|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| yoshizawa | 2011. 08. 13. 00:05:13 | #15806 |
 Karakter: Takeda Kaiji
Megjegyzés: (Chamosnak)
Tovább kiáltozok Greta után, de gyenge hangom egy idő elteltével már nemcsak a szél, az eső is elmossa. Sötétebb, hidegebb is lesz, fázva, nyűgösen húzom magam még kisebbre össze, hátha a fa, amelyiknek gyökerében elbotlottam valamennyi védelmet ad az idő elől.
Ez, ahogy múlnak a percek, olyan hiábavalóbbnak kezd tűnni, minthogy Greta, vagy akár Chamos valaha meghallja suttogásom, és rámtalál.
Amikor vörös tincsek látok, először nem is hiszek szemeimnek, úgy gondolom, képzelődök. Csak akkor, amikor óvón vesz karjai közé, és vizes ruhájához szorít szólítom meg, az én samám, és próbálom sírva beavatni abba, mi is történt távollétében:
- Chamos…én..én…GRETA! – eddig jutok, puhán, gyengéden csókol meg.
Tudom, mit szeretne ezzel a szelíd gesztusával elérni, ezért most eszem ágában sincs viszonozni csókját, rekedtségemhez képest igyekszem olyan hangosan, amennyire hangosan csak bírom a tudtára adni, mennyire nem akarom elgyengítsen, mert segíteni akarok neki Greta keresésében, de sajnos vele szemben semmi esélyem.
Hamarosan már az esőt, azt, hogy fázok is tompán érzékelem csak, ahogy az ő közelségét is, pillanatok alatt belezuhanok a semmibe.
***
Puha paplanok közt ébredek, sebeim se fájnak annyira, mint amennyire eddig fájtak és az otthon, legfőképp Chamos nyugtató illata leng körbe mindent. Az esőt, és a szelet is már csak az ablaktól hallom.
Hazahozott…
Megnyugtató a kint töltött idő után, aludnék is kicsit, ha nem lennék tisztában azzal, Greta nagy bajban van. Ráadásul gazdánk, vagyis az egyetlen személy rajtam kívül, aki megkereshetné, itt ül mellettem, és etetni próbál…
- Muszáj enned… - erősködik, még akkor is, amikor a szám felé tartott kanál elől elfordítom a fejem.
- De nem vagyok éhes, és Greta… - kezdem el, könnyeimmel küszködve, viszont nem engedi, folytassam, feszülten vág a szavamba:
- Greta még úton van, és tudom hová viszik. Nem szívesen hagyom magára, ahogy téged sem. Így kérlek erősödj meg, hogy mi hamarabb a nyomába szegődhessek.
- Jó, de… - próbálkozok újabb nyomós ok kitalálásával, viszont megint nem hagyja, befejezzem, amit akarok:
- Kérlek! – ajj… Ha ezt most nem így mondta volna, ahogy mondta, tovább ellenkeznék, de így… Egyszerűen nem tudok…
Remegő kezembe fogom a kanalat, és egy falatot emelek a számhoz. Majd még egyet, és még egyet, habár az étel egyáltalán nem esik jól.
Hányinger, és bűntudat is mardos belülről. Ha időben felkeltem volna, és nem lustálkodok, akkor talán megakadályozhattam volna, elvigyék.
Ahogy Chamos is már rég utána mehetett volna, ha nem lennék itt neki koloncnak. Alig bírom könnyeim visszatartani.
Álom is nehezen jön a szememre, viszont amikor sikerül elaludnom is rémálmaim vannak, nem egyszer riadok fel, és bújok szorosabban Chamoshoz.
***
Továbbra sincs se erőm, se étvágyam, mégis… Amikor kéri, mindig eszek, szeretnék neki segíteni, legalább annyiban, hogy ne kelljen miattam is aggódnia.
És… Egyre türelmetlenebbül várom a délutánt is, az indulás idejét, ami talán éppen emiatt lassabban jön el, mint ahogy kéne neki.
De azért szerencsére eljön. Ő is kiöltözik, én is szebb ruhát veszek fel, elindulhatunk Greta után.
Igen, elindulhatunk.
Együtt, kézen fogva.
Mert… Habár mondott valami olyasmit, veszélyes lenne rám nézve egy ilyen út, és éppen ezért nem tarthatok vele, még amikor egy sötét erdő kísérteties faházába is kísér be, ahol elvileg laknom kéne, amíg vissza nem tér se mondok le arról, elkísérjem, amikor kifelé indul, egyből utána lépek.
- Értsd meg, muszáj itt hagyjalak. Féltelek.
- De én inkább veled mennék! Nem kell aggódj, vigyázok magamra. - nem látszik, de tudok… Legalábbis eddig még nem történt velem olyan, amibe belehaltam volna. Csak egy kivétele van ennek…
- Már megmutattad kedvesem, milyen is amikor vigyázol magadra - ez gonosz volt…
Haragudnék is rá miatta, ha nem tetszene annyira becézése, amennyire tetszik és tapadna jólesően, szenvedélyesen ajkaimra.
Elgyengülve ígértetem meg vele, hogy visszajön.
- Esküszöm! - jelenti ki komolyan, majd esküjét lepecsételve újra megcsókol búcsúzóul, mielőtt beleolvadna a körénk telepedő ködbe.
Nagyon remélem, hamar visszaér, ahogy azt is, nem esik baja.
Csak állok, és a köd azon részét lesem, ahol eltűnt. Mintha ettől hamarabb visszatérhetne ő is, Greta is…
Az itt élő jós meg nem kér arra, menjek be hozzá, és segítsek neki elkészíteni a vacsorát.
***
- Erre még találtam pár olyan bokrot, amin van. - kiáltok az erdő csöndjébe.
Szedret szedünk Konsuke egyik új receptjéhez, de a hatalmas köd miatt a jós ha nem jelezném neki merre is vagyok, akkor nagyon nehezen találna csak rám.
Már fél év telt el azóta, hogy Chamos-sama itt hagyott nála, és elindult Greta után.
Rettenetesen hiányoznak, nem telik el egyetlen perc se úgy, hogy ne gondolnék rájuk, jó lenne legalább azt tudni, jól vannak-e, ha látni nem akarnak már. Bár… Attól jobban félek, más miatt nem tudnak visszajönni hozzám. Hiszen… Sama biztosan tudom, hogy mindig betartja az ígéreteit.
- Ne hangoskodj, amíg nem vagyunk a házban, már kértelek rá egy párszor - pirít rám a mellém lépő, majd miután komótosan körülnéz kezdi szedni az érett gyümölcsöket. - inkább keresgetlek, minthogy elkapjanak minket.
Bűnbánó arccal kérek tőle bocsánatot, mielőtt én is folytatnám a kosártöltést.
