállni, hogy rajtad segítsek.
Döbbent csönd következett, majd dolga végeztével megint hátat fordított nekem, s lassú iramban kezdett gyalogolni. Igaza van, nemet mondott, de képtelen vagyok nem utána menni. Más úgysem segítene rajtam ebben a porfészekben. Valószínű, hogy az alakváltó is csak azért segített, hogy őt bosszantsa. Gyorsan megindulok én is, de nem lépek mellé, hanem mögötte haladva követem. Had higgye, hogy ő az úr, úgy nagyobbat koppan.
Hátulról még óriásabbnak tűnik. Elnézem széles vállát, érdeklődve figyelem ahol a haja elveszik a kabát szőrös prémjében... biztos puha lehet - na nem. Gondolatban megrázom a fejem. Mikre gondolok?
Végignézek magamon. Alig takarja valami a testemet, régi ruhámnak annyi, pedig ez az összeállítás volt a kedvencem. Hála az égnek, hogy a piercingjeimet ott hagyták ahol vannak. Nyomatékot adva gondolatmenetemnek kapom be alsó ajkamat, s nyelvemmel végigsimítok a szájpiercingemen, kezemmel megérintem a fülemben és a köldökömben lévőt is. Megvannak... huh.
- És... - kezdeném el, de látom, ahogy dühösen hátrafordul. Lemaradtam volna valamiről? - ha már útitársak leszünk... mi a neved?
- Hová gondolsz, Te csak követsz, nem leszünk semmilyen útitársak - megszólalt, ez felér egy kisebb győzelemmel.
- Mégis csak egymásra leszünk utalva nem? Különben is... ez a segítség lehetne akár kölcsönös is. Az alakváltók földjén kívül - ami innen nem messze van - nem nagyon mehetünk máshová. Ha emberföldön maradnánk, mindenképp elkapnak. Lehet, te ismered az itteni környéket, de én meg ismerem a határon túlit - arról már nem kell tudnia, hogy kb. 20 évvel ezelőtt jártam arra, és már felére sem emlékszem.
Látszik, hogy elgondolkozik. Megáll, megvárja, míg mellé érek, majd rám szegezi tekintetét. Fel és le mozog csigalassúsággal a szeme, mintha megpróbálná megtudni mire gondolhatok, megpróbálna belém látni, vagy csak simán stíröl. Nem tudom, melyiknek örülnék jobban.
- Minden bizonnyal azt a kijáratot fogják lezárni ami arrafele vezet. Nem tanácsos arra menni, és különben is... még gyenge vagy. Lehet engem meg tudtál lepni, de a katonák pisztolya ennél gyorsabb, meg nem akarlak koloncnak a nyakamon. – más szóval ezen a rühes földön maradunk. Kicsinálom. Csak nyugi, semmi hirtelen mozdulat.
- Oh, szóval érdekel a testi épségem? - gúnyos mosolyra húzom a számat, majd ellépek mellőle.
- Mi? Mé-
- Akkor szerezz nekem valami ruhát, így meg fogok fagyni! - fordulok teljesen szembe vele - ha megfázok akkor még gyengébb leszek!
- Most ugratsz? - mordul fel - el kell tűnnünk innen, már így is sokat voltunk itt. Van egy bará-... ismerősöm, aki tud nekünk segíteni... mármint nekem. Remélem megérted. - és az ÉÉN kérésemmel mi lesz kisapám?
- Meg... induljunk.
Újra rohanni kezdünk, de már lassabb tempóban mint ezelőtt, lábam hangosan csattog az aszfalton, a kicsi kövek karcolják talpamat. Sürgősen cipőt kell szereznem.
Szemeimet az ódon házfalakon jártatom, ám észreveszem azt a legszembetűnőbb momentumot, miszerint ezek az épületek sokkal jobb állapotban vannak, mint bármelyik más a városban. Biztos valami gazdag környék...
Talán 2 utcával arrébb állunk meg. Idegenkém szeme pásztázza a környéket, majd mikor megbizonyosodik róla, hogy senki sincs a közelben becsönget egy lakásba.
Pár perc meredt csönd, majd nyílik az ajtó, viszont ezt csak hallhatom, mert ez a hülye eltakart.
- Oh.. váóó, hát te... káprázik a szemem?! Egy szellem vagy?! Dastaaan! Mit keresel itt?
