Rengeteg borzalom ellenére igyekszem talpra állni, a lebuj albérletbõl átköltöztem egy másikba, ahol még kevesebbet kell fizetnem mint eddig, mert teljesen fel van újítva. Egy szobás kis lakás, ami nekem tökéletesen megfelel. Anyagilag kellene egyszer rendbe jönnöm, nincs elmaradásom, mégis meg kell élnem valamibõl. A munkahelyem nincs messzebb, sõt ugyanakkora a táv és az idõ, így nem kell azon morfondíroznom, hogy mikor keljek fel idõben. Reggel amikor elindulok, belefutok egy nagy dugóba, amire számítok minden nap, mégsem idegeskedem rajta, inkább hallgatom a kedvenc együtteseimet, mert a zenéjük teljesen megnyugtat. A egy negyed órás utat, megteszünk több  mint egy óra alatt, a melóhelyemrõl nem rúgnak ki, mert kell az ember nekik, meg mindenki tud róla, hogy arra lakom, egyszóval nincs gond. Ha egy kisgyerek jön oda hozzám fapofával válaszolok neki, semmilyen érzelmet nem mutatok senki felé, mert nem szeretnék egy nyitott könyv lenni az emberek szemében.  Sok vevõ panaszkodott már rám, hogy bunkó vagyok, ami nem igaz, csupán nincsen jó kedvem, ha tudná min mentem keresztül õ sem mosolyogna. Egyik délután megbeszélést tartunk a boltban, amikor be jön egy plázacica csoport és valami új pasiról áradoznak, akinek a zenéje fenomenális, azt meg is megtudom milyen zenéket játszik, mert sikongatva megtalálják a CD-jét. Titokban én is megnézem, nem veszem meg, hanem hazaviszem és meghallgatom. Nekem szabad, mert tudják, hogy én jó kritikát tudok mondani egyes zenékrõl. A fõnök a kezembe nyom egy pár plakátot, hogy tegyem ki a boltban, amikor megnézem, pont az a pasi vigyorog rám, akirõl mindenki áradozik, ugyanis a plázában alá lehet vele irattatni a CD-jét. Megint egy nyálas ficsúr, aki be akar vágódni a show bizniszbe. A munkám reggel nyolc órától este hatig szól, szabadságra sosem megyek, minek, hogy egyedül töltsek pár napot? Szívem szerint minden nap otthon lennék egyedül, de akkor meg éhen halok, ugyanis a nagynénémhez vissza nem megyek. Az ilyen gondolatoktól a szõr is feláll a hátamon és elfog a félelem. A boltban mindig más együttes dala szól a nap 8 órájában, most annak az új pasinak a számai szólnak, ami számomra egész tûrhetõ. Fülbemászóak a dallamok, mégis lehetne jobb, meg szerintem kell még gyakorolnia. Újabb nyálcsorgatós pasi, akinek esze semmi, de pénze sok. Amikor lejár a munkaidõm és felmosok a boltban, elindulok haza, pont az a bizonyos pláza elõtt megyek el, és eszembe jut, hogy ma dedikálja a CD-jét. Kíváncsi vagyok hogy néz ki, hiszen én is szeretem tudni ki énekel, mert a borító nem árul el senkirõl semmit. A buszról leszállva bemegyek az épületbe a recepcióhoz lépek és megkérdezem, amikor hülyének akar nézni elmondom az álláspontomat, és felhúzott orral közli, hova menjek, meg is fenyegetem, ha rosszat mond feljelentem. Szerencséje van, amikor meglátom a hatalmas sort elszörnyülködöm, mégis beállok a sorba. Elõttem úgy tízen lehetnek, unottan forgatom körbe a szemeimet, amikor megpillantom, csak a szemöldökömet húzom fel. Úgy néz ki ez a pasi mint valami fogpaszta reklámból kilépett csóka. Amikor engem észrevesz elmosolyodik én meg unottan félrefordítom a fejemet. Körülöttem mindenki mosolyog, ami rohadtul irritál. Végül annyit veszek észre, hogy elõttem már csak egy lány áll és én következem.
-------------------------------------------------------------------------

Vizslató pillantását gyorsan elkapja rólam, pedig szívesen néztem volna szép szemeit. A világ legszebb teremtése ijedten ácsorog velem szemben, próbálva leplezni, hogy mennyire megijedt attól, hogy betörtem ajtaját. Világoskék szemei megtörtségrõl, szomorúságról árulkodnak. Talán… talán mégsem szabad akaratából jött el ide? Mert végül is, ki akarna magától egy börtönben lakni?

- K-ki… ki vagy te? – kérdezi csilingelõ hangján bátortalanul. Elbûvölõ teremtés, el sem hiszem, hogy egy ilyen gyönyörûség hogy volt képes eljönni egy olyannal, mint Kaelos. Talán tényleg nem akart idejönni, hanem elrabolták. Akkor érthetõ lenne ez a félelem és bizonytalanság a szemeiben. Vétek bezárva tartani egy ilyen meseszép teremtést… Még férfi szemmel is gyönyörû, pedig nem szokásom megnézni más férfiakat, de õ valahogy… olyan, mint egy földre szállt angyal. A szépek népe legszebbje. Még az asszonyok, fiatal lányok közt sem láttam ilyen teremtést, pedig sokkal összefutottam már eddigi életem során.

Lassan felé indulok, hogy ne ijesszem meg, de mégsem sikerül bizalmat ébresztenem benne, félénken hátrálni kezd. Jól teszi, mert ki tudja, hogy ki lehetnék, de mivel jó lenne minél hamarabb elhúzni innen, hogy biztonságba juttathassam magunkat, jó lenne, ha hamarabb el tudnám nyerni a bizalmát.

- Ne félj tõlem – kérlelem kedvesen. Kardomat leeresztem, hogy tényleg ne legyek fenyegetõ, és meg is van a hatása: megáll a hátrálásban. Tekintete még tele van bizalmatlansággal, de ezt nem is érhetném el egy aprócska mondattal.

- Ki vagy te? – ismétli kérdését félénken, de szemeit határozottan a szemeimbe fúrja. Jó fiú, nem bízunk idegenekben. Ez vonatkozik rám is, mert ugye nem kaptam pontos leírást a megvédeni szándékozott tünde fiúról, szóval csak reménykedhetek, hogy õ az, és nem valaki fogságba esett, ártatlan lény, miközben a keresett személy épp a megtámadásomon munkálkodik.

- Te vagy Arloar fia? – kérdezem a biztonság kedvéért. Jó lenne tudni, hogy a célszemélyt menekítem-e ki, vagy pedig teljesen mást. Azért… furcsa lenne egy teljesen ismeretlen személyt visszavinni, mint akit kellene…

- I-igen… én vagyok, Alyan – feleli. Gondoltam… Meglepett reakciójára gyengéden elmosolyodok, és kicsit meghajolok.

- Nem kell félned, Alyan. Az én nevem Adelais, és érted jöttem, hogy hazavigyelek – mutatkozom be. Mosolyogva figyelem, hogy a megdöbbenéstõl remegni kezd, de látom, hogy nem fél, hanem örül a dolognak.