De… Egyszerűen még a Gretával történtek után se tudom megszokni Konsuke óvatosságát. Ki bántana egy jóst, vagy egy semmirekellőt? Szerintem senki.
Hirtelen ránt be a bokorba, és tapasztja számra kezeit. Ezt majdnem mindig eljátssza, már meg se rémülök a mozdulattól, csak attól, hogy most nem tűnik vaklármának reakciója.
Én is hallom a lépéseket, amikre ő kiélezett érzékei miatt előbb észrevett. Két errefele közeledő férfitól származnak, akik egymással beszélgetnek.
Torkomban dobogó szívvel húzódok közelebb Konsukéhoz, reménykedek abban, nem hallottak meg minket.
- Nem emberek - suttogja erre ő nyugtatásként a fülembe, pedig a szívem eddig is elég rendesen ki akart ugrani mellkasomból.
Úgy tűnik, valamit, vagy valakit kerestek, mert elég alaposan átnézték a környéket, még a bokrot is, ahol voltunk. Kevésen múlt, mi is lelepleződjünk.
Csak azért nem találtak ránk, mert amikor a kövérebbik épp felőlünk akarta elhajtani a bokrokat, társa arrébb hívta, mert valami nyomot talált, amin tovább indulhattak.
- Menjünk, mielőtt visszatérnek. - kelek fel. Térdeim csakúgy, mint társamé remegnek, de mindketten tudjuk az erdő legsűrűbb részében lévő házban már biztonságban leszünk, kosarunk felkapva, gyors ütemben indulunk el arrafelé.
Többször meg kell állnunk, úgy néz ki, nem csak két vadász van az erdőben. Ráadásul… Konsuke szerint az ő házában is lehet valaki, mert úgy látja a kilincs nem úgy áll, mint ahogy azt ő hagyta.
Be is akar bújtatni az egyik ház melletti fa odújának rejtekébe, ha nem nyílna ki az ajtó, és látnám meg Samát.
Egész biztos, hogy ő az, más nem lehet ennyire elegáns…
A másodperc törtrésze alatt iramodok neki, hogy pár pillanattal később már az ismerős, erős karok szorításában ölelhessem.
- Sa… - ma… Kezdem is el boldogan, viszont nem tudom folytatni, hatalmas tenyerével befogja a szám, csak sírva ölelhetem, szoríthatom magamhoz még jobban, amíg ő a halálra vált arcú jósnak biccent köszönésképp, és elindul velem visszafelé a kunyhó felé.
Itt, a biztonságot nyújtó kuckó belsejében szedi le csak kezét számról, ezzel engedve beszéljek, pontosabban hogy elsírjam neki, mennyire hiányzott, faggassam arról, hogy van, mi volt, miért nem tudott előbb jönni és a többi, és a többi…
Addig legalábbis, amíg meg nem unva hadarásom egy puha csókkal némít el.
- Te is hiányoztál nekem. És… - teszi hozzá sármos, olvasztó mosolyával - Gretának is. - annyira jó újra látni…
- Ugye ő is jól van? - kérdezem mosolyogva, újabb csókért hajolva ajkai felé, hogy ha úgy gondolja, picit csapolhasson is erőmből. Kicsit fáradtnak tűnik.
Csak amiatt nem tudok rájuk tapadni, mert Konsuke legalábbis remélem, jobban, mint a karod motyogására hátrébb dőlök, hogy rálássak Chamos kezének arra a részére, amire a jós is.
- Ez nem az én vérem. - húzza fel ingét, hogy lássuk, a keze sértetlen, mielőtt folytatná:
- El kellett innen terelnem pár keselyűt, egy őzet kezdtem el süttetni néhány kölyökkel, akikkel most találkoztam az erdő másik felében.
- Mit akar itt a többi démon? - fúrom fejem újra vissza izmos mellkasába. Annyira hiányzott már közelsége, illata, mindene… - Eddig egyet se láttam még itt a környéken.
- Hatalmas változások vannak készülőben, az egész alvilág fel van bolydulva, és erőt akar gyűjteni, hogy amikor a vezetőség lecserélődik, előkelőbb posztot kapjanak mostani helyüknél. - simít tincseim közé. - Azt hiszik, Gretához hasonló rejtett erőid vannak, azért tartalak magam mellett.
- De… Ez nem igaz. Én csak… - államon végigsimítva fordítja fejem fölfelé, hogy szemeibe, mosolyába nézzek, mielőtt megcsókolna.
Sóhajtva hagyom, élvezem ki ízét is, amíg elég levegőm van, és nem kell pihegve elszakadnom tőle.
- Én tudom. Viszont ahhoz, ezzel ők is tisztában legyenek, el kéne hozzájuk menned. - ha csak ezen múlik…
- Mondod merre laknak, akkor már indulok is, és elintézem, ne bántsanak. - kinevet, ráadásul Konsuke is vele nevet.
- Hogy akarsz eljutni az asztrál síkra segítség nélkül? - ezen nem gondolkodtam, elvörösödve hajtom le a fejem, hogy halkan motyoghassak egy választ:
- Csak egy kaput kell keresnem. - majd… Amikor nem szólalnak meg bizonytalan hangon kérdezem meg, rosszul gondolom-e, hogy megint nekiálltak nevetni.
|
| yoshizawa | 2011. 05. 29. 12:17:15 | #13927 |
Karakter: Takeda Kaiji
Megjegyzés: (Chamosnak)
- Egyáltalán hogy jutott ez az eszedbe? – szedi le rólam gyors mozdulatokkal a bukásom okozó cipők.
- Nagyon, de nagyon féltem attól, hogy mérges leszel, amiért nem tudsz használni, arra, amire akarsz és felbontod a szerződést. – dünnyögöm el neki őszintén, miközben ölbe vesz, és vinni kezd az ágy felé.
Egészen addig, amíg le nem fektet, csöndben van, már azt gondolom, nem is hallotta válaszom, amikor végre megszólal, és kedvesemnek becézve megjegyzi, a szerződés miatt ne aggódjak.
- Ha nem teljesíted úgy, ahogy várom, - folytatja - akkor sem történik semmi…Az apád ott marad a családoddal, minket pedig senki nem sürget…ne azért add nekem a tested, mert megállapodás köt hozzá, hanem azért, mert valóban szeretnéd…
Csodálkozva, és kissé talán elpirulva nézek rá. Tényleg a kedvesének szólított???
Még mindig zavartan hagyom, hogy végigsimítson arcomon, és finom, puha csókot leheljen homlokomra. Annyira jó érzés… Vele mindenképp szeretném folytatni, ha hagyja, bár talán már nem is kellek neki, azért akar így leállítani:
- Most mi a baj, nem kívánsz sama? – bukik ki belőlem a kérdés.