Szóval Dastannak hívják, illik rá...
- Keiji... - nagyot sóhajt majd kinyögi - van egy kis problémám - azzal a lendülettel eláll előlem, s hagyja, hogy megpillantsuk egymást Keijivel. Felnézek rá. Persze, hogy ő is magasabb nálam. Tekintetem oda szegezem, ahol az ipse szemének kéne lenni, de a sok hajtól nem látom.
- Hát.. ez ... a... - habogja.
- Igen, azaz elf - vágja rá Dastan - de menjünk be, bármikor jöhetnek - azzal befelé terel, mintha ő lenne otthon. Belépve a lakásban megérzem az orrfacsaró bűzt. Mint az alakváltókat, úgy a farkasembereket is felismerem, hála adottságaimnak. Odabent egy régi, viktoriánus korabeli ház berendezése fogad, szemem alig bírja felfogni a túldíszített falak és a sok festmény látványát.
Keiji szólal meg először.
- Dastan... én komolyan. Őszintén.. nem gondoltam, hogy ilyen perverz vagy! - odalép mellém, keze az oldalamra siklik, majd lefele vezeti tenyerét, míg el nem éri fenekemet. Mindeközben lehajol hozzám, s egy gyors mozdulattal végigfuttatja nyelvét hegyes fülemen. Ijedtemben akkorát ugrok, hogy még Keiji is megijed. Térdemmel egy jól irányzott ütéssel akarom hasba rúgni, de ő sokkal gyorsabb, s keze megállít, még mielőtt hozzáérnék. Ezután egy gyors mozdulattal felcsúsztatja ujjait combomra.
- Engedj el! - nem igaz, hogy mindenki rajtam akar szórakozni.
|
| Tikky | 2011. 06. 28. 11:35:14 | #14573 |
Karakter: Aerwen
Megjegyzés: ~ Kiramira-nak
Erős fájdalmat éreztem, ahogy a mérgezett tű eltalálta karomat. Felszisszentem. Szemeim vadul pásztázták a környéket, az embereket, lehetséges menekülési útvonal után kutatva. Baromság. Innen nincs menekvés...
- A következőt... - hangfoszlányok szűrődnek el tudatomig, de egyre távolibbnak tűnnek, képtelen vagyok felfogni. Persze, a méreg. Szemeimet lesütöm, nem bírom nézni azt a kegyetlenséget, ami körülvesz. Mit tettem én, hogy idáig fajultak a dolgok? Lélegzetvételem felgyorsul, ahogy érzem egész testemben hatni a mérget, tagjaim elernyednek, s kiszolgáltatottan várom a következő dobásokat.
- Még két nap és elérjük a határt... 8 aranyadba fog kerülni - sziszegi a fogai közt Eldo, a vándorcirkusz tulajdonosa. Már több mint két hete utazok velük annak reményében, hogy elhagyhatom az emberföld területét, s az alakváltók földjére léphessek. Ott biztonságban leszek… legalábbis addig, amíg ki nem ötlöm onnan hová megyek. Bujdosok... mi céllal? Hazajutni… és menekülni. Lassan már a hivatásommá válik, és szeretem a legjobban csinálni. Csak semmi feltűnés. Persze... mi lehetne feltűnő egy cirkuszban?
- Megfizetem - mormogom válasz gyanánt.
- Még itt megállunk - bök a tőre hegyével a parányi térkép egy pontjára Eldo - Marrakutta, utolsó állomás - hangja élesen cseng, s valamiért baljóslatúan tölt el, de kiverem fejemből a zagyvaságokat.
Kifizetem a pénzt, és visszasétálok a karavánhelyemhez. Fáradtan ülök fel lovamra, s arra veszem az irányt amerre a többiek.
3-adnapra érjük el a várost. Csendes, nyugodt környék, a házak fele romokban, a levegőben poshadt halálszag érzetével. Ugyanolyan, mint a többi... de mégse... nagyot szippantok a levegőből, ahogy leszállok lovamról. A környéket nehézkes, furcsa erő járja körbe... mágia. Nem látom, nem hallom mégis tudom, hogy ott van. Nocsak-nocsak... talán mégse lesz olyan unalmas ez az utolsó állomás.
Émelyegve gondolok vissza a pár nappal ezelőtti eseményekre. Még hogy érdekes? Bleh... Ha tudtam volna, hogy ez lesz, be sem teszem ide a lábam.