Lassan bólint, mintha egy álom lenne, ami miatt nem mer hirtelen mozdulni, nehogy fölébredjen. Édes… biztosan hihetetlen lehet a számára, hogy hirtelen jön valaki, aki azt mondja, hogy megszabadítja börtönébõl, és haza viszi. Szegény fiú… egy ilyen gyönyörûséget vétek egy ilyen helyen tartani. Bár, megértem az elgondolást…

Féltékenyen védte ezt a gyönyörûséget, senki közelébe nem engedve. Értem, miért tette, de nem értem meg.

- De… de mi lesz Kaelos-szal? – kérdezi aggódva. Szemeiben tengernyi kérdés tükrözõdik, de most nem magyarázkodhatok. Ha már messze leszünk, válaszolhatok kérdéseire, de addig elég, ha tudja, nem kell már félnie tõle.

- Miatta már nem kell aggódnod – nyugtatom. Értetlenkedve, egyben kíváncsian lépked egyre közelebb, és közelebb felém. Mint félénk erdei kisállat, úgy közeledik felém. Akár egy hirtelen mozdulatommal is elriaszthatnám, amit nem akarok, így nem mozdulok, hagyom, hogy a saját tempójában jöjjön, bár nincsen sok idõnk. Nagyon valószínûnek tartom, hogy nem egyedül, pár ügyetlen elf harcossal volt ebben a kastélyban. Különben már rég megtámadták volna õket Arloarék.

- Hiszen te megsérültél! – kiáltja ijedten, és finom kezecskéit szája elé kapja. Mosolyogva figyelem aggodalmát, de erre semmi szükség, hiszen ezek csak karcolások. Az sokkal fontosabb, hogy biztonságos helyre szállítsam.

- Nincs semmi baj. – Kezéért nyúlok, és elhúzom arca elõl, hogy aztán magam után tudjam húzni, ha esetleg nem szeretne magától jönni. – Gyere, Alyan. Nincs vesztegetni való idõnk.

- Adelais – szólít meg, mikor már az induláshoz készülök. – Kérlek, engedd, hogy legalább kitisztíthassam a sebeidet! Könnyen elfertõzõdhetnek, és… - kérlel csilingelõ hangján. Jól esik aggodalma, és talán jól is jönne, hiszen attól még, hogy csak karcolások, lehet, hogy könnyen elfertõzõdhetnek. De nem most.

- Rendben – bólintok beleegyezõen. – De nem itt és nem most. Elõbb biztonságos helyre viszlek.

Alyan engedelmesen bólogat, és immár ellenkezés, és közbeszólás nélkül hagyja, hogy kivezessem börtönébõl. Próbálom óvatosan vezetni, hiszen olyan kis törékenynek tûnik, akár egy pillangó szárnya. Gyönyörû, de törékeny. Igaz, hogy tünde, és nem hiába hívják õket a szépek népének, õ még a legszebb leányokon is túltesz. Lehetséges, hogy nem törne össze, de nem tudom fegyelmezni magamat, továbbra is a legfinomabban húzom magam után.

Árnyékokban rejtõzünk, egyik fedezékbõl osonunk a másik mögé, feltételezve, hogy bárhonnan elõbukkanhat ellenség. Szerencsére útközben nem futunk egyel sem össze, egészen a vár túlsó oldaláig. A fõbejáraton jöttem be, de nem lenne túl bölcs dolog ott kisétálni, szóval egy rejtek utat kellene keresni. Most nincs idõ arra, hogy a kereséssel vesztegeljek, így reménykedek, hogy gyönyörû védencem tud valami alternatív megoldást.

A kijárat elõtt egy beugró részben állítom meg magunkat, és halkan megérdeklõdöm: - Tudsz valami olyan helyet, ahol kevésbé vagyunk szem elõtt, mint a fõbejáraton kisétálva?

Alyan hevesen bólogat. Szemeiben látom, hogy mennyire örül, hogy õ is tud segíteni, ami édes. Remélem, nem hallja gondolataimat, mert csak kicsit akadna ki nagyon, hogy ilyeneket gondolok róla. „Gyönyörû”, „édes”… nem épp a legbiztatóbb kifejezések egy férfi számára, bár annyira nem ismerem az elfek kultúráját, hogy tudjam, náluk hogyan fogadnák ezeket.

- Igen, nem messze innen van egy kis rés a kastély falában. Ott ki tudunk menni – suttogja õ is, és az említett rés felé mutat, de mivel nem igazán látom, hogy lenne ott rés, rá kell bíznom magam arra, aki itt jobban kiismeri magát.

- Jól van. Mutasd az utat! – bízom rá a szabadulásunkat. Õ kerül elõre, de szorosan mögötte haladok én is, hogy ha bármi gond történne, egybõl meg tudjam védeni. Nem akarom, hogy valami baja legyen, és nem csak amiatt, hogy megbíztak a védelmével. Valami más miatt is, de mivel nem értem ezt a dolgot, így inkább nem foglalkozom vele, és a feladatomra koncentrálok.

Hamarosan elérjük azt a bizonyos rést, amin szerencsére pont beférek én is, nem csak Alyan. Feszülten figyelek minden egyes apró kis zörejre, minden gyanúz mozgásra, de semmi. Ez nem tetszik, túl nagy a nyugalom. Egy ilyen helyen meg nem lehet ekkora nyugalom.

Ahogyan Alyan bemásik a résen, a karját továbbra sem eresztem el. Nem akarom, hogy véletlenül elszakadjunk egymástól, bár ezen a szûk kis helyen elég kicsi ennek az esélye. Talán… csak jól esik érinteni a finom bõrét… Furcsa gondolataimat agyam mélyére számûzöm, és inkább a dolgomra figyelek.

- Hát ti meg kik vagytok és hová mentek? – harsan föl mögöttünk egy kiáltás. Rosszat sejtve fordulok hátra, és egy sötét elfet pillantok meg, ahogyan az fölhúzza íját. Sötét van, nagyon sötét, de ezek az elfek elég jól látnak így is, szóval nem csodálkozom, hogy a nyíl egyenesen felénk tart. Amin viszont igen, hogy nem rám célzott az elf, hanem védencemre, Alyanre. Szegény, ledöbbent fiú szinte teljesen megmerevedik, és tudom, hogyha rajta múlna, ez a nyíl eltalálná, így derekánál megfogva ellököm õt a nyíl útjából.

Lehetséges, hogy az elf nem igazán céloz, csak lõ, mert nagyon sokszor célt téveszt. Ez nekem csak jó, így nem gondolkozom okokon, egyszerûen karjaimba kapom Alyan pehelykönnyû testét és úgy kezdek el rohanni az erdõ felé. Gyorsan futok, olyan gyorsan, ahogy csak bírok, megpróbálván lehagyni esetleges üldözõinket. Csak akkor kezdek visszavenni sebességembõl, mikor a várat már elhagytuk, és mélyen az erdõben járunk. Csak akkor állunk meg, mikor elérjük az én drága, hûséges hátasomat, ott viszont egybõl leteszem a földre könnyû kis utasomat. Biztosan kényelmetlen lehetett a karjaim közt utazni.

Seervehn kíváncsian fogadja Alyant, és mikor a védencem puha kezeével végig simít a nyakán, egybõl lekenyerezi. Na, már biztos, hogy nem magától mászott abba a börtönbe, mert ha egy szemernyi rossz szándék is lenne benne, Seer biztos, hogy nem lenne ennyire nyugodt, békés simogatás közben. Szereti a szép és békés lényeket, tehát biztos vagyok benne, hogy ezt a gyönyörûséget imádni fogja.