- Nem, nem erről van szó Kai.. – sóhajt egyet fáradtan. - csak azt szeretném, ha nem érdekből adnád nekem magad. Muszáj konc nem kell… - érdekből??? Nem… Egyáltalán nem abból akarok az övé lenni. Egyre határozottabban érzek valamit iránta, és egyre többször nem tudok másra gondolni, csak rá…
- Értem, de én.. – próbálom meg ezt a félreértést tisztázni vele, azzal, hogy elmondom ezt neki, viszont nem megy olyan gyorsan, mint gondoltam, ráadásul mielőtt megtehetném szólal meg újra:
- Túl fáradt vagyok hozzá. – elhiszem… Viszont akkor se szeretném, ha azt hinné, kényszerből mászok rá. Vagyis kényszer, de azt hiszem a belső kényszer, és a hatalmas vágy, amit egyre határozottabban érzek iránta az más…
- Tudom, de én..csak..csak – futok neki ismét.
- Te mi? – néz szemeimbe, átható tekintetével úgy… Akármennyire is szeretném folytatni a témát, inkább máshogy kezdem el, körítek, hátha ezzel könnyebb lesz:
- Én hallottam Gretatol hogy mostanában nem eszel eleget, és látszik is…én arra gondoltam, hogy… - miért olyan nehéz azzal folytatni, hogy talán amiatt, mert aggódsz valamiért, és le kéne vezetned a feszültséged mondjuk rajtam?
Nem tudom, nem bírom…
Szavak nélkül, bátortalanul simítok inkább végig izmos karjain, mellkasán, próbálok bújni hozzá, és viszonzom forró csókját, ami az egész lényem megtölti először mérhetetlen vággyal maga iránt, majd kimerültséggel.
Már megint teljesen elfáradtam tőle. Pihegve, lecsukott szemmel hagyom, maga mellé döntsön, és átöleljen. Megnyugtató illata kitölti érzékeim, minden egyes légvétellel egyre álmosabb leszek.
Szégyen, és érthetetlen, hogy ennyivel ki tud dönteni, ahogy az is, nem bírok ezen gondolkodni, mégis hogy, mert magával húz a sötétség.
***
Miután bealudtam csókjától, elmondani se próbáltam neki újra, mit is érzek iránta, annyira szégyellem a történteket.
Most is a lehető legnagyobb csendben fekszem be hozzá az ágyba, próbálok belealudni a plafon bámulásába.
Átölelni se merem, mert úgy gondolom, ellökne, ha megpróbálnám.
Ezért is van talán az, hogy nem kicsit döbbenek le, amikor a mennyezet helyett az ő arcával, gyönyörű borostyánsárga szemeivel, amikkel arcom, tekintetem fürkészi találom szembe magam.
El is vörösödök rendesen. Bár ezt, ha nem tapadna ajkaimra egy forró, heves csókra az egyik párnámmal takarnám előle.
Így azonban… Amennyire csak bírom, viszonzom hevességét, miközben belesóhajtok csókunkba, és fonom kezeim nyakára, beletúrva dús, selymes hajába is, míg lábaimmal is derekára csimpaszkodom. Nem akarom elengedni. Helyette a mostani közelségénél is közelebb akarom húzni magamhoz, hogy szinte eggyé válva vele tudathassam érintéseimmel mindazt neki, amit szavaimmal nem bírok.
Vágyok rá, testem minden egyes porcikájában...
Forró csókjaival, mintha csak érezné ezt tér lejjebb nyakamra, majd mellkasomra, amíg ujjai bebarangolják testem, végigcirógatva már kemény, lüktető büszkeségem is.
Pihegve, remegő kezekkel próbálkozok tovább a viszonzással, hátát, oldalát, tincseit simogatom, viszont egyre nehezebben tudok a sóhajtozáson, nyögésen kívül mást csinálni.
Legalábbis így gondolom, amíg belemarkolva fenekembe lejjebb nem ránt magához, hogy rálehelhessen merevedésemre.
Egyből torkomban dobogó szívvel, ülnék fel, ha nem telne fél pillanatába visszanyomnia a párnák közé, és elbódítania egy újabb heves csókjával.
Imádom…
Majdnem ugyanannyira, mint higgadt hangját, amivel közli, nyugalom. Csak a mostaninál is jobban feltüzeli egész lényem, mielőtt folytatná, amit elkezdett azzal, hogy szájába veszi tagomat.
Teljes testemben megfeszülök a hirtelen jött élménytől, amit ajkai forró ölelése ad, bíborvörös arccal suttogom a nevét, kapaszkodok egyik kezemmel a lepedőbe, míg másikkal abba a pár tincsébe, amiken pont végigsimítottam.
Bár… Utóbbi kezem is hamar a lepedőn köt ki, áthelyezi, mert amikor intenzívebben kényezteti nyelvével tagom, félő volt, megkopasztom egy folton…
Egyre közelebb, és közelebb kerülök a csúcshoz, hála ajkai, és kezei munkájának, pihegve nyögök, és sóhajtok a szoba meleg, fullasztó csendjébe. Az se igazán zavar, talán ennek tudatában ánuszomon simít végig.
Viszont, amikor bódultságom kihasználva forróságomba csúsztatja ujjait, és tágítani kezd, fájdalmasan felkiáltva feszülök meg, mielőtt pár könnycseppet útjára engedve viszonoznám vigasztaló csókját.
Szerencse, hogy hamar elmúlik a kellemetlen, rossz érzés, és nem marad már a helyén, csak ő, és a gyönyör, ami okoz, és ami egész testem kitölti, de ami egy kis idő elmúltával kevésnek is tűnik vágyamhoz…
- … sama… - sóhajtom gyengéden magamhoz húzva, miközben csípőm is övének lököm, dörgölőzök, mintha maradék eszem is elment volna, pedig tudatában vagyok annak, mit akarok. Pontosabban kit. – Kérlek… - határozott kézzel fogja le csípőm, állítja le tekergőzésem, és csókol meg újra vadul, mielőtt könyörgésemre válaszul feljebb emelve derekam, lábaim hatolna belém egy gyors mozdulattal.
Ismét megfeszülök, viszont most sem tartanak sokáig a kellemetlen érzések, pár lökése után már vele együtt, enyémhez hasonlóan izzadt testébe, vállába kapaszkodva sóhajtozok, nyögök, hajszolom a kielégülést.
Egyre szaporább lökésekkel tesz magáévá, miközben farkam is ismét ujjai szorításába zárja, hogy pontosan akkor sikíthassak fel az élvezettől, amikor ő is elégedetten felsóhajt, és megérzem magamban forró nedveit.
Sokáig tart, míg szapora szívverésem lelassul kicsit, előbb dől mellém, és húz magához szorosan egy újabb heves csókra, és takar be minket.