- Többet fizetett - csendül Eldo közömbös, kesernyés hangja. Rám se nézve tűnik el a szobámból otthagyva a katonáknak. Tudhattam volna. Még hogy az emberek jók. Már kezd bennük bízni az ember mikor újra és újra belérúgnak. Többé nem lesz ilyen. Soha. Soha többé nem fogok megbízni egy emberben sem! Pedig hinni akartam, és mégis ez lett. Mielőtt még akármit szólhatnék, erős karok ragadják meg karjaimat, majd egy kemény rúgás a hasamat éri. A levegővétel nehézkessé válik, szemhéjaimra mintha ólomnehezéket raggattak volna. Altató volt abban a rohadt piában… az istenit!
Kárörvendő röhögések vesznek körbe, ahogy lefele vonszolnak a bérház lépcsőin. Az alakok már csak foltoknak tűnnek, ahogy fátyolként nehezedik rám az álom édes kábítása. Nem, nem aludhatok el! Menekülnöm kell!
Összerezzenve ébredek álmomból. Örökké ez fog kísérteni? Akárhova megyek, megtalálnak… de ilyen még sosem történt. Én vagyok az, aki átverhet másokat és nem fordítva! Miért bíztam meg benne, miért? Tekintetemet lassan jártatom körbe a kihalt főtéren. Minden csöndbe burkolózik, a hold erős fénye különös árnyékokat vet a kövezett talajra. Felettem egy hatalmas, kerek lámpa ontja magából a fényt. Középpontban lenni... Régebben mintha örültem volna ennek, de nem ilyesféle középpontúságnak. Pilláim megrebbennek, ahogy a szemközt lévő bárra emelem tekintetemet. Az ajtó fölé fába vésve áll a neve: Equality. Egyenlőség. Miért is verték belém ezt az undorító nyelvet? Nem akarom tudni mit jelentenek ezek a szavak. Egyenlőség? Baromság... Sose volt és sose lesz itt senki egyenlő. Karjaimat próbálnám megmozdítani, de a kötelek nem engedik... ha nem lőttek volna be talán még meg is tudnék szabadulni, de így...? Tekintetem felméri a katonákat, akik tőlem pár méterre állnak. Nem néznek rám. Csak egy nyűg vagyok, nem is baj, legalább ezzel is fáraszthatom őket...
Gondolataimból egy robosztus alak képe ragad ki. Nem messze áll, a lámpa fénykörén kívül, mégis eljut idáig a bűze. Alakváltó.
Mielőtt még kigondolnám, mit keres itt, támadásba lendül. Egyetlen mozdulattal vágja el a hozzá legközelebb álló őr nyakát. Amaz nyekkenve terül el a földön, koponyája hatalmasat koppan a köveken, torkából és szájából ömlik a vér, feketére festve a talajt. Olyan gyorsan történik minden, hogy időm sincs befogadni a férfi látványát. Két gyors mozdulat, és még két őr halott. Fájdalmas halálhörgéseik megtöltik az éjszaka csendjét. Máris továbbáll, s pengéje megcsillan a fényben, ahogy leszúrja a következő őrt. Kapkodva fordítom fejemet egyik oldalról a másikra, nem tudom, mi történik. Egyszer csak előttem terem, s ekkor veszem észre kezében lévő keskeny fiolát, aminek kupakját egy rántással pattintja le. Keze erősen ragadja meg állkapcsomat, míg a másikkal számba erőszakolja az üvegcse tartalmát. Mindez pár másodperc töredéke alatt történik, s már fordul is meg előkapva zsebéből dobócsillagjait, s három gyors mozdulattal a minket és a főteret pásztázó kamerákba vágja.
Ugyanebben a pillanatban eldördül egy pisztoly. Csak ekkor tűnik fel a szemközti bárnál álló alak. A gyér fénynél látom barna haját, sötét szemeit, kidolgozott testét... ő... ugyanaz aki... aki... hát persze. Alakváltó... egybevág minden. Kezében még füstölög a nemrég elsütött fegyvere, de láthatólag semmi kárt nem tett az alakváltóban. Amaz megremeg, majd teste visszaalakul eredeti formájába. Szőke, hosszú haj, tejfehér bőr... egy nő. Gonoszan felkacag, majd futtában támad neki a férfinak kitérve a mindeközben kilőtt golyók elől. Szemeimet leveszem a jelenetről, mikor megérzem, ahogy végtagjaimba visszatér az élet. Ellenszer lett volna, amit lenyeltetett velem? Képtelenség. Miért segítene? Lábaimmal újra érzem a talajt, s próbálok mozogni. Még így is nehéz...