- Gyönyörû – fordul felém, és mosolyogva suttogja. Igen, tudom, hogy az. A világ leghûségesebb és legnemesebb paripája az enyém, büszke is vagyok rá.

- Köszönöm.

Alyan vékony testén halvány remegés fut át. Most veszem csak észre, hogy egy lenge kis anyag szolgál öltözékéül, és még csak lábbelije sincsen. Elég hûvös van most, biztosan fázik szegény.

- Fázol? – kérdezem a biztonság kedvéért, de már a nyereg alól elõ is keresem a vastagabb köpenyemet, hogy legalább fölül ne fázzon meg. Lábát sajnos nem tudom semmivel sem betakarni, de talán hamar visszaérünk majd apja udvarába, és addig csak nem fázik meg. Talán…

- Egy kicsit. – Feleletére elõveszem a köpenyt, és, intek neki, hogy jöjjön ide.

- Ezt rád terítjük, út közben úgy is hûvösebb lesz.

- Rendben – bólogat. Könnyedén fölpattanok a nyeregbe, kezemben a köpennyel. Mikor fönt vagyok, a ruhát vállamra vetem, hogy fölszabadítsam mindkét kezemet, és lenyúlok érte, hogy segítsek a följutásban.

- Gyere! – invitálom. Bátortalanul közelebb lép hozzám, hogy jobban elérjem, és óvatosan megfogom karcsú derekánál. Könnyû testét, mint apró tollpihét, emelem föl, ami azért nem normális. Túlságosan könnyû fiúcska… Magam elé ültetem a nyeregben, hogy én is melegíteni tudjam, és plusz védelmi rétegként a köpenybe is belebugyolálom. Aggódok érte, nem akarom, hogy megfázzon.

- Jó így? – kérdezem aggodalmasan az arcába pillantva. Zavartan, halvány pírral az arcán fordítja el kissé a fejét, amitõl elmosolyodok. Tündéri egy tünde fiú… Mondjuk ezen megállapításom eléggé vicces, mert ugye elfként sokkal idõsebb is lehet nálam, akkor se tûnne föl, de nekem tényleg olyan, mint egy ártatlan fiúcska, nem pedig egy nálam idõsebb lény.

- Igen, köszönöm – motyogja.

Mikor mindketten biztosan ülünk a nyeregben, egyik kezemmel a kantárt fogom meg, mert legyen bármilyen okos Seer, önmagától nem tudja, hogy hova, hogyan, milyensebességgel akarok menni, a másik kezemmel meg Alyan vékony derekát fogom át, biztonságosan tartva, hogy le ne essen.

- Nincs mit köszönni – mosolygom fehér hajába, ami kicsit zavarja a kilátást, de a világért sem szeretném elmozdítatni elõlem. Ez így pont jó. Érzem finom illatát, de még pont ki is látok.

- De van – ellenkezik határozottan. - Köszönöm, hogy megmentettél. – Komoly hangja egyszerre mulattat, hiszen nem is tudom elképzelni, milyen lehet az arca, egyszerûen csak nem illik hozzá a komolyság, és tölt el aggodalommal. Vajon mi minden szörnyûséget kellett átélnie ennyi idõ alatt, kiszolgáltatva egy sötét elf kénye-kedvének?

- Csak a dolgomat tettem – jelentem ki, és körbekémlelek. Seer ideges fújtatása jelzi, hogy a közelben ellenséges elfeket érez, szóval nem kellene jobban fölhívni magunkra a figyelmet. - De most pszt, halknak kell lennünk, mert lehet, hogy még élnek páran Kaelos emberei közül.

Fehér fejecskéje bólint, és jófiúként nem válaszol. Combjaimmal kicsit megszorítom Seer oldalát, indulásra ösztökélve, aki meg is indul. Patája puhán csapódik a földhöz, minimális zajt okozva. Megannyi fa között vezet az utunk, mely hamarosan szabad rálátást biztosít a kitaposottabb ösvényre, mely felõl jöttem. A Hold fényesen világít, halvány ragyogásba borítva pár fehér fejet a fák közt, akik az erdõ járt és járatlan utjait kémlelik.

A gyeplõt kicsit meghúzom, és Seer meg is áll. Okos jószág, érzi, hogy ellenség van a közelben, ezért nem fújtat, hogy ne hívja föl ránk a figyelmet, és idegességét csak sörénye rázásával mutatja. Fejemben egymást kergetik a gondolatok, hogy most mégis mit csináljunk. Az erdõn nem juthatunk át, hiszen már csak ezen a kis részen minimum tíz fejet, ha látok, ez meg túl sok egyedül. Nem akarok felesleges kockázatot vállalni, hiszen most nem csak saját magamra kell vigyáznom, hanem a karjaim közt tartott szépségre is.

Ide-oda forgatom a fejemet, hogy vajon merre nincsenek õrök, de csak visszafelé, a vár felé nem látok senkit. Biztosan azért volt olyan üres a vár, mert a bosszúra szomjazó sötét elfek mind a hazafelé úton akartak elkapni minket. Ami azt jelenti, hogy hátra arcot kellene csinálnunk szép óvatosan, és arról kellene valamerre elindulnunk.

- Ajjaj… azt hiszem, jobb lesz, ha terülõ úton megyünk. Van egy olyan érzésem, hogy kicsit több támogatója volt Kaelosnak, mint gondoltam volna… - motyogom nagyon halkan, szinte csak magamnak, ezért is lepõdök meg, mikor Alyan, vékony kis hangocskáján szintén suttogva megszólal.

- Nagyon sok van… volt neki. Eléggé befolyásos úr volt a sötét elfek között – motyogja, és jobban elvackolja magát az ölelésemben. A fejemet csóválva nyomom meg jobb combommal Seer oldalát, és húzom meg a kantárját, hogy megforduljon.

- Áh, értem. De jó, hogy ezt csak most tudtam meg… de mindegy – morgom nem túlságosan kitörõ örömmel. Akkor valószínûleg még többen is lehetnek, nem csak ennyien, szóval tényleg nem lenne jó ötlet ezen az erdei úton menni. Szóval akkor dél felé nem jó emiatt. Észak felé nem lehet, mert arra már az Azúr Hölgy az úr, aki nem igazán szereti a földjére tévedõ idegeneket, keletre… hm, keletre talán mehetnénk. Ja, de nem jó. Az erdõ azon részében vannak az erdei manók, akikkel múltkor meggyûlt a bajom. A nyugati rész viszont szintén eléggé veszélyes, hiszen arra vannak a hó-griffek, meg a Feneketlen Szakadék, de talán még az a legbiztonságosabb. - Akkor, ha nem bánod, akkor a hosszabb úton mennénk egy kis kerülõvel. Nem szeretnék harcba bocsátkozni, hiszen akkor nem tudnék vigyázni rád. Bár, mondjuk, ha a Szakadék-hágón át kell majd mennünk, az nem egy életbiztosítás, de elõtte éljük túl a Hûvös-szorost – mondom el a tervet. Nem túl bíztató, de jobb, mint a többi. Mert ugye a manók Alyant még át is engedhetik, de engem biztosan nem, és nem szeretném szem elõl veszteni szegény tünde srácot.