Fáradtan viszonzom, bújok hozzá, és ölelem én is annyira, amennyire csak bírom.
- Szeretlek Chamos sama… - dünnyögöm is, amikor elszakítja tőlem ajkait. Vagyis már nem tudom érzékelni, tényleg motyogom-e, vagy csak azt képzeltem.
Annyiban biztos vagyok, hamar legyűr a zsibbasztó fáradtság.
***
Amikor felébredek fél dél körül már nincs mellettem, elment.
Egy kicsit szomorú is vagyok emiatt, de tudom, dolgoznia kell.
- Ugyanúgy, ahogy nekem is munkához kéne látnom! – emlékeztetem magam, viszont túl jól feküdni párnái között, nem is mozdulnék addig, amíg meg nem jön, ha nem hallanám meg Gretát veszekedni valakivel, majd azt, hogy a kislány segítségért kiabál urunkért.
Torkomba dobogó szívvel kapok fel egy kötényt, és futok, keresem a nevét kiáltva, de sehol nem találom, a bejárati ajtó pedig nyitva. – kiállok, és innen fülelek, kiabálok utána.
Tudom, nem léphetnék ki a házból, de az erdő felől jön a hangja, talán már késő is lenne, mire Chamos visszaér, segítenem kell neki, ezért kis töprengés után bevetem magam a rengetegbe.
Futok, és futok, a bokrok véresre szabdalják lábaim, karjaim, egy idő után már azt se tudom, jó úton haladok-e.
Ismét a nevét kiáltom, bár ezt nem kellett volna.
Amiatt, mert nem az utat figyeltem, esek hasra az egyik gyökérben. Fel próbálok állni, de lábam nem tartja meg súlyom, ismét összeesek.
- Greta!!! – kiáltom újra, szememben könnyek gyűlnek. Remélem jól van, és segít neki Chamos. Én már megint nem tudtam… Pedig… Annyira, de annyira igyekeztem…
|
| yoshizawa | 2011. 03. 19. 21:22:59 | #12392 |
Karakter: Takeda Kaiji
Megjegyzés: (Chamosnak)
Mérges még, látom rajta, de szerencsére elereszti torkom, mielőtt elfogyna az összes levegőm, és lepottyanhatok keze közül a vízbe.
Az én érkezésemmel egy idei csobbanás pedig azt jelzi, Greta is kegyelmet kapott. Legalábbis nagyon remélem, azért engedett el minket, és nem azért, mert kegyetlenebb módszert választott halálunkhoz…
- Ajánlom, hogy mire leérünk tálalj valami ételt számomra, és a fiúnak is! – mordul ismét a vörös hajú csöppségre.
Roppant gyorsan mozog, már újra a kád mellett áll, ráadásul törülközőben…
Bár a kicsike még nála is sebesebb. Parancsára pillanatok alatt áll fel, és mászik ki a vízből, hogy miután megtörölte testét, valamint felkapta ruháit, úgy rohanhasson el, mintha ágyúból lőtték volna ki, kettesben hagyva Chamossal, az ajtó csukódása után beálló kínos csöndben.
Félelmem egyre nagyobb, a szívem is gyorsabban ver…
Biztosra veszem, azért küldte el tálalás ürüggyel innen Gretát, mert velem akar számolni. Pontosabban belőlem akarja a főfogást megcsinálni.
És… Jogosan is tenné, hiszen miattam nem tudta magát kipihenni.
Nagyot nyelve szedem össze minden erőm, biztosítani akarom arról, mennyire sajnálom a történteket, de megelőzve siránkozásom utasít arra, kemény hangján, hogy szálljak ki én is a vízből, és törülközzek meg.
Értetlenül nézek a törülközőre, amit mondandója közben a kezembe nyomott, majd néznék rá ismét, ha még itt lenne. Elsietett…
Pff… Akkor majd ha teljesítettem a parancsát kérek tőle elnézést. Legalább több időm lesz azon gondolkodni, hogy pontosan mit, és hogyan is mondjak neki.
Épp végzek a szárítkozással, amikor az újból belépő Chamos a kezembe nyom egy adag tiszta, és vasalt ruhát. Amit… Nem értek miért is tesz, még szigorú magyarázatát végighallgatva se:
- Remélem a viháncolás közepette Greta azt is megmutatta, hogy merre van az étkező. Ott találkozunk. – ebbe kéne odamennem??? Az kizárt…
- Igen… És köszönöm… És öö… Izé… Erre igazán nincs szükség, van sa… - félbeszakítom halk szabadkozásom, nem is biztos hallotta hangom, olyan sietve távozott ismét.
A fene vinné el, hogy nem vagyok sem bátrabb, sem gyorsabb, de majd az étkezőben elmagyarázom neki, miért nem azok vannak rajtam, amiket adott.
Saját ruháim felé nyúlok, viszont legnagyobb döbbenetemre azok nincsenek ott, ahol hagytam őket.
Nem értem, mégis hova a francba tűntek, és miért pont most, de nekiállok átkutatni értük az egész fürdőt.
Végül, mivel sehol nem találom őket, és az időt sem akarom tovább húzni, úgy döntök, mégiscsak megtisztelem vendéglátóim annyira, hogy nem egy szál magamra csavart törülközőben mutatkozom előttük.
Felveszem azt a sötétvörös inget, és fekete nadrágot, amit kaptam, a tiszta alsó mellett.
Szépek, és illatosak, mégis furcsák, nem szoktam én hozzá ahhoz, hogy ilyeneket hordok, még az étteremben se, ahol dolgozok. Feszengve sétálok el az étkezőig, ahol megsegítőm, ahogy sejtettem már Gretával együtt vár.
Majd parancsára nyakam behúzva helyezkedek el a mellette lévő szék szélén, de elnézést kérni tőle már megint nem tudok, ahogy tovább rá nézni sem, vörös fejem úgy próbálom tekintete elől elrejteni, hogy lehajtom a fejem.
Egyszerűen… Annyira helyes még abban az egy szál köntösben is, amit magára kapott…
- Egyél csak nyugodtan…annyit amennyi jól esik, a ház vendége vagy…Illetve…ez már a te otthonod is. – szólal meg hirtelen.
Hogy mi??? Kételkedve abban, jól értelmeztem, amit mondott kérdezek rá arra, tulajdonképpen miért is vagyok én itt.
- Oh, hát ez igen egyszerű – jelenti ki - eladtad a lelked….És most az én tulajdonom vagy. – itt valami nem stimmel…
- Nem úgy volt, hogy csak a halálom után rendelkezhetnek felettem? – puhatolózok tovább, még mindig nem felé fordulva. Egy kis falatot közben azért be is kapok, hogy ne legyen nagyon feltűnő zavarom.