Újabb kacagás harsan fel, s az alakváltó már mellettem van, s egyetlen vágással felhasítsa az engem tartó köteleket. A hirtelen szabadságnak örvendező végtagjaim felett elvesztem az irányítást, s térdre rogyok.
Ekkor szólalnak meg a szirénák. A kamerákat kilőtte a nő... tudhatta, hogy ez egyből gyanús lesz és a katonák idejönnek. Nem maradt sok időm. Összeszedve minden erőmet nézek fel, tekintetem elsiklik a két, még mindig dulakodó alak fölött, s nagy nehezen talapra állva kezdek menekülni. Egyik lábam teszem a másik után, míg végül szaladni nem tudok. Nem a leggyorsabb, de kezdetnek megteszi. Hallom, ahogy újra elsül a fegyver, de döbbenetemre a golyó nem sokkal mellettem csapódik be az egyik lámpaoszlopba. Ijedten kapom hátra a fejemet. A nő sehol, csak a férfit látom felém száguldani. Ledermedek, de a csöppnyi figyelmetlenségemet figyelmen kívül hagyva újra futásnak eredek. Csak el innen. Miért akarnak mindig megölni?
A szirénák hangja fülsüketítő vijjogással tölti el a teret, de a távolból már hallom a katonák kiáltásait. Nincs sok esélyem ellenük, ha egy ilyen vadbarom lohol a nyakamba, ezért hirtelen ötlettől vezérelve állok meg, s egy erős hátrarúgással hasítok a levegőbe. Jól számoltam ki, lábfejem a férfi kezét éri, s nem sokkal később a fegyver csörömpölve esik le. Erőtlen rúgás volt tőlem, de a meglepetés ereje mindig sokat számít. Újult erővel fordulok meg, lábamat visszahúzom, s ugyanazon lábamat már lendíteném is, hogy hasba rúgjam. Azonban csak a levegőt találom el, s érzem hátamhoz simulni a másik testét. Sokkal magasabb és erősebb is nálam. A francba. Karjai megragadnak hátulról. A kiáltások egyre erősödnek, s meglátom az első katonát az utca végén.
- Ott vannak! - ordítja társainak, s nem sokkal később lövések záporában találjuk magunkat. Csak ekkor esik le, hogy az én drágalátos támadómat is le akarják puffantani. Vagy inkább megmentőmet? Hiszen aki az ellenségnek segít az is ellenség. De az ellenségem ellensége a barátom.. vagy mi… cöh...
A férfival együttes lendülettel vetődünk be egy sikátorba, s kihasználva a pillanatot mikor elengedi karjaimat gyorsan elszökkenek tőle, s meghúzva az iramot rohanok előre.
Csörtetés zaja, s nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, a katonák már a sikátorban vannak... Az ösztön győz, s mégis hátrapillantok. Még épp látom, ahogy a férfi felkapaszkodik az egyik bérház oldalán lévő létrára.
Gondolom idevalósi, biztos jobban ismeri a környéket. Gondolkodás nélkül követem, s próbálok nem lemaradni. Lehet, hogy ő is ki akar nyírni, viszont előbb vérzek el egy golyótól, minthogy sajtot csináljanak belőlem a katonák.
Golyók süvítenek el mellettünk, de a létra rácsa burkot von körénk, így nyújtva védelmet.
Viszonylag hamar felérünk. A ház teteje lapos, csak pár helyen található rajt bemélyedés. Amaz előre lendülve fut, s én a nyomában haladok. Hatalmas lendülettel ugrik át a másik ház tetejére - még szerencse, hogy ilyen közel épülték – ugrok én is, s követve őt száguldunk tovább az éjszakában.
Hogy miért követem? Úgy mégis... nem tudom. Érzek körülötte valami megmagyarázhatatlant, valami láthatatlan erőt, ami magához húz. Aznap este ez volt a legártatlanabb dolog amire gondoltam.