- A… Hûvös-szorost? A-az… - dadogja halkan és rémülten. Ühümm… bizony ám, jóra gondolsz, tündécske.

- Igen, az. Az a hely, ahol a jeges griff madarak laknak, és csak éjszaka mehetünk az alvási szokásaik miatt. Pontosan. – Szerencsére közben már feltûnés nélkül visszajutottunk a kiindulási pontunkhoz, és most a szoros felé vezetõ útra kanyarodok. Ami nem is igazán út, hanem egy fák által sûrûn benõtt erdõszakasz, de pont ez mutatja, hogy erre kell menni. Az erdõ egész területén kicsit ritkásan vannak a fák, itt viszont nagyon sûrûn vannak, innen lehet tudni, hogy jó az irány. Seernek eléggé meg kell küzdenie a fákkal, amik szinte be akarnak kebelezni minket. Persze, ez csak illúzió, mert itt a fák csak fák, semmi mások, nem úgy, mint a manóknál, ahol minden fának saját személyisége van.

Igen… ezért is vagyok a feketelistájukon, mert a legöregebb fát megsértettem azzal, hogy leálltam vele vitatkozni arról, hogy mennyire etikus a forró Napsütés miatt a lombjának árnyékába bújni, miközben neki meg el kell viselnie árnyék nélkül. A manók meg persze nekik adtak igazat, a galádok.

- És… ez mennyire biztonságos? – kérdezi Alyan csilingelõ hangon, eléggé bátortalanul.

- Mondd csak… szerinted mennyire biztonságos húsevõ griffmadarak közé merészkedni, akik képesek jeget fújni a leheletükkel? Szerintem semennyire. De az mennyivel biztonságosabb, ha egy sötét elfektõl nyüzsgõ erdõbe merészkedünk, akik a mi bõrünkre pályáznak? A griffeknek legalább az éjszakai sötét a gyenge pontjuk, amit ki tudunk használni, de az elfek… nekik nem igazán vannak gyenge pontjaik. És az erdõben fõleg csak védekezni tudnék miattad, szóval, ha többen támadnának, akkor nem tudnám biztosítani, hogy életben maradunk – magyarázom el a helyzetünket. Megértem, hogy fél, hiszen nem túl bizalomgerjesztõ, hogy csak most szabadult meg börtönébõl, erre én a húsevõ griffekhez akarom õt vinni, de mindent alaposan átgondoltam, és nincsen más megoldás. Ez az egyetlen, ami még mûködhet is, de csak ha bízik bennem.

- Igazad van… De nincs esetleg más út? – kérdezi kétségbeesve. Nagyot sóhajtva simítok végig oldalán, hogy megnyugtassam. A fejét szeretném megsimogatni, ujjaimat beletúrni puhának tûnõ hajába, de nem merem elengedni, nehogy leessen, így marad csak a hasa és az oldala simogatásra. - Nem akarom… - fullad el a hangja, és valamit motyog, amit nem értek.

- Mit nem akarsz? – kérdezek vissza, hátha most úgy fogja mondani, hogy értek is belõle valamit.

- Hogymegsérüljmiattam! – hadarja. Kerek szemekkel pislogok, és beletelik kis idõbe, mire fölfogom szavainak jelentését, de akkor elmosolyodok. Milyen aranyos!

- Én viszont nem akarok veled harcba bocsátkozni, mert én meg azt nem szeretném, ha neked esne valami bajod. Szóval akkor… bármilyen más ellenvetés a Hûvõs-szorossal kapcsolatban? – kérdezem, de meg sem várva válaszát folytatom is. - Nem? Nincs? Akkor indulás! – ösztökélem Seert gyorsabb ügetésre, mert bár vágta nem lenne jó most a fák között, de azért lépésben elég lassan haladnánk. Már pedig még azelõtt kellene elérnünk a griffeket, hogy az elfek rájönnek, hogy más irányba jöttünk, és hiába várják, hogy gyanútlanul arra poroszkálva megölhessenek minket.

- De… - ellenkezne ficánkolva, de erõsebb szorításomra, mellyel jelzem, hogy ne mozogjon, mert le is eshet, nyugton marad.

- Elhiheted, ha tudnék más megoldást, akkor biztosan nem arra mennék – jelentem ki. Kicsit elhallgatok, de aztán mégis csak megkérdezem, hiszen tudnom kell. - Elhiszed?

- Igen. – Ez jó. És vajon bízik-e bennem legalább egy kicsit? Ezt is meg kellene tudnom.

- Akkor jó. Bízol bennem? – kérdezem. Egy rövid kis szünet áll be, és már kezdenék félni, hogy nem bízik bennem, mikor határozottan bólint, és válaszol.

- Igen.

- Köszönöm – mosolyodok el. Ennek örülök. - Így már sokkal biztosabb, hogy át tudunk kelni a szoroson.

---*---*---*---

Lassan már pirkad, mikor egy kisebb tisztásra érünk. Ha jól tudom, innen már csak egy pár óra lovaglás a szoros, szóval itt meg kellene állni. Seer is fáradt már, én is, és nagyon valószínûnek tartom, hogy Alyan is, bár gondolom útközben aludt is kicsit. Azért le kellene pihenni, meg itt van egy kis patak: inni is, enni is kéne.

- Itt lepihenünk – jelentem ki, és Seert megállítva, óvatosan lecsusszanok a nyeregbõl. Mielõtt bármit is tennék, körbekémlelek, de mivel nem látok, hallok, érzek semmi gyanúsat, Alyan mellé sétálok. A köpenyembe bugyolált, abból alig kilátszódó tündét könnyedén leemelem a nyeregbõl a földre, aki jólesõn nyújtózkodik egyet. - Most lepihenünk, aztán holnap tovább indulunk. Jó esetben olyan kora délután érjük el a szoros bejáratát, ahol még egyet tudunk majd pihenni, és aztán este átkelhetünk rajta – magyarázom, és nyúzottan is gyönyörû arcára tekintet. - Fáradt vagy?

- Egy kicsit. Elszoktam a lovaglástól… - motyogja. Bólintok egyet, és leveszem magamról a köpenyem, amit a lassan csörgedezõ patakocska partjára leterítek.

- Ülj csak le oda! Nem vagy éhes?

- Csak egy picit – feleli lesütött szemekkel, és ahogyan helyet foglal illedelmesen, megkordul a gyomra. Halványan elmosolyodok, és megrázom a fejemet.

- Egy picit? – érdeklõdök felhúzott szemöldökkel, és a nyereg táskában kezdek el matatni hideg élelem után.

- Igen, egy picit. Nem tehetek én arról, hogy a gyomrom nem így gondolja… - motyogja, amitõl még szélesebb lesz a vigyorom.

A táskában csak kis szárított vadhús, és a tündék híres kenyere van, amitõl elmúlik bárki éhsége, de mivel útközben csak azt ettem, már szinte teljesen elfogyott. Csak pár apró kis darabocska van, ami egy embernek elég. Mivel ha jól emlékszem, a tündék általában, ha tehetik, kerülik a hús fogyasztását, ezért az lesz majd az enyém, Alyané meg a kenyér, viszont ez csak egy fogyasztásra elegendõ étel, amit találtam. Legközelebb már vadásznom kell majd, meg bogyókat gyûjtenem, hogy mindkettõnknek jó legyen.