- Honnan veszed, hogy még élsz? – honnan veszem, hogy élek? Tényleg… Én honnan???
Szavai visszhangoznak, a fejemben, az agyam ezerrel jár, gondolkodok. Élek… Hiszen… Hiszen érzem nyakam sajgását még mindig, ahogy a számban lévő étel ízét is…
Bár… Az is igaz… Ha nem lennék halott, nem hívott volna ide magához…
Igen…
Gyorsan verő szívvel, vagyis lehet mellkasom dübörgését beképzelve csak döntök úgy végül, neki van igaza, meghaltam, akkor is, ha nem tudom, hogy hogy vagy mikor. Fordult már elő ilyen a történelemben nem is egyszer.
- És…voltaképp mi is lesz a feladatom? – bukik ki belőlem ezt elismerve az a kérdés, amire a szerződés megkötése előtt nem is gondoltam, de amit innentől nem ártana ezek szerint tudnom.
- Ismered azt a kifejezést, hogy szexrabszolga? – ledöbbenek szavai hallatán, arcomból is kifut az összes szín.
- Ez most…komoly? – ugye nem… Mondja hogy nem…
- Tán úgy tűnik viccelek? – sajnos egyáltalán nem, hiába keresem, még kétségbeesettebben az erre utaló jeleket vonásaiban.
Szomorúan rázom meg válaszként fejem, majd állok neki újból enni, hogy eltereljem gondolataim a most mi lesz témakörű, igencsak zavarba ejtő elképzeléseim felől.
Sajnos azonban szavai, és gondolataim miatt már hiába is Isteni az étel, étvágyam elment.
Le is teszem remegő kezemből a pálcikákat, és hátradőlve, várakozóan nézek rá.
Még nem evett semmit, úgyhogy csak abban bízok, velem ellentétben komótosan, hosszantartóan fog étkezni, amikor végre nekilát.
Akkor később kéne vele tartanom hálójába, ahol mindazok után, amit elmondott, biztos nem dámázni akar majd.
Minden szép reményem szertefoszlatva, rántja meg vállát azonban és szorítja meg enyém, szó nélkül jelezve érintésével, és pillantásával is, kövessem példáját.
Nem éhes… A fene vinné el, hogy nekem soha semmi nem jön össze…
Nagyot nyelve teszek eleget hangtalan kérésének, és oldalán indulok el kifelé a hatalmas helyiségből. Az alku az alku, még akkor is, ha magabiztos szavait hallva legszívesebben most világgá futnék:
- A dolgod egyszerű lesz. Az ágyamban maradsz, és ha én azt mondom szétteszed a lábaid, hát szétteszed őket. Ezen kívül; nem léphetsz ki a házból, főként nem az engedélyem nélkül, mindamellett azt teszel a házon, és a birtokon belül, amire kedved szottyan. Viszont, ha szökni próbálsz, kegyetlen büntetésben lesz részed. Világos?
Mint a vakablak… Könnyeim visszatartva biccentek, és lépdelek mellette továbbra is.
Amikor pedig a szobájába érünk, és elenged, első dolgom, hogy lerogyok az ágyára, mielőtt a lábaim teljesen felmondják a szolgálatot.
Mellém ül, és beszélgetni kezd velem mindenféléről. Szó esik többek között a múltamról, arról is, hogy ő mióta dolgozik a bankban, mint most megtudtam igazgatóként, és hasonlókról, mielőtt utasítására meztelenül kéne bebújnom az ágyába.
Hála a jó égnek nem bénázok úgy, mint szoktam, egyszer sem esek el sem vetkőzés, sem lámpaoltás közben, bár a testemnek nem tudok parancsolni, amikor mellém fekszik, és magához von, minden izmom megfeszül, igyekszik elhúzni tőle, amíg talán megunva ellenkezésem arrébb nem húzódik.
Félek is attól, hogy emiatt még később számolhat velem, de nem sokáig… Annyira puha az ágynemű, és annyira húz magába… Fáradtan fészkelem bele magam jobban, és hagyom az értem jövő álomnak, hogy elvigyen gazdám mellől, távoli vidékekre…
***
Reggel, bal lábbal kelek, pontosabban zuhanok le az ágyról, a takaróval együtt, ezzel a botlásommal nem csak a saját szemeimből kiverve az álmot:
- Mi az ördögöt művelsz hajnalok hajnalán?! – dörren rám mérgesen Chamos, mielőtt visszahúzna maga mellé, és segítene kibontakozni abból a művészi paplancsomóból, amit magamra varázsoltam az éjszaka folyamán.
- Én izéé… Csak… - teszek kísérletet a válaszra, amíg az éjjeliszekrényén lévő, világítós számlapú órájára nem fordítom pillantásom.
Az időt leolvasva ugyanis egy kis pánikot kapva kiáltom, hogy elkéstem, a további magyarázkodás helyett, és olyan gyorsan próbálok meg lemászni az ágyról, hogy ismét nem a talpaimmal érintem először a talajt.
A pléd híján meg is ütöm magam rendesen emiatt, de nem akarok sérüléseimmel foglalkozni, a sötétben tapogatózva állok fel és sántikálok el ahhoz a székhez, amelyre az este ledobtam a ruháim.
Egy fenét van hajnal… Már rég dolgoznom kéne az étteremben. Apám biztos nem kapott munkát fél nap alatt, viszont abból a pénzből, amit otthagytam nekik nem fognak sokáig élni, gondoskodnom kell róluk.
- Kérlek engedd, hogy segítsek nekik… - nézek kétségbeesetten lelkem birtoklójára, aki megunva sötétben szöszölésem haragosan mordulva kapcsolt kislámpát, és ismét a nyakam elkapva kent a falhoz. – Szükségük van a támogatásomra még egy ideig. – kezeimmel kezét kapom el, és próbálok szabadulni, de jóval erősebb nálam, semmi esélyem ellene.
- Azt sem értem, miről zagyválsz. Honnan késtél el?! Kinek akarsz ennyire segíteni?! Semmi közöd már a többi emberhez, a családodhoz meg még kevesebb emlékszel?! Ne próbálj meg elmenni, mert olyat tesztek veled, ami rosszabb mindennél, mint amit el tudnál képzelni valaha is. - utolsó szavait már ajkamra susogja, mielőtt még rájuk forrasztaná övéit.
Váratlanul ért csókja, meglepődötten sikkantok fel, bár ezt mellőzhettem volna. Kihasználva az apró rést csúsztatja nyelvét át számba, és térképezi fel belülről, mielőtt kezét nyakamról tarkómra átsimítva hívná táncra nyelvemet.