A katonák kiáltozásai lassan elhaltak a távolban, ahogy egyre messzebb kerültünk a főtértől. Erőm részben már visszajött, s gondtalanul vettem az akadályokat. Hűvös szellő cirógatta fürtjeimet, a csendet csak lihegésünk és futásunk nesze törte meg.
Puff... nah ennyit az idillnek. Kezek simultak a hajamba, majd jó erősen belemarkolva rántottak le a földre, ezzel kizökkentve egyensúlyomból, s elterültem a földön. Az idegenre pillantva találkoztam annak sötét tekintetével, s megilletődve álltam fel, de testemet a falhoz csapta.
- Agh... - két tenyerét megtámasztotta mellettem a falon, úgy hajolt hozzám közelebb. Végre fel tudtam mérni kivel állok szemben. Fejemet fájdalmas szögben kellett felfele emelnem, hogy megtartsam a szemkontaktust, ugyanis jó 2 fejjel magasabb volt nálam. Arcát eltorzította a düh, tincsei szinte lebegtek arca körül a belőle áradó erő hatására... csak nem egy démon? Nem, az nem lehet. Ő egy ember. Nincs meg hozzá az aurája, hogy démon legyen. Akkor mi?
- Szállj le rólam kölyök - hagyták el a szavak a száját, de a szemkontaktust nem szakította meg. Ledermedve figyelmet, megszólalni se volt erőm. Közelebb hajolt, s kesernyés férfiillata megcsapta az orromat.
Rendben Aerwen... ő csak egy ember. Ember? Nem bízhatok bennük. De talán tudna segíteni kijutni a városból. Ez az... csak erre szabad gondolnom.
- Segíts... - megkönnyebbültem veszem tudomásul, hogy hangom magabiztosan cseng, s vakmerően folytattam tovább - ki kell jutnom innen.
|
| bakkfity | 2011. 03. 03. 21:27:19 | #11916 |
Karakter: Aodhfin
Megjegyzés: sun-channak
Távolról figyelhetem csak. Leshetem apró kecses mozdulatait, halk, surranó lépteit, tekintélyt parancsoló lényét.
Csupán csak pár méter választ el minket. Pár könnyed lépés… mégis olyan súlyosak, hogy képtelen vagyok a terhük alatt akár egy mozdulatot is tenni. Pedig hányszor… hányszor elképzeltem, hogy majd eldobom messzire ezt a terhet, és elébe állok. Oda állok, és annak szólítom, aki. Atyámnak.
De ez képtelenség.
Sose, még csak meg se közelíthetem, nem hogy annak nevezzem, amiről még beszélni sem lenne szabad. Elkeserítő, de a tény, hogy több mint egy évszázada így élek, valamicskét könnyít ezen a mérhetetlen fájdalmon, amit ez a szánalmas helyzet szült.
Szó és tettek nélkül kísérem figyelemmel, természetesen csak a szemem sarkából, ahogy elhalad kisebb kíséretével. Ügyet sem vet rám. Borzasztó érzés tudni, hogy szégyell és lenéz. Nem tekint hozzáhasonlónak… fajtájabelinek. Pedig egy a vérünk. Mégis…
Apró sóhaj kíséretében, fordulok el, s indulok el munkámra. Másba nem igazán feledkezhetek.
.oOo.
Nem sokáig foglalatoskodtam a palotában rám váró feladatokkal. Hiába kéne dolgoznom, egyszerűen már nem akarom.
Arcomat a delelő Nap sugarai melegítik. Halványan mosolyogva, szemeimet lehunyva adom meg magam a természet kedves kényeztetésének. Hajamat egy kisebb szellő lebbenti meg, amely magával hozza a közeli erdő kellemesen édes illatát. Ide hallom a fák lobjainak susogását, a suttogásukat… a hozzám intézett halk szavakat.
Sose merészkedtem még az erdő közvetlen közelébe se. Minden egyes nap érzem a kínzó vágyat, a késztetést, hogy elhagyjam a palotát és mindent magam mögött hagyva engedjek a természet hívószavának. Sokszor elgondolkodtam már azon, miért van ez. Valamelyest tünde vagyok, így természetes, hogy a természettel való kapcsolatom sokkalta szorosabb, mint akár egy halandó embernél. De ez mégis más. Érzem, tudom, hogy valamiben különbözik.
Elgondolkodva érintem meg egyik szarvamat.