- Hát persze. – Visszasétálok hozzá, és én is letelepszem a köpenyemre. Az étel rá esõ részét felé nyújtom, amit bátortalanul el is vesz, a saját részemet meg el kezdem enni. Õz hús, az egyik legszárazabb hús, de ez áll el legtovább. Ez van, ezt kell szeretni.

– Köszönöm – kezdi el enni a kenyerét. Köszönenét egy biccentéssel konstatálom, de több szót nem is pazarolok rá, hiszen ez természetes.

Egy jó darabig hallgatjuk az erdõ nyugodt zajait, miközben eszünk. Oldalamat egyre inkább furdalja a kíváncsiság, hogy többet megtudjak róla, és a legkézenfekvõbb kérdést nem is tartom magamban. - Mondd csak… Hogyan kerültél te Kaeloshoz? Nekem azt mondták, hogy saját akaratodból álltál át hozzá. Persze, csak akkor feleljél, ha nem vagyok túl indiszkrét. Nem szeretnélek semmire sem kényszeríteni, csak kíváncsi vagyok.

Remélem, válaszolni fog. Kíváncsi vagyok az életének erre a részére. Tudni szeretném, hogy miért volt bezárva abba a börtönszerûségbe, és azt is, hogy miért gondolja azt mindenki, hogy õ akart Kaeloshoz csatlakozni. Meg akarom ismerni.

A kis kõmedence szélére támaszkodom egyik kezemmel, a fejemet ráhajtom, és a nyugodt vizet nézem magam elõtt. Meg sem moccan. Annyira nem valódi... Ha az igazi szabadban lennék, az enyhe szellõtõl egy kissé fodrozódna a teteje. De itt... Utálom ezt a helyet. Egész nap ide vagyok bezárva, és csak nagyon ritkán tehetem ki a lábam innen, azt is csak szigorú kísérettel.

Már az is rengeteg könyörgésembe került, hogy egyáltalán a természetben lehessek. De túlságosan érezhetõ a bezártság. És én gyûlölöm a bezártságot, pedig már idõtlen idõk óta abban élek. Nagy részben legalább minden nap kaptam egy óra szabadságot – szabadon járhattam-kelhettem a várudvarban. Persze minden lépésemet figyelték, de akkor is... szabad voltam. Néhány hónapja viszont ebbe a nem túl nagy udvarrészbe vagyok „elszállásolva”, ráadásul olyan varázslat vesz körül, amin képtelen vagyok áttörni.

Felkönyökölök, arcomat a tenyerembe támasztom. Másik kezemen az ujjammal szórakozottan köröket rajzolok a levegõbe, értelmetlennél értelmetlenebb formákat létrehozva a felemelkedõ vékony vízsugarakból. Aztán inkább fölmászom az egyik alacsony fára a víz mellett, és elhelyezkedek az ágai között. Szótlanul nézek lefelé a tükörképemet bámulva a víz felszínén.

Hirtelen tompán kemény lépteket hallok. Valaki jön... és az a valaki csak egy lehet. Még ki sem nyílik az ajtó, én már ugrok is le az ágakról. Éppen abban a pillanatban érkezem a földre, amikor belép, így a fejemet már föl sem emelem.

- Uram.

- Szervusz, szépségem. – Kaelos lém lép, kezével az állam alá nyúl, és fölemeli a fejem. Összeszorítom a szemeimet. Utálom, amikor így hív, és nem akarom látni. – Nézz rám!

Parancsoló hangja úgy csattan, mint az ostor. Engedelmesen kinyitom a szemem, mire õ elmosolyodik. Vöröses színû szemei gonoszul világítanak feketeszínû bõre mellett.

- Helyes. Ne rejtsd el elõlem azokat a gyönyörû szemeidet.

- Igen, uram.

Egy pillanatra lehunyja a szemeit, rövid ideig csukva tartja, aztán újra kinyitja.

- A hangod akár a leggyönyörûbb ének.

Ahelyett, hogy dicsérget, inkább elmondhatná, mit akar tõlem. Nem szeretek a közelében lenni.

- Miben lehetek a szolgálatodra, uram?

- Hát, sok mindenben lehetnél a szolgálatomra... – vigyorodik el.

Lesütöm a szemeimet, undorít a viselkedése. Amióta csak itt vagyok, mindig tesz célzásokat, de mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy napok kérdése, és rám teszi a kezét. Márpedig én inkább halnék meg, mintsem az övé legyek... akárhogyan is...

- Tehát? – kérdezem alázatosan.

Felsóhajt, és fel-alá kezd járkálni. Fellélegzem, hogy már nincs annyira a közelemben.

- Azt akarom, hogy ma éjjel fordíts különös figyelmed a külsõdre. Na, nem mintha nem lennél így elég gyönyörû... – tekint rám. – De sokkal elegánsabb öltözékre lesz szükséged.

- De uram... nekem... nincsenek olyan ruháim.

- Tudom, tudom. Majd én küldetek neked.

- De... miért? – kérdezem bizonytalanul.

- Holnap reggel elmegyünk. Hatalmas ünnepség lesz a köreinkben, és te velem jössz. Úgy döntöttem, véglegesen megtartalak téged. Azt akarom, hogy mindenki tudja, az enyém vagy.

Elsápadok, és kissé megszédülök. Döbbenten pislogok rá. Mit mondott? Az övé? És miféle ünnepség? Nem... ezt nem teszem meg...

- D-de... uram, én.. én n-nem...

Egyetlen ugrással elõttem terem, és megragadja a vállamat. Olyan erõs hozzám képet, hogy akár össze is roppanthatna, és úgy érzem, most legszívesebben azt tenné.

- Te nem mi? Nem vagy az enyém? Akkor kié vagy, hm? A családod semmit nem tehet érted, gyönyörûségem. Mióta is vagy itt? Közel 20 éve, ha nem több... És azt mered mondani, hogy nem vagy az enyém?

- É-én... én...

- Te, te... A szánalmas kis királyod, mi több, nagybátyád, nevetséges erejû katonákat küldött a megmentésedre. És sikerrel járt bármelyik is? Nem! – kacag föl megvetõen.

- Biztosan... jó oka volt rá... – felelem bizonytalanul.

- Ugyan már! Fogadd el a sorsodat, szépségem. Az enyém vagy, és az is leszel... örökké. A családodat már nem érdekled. – Sikerült érzékeny pontot eltalálnia, és ezt õ is pontosan tudja. Gonoszan mosolyog, aztán durván meg akar csókolni, de én elrántom az arcomat. – Most pedig készülõdj. Reggel érted jövök.

Megfordul, és elsétál. Az ajtó nagy csapódással vágódik be mögötte, én pedig újra bezárva találom magam. Leroskadok a földre, és a kezeimbe temetem az arcom. Igaza kell, hogy legyen... A családomat már a legkevésbé sem érdekli, mi lesz velem... A nagybátyámnak vannak a legerõsebb katonái, ha egy kicsit is érdekelné a sorsom, könnyedén kiszabadíthatna innen. 20 éve várok arra, hogy valaki benyisson, és azt mondja, hogy most elvisz innen. Bár akkor valószínûleg csak nevetnék, már nem is hinném el...