Vörös arccal, beleborzongva határozottságába, viszonzom egyre lelkesebben, kezeimmel bátortalanul megsimítva közben tökéletes testét is, viszont amikor elválik tőlem, rongybabaként csuklanék össze, ha nem kapna el, és venne ölbe.
Ledöbbenek gyorsaságán, de szavain még jobban. Azért estem össze, mert nem figyeltem magamra, és keveset aludtam mostanában??? Nem… Ez lehetetlen… Az előbb még jól voltam.
Vissza is vágnék ezzel, ha szám kinyílása helyett nem a szemeim csukódnának be, amikor lefektet azzal, hogy legyek jó, és ne csináljunk hülyeséget addig, amíg hazaér.
Olyan, mintha elhagyott volna az erőm, megfordulni sem tudok, abban a helyzetben, ahogy letett nyom el ismét az álom.
Talán igaza van, és még ha megpróbálnék mutatkozni se tűnne fel senkinek, hogy ott vagyok.
***
A következő napok nagyrészt eseménytelenül telnek. Chamos reggelente bemegy a bankba, mi pedig Gretával takarítunk, főzünk, játszunk, addig, amíg távol van, amikor pedig megérkezik, körülzsongjuk, boldogítjuk estig.
Kevésbé zavar már az is, hogy átölel, és magához húz, akár napközben, akár éjjel, valamikor csókot is lopva ajkaimról, viszont attól az idő múlásával egyre jobban rettegek, megunja, nem tud arra használni, amiért idehozott, és megtörve a szerződést ismét elszakítja családomtól apánk. Elvégre azt nem említette, ilyet tehet-e.
Csak azért, hogy ez ne történhessen meg fogok bele egy olyan őrültségbe, amit normál esetben soha nem tennék, és követem fürdés után szobájába köntös helyett magas sarkú, női cipőben, valamint egy szál tangában.
Ezeket még takarítás közben találtuk Gretával, sok másikkal együtt, és ki is mostuk őket, de eszembe se jutott, hogy valaha felveszem bármelyik is.
Erre fel most mégis egyikükben nézek a velem szemben álló, eléggé ledöbbent Chamosra, holott így utólag gondolkodva simán megkérdezhettem volna akcióm előtt arról, bonthat-e szerződést.
Pff… Időben, mindegy is talán már, ha elkezdtem. Tervemnek megfelelően indulok el felé erotikusnak szánt lépésekkel, amíg orra nem bukok.
- Ez meg mi volt – lép mellém, és nyújtja kezét nevetve.
- Semmi… - próbálom meg kezeimmel eltakarni vörös arcom, ha már a parketta nem szív el magába, és süllyedhetek a föd alá. – Igazán nem lényeg…
|
| yoshizawa | 2011. 02. 12. 07:15:27 | #11287 |
Karakter: Takeda Kaiji
Megjegyzés: (Chamosnak)
Bosszúsan vakarja meg orrnyergét, én pedig remegve húzom magam jobban összébb. Félek, akkora hülyeséget kérdeztem tőle, most kidob innét alku nélkül.
-Nem cicám… - szólal meg végül örökkévalóságnak tűnő másodpercek múltán, épp mielőtt fantasztikus ötletemnek megfelelően a lábai elé vetődve könyörögnék bocsánatáért. - a lélek a mozgató rugója az emberi testnek. Ha már most elvennénk tőled meghalnál. Annak pedig semmi értelme nem lenne, nem igaz?
Hmm... Ebbe bele se gondoltam...
- Nem. – válaszolom lehajtott fejjel. Pedig tényleg olyan logikus... Ha meghalnék nem látnám megtette-e azt, amiben megegyeztünk...
-Helyes.. – bólint elégedetten, újfent magára vonzva tekintetem. - miután meghaltál…akárhogy, nem mi fogunk megölni, mielőtt felmerülne benned, a lelked a cég tulajdonát képzi. De addig a tiéd, és úgy használod, ahogy akarod. Viszont. Egy lélekkel csak egyetlen alkut lehet megkötni. Példának élve. Ha van 100 yen-ed, és elköltöd valamire, tegyük fel egy csokira. Akkor, az elköltött pénzből nem tudsz nyalókát is venni, érted?
- Értem uram. – bólintok mosolyogva. Egyért egyet. Egyszerű mint az egyszeregy.
-Remek…akkor, örülnék, ha végre aláírnád. – öö ja igen... Gyorsan felkapom a tollat, és a megfelelő helyre rávésem az előttem fekvő lapra nevemet.
Elköszönve tőle nyújtanám vissza neki a szerződést, ha nem húzna magába a képlékennyé vált fotel, mintegy lebilincselve tagjaim, és kezdenének el körülöttem mozogni a falak, hogy lerázzanak magukról milliónyi démoni árnyat talán lelkemért.
Rémülten sikítozok, és menekülök a világító szemű szörnyek elől a hirtelen támadt sötétségben, de megbotlok, és elesek...
Amikor kezeim védekezőn magam előtt tartva fölülök, pedig már nem látom őket sehol.
Megnyugodva fújom ki a levegőt és engedem le karjaim, miután újból körbenézek. Álom volt... Csak egy ostoba álom...
Itthon vagyok, nem a pokolban, vagy egy szörnyeteg gyomrában. És... Az egyedüli dolog, ami elkapott, vagyis körém csavarodott az a saját plédem.
Még mindig torkomban dobogó szívvel bogozom ki magam felkelés közben.
Igaz, hogy csak hajnali 2 óra van, de már nem tudnék visszaaludni. Ahhoz túlságosan is felpörgettek az álmomban történtek.
Olyan valóságosnak tűnt az az épület... És az a démon... És az az egyezség...
Áhh mindegy... Apát így is úgyis visszahozom, de addig is van mit tennem családomért, még most, munkába menetel előtt is, úgyhogy nem lazsálhatok...
***
Ledermedve állok, és nézem, ahogy a nappaliban nővéreim, és anyám egy számomra ismeretlen, de mégis ismerős ember körül sürgölődnek, és csacsognak boldogan, önfeledten.
Apám...
Az az ember, akit idáig hiába kerestem... Itthon... Hazatért... Sírva borulnék én is a nyakába, ha nem tudnám, hogy azzal újra elüldözném. Hiszen miattam ment el... Nem tart a gyermekének...
Észrevétlenül suhanok át a helyiségen az emelet, a padlás felé. Vagyis... Suhannék, ha nem esnék hasra, akkora hangerővel, amire még a holtak is feltámadtak a szomszéd városban.
- Kaiji? – ez a hang... Olyan rég nem hallottam...
- Igen... Ez ő. – válaszol anyám zsörtölődve, mielőtt megszólalhatnék – Csak neki vannak ilyen hatásos belépői...
- Sziasztok... – állok fel lehajtott fejjel, miközben magamban azt kívánom, bár elkaptak volna azok a démonok.