Már megint nőtt egy kicsit. Már majdnem elérte a fülemet is… még belegondolni is rossz, hogy milyen hosszú lenne, ha nem tekeredne.
-Aodhfin! – Üti meg fülem az egyik szolgáló hangja. Fáradt, elgémberedett végtagokkal tornázom fel magam, s tekintetemmel keresem az illetőt. Egy leány, Eileen.
Hosszú ruhájának szoknyarészét apró kezeivel szorítja, úgy szalad, nehogy összekoszolja. Felállok eddigi helyemről, s igaz nem futva, de pár lépést közelítek felé, ne fáradjon annyit.
Arca teljesen kipirult a futva megtett távtól. Kedves mosolyt küld felém, szemei csak úgy csillognak.
-Hahh, hahh, az egész palotát átkutattam utánad. Jaj, gondolhattam volna, hogy megint idekint bujkálsz. – Levegőt kapkodva támaszkodik meg térdein, majd kiegyenesedve füle mögé simítja kósza tincseit. Mogyoróbarna. Ha a Nap sugarai megcsillannak rajta, enyhén vörös. Szemei hatalmasak, mindig csillognak, még ha rossz kedve is van. Csodálatos teremtés. Az egyetlen, aki nem gyűlöl engem… sőt.
Kecses kis kezeivel a sajátjaimat fogja közre. Közel bújik hozzám. Nem ellenkezem. Jól esik, amit tesz. Habár mind ketten tisztába vagyunk azzal, hogy semmit sem érzek iránta… Eileennek jól esik a saját álmaiban ringatnia magát… nekem pedig szeretve éreznem magam. Önző emberi érzések, de számunkra nincs más. Ő se több nálam. Csak egy szolgáló, egy cseléd. A múltjáról nem sokat tudok… mindenki elől titkolja. Valószínűleg annyira szégyenletes, akár az enyém.
Szorosan hozzám bújik, már megnyugodna karjaim ölelésében, de hirtelen felkapja fejét, s eltávolodik tőlem. Hangtalanul beszél, nagy levegőt vesz, majd újra belekezd mondandójába.
Feszülten figyelek minden egyes szavára, s próbálom felfogni mindazt, amit elmesélt. Mégis… teljesen felfoghatatlan számomra.
.oOo.
Szívem veszettül zakatol mellkasomban, tüdőm kínzóan tágul és húzódik össze minden egyes légvételemkor. Sose siettem még ennyire… de most nem tétovázhatok. A saját szemeimmel akarom látni, a füleimmel akarom hallani.
Mégis hogy… hogy taszíthatta le valaki atyámat a trónról? Azt a büszke és erős férfit…
Nehezen találom csak meg a szolgaréteget, s nem ér meglepetésként a látvány, a hangulat. Mindannyian halálsápadtan, idegesen toporognak, susmorognak.
Kétségbe vannak esve. Ehhez fogható még sose történt az elmúlt évszázadokban.
Egy emberként fordulnak felém, amint belépek a kisebb kis terembe. A legapróbb neszek is elhalnak, szemükbe a színtiszta szánalom költözik. Nem többek nálam, mégis… Nagyot nyelek, rendezem zilált hajamat, s nagy levegőt véve beljebb lépek.
-Hírét kaptam az eseményeknek… mondjátok, mégis mi… mi történt pontosan? – tagadhatatlanul aggódom. Még a legkisebb gyermek is hallaná bizonytalanságomat kicsengeni.
-Miért kívánod szánkból hallani mindazt a gyászos történést, minek már magad is tudója vagy? Ennyire nem tiszteled uradat?
-Én nem! Eszembe se jutott! – Szívemre szorítva kezeim hátrálok aprót. – Pusztán értetlenül állok az események előtt!
-Ne számítson másra az, ki dolga végezte előtt háta mögött hagyja kötelességeit. – Szigorú tekintetével alázatos meghajlásra kényszerít az egyik, fajtájából legszebbnek nevezhető halandó. – Ne várj tőlünk empátiát, főleg ne együttműködést. Az idegen szolgálókat akar. Bolondok volnánk önszántunkból adni magunkat. Egyedül te, és a szégyenletes barátaid lehettek azok, kik szolgálhatják az idegent. Ha eddig képtelenek voltatok alázatosságotok kimutatására urunk felé, majd most megtehetitek.