***

Már besötétedett, és én még semmit nem csináltam. És nem is fogok. Még mindig a lenge, fehér selyemingben és egy egyszerû, szürke nadrágban vagyok, természetesen mezítláb. Nem fogok az õ kedvére tenni... Nem érdemli meg. Ráadásul elültette a fejembe azokat a gondolatokat, amiktõl én a leginkább igyekeztem távol tartani magam. Nem akartam belegondolni, emlékeznek-e még rám egyáltalán a szüleim. Most pedig mégis egyfolytában ezen jár az agyam, nem is tudok másra koncentrálni.

Megrázom a fejem, és inkább visszatérek a kis medencémhez. Egyetlen társam van, ami soha nem hagy magamra: a víz. Letérdelek a medence elé és egy egyszerû kézmozdulattal, na meg némi koncentrálással egy szökõkútszerû alakzatot formálok a vízsugárból. Mosolyogva figyelem, aztán a kedvenc trükkömet csinálom. Belépek a medencébe, aztán le is ülök, a vízcseppeket alig egy centiméter távolságra tartva magamtól. Néhány perc múlva kimászom a víz alól, és a kõbõl épült peremre ülök.

Már jó ideje ülök így, a gondolataimba merülve, mikor fojtott hangokra leszek figyelmes. Vagy nem is olyan fojtott... fém súrlódása fémen, csattanás és zörgés. Határozottan annak az ajtónak az irányából, ahonnan az engem fogságba ejtõ varázslat ered. Aztán a varázsfal meggyengülve el-elhalványul... végül egyszerûen eltûnik. Tönkretették az elvarázsolt lakatokat? Ki? Hogyan?!

Rémülten pattanok föl és ugrok egyet hátra, mikor a hatalmas tölgyfaajtó jókora robajjal vágódik ki. Hogy aztán rögvest megjelenjen mögötte egy férfi. Egy ember. Egy lenyûgözõ ember... Félelemmel vegyes kíváncsisággal nézek rá. Testfelépítése még Kaelosével is vetekedik, hiszen legalább olyan magas és izmos, mint õ. Mégis sokkal bizalomgerjesztõbb, hiszen a bõre a közelében sincs a sötétnek, a szemei pedig... Ó, istenem, a szemei! Ahogy beljebb lép, a fény megcsillan rajtuk, én pedig megpillantom a világ leggyönyörûbb, legzöldebb szempárját. És... milyen jóképû!

Hirtelen kapom el róla a pillantásomat, még azt is érzem, hogy az arcomat elönti a halvány pír. Mikre gondolok én itt? Hiszen még azt sem tudom, ki õ, mégis ódákat zengek róla... Pedig mi van, ha éppen megölni jött?

- K-ki.. ki vagy te? – kérdezem kissé bátortalanul.

Mi van, ha csak Kaelos akar tesztelni? Akkor... akkor már most halál fia vagyok. Meg van tiltva, hogy máshoz beszéljek, mert szerinte a hangom szebb, mint az angyalok éneke, és csak magának akarja ezt a „kiváltságot”.

A férfi fejét kissé oldalra billentve néz engem figyelmesen, majd lassan elindul felém. Egyébként sem vagyok túl bizalom-párti, de most tényleg nem tudom, mire számítsak, ezért ösztönösen kezdek elhátrálni elõle.

- Ne félj tõlem – szólal meg kedvesen.

Mély, férfias hangja furcsa módon enyhít az alapvetõ bizalmatlanságomon. De azért nem tünteti el teljesen. Mindenesetre megállók a folytonos hátrálásban – de ha nem tenném, akkor is útban lenne az egyik fa.

- Ki vagy te? – kérdezem újra, félénken, de egyenesen a szemeibe nézve.

- Te vagy Arloar fia? – kérdez vissza válasz helyett.

Döbbenten meredek rá. Arloar? Az apám? De honnan... honnan tudja az apám nevét? És honnan tudja, hogy én ki vagyok? Itt ezekkel senki nincs teljesen tisztában...

- I-igen... én vagyok, Alyan – felelem.

Halvány, de gyengéd mosolyra húzódnak ajkai, én pedig igyekszem nem észrevenni, hogy ettõl még jóképûbb lesz.

- Nem kell félned, Alyan. Az én nevem Adelais, és érted jöttem, hogy hazavigyelek.

A szemeim tágra nyílnak, és érzem, hogy a kezem remegni kezd. Haza? Ez a szó… mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy kiejthettem a számon. Az elsõ három évben még sokszor gondoltam rá, de mostanra már csak egy távoli álomnak tûnik.

És most itt van ez a titokzatos férfi, és azt mondja, hazavisz. Az egészben mégis az a legfurcsább, hogy... valamiért hiszek neki. Alig néhány órával ezelõtt még arra gondoltam, biztosan a képébe röhögnék, ha valaki ilyet mondana, de.. ahogy itt áll elõttem és engem néz.. úgy érzem, bízhatok benne.

Lassan bólintok, bár egy kicsit még mindig hitetlen vagyok. Pláne, amikor eszembe jut Kaelos.

- De... de mi lesz Kaelos-szal? – kérdezem félve.

- Miatta már nem kell aggódnod – feleli magabiztosan.

Kíváncsisággal vegyes értetlenséggel lépek kicsit közelebb hozzá... és csak ekkor veszem észre a teste több pontján is éktelenkedõ kisebb-nagyobb vágásokat.

- Hiszen te megsérültél! – kapom a kezem a szám elé ijedten.

- Nincs semmi baj – nyúl a kezemért. – Gyere, Alyan. Nincs vesztegetni való idõnk.

- Adelais – szólítom meg finoman, mire rám pillant. – Kérlek, engedd, hogy legalább kitisztíthassam a sebeidet! Könnyen elfertõzõdhetnek, és...

- Rendben – biccent. – De nem itt és nem most. Elõbb biztonságos helyre viszlek.

Engedelmesen bólintok, és hagyom, hogy kivezessen a börtönömbõl. Úgy fogja a karomat, olyan gyengéden, mintha egy porcelánbaba lennék, amit bármelyik pillanatban összetörhet. Nem teszem szóvá, nekem jól esik a gyengédség... hosszú ideje nem tapasztaltam már.

Amikor kiérünk börtönöm bûvkörébõl, nagyot szippantok a friss, éjszakai levegõbõl. Már ez az érzés is felemelõ. De nem idõzök sokáig az örömködéssel, tudom, hogy veszélyes terepen lehetünk, és nem akarom felbosszantani a megmentõmet. Nem tudom, hány õr állhat az utunkba, vagy hogy leselkedik-e ránk egyáltalán veszély... Mindenesetre Adelais nagyon érti a dolgát. Kitûnõen rejtõzködik, és rejt el engem is. Egészen biztos, hogy nem közönséges ember. Olyan, mint a mi harcosaink.

Szinte észre sem veszem, de már át is kerülünk a vár másik oldalára. Egyre közelebb a kijárathoz. Egyre közelebb a szabadsághoz. Adelais lelassít, majd közelebb hajol hozzám és szinte suttogva szólal meg.

- Tudsz valami olyan helyet, ahol kevésbé vagyunk szem elõtt, mint a fõbejáraton kisétálva?

Hevesen bólogatni kezdek, és én is halkan válaszolok.