- Megnőttél, mióta nem láttalak... – ölel meg legnagyobb döbbenetemre.
Sose tett még ilyet...
- És… Hát izé… - áll hátrébb, vállaim még mindig tartva… - Köszönöm, hogy elküldted értem azt a férfit, aki felnyitotta szemeim.
- Férfit? – kérdem csodálkozva. Egyáltalán nem értem, miről beszél...
- Igen. Egy férfi jött el hozzám, és mondta el, mennyire szüksége van rám a családomnak. - néz hátra anyámékra, akik komoran, de szerencsére most szó nélkül figyelik apám felém irányuló figyelmét. – Azt is kérte, hogy menj el hozzá. – kotorászik zsebében, majd húz elő egy kis papírszeletet.
Torkomban dobogó szívvel veszem át tőle a cetlit, amin egy cím áll. Kezd összeállni a kép... Mégse álmodtam azt az egészet. Ő hozta vissza...
- Értem. Bólintok mosolyogva. Akkor jobb lesz, ha mihamarabb meglátogatom, és megköszönöm neki. – addig se itthon vagyok mindenki terhére.
- Szerintem is. – suttogja legfiatalabb nővérem, miközben apám karjaiba kéredzkedik. – De nem kell visszasietned.
- Ugyan... Ez goromba volt. - inti rendre apám, de komor hangja ellenére mosolyog, és ölbe kapva, rólam tudomást se véve a továbbiakban sétál vele vissza anyámékhoz beszélgetni.
Goromba, nem goromba, az biztos, igen jó ötletet adott. Ha itt maradnék, akkor újra elhagyna minket, lehet, miután beszéltem azzal a bankigazgatóval vissza se kéne jönnöm ide.
Mivel már végre senki se figyel rám, eredeti tervemnek megfelelően fölmegyek a padlásra. Majd elalvás helyett összeszedem összes pénzem, hogy fizetésem nagy részével együtt betehessem anyámék szobájába, mielőtt a lehető leghalkabban távoznék.
***
Félve nyomom meg a bank épületéhez hasonlóan roppant komor kinézetű kúriának a csengőjét, és várok arra az emberre, vagy démonra, magam sem tudom, aki visszaadta családomnak apánk. Meg kell neki köszönnöm. Amellett persze, hogy udvariasan megtudakolom tőle, mégis miért is hívott ide.
Elbizonytalanodom, amikor az ajtót másodszori csengetésemkor egy vörös hajú lányka nyitja ki helyette, de csak addig, amíg a kicsike kedvesen mosolyogva el nem kezd beszélni:
- Heló! Biztos te vagy Takeda Kaiji. Gyere be, már vártunk.
Megkönnyebbülve köszönök neki vissza, mielőtt beljebb lépnék a hatalmas előszobába.
- Én Greta vagyok, örülök, hogy találkoztunk. – kapja el kezem, és rázza meg, még mindig szélesen vigyorral ajkain. – Chamos gazda most pihen, úgyhogy nem szabad zavarnunk. De ha szeretnéd, körbevezetlek a házban amíg arra várakozunk, hogy felébredjen.
Hmm... Legalább már azt tudom, hogy hogy hívják megsegítőm, ha azt nem is, mi is valójában.
Mindenképp beszélnem kell vele. És... Talán nem lesz baj abból, hogy itt ütöm el addig az időm ezzel a kislánnyal, a ház melletti erdő helyett.
- Rendben... – mosolygok vissza a velem szembenállóra, aki erre elkapva kezeim, lelkesen kezdi el mesélni minden egyes helyiség, bútor, kép történetét. Alig győzöm a látványt, és a sokrétű információt, érdeklődve hallgatom, és bólogatok.
Természetesen a hálószobákat kihagyta a bemutatásból, de azt nem tudom hova tenni, hogy miután körbevezetett, visszacibált a fürdőbe.
- Itt már jártunk. – nézek rá értetlenül. – Miért jöttünk vissza?
- Miért? – tesz le a kezéből meglepődötten a szárítóra egy csomag összehajtogatott ruhát, és engedi meg a vizet. – Nem egyértelmű, hogy fürdeni?
- Hogy mi???
- Igen mi. Vagyis te. – válaszol halál nyugodtan - Ezek a ruhák talán jók lesznek rád, amik most rajtad vannak, azokat dobd a szennyesbe. – folytatja, amit elkezdett, törülközőket is előhozva a hatalmas falba épített fürdőszobai szekrényből. – Tudsz vetkőzni, vagy segítsek?
- Nem szeretnék. – hátrálok kifelé vörös arccal. Nem azért zavar a helyzet, mert Greta is itt van, hanem azért, mert nem otthon vagyok. Hogy tehetném, hogy amellett, kihasználom jótevőm, egy nehéz nyomozással még a házába is bepofátlankodva fürdök egyet, amíg ő alszik?
- Ugyanmár, ne butáskodj. - ragadja meg karom és ránt vissza olyan könnyedséggel a medencének is beillő kád mellé, hogy az ő emberi mivoltában is kezdek kételkedni. – Meglátod jót fog tenni.
- Engedj el! – kérem kétségbeesésemben felemelve hangon, amikor egy pillanat alatt leveszi pólóm. Szégyen nem szégyen, de úgy néz ki, gyorsabb mint én, mert már a nadrágom sincs rajtam.
- Könyörgök... – hátrálok tőle el, amire bosszúsan kezd el önmaga vetkőzni. - Ha nem akkor majd én fürdök helyetted. De ha meggondolod magad csatlakozz.
- Rendben. – sóhajtom megkönnyebbülve, és leülök az egyik kád melletti székre.
Olyannyira önfeledten pancsol azonban. Egy pár perc múlva balsejtelmeim félretéve kelek fel, és ugrok be mellé a vízbe. Persze erre ő is beindul, amikor feljövök a felszínre, egyből kacagva kezd el fröcskölni, amiért megijesztettem.
Bár ezt meg megint én nem hagyhatom szó nélkül. Nevetve támadom vissza, ezzel egy szabályos nevetéssel, és sikolyokkal teli, önfeledt vízi háborút kirobbantva kettőnk között.
Legalábbis addig, amíg egy baljós hang félbe nem szakítja játékunk:
- Mit is kértem tőletek Greta?! – mindketten halálsápadtan, és rémülten hallgatunk el, valamint fordulunk a karba tett kezű, és teljesen meztelen Chamos felé. Annyira hangosan szórakoztunk, hogy felébresztettük??? Mert akkor végünk…
- Azt gazdám... Hogy hagyjunk pihenni. – válaszol neki a kicsike bűnbánó arccal, miközben ujjacskáival malmozik.