-Ez természetes! – Suttogom halkan, nehogy kihallják érzelmeim. Testem megremeg a gondolatra, hogy atyámon segíthetek. Őszinte boldogság tölti el szívemet…
Még a gondolataimat is elfojtja Elorshin megjelenése. Szégyen a fejemre, hogy nem vettem észre… Hosszú, halványan csillogó vörös haja kivételesen nincs összefogva, egyenesen omlik vállaira, pár apró tincs mellkasán pihen. Szemei, melyek a smaragd legszebb árnyalataiban tetszenek, most is, akárcsak minden egyes alkalommal, hidegen csillognak. Arcán halovány, apró szeplők fiatalítják eredetileg is ifjonti arcvonásait. Korombelinek tűnik, talán csak a tekintete az, ami árulkodója a megélt korok fáradalmainak.
Mélységesen esedezve bocsánatáért hajolok meg előtte olyan mélyen, amennyire csak testem engedi.
Elorshin nem egy holmi szolga. Felsőbb körökből való, atyám oldalán láttam sokat… mégis, mióta az eszemet tudom, a szolgálókat irányítja, az ő keze alatt dolgozunk.
Mit akarhat pont tőlem?
.oOo.
Nem sietem el.
Mégis ki Ő? Egy közönséges betolakodó, akinek hatalmas szerencséje volt.
Trónbitorló, gaz szörnyeteg…
Nem szívesen teszem azt, amit, de felsőbb utasítás, egyben a többség döntése. Nincs szavam, még csak jogom se.
A palota legdíszesebb részeit szelem át, olyan helyeken járok, ahol eddig talán még sohase. Máskor, egy teljesen más szituációban nagy valószínűséggel majd belehalnék az örömbe, hogy itt járhatok. Most mégis csalódottság tölti el egész lényem. Egy szempillantás alatt olyan ólomsúlyú feladatok nehezedtek a vállaimra, amelyeket előzőleg akár álmomba se tudtam volna elképzelni. Sose… sose gondoltam volna, hogy valaha rám bíznak valamit. Bizalom. Szinte teljesen ismeretlen fogalom számomra.
Megállok a díszes, növényi mintákkal tarkított ajtó előtt. Elhalva vizsgálom meg közelebbről is ezt a számomra, csodálatos és lélegzetelállító tárgyat. Óvatosan simítom végig ujjaim a leveleken, a virágszirmokon, szinte az egész mintázaton. Csodálatos. Aprót sóhajtva csúsztatom egyik kezem a tenger hullámaira emlékeztető, levél alakú kilincsre.
Kopogtatok, majd amilyen halkan és óvatosan lehet, belépek a szobába…
Még be se zárom magam mögött az ajtót, mikor egy enyhén rekedt, ingerlékeny hang állít meg tevékenységem véghezvitelében.
- Nem tanították meg, hogy nem illik addig bejönni, míg nem engedem? – Lélegzetvisszafojtva, megmerevedve állok helyemen. Ujjaim szorosan, fájdalmasan szorítják a kilincset… érzem, ahogy a levél erezetei nyomokat vájnak bőrömbe. Lassú, óvatos mozdulattal zárom be magam mögött az ajtócsodát, s mint ahogy ma már sokszor is tettem, megbocsátásért esedezem. Ebben már piszok jó vagyok.
- Kérem, bocsásson meg modortalan viselkedésemért… nem állt szándékomban magára törni, esetlegesen zavarni. – Hallom, ahogy lassan megmozdul, majd lezseren leszáll az ágyról, ahol eddig –elképzeléseim szerint - kényelmesen elnyújtózott.
Egy furcsa, gyermeki érzés azt súgja, hogy nézzek fel, lessem meg azt az alakot… a férfit, aki képes volt a puszta megjelenésével félelmet kelteni a leghatalmasabbak között is.
Csak egy futó pillantásra telik, egy elmosódott folt. Többet nem engedhetek meg magamnak. Legyen trónbitorló, vagy sem, egy egyszerű szolga nem nézhet egyenesen a „király” szemébe. Tiszteletlenség… súlyos bűn. Már megtapasztalhattam a saját bőrömön.
Halk, könnyed léptei, amelyek egy tündéével vetekedhetnének, teljesen elhalkulnak. Megállt.
Érzem magamon a tekintetét, szinte átdöf vele. Lélegzete bőrömet csiklandozza.