- Igen, nem messze innen van egy kis rés a kastély falában. Ott ki tudunk menni.

- Jól van. Mutasd az utat!

Én kerülök elõre, de szorosan maga elõtt tart, hogy se elkóvályogni ne tudnak, se veszélybe ne kerüljek. Hamarosan meg is találjuk a rést, pont kiférhetünk rajta. Adelais a szemembe néz, majd fejével a rés felé int, miközben feszülten figyel és hallgatózik. Továbbra is fogja a karom, míg átbújok a résen, és amint átérek, már követ is.

- Hát ti meg kik vagytok és hová mentek? – harsan mögöttünk egy kiáltás.

Megfordulunk, és egy katonát pillantunk meg kissé távolabb. Egy igazi gonosz sötételf, Kaelos híve. A válaszunkat meg sem várva emeli fel az íját, és felénk lõ. Bár nem igazán értem, hogy a szinte korom sötétben hogy akar célozni.

Már csak arra leszek figyelmes, hogy valamin megcsillan a Hold fénye. Valamin, ami felém tart. Mikor realizálódik bennem, hogy az õr egyenesen engem vett célba az íjával, teljesen lefagyok, és egyszerûen képtelen vagyok megmozdulni. Adelais azonban annál inkább résen van, elkapja a derekamat, és egy pillanat alatt elránt a nyíl útjából.

Nagyon úgy tûnik azonban, hogy az õr csak találomra célzott. Mintha nem igazán látna a sötétben, csak tapogatózik. Adelais ezt ki is használja – egyszerûen a karjaiba kap, majd mintha csak egy tollpihe lennék, velem az ölében kezd rohanni a sûrû erdõ felé. És... vagy csal a szemem, vagy gyorsabbak vagyunk az átlagos futási sebességnél. Mindegy, ez árér késõbb is...

Csak akkor állunk meg, mikor már az erdõ sûrûjébe értünk. Úti célunk is volt: Adelais meg sem áll egy bizonyos jól belõtt pontig, csak akkor tesz le a karjaiból.

Felpillantva egy csodaszép, gyönyörû paripával találom szembe magam. Pompás állat, díszes, szép nyereggel. Kétségtelen, hogy a megmentõm hátasa. Mindig is szerettem a lovakat, így felemelem a kezem, és puhán végigsimítom a nyaka selymes szõrét.

- Gyönyörû – suttogom elmosolyodva.

- Köszönöm.

Visszafordulok felé, aztán kissé meg is borzongok. Így mezítláb és alig felöltözve hûvös az éjszaka.

- Fázol? – pillant rám, miközben valamit ügyködik a nyeregnél.

- Egy kicsit.

Válaszomra felnyitja az egyik lapos erszényt a nyergen, és kihúz belõle valamit. Innen egy összehajtogatott anyagnak tûnik. Felém fordul, és int, hogy menjek oda hozzá. Engedelmesen lépek mellé, õ pedig kiengedi a kezében tartott anyagot – mert valóban az: egy vastagabb, bélelt köpeny.

- Ezt rád terítjük, út közben úgy is hûvösebb lesz.

- Rendben – bólogatok.

A köpennyel a kezében pattan fel a nyeregbe egy laza, elegáns mozdulattal, aztán a köpenyt a vállára terítve nyúl felém mindkét kezével.

- Gyere!

Még közelebb lépek, õ pedig finoman, de biztosan megfogva a derekamat emel föl a földrõl, és maga elé ültet a nyeregben. A köpenyt leveszi a válláról, majd a hátamra teríti, szorosan bebugyolálva a kellemesen meleg anyagba.

- Jó így? – kérdezi az arcomra pillantva.

Gondoskodásától csak újfent elönti a pír az arcomat, így zavartan pillantok oldalra.

- Igen, köszönöm – motyogom.

Egyik kezével a kantárt, a másikkal a derekamat tartja, hogy biztosan üljek elõtte, így indulunk el. Egyik oldalról a teste melegít, a másikról csak a takaró. Kissé intim helyzet, ha úgy nézem, de... jól esik. Rég nem éreztem mér magam körül gondoskodó kezeket. Vagy egyáltalán bármilyen törõdést.

Örök hálával tartozom ennek a férfinak.

- Kérem, uram! Lehet, hogy Alyan hátat fordított nekünk, de én szeretem õt. Olyan, mintha a testvérem lenne. Kérem, õt ne ölje meg, uram, hanem próbálja meg rábeszélni arra, hogy jöjjön haza! – kérlel kétségbeesetten a király lánya. Épp most jöttem ki a trónterembõl, ahol arra kaptam utasítást, hogy öljem meg Kaelost, egy durva és kegyetlen sötételfet, akivel unokaöccse, elárulva a családját, szövetkezett. A fiú megölésére nem kaptam utasítást, így nem okoz nagy gondot megígérni a lánynak, hogy visszahozom. Bár azt nem tudom, hogy hogyan, hogyha egyszer önszántából fordított nekik hátat, de… Majd útközben kitalálom.

Két napja jöttem az elfek országába, és máris megkaptam az elsõ küldetésemet. Illendõen idejöttem, a palotába, bemutatkozni a királynak, hogyha van esetleg valamilyen „munka”, amit/akit el kellene végezni, akkor állok rendelkezésére, és hihetetlen módon talált nekem valamit. Ehh… Jó, vadász vagyok, ez a munkám, de akkor minek vannak a katonáik, ha nekem kell megölnöm Kaelost?! Nem mintha bánnám, hiszen amiket mondtak róla, az alapján nem érdemel könyörületet, de akkor is! Nem nekik ellene legyõzniük az ellenségüket?

Vagy… Lehet, hogy azért engem kértek föl erre, mert a király is meg akarja menteni a fiút? Mert hogyha én támadom meg, akkor megpróbálhatom rábeszélni a fiút, hogy jöjjön vissza, míg ha õk harcolnának, akkor lehet, hogy megölnék, árulás vádjával.

Nem tudom… De most nem is érdekel annyira.

Bár ezzel jól el lehet ütni az idõt, amíg Kaelos várához nem érek… - gondolom, miközben kisétálok a vár kapuján. Fölpattanok lovamra, és elvágtatok.

Napokon át lovaglok, és csak néha állok meg enni kicsit, meg pihenni. Kell azért az energia, mert inkább érjek oda több idõ alatt, mint hogy ott fogyjon el az erõm, és haljak meg a sötételf keze által. Így inkább kevésbé sietek, és lovamat sem terhelem túl, mert azt sem szeretném, hogy õ fáradjon el. Bár elég szívós ló, egy elf telivér és egy pegazus keveréke, mégis, nem szeretem túlhajszolni, mert lehet, hogy pont akkor fogy el teljesen az ereje, mikor a legnagyobb szükség lenne rá.

---*---*---*---

Egy erdõben vágtatok hófehér lovammal, ami egyre sûrûbb, és sötétebb. Érzem, hogy egyre közeledünk a célpont felé, mert ez már a sötét elfek birodalmának határa. Úgy tájékoztattak, hogy egy, a többi elftõl elszeparált helyen van a kastély, amit csak pár õr véd, mert Kaelos túlságosan bízik magában, és nem igazán bízik meg másokban. Ezért lesz elég könnyû dolgom. Nem akarok túlságosan elbizakodott lenni, fõleg nem egy ilyen helzetben, de ez sokkal kevésbé veszélyes, hogy csak kevesen vannak, mintha egy halom elf, és más lény vigyázná a kastélyt.