- Igen... – használja ki Chamos azt, hogy a rémülettől mozdulatlanná váltunk és, ugrik be mellénk, hogy ujjait nyakunkra kulcsolva felhúzhasson minket. - Szerintem is kértem sokat. Vagy mégis? – kérdését már felém intézi, de összekoccintja fejünk még mielőtt válaszolhatnék.
Könnyek szöknek a szemembe a fájdalomtól, és ha nem tartana markában, most biztos eldűlnék. A kislány azonban őszinte döbbenetemre így is képes érthető választ adni neki:
- Nem gazdám. Nagyon sajnáljuk.
|
| yoshizawa | 2011. 01. 16. 08:28:19 | #10539 |
Karakter: Takeda Kaiji
Megjegyzés: (papa-samának)
Félelmem miatt nagyot nyelve, mégis töretlen elszántsággal sétálok el a két magas, és hozzám képest igencsak izmos biztonsági őr között, azért, hogy az általuk őrzött, díszesen faragott faajtó kilincsét lenyomva besétálhassak abba a komor épületbe, amit már azóta figyelek, amióta megtaláltam azt a hirdetést.
Ha nem egy rossz vicc volt, amit abban leírtak...
Jaj Istenem... Tényleg értéktelen lelkem is odaadnám összespórolt pénzem mellett bárkinek, aki visszajuttatná anyukámhoz, és testvéreimhez apám, vagy legalább segédkezet nyújtana abban, hogy én boldoggá tegyem őket.
- Segíthetek? – ránt fel egy újabb biztonsági őr a földről. A csodálkozástól tátva maradt szájjal mentem neki.
Az épület belseje szöges ellentétben áll a külsejével, nem bírok betelni a színekkel... És... Nem vagyok alacsony, de mégis kicsinek érzem magam. Itt minden olyan hatalmas és ragyogó... Mintha nem is ebből a világból származna...
- Azt kérdeztem segíthetek-e?! – vonja vissza maga felé figyelmem segítőm, mély hangjával, ezért összerettenve bólintok.
Majd amikor a körülöttem lebzselő emberek kuncogásától, és ruhámra tett megjegyzéseitől előjött zavarom, valamint vörös arcszínem elmúlik, halkan elmondom neki, hogy azért jöttem ide, mert alkut szeretnék kötni. Szerencsére nem nevet rajtam, vagy dob ki azzal, hogy rossz helyen járok, miután tetőtől talpig végigmér.
Egy csinos titkárnőnek ad át, aki sok folyosón, és lépcsőn keresztül vezet, hogy végül leültethessen egy újabb óriási ajtóval szemben, azzal, hogy itt várjak, amíg nem szólítanak.
- De én nem is mondtam senkinek se, hogy hogy hívna... – he??? Hát ő meg hová tűnt???
Ijedten nézek körbe, de már a mellettem ülő kövér pacákon, valamint az itt lézengő többi emberen kívül nem látok mást.
***
Későre jár, egyre idegesebb vagyok. Már mindenki, aki itt volt, bejutott. Meddig lehet nyitva ez a létesítmény? Lehet, mára fel kéne adnom, és hazamennem a várás helyett, hogy majd holnap, vagy holnapután visszajöjjek?
Az is fokozza csak félelmem, hogy a bejutók közül kijönni senkit nem láttam. Több kijárata van a fogadószobának? Vagy a kérés teljesítése után az embereknek egyből át kell adniuk lelkük???
- Gyere be Takeda Kaiji! – ez a hang... Olyan mély és olyannyira tökéletes...
Kicsit nyugodtabban, már csak az izgatottságtól torkomban dobogó szívvel állok fel, és lépek az ajtóhoz, hogy benyissak, de kinyitni azt a délután látott titkárnő nyitja ki helyettem, aki valamilyen tálcán italt hoz az irodába, mielőtt újra eltűnne.
Bár most nem forgolódok utána, mint először. Miután becsukódik a súlyos faajtó, kettesben maradok az itt ülő férfival, aki miután köszönt nyugisan kortyol bele a neki hozott italba...
- Ülj le... – utasít újra azon a hangon, de kérésének csak borostyánszínű szemének szigorú pillantása után tudok. És ekkor is csak az egyik bőrfotel legszélére telepszek.
Ez a férfi... Szépsége túltesz környezetéén.
Barna haja, hibátlan arca, csillogó szemei, amikkel mintha belém látna... Naés ajkai, és bőre... És és olyan izmosnak néz ki... Lehet, hogy hiba volt, de beleszerettem... Egyszerűen olyannyira tökéletes, még az is, ahogy azt az illata alapján alkoholfélét issza hogy még jelentéktelenebbnek érzem magam, mint amennyire amúgy is vagyok.
- Nos... Térjünk a tárgyra. – húz elő egy papírt, amikor pár pillanattal később koppan mellette üres pohara. – Mesélj, miben lehetek a szolgálatodra. – mintha fáradtság suhant volna át az arcán...
Magamhoz térve bámulásából állok fel, és kezdek el lehajtott fejjel arról motyogni, hogy majd inkább visszajövök, mert már nagyon késő van, és nem akarom feltartani...
- Ülj vissza. – csap egyet az asztalra, vonásait még jobban megkeményítve. Biccentve helyezkedek el újra, és emelem rá szemeim. – Ha már egyszer sorra kerültél, - magyarázza kirohanását - ne várj egy újabb napot, mond el azt a vágyad, amit be akarsz teljesíteni. – hangja fáradtan cseng, de amit mond...
Igaza van... Nem akarok többet idejönni ha nem muszáj, akármilyen csillogó is ez a hely, valamiért rettegek tőle.
Összekapva magam, csöndesen mesélem el neki, mikor, és miért vesztettük el apám, valamint kérdezem meg arról tudna-e segíteni előkerítésében, és családom boldoggá tételében akkora összegért, amekkora a birtokomban van.
- Nem nagy ügy. – húzódnak gunyoros mosolyra ajkai, miközben elém csúsztatja az előbbi lapot, és egy tollat. – De fizetségként a lelked kérem. – hogy mi??? Ezek szerint itt tényleg a lelkemért kötök üzletet...
Viszont még mindig nem értem, minek az neki. Hacsak nem maga az ördög, nem tud vele mit kezdeni.
- Ezért cserébe bármit megadnék. Miért pont...
- Csak a lelked kell. – szakít félbe. – Ha aláírod apáddal fogtok egy a mostaninál boldog életet élni. – hát jó... Tétován fogom meg a tollat, viszont mielőtt a laphoz érinteném egy újabb kérdés jut eszembe. Leteszem, és újra sárga, most valamitől, talán kapzsiságtól csillogó szemeibe nézek, hogy feltehessem:
- És fizetnem mikor kellene? A lap aláírása után rögtön?
|
|