-Hogy hívnak? – dörren mély hangja a kellemetlen csöndben. Kiszáradt ajkaimat megnyalva felelek kérdésére.
-Aodhfin, uram.
-Miféle szerzet vagy te? – Érdes ujjak fogják közre államat, amelyek gyors, durva mozdulattal fordítják el arcomat. Azonnal elkapom tekintetem, s a falon lógó képet mustrálva, pár pillanatig erősen gondolkodva a kérdésen, értetlenül hebegem válaszom.
-Nem értem, mire gondol… - Közel hajol hozzám, s csak akkor tudatosul bennem, hogy legalább egy fejjel magasabb nálam. Arcomat jobbra, majd balra fordítja. Gyanítom, hogy az arcomat fürkészi.
- Nézz rám. – Hangja hűvös, érzelemmentes. Nem számíthatok semmi jóra…
-Nem tehetem… - Arcomat szinte összeroppantja ujjai között, úgy fordít magához. Felnyögve a fájdalomtól teszek eleget parancsának. Látásom homályos a szememet elborító könnyréteg miatt. Lassan tisztul a kép, hogy végül egy tiszta, tökéletes képet adjon új uramról, királyomról.
A lélegzetem is eláll a látványtól… valahogy nem… nem erre számítottam. Egy robosztus alkatú, durva arcú félvérűre. De szó sincs erről.
Az arca tökéletes, akárcsak az tündék legtöbbjének. Haja szőkesége a nyár emlékét juttatja eszembe. Egy fullasztó meleg nyári napot, mikor a Nap fénye mindent aranyszínűre fest, mikor még az ég sem tűnik igazán kéknek… szemei akár a fenyő tiszta, hibátlan borostyánja. Ritka, és gyönyörű szín ez, mit tündék között még sosem láttam. Mégis a türelmetlenség s harag, a természet adta gyönyörű arcot természetellenesen… nyersé torzította. Halandók arcán látni hasonló kifejezést, de ez az alak itt nem az. Nem lengi körbe a halál aurája, mely öregedést, és betegségeket hoz a halandókra.
A gondolatok hihetetlen sebességgel cikáznak fejemben, az olvasás, s tetteim alatt szerzett tudások, csak úgy pörögnek szemeim előtt. Borostyán szemek, hegyes fülek, furcsa aura… illat, amelyet hírtelenjébe nem tudok hova tenni. Az elmém egy hátsó részében, érzem, hogy rátaláltam a válaszra, de valahogy nem tudom megfogalmazni. Mintha a frissen esett eső után a friss mezőre futván a szél az erdő, az állatok illatát fújná felém. Állatok, selymes bunda.
Hirtelen ugrik be egy emlékfoszlány, mikor kiskoromban magamhoz hívtam egy állatot. Kicsi volt még, mit sem tudott a világról, ahogy én sem. Azaz illat…
A semmivel össze nem téveszthető pézsmaillat, melynek gondolatára már bőrömön érzem selymes érintését…
Sose találkoztam még igazi alakváltóval..
-Szolgákat kértem, kiknek szépsége határtalan, s erre egy korcsot küldenek számomra. – Álkapcsomon ujjai szorítása még szorosabbá válik. – Nem vagy egyszerű tünde, de még csak nem is halandó… a természet lelke benned él, egy vagy vele… bűzlesz tőle. Faunok, szatírok elkorcsosult ivadéka. Mégis miféle nyomorúságos túlfűtött érzelmek végeredményeként lettél e világra..?
Ajkaim megremegnek, szemeim elhomályosulnak… a gyűlölet szikrája, melyet eddig gondosan elzártam, egy pillanat alatt kap lángra szívemben. Szemeimből csak úgy sugározhatnak érzelmeim… arcára sikerült gunyoros, s egyben elégedett mosolyt varázsolnom.
Könnyed mozdulattal lök el magától, minek hatására igen szerencsétlenül, a földön kötök ki. Alkarommal sikeresen felfogtam az esés erejét, de még így rendesen belesajog minden egyes porcikám. Hajam, akár a hívó szónak engedelmeskedő szolga, arcomat takarva hullik előre…
Szívem szerint most felállnék, ordítanék, és toporzékolnék, mint kisgyermek, kinek vágyait nem elégítik ki. Mégis inkább a megszégyenülést, a csöndben gubbasztást választom. Hisz ki vagyok én, hogy kiálljak magamért?
|
|