A sûrû erdõ lassan ritkulni kezd, és a fák takarásából végül meglátom a várat. Nem éppen bizalomgerjesztõ; sötét és fenyegetést áraszt magából az egész hely a környékével együtt. Fekete téglákból kirakott, tömör várfalak, és tömzsi tornyok halma.

Leszállok lovamról, és meghagyom neki, hogy maradjon itt, csak akkor jöjjön elõ, ha szólok neki. Okos állat, megérti, mit mondok, és nem fog elcsatangolni. Azért is nem kötöm ki, mert különben ha megtámadnák szerencsétlen jószágot, nem tudna elszabadulni, és mert teljesen megbízom benne.

Fegyvereimet kiveszem a nyergen levõ díszes oldaltáskából, és teljesen fölfegyverkezve, furcsa, nem emberi gyorsaságommal belopózok a kastélyba. Az õröket pillanatok alatt ártalmatlanítom, amit nem értek. Jó vagyok, de nem annyira, hogy feltûnés mentesen meg tudjak ölni egy halom elf õrt. Ez túlságosan egyszerû így. Pedig nem illúzió, õk tényleg a vár védelmére voltak kirendelve és már halottak a kezem, kardom által. Nem bízom benne, hogy ilyen egyszerû a dolog, így még óvatosabban sietek a kastély belseje felé.

Szemem már kezdi megszokni a sötétet, mire egy nappali-szerû szobába érek. Itt még sötétebb van, ezért észre sem veszem elsõre a velem szemben, egy fotelben nyugodtan üldögélõ sötételfet, de második pillantásra egybõl meglátom. A fekete fotelbe szinte teljesen bele olvad sötét színû bõrével, egyedül hófehér haja, és ijesztõ, vörösen világító szemei azok, amik már-már világítanak. Nem is értem, hogy követhettem el egy olyan hibát, hogy nem vettem elsõre észre. Ilyen fatális hibát rég követtem el!

- Már vártalak – mondja az elf nyugodtan. Támadásra várva megfeszülök, de nem történik semmi, ugyanolyan nyugodtan üldögél, mint érkezésem elõtt. Eléggé gyors egy elf, ezért ügyelnem kell majd, hogy én is olyan gyors legyek, mint õ. Ilyenkor jó az, hogy valamiért sokkal gyorsabb vagyok, mint egy átlagember.

Csak várunk, és várunk, hogy a másikunk megmozduljon, majd mikor megunom a perceken át tartó várakozást, úgy döntök, én leszek az, aki elõször támad. Összeszedem az összes megvetésemet ez iránt a lény iránt, és drága társamat, a kardomat csapásra emelve, felé futok. Hirtelen, olyan gyorsan, hogy nem is látom, fölpattan és a hátam mögé kerül. A másodpercek törtrésze alatt megpördülök, és kivédem a végzetesnek tûnõ csapást a kardommal. Gyönyörûen megmunkált elf tõrt használ, ami könnyebb, mint a kardom, de úgy gondolom, nálam van az elõny, mert nekem nem kell a közvetlen közelében lennem, hogy használni tudjam. Egy kardnyi elõnyöm van, õ viszont jóval gyorsabb nálam. Óvatosnak kell lennem vele!

Penge súrlódik pengén, ami éles, csikorgó hangot hallat, és szikrákat szór a találkozási pontból. Gyorsan elugrunk egymástól, majd ismét támadásba lendülünk.

Egyforma erõsek vagyunk; egyikünknek sem sikerül fogást találni a másikon. Szerencsétlen szobát már romhalmazzá változtattuk, és mindketten több sebbõl vérzünk, mégsem adjuk föl a harcot. Ez már nem csak munka – elvi ügy is. Nem halhatok meg! Nem itt, nem most, és nem egy sötételf keze által.

Gyors mozdulattal megpróbálok a háta mögé kerülni, de mikor támadok, szembefordulva velem, a kardot tartó, jobb kezemet megfogja, és kicsavarja. Na, nem annyira, hogy kiessen az én drágám a kezembõl, de épp eléggé ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban megvágjam magam a kardommal, ha úgy mozdítaná a kezemet. Szerencsére nem ezt tervezi, hanem mint egy rongydarabot, ellök magától, és a földbe csapódok. Tompa puffanással érek földet, amitõl a levegõm bent reked egy pillanatra, de nem törõdve a fájdalommal, pont, mikor a tõrét belém akarja mártani, lábaimat fölemelem, és páros lábbal rúgom el magamtól. Õ is szép ívet repülve, nagy csattanással ér földet, de nem várom meg, hogy föl tudjon kelni, egyik lábamat mellkasára helyezem és egy gyors döféssel keresztül szúrom a szívét.

Sikerült! – gondolom elégedetten és majd’ összeesve a sebesülésektõl, a királyi unokaöccs keresésére indulok.

Sötét, szûk, kanyargós folyosókon vonszolom magam végig, ami lehet, nem jó ötlet, mert ha véletlenül meg találna támadni a fiú, akkor itt hagyom a fogam, pedig az igazán nem lenne jó…

Benyitok az összes szobába, de egyikben sem találok élõlényt. Sajnos, halottat igen, néhány testet látva még az én sokat tapasztalt gyomrom is felfordul. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen és durva lény?! Miért jó az sokaknak, hogy gátlástalanul, vadállatok módjára mészárolnak le más lényeket?! Nem értem. És azt sem, hogy egy elvileg tisztalelkû, elf ifjú miért választaná EZT a családja helyett.

De… Nem is tudom. Furcsa érzésem van ezzel az egész dologgal kapcsolatban. Ha tényleg a szeretõje volt Kaelosnak, akkor miért nem sietett a segítségére? Vagy ha nem is segített neki, miért nincsen a kényelmesnek tûnõ szobákban? Elszöktette volna? De miért tett volna ilyet Kaelos? Ennyire megszerette volna?

Mindegy. Ráérek majd ilyeneken gondolkozni, mikor megtaláltam az elfet – Alyant.

Kiérek egy udvar szerû kis részre, amit egy áthatolhatatlannak tûnõ kerítés válasz el a kastélytól. Erõs, különleges fémbõl készült kardommal könnyen – na jó, nem is olyan könnyen, eléggé megszenvedek vele – átvágom, és egy lelakatolt, teljesen zárt ajtó elé érek. Nem akarom kinyitni, ki tudja, mi van bent, de épp ezért muszáj kinyitnom. Mi van, ha még vannak itt élõk? Olyanok, akikkel nem csinált olyan kegyetlen dolgokat, mint az elõzõ szobákban levõkkel. Ezért muszáj kinyitnom.

Kardommal ismét átvágom az összes lakatot és zárat, majd egy erõteljes rúgással betöröm az ajtót. Bent nem is nézek körül, tekintetem egybõl megpihen egy gyönyörû, földöntúli lényen. Ezüst haja lágyan keretezi édes arcát. Világoskék szemei félénken pillantanak rám, apró kis kíváncsisággal vegyítve. Gyönyörû. Ennél jobb szó nem is jut az eszembe.